elég-e, hogy örá gondolunk néha

Órákon kívül igazából már nagyon rég nem találkoztam apával. Amióta múltkor olyan csúnyán kiosztottam, és a fejéhez vágtam bizonyos dolgokat. Nem kellett volna. Már látom, hogy akkor, ott meg sem szabadott volna szólalnom, de apa mindig ilyen. Mindig úgy tűnik, mint aki gyámoltalan, meg baromi engedékeny, és néha nagyon nem tudom hova tenni, hogy miért nem csinál meg ezt vagy azt. Például miért nem küzd a családért? De elengedtem. Illetve, nem tudtam még teljesen, de próbálok megbékélni ezzel a gondolattal. Lehet, hogy így a legjobb mindenkinek. Vagy csak kettőjüknek, nem tudom. Talán tényleg nem változna semmi, ha minket is megkérdeznek erről. És valahol igazuk van, mert ez a kettejük kapcsolata, az ő életük. Felnőttek, elvileg tudnak értelmes, ésszerű döntéseket hozni. Más kérdés, hogy akármennyire inkább anyás vagyok, szeretem apát is, és nem akarom, hogy elváljanak. Mert fájna. De azt sem akarom, hogy nekik fájjon. Nehéz ügy, és nem tudom eldönteni, hogy legyek önző, vagy akarjam nekik a legjobbat. Egyelőre az önzőségre nagyobb hajlam mutatkozik, de a szívem egy része már régóta húz a talán helyes döntés felé. Majd döntök.
Miért kell ezen gondolkodnom tizenötéves létemre? Miért akarok mindenáron haragudni magamra vagy apára? És miért vagyok igazából anyás gyerek? Nem tudok egyikre sem válaszolni. Vagyis, az utolsóra sokáig azt hittem, hogy tudok, de mára elbizonytalanodtam, sőt teljes értékűen megvétóztam az elméletemet, miszerint azért, mert anya többet törődik velem. Nem törődik velem többet. Folyamatosan dolgozik, és alig van ideje a családjára. Ilyen téren tehát egyértelműen apánál a pont, aki legalább próbálkozik. Érdeklődik irántunk, keres minket, ha olyan van. Múltkor is ő hívott oda óra után, nem önként mentem. És talán ez idegesít benne. Nem is anya érdemei a fontosak, hanem az, hogy apával néha úgy érzem, hogy bele akar szólni az életembe. Tudom, hogy kiskorú vagyok, és megtehetné, de a francba is! Nem akarom, hogy minden mozdulatomat figyelemmel kövesse, arra ott van Goldie! Na jó, ez csúnya volt, de ő inkább szereti, ha apa törődik vele, szóval gondolom nem hiszem, hogy ez akkora sértés.
Tegnap írtam egy levelet apának, hogy hat órakor találkozhatnánk a pályán egy kis nosztalgiafutásra, meg akkor talán beszélhetnénk is rólunk. De ezt már nem írtam meg, csak hogy találkozzunk. Régebben mindig öt kilométert futottunk, meg a végén ilyen kisebb-nagyobb sprinteket, szóval így kijött a hét kilométer is, hangulattól függött nyilván, hogy hány kört húztunk le, míg be nem fejeztük. Ellenben mióta egyedül futok, hamarabb is szoktam kezdeni, ezért már most is kint vagyok fél hatkor a pályán, és rovóm a köröket nagy bőszen, elvégre én azóta emeltem a tétet, és a hét és fél kört megtoldottam még három és féllel. Ugyanúgy hét és fél, csak nem körben, hanem kilométerben. Annyi, hogy van hatvannégy méter híja. Sebaj, majd növelek.
Amikor meglátom apát, hogy a pálya széléhez ér, megállok. Nem akarom, hogy egyből becsatlakozzon mellém, azért rendesen illik ilyenkor köszönni. Meg nem csak illik, de szeretnék is. Mégiscsak az apám!
