Érzem már az év vége szelét, ahogy a suli falai közül is kitekintek. Nem több, mint két hónapunk van vissza a vizsgákig, a felszabadulásig és addig, amíg ezt a sok megszokott arcot látom. Igazából nem bánom a múlandót, mert tudom, hogy nyitni kell az új felé. És tudom, hogy valami örök marad. A kviddics iránti szeretetem, a barátaim, akikkel tartom a továbbiakban a kapcsolatot és azok is, akik hozzám hasonlóan szeretnének továbbtanulni. Biztosan sok ismerős arccal fogok találkozni az akadémián is, akik már itt végeztem, akikkel jóban voltam. A srác, akitől a cuccot szereztem egy időben, vagy a lányok, akikkel kavartam. Talán veszem egy szép nap a bátorságom többre is és nem hagyom, hogy az előítéleteim keresztbe gáncsoljanak még valakit. Sohasem a lelkes jelentkezőkkel volt a gond, hanem a vélaságommal. Ezt megélni egyszerre felemelő és mélységesen lesújtó. Nehezen tudok különbséget tenni őszinte és befolyásolt közeledés között. Mert ott van a mi van, ha... szerencsére az idő a válasz mindenre, így aztán tudom, hogy kik azok, akik tényleg velem tartanak az úton. - Hé, van kedved most kicsit cserélni? Tudod, hogy te védesz, én meg dobok. - a páros edzésekben az a szép, hogy csupa olyan dolgot ki lehet próbálni, amit amúgy egyénien vagy a közös edzéseken nem lehet. De ez már nekünk csak játék, levezetés a nap végére. Csak hogy ne kattanjunk már annyira be. Fred is biztos szarrá tanulja magát, meg már én is unom a könyvek fölötti görnyedezést. Le akarok lazulni. - Vagy inkább mára hagyjuk? Felőlem lophatunk valamit a konyháról és kiülhetnénk valahová. Tök jó idő van és még sokára sötétedik. - ez a jó az év végében, tovább tudunk úgy fent maradni, hogy nem érezzük magunkat fáradtnak. Személy szerint én rá is fogok gyújtani, még nem döntöttem el, hogy füves cigire, vagy simára. Úgyis már vagy egy órája kint passzolgatunk, trükkökkel hülyéskedünk és még sorolhatnám. A faterom nagy arc volt, amíg itt tanult és tudom, hogy sokan azt várnák tőlem is, hogy az ő példáját kövessem, de én másmilyen vagyok. Engem nem a kviddics éltet és sosem leszek annyira merev, mint ő volt. Engem néha úgy kell összeszedni, hogy egyben maradjak. Na jó, nem. Na jó, de. - Nekem mindegy, de akkor te hozol nekem nasit a manóktól. - kezdem is az alkudozást. Ha valamire ráunok, márpedig van amire elég hamar rá tudok, akkor mindig alkudozni kezdek, majdhogynem kivitelezhetetlen vagy sunyi ürügyekkel. Csodálom néha, hogy ő még nem koptatott le sosem. Bár miért is tenné, majdnem minden nyáron nálunk lóg és neki is jót tesz, hogy kikapcsolódhat kicsit a világtól messze. Na meg... ami a szüleinket illeti, eléggé összenőtt egy társaság.
