Ha tested fázik, lelkem Rád adom

Nem tudtam nem feszengeni ebben a lakásban. Tizenhét évesen kellett volna ezen a kanapén ülnöm, bemutatkozni Frida szüleinek, ahogy illik, de erre sosem adtak esélyt. Nem voltak rám kíváncsiak, sosem tudtam meg a részleteket, de elég volt a színházban Mr. Scamander szemébe néznem és tudtam, hogy ez sosem fog változni. Egyetlen esélyt sem akart adni, soha. Frusztrált a tudat, hogy csak azért lehetek itt, mert ő éppen nem tartózkodott otthon, akkor be sem tehettem volna a lábam a lakásba. Talán most sem kellett volna.
- Hát gondolhatod, én mit éreztem, amikor közölte, hogy "hello, te vagy az apám" és közben ott szorongatott magánál egy kicseszett golymókot. Azt hittem, hogy szopatás az egész. Életem legmegdöbbentőbb fél órája volt, amikor meglátogatott. - Tényleg így volt. Legszívesebben a falba csaptam volna a fejem, akárhányszor felidéztem életem első néhány mondatát a lányomhoz és azt az aranyhalszerű tátogást, amit a nagy vallomása hallatán produkáltam. - Konkrétan majdnem az arcába csaptam az ajtót, azt hittem egy taknyos kis roxfortos, aki jött füvet kunyerálni. De gondolom, ezt ő is mesélte.
Nem mertem rögtön elvenni tőle az albumot, mintha a Szörnyek szörnyű könyvét nyújtotta volna felém. Pedig a fotóalbum nem harapott, de lehet az is kevésbé sajgott volna, mint a szívem, amikor végül felcsaptam a kis könyvet és megláttam az első fényképet. Éveknek tűnő percekig bámultam a fotót, még valószínűleg a Szent Mungóban készülhetett, Alina olyan aprócska volt, ráncos kis újszülött, ártatlanul aludt a mintás takarója alatt, picike sapkával a fején. Próbáltam nem is gondolni rá, hogy milyen lett volna a karomban tartani. Vajon mit csináltam akkor, amikor ő megszületett? Betépve fetrengtem valahol? Hánytam egy sikátorban? Megdugtam egy csajt, akire másnap már nem is emlékeztem? Eladtam néhány tablettát valakinek? Szarrá verettem magam? Mindegy is, mert biztosan nem ott voltam, ahol lennem kellett volna.
Pánikszerűen tovább lapoztam, reméltem, hogy a többi fotó nem lesz rám ilyen hatással. Csak boldog melegséget akartam érezni a babafotók láttán, nevetni Alina cuki rugdalózóin és pelenkás fényképein, de nem sikerült maradéktalanul. Bárhogy mosolyogtam, belül nem tudtam felhőtlen örömet érezni.
Hosszasan elidőztem egy fotónál, amin Frida tartotta a karjában Alinát. Mennyire más volt, mint azokon a képeken, amiket én őriztem róla, mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, pedig alig telt el egyetlen év közöttük.
A második albumban Alina már idősebb volt, talán négy-öt éves is meglehetett. Édesen vigyorgott élete első jelmezében, szülinapi tortán fújta el a gyertyákat, a karácsonyfa alatt játszott az új játékaival, mókust etetett a Hyde Parkban.
- Nagyon hasonlít rád. Szerencséje van, nem az én idióta orromat örökölte - jegyeztem meg, mert egyszerűen muszáj volt mondanom valamit, hátha akkor eltűnik a gombóc a torkomból.
Elhatároztam, hogy tartani fogom magam. Ezek csak hülye fotók, attól nem szorult össze így a mellkasom, ha az igazi Alinára néztem. Merlin faszára, szedd már össze magad, Gilbert.
Egészen addig sikerült is összeszednem magam, amíg a kezembe nem került egy kép. A King's Crosson készült, Alina első roxforti útja előtt. A nagyapja mellett állt, a háttérben a Roxfort Expressz várakozott, Alina izgatottan szorongatta a csomagjait és Mr. Scamander kezét. Nekem kellett volna ott lennem, nem a nagyapjának, hanem nekem.
Idegesen a hajamba túrtam, szúrni kezdett a szemem. A kurva életbe.

Eddig nem kérdeztem, Alina mit mondott neki a találkozásunkról, úgy éreztem, semmi közöm hozzá. Kíváncsi voltam nyilván, hogy mit beszélhettek rólam, tudni akartam Frida mit mesélt rólam a lányunknak vagy Alinának mi volt az első benyomása rólam, de nem tartozott rám. Így is bűntudatot éreztem, amiért Alina hazudott miattam az anyjának, habár nem tudtam, alapvetően mennyire szoktak őszinték lenni egymással, nem láttam bele a kapcsolatukba.
