Különös, hogyan alakulhat az ember élete. Néhány héttel ezelőtt még a kedvenc helyemen ülve néztem végig az előadásokat, a színpadon legtöbbször a legjobb barátnőmmel és a kedvenc színészeimmel, most pedig én is ott voltam a próbákon, adott estéken pedig fel is léptem. Már apa kikérőire sem volt szükség a Roxfortba, hiszen kaptam egész évre Mr. Scamandertől. És mire volt szükség ehhez? Hogy Alina kilökjön a színpadra egy teltházas napon, utána pedig behúzott farokkal hallgassam, ahogy Dante Fortescue rettenetesen lecsesz mindkettőnket. Mintha bármi rosszat tettem volna... Ma is próbán voltam a színházban, főpróbán, hogy pontosabbak legyünk, pedig nem kaptam túl nagy szerepet. Persze nekem ez is teljesen megfelelt, nem panaszkodtam. Sokkal jobb volt, hogy itt tölthettem az időmet, legalább nem foglalkoztam mással, csak ezzel. Határozottan jobb volt mindennél. Késő este volt, már kiürült az egész színház. Én még elszívtam hátul egy cigit, mielőtt elindultam haza - indultam volna, ha nem veszem észre az utolsó pillanatban, hogy bent hagytam a táskámat az öltözőben. A színházba jól illő drámai sóhajjal dobtam a kukába a cigicsikket és fordultam meg, hogy visszamenjek azért a nyomorult táskáért. Menet közben azonban annyira el voltam foglalva az eddig magamnál szorongatott szórólappal (mivel az én nevem is rajta állt), hogy észre sem vettem, hogy a folyosó végén fel sem néztem. Lendületből vettem be a kanyart és telibe nekimentem szerencsétlen Danténak, aki éppen egy felmosóvödröt cipelt. Ami tele volt. Egészen eddig. Most már a mi ruháink voltak tele felmosóvízzel. - Merlin faszára -nyögtem fel, beleborzongva a hideg vízbe, ami végigfolyt a a lábaimon. -Ne haragudj, nem figyeltem oda. Tényleg sajnálom, segítek összetakarítani.
nya ma egyedül maradt rengeteg munkával, a másik takarítónéni, Mrs. Winters beteget jelentett. Nem panaszkodott, nem volt szokása, az én anyukám nem olyan típus volt, aki kifogásolta, ha több feladata akadt a szokásosnál. Én viszont nem akartam hazamenni a próbák után abban a tudatban, hogy ő még ki tudja meddig takarítani fog utánunk. Besegítettem neki, mint ezelőtt már sokszor, felmostam a színpadot és az öltözőkhöz vezető hosszú folyosót, sőt, még azzal a bunkó Steve-el is belebegtettem a raktárba a díszlet néhány elemét. A raktár mellett belefutottam Fridába, aki néhány régi jelmezt akart kihozni, beszélgettünk egy darabig a készülő új darabról. Persze neki is elpanaszoltam, hogy mennyire kiborított a múltkor a lánya, Alina, amikor maga helyett Carol Dolohovot küldte ki a színpadra. Mostanra kezdtem megenyhülni, de minden alkalmat megragadtam arra, hogy kifejezzem a nemtetszésemet Carolnak, Alinának vagy jelen esetben éppen Frida Scamandernek. Valószínűleg nem érdekelte igazán a panaszkodásom, mert rövid időn belül kijelentette, hogy igazából már várja Bertie Ollivander, rohannia kell és ezt inkább beszéljük meg máskor. Lehet, hogy nem hazudott, mert tényleg sokat láttam őket együtt, de az biztos, hogy engem sem akart tovább hallgatni. Miért tartotta mindenki ennyire nevetségesnek ezt? Szerintük helyénvaló lett volna Alina és Carol játéka miatt tönkretenni egy előadást? A teli felmosóvödröt magammal cipelve indultam vissza anyukámhoz, hogy megkérdezzem, kell-e még neki segítség valamiben. Nem rohantam sehova, csak estére volt programom, próbálni terveztünk a srácokkal és meginni néhány sört, semmi igazán komoly, de rám fért egy kis lazulás. Előttem volt még rengeteg vizsga és egy színdarab premierje. Ekkor rohant belém Carol, kettőnkre borítva a tisztítószeres vizet, eláztatva mindkettőnket. - Kiborítottad - jelentettem ki a nyilvánvalót, mintha ő nem érezte volna magán a hideg vizet. - Egyáltalán mit csinálsz itt? Már mindenki hazament. Lényegében már nem haragudtam Carolra a múltkori esetért. Mondhatni egészen szimpatikus lány volt az eddigi próbák alapján... vagy valami ilyesmi. Nem tudom, nem beszélgettünk olyan sokat, a próbák alatt nem volt időm haverkodni, utána pedig neki vissza kellett rohannia a Roxfortba. Igazából nem tudtam, pontosan mit kéne gondolnom róla. Tehetséges volt, jófej mindenkivel, de nem ismertem igazán. Csak azt tudtam, hogy imádta a színházat, Alina legjobb barátnője volt és egyszer nagyon felhúzott. Ez nem sok és nem is éppen a legjobb kezdet. Bocsánatot azóta sem kértem, amiért akkor úgy nekiestem és az az igazság, hogy nem is terveztem. - Tudok egy jó szárító bűbájt amúgy, anyum mutatta. Ha gondolod...