Végzetes tempóban robog felénk az év vége, egyedül csak a hosszú, unalmas, magolással eltöltött órák lassítják az időt kevésbé kellemes módon. Szívem szerint azon lennék, hogy ezt a maradék két hónapot tartalmasan eltöltsem, azon dolgokra helyezve a hangsúlyt, amiket szeretek itt csinálni; lényegében ez nem is tűnne annyira lehetetlen küldetésnek, sosem voltam az a fajta, aki habzsolja az életet, minden nap új szórakozási formát találva, azonban manapság még arra is alig akad időm, hogy kezembe fogjak egy könyvet, ami nem tanagyagot tartalmaz. Most már kicsit ostobaságnak tűnik, hogy nem hagytam fel az önvédelem szakkörre járással, vagy vonultam vissza a kviddiccsapatból, de ha mégis így tettem volna, mégis milyen ürügyem lett volna arra, miért nem a jegyzeteim felett görnyedek? Épp emiatt lelkesedtem a szokottnál jobban, mikor társra leltem a „lógásban”, Dan személyében, aki kevésbé fásult, mint a szobatársaim, akik manapság annyira pánikolnak, hogy még egy ilyen helyzetben is vizsgakérdéseket tennének fel egymásnak. - Hmm… - tűnődöm el az ajánlaton egy pillanatra; megszokhatta már, hogy a legjelentéktelenebb kérdéseken is képes vagyok elgondolkodni. - Én már így is tilosban járok… – Persze nincs semmi szabályellenes abban, hogy passzolgatunk egymásnak, azonban párszor már kikényszerítették belőlem, hogy segítsek találni valakit, akit a helyemre állíthatnak, miután befejeztem itteni tanulmányaim, de eddig mindig sikerült valamilyen ürüggyel kihúznom magam a felelősség alól; nem biztos, hogy a céltalan passzolgatás lenne a legkedvesebb látvány, amit nyújthatok számukra. Nem hangzik túl jól, de igazából nem nagyon foglalkoztat az utódlásom kérdése, elég, ha találnak valakit, akinek nincs halálfélelme egy felé közelítő gurkó látványától… az majd idővel kialakul. Különben sem lenne fair a húgommal szemben, ha közreműködnék az ellenfele kiválasztásában, hisz lényegében az ő kárára kell döntenünk a csapattal. Mondjuk akár azt is szabotálhatnám, fontosabb számomra Rox sorsa, mint a házamé… - …szóval csak pár kör erejéig – kúszik cinkos mosoly arcomra; mostanában a halálraítéltek nyugalmával dobok el magamtól mindenféle felelősséget, miért épp ezen apró lazulás következményén aggódjak? Komótosan indulok meg seprűmön a gólkarikák irányába, elhaladva mellette átpasszolom neki a kvaffot. - Ha szerzel harminc pontot, mehetünk – Nem tettem magasra a lécet -nem mintha egyébként is vért kellene izzadnia az én védelmem mellett ahhoz, hogy karikába találjon-, szóval biztosan nem fog ránk sötétedni, mire végzünk, de annyira elég, hogy megjöjjön az étvágyam addigra. - Nem nekem kellett legutóbb is? – nevetem el magam lágyan, beletörődőn szavait hallva. Már rég abbahagytam annak nyilvántartását, mikor melyikünk tesz szívességet a másiknak, túlléptünk azon a szinten, ahol azt számolgatjuk, most épp ki tartozik kinek. - Egyébként minden rendben otthon? – Rengeteget csöveztem már náluk nyári szünetekben, talán többet is, mint népes famíliám tagjainál -a nagyiékat kivéve, persze-, így nem kérdéses, hogy érdekel, hogyan boldogul kis családja.
Freddel lógni mindig annyira természetesnek tűnt, már a kezdetektől fogva. Egy házba osztottak be minket, kvázi egy szobát is kaptunk, bár mire már gyakorlatilag beesek az ágyba, mindenki más alszik. Sokáig az éjszaka volt a terepem és ha Fred hagyta magát nyaggatni, akkor néhány éjszakai csavargásra is rá tudtam venni. A fő bűncselekmény helyszínéül legtöbbször a konyha esett, de a könyvtárba is akadt, hogy beosontunk. Na persze nem a tiltott részlegre, emlékszem, hogy apa mesélte, milyen sivítást levágnak azok a darabok. De az sem volt kizárt, hogy éjjel kilógtunk a pályára. Mostanában már inkább csak unottan magára hagyom őt a parázós többiekkel. Basszus, nem azért vagyunk hollósok, hogy szarrá tanuljuk magunkat! Most ugyan nincs éjszaka, de ugyanolyan kedvvel lógunk itt, mint akkor izgatottságtól telve a tilosban. Nem is igazán tudnám megfogalmazni