- Nincs is miről faggatni. Nem volt nálam túl sokáig, nem marasztaltam, az az igazság. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, és hát nem is akartam, hogy este a Zsebpiszok közben mászkáljon. Most egy kicsit jobb helyen van a lakásom, mint amikor még együtt laktunk, de azért ez is elég szar környék, nem Alinának való. - A Zsebpiszok közben, sötétedés után végigsétálni az utcákon nem volt egy életbiztosítás egy felnőtt férfinek sem. Az albérletem valóban néhány fokkal jobb volt, mint az a félszoba, ahol Fridával laktunk annak idején, de attól még ugyanúgy fennállt annak a veszélye esténként, hogy leviszem a szemetet és valaki megkésel egy kuka mellett. Alinának nem volt keresnivalója arrafelé.
Nem tudtam, mit kéne válaszolnom Fridának, csak egy mosoly és egy fintor közötti valami kúszott az arcomra, mert féltem, hogy ha megszólalnék, akkor elcsuklana a hangom. Fogalmam sem volt róla, hogy Alina mosolya hasonlít-e az enyémre, még nem volt alkalmam megfigyelni, de a tény, hogy Frida ezt így gondolta, összeszorította a szívemet. Magam sem tudtam, hogy fájdalmasan vagy örömtelien. A lelkem mélyén vágytam rá, hogy egy egészen kicsikét, tényleg csak egy picikét lássam magam visszaköszönni a lányunkban, még ha nem is én neveltem őt, legyen benne valami, ami egyértelműen mutatja, hogy közöm van ehhez a csodához. Talán önzőség volt, Alinának az lett volna a legjobb, ha semmiben nem hasonlít rám.
Összerezzentem Frida érintésére, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elrántom a kezem. Nem azért, mert olyan szörnyű volt, éppen ellenkezőleg... Túl intenzív volt, amit éreztem minden kibaszott alkalommal, mikor hozzáértem és ezt nem engedhettük meg magunknak.
- Jól vagyok, persze. - Kerültem a tekintetét, csak a fotót bámultam, képtelen voltam levenni a szememet az első roxforti útjára készülő Alináról. - Nem kell semmi.
Felmerült bennem a gondolat, hogy felállok a kanapéról, elköszönök és hazáig meg sem állok. Nem éreztem jól magam, azt hittem, örömmel fognak eltölteni ezek a fotók, de csak a szomorúság tört rám erőteljes hullámokban, valami olyan magányosságtudat, ami már szinte valós fájdalmat okozott. Hirtelen nagyon kimerültnek éreztem magam, fizikailag is.
- Csak azon gondolkodtam, hogy mennyi mindenből kimaradtam. Néha úgy érzem, hogy lemaradok az egész életemről, csak kívülről nézem, ahogy kihagyok és elbaszok minden lehetőséget, amik aztán sosem jönnek vissza. - Még mindig a fotót néztem, képtelen voltam Frida felé fordulni. - Szeretnék haragudni rád vagy az apádra, amiért sosem fogom látni Alinát kisgyerekként és nem én kísértem ki élete első roxforti útja előtt a vonathoz, de nem megy. Már nem vagyok húszéves, nem tudok másokat okolni mindenért, már nem haragszom az egész világra, csakis magamra.
Idegesen megtöröltem a szemem, nem akartam Frida előtt sírni, így is nagyon szánalmasnak éreztem magam.
Visszaraktam az albumot a dobozba, mert ha tovább bámultam volna azt a fényképet, biztosan elbőgtem volna magamat. Apám mennyit szidott régen, szégyellte, hogy "annyit sírtam, mint egy hisztis kislány", ahogy ő fogalmazott. Később a Roxfortban is ezt hallgattam a többi fiútól. Talán ez volt az én legnagyobb bajom, hogy túl gyengének születtem.
Nem kellett volna ezt tennem, de mire észbe kaptam, már késő volt. Frida vállára döntöttem a fejem, a homlokomat a ruhája anyagához nyomtam, mély levegőket vettem, az illata néhány másodpercre megnyugvást adott.
