Kezdek rájönni, hogy az életem nagy része szörnyű döntésekből áll. Ma is hallgatnom kellett volna a belső ösztöneimre, amik azt sikították, hogy nem kellene belemennem a ma esti programba, de mostanában olyan sokat tanultam és volt az a sok veszekedés is Devvel, hogy úgy voltam vele, megérdemlek egy kis szórakozást. Ezért mentem végül bele abba, hogy az egyik barátnőm kérésére elkísérjem valami új night-clubba, ami nem is olyan régen nyílt az Abszol-úton, annak ellenére is, hogy még bőven lenne mit tanulnom a vészesen közeledő vizsgáimra. De úgy voltam vele, hogy egy estére elengedem és inkább élvezem a csajos estét. Legalábbis ez volt a terv. Viszont, mint tudjuk nekem sosem szoktak működni a terveim. Egyszerűen én már csak ilyen vagyok: hogy ha eltervezek valamit, törvényszerű, hogy rosszul alakuljanak a dolgok. Ez sajnos az utóbbi időben csak még inkább igaz rám, és habár szörnyen kezd kikészíteni, de még tartom magam. Az este még jól is kezdődött. Jó hangulatban léptünk le a Roxmortsba, majd onnan az Abszol-útra, és még a hely is egész jónak ígérkezett. Megittunk pár koktélt, és táncoltunk, élvezve, hogy kicsit elengedhetjük magunkat. Minden akkor kezdett megváltozni, mikor a lány, akit a barátnőmnek hittem, találkozott egy véleménye szerint „őrülten helyes” pasival, és utána eltűnt, mintha csak egy láthatatlan köpenyt szervált volna valahonnan. Én pedig mily meglepő ennek örömére, teljesen egyedül maradtam, csak hogy megint rám törjön a mérhetetlenül szerencsétlen vagyok érzés, amiért Dev, megint nincs mellettem.
El is határozom magamban, hogy ezek után rám itt nincs is szükség, különben sem vagyok az a nagyon bulizós típus, hála a megroggyant hangulatomnak, már kedvem sincs hozzá, ezért gyorsan befejezem a maradék italomat és már pattanok is fel a bárpulttól. Ekkor ütközök bele egy… hegyomlás méretű hímnemű egyedbe. -Bocsi, véletlen volt. Most pedig, ha megengednéd… – Hessentem arrébb, vagyis csak hessenteném, ha nem lenne olyan a próbálkozás, mintha egy kemény kőfalat próbálnék eltolni az utamból. -Hova-hova ilyen sietősen, kiscica? – A becézésre kiráz a hideg és még el is fintorodok, sosem tudtam igazán titkolni az érzéseimet, főleg akkor nem, ha azok ennyire erőteljesen az undor felé hajlanak. -El. – Válaszolom nem túl barátságosan, és megint megpróbálkozom a félre tolásával. -Nem hiszem. Gyere, meghívlak egy italra. – A hangja ellentmondást nem tűrő és már épp ragadná meg a karomat, mikor egy fürge mozdulattal kikerülöm a sonkaujjait, és kihasználva a tömegen támadt résen már egy szemtelen mosollyal intve neki, ki is menekülök az utcára.
A jól végzett meneküléstől már vidámabban sétálok lassú tempóban az utcákon, amik most eléggé kihaltak hála a késői órának, de nem is bánom. Jól esik a friss levegő, így nem igazán sietek vissza a kastélyba. Egy szűkebb utcába térek be éppen, amikor lépteket hallok a hátam mögül. Először nem is gyanakodom semmire, de azért hátrapillantok. Egyből megfagy az ereimben a vér, amikor meglátom a drágalátos hegyomlást, aki úgy látszik sikeresen követett idáig. Hát ez remek… ráadásul, ahogy látom nem is egyedül jött, hanem hozta az igazán cuki-muki barátait is, akik ugyanolyan bámulatos testfelépítéssel rendelkeznek, mint a csapat fő ostobája. Csodálatos… Persze, hogy nincs lehetőségem elkerülni őket, meg amúgy sem voltam soha az a megfutamodó típus, akármennyire is ostoba néha az ötlet, ezért inkább elébe megyek a dolgoknak és megpördülök. A kezem természetesen ott van a pálcám közelében, hogy bármelyik pillanatban elő tudjam kapni, ha szükségem lenne rá. -Tudom, hogy tetszik a fenekem, de igazán… Eléggé stalker gyanús a dolog. A barátaid minek kellettek? Féltél, hogy nem bírsz elbánni egy gyenge kislánnyal? – Kérdezem csevegős hangnemben. Érzem én, hogy ezzel csak olajat öntök a tűzre, de szeretek veszélyesen élni. Talán egy jó párbaj még fel is vidítja a kudarcba fulladt estémet. Ugrásra és pálcarántásra készen várok, hogy mikor támadnak nekem, mert kétségem sincs a felől, hogy ez volt a tervük. Miért is jöttek volna ennyien, ha nem terveztek volna meg valamit előre?
