Idejét sem tudom, mikor ébredtem utoljára kipihenten. A munka, az apám, néha még a férjem is teljesen lefáraszt, vagy csak én viszem túlzásba a problémákról filozofálást minden alkalommal. Most viszont a reggeli napfény kellemesen meleg simogatására ébredek, ami bevilágít a szobába, megfesti a falainkat és messziről hirdeti, hogy nem csak reggel van, de az idő is szépnek ígérkezik. George még békésen szundít mellettem, neki valahogy sosem volt problémája azzal, hogy naphosszat henyéljen vagy hogy hétvégén délben keljen fel még olykor negyven évesen is. De most megérdemli, letudtuk a vendégsereget, a gyerekek is itthon vannak, élvezhetjük a hét további részét közösen, míg meg nem csörren újra a telefonom és apám bele nem rondít az idillbe. Őszintén remélem, hogy nem most szándékozik telefonálni, de azért magammal viszem a telefonomat a konyhába, mikor végre ráveszem magam, hogy kimásszak az ágyból. Visszaaludni úgysem tudnék. A konyha romjai persze nincsenek rám kellő motivációs hatással, néhány bűbájt segítségül hívva igyekszem felmérni a károkat és azt, hogy körülbelül mennyi dolgom lesz ma még azzal, hogy eltüntessem a vendégsereg nyomait a lakás különböző pontjairól. A szivacs mosogatni kezd, én meg kávét főzni, mert anélkül szinte teljesen használhatatlan lennék ma is. A bögrém kiválasztása némi időt igényel, azt hiszem a család összes tagját azzal kergetem az őrületbe, hogy bárhová megyünk is, újabb darabbal bővül a készletem. Egész szekrényt tartok fent a szerzeményeimnek és erre minden alkalommal emlékeztetnek is, mikor elcsábulnék. Voltaképpen igazuk van, nem okozna problémát a választás, ha nem lenne több polcra való porcelánom. Így viszont eltart addig, míg a kávéfőző megteszi a dolgát, és jobb ötlet híján a piros csíkos mellett döntök, ami alighanem olyan öreg darab, hogy még apától hoztam magammal. Más a füle is hiányzik, de nem vitt rá a lélek, hogy kidobjam. Egy kávé és egy kiadós szellőztetés után már nem látom olyan veszett ügynek a konyhát sem, de az udvarra még nem merészkedem ki, azt meghagyom a fiúknak későbbre. Megpirítok néhány szelet kenyeret egészen aranyos barnára, megterítem az asztalt és íme a tökéletes reggeli, amit mindenki akkor ehet, mikor épp kipattannak a szemei. Azt hiszem a lekvárt mindenki megtalálja magának a hűtőben hozzá. Én pedig, mint aki jól végezte dolgát, hagyom hogy a konyha rendbe tegye magát, már legalábbis addig, míg én nem kellek hozzá. Ritka pillanatok egyike, hogy ilyen békés a reggel, nem sietek épp sehova, így igyekszem minden percét kihasználni. Most épp azzal, hogy nem csak magamra gondolok, hanem George-nak is viszek egy bögre feketét. Nem lep meg, hogy még az ágyban találom, az sem, hogy továbbra is ugyanabban a pózban, mint mikor alig fél órája magára hagytam. Mellette megtanultam, hogy nincs az az ágyú, aki kiugrasztja az ágyból. Ahhoz inkább én kellek. De nem célom őt már most kizavarni a kertbe, hogy felszámolj a születésnapi összejövetel romjait. Igazán ráér azzal egy kicsit még. Most inkább visszabújok mellé, hogy apró puszikkal keltegessem. Ilyen pillanatunk úgy sem volt sok az elmúlt hetekben.
Vendég
Kedd Május 12, 2020 10:08 pm
Angie & Little Fred
El vagyok bűvölve!