Mindig is kedveltem Dantét. Emlékeztem rá évekkel ezelőttről, amikor még ő vezette a színjátszókört, ami most az én felügyeletem alatt volt még az év végéig. Elég szigorú volt, de engem sosem zavart, nem okoztam neki problémát soha. Mindig tudtam a szövegemet és nagyon ritkán hibáztam, az is aprócska lehetett csak. A színészet volt a mindenem, úgyhogy nagyon igyekeztem, hogy tökéletesen menjen, rengeteget készültem mindenre és élveztem is. Még a tanulásnál is fontosabb prioritásom volt a színjátszókör már akkor is, most meg főleg. Még Brocksbynál is többet segített az is, meg a Helios is. Azért nem akartam volna belefutni este a folyosón, így biztosan nem. Ügyetlen voltam és figyelmetlen, már szinte vártam, hogy nekem esik, amiért ezt csináltam, mert amúgy meg is érdemeltem volna. Nem kéne annyira magammal foglalkozni, hogy mást nem is veszek észre. - Tudom, csak elszívtam még egy cigit kint, aztán leesett, hogy itthagytam a táskámat, elvileg az öltözőben van. Aztán lehet, Frida begyűjtötte nekem, nem tudom, de meg akartam nézni. Csak egy balfasz vagyok és sikeresen nekedmentem. Bocsi. -Frida rendszeresen összegyűjtötte, ha ittfelejtettem valamit, nem tudom, hogyan, de mindig felismerte a holmijaimat. Ez biztos ilyen anyás dolog lehet. Tanácstalanul néztem végig magamon az ajánlatára. Teljesen átáztam és nem igazán akartam ilyen időben így hazamenni. A probléma viszont az volt, hogy nem bírtam, ha valaki pálcát fog rám, az utóbbi hónapokban ez is egyfajta trigger lett számomra. De most nincs más lehetőségem. - Hát, azt hiszem, élnék vele. Én csak égetni tudok jól, de azzal nem hiszem, hogy megoldhatnám ezt itt. De csakis akkor, ha cserébe, meg amiért ilyen béna voltam, segíthetek, akármire is készültél. Gondolom, felmosni...
em lepett meg, hogy Frida összegyűjtötte az ittfelejtett holmijait, ez abszolút rá vallott. Mindenkivel anyáskodóan viselkedett, aki megérdemelte, én is nagyon sok mindent köszönhettem neki - nem csak fodros ujjú ingeket és egyéb lehetetlen jelmezeket, amiket amúgy nagyon szívesen viseltem és tényleg hihetetlen dolgokat varrt. Nem is értettem, mások hogyan beszélhetik ki a háta mögött, olyan ocsmány dolgokat mondtak róla, amikre biztosan nem szolgált rá. Hallottam a pletykákat, de nem hittem el őket és igazán nem is érdekeltek. Velem mindig kedves volt, a többi nem számított és a legkevésbé sem tartozott rám. - Az előbb találkoztam vele, nem láttam nála táskát - ráztam meg a fejem. - De jobban kéne vigyáznod a holmijaidra, a padlásra felköltözött egy kopogószellem és ellop mindent. A múltkor például ellopta Eggsy Fudge-tól a készülő színműve egész kéziratát... Nem hazudtam, tényleg felköltözött a színház padlására egy kimondottan rosszindulatú és enyveskezű kopogószellem, akitől egyelőre senkinek sem sikerült megszabadulnia, pedig még Steve-et is ráküldték, aki hasonlóan kellemetlen személyiség volt. Valószínűleg értesíteni kellett volna a Minisztérium megfelelő embereit, hogy távolítsák el azt a kis rohadékot. Mármint a kopogószellemet, nem Steve-et. - Igazából azzal is beérem, ha cserébe nem gyújtasz fel - mosolyodtam el. Nem sok mindenre emlékeztem Carol Dolohovval kapcsolatban a közös roxforti éveinkből, hiszen három évfolyammal alattam járt és akkoriban még a korából adódóan a színjátszókörben is csak kisebb szerepeket kapott, egyedül egyetlen kép maradt meg róla: negyedikes korában felgyújtotta egy griffendéles srác talárját, mert beszólt valamit az öccsének. Nem hibáztattam, én sem hagytam volna, hogy valaki a testvéreimet bántsa. - Igazából már felmostam ezt a folyosót, habár lehet nem látszik, anyukám szerint nagyon bénán csinálom. Neki akartam visszavinni a felmosóvödröt, aztán ha neki már nem kell segítség, akkor összepakolni a jelmezeket és a kellékeket. Frida az előbb mondta, hogy készülnek valahova Bertie Ollivanderrel, de én ráérek, szóval... ők menjenek csak nyugodtan, szívesen elpakolok helyettük. Elővettem a farmerem zsebéből a varázspálcámat és Carolra szegeztem, majd egyetlen intéssel megszárítottam a ruháit, az egészből csak egy kellemesen meleg hűfuvallatot érezhetett. Ugyanezt megismételtem saját magammal is. Az egyetlen háztartási bűbáj, amit anyának sikerült rendesen a fejembe vernie, mosogatni például csak kézzel tudtam, mert mágikus úton mindig eltörtem néhány tányért. Inkább csináltam lassabban, kézzel, mint rosszul.
