Nincs is jobb annál, mint mikor egy végigtanult, edzésen levezetett nulla energiával az ágyra vetődünk és csak fekszünk és fekszünk, miközben csukott szemmel semmire sem gondolunk. Amikor a pulzusunk lecsendesedik, a fejünk kiürül az egész napos magolástól és a kviddicset is a hátunk közepére kívánjuk. Mert ilyen egy fáradt diák az év végi hajrában az utolsó kviddicsmeccsek előtt. Ahhoz képest, hogy mi mindenen ment át a csapat, én kifejezetten büszke is vagyok rájuk. - Fogd meg az ajtót és jól húzd be magad után. - dünnyögöm a párnámba, így nem sok minden hallatszik ki értelmesen, de ahogy meghallom az ajtó nyitódását, valahogy nem vágyódok most senki társaságágára. Egyik szobatársaméra sem. Könyörgöm, miért most kell bejönni és zajt csapni? Miért nem mennek el enni, hát nem éhesek? Vagy miért nem gubbasztanak még hosszú órákig a könyvtárban a régi, vaskos kötetek fölött? Miért nem a barátaikkal töltik az időt és miért nem a csajukat fűzögetik valamelyik rejtett folyosón? Annyira adnám, ha most pár percre csak magamra maradnék. Maradhatnék. De a motoszkálás továbbra sem szűnik meg, én pedig rosszallóan összevont szemöldökkel sandítok fel a párnáról. De épp csak annyira emelem fel a fejem, hogy az egyik szememmel kikandikálhassak. Ahhoz is fáradt vagyok, hogy felüljek. Aztán csak látom, hogy Ty az. - Oké, te maradhatsz. - morgom megint a párnámba. Bár amennyire ismer engem, ő biztosan érti is, amit mondok. És ha látja, hogy leszívott a nap, nem fog fölöslegesen zargatni, hanem parlagon hagy. Na jó, muszáj lesz némi életjelet adnom, kicsit jobban felé fordítom a szemem és csak figyelni kezdem. Eszembe jut a szülinapi könyve. - Kiolvastad már?
Kezdek elérni a határaimhoz, és egyáltalán nem a jó értelemben. Máskor az motiválna, hogy még inkább próbálkozzak, de annyira elvesztettem a napokban önmagamat, mintha az a Ty, aki mindig kapható volt a társaságra, és a beszélgetésekre, nem is létezett volna. Én magam is tudom, hogy nem maradhat ez sokáig így, és muszáj lesz összeszednem magam, de nagyon nehezen megy, főleg azzal a tudattal, hogy mennyi probléma kezd felhalmozódni, amikről igazából senkivel sem beszélhetek. Alig alszom, alig eszem, és lassan, de biztosan kezdem túlvállalni magamat, már ami az edzést és a tanulást illeti. Most már meg sem próbálom lányokkal, vagy egyéb módon levezetni a stresszt, így ez még egy faktor, amiatt még nyomorultabbul érzem magam. Most is egy hosszabb tanulással töltött idő után döntöttem úgy, hogy ideje visszavonulni a hálókörletbe. Nem számítok arra, hogy bárkit is ott találok, de úgy látszik Leo is hasonlóképp gondolkozott, mint én. Igyekszem a lehető legcsendesebben mozgolódni, mielőtt én is elfeküdnék az ágyamon, de úgy látszik nem sikerül ez olyan jól, mint ahogy szeretném.
- Bocs, nem akarlak zavarni. Felszerekezem pár olvasnivalóval és hagylak pihenni. - Mondom neki halkan, miközben a könyvek között válogatok. Egy árva mosoly sem tűnik fel az arcomon, és jelenleg úgy festek, mintha napok óta nem aludtam volna ki magam rendesen, és valójában ez így is van. - Nem, sajnos még nem nagyon volt időm rá, még el se kezdtem. - Vallom be Leo kérdésére a szülinapi könyvemre pillantva. Máskor biztos, hogy nagyon lelkes lennék, és egy nap alatt ledarálnám az egészet, de túl sok mindent történt azóta, hogy érdemben is tudjak vele foglalkozni. - Majd talán most. - A hangom is élettelen, pedig nagyon próbálkozom fenntartani a látszatot, csak hát… tudom, hogy Leo nagyon hamar át fog látni a színjátékomon, ezért talán egyszerűbb, ha nem teszem. Már el is helyezkedek az ágyamon, felkészülve az olvasásra. - Rossz napod volt? - Kérdezem meg tőle, hátha akar róla beszélni.
Tylernek elnézek mindent. Abban a pillanatban, amikor meglátom a szemem sarkából, hogy csak ő lép be és nem egy másik címletes ökör. Lehet vele szemben kicsit elfogult vagyok, de pelenkás korunk óta világi cimborák vagyunk. És ahogy figyelem, úgy veszem észre, hogy még talán jobban is szét van esve, mint én. Hogy a viharba lehet ez? Ő, aki mindig összeszedett, ő, aki mindenre tud egy jó megoldás, most úgy nézelődik a könyvek között, mintha igazából nem is akarna olvasni, csak úgy tenni. A lapok mögé menekülni nem egyenértékű azzal, hogy megoldja a problémát. Más esetben már rég elfordítottam volna a fejem vissza a párnába, de nem tudok csak úgy tenni, mintha nem látnám, mi van. A válaszai egyértelmű terelés, miközben lefogadom, hogy gondolatban valahol teljesen máshol jár. Kezeimet a párnám alá csúsztatom és tekintetemmel követem az ágyig, ahová komótosan ül le, mint valami gondterhelt zsémbes vénember, majd úgy kezdi lapozni azt a könyvet, mintha semmi jelentősége nem lenne, csak gyorsan átfutja, lássam, hogy foglalkozik vele. Nem ezért hoztam neki és nem is fogom felróni, miért nem lapozgatja nagyobb becsben tartva. Valami azt súgja, hogy a titok nem ebben leledzik. - Nem kevésbé, mint neked. - válaszolom tárgyilagosan a kérdésére. Ezzel pedig a tudtára adom azt is, hogy tudom, hogy vele sincs minden rendben és ez még a napnál is világosabb. Ahhoz túl jól esik így fetrengeni, hogy a kedvéért felüljek, felé forduljak. Látom így is. - Nem tudom, a csapatunknak még sosem volt ilyen szar kapitánya, mint én. Nem tudom mivel tudnám őket még jobban motiválni. És ha nem kapom össze őket, akkor idén szerintem mi leszünk a sereghajtók. - oké, ez nem akkora fatális probléma, de azért nem tenne jót a hírnevünknek az utolsó hely. Az elsőről már rég lemondtam, akkor nagyjából, amikor Kyle kihullott és Caroline is meggondolta magát. Kellenek még az új arcok, de nem tudom, ki lehetne... Minden pozícióra van valaki olyan, aki megfelelő, szóval szerintem itt a lelkesedéssel és a csapatszellemmel vannak gondok. - Na és neked? Nem ismernélek, azt mondanám valamelyik lány okoz ekkora fejtörést neked. De őket te könnyen lezavarod. Szóval ki vele, a szülinapi mizéria?