- Csak annyira fáradt vagyok. Mostanában minden annyira... annyira sok. Nem tudom, mikor lesz jobb, de már kezdek belefáradni ebbe a sok szarba és egyszerűen nem tudom, hogyan lehetne jobb. Próbálom összekaparni magam Alina miatt, de most minden nagyon nagyon rossz. És ettől csak még szarabbul érzem magam, mert nem egy ilyen csődtömeget érdemelne. - Nem Fridának kellett volna panaszkodnom. Senkinek nem kellett volna panaszkodnom, mert nem is volt miről. Magamnak köszönhettem, hogy az életem darabokban hevert és képtelen voltam elindulni bármerre, talán mindig is egy helyben toporogtam ennek az életnek nevezett szartengerben. Örülnöm kellett volna, a lányomnak, Frida hirtelen jött társaságának, a munkalehetőségnek, a húgom jelenlétének, de csak még selejtesebbnek éreztem magam, amiért még így is szarul voltam. Volt egyáltalán bármi értelme az érzéseimnek vagy csak ez is újabb bizonyítéka volt annak, hogy elbaszottnak születtem? Elrontottam Adával, el fogom rontani az új munkámat, Harvey-val sosem fogjuk befejezni az elkezdett munkát, Alinának életem végéig nyűg leszek a nyakán, a húgom ki tudja meddig lesz képes elviselni, a saját anyám pedig rám sem bírt nézni.
Mély levegőt vettem, azt akartam, hogy csak Frida mindennél kellemesebb illata töltse ki a gondolataimat.

- Valószínűleg éppen ezért felejtette el megemlíteni, hogy meg akar látogatni. Gondolom, egyedül akarta intézni. Mondjuk nem hiszem, hogy meglepetésként érték a körülmények, a húgom volt olyan kedves és elég sok mindent elmondott neki. Hát ja, sosem bírta túl jól a gint... - Nem tudtam haragudni Bonnie-ra, sem azért, mert kitálalt Alinának, felborítva ezzel mindkettőnk életét, sem azért, mert korábban titkolózott előlem. Mindkettőre megvolt az oka, az ő helyzetében egyszerűen nem lehetett jó döntést hozni. Tulajdonképpen csak hálás voltam, amiért helyettem is szerette Alinát, amíg én nem tudtam a létezéséről sem.
Ahogy a kanapén ültünk összebújva, mint két elázott, felborzolt tollú madár - legalábbis én biztosan egy ázott galamba emlékeztettem, ahogy ott ültem feszengve, felhúzott vállakkal -, rengeteg emlékkép tolongott a gondolataim között. Mi ketten a roxfort tó partján, Frida keze a tenyeremben, a fűben kiterítve a tankönyvek, de egyikünk sem azzal foglalkozik, sután csókolózunk egy terebélyes fa árnyékában. Éjszaka a Csillagvizsgáló-torony padlóján ülünk, a családjainkról beszélgetünk, miközben én feltekerek egy jointot. Roxmortsban a hóban birkózunk, mint két kisgyerek, elkapom Frida derekát és mindketten a térdig érő hóba zuhanunk, a sapka félrecsúszik a fejemen, Fri gyengéden megigazítja és csókot nyom a hidegtől kivörösödött arcomra. Egy buliban vagyunk, olcsó sört iszom, a szabad kezem Frida derekán, a feje a mellkasomnak dől, hallgatja az előbb bevett tablettától túlságosan szapora szívverésemet. A padlóra dobott öreg matracon fekszünk, ruha nélkül, a homlokomat Fri homlokához nyomom. A londoni állatkert pingvinkifutója mellett állunk, szinte még most is érzem a számban az epres jégkrém édességét és a kellemes érzést, ahogy Fridával egymás kezét fogjuk.
- Nem tudok rád haragudni. Szeretnék, de nem megy - ráztam meg a fejem. - Tudod, mikor eltűntél, napokig kerestelek. Azt hittem, történt veled valami... Végigjártam az összes ismerősünket, minden utcát, a Mungóban is voltam, hátha... Aztán egyik este elmentem apádék házához, egyszer mutattad merre laknak és megjegyeztem, szólni akartam nekik vagy nem is tudom, hátha elmennek az aurorokhoz, mert ha én jelentettem volna be az eltűnésedet, csak elzavartak volna azok a fasz aurorok. Aztán ahogy ott álltam az utcán, láttalak az ablakban, anyukáddal beszélgettél éppen. Akkor is tudtam, hogy dühösnek kéne lennem vagy szomorúnak, de igazából csak megkönnyebbültem, hogy nincs bajod. Egy darabig még álltam ott, aztán hazamentem és többet nem kerestelek. Nem bírtam írni neked vagy elmenni hozzátok vagy akármi. Az utána következő hónapokban gyakran eszembe jutott, de sosem tettem meg. Egy idő után úgy tűnt, hogy sikerült teljesen elfelejtenem téged, de azt hiszem, igazából utána is minden nőben téged kerestelek és sosem volt ugyanolyan. Egyikkel sem.