Frida a legcsodálatosabb nő volt a világon. Nem érdekelt a múltja sem, ha tényleg olyan borzalmas volt, mint amilyennek állítják a pletykák. Az én anyámnál milliószor jobb volt, régebben, rosszabb napjaimon még irigykedtem is kicsit Alinára, amiért ennyire szereti az anyja. Mindig rosszul éreztem magam utána, hiszen ha valaki megérdemelte, hogy ilyen csodás anyukája legyen, az Alina volt. - Fenébe, remélem, hogy nem lopta el... Azon meg sem lepődöm, hogy Eggsy cuccait lenyúlta, az a balfasz mindent elhagy. Egyszer a női mosdóban találtam meg a cipőjét, nem akarom tudni, hogy került oda. -Egész biztosan annak a kretén Fudge-nak a cipője volt, mert előtte villogott vele, hogy, nos, a cipő villog, ha sétál benne. A mugliktól szerezte valahogy, nem tudom, miért és milyen céllal, de nem is érdekelt. Eggsy fura szerzet volt, de legalább szórakoztató és jó cigispartner. - Jó, megígérem, hogy nem gyújtalak fel -nevettem. -Annak sosincs jó vége. -Elég csak arra gondolni, hogy a legutolsó ember, akit felgyújtottam, az Kyle Briggs volt. Határozottan nem járt jól egyikünk sem utána, úgyhogy egy ideig nem állt szándékomban gyújtogatni. Frida és Bertie említésére felcsillant a szemem és nem tudtam megállítani az arcomra húzódó sunyi mosolyt. - Szóval közös programjuk van, értem. Jól van. Ezt Bertie nem ússza meg csak úgy. De akkor segítek pakolni, tényleg ez a legkevesebb. Legalább addig is elfoglalom magam. Jólesett a meleg, ahogy megszáradt a nadrágom, legalább biztosan nem fázom meg. Vagy fel. Egyik jobban hangzik, mint a másik.
ggsy Fudge tényleg furcsa arc volt, eleinte nehezemre esett együtt dolgozni vele. Hektikus volt, nehezen lehetett kiszámítani, szeretett menet közben változtatni a darabon és egyszerű földi halandók számára érthetetlen ötletekkel állt elő. De jó rendező volt és nála jobb darabokat senki sem írt mostanság, minden furcsasága ellenére megtiszteltetésnek éreztem vele együtt dolgozni. Még akkor is, ha cserébe el kellett viselni, amikor a világítós tornacipőjét mutogatta nekünk. - Nekem lenne egy tippem, mit csinált a női mosdóban - forgattam a szemem. Nyílt titok volt, hogy Eggsy imádta a nőket, ahogy még sokan mások a színházban. Sosem értettem, ez hogyan fér bele nekik a munkába, céltalanul kavarni egy kollégával, akivel utána együtt kellett színpadra állni vagy próbálni... Habár a színházon kívül is nagyon távol álltak tőlem az alkalmi kapcsolatok, az élet minden területén, így a párkapcsolatokban is a tökéletesre hajtottam, azt pedig csakis egy rendes barátnő-barát viszonyban tudtam elképzelni. Jelenleg viszont nem volt senkim, egyszerűen nem tudtam időt szakítani ilyesmire a tanulás és a színház mellett, a legutóbbi barátnőmmel már hónapokkal ezelőtt szakítottunk, mikor ő külföldre költözött egy ösztöndíjlehetőség miatt. Nem marasztaltam, önzőség lett volna tőlem. - Azért azt hiszem, ez nem túl meglepő. Általában nincs jó vége annak, ha valaki lángra kap... - Nem kedveltem az erőszakot, de álszentség lett volna azt állítanom, hogy senkinek sem kívántam még, hogy bárcsak spontán felgyulladna. A pletykák alapján sejtettem, hogy Carol életében nem is egy ilyen ember van, akinek jogosan kívánná a tűzhalálát... már amelyikük még élt, ugyebár. Erről eszem ágában sem volt faggatni, nem éreztem úgy, hogy közöm lenne a történtekhez és valószínűleg fájó sebeket is téptem volna fel. Így is éppen elég felháborítónak találtam, amikor a háta mögött pofáztak róla néhányan. Voltak, akik hazugnak nevezték, mások inkább csak sajnálkoztak, utóbbi kategóriába tartozott például anyukám is, aki minden rosszindulattól mentesen, de imádta összegyűjteni a pletykákat. Én is tőle tudtam meg, hogy mit beszélnek Carol Dolohovról és Kyle Briggsről. - Igen, valami közös programot említett Frida. De ez nem meglepő, nem? Mármint azt hallottam, hogy Ollivander Alina apja, szóval... elég régi ismerősök. Vagy valami hasonló. - Nos igen, mostanában sok érdekes történetre derült fény a színházban, és ezeket kivételesen nem Eggsy írta. Alinát gyerekkorom óta ismertem, hiszen az anyukáink itt dolgoztak és gyakran magukkal hoztak minket a munkába, mindig is kedveltem őt. Mivel sosem volt a képben az apja, számomra valahogy az volt természetes, hogy nincs neki. Most mégis azt beszélték, hogy a Helios új alkalmazottja az, akit Frida könyörgött be Mr. Scamandernél. Nem akartam tolakodó lenni, ezért nem kérdezősködtem Alinánál, és felőlem aztán lehetett volna maga Voldemort Nagyúr is az apja, csak ne legyen akkora bunkó, mint Steve és ne rejtsen szendvicseket a cuccaim közé, mint anyukám, aki állandóan az éhhaláltól féltett. Igen, tényleg elrejtett minden nap legalább egy szendvicset az öltözőasztalomon. - Úgyis otthonosan mozogsz már a jelmeztárban. Emlékszem, kiskorotokban mindig ott játszottatok Alinával. Én sosem mertem engedély nélkül bemenni oda, pedig nagyon érdekelt.