az érzést, de klassz dolog, amikor mi játszunk. Kikapcsol, ugyanakkor ismerem a már bejáratott mozdulatait. Nem hiába, öt év az öt év. A csapattal, a barátsággal. Eleinte nem volt olyan egyszerű vele egy hullámhosszra kerülni, valamiért extrém zárkózott volt. De én aztán megoldottam azt a béklyót benne. Különben sem tudnánk kikerülni egymást az életben, ha az anyja a keresztanyám. Mi mégsem a közös családi eseményeken lettünk ennyire jóban, de alighanem senki nem bánja, hogy így alakult. - Amiért nem tanulsz? - megforgatom a szemeimet. Ez az ember extrém stréber, pedig én sem tudok elbújni ez elől a jelző elől a leendő iskolaelsői címemmel. Nem hiába tanulok én ennyit, mert komoly terveim vannak a jövőben. Tudom én, hogy nem fog olyan sokáig tartani ez a kis edzés. Addig fog szorongani a gondolataitól, hogy tanulnia kellene, hogy úgyis be fogunk menni. De hogy kiábrándítsam a bűntudatához, hozzá vágom a kvaffot. Ne gondolja azt, hogy nem tudok célozni, egy cinkos vigyort kap tőlem. Aztán csak nyújtom a kezem, hogy visszadobja. - Harmincat? És ha két órát passzolgatunk? - már mondjuk az teljességgel lehetetlen, ennél hamarabb betalálok én. Messzebb repülök még egy kicsit, aztán egy rendes dugóhúzó alakzattal iramodok neki, hogy aztán feldobva a kvaffot a seprűm végével rápasszoljam az egyik póznára. Kedvenc időtöltésem a különféle formációk ötvözése. HA jobban érdekelne a kviddics, lehet még apám büszke lenne rám. Na de így... - Mikor volt az már? - nevetem el magam. Oké, szóval számon tartja, cseles a gyerek. Jobb, ha rajta tartom a szemem aztán. Még a végén én leszek a vacsitolvaj mára. De amúgy őszintén jól esik most a kikapcsolódás. Meg az érdeklődése is. Már fél szóval említettem, hogy gyarapodni fogunk, de eddig látszatra még nem igazán adtam a tudtára, hogy aggaszt a helyzet. - Nem is tudom, most először annyira nem várom a nyarat. Attól tartok, hogy a két lány mindent felforgat, mire haza megyek. Inkább passzolom a témát. A szüleidnek mondtad már, hogy mit tervezel? Tetszik nekik az akadémia ötlete?
- Dehogy – ütközök meg rajta játszott sértettséggel. Ennyire strébernek látszanék? – Megígértem, hogy keresek valakit, aki átvenné a helyem jövőre, de az unokatestvéreimen kívül nem igazán ismerek alsóbb éveseket… - elfintorodom; tudja jól ő is, mennyire utálok idegenekkel tárgyalni, a Weasley-kkel pedig csupán annyi a baj, hogy egy sem akad rajtam kívül a Hollóhátban. – Hülyén venné ki magát, ha most meglátnának - Mondjuk mindent csinálnék toborzás helyett, akár tanulnék is; miért is voltam olyan ostoba, hogy elvállaltam? Ja, igen, azért, hogy ne nyaggassanak többet vele. Talán lepasszolom a feladatot Cornernek, hisz lényegében rá marad majd az új terelő felkészítése… – Hát ezt érdemlem? – háborodok fel vigyorogva orv támadásán; ha úgy vesszük, igen, rászolgáltam, de nem tőle vártam büntetésem végrehajtását. - Pontot, nem gólt – nevetek lágyan; túlságosan hozzászoktam már a meccsekhez, ahogy valamelyik Madden bekiabálja, épp melyik ház hajtói nyertek 10 pontot - Három találattal bőven megelégedek – javítom ki magam; remélem nem arra célzott, hogy ehhez is két órára lenne szüksége, annyira jó őrző nem vagyok, mint ő. Ahogy produkálni kezdi magát a pályán, minden kétségem elillan afelől, hogy az éjszakát is itt töltjük; féltve méltóságom nem hagyom, hogy rögtön az első dobása találat legyen, vállal ugyan, de sikerül kivédeni, majd vele ellentétben kevésbé hivalkodva, egyszerűen csak visszadobom a kvaffot. Látszólag élvezi a dolgot, miért is ne húzzuk egy kicsit a játékot? - Két hete? – Vagy talán három? Lényegtelen, ki hozza, csupán az számít, hogy legyen harapnivalónk. Ezek az apró programok azon kevesek közé tartoznak, melyeken sosem bánok részt venni; igaz, néha noszogatnia kell, hogy kimozduljak kényelmemből, de mire odaérünk, már sosincs kedvem visszafordulni, csak miután degeszre zabáltuk magunk és kieresztettünk minden fáradt gőzt és feszültséget, melyet