Általában szeretem az esti műszakokat. Mármint tényleg, kint járkálnak a fiatalabbak a nyár közeledtével, a bolt és a műhely ajtaja nyitva, kintről befelé csalogatja az embereket a kellemes fa illat, a bentről kifelé áradó hetvenes, nyolcvanas évek dalainak hangjai, én pedig már lengébb öltözetben állok a pult mögött, vagy éppen a műhelyben és készítem, meg javítom a pálcákat. Bár amikor szünetet tartok, akkor kint álldogálok és szívom a megnyugtató cigarettámat, hogy legalább valami szünetem legyen. Aztán vannak azok a napok, amikor úgy határozok, hogy ideje elmenni sétálni, kiszellőztetni a fejemet, hogy mielőtt nyugovóra térek, akkor legalább tiszta fejjel tegyem ezt meg. Ritka alkalom, amikor egész nap nem találkozok a volt nejemmel, pedig… egy házban élünk amit az ő részéről még talán lehet annak nevezni, de az én részemről elég kevés jóindulattal lehet ezt életnek nevezni. Halk sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy becsukom magam mögött a bolt ajtaját és elindulok a szokásos esti sétámra. A múltkori esemény jár a fejemben, meg a szőke hajzuhatag, ami ahogy bejött a boltba, egyből megijesztett és fel is bátorított egyben. Egek, hát hogyan gondoltam, hogy randira hívom a volt feleségem húgát? Ugyan kérlek Skyler, ne legyél már ennyire mulya. Pedig én próbálkozom vele, de minduntalan falakba botlok. A sajátjaimba, amit egyébként már illene ledönteni ennyi év után. Hat év hosszú idő, főleg akkor ha az ember fia egyedül marad. És hiába hallgattam meg mindkét apám intelmét arról, hogy bizony kezdjek el újra nyitni a nők felé, menjek szórakozni, legyen valami pozitív élményem is, egész egyszerűen nem sikerült. Nem tudtam rávenni magam, hogy tényleg csináljak valamit amitől kicsit is kilépek a komfortzónámból és lehetek a tinédzser önmagam. Viszont a probléma az, hogy én sosem voltam egy olyan ember, aki mindig másik nő után fut. Nekem mindig egy kellett, aki igazából már nincs velem, így… lassan én is így váltam szellemmé a volt feleségem mellé. Igaza volt June-nak és azt hiszem, ideje lenne megemberelni magam. De annyira nem vagyok formában és annyira nem érzem, hogy ténylegesen én lennék az, aki képes lenne akár egyetlen csókot is váltani valami random buli helyen. Mondjuk abban a night clubban, ami nem rég nyílt az Abszol úton és ami mellett legalább ötször mentem már el ma este, de csak a kiszűrődő tompa zenét, meg a hangfoszlányokat hallottam. Hátat fordítottam és elindultam a bolt felé, amikor beszélgetés zaja ütötte meg a fülemet. Egyelőre egy fal mögött várakozom, amíg felmérem, hogy mi is a helyzet. Soha nem volt kenyerem az erőszak, de amellett soha nem tudtam igazán elmenni, amikor egy ártatlan lányt csesztetnek az éjszaka közepén. Amikor kilépek a fal mögül, már nem kétlábúként, hanem egy golden retriever alakban bandukolok a három férfi mellé. Amikor odaérek hozzájuk, a középső cipőjét egyszerűen lehugyozom és mielőtt igazán megrúghatna elrohanok onnan és a vörös leányzó lábai elé leülök. Mély ugatásom visszhangzik, ahogy a falak visszaverik az öblös csaholást. Ha szólnak is bármit, animágus alakomtól – fajtámtól eltérően vicsorítok rájuk, valamint ha támadnak is, az első felém röpülő átkot még