Meg akartam kérni, hogy ne ígérjen semmit, főleg ne olyat, amit nagy eséllyel nem fog betartani. Nem is vártam el tőle, hogy ilyet ígérjen, amikor tudtam, hogy milyen tehernek fogja érezni hamarosan a jelenlétemet az életükben.
Jól esett a gyengéd érintés, utoljára Ada ért így hozzám, de rá gondolni sem akartam.
- Nem tudom, nem hiszem, hogy ezen már lehet segíteni. Már így is többet tettél, mint ami elvárható lett volna. - Csak miatta volt munkám, amit még meg sem köszöntem neki tisztességesen. Valahogy sosem találtam a megfelelő helyzetet és szavakat hozzá. - Igazából csak annyit szeretnék, hogy Alinának jó legyen. Annyi mindent elbasztam már, lényegében mindent, amit el lehetett. Csak ezt az egyet szeretném jól csinálni, de nem tudom hogyan kéne. Azt sem tudom, mit gondol rólam, lehet már rég megbánta, hogy megkeresett és nem is tudnám okolni érte... Nem hiszem, hogy eddig túl jó benyomást tettem rá. Pedig igyekszem, csak nem tudom hogyan kell. Mindig attól félek, hogy mondok vagy teszek valamit, ami miatt szégyellni fog vagy nem is tudom... És ne mondd, hogy ez úgysincs így, te is tudod, hogy minden oka meg lenne rá.
Szipogva megtöröltem a szemem, mintha bármit segített volna.

- Persze, megértem - bólintottam. - De ne őrlődj ezen, igazából nem hibáztál, csak Alinát akartad óvni. Én sem igazán tudom, hogyan beszéljek vele erről... kettőnkről, mert Merlinnek hála nem értheti, fogalma sincs, milyen helyzetben voltunk. Azért pedig ne haragudj magadra, mert nem mondta el neked, szerintem nem megkerülni akart téged vagy nem arról volt szó, hogy nem bízik benned, csak... nem akarta, hogy befolyásolja a véleményét amit te és apád gondoltok. És nyilván neki is kibaszott kínos ez az egész. Nagyon szeret téged, biztos elmondta volna magától is, ha szerencsésebben alakul a helyzet. Azt mondta, hogy el akarja, kérdeztem tőle, mikor eljött hozzám, mert nem szerettem volna, ha miattam kell hazudnia neked.
Nem okozott lelki törést a hazugság, gyerekkorom óta mindenkinek az arcába hazudtam. Végigkamuztam az egész életemet, olykor már én is nehezen különítettem el a valóságot és a kitalációkat. Egy valaki létezett, akinek mindig az igazat mondtam, legyen az akármilyen fájó vagy félelmetes, ez az ember pedig Frida volt. Képtelen voltam hazudni neki, már az is bántott, hogy Alina miatt a Minisztériumban úgy kellett tennem, mintha nem tudnék mindenről. Valahogy Frida társaságában sosem éreztem úgy, hogy el kéne nyomnom a személyiségemnek egy részét vagy szégyellnem kéne bármit is. Mindent elmondhattam neki, mert nem ítélkezett és nem undorodott tőlem. Ő volt az első, akinek gyerekként mesélni mertem arról, hogy milyen otthon a légkör, nem éreztem kínosnak megosztani vele tizenhét évesen, hogy még mindig rémálmaim voltak a Carrow testvérpár kegyetlenkedései miatt, bátran elárultam neki a jövőbeli terveimet, mert nem nevetett ki értük. És később sem kellett szégyenkeznem semmiért. Ő volt az egyetlen, akinek képes voltam mindenféle mellébeszélés, ködösítés nélkül kimondani, hogy miket műveltem, amíg az utcán éltem, az utolsó gusztustalan részletig mindenről tudott és ez nem üldözte el, nem talált taszítónak vagy menthetetlenül összetörtnek. Ha jobban belegondoltam, egész életemben ő volt az egyetlen, akinek valaha beismertem, hogy a kurva életbe, nagyon komoly drogproblémáim vannak. Mindenki más előtt tagadtam, szépítettem a dolgot, de Fridának ki mertem mondani.