Csak sóhajtok, mikor ő is azt mondja, hogy neki is elég rossz napja volt. Le mertem volna fogadni, ő sem néz ki túlságosan jól, és utálom magam amiért nem tudom jobban támogatni például a kviddicsben, de jelenleg tényleg úgy érzem, hogy az életem összeomlóban van, mint egy rosszul összerakott kártyavár. - Ne mondj ilyet, te jó kapitány vagy. - Mondom neki őszintén, habár a hangomból most is hiányzik a lelkesítés, pedig tényleg komolyan gondolom, amit mondok. Csak most tényleg nem vagyok a helyzet magaslatán. - Valóban kicsit gáz a helyzet, de szerintem ez azért van, mert túl sok szarság történt ebben az évben. Majd jövőre jobban összeszedjük magunkat, és a házkupát is megnyerjük. Különben pedig még van esélyünk arra, hogy ne legyünk utolsók. - Próbálok azért így is pozitív és biztató lenni, mert Leot tényleg nem akarom cserbenhagyni, akármi is történjék az én életemben. - Ne haragudj, hogy ennyire nem vagyok nagy segítség. - Kérek tőle bocsánatot sóhajtva. Ezt tényleg sajnálom, de majd igyekszem összeszedni magam, ha más nem, hát miatta.
A kérdésére felé pillantok, és egy rövid időre átfut az a rengeteg minden, amit el kellene neki mondanom, és igazából csak az a bajom, hogy nem tudjam hol kezdjek bele. Becsukom az eddig kamuból nézegetett könyvet és feljebb ülök, ezzel is jelezve neki önkéntelenül is, hogy most komoly beszélgetésnek nézünk elébe. Jobb lett volna, ha olyan időpontot találok erre, ahol nem érzi magát ő is ilyen nyomorultul, de kétlem, hogy képes lennék tovább magamban tartani mindazt a szartengert, ami a nyakamba szakadt hirtelen, arról nem is beszélve, amik már eddig is azzal fenyegettek, hogy el fogok süllyedni és megfulladok. - Az is. - Válaszolom a kérdésére, és ha ez lehetséges csak még nyomorultabbul nézek ki. - A szülinap az már igazából csak hab volt a tortán. Nem akadtam volna ki ennyire, hogy Poppy a menyasszonyom, habár jelen pillanatban fogalmam sincs, hogyan fogok vele például örököst biztosítani a családomnak, mert a testvéremként tudok csak ránézni. - Vallom be. - De ismersz, tudod, hogy mit fogadtam meg, és azt be is fogom tartani. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy képes legyek őt megszeretni, vagy ha más nem, beindítani kettőnk között a kémiát. - Mély levegőt veszek, és tartok egy kis szünetet, mielőtt folytatnám a kifakadásomat.
- Igazából az a problémám, hogy Poppy nem mondott nekem semmit. Ő tudta, hogy ő a menyasszonyom, és most olyan érzés, mintha hátba támadt volna azzal, hogy nem mondta el nekem, mikor én közben megnyíltam neki, még korábban. - És itt érek el a kínosabb témához... - El kell neked mondanom valamit. - Kezdek bele nehezen. -Már rég meg kellett volna tennem, és nem azért nem tettem, mert nem bízok benned, hanem azért, mert nagyon nehéz téma, és igazából senkinek sem kellene elmondanom. Még neked sem, hiába tekintelek a testvéremnek. - Eddig nem tudtam a szemébe nézni, de most mégis ráveszem magam. - Leo, Séra életben van. - Mondom ki halkan. - Mint kiderült, nem tud varázsolni, és ezért a szüleim úgy döntöttek, hogy úgy tesznek, mintha a világ előtt ő halott lenne, és elküldik a nagymamámhoz, hogy örökre elzárják a világtól ezt a szégyent, ami a családunkat érte. - Avatom bele a részletekbe. - Úgyhogy a temetés, és minden ami körülötte volt, az egész csak a színjáték része volt… és pont ezért nem tehetem meg azt sem, hogy kihátrálok a házasságból, mert ha ez az egész mégis kipattanna, akkor sosem tudnék ilyen előnyös házasságot kötni senkivel. Tudod, hogy milyen a közvélemény a kviblikről… - A tenyerembe temetem az arcomat. - Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el neked… - Sóhajtok megint. - Nem tudok egyetérteni a szüleimmel sem a módszereikkel. Tudod, hogy Séra a mindenem. Akár van benne varázserő, akár nincs, ő ugyanúgy a húgom, és mindent megtennék azért, hogy kiszabadítsam a francia kastélyból, hogy legalább szabadon élhessen. De ezt nem tudom megtenni a jelenlegi pozíciómban. - Kicsit tartok attól, hogy Leo mit fog szólni ehhez az egészhez, de már tényleg ideje volt annak, hogy beavassam ebbe.