+ 18
Régen volt már olyan, hogy a világomat sem tudtam a születésnapomon. Alighanem öregszem, de már nem vonz a vedelés, az oltári nagy buli, a dérrel-dúrral tombolás és a soha vissza nem emlékezés. Azóta nem, amióta Fred nincs. Amióta én nem tudok kit felköszönteni, csak nagy mosollyal fogadom a másokét. De azt legalább őszintén. Alighanem picit mindenki is így éli meg a napot, mint én, pedig nem is ezen a napon halt meg. De valami akkor vele oda veszett. A féktelenségem, a vadságom, a másik felem. Mert nekem ő volt az. Csodával határos módon találtam meg ezt Angelinában és egy pillanatig sem haboztam azzal, hogy feleségül kérjem. Nem hiába, hogy kezdettől fogva rajongtam érte annyira, mert egy csodálatos nő, aki minden követ képes megmozgatni minden jeles eseményen, de főképp a szülinapomon. Nem győzök hálás lenni neki és tényleg igyekszem ilyenkor minimalizálni a botrányos viselkedést. Az, meg én? Ugyan, köszönő viszonyban sem vagyunk egymással. De arra óhatatlanul ügyelek, hogy a nap végére nehogy nekilásson még a takarításnak. Ha már alig lát kettőt a fáradtságtól, ideje, hogy az én társaságomnak örvendjen. Csak meghitten, csöndesen, fáradtságtól elcsigázottan. Ahogy átöleltem, ő pedig hozzám bújt, úgy is aludtunk el. Rég tapasztaltunk már olyan békességet, mint az este, az éjszaka folyamán pedig legfeljebb a hortyogásom - nem horkolok, één, sohaaa - zavarhatta meg azt az idillt. Általában nem emlékszek arra, amit álmodok, leszámítva az olyan eseteket, amikor valamire megébredek, majd a következő húsz percre éberen alszok vissza. Most is totális képszakadás élményével érzem meg a kávé illatát - kávé, hol? Lassan megmozdulok, igaz eléggé nehezemre esik a takaró és a napfény kellemesen cirógató melege mellett. De a kávé mindent visz. Nem is a kávé, inkább a puszik, melyekre megrezdül a szám is és egyre jobban szélesedő mosolyra húzódik. Szeretnék így felébredni megint minden nap, miközben újból egymásra találunk. Igazából már meg sem lep, hogy a házasságunk olyan, mint egy hullámvasút, egyszer fent, majd lent. De legalább nem unatkozunk. Most épp felfelé ível, ahogy az érzés is a hasamban. Először csak a hasamban, ami aztán egyre lejjebb kúszik. Kellemes bizsergető melegség, üdv újra nálunk. A puszira én csókolok fel, mielőtt a szemem kinyitnám. Túl jó ez a reggel, hogy a kávé illata elcsábítson. Az megvár később is, a nejem viszont nem kicsit izgatja a fantáziámat. Hiába, ha ennyi idő után is annyira vonzó és szexi. Ujjaimmal lágyan szántom végig a bőrét a derekán, majd lejjebb a fenekére, aztán csak magamra húzom. - Jó reggelt. - szólalok meg rekedtes hangon. Még ezt azért gyakorolnom kell, de nem is számít, amikor valami egészen máson töröm a fejem. Belemarkolok a fenekébe is, hogy egyértelműbben a tudtára hozzam a tervemet, hogy nem csak lustálkodni szeretnék vele. - Mit szólnál, ha kicsit szabadságolnánk magunkat délelőttre? - már az állát csókolgatom, hogy azért szóhoz hagyjam jutni, de tovább araszolok a nyakára, miközben már görgetem fel a pólója peremét, hogy aztán határozott mozdulattal leemeljem róla. Esküszöm rég éreztem magam ennyire tettre késznek és erről minden megmozdulásom is árulkodik. De nem csak a megmozdulásaim... Mi a francnak a kávé, ha ő józanítóbban hat rám bárminél? Immár feltárulkozó melleire simítok, hogy aztán ugyanoda csókot is adhassak. Esélyt sem adok a menekvésre neki, de talán nem is kell. Felülök vele, hogy egyszerűbb legyen megszabadulni a kigombolós pizsama felsőmből. Nem kell ide semmi ruhadarab.
