why us? // cora x wylie

Apám nagy bejelentése óta egyre többet vonulok el a könyvtárba, hogy kicsit egyedül lehessek. Nem igazán van kedvem ehhez a házassághoz és frusztrál az egész. Már meg tudom érteni, hogy pár hónappal ezelőtt Poppy miért volt annyira kétségbeesett, hogy hozzá kell mennie Tyhoz. Én sem akarom elvenni Erint, de apám szava szent. Mondhatnék én bármit, akkor sem engedné megváltoztatni az eseményeket, hiszen az olyan, mintha szembeköpné magát. Ő pedig egy nagyon befolyásos férfinak gondolja magát, mert egyébként az is csak nem tudom. Ott van mindig az a „csak” és a „de”.
Úgy húzom végig magam az Akadémia folyosóin, mint egy szellem. Nem figyelek senkire, egy csajnak még neki is megyek és bocsánatkérés nélkül haladok tovább. Nyitná a száját, hogy beszóljon, de mikor rájön, hogy ki is vagyok, akkor inkább befogja. Mindenki jól tudja, hogy felesleges velem vitatkozni, mert süket fülekre találnak. Túl makacs vagyok és szilárd véleményem van mindenről. Képtelenség meggyőzni engem a dolgok ellenkezőjéről.
Fáradtan dőlök le a könyvtár egyik székére és a következő órámra olvasok, de egyszerűen nem tud lekötni a könyv. A szánalmas életemen kattogok, hogy semmibe sincs beleszólásom. Apáék mindig is azt akarták, hogy maradjak együtt Sapphi-val, de elhagytam a lányt. Annyi a különbség, hogy őt tényleg szerettem sokáig, ám egyik napról a másikra vége szakadt. Szinte csettintésre, amiről nem tudtam, hogy lehetséges. Azóta pedig egyedül tengetem a mindennapjaimat. Apa eszébe se jutott keríteni nekem valakit, amíg fel nem vázoltam neki a terveimet. Azt akarja, hogy ne a világot járjam egyedül, hanem továbbvigyem a Willows nevet.
Felpillantok a könyvemből és meglátom a lányt, akiről mostanában a legtöbb gondolatom szól és sajnos nem a legjobb értelemben. Szeretném kizárni az életemből és elkerülni, de nem tehetem meg. Nem fogok szembemenni a szüleim parancsával, mert azzal csak magam alatt vágnám a fát.
Egy hosszas sóhaj kíséretében feltápászkodom a székről és Erin felé veszem az irányt. Nem beszéltem vele már a Roxfort óta és azt hiszem most van miről cseverésznünk.
- Szia – állok meg előtte. Az imént olvasott könyvet a hónom alá rejtem, kezeimet, pedig zsebre vágom. – Gondolom a szüleid már veled is közölték az elképesztően jó hírt – forgatom meg a szemeimet. Nem fogom megjátszani előtte sem, hogy örülök neki. Azzal csak meghazudtolnám magam. – Neked mi a véleményed erről? – kérdezem. Lehet van éppen valakije és legszívesebben a gyilkos átkot szórná rám, mert tönkreteszem a terveit.
Valamitől viszont nagyon félek. Mi van, ha ő akarja ezt és tök rendben van vele? Akkor hogyan cselekedjek, hogy ne bántsam meg? Nem azért, mert törődnék az érzéseivel, csak nem akarom életem végéig ezt hallgatni.

why us?