- Elég aggasztó, hogy kevesebb olyan nő van a színházban, akiket nem húzott meg, mint ahányat igen. Azt hiszem, nem lennék meglepve, ha látnám kisétálni a nemibeteg gondozóból. -Igazság szerint lehet, hogy már név szerint ismerik ott. Ahogy én megismertem Eggsyt az elmúlt időben, ő tipikusan az az ember volt, akire tapadtak a betegségek, pusztán azért, mert ennyire nyomorult volt szerencsétlen. Nem igazán tudtam vitába szállni vele. Tényleg nem jó dolog lángra kapni, de ha egyszer profi voltam az égetésben, akkor nem állt szándékomban mással megvédeni magam. Kyle Briggs haját egyszer teljesen leégettem, rengeteg talárt rongáltam meg tűzzel és egyszer idegességemben véletlenül a kvaffot is felgyújtottam. Azt hiszem, ez hamar védjegyemmé vált a Roxfortban, Hunter is mindig ezt emlegette, imádta, amikor valakit felgyújtottam. pedig annyira talán nem egészséges. - Igen, azok. És Bertie állandóan magyarázza, hogy ők aztán nincsenek együtt Fridával és nem is érez iránta semmit, amikor úgy néznek egymásra, mint két kisgyerek a cukorkaboltban, amikor az anyjuk nem akar nekik venni nyalókát. Egyszer úgyis nekem lesz igazam, figyeld meg. -Nagyon fel tudtam bosszantani ezzel Bertie-t. Váltig állította, hogy semmi nincsen közöttük, ők csak barátok és ennyi, de a hülye is látta, hogy nem ez a helyzet. Frida soha nem mesélt róla, de elég biztos voltam benne, hogy valójában azóta is őt szereti. Hiszen mi másért maradt volna ilyen sokáig teljesen egyedül? -Igen, nagyon sokat voltunk ott bent Alinával. De Frida téged sem gyilkolt volna le érte, ha bejössz, legfeljebb untad volna magad. Vagy nagyon benézted volna, mert téged öltöztetgettünk volna, mint egy játékbabát. -Még elképzelni is nagyon vicces volt, hogy mit műveltünk volna szegénnyel.
elnevettem, habár nem is volt annyira vicces, amit mondott. Legalábbis Egon Fudge biztosan nem találta volna annak, különösen nem akkor, ha Carol sejtése igaz volt. - Igen, Eggsy ilyen, de az az igazság, hogy nem ő az egyetlen a színházban. Ha nekik így jó... - vontam meg a vállam. Tényleg nem értettem őket, de nem is akartam Carol előtt kritizálni senkit, különösen nem az olyan kollégákat, mint Eggsy Fudge, akit mindenki elég nagyra tartott színházi körökben. Nem az erkölcsös életviteléért, nyilván, de nem mertem volna rendesen kibeszélni a háta mögött. Különben is, a színészek és egyéb itt dolgozó művészek nagy része nem a tartós, stabil monogám kapcsolataikról voltak híresek. Ott volt persze Bonnie Ollivander, őt ilyesmivel nem lehetett megvádolni, ahogyan mondjuk Frida Scamandert sem, de nem ez volt az általános. - Biztos én vagyok nagyon szűk látókörű, de szerintem elég nehéz nem érezni semmit és csak barátként tekinteni arra, akitől van egy gyereked - jegyeztem meg. - Mármint nem tudhatom, mert Merlinkének hála nincs még gyerekem senkitől, csak egy káromkodós papagájom, de általában egy sima exre is elég nehéz sima barátként tekinteni. Nem volt még egyetlen csúnya szakításom sem, de akkor is hihetetlen kínosnak éltem volna meg, ha legjobb barátokként kellett volna tovább léteznünk valamelyik régi barátnőmmel. Szétmentünk, vége volt, köszöntünk egymásnak az utcán, ha találkoztunk, de ennyi. Nem töltöttünk együtt időt, mint barátok, mert egyszerűen nem működött volna. El sem tudtam képzelni, mennyivel kellemetlenebbé tehet egy ilyen helyzetet, ha még egy közös gyerek is bekerül a képbe. - Van egy nővérem és egy húgom is, szóval nem lett volna annyira újdonság a helyzet. A kishúgomnak például volt egy brutális hercegnő korszaka és rajtam kívül senki nem volt benne partner, képzelheted... Úgyhogy a hercegnő jelmez és a tündérszárnyak sem viselték volna meg annyira a lelkemet - nevettem. Felemeltem a félig üres felmosóvödröt és Carollal együtt elindultunk a folyosón. Anyu a művészbejáró mellett ürítette éppen a kukákat és magában, a tőle megszokott szelídséggel zsörtölődött a rengeteg cigarettacsikk miatt. Utálta a dohányzást, de senkire sem tudott igazán haragudni miatta. Persze azonnal elzavart minket, hogy neki aztán nem kell segítség, menjünk csak haza nyugodtan vagy menjünk együtt valahova (kösz, anyu), úgyhogy már csak Frida jelmezei voltak hátra. - Akkor szedjük össze a jelmezeket az öltözőkből és vigyük vissza őket Fridának. Már ha tényleg ráérsz...