tanulmányaink okoznak. - Talán nem is lesz annyira vészes a helyzet. - Szeretném megnyugtatni azzal, hogy nem fog semmi sem megváltozni, mire hazaér, de nem akarom hiú ábrándokkal etetni. Egykeként fokozottan nehéz dolga lesz megszokni az új jövevényeket, nem hasonlítható ahhoz, mikor egy rakás szobatárssal vagy összezárva hét évig; ráadásul lányok, akiket valahogy zsigerből meg akar óvni az ember, így, ha netalán konfliktusba keveredne velük, fogadnék, hogy vesztesen kullog majd ki belőlük, a szülők inkább az ő pártjukat fognák. Az apja viszont jó fej, biztos vagyok benne, hogy ha tényleg komolyra fordulna a helyzet, nem hagyná cserben a fiát – meg persze én is mindig rendelkezésére állok, hogy tartsam benne a lelket, ha szükséges. - Azt mondják, támogatnak mindenben, otthon is szívesen látnak, de az Akadémián is. Bár lehet apa jobban örülne, ha nem a legunalmasabb szakok közül választottam volna, de később gondolom neki is kellemesebb látványt nyújtok majd kiöltözve, mint nyakig sárkányszarral borítva. – Remélem… Bár stílustanácsadásért biztosan sűrűbben meg kell majd látogatnom őket, ezzel romba döntve az önálló, kifinomult felnőtt imázst. - Kár, hogy ott már külön utat fogunk járni… – tűnődöm el hangosan, majd hozzáfűzöm, mielőtt még lelohasztanám a hangulatot: - Mégis kitől fogok jegyzetet csórni, ha nem lesz kedvem bejárni órákra?
Pedig de. Legalább akkora stréber, mint én, csak némiképp más dolgok érdeklik. Ugyan már, mindenkinek vannak hobbijai a kötelezőn kívül és ő még néha akkor is képes tanulni. Néha én magam rángatom ki bármilyen programra és tudom, hogy annyira nem szereti a bulikat, de csak ott lehet igazán ismerkedni. Volna bennem olyan szándék, hogy összehozzak neki valami csajjal találkát? Aligha, ellenben azért néha lelazulhatna ő is. - Majd szeptemberben találnak valakit a helyedre. Én sem keresek senkit, ez nem úgy működik, hogy áh, ő szeretne játszani, oké, vegyük fel. Vagy tehetséges valaki, vagy nem. - vagy csak nagy az arca, mint az elmúlt évek alatt megannyi játékosnak, akik egy év után jól le is bőgtek a posztjukon és vagy év közben, vagy a következő válogatón jól lealázták őket. A legjobbnál is mindig van jobb. - Mi csak passzolgatunk, mi rossz van benne? - tárom szét a kezem a seprűn ücsörögve, majd nem is habozok betámadni az első dobással. Az évek és a rutin. Kinevetem a háborgásán, hisz tudja jól, hogy amúgy tőlem erre lehet számítani, nem másra. - Pedig már azt hittem, hogy maratoni játékra készülünk és be sem megyünk az órákra.- viccelem meg, majd újfent védekezésre bírom, ahogy nekilendülök a kvaffal. Egy újabb dobás után csak fordulok egy csavarral a levegőben. Élvezem azt a szabadságot minden egyes alkalommal, amit a seprű ad. - Te így számon tartod? - naná, meg én is. Nem mindegy, hogy ötször csinálok meg neki valamit, míg ő mondjuk csak kétszer viszonozza. - Nem tudom, három nővel... egyiket sem ismerem és nem is kértem, hogy hozzánk költözzenek. - vonok vállat. Most még nem tudok mit mondani rájuk, hisz nem ismernek és igazából nem is akarnak nagyon megismerni. Csak apa küldözgeti gyakori, nagy lelkesedéssel a leveleit. - Csapj nyakon, ha én ennyire elvakultan beleesek egy lányba, oké? - inkább levonom a konzekvenciát. A szerelem rossz dolog. Olyanokat képes tetetni az emberrel, amit lehet magától nem is tenne meg. - Mert amúgy sárkányszart akarsz túrni? - még annyira nem beszéltünk arról, hogy ki mire szeretne menni, ha az Akadémia lenne a cél. Én biztosan oda megyek és ettől senki nem fog eltántorítani. - Ha ott is bentlakásosban leszel, akkor semmi nem fog változni, csak más óráink lesznek. Kénytelenek leszünk mást keresni, ha pótolni akarjuk a lógásainkat. - vagyis azt, ami nem is olyan gyakori. Mi és a lógás? Ugyan már... csak mikor nagyon betéptem és nem bírtam felkelni sem. - Majd a lányoktól. Rájuk mosolyogsz és a bugyi is leugrik róluk. - kaján vigyor terül el a számon és egy újabb támadással lendülök neki.