Könyvtár. A hely, ahol a leveleimet írom és a hely, ahol mindig nyugalmat találhatok, ha szükségem van rá. Ugyan sikerült visszaszoknom Angliához mióta visszatértem, de még mindig van némi honvágyam Görögországba. Az önkéntestársaim és az egész légkör teljesen más volt ott, hozzászoktam a meleghez és nem tűnt fel ez idáig, hogy itthon mennyire hideg tud lenni ahhoz képest, hiszen itt nyár volt.
Pulcsiban ücsörgök az egyik asztalnál az ablak előtt. Próbálom megfogalmazni a történteket és összeszedni a gondolataimat, hogy mégis mit írjak Kimnek, akit még a cserediák évem alatt ismertem meg a Mahoutokoroban. Kim volt az egyik szobatársam és eléggé tehetséges volt bűbájtanból és az elemi mágiák is nagyon mentek neki, nem is csoda, hogy ezekkel kapcsolatosan ment továbbtanulni. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot azután, hogy visszajöttem Angliába, bár az önkéntes időszakom alatt nehezebben tartottuk a kapcsolatot, de most, hogy én is elkezdtem az egyetemet kis késéssel nagyon kíváncsian várta már a fejleményeket. Én pedig ahelyett, hogy a Docendoról írnék neki elkezdtem Wylieról meg az eljegyzésről, amivel itthon fogadtak. Keresem a szavakat, amikor levelem tárgya egyszer csak megszólít. Ránézek, majd a levélre, majd ismét rá, végül inkább összébb rendezem a dolgaimat, hogy ne láthassa meg éppen róla írok valakinek.
- Szia - tűrök el egy tincset a fülem mögé. Nem is beszéltünk még mióta kiderült ez az egész, én meg most hirtelen azt se tudom mit kéne neki mondani, kicsit ideges vagyok. Merlinre, vajon ezt ő is látja? Kérlek, ugye nem?
- Igen, nem vártak sokat vele azután, hogy hazajöttem. Alig pakoltam ki a bőröndömet és már is a jegyesed lettem - és még mindig nem tudom, hogy ez nekem menyire lesz jó, mert elnézve Wylie-t ő nem rajong érte. Anya viszont már mondta, hogy a két család nagyon is komolyan gondolja ezt a dolgot. Nekünk szükség van a hírnevünk javítására Travis miatt, nem tudom náluk mi lehet a fő indok.
Nagyot sóhajtok az újabb kérdés hallatán, majd az előttem lévő papírkötegre és könyvre nézek. Elkezdem piszkálni a könyv szélét miközben válaszolok. - Fogalmam sincs, váratlanul ért a dolog és nem igazán kaptam gondolkodási vagy választási lehetőséget. Már annak is örültem, hogy azt sikerült kiharcolnom, hogy csak az akadémia után legyen az esküvő, ezzel meg elég jól járunk így, hogy én csak most kezdek - nem tudom Wylie mennyit tud rólam és a külföldi tanulmányaimról meg az önkéntes programról. Talán furcsa lehet neki, hogy már két éve végeznem kellett, de csak most kezdek itt. Talán most azt hiszi, hogy bukás miatt lehetséges ez. Talán... Rengeteg a talán most kettőnk között.

A könyvtárba kikapcsolódni, s tanulni jár az ember. Én a mai napra inkább az előzőt választottam, hiszen túl sok volt mostanában a pszichológia. A tananyagtól úgy érzem kezdek begolyózni, pedig pont az lenne a feladatom, hogy másokon segítsek. Ilyenkor legszívesebben képen röhögném magam, hiszen én, mint pszichológus. Valószínűleg a világon az összes varázsló, s mugli empatikusabb nálam, de mégis én fogom osztogatni a jobbnál jobb tanácsokat egy napon az irodámban, ahová különböző mentális betegséggel küzdő emberek járnak majd. Meg kell majd próbálnom okos dolgokat kinyögni a pácienseknek és nem az öngyilkosság felé irányítani őket.
Hazudnék, ha azt mondanám nem vert egy hatalmasat a szívem abban a pillanatban, amikor megláttam Corát egy papír felé hajolva, szorgosan írva valamit. Szerencsére ez az egész csak egy másodpercig tartott és nem haláloztam el szívrohamban itt helyben. Most már rendesen dobog az egyik legfontosabb szervem és semmi izgalom sincs a testemben. Mindössze egy olyan fránya érzés keríti úrrá a testem, ami kényszeríti az összes porcikámat a tiltakozásra. Nem akarok semmilyen kapcsolatot kialakítani ezzel a lánnyal, ám életemben először igazán kiszolgáltatott vagyok a szüleink felől jövő kényszer miatt.
- Nem azt kérdeztem, hogy milyen körülmények között pakoltad ki a bőröndödet, hanem azt, hogy tudod-e. Erre a kérdésre egy szimpla igen is elég lett volna – forgatom meg a szemeimet és lepattanok a vele szemben lévő székre. Néhány másodpercig csak bámulom a lányt. Láttam már őt párszor a Roxfortban. Annyit azért gondolatban megköszönök édesapámnak, hogy nem egy olyan lányt választott mellém, akivel nem szívesen mutatkoznék. Külsőre teljesen rendben van és ez egy nagyon picit megnyugtat.
- Várjunk – szólalok meg hirtelen ijedten. – Most kezded az Akadémiát? Akkor te körülbelül tizenhét-tizennyolc éves lehetsz? – kerekednek ki a szemeim. Apám mégis mit akar ezzel? Nincs köztünk ugyan sok év korkülönbség, de most még intellektuálisan ennyi nagyon meg tud látszódni.
- Mindegy mikor lesz az esküvő. Felőlem akár lehet holnap is meg négy év múlva is, mivel ugyanazt fogom gondolni. Nem akarlak elvenni, de kénytelen leszek rá. Ez semmin sem fog változtatni, apám mindössze megnyugszik és azt hiszi ezzel eléri, amit akar – rántom meg a vállam. Azt hiszi, hogy ez a lány majd megakadályoz abban, hogy azt tegyem, amit én akarok? Ennél már jobban is ismerhetne.