- Valóban nem egyszerű, de néha működik -vontam meg a vállam. -Pláne, ha eredetileg is barátok voltak. -Kezdett rendeződni a helyzet Hunterrel. Mindkettőnknek időre volt szükség a szakítás után, hiába volt meglehetősen rövid és katasztrófával színezett párkapcsolatunk. De azt hiszem, túlságosan szerettük egymást és túlságosan fontos volt nekünk a másik, hogy engedjük ezt tönkretenni. Még elég új volt ez az egész és néhány perc kínosan telt, de haladtunk. Mindenesetre nem voltam hajlandó lemondani Hunterről csak azért, mert elcsesztünk valamit. - Nagyon megnéznélek tündérszárnyakkal -nevettem fel. -Rögtön átneveznélek Oberonnak. -Ha már a színházban vagyunk, hadd tegyek színházi utalásokat. Egyébként is nagyon szerettem a Szentivánéji álom legutóbbi feldolgozását a Heliosban, bár ott nem ő játszotta Oberont. Fogalmam sincsen, hogy miért a tányérfülűnek adták, de valamiért ő kapta a szerepet. Sajnos. Ennél csak Steve lett volna rosszabb. Követtem kifelé Dantét, az anyukájára ránézni sem mertem, ahogy morgolódott a cigicsikkek miatt. Mondanám, hogy én soha nem dobtam el egyet sem, de hatalmas hazugság lenne. Ami azt illeti, éppen néhány perccel ezelőtt pöcköltem félre a cigarettát, amit szívtam. Jobb, ha nem tud róla, ráfogom Eggsyre. - Rá, persze -mosolyodtam el, kicsit leplezve azt, hogy mennyire kínos volt nézni szegény anyukáját feltakarítani az én szemetemet. -Lehet, egy kicsit rendet is rakok, elég nagy kupleráj van bent ilyenkor.
em akartam megcáfolni, amit állított, hiszen az én tapasztalataim önmagukban nem jelentették az igazságot. Attól még, hogy az én baráti körömbe nem tartozott egyetlen exbarátnőm sem, másoknak lehet ez teljesen természetes volt. Ezek szerint Fridának és Bertie-nek is, de legyenek boldogok, ha nekik ez tényleg nem kínos kapcsolat. Talán az idő lehetett az oka, majd a negyven évhez közelítve én is biztosan sok mindent máshogy fogok látni. De az még olyan messze van, Merlinnek hála... - Szerintem Eustace zokon venné, ha ezt hallaná. - Eustace a Helios egyik legnépszerűbb színésze volt. Sosem értettem miért, nagyon kellemetlen alak volt, nem tartottam jó színésznek sem, ráadásul olyan elálló lapátfülei voltak, hogy még a külseje sem indokolta a rajongótáborát. Utáltam együtt dolgozni vele, lekezelő volt és mindig hülyének nézett pusztán a korom miatt. Ha kikértem magamnak, akkor egyszerűen kinevetett. Néhány rendező azonban imádta és fontos szerepeket adtak neki, például Oberon karakterét. Nagyon idiótán nézett ki a jelmezében és erről nem Frida tehetett. Mellesleg nagyon örültem az irodalmi viccnek, mert általában senki nem értékelte őket körülöttem, apáék és a barátaim mindig úgy néztek rám, mintha egy másik bolygóról ereszkedtem volna közéjük. - Szerintem a jelmeztár reménytelen ebből a szempontból, de azért megpróbálhatunk rendet rakni. Az öltözőkhöz érve beléptem a sajátomba, amin két másik színésszel osztoztam. Ruhafogasra akasztottam a jelmezeket, nem szerettem volna összegyűrni őket, túl szépek voltak hozzá és különben is mindig vigyáztam mindenre. - Amúgy ilyenkor mennyi időre engednek el a Roxfortból? Akkor mész vissza, amikor akarsz vagy konkrét időre szól a kikérőd? Mert ha esetleg ráérsz este, néhány barátommal elmegyünk sörözni és jammelni a zenekarunkkal, ha van kedved, jöhetsz te is. Az Akadémiára járnak amúgy, szerintem kedvelnéd őket. - Sikerült magamat is meglepnem ezzel a spontán ajánlattal. Könnyen ismerkedtem, ezzel sosem volt gondom, de korábban fel sem merült bennem a gondolat, hogy elhívjam Carol Dolohovot a baráti társaságommal közös programra. Persze ezelőtt nem is próbáltam együtt órákig Carollal és utána nem takarítottunk közösen a színházban...
