A két kutya összemarakodott egy fadarabon. Némán figyeltem, ahogy Winston morogva és vicsorogva a földre küldte Normant, a küzdelemben alul maradt orosz agár megadóan átgördült a hátára és halkan nyüsszentve jelezte, hogy a dobermann vigye csak nyugodtan a botot. Ritkán avatkoztam közbe a csatározásaikba, nem folyt vér, csak rendezték egymás között a hierarchiaviszonyokat. Dominancia, nem igazi agresszió, nem különbözött sokban a minisztériumi hatalmi harcoktól. Hittem benne, hogy a konfliktusokat rendezni kell, nem pedig közbeavatkozni és kihátrálni a helyzetekből, az a gyáva, elvtelen embereknek (és kutyáknak?) való. Ezt az elképzelést könnyű volt ráhúzni a politikára, még könnyebb a kutyanevelésre, de a legkevésbé sem volt könnyű a családra. Hűvös volt az éjszakai levegő a kúria teraszán, ahonnan egy - nem az első - pohár vodkával és egy meggyújtott cigarettával követtem figyelemmel Winston és Norman vitáját. Fiona még leveleket írt, helyettem, ilyen sem gyakran fordult elő, de a napokban képtelen voltam annyi munkát elvégezni, mint máskor. A szándék megvolt rá, a felgyülemlett feladatokba akartam temetkezni, hogy addig se kelljen az érzéseimmel foglalkoznom. Máskor remekeltem benne, a válóper másnapján három órát ráhúztam a munkaidőmre, minden energiámat és leginkább dühömet, amit Daphne miatt éreztem, beleöltem a törvénytervezetekbe, diplomáciai kapcsolatok egyengetésébe, hivatalos levelekbe, pártügyekbe. Képes voltam kizárni minden érzést, minden csalódottságot. Most, azok után, ami a lányommal történt, képtelen voltam rá. Éjjel-nappal azon kattogott az agyam, amit Carol elmondott nekem, nem tudtam elűzni az aggodalmat és a haragot, ott volt velem a reggeli kávé közben, a minisztériumi íróasztalom fiókjában, a vacsoraasztalnál, Fiona gondterhelt tekintetében, amivel engem bámult napi huszonnégy órában, mintha attól tartana, nem birkózom meg ezzel a helyzettel. Puhánynak éreztem magam, amiért így földhöz vágott ez a helyzet, még inkább hasznavehetetlennek. Sem a lányomnak, sem a család többi tagjának nem a tétovázásomra és lelki vívódásomra lett volna szüksége. Tenni akartam Carolért, azt akartam, hogy a Briggs család összes tagja kínkeservesen megfizessen ezért, de hosszú idő óta először most éreztem azt, hogy nincs a kezemben az irányítás. És ez megrémített, éppen annyira, mint Carol fájdalma. Még csak azt sem tudtam, mi lenne most a helyes döntés. Carol azt akarta, hogy hagyjuk elülni az ügyet, de én nem ezt akartam. Meg kellett hurcolni Briggséket, ez nem olyan helyzet volt, amiből ki kellett hátrálni, hiába volt ezerszer bonyolultabb és félelmetesebb két kutya acsarkodásánál. Mozgolódást hallottam a hátam mögött, hátrapillantottam és a nyitott teraszajtón át megláttam Alexet. Későre járt már, de tizenöt éves volt, nyilván nem ment el aludni este nyolckor, még akkor sem, ha magára zárta az ajtót. Nem mintha anélkül zargattam volna, foghatnánk arra, hogy tiszteletben tartottam a kamasz fiam magánszféráját, valójában csak jobban lefoglaltak a saját dolgaim. Nem tudtam volna megmondani, mikor szokott elaludni a fiam, ahogyan azt sem, mivel ütötte el az idejét a szobájába zárkózva. Carolt jobban ismertem, pusztán azért, mert ő nyitott felém és megosztott velem sok mindent, amit Alexander talán sosem lesz hajlandó. Bezzeg Daphne... ő olyan jól megértette a fiunkat, ahogyan én soha. Mégis elhagyta őt és Carolt is. Vajon mit tenne most, ha még itt lenne? Ő tudná, hogyan segíthetne a lányunknak? - Látom, te sem tudsz aludni. Tanultál? - Idén vizsgázott, szerettem volna, ha a fiam a legjobbak közé kerül, de az utóbbi időben ez is kiszorult a fontossági sorrend elejéről. Valójában azt sem tudtam volna megmondani, hogy amióta itthon volt a két gyerekem, Alex egyáltalán kinyitott-e egy tankönyvet is. Nem is számított, valószínűleg, jelenleg akadtak milliószor fontosabb dolgok az életben, mint hogy a fiam hány gyógynövénynek tudta a latin nevét és hogyan tudott madarakat idézni egyetlen pálcaintéssel, de könnyebb volt a vizsgáiról kérdezni. Semmi érzelem, csak ráció. Ebben jó voltam, ezt értettem és ebbe nem buktam bele. Képtelen voltam megkérdezni, hogy "te is nyomorultul érzed magad, Alex, és azért nem bírsz elaludni?". Más apa biztosan ezt kérdezte volna, de én nem más apa voltam.
