Megfogadtam, hogy nem nézek bele a rajzaiba. Beraktam az asztalom fiókjába, és úgy zártam be, hogy senki ne tudja onnan kivenni. Kulcs, mágia, mindenféle. Szerencse, hogy alapból elég biztonságosak ezek a fiókok, ezért nem volt olyan nehéz dolgom. Ezzel csak annyi volt a probléma igazából, hogy én mégis hozzáfértem a rajzokhoz. Elvégre az én fiókomban pihentek, és szunyókáltak édesdeden egészen másnap estig, amikor prefektusi rapportomról visszatérve mégiscsak meggyőzött a kíváncsiság. Lapozgatni kezdtem, és tüzetesebben is megnéztem a képeket, amik jók. Mármint tényleg, nagyon jók! Nem is tudtam, hogy a rajz szakkörösök munkái ilyen menők. És most nem azért, mert engem rajzolt le, mert bár kétség kívül jó az ízlése, itt inkább a tehetségét érdemes dicsérni. Tény, hogy nem vagyok csúnya, de ezt ilyen élethűen megragadni elég menő! A kottákba meg csak néha kukkantok bele, mert a régi zongoratudásom - hah, milyen tudás, hagyjuk már - eléggé megkopott ahhoz, hogy bármit is megértsek abból, ami le van írva. Bár nem tudom, hogy ezeket ő szerezte-e. Igazából egyik cím sem ismerős, vagy valami tömegcím, szóval nagy kultúrbarbárként inkább csak kategorizáltam először dátumozás szerint, aztán az egyszerűség kedvéért inkább betűrendben. Könnyebben meg lehet így találni azt, amit az ember gyermeke keres. A rajzokhoz is hasonló, de azért egy kicsit más rendszert találtam ki. Először is rendszereztem dátumozás szerint a legrégebbitől a legfrissebbik, alias növekvő sorrendűre - számmisztika, gyere elő... -, majd a legrégebbitől elindultam, és szétválogattam jobb oldali nézet, bal oldali nézet és elülső nézet alapján. Szóval három kis kupacom lett ebből, meg egy a kottákból. Ezeket szépen belecsúsztattam egy-egy iratrendező tasakba, amit még egy mugli papírboltban vettem, és igazából pont beleillik mindegyik rajz. Így raktam vissza a mappába. Remélem, hogy nem veszi zokon a rendszerezésemet, számomra így sokkal átláthatóbb. Persze, ha nem tetszik neki, nyilván össze is keverhetem, ezen ne múljon. Már reggel nyolckor kint állok a kapu kastély felőli oldalánál, és már ezen a korai órán, mappával az oldaltáskámban azon filozofálok nagy elmésen, hogy májushoz képest baromi hideg van. Miért van az, hogy már a tavasz második hónapja tart nagy lázasan, mégis ilyen cseszett hideg van? Mindegy, nem fontos. Gondolkodtam azon, hogy szedek a tó melletti réten pár szál virágot, de végül elvetettem ezt az ötletet. Elvégre az volt, hogy ez nem egy randi. És igaz, teljesen jogos. Randira viszünk virágot, meg vendégségbe. Amikor valaki galád módon elvette a mappáját egy lánynak, mint ahogy én, és éppen vissza készül adni, amellé nem jár virág. Vagy pont ezért járna? Kárpótlásként talán nem lenne rossz. Basszus! Már mindegy, nem megyek el a rétig, lassan biztos megérkezik Ő is. Vagy ha nem, akkor nem kapja vissza a táskámban pihenő rajzait és kottáit. Az ő dolga, hogy mennyire küzd ezért. Mindenesetre rásegítettem az erőfeszítéseire, és a mai napig szándékosan elkerültem a folyosókon is, meg az udvaron, a nagyteremben, egyéb köztereken is. Szenvedjen egy kicsit mindenki! Ne csak én érezzem ezt a kínzó bűntudatot, hogy lényegében megloptam és megzsaroltam egy hetedéves lányt, aki nem mellesleg gyönyörű... mármint gyönyörűen rajzol! Ezt akartam mondani, csak bogár volt a hajamban. De tényleg! - Jó reggelt! Örülök, hogy eljöttél - üdvözlöm egy zavart mosollyal az arcomon, de most nem puszilom meg. Mondanám, hogy az legutóbb is csak a figyelemelterelés része volt, de igazából nem. Valamiért úgy éreztem, hogy helyes döntés megtenni, ezért megtettem. Kivételes helyzet volt, hogy nem gondoltam meg kétszer is, mekkora hülyeséget csinálok. És bizony súlya volt számomra annak az egy arcrapuszinak is. Valamiért máshogy tekintek már rá. Mintha ismerném, pedig erről szó sincs. Alig tudok róla bármit. - Felkészültél egy csodálatos napra a Roxfort legcsodásabb pasijával? - érződik a hangomon hogy nem gondolom így maradéktalanul, meg rá is kacsintok, hogy tényleg vegye a lapot, és csak ezután intek kedvesen a kapu felé, hogy induljunk el minél hamarabb. Elvégre fontos megbeszélnivalóink vannak. - Milyen volt a találkozásunk óta eltelt idő? - na nem ez az a fontos megbeszélnivaló, de csak nem lehet az ilyet in medias res kezdeni. Csak szépen, lassan. Pontosan, meg szépen, ahogy a csillag megy az égen.