Annyira jól esik most a semmittevés, hogy azt nem lehet szavakba önteni. És ebben a végtelen békében zavar meg egy kellemetlenkedő, aki persze a legjobb barátom, így nem tudok rá haragudni. Na jó, Atanas sem zavar sok vizet, kivéve, ha hozzám bassza a párnáját, ami vért kíván és vissza is adom neki. Nem kicsit merülnek az ilyenek birkózásba, barátias verekedésbe vagy épp ivászatba. Most egyikhez sem lenne ingerenciám, főleg nem az ő energiaszintjéhez. Ty egy fokkal kisebb energiával pörög, de momentán őt sem látom egy csendes gyilkosnak. Faszom ebbe a szar napba, hogy mindenkinek így összejönnek. De arra egyre kíváncsibb vagyok, hogy Ty mi miatt lógatja ennyire az orrát, mert ő kevésbé hangulatember, mint én. Nálam nagyon kedvfüggő, képes bárki egy pillanat alatt felcseszni az agyam és olyankor már nehéz lenne lehiggadnom. - A faszt. - vágom vissza rá, engem most meg nem győzne arról, hogy hű de mennyire jó kapitány vagyok. Az nem jelent semmit, hogy az újra összeállás óta van egy nyertes meccsünk, egyet pedig úgy várunk, hogy közben totális anarchia uralkodik a csapaton belül. Esküszöm eltörölném a picsába az összes konfliktust és csak arra koncentrálnám a többieket, amiért összeálltunk és együtt küzdünk. Alighanem ha az utolsó meccsünk totális lebőgés lesz, akkor elbeszélgetek mindegyikükkel egy közös megbeszélés keretein belül. - Nem vagyunk egy véleményen, ez a baj. - vágom rá már lassan unottan, mert magamban annyiszor meccseltem le a témát, hogy már szó szerint utálok is bele gondolni. Nem olyan egyszerű csékának lenni, ha az egész csapat annyifelé szakadna, amennyi felé csak tudna. Nehéz úgy konfliktusokat kezelni, hogy ennyire különbözőek vagyunk. Egyedül a szeptemberi válogatóban bízok és abban, hogy ha megszavaznak megint kapitánynak, sikerrel járok velük. Új év, új kezdés, tiszta lap. Csak legyintek a bocsánatkérésére. Én sem vagyok jobb segítség, ha ez vigasztalja. - Nem vagyok a legjobb hallgatóság, de csapassad, tesó. - végül kipréselem magamból kevésbé lelkes megjegyzésemet. A látszat ellenére úgyis tudja jól, hogy tényleg érdekel a dolog. Elég csak tényleg hallgatnom, hogy összerakjam a fejemben, mi a kínja van neki, de elég könnyen összerakom. És ami azt illeti, nem kicsit fagyaszt ki az, amit mond. Egy darabig csak csöndben nézek rá, miközben egyre jobban kiül a megdöbbenés az arcomra. - De Ty, semmi nem kötelező... Ha Poppyval így érzitek, akkor ne kockáztassátok a jó viszonyt, mert elvárt.- vágom rá tiltakozásból. Tudom, hogy az ő családja az enyémnek a szöges ellentéte, de nem kötelezhetik olyan dolgokra, amit mondjuk nem akar. De azon még jobban elakad a lélegzetem, amit a húgáról mond. - Tessék? A húgod komolyan él és az egészet megrendeztétek, mert... a szüleid nem normálisak, már bocs. Oké, hogy a húgomat sem reklámozzuk, hogy siket, de csak azért, mert döntse el ő, kivel és mikor szeretné ezt megosztani. De ez valami elbaszott izé, amit most mondasz, ugye tudod?! - ááá, nem kicsit akadok ki. Annyira, hogy már rendesen fel is ülök és az előbbi kedvemnek nyoma sincs. - Baszd meg Tyler! - szalad ki a számon a tömör véleményem. Nem azért haragszok rá, amiért nem mondta el, az most mellékes. De komolyan úgy beszél, mintha a kurva életüket a kirakatban elvártak szerint kellene élnie és ez teljesen normális. - Mert ha megnősülsz, akkor magadhoz veszed a húgod? Ugyan már, ez mesevilág. Ha nem teszel semmi radikálisat, a testvéredet nem csak a szüleid bélyegzik meg, de te magad is mellettük, velük együtt teszed ezt.
Látom rajta, hogy most akármit mondhatok arról, hogy mit gondolok a csapatkapitányi teljesítményéről azt úgysem fogja elhinni, úgyhogy ezt a témát egyelőre elengedem. Az viszont biztos, hogy nem örökre, és majd amikor mind a ketten kicsit jobb hangulatban vagyunk, akkor majd megpróbálom meggyőzni azt a makacs fejét arról, hogy igazán jó munkát végez, egész egyszerűen csak a mostani kialakult zűrzavaros helyzet tesz be az egész igyekezetének. Ezt sajnos egyikünk sem tudja irányítani, és Leonak sincsenek természetfeletti képességei, így az embereket se tudja irányítani, akármennyire is szeretné. A jelenlegi helyzetben mindenkinek megvannak a maga problémái, amik úgy látszik most a kviddicses teljesítményünkre nyomja rá a bélyegét. - Igen, a sok minden más egyéb mellett. - Bólintok rá sóhajtva, de tényleg nem is erőltetem tovább a témát, nem akarom még jobban letörni, mint amennyire most le van törve. Amúgy is le merem fogadni, hogy vagy ezerszer végiggondolta már, hogy mi lehet a probléma. Nem kell neki több emlékeztető, sem az, hogy újra átrágjuk magunkat rajta.
