Nyugodtabb napjaim voltak mostanában. Legalábbis én annak éreztem, nem volt nagy változás, ugyanúgy felriadtam minden éjjel legalább egy rémálomból, és úsztam csak az árral, de a relatíve gyakori rosszulléteim elmaradtak. Nem tudom, hogy ez egy végleges dolog lett volna, kezdtem esetleg tényleg jobban lenni, vagy csak a szervezetem merült ki teljesen és adott nekem kényszerszabadságot, de jelenleg nem zavart. Jó volt a csend. A nap nagyrészét tanulással töltöttem. Csúnyán leromlottak ajegyeim, de szerettem volna felhúzni őket. Tudtam, hogy Avery professzor is inkább a jóllétemmel foglalkozik, nem pedig az eredményeimmel, de mégsem akartam csalódást okozni neki. Mindenképpen meg kellett tartanom a K-t. Lestrange prof volt a legjobb fej, főleg az önvédelmi szakkör óráin, rengeteget segített és próbált némi önbizalmat adni nekem, hogy meg tudnám most már védeni magam. Sajnos a múltat ez sem változtatta meg, de nagyon értékeltem. A család már más volt. Fiona óvatos volt velem, nem túlzottan, de elég zavaróan, apa viszont egyáltalán nem tudta, mit kezdjen velem. Alexet meg nem terhelhetem tovább, így is túl sokszor kellett megtennem. Kint ültem a magas híd tetején, a lábaimat a tó fölött kilógatva. Elég veszélyes hely volt, de nem zavart, elsős korom óta sokszor ülök itt, úszni meg úgyis tudok. Itt legalább csend volt, mindenki tanult (én mára feladtam) és nyugodtan elszívhattam akár öt szál cigit is, ha úgy tartotta kedvem. Már nem volt mellettem Hunter, hogy zavarja... Hiányzott, de tudtam, hogy így volt helyes.
Sehol sem találom, pedig kikérdeztem minden olyan barátnőjét, háztársát, akiről tudom, hogy beszélget vele, vagy jobban látja, épp merre. De nem lettem okosabb sem, pedig találkozni szerettem volna vele. Nincs baj, nincs nagy baj, csupán csak látni és beszélgetni, ahogy szoktunk, vagy csak ücsörögni, mert egymás mellett jobb. Kicsit megint nem találom a helyem, lehet ő sem, lehet igazából semmit sem tudunk, csak akarjuk. Nagyot szusszanok, ahogy megállok és próbálom kitalálni a következő lépést. Aztán kizökkentenek belőle, elrángatnak, hogy megnézzem, hogyan veszít az a nagyszájú melák párbajban, aki múltkor fellökte a szobatársam és a szemüvegén élcelődött. Nem ő hívta ki, hanem olyan, akinek egy ilyen beszólás csak olaj a tűzre. Nem volt időm sem tiltakozni, a karom húzva botladoztam szerencsétlen után katasztrófaturistának, hogy a tömeg mögött, nyakamat nyújtva nézzek valamit, ami nem is nagyon érdekel. De a tekintetem elkalandozik, aztán végül az egyikük csak úgy hajítja a pálcát a másiknak, mintha csak valami kavics lenne és nekiugrik. Ekkor szisszenek fel és igazából a hangzavar is épp elég, hogy a kastély is. Eleve nem volt valami sokáig tartó „párbaj”, a folyosót felügyelő tanár pedig rohan, hogy szétoszlassa őket. Ebben a kavalkádban jön el az én időm, hogy egyrészt a nincs jobb dolgunk kérdésre engedelmesen megkeressem a jobb dolgot, aztán meg, így nem figyel rám senki sem, hogy kielemezzük, mi a franc történt. Az udvarra menekülök, aztán jött az ihlet, hogy idekint nem is kerestem. A fejemhez kapok, aztán szedni kezdem a lábam, a hátam mögött nevetgélő diákokkal mit sem törődök, azok ketten meg úgyis megkapják a maguk büntetőmunkáját. Én utolsónak akkor kaptam, amikor tilosban mászkáltam takarodó után, égett a fülem miatta, aztán ennyi, mindent meg kell tapasztalni, nem is volt annyira vészes. Mindegy. Hol is tartottam? - A francba – állok meg, amint a híd felé közeledek. Megint. Mindig. Eleinte óbégattam neki felfelé, máskor csak megnéztem, itt van-e, nagyon ritkán akartam és követtem félig, teljesen, most viszont... Nagyot sóhajtok, miközben mászni kezdek felfele én is. Seprűvel könnyebb lenne, de azt nem hozhatom csak úgy ki, ha a nyakam töröm, legalább szép a táj. Nyugtatom én magam, pedig nem félek a magasban, csak mégis, mászni, teljesen más. Nem tudom, kiszúr-e, a másik oldalon vagyok, kicsit majdnem mögötte, mire felérek zihálva. A karjaimban ehhez még sincs annyi erőt, mint kvaffot passzolni? Kapaszkodva mászok közelebb, nem is merek inkább lenézni, előre meredek a tájra, az égre, miközben letelepszem mellé egy nagy szusszanással. - Lehetne... kicsit alacsonyabban legközelebb... - mintha tök természetes lenne, hogy ide is követtem. Talán nem akad ki. Márpedig egyelőre én le nem mászok.