Vendég
Szomb. Május 16, 2020 10:43 pm
Frankie & Poppy
Nem vagyok elragadtatva attól, ami rám vár. Pedig örülnöm kellene, sőt voltaképpen elég sokat gondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha végre észrevenne egy fiú - az a fiú - és elhívna randizni. Csak nem egészen számítottam arra, hogy ilyen körülmények között kerül sor erre az egyébként randinak nem minősülő találkozóra. Mondjuk örültem volna, ha legalább választási lehetőségem van. Ha el tudom dönteni szabad akaratomból, hogy el akarok-e menni vele bárhová is, és nem az lesz a vége, hogy belekényszerülök. Persze nem szegezett rám pálcát, semmi ilyesmi, ez inkább csak afféle belső kényszer, mert a rajzaim nem maradhatnak nála. Így is túl sok idő telt el míg szombat lett és hiába akartam megállítani a folyosón, valahogy mindig meglógott előlem. Oké, én sem vettem fel a tempóját, még mindig igyekszem vigyázni a trükkös lépcsőkkel, amik hét év alatt valahogy sosem barátkoztak meg velem és mindig megtréfálnak. De eddig nem figyeltem meg alaposabban, hogy mindig ezt csinálja-e vagy csak az én dolgomat akarja most kifejezetten megnehezíteni. Ha tippelnem kellene, talán az utóbbi, de mérget azért nem vennék rá. Nem öltözöm ki, de nem talárban megyek. Azért is szeretem annyira a roxmortsi hétvégéket, mert végre nem néznek rám ferde szemmel, ha a tavaszi ruháimat nem fedem el talárral. Ilyenkor egyébként is a szekrényem mélyére túrok, de mindig ügyelek arra, hogy alkalomhoz illő maradjak. Ez most sem történik másképp, és tekintve, hogy nem randira megyek, végül egy egyszerű magas derekú farmer és egy csíkos ing mellett döntök. Nem viszem túlzásba, és ahogy kilépek a kapun egyértelművé is válik, hogy a napsütés ugyan adott, de elég hűvös van ahhoz, hogy fázzak. Meg is fordulnék, hogy kardigánt hozhassak magamnak, de ő már kint vár. Hogy őszinte legyek, ezzel a lépésével nem lepett meg. Még a végén lett volna alkalmam azt mondani neki, hogy én itt voltam, de ő nem... - Jó reggelt! - viszonzom a köszönését, de nem vagyok annyira lelkes, mint amennyire ő annak látszik. Eszembe jut, hogy mikor legutóbb szemtől szemben álltunk, valahogy túl közel engedtem magamhoz és borzasztóan zavarba jöttem egyetlen puszitól is. Most kényesen ügyelek arra, hogy ez ne fordulhasson elő. - Nem mintha adtál volna más lehetőséget.. - Végre itt az alkalom, hogy kifejezzem a nemtetszésemet. Persze hivatalosan elhívott, csak a nemet nem fogadta el válasznak ez pedig épp olyan, mintha én hagytam volna figyelmen kívül, mikor rajtakapott ahogy bájitaltanon nézegetem őt. Remélem, hogy veszi a lapot, a lányokat nem így szokás levenni a lábukról. Bár tény, hogy már megint hülyeségeket gondolok. Senki sem mondta, hogy ez a célja. Lehet, hogy csak tanulmányozni akarta a rajzaimat, amire egyébként biztosan nem kapott volna engedélyt... - Öööö... Nem.. De azért menjünk.. - indulok el végül az ismert úton, amerre mindig is szoktam. Úgyis jönni fog utánam, ha már kiharcolta magának, hogy kísérjem el. Pár perc séta oda, egy kis vásárlás, aztán séta vissza, ennyit még én is kibírok, ha cserébe visszaadja azt, ami az enyém és utána úgy teszünk, mintha ez az egész meg se történt volna. Azt ígérte, erre tisztán emlékszem. Vacillálok egy kicsit, hogy válaszoljak-e vagy egyszerűen burkolózzak tüntető némaságba, hátha hamarabb szabadulok, de az annyira nem lenne rám jellemző, hogy biztosan bűntudat emésztene utána. Így hát egy apró sóhaj szakad fel a mellkasomból és végül szólásra nyitom a számat. - Furcsa.. Úgy tűnt, mintha kerültél volna.. - felőlem beszélgethetünk is, de akkor adok lehetőséget, hogy tisztázza a helyzetet. Persze simán lehet, hogy csak sokat tanul az RBF-re, nekem is fontos vizsgám lesz év végén, szóval meg tudom érteni.