Vendég
Vas. Aug. 30, 2020 9:42 pm
Apa és Fia
A betűk lassan összefolytak a szemem előtt. Azt hiszem órák óta görnyedek az asztalom és a spanyol könyvem fölött. A legújabb szerelmem a spanyol nyelv, a kultúra és az emberek, így hát nem volt kérdés, hogyha lesz egy kis szabadidőm akkor nekiesek a nyelvtannak. Hülye ötlet, hogy a diszlexiás könyvekből akar tanulni, nem? Megsúgom, de. Én mégis kitartok a tervem mellett és addig ülök egy helyben, míg meg nem ragad meg az igeragozás, a mondatszerkezetek és néhány alapvető kifejezés. Már nem adnak el két tevéért, ha esetleg eltévednék egy nyaralás alatt. Fel sem tűnik, hogy rám sötétedik, nem csak lemegy a Nap, de korom sötét lesz, mire a nyelvkönyv visszakerül a polcra. Még egyszer átfutom a macskakaparásra hasonlító jegyzeteim, kész csoda, hogy én el tudom olvasni. Bár azt hiszem már csak azért ismerem fel a kesze-kusza betűket, mert pontosan tudom, hogy hova mi van írva. Nekem legalább nem kell félnem attól, hogy valaki kiszivárogtat valami olyat a jegyzeteim közül amit nem kellene, mert annyira csúnyán írok, hogy azt épeszű ember biztosan nem tudja elolvasni. Az olvasással már kezdek megbarátkozni, de a kézírásomon még bőven van mit javítani. Nem tehetek róla, hogy selejtesnek születtem. De dolgozom rajta, hogy ez ne így legyen. Hogy ne kelljen még ezzel is csalódást okoznom. Kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat, ropognak a csontjaim mintha történek. Lesétálok a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Kiengedem a csapot, hogy jó hideg legyen a pohárba csordogáló folyadék. Nem meglepő, hogy egy szemet sem vagyok álmos, még két-három óra kell, hogy annyi kiüssön a fáradtság annyira, hogy legalább három-négy órát tudjak aludni egyhuzamban. Céltalanul indulok neki a háznak, de ahogy elhaladok az erkély előtt tudom, hogy jót tenne egy kis friss levegő. Egy pillanatra megdermedek, mikor meglátom apám sziluettjét odakint, de nem kerülhetem életem végéig. Nem bújkálhatok, mint aki menekül. Lassan sétálok mellé, megfontolt léptekkel, hogy még mindig legyen időm megfutamodni. De nem teszem meg. Hozzám beszél, hallom, eljut a tudatomig, mégis kell néhány másodperc, míg felfogom, hogy mi most tényleg beszélgetni fogunk. Olyan régen történt már ilyesmi, hogy egészen elszoktam ettől. - Olyasmi. Spanyolt tanultam - válaszolok szűkszavúan. Mit is mondhatnék? Hogy mióta anya elment nem alszom? Nem nézek rá, a kert egyik távolabbi pontjára függesztem tekintetem. - Dolgoztál? - kérdezek vissza. Gondolom, hogy eddig valami húzós ügyön dolgozott és mielőtt lefeküdne szeretné kiszellőztetni a fejét.
Vendég
Vas. Szept. 27, 2020 3:23 pm
Apa és fia
Nem tudtam volna hosszú listát írni arról, hogy mi volt közös bennem és a fiamban. Külsőre rám ütött, ez egyértelmű, de ennyiben talán ki is merült a látványos hasonlóságok sora. Kivéve a nyelvtanulást, talán a nyelvek iránti érdeklődését és érzékét tőlem örökölte - talán, de az is megeshet, hogy csak véletlen alakult így és én a legkisebb hatással sem bírtam rá. Persze ez nem csorbított a büszkeségen, hogy az én fiam ilyesmivel töltötte a szabadidejét értelmetlen ostobaságok és önpusztítás helyett, amiben a tizenéves fiúk annyira remekeltek. Ha másban nem is, legalább ebben biztos voltam Alexanderrel kapcsolatban, nem tudtam elképzelni az én visszahúzódó, csendes kisfiamról, hogy a roxforti partik lelkes résztvevője lett volna vagy éjszakánként, a tudtom nélkül kiosont volna a kúriából bulizni a barátaival. Nem, valószínűleg tényleg jobban vonzotta egy spanyol nyelvkönyv - vajon igényelte volna, hogy hangot adjak a büszkeségemnek? Érezte egyáltalán valaha is, hogy az apja büszke rá? Mert az voltam, Merlinre is, csupán nem beszéltem róla, ahogyan azt sem mondtam el neki egyszer sem, hogy a tanulási nehézségei miatt nem kell szégyenkeznie, ettől nem lesz kevesebb senkinél. - Jól haladsz vele? Nem szeretnél magántanárt? - Bíztam Alex képességeiben, bár lehet, ezután nem úgy tűnt. Pedig nem vontam kétségbe, hogy egyedül is képes lenne elsajátítani a nyelvet, csupán segítséget akartam neki felajánlani. Nem sokat tudtam nyújtani a gyerekeimnek, azt azonban biztosra vehették, hogy soha, semmiben nem kellett szűkölködniük. Millió különórára is járhattak volna, a család költségvetésébe bőven belefért. A Dolohov név kevés előnye közé tartozott a megörökölt vagyon. Kár, hogy nem csak egy teli gringottsi széfet örököltem, hanem apám és a nagybátyám hírnevét is... - Inkább csak próbáltam - vontam meg a vállam, bővebb magyarázat nélkül. - A nővéred alszik már? Carol és Alex nagyon közel álltak egymáshoz, valószínűleg Alexander sokkal jobban belelátott abba, hogyan is érezte most magát a nővére. Egy ideig csak a kutyáimat figyeltem, mielőtt újból megszólaltam volna. Könnyebb volt Winston és Norman komolytalan huzakodását figyelni, mint beszélgetni a fiammal a spanyoltanulásnál komolyabb témákról. - Ha vége a szünetnek, nem muszáj visszamennetek Carollal a Roxfortba. Megértem, ha a történtek után nem akartok ilyen hamar visszamenni. Persze ha visszautaznál, akkor én nem foglak lebeszélni róla, csak szeretném, ha tudnád, hogy ez is egy lehetőség. Mert nem lesz egyszerű, Carolnak főleg nem, de neked sem.