why us?

Nem számítottam kedves fogadtatásra Wylie-tól, hiszen jól emlékszem, hogy amíg együtt jártunk a Roxfortba, már akkor is népszerű volt. Merlinre, hiszen én is oda voltam érte! Ami valljuk be nem volt nehéz és nem is voltam egyedül. Három baglyot is küldtem neki mióta hazajöttem és ő egyre sem válaszolt, pedig azt hittem teljesen ártalmatlan szöveget írtam benne. Nyomulós lettem volna? Vagy mi lehetett a baj azzal, hogy a véleményét kérdeztem és ara kértem, hogy beszéljünk a dolgokról?
- Bocsánat, végül is biztos tisztában voltál vele, hiszen három baglyot is küldtem neked - húzom fel kérdőn a szemöldökömet, ha már úgy dönt ide ül mellém. - De mindegy, biztos vagyok benne, hogy volt fontosabb dolgod is, mint válaszolni nekem - rántom meg a vállamat mintha nem érdekelt volna az egész, pedig nagyon is érdekelt. El sem tudja képzelni hányszor álltam neki azoknak a leveleknek, hányszor olvastam el és fogalmaztam át őket mielőtt elküldtem. És ő még annyit se válaszolt, hogy hagyjam békén. Ezzel a viselkedéssel már eléggé kinyilvánította felém a véleményét és talán mondhatni még csalódtam is benne. Azt hittem, hogy van némi esélyem arra, hogy változott, de nem, ugyanolyan mint a Roxfortban. Sőt hallottam, hogy itt is Eric Briggs a szobatársa, szóval esélytelen lett volna, hogy visszább vegyen az önbizalmából, az egójából, ha a legjobb barátja a mágiaügyi miniszter fia.
Kikerekedik a szemem, ahogy a korom kerül szóba. Szóval ő cseppet sem emlékszik rám a Roxfortból vagy mi? Jó oké, amikor végzett, akkor is épp a Mahoutokoroban tanultam, de eszébe sem jut, hogy valaki halaszt az akadémia előtt?
- Ööö, nem. Húsz éves vagyok, csak cserediák programok miatt kicsit máshogy végeztem. Meg a Roxfort után elmentem önkéntesnek Görögországba egy varázslénymentő szervezethez. Onnan jöttem meg július végén - de mindezt tudnia kéne, hiszen az első levélben tuti írtam az önkéntes programról, hogy azért csak akkor tudtam meg az eljegyzést, mert levélben senki sem közölte velem. Miért érzem úgy, hogy talán el se olvasta mit írtam neki?
- Jóban lennél a szüleimmel. Ők is sürgetnék az esküvőt, szerintük is teljesen mindegy, hogy most lesz vagy pár év múlva, de én szerettem volna, ha előtte azért legalább megismerjük egymást. Távol áll tőlem, hogy hozzámenjek valakihez, akivel az esküvőn beszélek először, ezért kértem, hogy adjanak időt - meg mert őszintén bevallom tényleg féltem látatlanban az egésztől, s az amitől tartottam csak kezd beigazolódni. Wylie kimondta, hogy sosem lesz ínyére ez az egész, de azért én próbálkozhatok, nem? Talán megenyhül... Szeretném, ha legalább kicsit kedvesebb lenne velem és nem ezt a flegma stílust ütné meg velem szemben. Olyan nagy kérés ez?