éppen hogy elkerülöm, a következőt már ügyesebben, és neki is támadok a zaklatóknak. Ha elszeleltek elindulok előre, majd visszafordulok és a lánynak jelzés értékűen biccentek a buksimmal, majd vakkatnok is egyet. Ha velem is jön, akkor az egyik sarkon bevárom, majd a sötétbe vonulok vissza, hogy kilépve már emberi alakban, félszeg mosollyal szóljak hozzá. - Remélem, nem esett bajod. – kedvesen mosolyogva ugyan, de kellő távolságra állok meg a lánytól. Nem akarok megmentő szerepben tetszelegni, én abból már réges-régen kinőttem. Pláne úgy, hogy még saját magamat sem tudom megmenteni. - Nem akartam semmilyen szuperhős belépőt csak… láttam, hogy nem akartak békén hagyni és nem hagyhattam, hogy bármi bajod essen. – de miért a szánakozó hangnem? Túl régen beszélgettem bárkivel is az üzleten kívül azt hiszem. - Egyébként Skyler vagyok. – nyújtom ki a kezemet a vörös leányzó felé. Nem megy nekem az emberekkel való párbeszéd, azt hiszem. Mármint akkor, ha nem pálcákról van szó.
Minden érzékszervemmel ugrásra készen várom, hogy az első támadást csuklóból kivédhessem, ha arra kerülne a sor, de hiába sikerült felingerelnem őket a flegmaságommal, továbbra is habozni látszanak. Talán rájöttek, hogy túl részegek ahhoz, hogy még ilyen túlerővel is megpróbáljanak leteperni, vagy a magabiztosságom állította meg őket egy pillanatra a cselekvésben, nem tudhatom, de nem is igazán érdekel. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy ki kellene használni ezt a kis időt arra, hogy fogjam magam és eltűnjek, amíg még lehetőségem van rá, de valami visszatart. Talán az, hogy annyira szeretném levezetni valahogy a feszültségemet, hogy szinte vágyom erre a párbajra. Akkor is, ha túlerőben vannak, ha kiderül, hogy igazából sokkal józanabbak, vagy jobban forgatják a pálcájukat, mint ahogy az elsőre tűnik. Ez az oka annak is, hogy nem én támadok először. Várom azt, hogy indokot adjanak arra, hogy kiélhessem rajtuk az összes felgyűlt haragot és tehetetlenséget, büntetlenül, tiszta lelkiismerettel, hiszen csak önvédelem volt. Erre nem is kellene sokáig várnom, mert az egyikük, már emeli is fel a pálcáját, az én ajkaim pedig önkéntelenül is mosolyra kezdenek húzódni, amikor megjelenik egy… kutya? Elképedve figyelem, teljesen megfeledkezve arról, hogy az előbb még mennyire harcolni akartam ezekkel a félnótásokkal, és igyekszem nem hangosan felnevetni, mikor lehugyozza az eddigi zaklatómat. Az viszont még meglepőbb, hogy leül elém, mintegy védelmezve engem a három baromtól. Tudom, hogy a kutyák intelligensek, de ez a viselkedés fokozottan erre utal, ezért egyből sok lehetőség kezd bennem megfogalmazódni, de nagyon nincs időm gondolkozni, mert az előbbi kis jelenet feltüzelte a támadóimat annyira, hogy végre támadjanak. Ügyesen védem ki az első felém röppenő átkot, még akkor is, ha kissé váratlanul ér, párbajozásban mindig is jól teljesítettem. Még mindig érzem egy kicsit magamban azt, hogy szívesen feltörölném velük a sikátor mocskos kövezetét, de végül az újonnan szerzett társam miatt, kivételesen nem döntök meggondolatlanul, és miután azért egy csúnya kis átkot elküldök a fő-zaklatómra, hagyom, hogy feladják a harcot és elmeneküljenek a helyszínről.