Vendég
Vas. Okt. 04, 2020 9:52 pm
Apa és Fia
A hűvös éjszakai levegő lassan libabőrt rajzol karomra. Nem zavar, hogy a hőmérséklet kellemesnek épp nem nevezhető, jól esik, hogy nem fülledt az éjszaka. Az égbolton felhők takarják el a csillagokat és a holdat, nem lehet látni mást, csak a közelgő záport. Esni fog, tehát ma éjjel anynit sem alszom, mint általában. Hát, legalább lesz időm folytatni a tanulást. Meglepő módon, ilyenkor sokkal hatékonyabb vagyok, mint a nap bármelyik szakaszában. - Köszönöm, de egyedül is boldogulok vele. Egyébként igen, egész jól megy. - Próbálok kommunikatív lenni, és nem egyszavas válaszokat adni. Nem tudom, hogy csak udvariasságból érdeklődik, vagy valóban kíváncsi arra, hogy hogy haladok a nyelvvel, mindenesetre annyit megérdemel, hogy elfogadható feleletet kapjon rájuk. Talán, mintha érezném, hogy nyitni próbál felém. Talán. Vajon más családokban is ilyen ez? Hogy a tökéletes külső és a cukormáz alatt minden család egyformán rossz? Szeretnék egyszer belepillantani mások életébe. Nem sokáig, csak hogy... hogy választ kapjak a kérdéseimre. Hogy vajon egyedül vagyok-e ezzel a problémával, vagy más is szenved-e ettől. Mert bár nem mutatom, úgy teszek, mintha nem érdekelne, de mélyen, belül valahol én is tudom, hogy fáj. Fáj, hogy nem lehet olyan tökéletes az apa-fia kapcsolatunk, mint amilyennek lennie kellene. De talán így jobb is, mert ha egyszer megtudja, hogy mi vagyok én valójában... Legalább nem csalódik bennem akkorát. - Azt hiszem. - Mikor elsétáltam ajtaja előtt az be volt csukva, de nem tudom, hogy azért, mert már aludt, vagy valami egészen mást csinált odabent. El sem tudom képzelni, min mehet most keresztül, de tudom, hogyha szüksége van rám, akkor megtalál. Ne menjek vissza a Roxfortba. Érdekes lehetőség, de nem tudom. Azt hiszem, nekem nem tenne jót, ha itthon maradnék. - Carol nevében nem nyilatkozhatok, de nekem könnyebb lenne, ha visszamennék. - Szeretnék kiszabaduli itthonról, visszamenni a második otthonomba, a barátaimhoz. A tanulás amúgy is elterelné a figyelmem minden másról. Legalábbis ebben bízok.
Vendég
Vas. Nov. 08, 2020 5:45 pm
Apa és fia
Meglepett volna, sőt, egyenesen aggódni kezdtem volna, ha Alexander elfogadja a segítséget tőlem. Sejtettem, hogy azonnal, kimért udvariassággal elutasítja majd az ajánlatot. Talán tényleg nem is volt szüksége nyelvtanárra, talán csak nem akart bevonni még ennyira sem az új hobbijába. Én utóbbit éreztem valószínűbbnek, a kettőnk közötti távolság nem csökkent varázsütésre mostanság, egyikünk sem törte magát érte. Nekem már megint túl sok dolgom volt ahhoz, hogy Alexanderrel több időt töltsek, neki pedig ugyan miért is jutott volna eszébe nyitni felém? - Ennek örülök - bólintottam. - Azért, ha mégis szükséged lenne tanárra vagy új nyelvkönyvekre, akkor szólj. Ennél többet nem tehettem és nem is akartam erőltetni a segítséget. Valószínűleg a fiam úgy érezte, hogy szinte semmiben sem hasonlítottunk egymásra, de ez a helyzet is jól példázta, hogy ebben nem volt igaza: hiszen éppen úgy viselkedett, mint én, önerőből, saját munkával akart boldogulni, nem igényelte mások támogatását. Én is ilyen voltam, gyűlöltem, ha mások belenyúltak a munkámba és még inkább gyűlöltem segítséget kérni - nem is tettem, amíg nem volt létszükség. - Jobb, ha őt nem kérdezzük meg. Azt hiszem, most magányra van szüksége. - Talán ezúttal nem a szülői hiányosságaim miatt nem tudtam, Carolnak mi tett volna a legjobbat. Erre egyik apa sem lehetett felkészülve, még a nálam több szülői ösztönnel megáldottak sem, hiszen mégis ki tudja előre, hogyan kezelje, ha a lányát megerőszakolják? Lehet ezt egyáltalán jól kezelni? Én úgy éreztem, hogy nem, Carol nyomorúságán csak az idő segíthetett. Figyeltem rá, persze, a magam módján, eljárt szakemberhez és elnyomtam magamban a mély késztetést, hogy Kyle Briggs után küldjem az apját is, de ettől még nem törlődött el mindaz, amin Carol keresztülment. - Biztos vagy benne? - Kifújtam a cigarettafüstöt és fürkészőn szemléltem Alex arcát. Tényleg igazat mondott? Nem csak azért akart visszamenni, hogy ne legyen láb alatt? - Mert lehet, hogy nem lesz felhőtlen az élet a Roxfortban. Carolt hazugnak fogják nevezni, kár lenne másban reménykedni. Persze nem akarlak lebeszélni róla, megértem, hogy tizenöt évesen nem itthon akarsz ülni, fontosabbak most a barátok, a vizsgák, a lányok... Csak nem akarom, hogy bántsanak titeket. Ezúttal minden szavam őszinte volt, tényleg aggódtam miattuk. Carol alapvetően erős lány volt, de nem most, nem ennyi szörnyűség után. Alex pedig olyan csendes, érzékeny fiú volt, mégis hogyan védte volna meg magát?