Először vannak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy ez-e a megfelelő időpont arra, hogy mindent rázúdítsak, mikor amúgy is látszik rajta, hogy most nincs épp a toppon, de tényleg úgy érzem, hogy kezdek mindezekbe egy kicsit beleőrülni, és muszáj beszélnem róla valakivel, főleg, hogy most Poppy is kiesett. Tudom, hogy Leo majd azt fogja mondani, amit komolyan gondol, még akkor is, ha a véleménye esetleg fájdalmasan őszinte lesz, de úgy döntök, hogy jobb ez így, hogy végre tényleg nincsenek közöttünk titkok. Ahogy pedig számítottam rá, ez is történik. - Tudom. Igazad van… de nagyon sokat gondolkoztam ezen, Leo. - Mondom kissé frusztráltan sóhajtva, és járkálni kezdek a szobában. - Rengeteg őrült ötletem támadt, például arra is gondoltam, hogy egyszerűen fogom és megszöktetem Sérát és nem fognak érdekelni a következmények, de aztán rá kellett jönnöm arra, hogy igazából egy életképtelen barom vagyok, aki még saját magát se tudja ellátni, nem hogy egy másik embert. Eddig minden, minden, amit csak el lehet képzelni az ölembe hullott, még kérnem sem kellett, képtelen lennék biztosítani a húgomnak egy normális életet, ha én magam sem tudom, hogyan kell normálisan élni. - Idegesen beletúrok a hajamba és tovább járkálok. - Hidd el, arra is gondoltam hogy egész egyszerűen a szüleim elé állok és közlöm velük, hogy ez így nem állapot, de… túl nagy a rizikó. Mi van, ha annyira félnek a szégyentől, hogy engem is eltávolítanak a családból? Ha kitagadnak? Ha ezzel csak azt érem el, hogy soha többet ne láthassam a húgomat? Bármit kinézek belőlük azok után, hogy ezt tették Sérával. - Sóhajtok és lehuppanok Leo mellé az ágyra. - Ezért lett volna jó, ha… ha tudom, hogy Poppy lesz a menyasszonyom. Mert ő ismeri Sérát. Vele tudok tervezni, vagy stratégiát kialakítani. Vele igenis lehetséges lehetne az, hogy a házasság után magunkhoz vegyük. Jelenleg sok mindent nem tudok csinálni, ami megőrjít. - Megint mély levegőt veszek. - Félek, Leo. Félek attól, hogy nem láthatom többé, vagy hogy rosszabb történhet vele, minthogy be van zárva egy kastélyba a nagymamánkkal. Félek attól, hogy a szüleim ennyire kiszámíthatatlanok, akikről azt hittem, hogy jól ismerem őket, és hogy soha nem tennének ilyet. - Vallom be nehezen. Nem igazán szoktam beismerni, ha félek, sőt egyenesen rettegek valamitől, de most ez egy olyan pillanat.
Egyre biztosabb vagyok abban, hogy a meccsen való teljesítményünk és az év végére kiható eredményességünknek kétféle kimenetele lehet csak. Ad egy, ha én dobom be a piros törölközőt és mondom azt, hogy nem nekem való a kapitányi poszt, ad kettő, ha átesik a csapat egy vérfrissítésen, kockáztatva ezzel azt, hogy az újakkal még lehet ennyire sem fog menni. De a csapatért érdemes lenne megtenni és már csak azért is megpróbálni. Már most tudom, hogy az év végi megbeszélésen fel fogom dobni azt is, hogy megszavazzák, érdemesnek találnak-e egyáltalán arra, hogy a csapat feje legyek és irányítsam őket legjobb tudásom szerint. Mert ez a nagy helyzet, hogy a fene nagy lelkesedés nem mindig elég és lehet, hogy ők tök máshogy gondolják. De ezt nem akarom még felvetni sem a csapatnak, sem Tylernek, ahhoz elég friss az elgondolásom. A kviddicses megjegyzésére csak megforgatom a szemem. Tudja, hogy tudom, szóval kár a gőzért. Hanyagoljuk is, mert még a végén inkább csak lehúzom magam a slozin, annyi probléma áll fenn. Nem is a nézeteltérés, hanem inkább az kezdi ki a csapatot, hogy az egyik becsmérli a másikat és nem tartja közénk valónak. Ezzel pedig kettőt lehet tenni, valamelyiket kispadra ültetem és akkor nem lesz konfliktus. De annak is csak kilépés lesz a vége. A francba is... Nem is érdekel a téma a továbbiakban, mert az jobban sokkol, amit Ty mond. Oké, Poppy tiszta sor, oké, kiakadt, én magam is ott voltam, oké, túlélik valahogy, hisz legalább jóban vannak, nem? De az, hogy eltussolta a húga létezését is előlem, az azért kiakaszt, nem kicsit. - Azon is gondolkozhattál volna, hogy elmondd. Szerinted én beköptem volna bárkinek? Na jó... erre valamit ki kell találnunk. - úgy ülök fel, mint aki tűzhangya-fészekbe ült volna, mire rájövök, hogy igaza van, ha lett volna bármi eshetőség, akkor meglépte volna. - Legalább vannak barátai? - nagyon régen láttam a kislányt, mikor még a tojáshéj az én seggemen is ott virított. És nem ismertem nála nagyobb tüneményt. - Ty, téged nem távolíthatnak el, te vagy a szemük fénye, az egyetlen örökösük, akinek a szülinapjára minden fontosabb személy eljött. Ez az, ami miatt te bombabiztosan ott maradsz akkor is, ha kiállsz a húgodért. Nem kell, hogy mások tudják, de te elmondhatod neki. Hol van a tökös Ty? Aki csak azért is megmondja nekik? - mert esküszöm néhány dologban nálam is sokkal makacsabbul kiáll dolgokért. Na ez most nem az a helyzet. - De hát ez tök jó ötlet. De hé, ott egy valag pénzed, átmentheted máshová, Poppy biztos támogatna. Én is melletted állok és mindjárt végzünk. Oké, hogy ez nem minden, de nem vagyunk átlagos kölykök, érted mire gondolok? Főleg te nem, hatalmad lehet a neved miatt. Csak félsz kihasználni. - nem felbujtani akarom, de állandóan megfeledkezik erről a kicsit sem aprócska tényezőről. Francba is. - Tyler, most csak ne hallgass a félelmeidre. Alaptalan. Az én családomban is történtek dolgok, mint hogy kitagadták a nagybátyám, de apa akkor sem volt rest követni a saját nézeteit és nem azzal foglalkozni, hogy a nagyapám mit akar. Akkor most nem tehetném meg én sem, hogy Livvel legyek.