A szőke hajú lánnyal szemben ülve az arcvonásait kezdem figyelni. Még ezernyi napom lesz rá, hogy megjegyezzem őt, hiszen a szüleink parancsára egy életre mellettem ragadt. Nem örülök neki túlzottan, hogy ez így alakult, de nem igazán teszek ellene bármit is. Régen nagy lázadó voltam és mindig küzdöttem azért, amit szerettem volna, de mára már inkább vagyok a beletörődő típus, aki leszarja az egészet. Nem fogok fáklyás felvonulásokat tartani a családjaink ellen, ahogyan könyörögni sem fogok. Egyik sem rám vallana. Abban viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen okés vagyok ezzel és nem próbáltam meg az első egy-két alkalommal küzdeni apámmal a döntése ellen. Nem alakultak ki olyan heves viták, mint régen, amikor amellett érveltem, hogy miért jó takarodó után olvasni. Mindössze pár élesebb hangvételű mondat hangzott el, s egy hangosabb ajtócsapódás a részemről. Még csak megátkozni sem akartam senkit.
- Ja hogy azokat a baglyokat te küldted – mondom ki hangosan azt, amit inkább magamban kellene tartanom. Eszem ágában sem volt elolvasni őket. Mindig előre veszem a fontosabb baglyokat, amiket a családtól vagy néhány baráttól kapok. Hogy a többinek pedig mi a sorsa? Többnyire a kandallóban vagy a kukában kötnek ki. Az ismeretlen nevekre nem fordítok túl sok időt, még ha a boríték a leendőbeli feleségem nevével van is fémjelezve. – Ami azt illeti igen, volt – nem szokásom kertelni. – Nemcsak a válaszolásnál volt fontosabb dolgom, de még az elolvasásnál is – vigyorgok rá gonoszan. Nem kell nekünk jóban lenni, ahogyan a pici lelkét sem kell ápolgatnom. Jobb ez, minthogy mindent összehazudjak neki. Jól tudja, hogy nem vagyok túlzottan kíváncsi rá. Nincs ínyemre a házasság sem vele, de őszintén szólva mással sem. Mindez csak arra jó, hogy apám keresztbe törje az álmaim és Angliában tartson.
Hümmögök egyet, mielőtt válaszolnék a mondanivalójára. Már első hallásra megérint, hogy külföldön volt többször is és nem az itteni Akadémia volt számára az első. Már éppen válaszra nyitnám a számat, hogy érdeklődjek az utazásával kapcsolatban, de amilyen gyorsan, s meggondolatlanul kérdeznék bele az egészbe, olyan gyorsan tör rám a féltékenység és csukom is be a számat.
- Gratulálok! Ahelyett, hogy időben befejeznéd az Akadémiát világkörüli turnéra indulsz – úgy beszélek, ahogy az apám szokott velem. Magamtól is undorodom, s bárki aki ismer most kinevetne, mert tudnák, hogy ez nem én vagyok. – Mit szeretnél? Mégöt év múlva is idejárni, míg én eltartalak? Ezt elfelejtheted – szinte köpöm a szavakat neki. Nem érdekel, hogy önmagamat hazudtolom meg a szavaimmal. Jól tudom, hogy később mindezt bánni fogom, de a moston van a lényeg. Pár óra múlva ráérek kitépni egyesével az összes hajszálamat amiatt, hogy szembe megyek az elveimmel csak azért, hogy valakivel kötözködhessek.
- Te amúgy tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak megjátszod? – kérdezem a szemöldököm összehúzva. – Nem sürgetem az esküvőd, mint a szüleid, de úgy tűnik elég erős apakomplexussal rendelkezhetsz, ha már most hozzá hasonlítasz. Én mindössze annyit mondtam, hogy nekem mindegy mikor van. Szerintem igazán fellapozhatnál egy értelmező kéziszótárt és elolvashatnád a szavak jelentését. Szerencsédre pont egy könyvtárban vagyunk – s ezzel a lendülettel felállok és elsétálok az asztalunktól. Az előbb említett könyvet keresve rohanok végig két soron, mire találok egy pár éves példányt, aminek a borítóján van egy csúnya tinta folt, de úgy gondolom, hogy ez is megteszi, s komótosan visszasétálva Corához, dobom le elé a könyvet.