- Szia! Bocsi, hogy ilyen korai órán mozgósítottalak, de ilyenkor tudok csak rendesen futni. Még nincs tele a környék emberekkel. Remélem, nem haragszol, hogy már elkezdtem... - azért nem tagadom, hogy egy kicsit bűntudatom van, amiért elkezdtem nélküle, de másként nem végeznék úgy, ahogy azt szeretem. Bár valami azt súgja, hogy vele azért pihenősebb lesz alapból is a tempó.

Mostanában túl sok minden aggaszt ahhoz, hogy legyen egy kimondottan laza reggelem, délutánom, vagy estém. Ráadásul legszívesebben kitörölném azokat a csúnya veszekedéseket is az életemből, amiken Hannah és én átmegyünk. Nem lenne szabad ennyire elengedni a hangulatokat, de van ami már nem megy. Ez nem megy. Meg kellene ráznunk magunkat, tovább lépni, nem pedig csak csöndben ülni egymás mellett az asztalnál a vacsora közben. Ő végül aludni megy, én pedig a növényeimet gondozni.
Ami még jobban aggaszt, az a gyerekekkel való kapcsolatom. Goldie úgy érzem, hogy szintén rátért az önállósodás útjára és nekem, mint inkább lányos apa - főleg mostanában - egy kissé nehezemre esik elengedni a kezét. Pedig tudom, hogy ez a helyes, különben soha az életben nem lesz  önálló. Így is túlságosan megkap mindent, hisz nekem önerőből kellett mindent felépítenem. Igaz, ő pedig kapott egy már közel sem egészségesen működő családot.
Ami a fiamat illeti, már-már kétségbeejtően viselkedik velem. A kerülést már mondhatni kezdem megszokni, de a kicsapongásait és azt, hogy tényleg elenged minden közös programot velem, még nem fogadtam el. Nem tudom, nem is tudnám. De nem értem, miért büntet ennyire. Mert ismert vagyok, tanár vagyok, vagy hogy milyen a viszonyunk épp az anyjával? Sok-sok megválaszolatlan kérdés, amit még nem igazán tettem fel neki, nem ismerem a véleményét és nem tudom, hogy tolakodó lenne-e érdeklődnöm. Vajon annak veszi-e?
Az azonban jó jel, hogy várt egy levél tőle, fussunk. Én pedig nem vagyok semmi jó elrontója. Talán kínálkozik lehetőség, hogy megbeszéljünk bizonyos dolgokat. Esetleg arra is, hogy komolyabban érdeklődjek felőle. A legutolsó kommunikációm eredménye egy édesség, amit akkor is azért kaptam tőle bocsánatkérésképp, mert elvetette a sulykot. Vannak témák, amikből nem engedem, hogy jokert varázsoljon magának. Ilyenek a szüleim is.
De nem fogok visszakozni a kínálkozó lehetőség elől, így aztán akármennyire is van korán egy hat órási kocogásra, én magamra öltök egy rövid nadrágot, egy lógós pólót, amit valamikor már rég kifogytam és a legstrapabíróbb futócipőmet. Meg valami kulacsot, amit tele töltök vízzel. Félő, hogy nem meginni fogom, hanem nyakon borítani magam. Aztán tettre készen kimegyek a kviddics-pályára.
Már látom, hogy ő futja a köröket, hisz az arcán látszik mennyire kipirult. Hagyom még egy kört menni, addig lepakolok és nyújtok egyet. Nincs itt senki más, csak mi ketten. Aztán ahogy közelebb ér, becsatlakozok én is mellé. Menni fog ez, nem akkora nagy dolog a futás. Még élvezem is, ahogy ismét mozgásba jövök. Hiányzott már a sok édesség közepette.
- Jó reggelt! Nem, dehogy. Minél korábban kezded a napot, annál frissebb vagy. - igazából csak egy fél órával tovább alszok, mint ahogy a mai nap adta, hisz a növények nem fogják meglocsolni magukat. De jó érzés, hogy végre megint szóba áll velem.
- Minden oké veled? - tudom, rohadt sablonos egy ilyen kérdéssel indítani a napot, de nem tudom mi történt vele, ahogy azt sem, hogy min nem húzná fel magát. Jobb, mint, hogy elkezdünk beszélgetni az időjárásról, nem?