Vendég
Szomb. Nov. 14, 2020 10:29 pm
Apa és Fia
Néha úgy érzem, hogy örülnék ha apával egy kicsit szorosabb lenne a kapcsolatom. Aztán mindig eszembe jut, hogy egyrészről mindig túl sok dolga van, másrészről pedig nem értene meg engem. Tudom, hogy ő nem hisz ebben az egészben, és ki tudja, lehet, hogy az ígyis szétesett családunk még kisebb egységekre bomlana. Azt pedig nem akarom, főleg nem most, hogy ilyen helyzetbe került a csalás, de főleg Carol. Arra van szüksége, hogy mindannyian támogassuk őt, és nem arra, hogy most felesleges vitákat generáljak azzal, hogy nem vagyok normális. - És a családjára – jegyzem meg semlegesen. Hangszínemben nincs semmiféle piszkálódó hangnem, hiszen ez nem az a téma, ahol egymást kellene ölnünk, csak szeretném, ha tudná, hogy tényleg ránk van a leginkább szüksége. Arra, hogy beszélgessünk vele, megnevettessük és támogassuk őt. Hiszen ki másra számíthatna a bajban, ha nem a családjára? Alig tudom megállni, hogy ne nevessek fel gúnyosan, mikor még ki is hangsúlyozza, hogy a lányok fognak a legjobban hiányozni. De csak majdnem, mert tudom, hogy muszáj magamat moderálni. Itthon nem tudhatja meg senki a nővéremen kívül ezt az egészet. – Biztos. Hiányozna a kviddics, a tanulás és a barátok – erősítem meg elhatározásomat. Nem csak arról van szó, hogy hiányoznának a fentebb említett dolgok, de ott van az is, hogy minél kevesebb időt szeretnék itthon tölteni. Szívesebben vagyok a Roxfortban. - Nem lesz semmi baj, Apa – nyugtatom meg lágy hangon. Fogalmam sincs, mikor szólítottam így utoljára, gyerek voltam talán, kisgyermek. Azóta kivesztek a kapcsolatunkból azok az érzelmek, amik az apa-fia kapcsolatokat olyan méllyé és valóságossá tette másoknál. De talán… Talán csak egy ilyen tragédia kellett ahhoz, hogy újra egymásra találjunk.