A kíváncsiságom viszont most is győz, és hiába tudom az eszemmel, hogy eléggé… veszélyes lenne követni egy túlságosan is okos kutyát egy még sötétebb helyre, de végül így teszek, mikor jelez nekem. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő nem egy egyszerű kutya, de ennek ellenére sem tudok elvonatkoztatni attól, hogy egy állatról van szó, amik mindig is a szívem csücskei voltak, akármilyen állat is jöhetett szembe velem. Elteszem a pálcámat és csendben várakozom, mikor eltűnik egy sötétebb helyen, hogy aztán emberként térjen vissza. Az arcomon nem látszik meglepődés, inkább érdeklődve mérem végig az alakját. Nem tűnik úgy, mint aki veszélyt jelentene számomra, különben sem hiszem, hogy azért védett volna meg, hogy aztán ő támadjon rám. - Ez igazán kedves volt tőled. - Mondom neki végül, én is elmosolyodva. - Igazán úriemberre valló viselkedés, bár azt azért be kell vallanom neked, hogy inkább őket mentetted meg. - Jegyzem meg egy nagyobb, kicsit csintalan mosollyal. - Oké, azt el kell ismernem, hogy túlerőben voltak, de az már régebben sem akadályozott meg egy jó kis párbajban. - Devvel is így ismerkedtem meg. Én voltam az a hülye kis csitri, aki képes volt idősebb fiúkra rá támadni, miután igazságtalanságot látott. A magabiztosságom sem légből kapott, minden valószínűség szerint, ha nem lennék ennyire belebuzulva a sárkányokba, akkor követtem volna Devet és én is aurornak akartam volna készülni. -Dominique, de szólíts csak Dominak. - Fogok kezet, meglepően határozottan Skylerrel, ahhoz képest, hogy mennyivel alacsonyabbnak és törékenyebbnek látszom nála. - Muszáj megjegyeznem, hogy nagyon aranyos kutya vagy. - Szakad ki belőlem, amit már azóta ki akartam mondani, mióta megjelent a védelmezőmként. - Öhm… ez hülyén jött ki, de remélem, érted mire akarok kilyukadni. - Nevetek. -Na és Skyler, mi jót csinálsz az éjszaka közepén, amellett, hogy védtelen lányokat mentesz meg gonosz erőszaktevőktől? - Kérdezem csevegő hangnemben, olyan természetesen mosolyogva, mintha nem egy sikátorban ismerkednénk, azután hogy három pasi egyértelmű szándékkal próbált megerőszakolni.
Talán botorság lenne azt mondani, hogy ez a mai akció így volt tervezve. Éppenséggel csak van fülem és némi igazságérzetem – ha úgy tetszik – vagy egy olyan megmagyarázhatatlan dolog, amit mások hősködési kényszernek neveznének. Azt pedig még nagyobb botorság lenne állítani, hogy ezek vezéreltek, amikor meghallottam, hogy valami nem túl vidám dolog készülődik a sikátorban, ami mellett elhaladtam. Nem tudom hibáztatni magam, hogy végül mégis hallgattam a józan eszemre és elmentem, hogy megnézzem, mégis mi újság odabent. A négylábú akció pedig önmagában azért volt vicces, mert fajtámból adódóan nem éppen én vagyok a legharcedzettebb kutya, és a goldenek inkább dögönyözni való nagytestű kutyák corgi lélekkel. De nem hibáztatom Merlint, amiért ilyen alakot adott nekem. Megvan ennek a maga előnye, én pedig készségesen szoktam hagyni az embereknek, hogy megsimogassanak, ha éppen úgy döntök, hogy a szőrösebbik mivoltomban közelítem meg a világunkat. Mindennek van előnye, ennek meg tulajdonképpen az, hogy így még jobban érzem, hogy számítok. Nem igazán lepett meg a tény, hogy nem szorul akkora védelemre, mint az elején gondoltam volna. Elvégre hiába a nők a gyengébbik nem, valószínűleg olyan ártást küldött a bántalmazóira, amit én nem is