Orion érkezése felkavarta kicsit a mindennapjaimat, de ettől függetlenül a heti edzéseimet nem hanyagolom el. Legutóbb is bebizonyosodott, hogy jól jön harminc felett, ha szinten tartja magát az ember, hát még ha olyan merész elhatározásokra jutok, mint a legutóbbi természetjáró túrám. Neville-lel. Persze kényelmes tempót diktált, de a nap végére mégis megéreztem, hogy az izmaimra ráfér még egy kis megerőltetés, hogy a következő alkalommal már ne legyen probléma. Egyébként is sokkal fittebbnek érzem magam, mióta a hajnal első napsugaraival futni megyek, a lépteim ruganyosabbak és a látszat ellenére a kedvem is klasszisokkal javult. A magánnyal alapjáraton nincs problémám, hiszen sosem mutattam hajlandóságot semmiféle hosszútávú kapcsolatra, régi barátom felbukkanása viszont felébresztett bennem ilyesfajta érzéseket. Titkon azt is remélem, hogy ezeket a terepen sikerül kiverni a fejemből és inkább arra koncentrálni, hogy meggyőzzem magam Elijah-val kapcsolatban. Hiszen minden klappol. Kedves, figyelmes és végre összeszedte a bátorságát, hogy elhívjon egy randira. Már ha ez annak nevezhető a kastély berkein belül. Talán közel a negyvenhez eljutok arra a szintre, hogy igazat adok anyámnak abban a kérdésben, hogy valóban kellene adnom egy esélyt magamnak. Csakhogy én korábban sem úgy képzeltem el az életemet, hogy korán megházasodom és gyerekekkel veszem magam körül. Vagy legalábbis nem a sajátjaimmal. A férfiak felbukkanása pedig teljesen felborította minden elhatározásomat.
A szokásos körömet teszem meg a birtokon, előbb a tó felé veszem az irányt, majd lekanyarodom az erdő felé és a peremét követem. A fák közé nem merészkedem be, de így is feltűnnek az éjszakai állatok nyomai, a friss zápor okozta pocsolyákat pedig jó elkerülni. Nem szeretném, ha nyakig sárosan kellene visszavánszorognom a kastélyig, hogy a reggeli előtt teljes szeánszot tartsak hajmosással együtt.
Még a kikötődött cipőfűzőmet megigazítom, majd belátom, hogy nem most fogom világmegváltó ötlettel gyarapítani a repertoáromat, ami a férfiügyeket illeti, és ellazulni sem tudok most futás közben. A reggeli hűvös idő viszont kellően józanító hatással van rám, jobb ébresztő, mint a kávé, ezt garantálom.
Arra viszont nem számítok, hogy lassú kocogásomat egy furcsa páros futkározása zavarja meg. Jobban mondva azt hiszem én vagyok az, aki messziről meglátta a hozzám hasonlóan elvetemült alakokat, akik ilyen korai órán kimerészkednek a szabadba futni és hirtelen felindulásra úgy döntök, hogy teszek egy próbát velük. A végén még kiderül, hogy találok magamnak futópartnert is.
Talán számítanom kellene rá, hogy a Longbottom család férfiágába fogok botlani, hiszen Franklin nem is egyszer említette már nekem, hogy reggelente futni jár, sőt, szégyen vagy sem, a lelkesedése indított el engem is ezen az úton még az ősz közepén. Neville viszont kellemes csalódás, amit azt illeti. Nem gondoltam, hogy fut.
A végén már futólépésből is lassítok és megállok míg tesznek egy kört. Nem keltek feltűnést a sötét színű nadrágommal és a felsővel, aminek a cipzárját lejjebb húzom. Tenyeremmel egy pillanatra a térdemre támaszkodom, hogy kifújhassam magam, majd mikor a páros szembe fordul, újra felegyenesedem.
- Nem sejtettem, hogy a Longbottom család ilyen elhivatottan edz.. - a szám fülig ér, talán furcsa látvány lehet ez korán reggel, de nem bánom. Illetve azt remélem, hogy nem veszik zokon, hogy csak úgy megzavartam a kettejük pillanatát. Nem szívesen venném a lelkemre, ha valami szent apa-fia programba dobbantottam volna páros lábbal.