Igazából sokáig nem is gondoltam bele, de vártam, hogy újra találkozhassunk. Mármint nem azért, mert vissza akarom neki adni a cuccait. Sőt, ez még csak fel sem merült bennem. Még napokig, sőt hetekig elnézegetném a rajzait nem pökhendiségből, hanem mert annyira tetszik, ahogy egy-egy vonal kiadja az arcom vagy a nyakam, vállam formáját. Szívesen rajzolnék én is ilyesmiket, de sajnos nincs hozzá tehetségem, így felejtős a dolog. De amiért igazán vártam ezt a napot, az a beszélgetés. Mert nem vagyunk mi barbárok, ezért adhatunk esélyt annak, hogy megismerjük egymást. Nem azt mondom, hogy BFF-nek kell lennünk, vagy bármi hasonló hangzatos rövidítésnek, de azért lehetünk jóban, összemosolyoghatunk a folyosókon, átölelhetjük egymást egy futtában összehozott közös pihenő során, és ebben nincsen semmi rossz. Persze a lelkem mélyén tudom, hogy nem csak ezért akartam, hogy eljöjjön. Látni akartam az arcát közelről is, a szőkésbarna haját, a szemeit - igen, azokat az igéző, érzelemmel teli szemeket. És bár magamnak sem merem bevallani, igenis vonzódok a lányhoz. Ezen pedig nincs mit szépíteni. Gyönyörködni akarok benne nem csak külsőleg, de a jellemében is. Mert hiszem, hogy a belbecs is csodaszép. Poppy egészéből árad a szépség. És egész nap csodálnám... - Jó reggelt! - még a hangja is olyan kellemes, mint a kora reggeli énekesmadarak dalolása. Csilingelő, még ha nem is lelkes, nem ígér fényes, napsütéses napot. - Nem mintha adtál volna más lehetőséget... - kezemet rácsúsztatom a táskám pántjára, és kicsit megigazítom azt a vállamon. Nem tudatos, de védem azt, amit sikeresen magaménak tudhatok még pár órára. Védem a szerzeményemet, mert semmi kedvem visszaadni neki. Úgy elnézegetném még az aláírását, elemezném, hogyan írja a számokat, a betűket. De ha nem adom vissza, akkor nem lehetünk jóban, és jelenleg számomra mindennél fontosabb, hogy ne legyünk haragban. Szeretnék még mosolyogva belenézni a kedves arcába és szemébe. - Így izgalmasabbnak tűnt - rákacsintok, de ennél többet nem teszek, mert nem akarom nagyon elvetni a sulykot. Mindketten másért vagyunk itt, ezzel tisztában vagyok, de minden erőmmel változtatni szeretnék ezen. - Öööö... Nem... De azért menjünk... - mosolygok csak a határozatlanságán, mert ez is jól áll neki. Mondjuk már előre sajnálom őt, hogy mit fog szólni, ha meghallja majd rólunk a számtalan pletykát. Egész sokat hallok magamról, és meg szoktam lepődni, hogy mennyire kreatívak az emberek, mert sokszor még csak nem is ismerem azt, akivel összefüggésbe hoznak. Most más a helyzet, bár még nem ismerem eléggé a lányt, akivel "randevúzok" a pletykák szerint. Mondjuk megérne jó pár ajtócsapkodást, de miután ilyen gonosz voltam vele, inkább nem szívatom még egy fiatalabb hódolóval. Csak megindulok mellette. - Furcsa.. Úgy tűnt, mintha kerültél volna... - hirtelen ránézek, és akármennyire próbálom leplezni, zavarba jövök az alatt a pár másodperc alatt, amíg a válaszon gondolkozok. Érdemes egyáltalán? Nem... - Azért, mert igazából kerültelek... - válaszolom végül mindenféle kertelés nélkül. Még ha hódolója nem is valószínű, hogy lehetek, legalább igazat mondok neki. - Figyelj csak... - zavartan beletúrok a hajamba. - Mit szólnál hozzá, ha most visszaadnám mindenedet, és akkor fesztelenebbül beszélgethetnénk tovább? - azzal már ki is csatolom a táskámat, és előveszem a mappát, amiben gondosan rendszereztem mindenét.