Tudom, hogy elmondhattam volna Leonak azt, hogy Séra életben van, de… a félelem azt hiszem ebben is megakadályozott. Nem, nem attól féltem, hogy ő bárkinek is elmondaná, hanem magától attól a ténytől, hogy ez tényleg megtörtént. Mintha a kimondott szavakkal csak még valóságosabbá vált volna az egész, ezért eltemettem magamban, mondván hogy ez örökké az én és a családom titka marad. Egészen addig, amíg fel nem csillant egy apró, halvány reménysugár arra, hogy az egészen esetleg tudok változtatni. Ez pedig sok mindent megváltoztat. Talán engem is. - Tudom. Tudom, hogy nem mondtad volna el senkinek. Elmondhattam volna, csak… könnyebb volt a homokba dugni a fejemet és úgy tenni, mintha ez a probléma nem is létezne. - Már ha egyáltalán lehet úgy tenni, mintha nem létezne, mert hogy én nem tudtam egy éven keresztül folytatni az életemet úgy, mintha semmi sem változott volna, az biztos. Sok mindenre rá kellett jönnöm magammal kapcsolatban, ami egyáltalán nem tetszik. - Hát… nem nagyon. Van egy levelezőtársa, aki hasonló korban van, mint ő, de sosem találkoztak. Ez is aggaszt, amikor csak megtehetem, akkor meglátogatom, sőt egyszer még ki is csempésztem a kastélyból egy kis… segítséggel… - Nem, nem hiszem, hogy jobban bele szeretnék menni ebbe a témába, hiszen amióta csak eszembe jut az a nő, mindig végigfut a hideg a hátamon. - De egyébként a napjai nagy részét a kastélyban tölti. - Mondom szomorúan.
- Honnan tudod te ezt ilyen biztosra? Séra is a szemük fénye volt. Őt is ugyanúgy elkényeztették, mint engem, ha nem jobban, hiszen sokkal tündéribb volt, mint amilyen én valaha is lehettem volna. Mégis képesek voltak elhiresztelni a halálát és bezárni egy kastélyba. Mi garantálja azt, hogy velem nem tennék meg ugyanezt, csak azért, hogy elhallgattassanak? Mit gondolsz, miért szeretnék előbb mindent úgy elrendezni, hogy ne tudjanak beleszólni többé abba, hogy mit teszek az életemmel? - Kérdezem még mindig eléggé kétségbeesetten. - Lehet, hogy kitagadni nem fognak, de az életemet megnehezíthetik addig, amíg még velük élek és joguk van arra, hogy azt csináljanak velem, amit akarnak. Mi van, ha fogják magukat és elküldenek cserediáknak valahova az isten háta mögé? - Látszik, hogy tényleg minden eshetőséget végiggondoltam. Volt időm rá. - Tudom… de amíg iskolás vagyok, kevésbé tudom kamatoztatni ezt a hatalmamat, meg most elég bizonytalan idők járnak. - Apám szokott is panaszkodni miatta elég rendesen. - A pénz problémán már elkezdtem dolgozni, van egy titkos számlám, amire szépen lassan gyűjtögetem a pénzt. - Vallom be. Egy év alatt pedig arra jelentős összeg összegyűlt. - Igazad van. Tudom, hogy igazad van. Majd… majd valahogy megoldom. Továbbra sem tudom hogyan, de valamit majd kitalálok. - Egyelőre annyi lehetőség fordult már meg a fejemben, hogy inkább összezavarnak, minthogy normális megoldást tudjak találni a problémára.
Nehéz igazán megfogalmazni azt az érzést, ami most a hatalmába kerít. Egyszerre fojtogató és szédítő, ami mindemellett szomorúvá tesz. Csalódott vagyok? Nem kicsit. Miért? Mert az a srác, aki az én legjobb barátom, akire pelenkás korom óta az életemet is rábíznám, akivel eddig mindent, de tényleg mindent megbeszéltünk, most azt mondja, hogy mégis van egy titka, amit évek óta őriz. Mi több, nem csak, hogy őriz, de egyenesen átverve is érzem magam. Hisz hagyta, hogy a temetés után abban a hiszemben éljek, hogy a húga meghalt. Igazán patthelyzet. De nem tudok mit tenni ellene, mert minden már megtörtént. És igazán ez dühít, a tehetetlenség érzése. Valahogy mégsem tudom okolni azért, mert nem mondta el. Én is ennyire kényelmesre vettem volna a figurát? Azért széttárom a kezeimet és vádló pillantással meredek rá. Kell ezt még ragozni, de őszintén? Ha tudja, akkor miért és ha bízik bennem, akkor miből gondolja azt, hogy mondjuk nem segítenék neki? Sokszor játszottam én is a húgával, amíg egészen pici volt. - Nem teheti ki a lábát sem onnan? Olyan az egész, mintha ő egy kibaszott hercegnő lenne akaratán kívül, akit egy toronyban kell őrizni. - csak úgy kifakad belőlem a feltételezés, de vissza is szívom gyorsan a szavakat. Azt hiszem ő is gondolt már sok mindent erről a szituációról. Oké, félti a seggét. Oké, tényleg nem tud sok mindent tenni. De esküszöm ennél az is jobb lenne, ha random idegeneknél nevelkedne, ahol szabadon jöhet és mehet. - Mert nincs nekik más, csak te. És biztos vagyok benne, hogy először figyelmeztetést kapnál. Ty, tudod te mi van a kezedben? Nem, nem