Vendég
Csüt. Feb. 11, 2021 9:22 am
Apa és fia
Alex hangsúlya nem tartalmazott semmiféle szemrehányást, mégis érzékeltem mögötte a sok évnyi ki nem mondott távolságot és a megértés hiányát kettőnk között. Nem akart bírálni vagy bármit is a szememre vetni, mégis, egyetlen tőmondattal sikerült emlékeztetnie rá, hogy bármennyire igyekeztem a tökéletességre, a család kérdésében csődöt mondtam. - Igen, persze, a családjára is. Ez magától értetődő - bólintottam. Milyen különös, hogy látszólag a világon semmi sem tudott megingatni az önbizalmamban, egy tizenöt éves fiúnak mégis újra és újra sikerült. Carollal előfordult, hogy vitatkoztunk, de ezek sosem tartottak sokáig és sosem voltak igazán lényegesek, vele minden könnyebbnek bizonyult. Alex sosem kezdeményezett konfliktust, soha nem panaszkodhattam rá, simulékony volt, kedves, figyelmes, valahonnan még önzetlenséget is örökölt, mindenkit maga elé helyezett... És éppen ezen tulajdonságai miatt tudott rendszeresen kényelmetlen helyzetbe hozni. Hiszen én nem voltam ilyen, soha nem is törekedtem rá, sőt, nem is tartottam sokra ezeket a jellemvonásokat - Alex előtt mégis szégyelltem az érzelmi intelligenciám fogyatékosságait. - Hogyne, ezt megértem. - Tizenöt éves volt, meg kellett értenem, hogy a felsoroltak jelenleg prioritást élveztek az életében mindennel szemben. Nem voltam soha szociális alkat, de ennyi idősen még nekem is fontosabb volt a kviddicsezés, a tökéletes iskolai teljesítmény és a lányok hajkurászása a barátokkal, mint bármi más. Ez így volt természetes. Inkább örülnöm kellett volna, hogy Alex jól érezte magát a Roxfortban, hiszen nem volt egyszerű helyzetben manapság aranyvérűként. Carolnak sosem sikerült népszerűvé válnia, Alina Scamanderen és a vérfarkas fiún kívül sosem emlegetett barátokat, ellenlábasokat annál inkább. - Ugye tudod, hogy te is bármikor áthívhatod szünetben a barátaidat? Sosem hívtad meg őket, csak Carol... Pedig engem aztán nem zavarna, még azt a vérfarkas fiút is elviseltem, pedig egy másodpercig sem örültem neki, hogy a nővéred körül sündörög. Hunter Tuttle kifejezetten idegesített, nem akartam Carol körül látni. Szerencsére Alex esetében nem kellett attól tartanom, hogy egy fiatal vérfarkasfiú körbeudvarolja. Meglepett Alex következő mondata. Nem emlékeztem, mikor szólt hozzám így utoljára, mikor mondott utoljára bármi tartalmasabbat annál, hogy "szia" és "semmi különös". Néhány másodpercig nem is tudtam, hogyan kéne reagálnom, bizonytalan terep volt ez mindkettőnk számára. - Tudom, hogy nem lesz baj - engedtem meg magamnak végül egy halvány mosolyt. - Nem hagynám, hogy baj legyen. Nem rendelkeztem kiváló apai ösztönökkel. Egy dolgot viszont senki sem róhatott fel nekem: nem hagytam volna, hogy a családomat baj érje. - Azért tartsd szemmel Carolt az iskolában, jó? Kötelességének érzi, hogy ő pátyolgasson téged, de most éppen fordítva lenne rá szüksége. Védd meg, ha kell, nem érdekel hogyan, csak vigyázz rá. - A fiam nem volt sem erőszakos, sem tiszteletet parancsoló, de abban egészen biztos voltam, hogy Carol érdekében sok mindent megtenne. Legalábbis bíztam benne, hogy ha arra kerülne a sor, képes lenne férfiasan helytállni.
Vendég
Csüt. Feb. 25, 2021 7:45 pm
Apa és Fia
Magától értetődő. Milyen különös szókapcsolat. Milyen különös, hogy épp ő használja, épp ebben a kontextusban. Hogy a család, mint támogatás magától értetődő. Vajon az elmúlt években hol volt ez a nagy lelkesedés? Mikor szükségem lenne rá, vajon hol van ez a magától értetődés? Ha nem üt be a baj, akkor szükség sincs rá. De nem szólok semmit. Arckifejezésem is ugyanolyan semleges, mint eddig. Nem szólok és nem teszek semmit, hogy ráébresszem, miként is érzek. Nem fontos. Nem tudom, mit kellene erre reagálnom. Persze, hogy érti, elvégre talán ilyen idős korában ő sem sokban különbözött tőlem. Egy bólintás talán kevés lenne, az értem olyan flegma. – Köszönöm – nyögöm ki végül némi gondolkozás után. Ez tűnik az aranyközépútnak, amitől nem tűnök sem túl nyeglének, sem túl tenyérbemászónak. Gyűlölöm az ilyen embereket, akik mézesmázosan közelednek feléd, csak azért, hogy hasznot húzzanak belőled. - Persze. – Aprót bólintok, de azt már nem teszem hozzá, hogy nem igazán tudom, kit hívhatnék. Mármint persze, sok emberrel jóban vagyok, kivel jobban, kivel kevésbé, de őszintén nem tudnék most hirtelen egyetlen olyan embert sem akire kíváncsi lennék az iskolaidőn túl is. – Hunter jó ember – fűzöm hozzá még csendesen. Persze, valahol megértem az ő álláspontját is, de nem érzem azt, hogy rászolgált volna erre az ellenszenvre. Talán csak az a baja vele, hogy vérfarkas? Vagy minden apa ilyen lesz, ha fiút lát a kislánya körül? Talán ha egyszer lányom lesz én is megtudom. Talán. Úgy látom, neki is furcsa, újdonság ez az egész. Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy megpróbáljunk nyitni egymás felé. A vége vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz lesz. Középút nem létezik. Nem vágok közbe, hogy a baj már rég megtörtént. Nem mesélem el, hogy évek óta terrorban élek, hogy az érzéseimnek semmi köze ahhoz az ártatlan mosolyhoz, ami mögé elrejtem őket. Hogy Carollal megtörtént… megtörtént a baj. Hogy tudná megakadályozni? Hogy tudná megakadályozni, ami megtörtént? Nincs befolyása sem a múltra, sem a jövőre, hiába tesz ilyen kijelentéseket. Nem viszonzom halvány mosolyát, vonásaim ugyanolyan nyugodtak, semlegesek és hidegek maradnak, mint eddig voltak. - Bármit megtennék érte. – Mióta kint vagyok, talán most először nézek a szemébe. Mindenki tudja, hogy a légynek sem lennék képes ártani, de ugyanakkor az is köztudott, hogy a nővérem jelenti nekem a mindent ezen a világon. És tekintetemben apa is láthatja, hogy a bármi alatt valóban bármit értettem. Nem túlzó üres frázis, hanem komoly ígéret. - Anya írt nekem. A múlt héten. – Váratlan és meglepő volt, hogy az évi két szokásos között érkezik tőle levél. Nem írt benne semmi érdekeset igazából, azt hiszem, mindösszesen hiányzunk neki. Elvégre évek óta nem találkoztunk, és hiába tette azt, amit tett azért mégiscsak az anyánk. – Fiona jól van? – váltok témát, mintha az előbb meg sem említettem volna a levelet. Az utóbbi időben eléggé elzárkóztam a család minden tagjától, így ez egy amolyan kellemeset a hasznossal. Terelem a témát és választ kapok egy engem érdeklő kérdésre. Csodás.