- Én próbálkoztam. Nem helyettesíteni akartalak vagy ilyesmi, nem tudom, nem is igazán gondolkodtam ezen, csak nagyon egyedül éreztem magam. De most már látom, hogy akár megbaszhatom a fél világot, akkor sem fogom kevésbé magányosnak érezni magam. - Azt hittem, rosszul fogom érezni magam ettől a beszélgetéstől, mikor elhívott abba az étterembe, a hideg rázott attól, hogy kimondta, hiányoztam neki. Rettegtem attól, hogy nekem is be kelljen ismernem, mintha ettől kevésbé lettek volna valóságosak az érzéseim. Most viszont nem öntött el bűntudat, zavarodottság, sem pedig bizonytalanság. Valahogy nem tűnt helytelennek, pedig az volt. Nem tehettük ezt, már nem csak magunkért feleltünk, habár abban sem remekeltünk soha. Vártam, hogy jöjjön valami kellemetlen érzés, ami magyarázkodásra és távolságtartásra késztet, de nem jött. Vajon mikor hagytam el végérvényesen a morális iránytűmet?
Letöröltem Frida arcáról a könnyeket a pulóverem ujjával, majd gyengéden a füle mögé tűrtem egy szőke hajtincset. Régen mennyit viccelődtem vele, hogy éppen nekem lett egy szőke bombázó a barátnőm... Bár Frida valószínűleg azt gondolta, hogy tényleg csak viccnek szántam, talán sosem hitte el nekem igazán, amikor azt mondtam neki, gyönyörű.
Mire észbe kaptam, a homlokunk már összeért, ez az ártatlan mozdulat hirtelen intimebbnek tűnt a világon mindennél.
- Ne sírj, mert akkor én is nagyon sírni fogok. Még a végén elkenődik a sminkem - kúszott az arcomra egy mosoly.
Sok mindent megadtam volna azért, hogy tudjam, Alina mit gondolt rólam. Igazából nem tudtam, hogy mire vágyom, mert természetesen nem akartam, hogy Alina egy démonnak gondoljon, de azt sem, hogy túl sokat feltételezzen rólam, mert elmondhatatlanul fájt volna látni a csalódottságát. Talán az lett volna a legjobb, ha olyannak lát, amilyen tényleg voltam... bármi legyen is az.
- Csak nagyon félek, hogy csalódást fogok okozni neki. Nem tudom, mit vár el tőlem, de félek, hogy nem leszek rá alkalmas.
A homlokunk még mindig összeért, a tenyeremet forrónak éreztem Frida könnyes arcán, de képtelen voltam elhúzódni tőle. A helyzet nemrég még annyira kínosnak tűnt, feszengtem a bőrömben, most viszont olyan nyugalom töltött el, amit csak akkor éreztem, ha intavénásan adagoltam magamnak a boldogságot. Ezúttal azonban ennél józanabb nem is lehettem volna, nem kellett semmilyen por vagy tű, csak Frida közelsége. Bárcsak megállt volna a világ, szerettem volna beleragadni ebbe a pillanatba, mint rágógumi a cipőtalba.
Olyan természetesnek tűnt megcsókolni Fridát, mintha nem tizenhét év, hanem percek teltek volna csak el az utolsó csókunk óta. A szívem hevesen vert, hevesebben, mint amikor életemben először tapasztottam az ajkaimat az övéire, de nem féltem. Csupán azt éreztem, hogy minden egyes másodperc, amit nélküle töltöttem, jelentéktelen volt. Hogyan is számíthatott volna bármi más az életben, mikor ez ennyire jó volt?

- Az emberek általában nem tudják helyén kezelni a szüleiket. Apád egy fasz, húsz éve is az volt, most is az. Sokat nem tehettél volna ellene. Mármint az nem volt opció, hogy megszakítsd vele a kapcsolatot, szóval... - vontam meg a vállam. Nem mintha olyan könnyű lett volna megszakítani minden kapcsolatot az ember szüleivel. Gyakran eszembe jutott, hogy mennyire jó lenne akár csak két szót váltani anyámékkal, vagy hogy minden az én hibám volt és megérdemeltem azt, ahogyan bántak velem. Lehet itt egyáltalán igazságot tenni? Az emberek és az emberi kapcsolatok túl bonyolultak, nem lehet csak úgy határozottan eldönteni, mi jó és mi rossz velük kapcsolatban.
Nálunk jobban kevesen tudták, milyen magányosnak lenni. Nem faggattam tolakodóan sokat az életéről, féltem, hogy úgy érezné, jobban bele akarok folyni, mint azt ő szeretné. Azt minden esetre én magam sem tudtam eldönteni, hogy mi zavarna jobban: ha Frida a szakításunk óta teljesen magányosan tengette volna a napjait vagy ha lettek volna más férfiak az életében. De amikor kimondta, hogy nem is próbált helyettesíteni senkivel, nem éreztem semmilyen örömöt. Azt hiszem, féltékeny sem lettem volna, ha közli, hogy kikkel volt együtt az évek alatt. Mit számított ez? Nem velem volt, innentől kezdve minden más érdektelen.