te vagy a legtündéribb, de fiúnak születtél, te viheted tovább a nevet, különben apád szégyenszemre kihalasztja a családfát. - ismét széttárom a kezeimet, most már inkább hitetlenkedve. Ennyire soha nem fosott semmitől, most mégis úgy látom, hogy teljesen be van rezelve. Nem értem. Hogy is érthetném, amikor az amúgy aberrált családomból apa a legnormálisabb és fittyet hányva a hagyományokra normális családi életet alakított ki nekünk? - Ty, az utolsó évedet töltöd még a Roxfortban, aztán szabad ember vagy. Nagykorú vagy, mit mondjak még, őszintén? Jogodban áll felnyalábolni a pénzed és új életet kezdeni. De esküszöm ilyen családdal a hátam mögött az is jobb lenne, ha semmivel a kezemben kezdenék életet szabad emberként. Láttad te, hogy mennyien eljöttek a születésnapodra? Egy emberre biztosan számíthatsz, de ha nem, ránk igen. Rám igen. - és most fáj, hogy ezzel nem számol. Teljesen feldühít, hogy mindent figyelembe vesz, csak a legkézzelfoghatóbbal nem számol. Még Liv is megpróbált kedves lenni vele az én kedvemért, nem éreztem azt, hogy bárkik között is választanom kellene. - Tudod milyen idők járnak? Változó. Apám azt mondta, hogy a minisztériumban sincs minden rendben. Aggódott a kutatása miatt, de nem láttam teljesen elveszettnek. - igazából nem tudom hogy értelmezzem mindezt. De talán bízhatok abban, hogy tudja mit csinál és tudom, hogy ha mást nem, ő mindig egy biztos pont az életemben. Hitetlenkedve nyílik el a szám a válaszára. Ha van pénze, ha vannak lehetőségei, akkor nem értem, hogy miért rinyál. - Te mégis akkor mire vársz? Tudod, hogy rám is számíthatsz, tudod, hogy többen vagyunk, akik veled vagyunk, mint ellened. Bassza meg, ha valamit kitalálsz, avass be és én benne vagyok.
Szinte érzem a levegőben Leo csalódottságát, és őszintén… meg tudom őt érteni. Én is becsapva érezném magam, ha ő rejtegetett volna előlem valamit, így pontosan tudom, hogy mennyire elcsesztem. De most már nincs mit tenni ellene, az egész szituáció úgy undorító, ahogy van, és habár szeretem magamat hibátlannak beállítani, pontosan tisztában vagyok vele, hogy mennyire nem vagyok az. Nem is leszek, akármennyire is szeretnék mindent úgy megoldani, hogy jó legyen. Érzem, hogy ehhez kevés vagyok. A vádló pillantásra csak bűntudatosan nézek a barátomra, de meg sem próbálok magyarázkodni többé, mert érzem, hogy felesleges. - Bocsánat. - Mondom végül csak egyszerűen, de őszintén. Ezt a szót mindig, minden helyzetben nehéz kimondani, nehéz elismerni azt, hogy ha valaki hibázott, de néha muszáj viselni ennek a követkeményeit is. Ilyenkor már persze tudja az ember, hogy valami rosszat csinált, de ez már az a pont, ahonnan tényleg nem lehet megváltoztatni a tényeket. Felesleges, a baj megtörtént, nem tehetek mást, mint hogy próbálok a jövőbe tekinteni, nem pedig a múltba. Tudom, hogy Leo csalódott bennem, de van olyan jó barátom, hogy tudjam még egy ilyen után sem fogom elveszíteni.
- Igen. Valóban olyan. - Mondom csak halkan sóhajtva. - A legrosszabb az egészben az, hogy Séra mennyire… együttműködő mind a mai napig. - Halkul el még jobban a hangom. - Azt hiszi, hogy minden, ami történik vele, az természetes, és hogy ez az élet rendje, még akkor is, ha utálja a bezártságot. Amiről sosem beszél, mert nem akarja, hogy aggódjak, de én tudom, hogy így érez. Ahogy azt is, hogy milyen nehezen viseli azt, hogy távol kell lennie tőlünk, hogy… hogy már nem számít a családunk részének. Utálom, hogy így kell látnom, hogy ennyire beletörődött ebbe az egészbe. Az pedig még rosszabb, hogy ezt látja rajtam is, hiába próbálom biztosítani arról, hogy minden jobb lesz. - Gyűlölöm magam, és ezt már nem is tudom leplezni, minden szavamból csöpög a magam iránt érzett utálat. - Szerinted mennyi időbe telne neki, mire újra össze hozna egy örököst? - Kérdezem végül hosszabb idő után. - A nagymamám is csak várja a lehetőséget, hogy a kezébe vegye a dolgokat, és hidd el, akkor abból valóban katasztrófa lenne. Ő alapból is arra szavazott, hogy a hagyományos módszerek szerint a szüleim egyszerűen csak… megöljék Sérát. - Nehéz kimondanom ezt a szót, de tényleg így volt az elején. - Szerinted mégis meddig tartana a számára az, hogy felemelje a pálcáját és ráküldje a húgomra a halálos átkot, ha nem azt csinálom, amit elterveztek nekem? - Kérdezem most már enyhe pánikkal a hangomban. Lehet, hogy már mindent a legrosszabb fényben látok, de annyi opció végig pörgött már a fejemben, hogy a legrosszabbra is gondolnom kellett.