ismertem. Elismerésre, becsületre és tiszteletreméltó is egyben, hogy így meg tudta védeni magát. Valóban talpraesett lány, az pedig már egyből feltűnik nekem, hogy eléggé belevaló, ha úgy tetszik. Már pedig úgy tetszik, a pimasz megjegyzéséből is kiderül. Amit nem veszek rossz néven, gyanítom, hogy nem is úgy értette. Inkább elmosolyodom rajta. - Igen, a párbaj végén nekem is hasonló érzésem volt. Valószínűleg azóta is azon gondolkozhatnak, hogyan leckéztette meg őket egy lány. Ügyes ártás volt. – teszem még hozzá a végén. Bár mosolyom nem olyan csintalan, szemeim árulkodnak arról, hogy az ő mondanivalója igenis elnyerte a tetszésem. Sötét van, így az öltözékét is alig-alig látom, az arcából pedig csak hunyorogva ugyan, de nagyon keveset. Épp ezért nem is mérem végig úgy, mintha egy kiállításra behozott új festmény lenne. Meg különben is, az egyáltalán nem én lennék. - Azt hiszem nem ez volt a szerencsenapjuk. Ellenben viszont a kisasszony igencsak félelmetes lehetett az iskola falain belül. Nem lennék azoknak a helyében, akik ujjat szeretnének húzni veled. – farzsebemből előkapom a pálcámat és egy apró fénygömböt gyújtok rajta, majd egy pöccintéssel magunk fölé küldöm, hogy legalább lássunk valamit. Nem léptem Dominique-hoz közelebb, csak addig, ameddig kezet fogtunk. Utána újra felvettem a távolságot. Elvégre, bármennyire is közvetlen lány, ami egyébként a személyiségét nagyon pozitív irányba billenti, most találkoztunk először. Egy véletlen folytán. Én pedig annál zárkózottabb vagyok, hogy ezt a lépést megtegyem felé. Az igazi közvetlenségemért még beszélgetnem kell egy kicsit vele. - Rendben, Domi. Bár muszáj megjegyeznem két dolgot: az egyik az, hogy nagyon szép neved van. – kúsznak halvány mosolyra ajkaim, mielőtt még cigarettát tűznék közéjük. - Másrészt pedig nyugodtan szólíts Sky-nak. Nem fogok megharagudni érte. – a mosolyom halk nevetésbe vált, ahogy meghallom, mit mondott a négylábú énemre. - Oh, nagyon szépen köszönöm. Bár kicsit vékony vagyok egy golden retrieverhez képest, de azt hiszem ez jót jelent. – elcsitul ugyan a nevetésem és a fényben boldogan csillannak meg szemeim, de szemmel láthatóan jól esett a lelkemnek a kutyaénemre tett megjegyzés. Talán még zavarba is jöttem egy kicsit, amit amúgy nem nehéz nálam elérni. - Igen, tökéletesen értem, hogy mire gondoltál. – bólogatok a szavaira, aztán pedig el kell gondolkoznom, hogy valójában mit is kerestem erre. - Sajnos nem igazán tudtam elengedni a munkámat még ezen a késői órán sem, így kénytelen voltam egy sétára indulni, hátha kiszellőzik a fejem és rájövök, hogy a galagonyapálca, meg a wampusszőr miért nem kedvelik annyira egymást. De sajnos a megoldásra nem sikerült rájönnöm, így arra gondoltam, hogy megiszom egy pohár bort. – talán hosszabbra sikerült a mondanivalóm, mint gondoltam volna, de üsse kő. - És te, merre jártál? Valamint, ha már így összesodort minket az este, nos akkor… lenne kedved társulni egy pohár borra, hogy megigyuk a pertut és elfelejtsük a támadást? – halvány fogalmam sincsen, hogy ezeket a szavakat miért ejtem ki a számon. Csak úgy jönnek maguktól. Utána mondjuk hallgatásba is burkolózom, egyrészt azért mert várom Domi válaszát, másrészt pedig kicsit ostorozva magam azért, mert borozni hívom ezt a lányt, mikor éppen most üldözte el a támadóit. Oké, hogy az én segítségemmel, de az érdem mindenképpen az övé volt.