- Minden percben azon vagyok. Szeretném jól csinálni, tényleg nagyon szeretném. - Azt tudtam, milyen apa nem szeretnék lenni. De azt már nem, hogy akkor milyennek kéne lennem. Elképzelésem sem volt róla, hogy Alina mit igényel tőlem, mit várt, amikor felkeresett. Azt mondta, hogy semmit, de ez nyilván nem volt igaz. Akart tőlem valamit, ha már rászánta magát és eljött hozzám, akkor várt valamit attól, hogy lett egy apja. Bárcsak lett volna egy olyan egyértelmű recept az apasághoz, mint egy jól bevált bájitalhoz... De ilyen nem létezett, nekem kellett kitapasztalnom, bármennyire is féltem a rám zúduló felelősségtől és a rengeteg hibalehetőségtől, amikbe bizonyára bele fogok sétálni.
Talán az is egy hatalmas hiba volt, hogy megcsókoltam Fridát. De abban a percben magától értetődőnek tűnt, olyan közel éreztem őt magamhoz, nem csak fizikailag, amit már nagyon régóta nem éreztem senkivel. Valószínűleg utoljára mellette tapasztaltam, több mint tizenhét nagyon hosszú évvel ezelőtt. Már nem tudtam pontosan felidézni, akkor milyen volt megcsókolni őt, milyen volt a derekára csúsztatni a kezemet és olyan közel húzni magamhoz, amennyire csak lehetséges, de abban egy másodpercig sem kételkedtem, hogy ugyanilyen földöntúli boldogsággal töltött el. És abban is egészen biztos voltam, hogy az egyre inkább háttérbe szoruló józan eszem minden sikoltozása ellenére nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. Sőt, ennél sokkal többet akartam.
- Még mindig kibaszottul szeretlek. És még mindig ugyanúgy akarlak. A picsába is, azóta várok erre, hogy megjelentél a Minisztériumban... - Csendben kellett volna maradnom, csak kiélvezni a pillanatot vagy végre összeszedni minden erőmet és elhúzódni tőle, de utóbbira végképp nem voltam képes. A vészcsengő mostanra már teljesen kikapcsolt bennem, csak az az ösztönszintű gondolat maradt a helyén, hogy itt és most akartam Fridát. Kész, ennyi. Lehetetlen volt másra gondolni, mikor őt csókoltam, az ajkait, a nyakát, ahol értem, és közben sírni tudtam volna a boldogságtól, hogy mindezt megtehetem.

- Lehetett volna sokkal rosszabb gyerekkora is. Például a Zsebpiszok közben, egy lepukkant albérletben, a narkós szüleivel - vontam meg a vállam. - Alina nem úgy néz ki, mint akit különösebben megsebzett a gyerekkora.
Mikor beléptem Fridáék lakásába, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy így fog végződni ez a nap. Hazugság lenne azt mondani, hogy a minisztériumi találkozásunk óta egyszer sem játszottam el a gondolattal, milyen lenne... Nehéz volt nem elképzelni, amikor még mindig mágnesként vonzott, soha, egyetlen nő mellett sem éreztem úgy magam, mint amikor Fridára néztem. De ezeket betudtam egyszerű, természetes gondolatoknak, nyilván a helyemben minden férfiben megmozdított volna valamit a helyzet, amikor újra látja a továbbra is kibaszottul vonzó exét. Frusztrált, hogy amikor kettesben voltunk, mindig ott motoszkált bennem a késztetés, hogy cselekedjek - akárhányszor magunkra maradtunk, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy minél közelebb akarom tudni magamhoz, ott helyben levetkőztetni és onnan folytatni, ahol abbahagytuk, mikor legutoljára kimászott mellőlem az ágyból. De nem cselekedtem és megmagyaráztam magamnak, hogy ez egy múló fellángolás, ami majd kialszik. Nem szűnt meg, azonban egészen eddig könnyű volt ellenállni neki, mert minden vonzalom ellenére ott húzódott közöttünk valamiféle kínos szakadék. Túl görcsösen próbáltunk úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne köztünk, az életünkben, és ez segített távolságot tartani, mert nem voltunk igazán őszinték egymáshoz. Most viszont nem is lehetett őszintébb ez a pillanat. Mi ketten, azok a régi fotók, közösen sírni minden szégyenérzet nélkül az elpocsékolt évek és a rossz döntések miatt... Talán csak ennyi kellett mindkettőnknek, hogy újból ugyanolyan sebezhetőnek lássuk egymást, mint régen, amikor nem próbáltuk megjátszani magunkat egymás előtt.