Megütközve bámulok rá; nem mintha annyira nagy segítség lettem volna a keresésben, kerültem mindennemű kontaktust Cromwellel, nehogy említésre kerüljön közöttünk a téma. - Szólhattál volna korábban, hogy hagyjam a francba, tudod, mióta menekülök Pearce elől? – feddem le szórakozottan, arcomon a megkönnyebbülés egyértelmű jeleivel. Valami érthetetlen kötelességtudat arra késztetett, hogy érezzek némi megbánást, amiért nem érdekel csapatunk jövője, de Dan feloldozásának hála elvetek mindenféle bűntudatot. - Ha valamiért nem megyek be órára, az nem a kviddics lesz – Sosem helyeztem a sportot a tanulmányaim elé, bár tény, fontossági sorrendet sem alkottam, csupán még mindig kényelmesebb a padban ülve létezni, mint folyamatosan arra koncentrálni, kit akar épp a gyengélkedőre küldeni valamelyik gurkó… vagy azon gondolkodni, én kit akarok kiütni. - Miért, te nem? – vágok vissza kevésbé kreatívan. Létezik az a határ, amelytől már én is kihasználva érezném magam; noha ő még messze van ettől, de sosem árt fejben tartani, ki milyen szívességgel tartozik neked. - Talán tisztább lesz velük a ház, mint eddig valaha - Bármennyire is ismerem a hátterét, nem hiszem, hogy tökéletes tanácsot tudnék neki adni, ahhoz ugyanabban a cipőben kellene járnom, mint ő, és hát… mondjuk úgy, nem irigylem a helyzetét annyira, hogy magam is ki akarjam próbálni. Bele sem merek gondolni, mi lenne Apával és velem családunk női tagjai nélkül – persze nem csupán otthonunk higiéniája miatt. - De ne haragudj majd, ha tényleg megteszem – Hogy valóban megütném-e, ha így tenne? Talán csak abban az esetben, ha a húgom lenne az áldozata, de nem hiszem, hogy valaha is szükség lenne erőszakhoz folyamodnom. Ameddig nem egy aranyásóba habarodik bele, aki látványosan kihasználja, nincs jogom beleszólni szerelmi életébe, főleg amiatt, mert egy időben úgy gondolta, a szerelem gáz. Nem egy ponyvaolvasót kellett volna megkérnie erre... - Sosem tudhatom, amíg nem volt benne részem – Na ja, én, meg az új dolgok kipróbálása… Már épp eléggé stresszel az, hogy kikerülök a Roxfort falai közül, nemhogy még azzal foglalkozzak, mi válik majd be. Bár, ha tovább halogatom a választást, tényleg a szarban kell majd túrnom. De hé, ki mondta, hogy nem lehet öltönyben csinálni? Fő az optimizmus. - Ezért nem akarok gyakorlatiasabb szakra menni, bemagolok pár képletet és jogszabályt, és szinte be sem kell járnom – jelentem ki büszkén. Ha mást nem is, ezt már alaposan elterveztem: minden gyakorlati órát egy-két napba sűrítek, a többi létezéséről pedig a vizsgákig meg is feledkezem. A lányok említése váratlanul érint, döbbenten bámulok az arcába, még a labdára sem figyelek, mely elérve célját megszerzi Dan első pontját. - Nem is tudom… - Manapság én is elgondolkodtam pár dologról velük kapcsolatban, de nem tartottam annyira fontosnak, hogy vele is megosszam aggályaimat. - Még a végén felbuknak a lecsúszott bugyijukban és szétroncsolják az arcukat – körözök arcom előtt kezemmel, fintorogva imitálva egy összezúzott fejet. Csak ekkor jut eszembe, hogy mit is csináltunk eddig. - Direkt terelted el a figyelmem, ugye? – mosolygok saját kudarcomon, majd elindulok összeszedni a kvaffot, hogy utána folytathassuk a legkevésbé sem epikus összecsapásunkat.