Nekem sem állt szándékomban az exeimmel tarkítani a baráti körömet. Hunter különleges eset volt, ezt szentül vallottam. Sokkal többet jelentett nekem mint a legtöbb ember, akit ismertem, őt nem akartam végleg kizárni az életemből. Valószínűleg a leendő exeimmel, ha egyáltalán lesznek majd, nagyon más lesz a helyzet. - Nem nagyon érdekel egy olyan ember véleménye, akinek világít a füle, ha reflektort raknak a háta mögé. Hogy tudja így bárki komolyan venni? És még tehetségtelen is. -Rühelltem Eustace-t. Egy utolsó seggfej volt, aki érthetetlen népszerűségnek örvendett, amit rohadtul nem érdemelt meg. Tehetségtelen volt és egy bunkó paraszt, aki sokkal többnek képzelte magát annál, ami valójában volt. Kicsit a fejébe szállt a dolog. Én biztosan nem leszek hajlandó együtt szerepelni vele, legalábbis nem úgy, hogy bármi közöm legyen a karakteréhez. Kár, hogy ez nem kívánságműsor. - Végül is, holnapra tényleg ugyanolyan rendetlenség lesz ott, de Frida biztosan nagyon örülne, ha reggel nem egy szemétkupac tetején találná magát. Ő nagyon tudja értékelni az ilyen kedvességeket. -Olyan áldott jó lélek volt az a nő, még mindig hihetetlennek tűnt, hogy egykor tényleg úgy nézett ki mint azon a fotón, amit Bertie mutatott nekem a múltkor. Beléptem utána az öltözőbe, hogy összeszedjem a cipőket és a félredobált jelmezdarabokat. Soha nem értettem, hogy miért nem vigyáznak rájuk jobban. Ezek szerint csak én becsültem meg őket ennyire. A kérdésére lefagytam egy pillanatra. Nem számítottam rá, hogy ilyesmit fog kérdezni tőlem, hiszen... hiszen mi? Nem tudom, miért, de biztos voltam benne, hogy nem érdekli, mi van velem, ki vagyok, mit csinálok, mit akarok, csak eldolgozgattunk együtt, bár azt meglehetősen jól. Senki mással nem volt olyan jó a kémia a színpadon, mint vele, egyszerűen nagyon egymásra voltunk hangolódva. Ó. Lehet, hogy megválaszoltam a saját kérdésemet. - Nem igazán mernek szólni semmiért a Roxfortban, addig maradok ki, ameddig csak akarok. A színházi kikérőm Mr. Scamandertől mindenre is jó. -Megvolt az előnye annak is, ha az embert ok nélkül meghurcolták az aurorok és ez szánalmat keltett a tanárokban. Gyűlöltem az érzést, de legalább McGalagony engedékenyebb volt és az Avery-Lestrange tanárapuka páros is eszméletlenül cuki volt velem. Ez volt az egyetlen jó oldala az egésznek. -Úgyhogy megyek nagyon szívesen. Nem tudom, meddig maradok, de igyekszem. Nem is tudtam egyébként, hogy zenélsz is.
zeretném azt mondani, hogy Carol túlzásba esett, de sajnos nem. Eustace lapátfülein tényleg átvilágított a reflektorfény, mikor hátulról kapta a megvilágítást egy darabban. Mikor először láttam közelről a színpadon, csak a sok éves rutin mentett meg attól, hogy hangosan felröhögjek. A roxforti színjátszókörben láttam már brutálisabb bakikat is, azok után, hogy Hóborc egy leszakított vécéülőkét dobott a Laertest játszó srác nyakába a Hamlet kellős közepén, egy világító fül már nem is volt annyira vészes. - Eggsy egyszer azt mondta, hogy írni fog egy darabot, amiben Eustace lesz a főszereplő. Egy lámpabura szerepét akarja nekiadni. Mondjuk Egon nagyon részeg volt, mikor ezt kijelentette, szerintem már nem emlékszik rá. Habár nála nem lehet tudni, lehet már meg is írta a darabot... - A premierek és különösen jól sikerült fellépések után gyakran alakult ki spontán buli az öltözőkben. Én a mértékletesek közé tartoztam, de a többség rendesen tudott vedelni. Carol ezt még nem tudta valószínűleg, mert gyerekként biztos kimaradtak ebből Alinával, ahhoz pedig nem játszott még itt elég ideje, hogy részese legyen ezeknek a partiknak, ha lehet őket annak nevezni. - Igen, ő tényleg minden kedves kis gesztust értékel. Ezt szeretem benne talán a legjobban amellett, hogy mindig nagyon rendes volt velem. Manapság kevesen értékelik az apró dolgokat is. - Pedig milyen jól tudott esni a legkisebb kedves szó is, ha éppen arra volt szüksége az embernek. Vagy egy elrejtett szendvics, legalábbis anyukámnak is valami hasonló célja lehetett azokkal a szendókkal azon túl, hogy mindig az éhhalálomat vizionálta. Láttam rajta, hogy őszintén meglepte a kérdésem, pedig nem volt benne semmi igazán megdöbbentő. Vagy őt nem szokták elhívni sehova? Lehetetlennek tűnt, biztosan sok barátja volt. Hiszen jófej lány, fontos családból, a hozzá hasonlókat általában elég sokan körülvették. Biztosan hozzászokott már, hogy csak úgy elhívják egy bulira vagy iszogatni. - Szuper, tetszeni fog a társaság is, meglátod. Mindenféle szakról vannak a bandában, szóval elég sokszínű a csapat - mosolyodtam el. - Hát nem mondanám, hogy komolyan zenélek, inkább csak amolyan hobbi. Zongorán és szaxin játszom, nem a legmenőbb hangszerek, de én szeretem őket. Vagy fél órába telt, mire minden jelmezt összeszedtünk, amit a többiek szétdobáltak az öltözőszobák különböző pontjain. Arra számítottam, hogy időközben Frida is felbukkan majd, de erre valamiért nem került sor. Mikor végre mindent sikerült megtalálnunk és vállfára tennünk vagy magunk után lebegtetnünk, Carollal elindultunk a jól ismert jelmeztár felé. Tele volt a kezem ruhákkal, parókákkal és fura tizenkilencedik századi cipők másolatával, így sokáig babráltam az ajtóval. Közben mintha hangokat hallottam volna odabentről, fojtott káromkodást talán? Nem értettem tisztán. Homlokráncolva hátrapillantottam Carolra, de azért nagy nehezen lenyomtam a könyökömmel a kilincset, majd egy mozdulattal belöktem az ajtót. A jelmeztárban valóban volt valaki, pontosabban valakik. Frida Scamander a haját igazgatta, de Bertie Ollivandernek sem ártott volna kezdeni valamit a fején éktelenkedő madárfészekkel, azonban ő ehelyett éppen a pólóját rángatta magára, összevissza hadarva arról, hogy próbálgatják az új jelmezeket Fridával, mert még nem az igaziak. Döbbenten pislogtam Carolra, azzal a tipikus "ugye te is arra gondolsz, amire én?" nézéssel, amit valószínűleg a világ minden táján, mindenki értett volna. Mi. A. Franc.
