Sosem gondoltam volna, hogy egyszer elég erőt és bátorságot kaparok össze magamban ahhoz, hogy elhívjak valakit randevúra. Pláne nem egy olyan nőt, aki auror végzettséggel rendelkezik. Nem félek tőle, nem azért, csak van bennem egy bizonyos fal, amit ha át kell lépnem nőügyileg, akkor már igenis számít, hogy mennyire képes elnáspángolni az illető. Willow pedig bizonyára kellőképpen meg tudta volna ezt tenni, amikor odabicegtem mellé, mint egy szerencsétlen, és akkora izgalommal, mintha a kezét kérném meg, elhívtam randira. Mi lesz itt lánykérésnél? A Szükség szobáját tökéletes helyszínnek ítéltem meg randevúkra már akkor is, amikor még nem volt kiszemeltem erre. Illetve, kiszemeltem akadt mindig, csak bátorságom nem. Azon is nagyon meglepődtem, hogy a kedves kollegina igent mondott, bár valahol én is úgy lehetek ezzel, mint ő - ismerjük meg egymást, aztán majd lesz valami. Na nem mintha tudnám, hogyan is gondolkodik, ez most úgy hangzott, mintha belelátnék a fejébe. Holott nincs ilyen képességem, és nem is szeretnék indokolatlanul turkálni mások gondolatai közt. Nem érzem tisztességesnek. Takarodókor, vagyis este tízkor indulok el a Szükség szobája felé. Előzőleg már mindent elrendeztem - mármint fejben, de így is sok munka akad egy ilyen hellyel. Nem akartam, hogy túl semleges legyen a légkör, de azt se, hogy a mágikus hely túlzásokba essen. Nem azért választottam ezt a helyet, hogy egyéjszakás kalandnak adjon helyet, bár kétség sem fér hozzá, hogy biztosan számtalanszor megesett már benne ilyesmi. És ez egyébként nagyon furcsa számomra. Tudom, hogy sosem ugyanazt az arcát mutatja a szoba, de akkor is ugyanazon az ajtón megyek be, mint amin korábban a szerelmeskedők. De ebbe bele sem szabadna gondolnom, még elvész a varázs. Fél tizenegyre beszéltük meg a találkát, szóval még bőven van időm. Nem véletlen, hogy már most itt vagyok, elvégre le akarom tesztelni, hogy minden úgy jelenik-e meg, mint ahogy az a fejemben van, és én tényleg nagyon koncentrálok arra. Egyszer próbálom csak ki, és bőven több, mint kielégítő az eredmény. Remélem, hogy nem veszi rossz néven, hogy nem kap vacsorát, meg nem a szokásos randevú lesz ez, elvégre vacsora héttől tízig van, és külön nem látom értelmét még bohóckodni. Ha lesz jövője kettőnk közös kapcsolatának, akkor szóba jöhet a vacsora és a közös főzés is, de addig nem szeretném erőltetni. Biztosan pont kifognám az egyetlen ételt, amit nem szeret. Ilyen az én formám, már megszoktam. Vagy az árbilétát nem veszem le a méregdrága borról, vagy csak egyszerűen mellélövök. És ezzel fel is vázoltam az összes szakításomat. Csúnyán kihasználtak volna egyesek, ha nem figyelek eléggé. Bízom benne, hogy lassan mostmár nekem is összejön egy normális, legalább egy évig tartó kapcsolat. Nagyjából öt perccel fél tíz előtt kijövök a szobából, és a folyosón várakozok, és amint megpillantom a nőt, akire vártam, mosolyogva megvárom míg közelebb ér, és én is teszek felé pár lépést. - Szervusz. Örülök, hogy végül eljöttél. - igen, tényleg. Mert én hülye mondtam neki, hogy ha nem érdeklem, akkor csak ne jöjjön, és érteni fogom. Nem sértődök meg, nem kell ettől félni, szerintem egy év alatt már ő is kitapasztalhatta, hogy nem vagyok egy véresszájú ember. Csak akkor már nem fogom ostromolni semmivel sem - nem mintha eddig mertem volna.
Tegyek fel rúzst vagy ne? Állom a tükör előtt, a saját arcom vonásait tanulmányozom, mintha nem szemeznék magammal nap mint nap. A kezemben ott a rúzs, halvány ámbár, de jóval erősebb, mint az megszokott tőlem. A hétköznapokon nem szoktam ilyeneken gondolkozni, egyszerűen csak nincs rá szükségem. Egy randevú azonban teljesen mást követel meg az embertől. Elszoktam én már ettől. Igaz, ami igaz, annyira sosem bántam, hogy túl sokat agonizáljak rajta, miért nem sikerült még egy boldog, vagy legalább egy működőképes kapcsolatot találnom. Nem is voltam az a fajta már fiatalkoromban sem, aki a férfiakat kergette, hogy minél hamarabb feleség, aztán anya legyen belőle. Mindig a karrierem volt az első és most sem kellene, hogy ez másképp legyen, mégis készülődöm. Nem bújok talárba, ilyenkor már csak néhány épp a rendre ügyelő kollégába futhatok bele a folyosókon, bár mi tagadás legszívesebben elkerülném a kíváncsi pillantásokat. De ahogy egy szemfüles - vagy inkább tapasztalt? - kisdiákom mondta nem is olyan régen: ebben a kastélyban úgysem marad semmi sokáig titokban.. Fel vagyok készülve arra, hogy a mai este majd pletykák tucatjának adhat alapot, ami engem és Kamensky professzort illeti. Hogy zavar-e? Nem tagadom, hogy mindig zavar, ha a hátam mögött beszélnek, azonban akkor is ezt teszik, mikor nincs alapja a híreszteléseknek. De nem csak ezért döntök végül úgy, hogy megérdemlek egy kellemes estét egy olyan férfi társaságában, aki valószínűleg a legtöbb figyelmet szentelte nekem az utóbbi időben. Nem ismerem őt túlzottan, de épp azért sétálok most a folyosón a hetedik emelet felé igyekezve, hogy ezen változtassunk. Vagy nem. Ha anyám tudna róla, hogy közel a negyvenhez újra randira adtam a fejem, biztosan elégedett lenne, bár alighanem Orion óta senki mást nem tart elég méltónak ahhoz, hogy a családunkhoz tartozzon. Persze ez még nem az eljegyzés, hogy olyasmin gondolkozzak hosszasan, hogy Elijah beleillik-e a nagy múltú Wilkinson-famíliába avagy sem. - Jó estét, Elijah! - húzódik mosolyra a rúzstalan szám. Végül a tükör előtt állva úgy döntöttem, hogy nem fogom becsapni őt és nem csinosítom ki magam jobban annál, mint amihez egyébként szoktattam mindenkit a kastélyban. A hajamat leengedtem, de a nadrágomat nem cseréltem szoknyára még az ő kedvéért sem. - Talán kételkedtél abban, hogy eljövök? - lépek hozzá közelebb és lágy csókot hintek az arcára. Pont úgy, ahogy az ilyenkor illendő. Nem vagyok tolakodó, de az őszinte kíváncsiságot hallhatja a hangomon. - Hoztam volna valamit, de őszintén szólva fogalmam sincs mit terveztél... - szabadkozom, miért is érkeztem üres kézzel. Na ez ugyanakkor nem volna illendő. Azt hiszem el kellene engednem ezt a kényszeres megfelelést, de olyan rég voltam bárkivel kettesben, hogy ez nehezen kivitelezhető.