Nem is gondoltam, hogy a suli legracionálisabb diákja pont erre az opcióra nem gondolt. Hiába vagyunk már mi is évek óta a csapat tagjai, minden évben átesünk a rostán, hogy vajon van-e nálunk jobb játékos. Ebből kiindulva pedig nem igazán látom értelmét annak, hogy gondoskodjak utánpótlásról. Aki szereti a kviddicset, úgyis jön, aki nem, meg úgysem élvezné, legyen bármekkora istenadta tehetség. De most mindezért jó alaposan kinevetem, mert ritkán tud tévedni, de olyankor elverem rajta valahogy. - Gondoltam rájössz magadtól is. - vonok vállat. Pearce amúgy sem akkora mumus, hisz inkább amiatt stresszes, mert minden meccsen kikaptunk. Esküszöm, hogy nem rajtunk múlott, de valahogy nem működött a csapatszellem. Franc tudja. Mindenesetre neki vannak nagy álmai, pont mint apámnak. Ő is mindenkit megevett volna, ha az utolsó éveire jól eltángálják a csapatot. Nekem mást rendelt el az élet, érzem, semmi keresnivalóm nem lenne egy profi csapatban. De még egy amatőrben sem. Wood vagyok, de nem apám árnyékában akarok élni. - Pedig simán kinézem belőled. - röhögök. Pedig amúgy nem és ő is pontosan tudja ezt, hogy csak blöffölök. Ha nem így lenne, nem röhögnék. Amúgy meg már inkább fárasztó az utolsó pár hétre kijárni edzeni, de hát a csapat attól még létezik. - Még jó, hogy. Ne hidd, hogy nem számolom, hogy aztán mindig én oldjam meg többször. - sosem marakodtunk igazából ilyeneken, dolgok pedig közbejöhettek, ami miatt mondjuk átvállaltuk egymástól a lehetőséget. Csak összetartó barátok vagyunk és ez így van jó, hogy nem csak a családjaink miatt. Nincs ínyemre sem a leendő életem, sem az, hogy apámat hallgassam egész nyáron, hogy esetleg nem akarnám-e meggondolni magamat a kviddiccsel kapcsolatban és legfőképpen az, hogy hogyan legyek ezek után jóban Florával, amikor dobom. Ugye, hogy nem egyszerű az élet? Ráadásul Fredet faggatni olyan, mintha a tavunkban lakozó halakat faggatnám. Szóval semmivel sem tapasztaltabb nálam egyik témában sem. Azért megveregetem a vállát. - Kösz, cimbora, hogy így kiállsz mellettem. Azért ha valamit szarul csinálok, szólj. - bár erre igazából kérnem sem kell, megteszi magától ilyen vagy olyan formában. Inkább témát váltok és a suli már mindjárt biztonságosabb terepnek ígérkezik, mint bármi más. Nem csalódtam benne sem a válaszát hallva. - Na és otthon is segítesz azért? Vagy azzal mi lesz? - én is tervezek hazalátogatni, még ha amúgy koleszos is leszek. Vagyis remélem, mert három perszónával elég ha a nyarat kibírom. - Hé, most mi a baj ebben? Mármint te nem szoktál gondolkozni rajtuk? - nem túl sűrűn jönnek szóba a lányok mint téma, legfeljebb néhanapján, ha valakiről tök máshogy esik szó. De lényegtelen is. Freddel egyszerűbb olyan dolgokat megbeszélni, amikben otthon van, mint amikben nincs. De aztán végül csak elvigyorodok a kérdésre. - Hopsz, most lebuktam? - naná, hogy nem. De készen állok az újbóli összecsapásra.