Vendég
Szomb. Ápr. 10, 2021 7:56 am
Skyler & Dominique
Nem igazán szoktam meg azt, hogy védelemre szoruljak: még ha nagy ritkán elő is fordult, hogy szükségem volt segítségre, azt sem igazán vallottam volna be, mert bíztam a saját képességeimben. Legalább ebben biztosra tudom mondani, hogy tényleg jó vagyok, más esetben viszont… tisztában vagyok azzal, hogy mennyire sok rossz tulajdonságom van, ahogy azzal is, hogy ezek a rossz tulajdonságok kezdik teljes mértékben átvenni felettem az uralmat. A technikai tudás az csak egy dolog, attól az ember nem fogja tudni megtartani élete szerelmét. Azért mindentől függetlenül meglepően jól esett, hogy valaki, ráadásul egy teljesen idegen, ilyen készségesen sietett a segítségemre, ez segít kicsit jobb színben feltüntetni előttem a mai világot, amiben sajnos lépten nyomon gyanakodnia kell az ember lányának, hogy milyen alakokkal sikerül összefutnia, pedig alapból én szeretem a pozitív dolgokat meglátni mindenkiben. - Köszönöm. - Mosolygok büszkén a bókjára. Nem fogok álszerénykedni, az nem én lennék. - Kifejezetten jó érzés az ilyeneket helyre rakni. El nem tudom képzelni, hogy hány lánynál próbálkozhattak már be, és abba még szomorúbb belegondolni, hogy vajon mennyinél jártak sikerrel. - Mondom ezt már úgy, hogy a mosoly teljesen eltűnt az arcomról és inkább komollyá válok. Gyűlölöm az igazságtalanságot, és azt, ha gyengébbeket bántanak. Ez kiskoromban is így volt és azóta sem változott, sőt, mintha ez csak még inkább a meggyőződésemmé vált volna. Legszívesebben most is utána mennék azoknak a barmoknak és még párszor odapörkölnék nekik, csak hogy tudják, hogy hol van igazán a helyük. Mintegy emlékeztetőként, hogy hagyjanak fel ezzel az egésszel. Nem mintha, ez egy-két hónapnál tovább számítana… sajnos.
- Régebben rosszabb voltam. - Legyintek nevetve. - Akkor is párbajoztam, ha nem kellett. Fiatalság-bolondság. Nem mintha én valaha is fel tudnék nőni. - Jegyzem meg most már megint egy nagy mosollyal. - Most már legalább van tudásom is, ami alátámasztja azt, hogy nem érdemes velem kikezdeni, de régebben még nem volt, akkor csak egyetlen dolog volt képes megmenteni a teljes kudarctól: a kitartásom. - Avatom be némi kulisszatitokba. Nem mintha ez olyan nagy titok lenne… A fénygömb megjelenésére enyhén hunyorgok, de aztán hamar hozzászokik a szemem és így legalább látom is azt, hogy pontosan kivel beszélek, ami azért egyből sokkal nagyobb nyugodtságot hoz magával. - Egy újabb bók. Alig pár perce találkoztunk, de elhalmozol bókokkal. - Jegyzem meg mosolyogva, de nem igazán zavar, csak egy kicsit talán meglepő. - Rendben, Sky. - Bólintok vidáman a szavaira. Jó hallani a nevetését: valamiért olyan ember benyomását kelti, akinek ritkán van alkalma nevetni, ezen pedig sürgősen változtatni kell. Tudom, tudom, még nem is ismerem, de már most a “szárnyaim alá akarom venni”, tipikus, de akkor is olyan érzésem van, hogy igazán ráfér egy jó kis nevetés. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, talán a szemeiben rejlő szomorúság miatt. Olyan, mintha nagy tragédián, vagy tragédiák sorozatán ment volna keresztül. Olyan szemei vannak, mint apának, amikor a háborúról mesél.
- Ha jól értelmezem a szavaidat, akkor pálcakészítő vagy? - Kérdezem kíváncsian és egyre nagyobb érdeklődéssel. - Mindig is lenyűgöztek a pálcakészítők: nekem biztosan nem lenne türelmem egy ilyen munkához. - Vallom be nevetve. - Ó, én egy szórakozóhelyen voltam, a barátnőimmel. De nem igazán éreztem jól magam. Azt hittem jobb lesz, de nem sikerült elterelnem a gondolataimat a gondjaimról. - Vonom meg a vállam egy hangyányival szomorúbb mosoly kíséretében. A kérdésére megint őszintén meglepődök, de igazából… nem sietek sehova, úgyhogy… - Miért is ne? - Mondom ki hangosan a gondolataimat. - Menjünk. Továbbra sem túl szimpatikus ez a sikátor. - Nézek körbe a helyen, kicsit beleborzongva a hely hangulatába. Kifejezetten jót fog tenni az a beígért pohár bor az előbb történtek után.