Valami szöveg || valami link || valami zene || valami bármi
Idejét sem tudom, mikor virrasztottam át az éjszakát a gondolataimba, kétségeimbe merülve, ezt még a legnehezebb vizsgáim se voltak képesek kiváltani belőlem. Ha az alváskészséget örökölni lehet, ezen tulajdonság azon kevesek közé tartozik, melyek Apától eredeztethetőek; ha nincs semmi vagy senki, aki kirobbanthatna az ágyból, ki sem mozdulok vackomból, amíg szükségleteim arra nem kényszerítenek. Az előző éjszaka azonban más volt. Szemeim alatt sötét karikák kelletlenkednek, amint a fürdőszobaszekrény tükrébe pillantok; hideg vizet engedek tenyerembe, hogy azt arcomba dörzsölve próbáljak némi életet préselni magamba, mindhiába. Talán csak én gondolom túl a dolgot, s kergetem magam aggodalmaimmal feleslegesen az őrületbe: nem is igazán fordulnék teljesíthetetlen kéréssel szüleimhez, ráadásul szándékaim is patyolat tiszták. Ugyanakkor mégsem vezethetem fel annyival, hogy „Ugye nem baj, ha…?”, alaposan megtervezett stratégiát igényel a tálalása. Percekkel később végül sikerül rászánnom magam, hogy felkeressem szüleimet, megóvva magam a további gyötrődéstől; maximum nemet mondanak és kénytelen leszek a hátuk mögött szervezkedni… Otthonunk kényelmesen tágas, elég nagy tér áll benne rendelkezésre ahhoz, hogy mindenki zavartalanul végezze dolgát, de szerencsére nem akkora, hogy elvesszen benne bárki; minden családtagnak megvan a maga kedvenc kis zuga, ahol szereti elütni idejét, s anélkül rá lehet találni, hogy különösebben megerőltetném magam. Apa engedélyét ezerszer könnyebb kikérni, mint Anyáét, ugyanakkor az utolsó, döntő szó a legtöbb esetben a ház úrnőjéé; nem akarok előidézni egy újabb vitát arról, ki gyereknevelési elveinek van nagyobb létjogosultsága, így közös felségterületük, a hálószobájuk felé veszem az irányt. Az ajtó be van húzva – nincs kilincsre csukva, az apró résen gondtalanul szűrődik át a derűs reggeli napfény, s a friss kávé illata, mely minden kétséget kizár afelől, hogy szüleim hol tartózkodnak. Sajnos ezen tény túl nagy önbizalmat ad ahhoz, hogy veszélyérzet nélkül benyissak hozzájuk. - Kérdezhetek vala… Ó, b*szd meg… - Mintha szüksége volna bármelyiküknek a motiválásra. Teljes erőből csapom be a nyílászárót, demonstrálva, hogyan kell becsukni azt normálisan, ha nem akarják, hogy ilyen helyzetben nyisson rájuk valaki. Mint például a fiuk, akinek nem sokkal ébredés (mellékes, hogy egész éjjel virrasztottam) után nem ez volt a legkellemesebb jelenet, ami fogadhatta. És én még azt hittem, pár nap bőven elég ahhoz, hogy tudatosítsák magukban, itthon vagyunk, s ha másra nem is futja, legalább kilincsre zárják az ajtót, ha akcióznak épp. Magamat is meglepem, milyen gyorsan sikerül leviharzanom a konyhába, hogy kényszerevőnek állva megpróbáljam kitörölni emlékezetemből az előbb látott képeket, mielőtt azok végleg beleivódnak, halálomig kísértve józan elmém. Tény, kicsit engem is mar a bűntudat, kopoghattam volna, mielőtt rájuk nyitok; így is túl idősnek gondolom már őket az efféle időtöltéshez, ki tudja, talán épp ez volt az utolsó alkalom, hogy összejött nekik, én meg belerondítottam a légyottba… Viszont mibe telt volna biztosítani a terepet? Én is magamra tudom zárni az ajtót, ha… ja, azt csinálom. Elkeseredetten nyitom ki a hűtőt, levadászom a teavajat és a barackdzsemet, hogy aztán megrögzött mozdulatokkal alkossam meg a tökéletes feltétet az Anya által oly' gondosan előkészített reggelihez. Bár ne szenvedtem volna annyit a fürdőben, akkor talán még itt találtam volna ügyködni, nem pedig odafenn Apán. Lesújtva bámulom a műalkotásszámba menő, kész pirítóst: már nem is vagyok éhes.