Vendég
Pént. Ápr. 09, 2021 10:15 am
Apa és fia
Már megint itt voltunk... Egy szavas válaszok, komor hallgatások, ki nem mondott gondolatok... Vajon mikor úszott el végleg az esély arra, hogy úgy beszélgessek a fiammal, mintha több közünk lenne egymáshoz idegeneknél? Minden bizonnyal akkor, amikor szinte felé sem néztem élete első néhány évében. Foghattam a karrierépítésre, persze, de nem csak ennyi állt az elhidegülésünk hátterében. Csakhogy ezek a dolgok nem olyanok voltak, amit az ember megbeszél a tizenöt éves fiával. Mit kellett volna mondanom Alexnek? Nem akartam, hogy tudja és nem is várhattam el, hogy megértse minden viszolygásomat az apaszereptől. Nem ő tehetett róla, Alex nagyon jó fiú volt, minden szülő összetette volna a két kezét egy ilyen jó gyerekért. Nem is én tehettem róla, legalábbis a pszichomágus ezt mondta - az már inkább volt az én hibám, hogy nem is próbáltam meg dolgozni a szülőség okozta szorongáson, amit állítólag apámnak köszönhettem, hacsak ezeket a suta nekifutásokat nem vesszük annak. Alex aligha vette valamire való próbálkozásnak, a szófukar válaszai és elutasítása mindenképp erre engedett következtetni. - Tudom, hogy jó ember. Csak ez sokszor nem elég. - Láttam, hogy a vérfarkas fiú fülig szerelmes volt a lányomba és azt is láttam, hogy jól bánt Carollal. De ez nem változtatott semmit a tényen, hogy egy nincstelen vérfarkas volt, aki kviddicsezhetett bármilyen jól, a társadalom akkor is kilökte magából. Nem kívántam ezt Carolnak, Alexnek is be kellett látnia, hogy a testvérének csak ártott volna egy ilyen kapcsolat. Komolyan, de elégedetten bólintottam a válaszára. Alex nem tett meggondolatlan kijelentéseket, ebben ízig-vérig az én fiam volt. Ha azt mondta, hogy bármit megtenne a nővéréért, akkor az így is volt, és pontosan ezt vártam tőle. Nem kértem tőle, hogy az év minden napján legyen kemény és rendíthetetlen, nem vágtam újra és újra a fejéhez, hogy "legyél férfi" - pedig én mennyit hallgattam ezt fiatal fiúként apámtól -, de most csak ez volt elfogadható válasz tőle. - Tudom, fiam, egy percig sem kételkedtem benne - tettem a vállára elismerőn és bátorítón a kezem. Többre nem futotta, nem tudtam, hogyan kéne elmondanom neki, hogy büszke voltam rá. Szerettem volna, ha tudja, hiszen az ő korában én erre vágytam a legjobban, apám elismerésére, amit sosem kaptam meg igazán. De a szavak nem jöttek a nyelvemre, mindent érzelgősnek és mesterkéltnek éreztem. Így csak maradt a távolságtartó vállveregetés. - Hogy micsoda? - kaptam fel a fejem a következő mondatára, a kezem azonnal lecsúszott a válláról. Ingerülten fürkésztem Alex arcát, noha nem neki szólt az idegességem. Mit akart Daphne tőle? Miért éppen most kellett megkörnyékeznie a fiunkat, amikor így is felborult az egész élete? - Mit akar az a... mit akar anyád? Sikerült moderálnom magam, bár nehezemre esett Daphnét az anyjuknak nevezni. Az utóbbi időben Fiona jobban betöltötte ezt a szerepet az életükben, pedig Fionában sem szaporodtak túl az anyai ösztönök. Már a kapcsolatunk elején elég gyorsan tisztáztuk, hogy ő nem akar gyereket - és köszönöm, de nekem sem kellett egy harmadik, még Fionától sem. Viszont Daphnénál így is aktívabban jelen volt Carol és Alex életében, az exfeleségemnek semmi joga nem volt hozzá, hogy éppen most zaklassa őket... Mégis mit gondolt? És hogy lehetett ennyire alattomos, hogy engem megkerülve, a megkérdezésem nélkül kereste meg a fiunkat? - Fiona? - Terelt, nyilvánvalóan már megbánta, hogy szóba hozta Daphnét és most próbált biztonságosabb vizekre evezni. - Ezt inkább kérdezd meg tőle, mert Daphnéval ellentétben ő itt van, jelen van és bármikor beszélhetsz vele. És szívesen is beszél veled, mert kíváncsi rád, nem csak szökőévente egyszer. Nem tudtam leplezni, hogy Daphne puszta említése is felidegesített. Nem akartam Alex közelében látni, máskor sem, de most végképp nem. Erre volt a legkevésbé szüksége a jelenlegi helyzetben. Elnyomtam a korábban meggyújtott cigarettát a teraszra kihelyezett hamutálban, majd felkaptam a korlátra helyezett, immár üres poharamat. Kellett még néhány korty. - Menjünk be, kezd hűvös lenni. Winston, Norman, hozzám! - intettem a kutyáknak, akik első szóra, puskagolyóként lőttek ki és vágtattak vissza a házba. Megrázták magukat a teraszajtóban, majd beügettek a szalon legkényelmesebb szőnyegére és elterültek a padlón. A dohányzóasztalon még ott volt a félig teli vodkásüveg, amiből töltöttem magamnak egy újabb pohárral. - Kérsz? - tettem fel hirtelen felindulásból a kérdést Alexnek. - Tizenöt vagy, mondhatni már kész férfi. Gyerek volt még, de egy pohár ital az apjával biztosan nem ártott meg neki. És ha kicsit is hasonlított rám, akkor valószínűleg már megtalálta a módját korábban, hogy a barátaival kóstoljon valami erősebbet az almalénél.
