just a little messed up

Nem nagyon figyeltem oda arra, hogy mit eszek éppen - ami tök meglepő, hiszen szeretem a jó kajákat. De most teljesen elbambultam a gondolataimba feledkezve. Na jó, nem kell megijedni nem valami magasröptű filozófia járt a fejemben, csupán próbáltam eldönteni, hogy a piros szetthez, ami a múltkor a Bacchusban rajtam volt melyik rúzs illik jobban. Aha, a filozófiától a sekélyes problémák, hát persze, miért is lenne középső út?! De a lényeg az egészben az volt, hogy talán tökmindegy melyiket választom, mert egyikre sincs pénzem. Vagy hát na… ha Morgan még pár ilyen hétvégi szarságot beiktat, akkor lassan még ki is raknak a munkából. Azzal meg mégsem állhatok elé, hogy „csókolom tanár úr, most hétvégén vetkőznöm kell és nem magának, mert kifogyott a kassza…", azt hiszem ezek után minden percemet betáblázná. Gondolom én, de valójában az is lehet, hogy magasról leszarja mit csinálok. Pedagógusok… veszélyes fajta, az egyszer biztos.
Még egyet haraptam inkább a.. pirítósba..? Miért eszem pirítóst és hol a rendes kaja? Gyorsan le is pakoltam a tányéromra egy fintorral fűszerezve a mutatványt, hogy a velem szemben ülő kislány (olyan másodéves forma volt, de hát ezeknél franc se tudja) felé forduljak, aki kicsit megszeppenve nézett rám. Merlinre, hát azért ennyire nem vagyok rémisztő.
- Nyugi már, csak passzold ide azt a tálat - mutogatok a rizottó felé, amit gyanúsan méregetek, mert hát… mindig mondom én, hogy britek ne próbálkozzanak déli kaját csinálni. Szerencsétlen lány majdnem leejti a tálat és azt hiszem ha ezt megtenné, csúnyán kinevetném, és egy kicsit várom is, hogy na mikor lesz minden csupa rizs, de végül sikerül remegő kezekkel felém nyújtania. Ah, kár. Bólintva megköszönöm mire inkább gyorsan belapátolja az utolsó falatokat és feláll. Jó hülye, nem is evett desszertet. Megvonom a vállam és egy nagy adag kaját lapátolok a tányéromra, hogy aztán enni kezdjek.
Nem mondom, hogy halálosan fáradt vagyok, de azért a mai színjátszós próba leszívott egy kicsit. Főleg, hogy hiába ordibálom el ötször (még olaszul is), hogy „nyugi már, majd megtanulom a szövegemet!!!“ még mindig idegesek rám néha.. nem értem, született előadóművész vagyok, ne aggódjanak már ennyire.
Úgyhogy most eléggé kell az idegeimnek egy nyugodt vacsi, de persze a világért sem lehet részem ilyesmiben. Mert körülbelül a hatodik falat után egy hülye bagoly kiveri a kezemből a villát, és még a tál rizottóban is ott hagyja a lábnyomát, mert úgy tűnik kicsit nehéz neki a csomag. Pislogok párat kezemet villa nélkül tartva a nyitott szám előtt. Ez most mi a fasz?!
- Hallod te hülye állat, másszál már ki a kajámból, mert kicsinállak!! - a kiabálásomat még megspékelem két-három vaffanculóval és társaival (ha olaszul káromkodok, akkor nem szólnak rám a tanárok, nem?). Komolyan mondom ki kéne tiltani innen a kétbalszárnyas baglyokat.
- Maradj nyugton, vagy egyesével tépem ki a tollaidat.. - Megragadom az állatot, aki erre persze ficánkolni kezd a terítőt rizzsel borítva, miközben leszedem a lábáról a csomagot, amit hozott. Anyám, hogy mennyire béna ez a szerencsétlen. Nem tudom, hogy igazából mire vár, mert még mindig nem mozdult a rizskupac közepéről, szóval csak szúrós pillantással illetem, mielőtt elkezdem kibontani a csomagot. Amúgy is… ki a franc küld ilyenkor levelet?

Kifejezéstelen arccal lapátolom magamba a vacsorát, annyira fáradt vagyok, hogy még ügyet sem vetek arra, hogy kik ülnek körülöttem, csak túl akarok lenni az egészen, és bevágni magam az ágyba, Averynek biztos az az életcélja, hogy annyira kicsináljon minket, hogy színjátszó körön kívül ne legyen időnk másra, pedig hát bassza meg, nekem még ott vannak a zenekarok, a boxedzések, az medimágus kör és kibaszott Judas Madden öccse vagyok, ami egyébként már önmagában is egész embert kívánó feladat.
Már éppen végeznék a második tállal, amikor egy bagoly suhan el előttem, és éppen csak egy pillanatra juttatja eszembe, hogy én is napok óta küldeményt várok.
Már éppen fél lábbal felállok, amikor ismerős olasz káromkodás üti meg a fülemet. És hát felőlem járhat akármennyi olasz ebbe az iskolába, ilyen utánozhatatlanul mocskosul senki más nem csinálja.
A színjátszó körön volt alkalmam eltanulni néhány kedves szót, és előszeretettel használtam őket a szobám rejtekében, amikor senki sem látott vagy hallott.
Nem tehetek mást, odafordítom a fejem a hang irányába, és éppen pár székkel odébb látom birkózni Traverset a bagollyal. Egy pillanatig megfontolom, hogy talán odamegyek és segítek, de aztán eszembe jut, hogy miért is tennék ilyet és inkább felállok. Elindulok a bejárati ajtó irányába, még egy utolsó pillantást vetve a furcsa párosra, és egyébként nem vagyok egyedül, mert azt asztalnál kábé most mindenki őket figyeli.
Aztán megakad a tekintetem egy ismerős, cirkalmasan felvésett névben.
Jesus, csak ennyi látszik ki a bagoly szárnyának takarásából, de hát hacsak nem csatlakozott az utóbbi időben Travers valamiféle elvakult szektához, amit egyébként éppen róla nagyon is el tudnék képzelni, akkor az a csomag nekem jött.
- Traversi, Traversi! – azon kapom magam, hogy borzalmasan fake olaszos akkcentussal kiabálom a nevét alig fél méterre tőle, és közelebb hajolok, hogy biztosra vegyem, az én csomagom az. – Mégis, mi a francot csinálsz  te a csomagommal? Olaszországban nem tanítottak meg, hogy nem nyúlunk más cuccaihoz? – a fake akkcentust még mindig tartom, és jópofának hitt olaszos kézmozdulatokkal tűzdelem a mondandómat, ami végeredményben csak sértőnek tűnhet. - Még ilyet! Ilyen szemérmetlenül lopni valaki cuccait, miközben bárki megláthat – itt már elhagyom az akkcentust, és közelebb lépve egészen behatolok a személyes terébe. Egyenesen a bagoly és a lány közé. Eltökélten villantom rá a szememet – Na, adod ide szépen? És mondj egy jó indokot, amiért ne nyomjalak fel a házvezetőnél?