Mom & Dad
Vendég
Szer. Jún. 24, 2020 11:01 pm
to Fred II and George
Egy kis gondoskodás kijár a család minden tagjának, még akkor is, ha voltaképp tegnap óta mindenkit ünneplünk egyszerre. George születésnapját (és Fredét), azt, hogy a gyerekek hazajöttek és velünk töltenek egy kis időt, és azt is, hogy végre jó időnk van. Igen, ez egy fontos pontja a hétvégének, hisz zuhogó esőben a kutyát is hamarabb venném rá, hogy takarítsa el a kertből kialakult romhalmazt, mint a fiúkat. Bármennyire is meglepő - nem az! - George hangulatember, épp ezért nem árt, ha ehhez mérten is kezelem, máskülönben egy jól induló reggelre mindig van igény. Az apró puszikból hamar csók lesz, ez pedig csak azt bizonyítja, hogy még mindig pillanatok alatt fel tudom ébreszteni. Ha őt magát nem is, a testét legalábbis biztosan. Lassan viszonzom, puha ajkaim folyamatosan az övét keresik és olyan könnyedén fonódok az ölelésébe, mintha mindig is az lett volna az elsőszámú otthonom. Melegség járja át a testem, de ez nem a beszűrődő tavasz napsugarak simogatásának eredménye. Ezt még mindig ő teszi velem. Készségesen hagyom, hogy megszabadítson a ruháimtól és én sem vagyok rest lemezteleníteni a felsőtestét, hogy aztán felvéve a ritmusát visszalökhessem az ágyra és végigcsókoljam a nyakát. - Nem rúghatjuk fel a programokat.. - ellenkezem, de mozdulataim egyértelműen arról árulkodnak, hogy egy kis csúszás belefér. Ugyanakkor nem feledkezem meg arról sem, hogy mindketten alig vártuk, hogy újra teljes létszámmal dübörögjön a Fészek. Vagyis a Fészek lakói. A fiatalokon kívül ugyanis senki nem érzi szükségét annak, hogy oda-vissza trappoljon a lépcsőn. Most viszont teljes csend honol, nekem pedig semmi kétségem afelől, hogy a kamasz gyerekeim még jó sokáig fognak aludni, így adódik az alkalom, hogy eltölthessünk egy kis időt együtt. - Na jó, csak egy kicsit.. - adom be a derekamat. Ennél több azonban nem történik, hiába érzem a férjemen, hogy majd megveszik azért, hogy tovább simogassam. Abban a pillanatban penderülök le George-ról, ahogy meghallom a hátam mögött Fred hangját. Hirtelen olyan zavar lesz úrrá rajtam, hogy sötét bőrszínem ellenére látszódik, hogy fülig vörösödtem kínomban. Nem igazán realizálódik bennem, hogy ez a mozdulatsor csak arra jó, hogy kapásból mindkét kezemet magam elé kelljen kapnom ahhoz, ha nem akarom, hogy a fiam többet lásson belőlem a kelleténél. Nem vagyok szégyenlős, gyerekkorukban sokszor fürödtünk együtt, és azóta is előfordul, hogy fehérneműben sétálgatok előttük a lakásban vagy bikiniben a strandon, de egyik helyzet sem fulladt még ilyen kellemetlenségbe. Sőt, azt mondhatom, hogy talán a szerencsésebbik rétegbe tartozunk, hiszen sosem fordult még elő velünk ilyen eset, egyik gyerekünk sem nyitott még ránk szeretkezés közben. Most viszont kellően sokkos állapotban pillantok az immár csukott ajtó irányába, későn húzom magam elé a takarót is. - Mi a... - a mondat végét elharapom, mielőtt még valami eget rengetően cifra káromkodás szaladna ki a számon, kezeimmel pedig már a felsőmet keresem. Aztán a biztonság kedvéért még a köntösömet is felveszem, miközben bocsánatkérő pillantást küldök a férfi felé, aki ebből már tudhatja, hogy nem most fogjuk folytatni. Ha sikerült volna maradásra bírnia, akkor sem tudnék csak úgy eltekinteni a történtektől. Kénytelen vagyok Fred keresésére indulni. A csattogó lépteiből és a szobája nyitott ajtajából arra következtetek, hogy aligha maradt az emeleten. De azért nagyon remélem, hogy hallótávolságon belül van és felkészül arra, hogy szembe kell néznie velem. Nekem ugyanis erőt kell gyűjtenem ahhoz, hogy elé tudjak állni. Nem kellene szégyenkeznem, ami történt az épp olyan természetes velejárója az életnek, minthogy megkordul az ember hasa, ha éhes. Mégis egy olyan intim pillanatról van szó, amiről ha tud is, hogy megtörténik, látnia sosem szabadott volna. - Korán keltél.. - állapítom meg némi hezitálás után. Azt már nem teszem hozzá, hogy nem erre számítottam és ezért estünk egymásnak az apjával az imént. - Engem kerestél... az előbb? - térek rá a lényegre, bár be kell valljam sokkal jobban érdekel, mit gondol most a helyzetről. Azt hiszem ez a reggel nem a legjobbak között íródik be az emlékezetünkbe. Egyikünknek sem.