Én az egyik próbán kiröhögtem Eustace füleit. Azt hiszem, azóta gyűlölt engem istenigazán, de egyszerűen nem bírtam mást reagálni rá. A nézőtéren is mindig jót szórakoztam a világító fülein, de a színpadon állva még durvább volt. Egyszerűen el sem akartam hinni, hogy komolyan így nézett ki az ember, pláne, hogy még kopasz is volt mellette, ami gyönyörűen kiemelte az elefántfüleit. De ezen nem lehet nem szakadni. - Ha megteszi, játszani akarok benne! Nagyon tetszene, ha mondjuk le kéne vernem a lámpát az asztalról és az lenne a drámai vége a darabnak, hogy a lámpa összetörik. -Egyébként is valami hasonlóan idióta véget tudtam elképzelni egy ilyen Eggsy darabnak. Mármint voltak komoly munkái is, amik egyenesen zseniálisak, és hatalmas megtiszteltetésnek éreztem volna, ha szerepelhetek bennük. De erősen kételkedtem benne, hogy egy ilyen színdarabot komolyan gondolt volna. - Frida szerintem mindenkit adoptál, akit csak tud. Nekem is anyám helyett anyám elsős korom óta. Kár, hogy nem mindenki látja ezt a jót benne. Nem, engem soha senki nem hívott meg sehová. Persze nem is igazán voltam egy bulis alkat... azt hiszem. Életem egyetlen bálja, ami nem aranyvérű közegekben történt katasztrofálisan sikerült az elejétől a végéig, ezt leszámítva pedig csak színházba jártam Alinával és az erdei kabinhoz Hunterrel. Úgyhogy nem is igazán tudom, mennyire élvezném a bulikat, lehet, végül tetszeni is fog. - Ez nagyon szuperül hangzik, lehet, a végén meg is tetszik az egyik akadémiai szak. Nem jelentkeztem most sehová, de lehet, jövőre megpróbálkozom vele. -Eddig sem volt igazán, ami érdekelt, de jelenleg a tanuláshoz és az iskolához semmi nem vonzott, sőt, gyűlöltem az egész érzést. Talán ha túlteszem magam minden szaron, meggondolom magam. Néha nagyon megdöbbentett, hogy milyen pokolian rendetlenek tudnak lenni egyes színészek. Mi Alinával mindig vigyáztunk a jelmezekre és nem dobáltunk szét cipőket meg fűzőket, pusztán azért, mert nem a mi dolgunk volt foglalkozni velük. Ez olyan, mintha egy étteremben folyton panaszkodnék a pincérnek, aztán a pénzt is a földre szórnám elé fizetéskor. Vállat vontam, amikor Dante felém fordult, fogalmam sem volt, mi történhet odabent. A hang ismerős volt, de az ajtóval közöttünk nem tudtam volna biztosra mondani. Aztán kinyílt az ajtó és megláttam a két jómadarat, mögöttük egy teljesen megkergült sállal, ami veszett baziliszkusz módjára csapkodott a levegőben. A sál azonban nem érdekelt, csak a két ember, és minden akaratom ellenére egy hatalmas, már-már mániákus vigyor kúszott az arcomra. Lebuktatok, basszátok meg. Bertie elkezdett hadoválni valamit arról, hogy elszaladt az idő és fontos dolguk van, a következő pillanatban már el is tűntek az ajtó túloldalán, magunkra hagyva minket egy halom jelmezzel és a megvadult sállal. - Tudtam, tudtam, tudtam! -rugóztam a lábaimon egy kislány lelkesedésével.
asonló végkifejletet képzeltem el én is a lámpaburás darabnak. Eggsy a hétköznapokban tapasztalt nagyon sajátságos személyisége ellenére többnyire komoly drámákat írt, de kinéztem belőle, hogy egy üveg rosé vagy néhány füves cigi - mert ugye az is fogyott rendesen a színházban - után írna egy darabot a lámpabura kegyetlen haláláról. - Beszéld meg Egonnal, szerintem vevő lesz rá. Eustace már valószínűleg kevésbé. Szerettem a színházban, hogy alapvetően egy-két kivételtől eltekintve nagyon nyitott, elfogadó emberek dolgoztak itt. Nem számított a származás, a bőrszín, hogy melyik nemhez vonzódsz, csak az, hogy legyél jó abban, amit csinálsz. Kivéve egy-két esetet, mert Fridáról kifejezetten szerettek pletykálni az emberek, bár úgy éreztem, ennek a legfőbb oka az volt, hogy ő Mr. Scamander lánya. Nem láttam bele az életükbe, de biztosan nem volt igazságos, ahogy mások bántak vele. Éppen annyira volt gusztustalan őt kritizálni, mint Carolról azt mondani, hogy "minek ment oda?". - Szerintem ő beéri azzal is, ha néhányan szeretik. Nem hiszem, hogy Steve vagy Eustace szeretetére vágyik - vontam meg a vállam. Az ő szeretetükre épeszű ember nem vágyott, bár tudtommal házas volt mindkettő. Meglepett a válasza, szinte biztosra vettem, hogy jelentkezett valahova. Okosnak és intelligensnek ismertem meg és az apja miatt is azt gondoltam, hogy vele szemben szinte elvárás az Akadémia elvégzése. Ezek szerint tévedtem, mármint a szándékait illetően, nem gondoltam, hogy ettől ostobább lenne. - A jogot csak akkor ajánlom, ha szereted kínozni magad - vigyorodtam