Túlzás azt állítani, hogy engedélyre vártam, de mégis szükségem volt valamiféle megerősítésre, hogy ő is ezt akarja. Ennél egyértelműbb jelzést viszont nem is adhatott volna.
Az ember azt gondolná, hogy ennyi év után minden megváltozott kettőnk között, de az igazság az, hogy tényleg minden olyan természetes volt, mintha aznap reggel egymás mellett ébredtünk volna, mint régen. Pontosan ugyanolyan érzés volt kihámozni a ruháiból, magamhoz ölelni, megérinteni, magam alatt érezni a testét, nem változott semmit ez az érzés. És ez talán nem is azért volt megdöbbentő, mert majdnem húsz évvel idősebbek lettünk, egy közös gyerekkel, hanem azért, mert miközben a külvilágról alig tudomást véve bukdácsoltam Frida után a hálószobájába - majdnem rossz helyre vezettem, mert azt sem tudtam mi merre van ebben a lakásban -, rádöbbentem, hogy utoljára a roxforti prefektusfürdőben vagy a Szükség Szobájában voltunk együtt józanon. És mégis ugyanolyan volt... Ada mellett többnyire józan voltam, de akkor éreztem a különbséget, gyakran hiányzott az a plusz, amit más nőkkel tapasztaltam, mikor teljesen betépve borultunk az ágyba. Fridával nem hiányzott, kiürült a fejem, csak az az egy gondolat maradt, hogy kibaszottul szerettem őt és talán soha életemben nem éreztem még ennél jobban otthon magamat. Azt hiszem, még csak nem is a szex volt az oka, bár kétségkívül nagyobb hatást gyakorolt rám mint bármilyen nővel az elmúlt években - pedig nem volt benne semmi különös, nem is volt rá szükség, ez nem arról szólt -, egyszerűen csak úgy éreztem, végre, talán életemben először, hogy jó helyen vagyok, jobb helyen nem is lehetnék. A világ most nagyon szép helynek tűnt, ahol csak mi ketten léteztünk.
Amikor már csak egymáshoz simulva feküdtünk az ágyban, akkor sem bírtam rászánni magamat, hogy elhúzódjak tőle és azt mondjam, "indulnom kéne". Vártam a bűntudatot, a józan gondolatokat, de nem jöttek. Bármit megadtam volna egy olyan életért, amikor ez mindennapos és természetesebb a levegővételnél is.
- Utoljára a Szükség Szobájában voltunk ilyen kényelmes ágyban. - Szerettem volna valami igazán okosat és komolyat mondani, de valószínűleg az nem is én lettem volna.

Az életem nagy részét magányosan töltöttem. Tizenhét éves koromig a szüleimmel éltem, de sosem éreztem magam igazán otthon. A golymókfarm az a hely volt, ahol felnőttem és ahol a tanítási szünetek alatt meghúztam magam, de mindig úgy éreztem, hogy szinte kilök magából. Nem szerettem a vidéki életet, unalmasnak találtam minden percet a farmon - apám lustaságnak látta az ellenszenvemet, anya tudomást sem vett róla, kamaszos lázadásnak vélte. A családi fészek csupán az a hely volt, ahova aludni jártam és ahol enni kaptam, de sosem éreztem úgy, hogy oda menekülhetnék a világ gondjai elől. Apával nem tudtam megbeszélni semmit, talán már akkor sem találtuk a közös hangot, amikor kimondtam az első szavamat - állítólag a nővérem neve akart lenni. Anya mindig félbeszakított, úgy ítélte meg, hogy a rossz dolgokról egyszerűen nem kell beszélni, így soha nem is tettem az ő társaságában. Mikor tizenhét évesen megismertem Fridát, akkor tapasztaltam életemben először, milyen, ha van az ember mellett valaki, akit őszintén érdekel mit akarsz mondani, mi nyomja a lelkedet. És az az igazság, hogy azóta sem éreztem senki más mellett ennyire otthon magamat, ennyire biztonságban és fontosnak. Ő volt az egyetlen, aki azt éreztette velem, hogy számítok, még ha csak neki is, de számít a létezésem. Azt hiszem, Frida mellett nem voltam csak magányos és ezt korábban nem becsültem meg eléggé.