Tudva, hogy úgy sétálok a sárkány barlangjába, hogy ő előtte jó alaposan végigmért minden négyzetcentit, alaposan megvizsgálta a vonalaimat és talán meg is tapogatta azokat, nem túl jó érzés. Mégis azzal biztatom magamat, hogy legyek laza. Ennél rosszabb már aligha lehet a helyzet. Micsoda pozitív hozzáállás.. Gyerünk Poppy, megy ez jobban is. A szívem nehéz ugyan, a lépteim azonban könnyűek. Miért nem lehet mondjuk borús az idő, hogy legalább egy kicsit tükrözze az érzéseimet? Ha esne, esőnapot hirdetne? Tovább lennének nála a cuccaim? Nem örülnék neki, mégiscsak jobb hamar túlesni ezen. Így is elég kellemetlen, hogy.. Nos az, hogy tudja, hogy előszeretettel örökítem meg a vonásait minden szögben.. Még a szúrós pillantását is visszatükrözik a rajzaim. Mintha előttem elevenedne meg olyankor az arca.. A személyisége már más lapra tartozik, az hagy némi kívánnivalót maga után. - ... vagy legalábbis biztosra mentél... - teszem hozzá halkan. Az sem biztos, hogy hallja, de a véleményemet nem fogom eltitkolni előle. A hazudozás nem az én terepem, egyszer már majdnem be is fürödtem vele előtte. Ha akkor nem hagyom, hogy mindenáron keresztülvigye az akaratát és segítsen cipelni a cuccaimat, akkor nem állnánk most itt. Pedig én azt hittem, hogy csak udvarias akar lenni velem... Azért becsülendő, hogy becsapni nem akar engem, bár meglep, hogy felvállalja, hogy valóban került engem. Kicsit össze is zavar vele, nem véletlenül nézek rá ráncolódó homlokkal. Nem olyan nagy ez az iskola, hogy ne futnánk össze csak úgy a folyosón. Az viszont elég feltűnő, ha egyik pillanatban még fél füllel hallom a hangját, a másikban meg mintha teljesen eltűnt volna a föld színéről is. - Miért, szerinted a folyosón, mindenki szeme láttára neked estem volna, hogy azonnal add vissza a rajzaimat? - kérdezem és közben megelevenedik a lelki szemeim előtt az egészen abszurd kép. Hirtelen nevetni is kedvem támad, de gyorsan rendezem a vonásaimat, mielőtt azt hinné, hogy jól érzem magam. Pedig nem! - Igen?! - állom meg egy pillanatra, hogy felé forduljak, de egyből kérdő tekintettel pillantok fel rá. Oké, ebben semmi különös nincs, ha figyelembe vesszük, hogy ő magas, én meg legkevésbé sem vagyok az. Minden esetre képes meglepetést okozni az ötletével. - Rendben.. - egyezem bele azon nyomban, mintha semmi sem lenne fontosabb annál, hogy végre visszakapjam a műveimet. Ez azonban nem az összes. Jóval több alkotásom van a szobámban elrejtve és odahaza is van néhány rajz, amit a téli szünetben vittem haza a ládámban. De nagyon remélem, hogy nem itta le kakaóval és nem poháralátétnek használta őket. Még a végén valami csúnya rontással jutalmaznám és kénytelen lenne napokig szenvedni tőle. Na jó, mivel az anyja a javasasszony a suliban, ez aligha tartana tovább pár óránál, akkor is ha a legjobb formámat hozom. Az apja is biztos kitalálna valamit. Longbottom. De hiába örülök annyira, eszembe jut, hogy nem hoztam magammal táskát, így sehova sem tudom eltenni a mappámat. Ezt a pechet. - Öhm.. mint látod, nem hoztam magammal táskát. De visszavihetem a szobámba.. - ajánlom azonnal az alternatívát. Ugyanakkor, ha így visszaszolgáltatja, egészen egyszerűen azt is kockáztatja, hogy nem fogok visszajönni, ő pedig szobrozhat itt akár estig is. Megérdemelné.