- Igen, ebben igazad van. A húgomnak viszont jobb életet akarok. Azt szeretném, ha nem kellene rettegnie attól, hogy megkeresi valaki, hogy bántsák, vagy hogy újra bezárják. Mindent meg akarok neki adni, Leo. Mindent, amit csak kíván, ehhez viszont az az első lépés, hogy elvégezzem az iskolát, hogy egyáltalán legyen egy normális alapom, amiből fel tudom neki építeni azt az életet, amit megérdemel. - Mondom halkan. - Tudom, hogy fordulhatok hozzád, de nem akarok mások nyakán élni, ezt pedig te biztos megérted. Képesnek kell lennem arra, hogy megálljak a saját lábamon, ha fel akarok nevelni egy kislányt. Egyedül. Vagy Poppyval. Ezt még az idő eldönti. - Sóhajtok újra. - Visszatérve a tervekre. Igazából ez a terv. Elvégzem a Roxfortot, és elkezdem az akadémiát. Összeházasodok Poppyval, hogy a szüleim elégedettek legyenek, és így ne kelljen félnem attól, hogy a húgom életével fenyegetnek meg. A félretett pénzem elég lesz ahhoz, hogy vegyek egy kisebb házat, és elhozzam Sérát Franciaországból, sőt arra is elég lesz, hogy ne kelljen aggódnom a pénz miatt, amíg nem végzek az akadémián. Aztán… aztán majd lesz, ami lesz. Ennél egyelőre nem jutottam előre a gondolkodásban. Az viszont biztos, hogy szereznem kell majd valakit Séra mellé, aki vigyázz rá, amíg én nem tudok rá. Szerinted ez a terv megvalósítható, vagy túlságosan nagyot álmodok? - Bizonytalanodok el megint.
Pár percig csak hallgatok. Tyler bocsánatot kér, ez pedig olyan dolog tőle, amilyen tőlem is - ritka, ez pedig egyet jelent a totális beismeréssel. Nem megsemmisüléssel, mert nem. És egy hálás biccentésre futja is tőlem. De tudom, és remélem ő is tudja, hogy a bocsánatkérés inkább a húgának járna, nem nekem. Én nem szenvedek a helyzettől, nem élem meg, hogy ezt mind elhallgatta előlem, azon pedig túlteszem magam. Abban is hasonlítunk, hogy mindkettőnknek kellően nagy a büszkesége és az egója. Inkább csak sajnálom, hogy ilyen helyzetbe keveredett és igazából azzal, hogy kibeszélem magamból a mérgem, érzem, hogy szépen lassan párolog el. Most már mindegy, hogy nem nekem mondta el, már mindegy, hogy hozzám ezzel nem is fordult és nem tudom visszacsinálni az egészet. Ők sincsenek vele messzebb, ahogy én sem leszek, hisz a helyzet megoldása nem rám vár, hanem Ty-ra, aki pillanatnyilag szívesebben dugná homokba a fejét és bólogat csak egyetértően, mint a tettek mezejére lépne. Azért rossz őt úgy látni, mint akinek erősen meg van kötve a keze és gyakorlatilag bármiféle cselekvésre képtelen. Hol itt az igazság? - A húgod még nem érti. Nem érti, mert mások nem tudják, nem bántják, nem gúnyolják olyan miatt, ami nem létezik. Mert ő mindenki más számára nem létezik. Egyetlen szerencséje, hogy gondtalan, de főleg tudatlan gyerekkora van. - biztosan játszhat másokkal, mert miért ne játszhatna? Biztosan teljesen átlagos mugli életet él, akinek csak egyszerűen nem szabad beszélnie a varázsvilágról. Hisz tudni tudja, benne nőtt fel egy darabig. A "temetéséig". Ha én lennék az apja, nem tudnék senki szemébe nézni. De most már kétszer meggondolom, hogy betegyem abba a házba a lábam. - Na várj... azt mondod, hogy még a mugli gyerekekkel sem játszhat? - a buborék egy szempillantás alatt pukkan ki, ahogy tudatosulni látszik bennem az, amit Ty mond. Akkor mi marad neki, a játékok és a könyvek? Vagy az sem és teljesen középkori módon tartják őt? Az agyam eldobom a felvilágosult évszázadokat éljük, sőt gyakorlatilag lassan mindenki azt tesz, amit csak akar, miközben itt van ez a gyerek, akit visszafognak szándékosan, elszeparáltan mindentől és mindenkitől. Ez nem élet, ez börtön. Elkeseredett sóhaj hagyja el a számat. Ez azért nem semmi... - Öhm... - erre a kérdésre nem számítottam és nem is akarok az apja szexuális életében vájkálni. De, tudok azért érvelni ez ellen is. Tudom, hogy nálunk annyira nem számít a kor, de azért egy ötvenesnél biztosan megvan a lehetősége, hogy beteg vagy esetleg újfent egy kvibli gyerek születik. - Szerinted apád el tudna számolni a lelkiismeretével, ha fennáll a kockázata, hogy a kor előrehaladtával egy újabb kvibli gyereke szülessen? Mert nem hiszem. Egy valami roppant fontos neki, vagyis kettő... a büszkeség és a látszat. Szerintem nem tudna tükörbe nézni, ha bármi komplikáció lenne... azért ők már kezdenek kiöregedni ebből, érted. - megvonom a vállam, mert több mindent nem tudok hozzátenni. Azért ezt még én is ki tudom találni, hogy rizikós a korral haladva gyereket vállalni. Nem lehetetlen, de rizikós. - Te ezzel tökéletesen tisztában vagy, ahogy azzal is, hogy tudod hol a húgod. Szerinted nem intézkednének, ha feljelentenéd a családod? Az ilyen elítélendő és büntetik. Ennyire nem retteghetsz attól, hogy kitagadnak. Igaz, nem vagyok a te helyedben, én ezt nem érzem annyira át... - nem akarom fölöslegesen járatni a pofám úgy, hogy igazából nem tudom valóban átérezni a helyzet súlyosságát. Én már biztos behülyültem volna ettől az egésztől. - Jó, elvégzed, és aztán? Van bármi elképzelésed utána mit csinálsz? - igaz, nekem sincs, de annyit tudok, nem a családomból, a nevünkból és a vagyonunkból akarok megélni, hanem önerőből akarok valami olyat felépíteni, amit előttem még senki nem csinált. Azt a monológot, amit végül kapok alig győzöm végighallgatni, annyira rám zúdítja. Egyszerűen kikapcsol az agyam és újra kell resetelni, hogy egyáltalán felfogjam, hogy mit mond. Oké, ezek mind tények, de nem elég határozottak. Tény, hogy van pénz, van minden, de a jövője amíg képlékeny, hogy azt sem tudja így vagy úgy tervezzen, az nem okés. - Ugye tudod, hogy ennél konkrétabban kell kitalálni? Egy kislányt nem vehetsz úgy magadhoz, hogy azt mondod, vagy így lesz, vagy úgy. Vagy Poppyval, vagy nélküle... tudod egyáltalán, hogy az akadémián mit akarsz majd csinálni? - tudom, hogy van egy évünk még erre, de igazából rohadtul sürget már az idő és engem is az bosszant a legjobban, hogy még a saját terveimmel sem vagyok tisztában. Annyi biztos, nem kviddicsből akarok megélni.