Vendég
Szomb. Ápr. 10, 2021 10:03 pm
apa és fia
- Akkor mitől lesz elég? – Persze, nem elég. Mert vérfarkas, mert mugliszületésű, mert nem mindennapi. De na az számít talán, hogy Carol hogy tekint rá? Ha így, ha úgy, akkor is el kellene fogadnia, a lánya döntését. De persze ez nálunk nem ilyen egyszerű, mert a tökéletes és csillogó világunkba nem illik bele senki, aki nem beleszületett. Itt minden a látszat és a csillogás, semmi sem az, ami maga az ember. Ez lesz az én jövőm is, ugyanígy végzem majd én is. Talán fog mellé valami csinos lányt, ha nem találja elég jónak az én jelöltem. Pedig jó lenne, ha legalább én választhatnám ki kivel nem leszek boldog. Halvány mosolyra görbülnek ajkaim, valahol végre érzem, hogy támogat és büszke rám. Talán most először, komolyan is. Nem csak a szavai miatt, hanem ahogy néz, ahogy kezét a vállamra teszi. Nem kell hogy többet mondjon, érzem mit mondana ég. Valahol talán mégis ott bujkál az apa-fia kapcsolat. - Semmit. Megkérdezte hogy vagyok, hogy megy az iskola, mi újság a lányokkal meg a barátaimmal. Ennyi. – Valóban nem történt semmi érdekes, vagy említésre méltó. Csupa olyan dologra volt kíváncsi, ami után normális ha egy anya érdeklődik a gyermekénél. Hármunk közül talán ő haragszik anyára a legjobban. Carol sem egy egyszerű eset, ez tény, de mégis, apa viselkedése felülmúlja. Nem csoda, hogy nekem írt és ne nekik. Talán hiba volt megemlítenem ezt az egészet, talán jobb lett volna ha csak simán csendben maradok. - Tudom. Csak mostanában elkerültük egymást, a napirendünk valahogy nem összeegyeztethető – vonom meg vállaimat. Persze hogy én voltam az, aki tett erről, de mit mondhatnék? Hiába vagyok kíváncsi rájuk, valahogy nem voltam szociális kedveben. Rászoktam arra, hogy későéjszakáig tanulok, délig alszom, így a legtöbbször nem találkozom senkivel. Bólintok, mielőtt a nyomába szegődnék. Nem ráz le, ez jó jel. Kettőnkön áll ez az egész és úgy tűnik kíváncsi rám, nem mondom hogy élvezi a társaságom, de mégis jól esik neki, hogy itt vagyok és beszélgetünk. Mondhatnám persze, hogy fáradt vagyok vagy még tanulnom kell, de talán nincs is kedvem még menni. Kicsit talán én is jól érzem magam. - Köszönöm, nem – rázom a fejem. Nem hiányzik hogy alkoholizálni kezdjek apa társaságában. Persze nem ez lenne az első alkalom, hogy iszok, de nem tudom, azt hiszem még mindig jó fiúnak akarok látszani.