- Eddig sosem gondoltam rá, hogy be kéne szereznem egy terhesmatracot, de most már tudom, mi hiányzott az életemből - nevettem. - Majd ha az apád jobban fizet, talán veszek egyet. Segíthetsz felavatni.
Nem volt abban semmi szokatlan, hogy egy idegen ágyban feküdtem. Nem voltam megnyerő vagy éppen jóképű, de ha az ember kellően alacsonyan tartja az elvárásait, elég könnyű alkalmi partnerre bukkanni ilyen szerény adottságokkal is. Ha elég módszeresen szétnarkóztam az agyam előtte - márpedig mindig ezt tettem -, akkor általában arra a néhány órára még azt is elhittem, hogy ez szinte már olyan, mintha szerethető lennék. De persze az hazugság volt, ugyanolyan baszott nagy hazugság, mint amikor azt mondtam magamnak, hogy kontroll alatt tartom az életem és hogy ha akarnék, le tudnék szokni. Talán magamnak hazudtam a legtöbbet. Ez viszont a kevés őszinte pillanat egyike volt. Ha meg kellett volna neveznem valamit, amiben nem kételkedtem ebben a másodpercben, akkor az az lett volna, hogy Frida szeretett és én is kibaszottul szerettem őt.
- Tudod, ha nem lenne Alina, most azt mondanám, hogy tűnjünk el innen kettesben. Mit tudom én, mondjuk Kolumbiába, ott sok a kokain. Csak hát... - Csak hát Alina létezett és rá is gondolnunk kellett, sőt, elsősorban rá kellett gondolnunk.
Most vettem csak észre az éjjeli szekrényen pihenő bekeretezett fotót Fridáról és Alináról, hosszasan elidőzött rajta a tekintetem. Különös, hogy milyen apróságok ébresztik rá az embert arra, hogy hatalmasat hibázott. Ahogy néztem azt a fotót és közben éreztem Frida minden lélegzetvételét a nyakamnál, csak akkor öntött el az az érzés, aminek már rég el kellett volna: nem volt itt semmi keresnivalóm és hatalmasat hibáztunk.
- Ezt most a szó szoros értelmében elkúrtuk, ugye?

- Én is így gondoltam. Ha felavattuk, utána én is úgy fogok aludni rajta, mint egy kisangyal. - Ebben azért erősen kételkedtem. A szüleim szerint már kisgyerekként sem voltam jó alvó, bár ezt az állítást inkább annak tudtam be, hogy apámat az a néhány alkalom is mélységesen irritálta, mikor a küszöbükön toporogtam kiskölyökként egy rémálom után - anyám mindig babusgatott ilyenkor, apát zavarta. Én inkább a roxforti ötödik évemet határoztam volna meg az álmatlan éjszakák kezdeteként, Carrow-ék miatt folyton rémálmok gyötörtek és teljesen kikészített a stressz. Az évek alatt feltehetően ezt kihevertem volna, de a rendszeres kábítószerfogyasztás mint kiderült, szintén nem tett jót az ember bioritmusának. Már megszoktam, együtt tudtam élni vele. Ezzel is.
- Tudom, Fri, és ez a lényeg. - És tényleg beértem a tudattal, hogy ha módunkban állna, követne a világ végére is. Ez többet jelentett mindennél, mert igazából nyilván egyikünk sem akart elmenekülni sehova. Csak együtt akartunk lenni, azonban mindkettőnk helyzete ezt látszólag lehetetlenné tette. Alinát neveztük meg okként, de talán ő volt itt a legkisebb "probléma". Úgy sejtettem, nem fogadta volna felhőtlen boldogsággal kettőnk kapcsolatát, de nem is állt volna az útjába. A problémát sokkal inkább mi magunk jelentettük. Az én függőségem a drogoktól és Frida függősége a családja által ráerőszakolt "normális élettől", jelentsen is ez bármit.
- Nem tudnálak rossz embernek tartani, soha - ráztam meg a fejem. - Én csak... nem akarom felforgatni az életedet. És a sajátomat sem, az az igazság, van most így is elég bajom. De nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy... egyszerűen téged nem tudlak figyelmen kívül hagyni, akármennyire szeretném.
Tudtam, hogy ezek után minden eddiginél nehezebb lenne távolságot tartani tőle. Eddig is szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt, amikor jobban vonzott, mint egy furkászt a csillogó dolgok, de most... most mégis hogyan kellett volna úgy tennem, mintha ő egy lezárt fejezete lenne az életemnek?
- Most mégis mi legyen?