Nehéz ez a beszélgetés, minden szempontból. Még a legjobb barátomnak is nehéz ezzel kapcsolatban megnyílni, és habár Poppynak elmondtam, hogy mi történt, de abba, hogy mit éreztem mindeközben, és hogy milyen kétségeim vannak a jövőmmel kapcsolatban azt nem osztottam meg vele. Neki is biztos elég nehéz volt alapvetően is feldolgozni azt, hogy valójában mi történt, eszem ágában sem volt még azzal is traktálni, hogy mennyire bizonytalan vagyok. Mindennel kapcsolatban. Az egész életemmel kapcsolatban. Valaki előtt muszáj összeszedettnek és magabiztosnak mutatkoznom, különben teljesen elveszíteném a lábam alól a talajt és képtelen lennék utána a tükörbe nézni. Viszont Leo előtt nem tudom megjátszani magam. Pelenkás korunk óta teljes mértékben elválaszthatatlanok vagyunk, ha még csak meg is próbálnám azt, hogy elrejtem előle a gondolataimat, előbb-utóbb az úgyis kiderülne. Mert annyira ismer, hogy képtelenség lenne elrejteni előle a zaklatottságomat. Most pedig már meg sem próbálom. Önkéntelenül is várom tőle a megoldást, pedig igazából tudom, hogy ezt a szarságot, csak én tudom megoldani egyedül, még akkor is, ha számíthatok arra, hogy ő mindig ott lesz mellettem, ha szükségem lenne rá. Ezért pedig örökké hálás leszek neki. - Igen, ez igaz. Ő még teljesen ártatlan. - Mondom egy kis sóhajjal, teljesen egyetértve Leo szavaival. - Szeretném, ha mindentől meg tudnám védeni, ha nem kellene soha az életében azt éreznie, hogy megkülönböztetés éri. Félek attól is, hogy ha kiszabadul a való világba, ez mind hirtelen fog rászakadni, és képtelen leszek majd úgy megvédeni, ahogy igazán szeretném. Ezeket a csatákat nem tudom majd megküzdeni helyette, hanem neki magában kell majd elrendeznie a dolgokat. De mi van, ha ez nem sikerül neki? Mi történik majd akkor, ha összetörik az előítéletek súlya alatt? - Nyilvánvaló, hogy megint a legrosszabbra kell gondolnom, de tényleg teljesen kétségbeesett vagyok az egész helyzet miatt, és ez nagyon látszik rajtam.
- Igen… azt mondom. - Válaszolom nyomorultul a barátom kérdésére. - Tudod milyen a nagyanyám, ki nem állhatja a muglikat. Már attól sikítófrászt kap, ha csak szóba kerülnek. - Forgatom a szemeimet. - Nem, igazad van… - Ismerem el, de ettől még nem sikerül megnyugodnom. Valamiért úgy érzem, hogy ebben a szituációban egyáltalán nem nyerhetek, akármit is próbálok kitalálni. - De nem jelenti azt, hogy lehetetlen. Nem hiszem, hogy foglalkozna a lelkiismeretével. Azok után nem, amit Sérával csinált. - Jegyzem meg csak halkan, de már kezdek belefáradni abba, hogy egyáltalán keressem a kifogásokat. Tudom, hogy mit kellene tennem, egész egyszerűen csak gyáva vagyok megtenni. Kurvára gyáva vagyok, mert félek az összes lehetséges következménytől, ami rosszul sülhet el, és lássuk be azokból jóval több van, mint a jókból. - Szerinted nem tudna apám ki mosakodni? Eddig is mindig mindent megúszott. - Mondom keserűen arra, hogy fel kéne jelentenem őket. Ez is egy megoldás, tény és való, de apám túl sok befolyásos embert ismer.
- Van. - Bólintok a kérdésére határozottan. Jelenleg az életemben ez az egyetlen dolog, amit biztosra tudok: hogy mit akarok majd kezdeni, “ha felnövök”. - Azt is tudom, hogy mit akarok az akadémián csinálni, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy mivel szeretnék foglalkozni. - Végre valami, amiben én is biztos vagyok. - Alkimista leszek. - Jelentem ki határozottan. - Ami pedig Sérát illeti, az egyetlen dolog ami biztos jelen pillanatban, hogy mindenképpen magamhoz fogom venni, amikor már úgy érzem, hogy képes leszek rá. - Ez a dolog is biztos: nem fogom ott hagyni abban a kastélyban teljesen elhervadni. Azt szeretném, hogy éljen, hogy megtapasztaljon mindent, ami eddig elzárva volt tőle. Még akkor is, ha benne van a pakliban az, hogy ez az egész rosszul is elsülhet. - Nem látok a jövőbe, nem tudom, hogy fog alakulni, de olyan nincs, hogy ne lenne valahogy. Eléggé csúnyán tudom látni a jövőt, de abban biztos vagyok, hogy nem fogom hagyni, hogy a húgom tovább szenvedjen és mindent megfogok tenni annak érdekében, hogy ezt elérjem. Segítséggel, vagy anélkül. - Lesz újra határozottabb a hangom és szinte le is zárom a témát egyúttal. Elfáradtam a beszélgetés alatt, és tudom, hogy Leo is, hiszen ez egyáltalán nem a megszokott témáink egyike volt. Nem, ez kifejezetten a felnőtt élet beszélgetéseihez tartozott, és nem tudok elégszer hálát adni Merlinnek, hogy van egy ilyen jó barátom, mint ő, akire mindig, minden körülmények között számíthatok.