Vendég
Vas. Júl. 04, 2021 11:26 am
Apa és fia
- Ahelyett, hogy válaszolnék erre a kérdésre, inkább kérdezek tőled én valamit: komolyan azt szeretnéd, ha a nővéred egy vérfarkas mellett kötne ki, akit az egész társadalom megvet? Te is tudod, mit jelentene ez Carol számára és ezt te sem kívánhatod neki pusztán azért, hogy elfogadónak tűnjön a családunk. - Felfogtam, hogy az év legtöbb napján Hunter Tuttle nem jelentett veszélyt a lányomra. Ha rendesen itta a bájitalát, akkor a többi napon sem. De lehetett Hunter Tuttle akármilyen rendes, szorgalmas, tehetséges fiú, a társadalom akkor is kivetette magából és az ő életében ebben nem is fog lényeges változás beállni. Aki úgy dönt majd, hogy összeköti vele az életét, annak sem lesz egyszerűbb, én pedig nem akartam, hogy az én gyerekeim legyenek azok, akinek cipelniük kell ezt a terhet. Így is éppen elég volt a halálfaló felmenőik miatti stigma, amit mindig magukon fognak viselni. - Tipikus - vágtam rá ingerülten, bár a dühöm véletlenül sem Alexre irányult. Ő nem tehetett semmiről, Daphne csak kihasználta, hogy a fia, az ő egyetlen, jószívű, kedves fia úgysem fogja elzavarni, ha ennyi év után eszébe jut felé nézni. Kihasználta Alexandert és valószínűleg ő még csak nem is érzékelte, csodálatos, kedves gesztusnak találta, hogy érdeklődött a fia iránt, akit faképnél és cserben hagyott. - Nem mondhatom, hogy ne beszélj vele, mert az anyád... De, Alex, ne éld bele magad semmibe. Kezeld fenntartásokkal és szkeptikusan, nem szeretném, ha túl sokat remélnél a hirtelen jött érdeklődésétől. A te érdekedben. Nem hiányzott, hogy Daphne összetörje a fiunk szívét. Carolét már nem tudta, ezzel tisztában voltam, ő ránézni sem volt hajlandó az anyjára, de Alex nem ilyen volt. Alex még vágyott az anyja törődésére, ezt még én is tudtam, és szülői kötelességem volt megvédeni őt egy ekkora sérüléstől - igen, még akkor is, ha ehhez az anyja és közé kellett állnom. Tartoztam ennyivel Alexnek, ha már másban nem álltam mellette eléggé. Kitöltöttem magamnak egy pohár italt, készségesen adtam volna Alexnek is, de nem kért. Biztos voltam benne, hogy az én társaságom nyomasztotta, a barátaival - bárkik is voltak azok, hiszen engem nem avatott be az iskolai kapcsolatai mélységeibe - bizonyára nem utasította volna vissza ezt a lehetőséget. - Ahogy gondolod. Azért remélem, a Roxfortban nem csak a könyvtárba jársz tanulni... - Nem tudom, mit reméltem, hogy beavat az élete egy apró szeletébe? Talán. De reménykedni is alig mertem benne, hogy egy vállrándításnál bővebb választ ad majd a kimondatlan kérdésre azt illetően, mivel tölti az idejét a barátaival. Pedig tényleg érdekelt, valószínűleg nem látszódott, de valóban tudni szerettem volna.
Vendég
Csüt. Júl. 15, 2021 10:44 pm
apa és fia
- Tudod mit szeretnék? Hogy boldog legyen. – Nekem semmi más nem számít. Ha egy vérfarkas oldalán találja meg a boldogságot, hát legyen egy várfarkas a párja. Ha magas, ha alacsony, ha fiú, ha lány, ha vámpír, ha vérfakas, engem nem érdekel. Csak tegye olyan boldoggá a nővéremet, amilyennek még sosem láttam. Mert azt hiszem, ez a szerelem. Mikor az ember már azzal mosolyra fakasztja a párját, hogy egy hosszú nap után megöleli. Persze, apát mindez nem érdekli. Neki a legfontosabb, hogy milyennek tűnik a család, hogy milyen hírek terjednek majd rólunk. Mi más is számítana? - Nem vagyok már kisgyerek. És hülye sem. Ne aggódj, nem fog megártani a mentális egészségemnek, ha anyám megkérdezi, minden rendben van-e az iskolában. – Talán kicsit túl ridegre, komorra és sértettre sikerült ez a válasz, de őszintén, mit gondol? Hogy engem nem viseltek meg az elmúlt évek? Hogy nem esett rosszul, mikor anya se szó, se beszéd összecsomagolt és elköltözött itthonról? Hogy ezeket mindet elfelejtem és könnyek közt ugrok majd a nyakába, hogy mennyire jó, hogy újra az életem része akar lenni? Na azért ne már. Érzékeny lélek vagyok, ez tény. Ugyanakkor nem bocsájtok meg könnyen, ha valaki ilyen mértékű fájdalmat okoz nekem. Van az a helyzet, mikor nem éri meg haragudni, mikor csak magamat teszem tönkre a felesleges negatív érzésekkel. De ez épp nem az a szituáció. - Igazából legtöbbször a kviddicspályán vagyok, vagy sakkszakkörön. Nem igazán szoktam a könyvtárban tanulni. – Főleg azért, hogy ne bukjanak ki az olvasási nehézségeim. Legtöbbször a szobámban egyedül, esetleg Riley társaságában szoktam készülni, már ha egyáltalán ráveszem magam a készülésre. – Na és öhm… mi újság a minisztériumban? – olyan esetlennek érzem magam, ahogy próbálom fenntartani a beszélgetést. De egyszerűen fogalmam sincs, hogy miről tudnánk beszélgetni. Nem igen hiszem, hogy különösebben érdekli, hogy melyik kviddicscsapat nyeri idén a bajnokságot, vagy hogy mekkora menő vagyok köpkőben. Ezek valahogy nem olyan dolgok, amikről úgy gondolnám, hogy őt érdeklik. De a legnagyobb baj, hogy fogalmam sincs, mi érdekli igazán. Szívem szerint egyébként is mennék már aludni, de nem érzem helyesnek hogy csak úgy itt hagyjam anélkül, hogy megpróbáltam volna nyitni felé.