el. - A római jog és a közgáz után gondolkodtam rajta, hogy inkább átjelentkezem magizoológiára holdborjakat tanulmányozni. Mindig úgy éreztem, hogy számomra azért volt fontosabb rendet tartani a színházi holmijaim között, mert amit én nem pakoltam el, azt anyukámnak és az ő kollégáinak kellett elrakniuk vagy feltakarítaniuk utánam. A többség, beleértve a normális színészeket is, általában úgy gondolta, hogy nem az ő dolga akár csak egy csokipapírt is kidobni. Szerintem ők bele sem gondoltak, hogy a jelmezeket és egyebeket nem egy láthatatlan varázslat fogja magától elrakni utánuk, hanem az én anyukám, Mrs. Winters, Frida Scamander... Habár nem sokkal később rá kellett jönnöm, hogy Frida annyira nem rohant jelmezeket pakolgatni a próbák után. Ahogy ott álltunk Carollal a jelmeztár közepén, nem tudtam, hogy zavaromban nevessek vagy inkább csináljak egy hátraarcot és iszkoljak el innen. A méhecskék és virágok szakaszon már rég túlvoltam, de borzasztóan kínosan érintett, hogy egy ilyen szituáció közepébe toppantunk be, két olyan ember mellé, akik közül az egyikre mindig amolyan pótanya figuraként gondoltam. Velem ellentétben azonban Carol nagyon örült valaminek, akkor sem tűnt el a diadalmas vigyor az arcáról, mikor Frida és Bertie Ollivander szabályosan elmenekültek, faképnél hagyva minket és azt a megvadult sálat. Egyáltalán azzal mi a Merlinke történt? - Hatalmas szerencséjük van, hogy Alina most nincs itt... Merlinkém, ez nagyon kínos volt.
Az életem volt ez a színház. Kiskorom óta rajongtam érte, itt éltem le majdnem minden szabadidőmet, pláne a Roxfort elkezdése után, amikor megismerkedtem Alinával. Ha jobban belegondolok, a legjobb barátnőmet köszönhettem a Heliosnak, de ettől függetlenül is nagyon fontos szerepet töltött be az életemben. Az utóbbi időben talán az eddigieknél is nagyobbat. Ezt pedig még Eustace tányérméretű fülei és undorító személyisége sem tudja tönkretenni. - Én is erősen kétlem, de azért nem örülök neki, hogy mindenki ekkora paraszt vele. Frida ennél jobbat érdemel. -A saját anyámnál jobban szerettem, bár ez nem meglepő, mert sokkal inkább volt anya mint az enyém, akármit mondtak róla. Sokmindent megadtam volna érte, hogy Daphne Greengrass jobban hasonlítson rá, ha magamért nem is, de Alex miatt biztosan. Tervben volt a jelentkezés, csak... nos, kicsit megváltoztak a dolgok. Talán jövőre. - Engem senki nem tudna rávenni, hogy jogot tanuljak -nevettem fel. -A színművészeti érdekelt nagyon, nem meglepő módon, talán jövőre elkezdem azt. Vagy a bájitalkeverő szak, abban mindig jó voltam és nagyon szerettem. Ötletem sincsen, majd kiderül még addig. De a holdborjak nagyon szimpatikusak, az tuti. Én egyelőre nem is foglalkoztam a sállal, nem érdekelt, mennyire van megvadulva vagy éppen miért és hogyan történt meg ez. Csak Bertie és Frida érdekeltek, akik hiába állították, hogy semmi nincsen közöttük és úristen, hogy képzelem én ezt, most itt voltak, és nem hittem el, hogy tényleg csak jelmezeket próbáltak. A nyakamat tettem volna rá, hogy nem csak az a sál vadult itt meg. - És még ők merik állítani, hogy csak barátok -horkantam fel. -Kár, hogy ezt még ki tudják magyarázni, nekem bombabiztos bizonyíték kell, hogy együtt vannak. Muszáj Bertie orra alá dörgölnöm, egyszerűen muszáj! -Magam sem tudtam, miért lelkesedtem rá ennyire ennek a két jómadárnak a kapcsolatára, akármi is legyen az. Vajon ez egészségtelen?
egértettem, hogy miért dühíti ez a helyzet. Engem is zavart volna, ha a legjobb barátom családját kritizálják, habár nem kerültem még ilyen helyzetbe. Nem értettem, mit élvezhet ebben bárki is vagy hogyan merik a színházigazgató lányát így szidni. Igaz, Mr. Scamander sosem adta jelét, hogy neheztelne emiatt, alapvetően nem szólt bele semmibe, ami nem a színház működését és arculatát érintette. A személyes ellentéteknél és kisebb-nagyobb botrányoknál valószínűleg jobban foglalkoztatta, hogy a Helios minden színpadra kerülő darabja jó kritikát kapjon és pénzügyi problémái se legyenek a színháznak. - Amúgy a jog sem vészes, vannak nagyon érdekes részei. Engem a környezetjog érdekel, de van más is, ami izgalmas. A bájitalszakról nem tudok nyilatkozni, onnan senkit nem ismerek, de a művészeti szakok nagyon jók. A rektor is iparművészetis, hát ő egy fogalom... Nagyon fura pasas, nem tudom, hogy hallottál-e már róla. - Gilderoy Lockhart Jr. tényleg egy fogalom volt az akadémián. Az a fogalom, aki miatt az első évnyitón majdnem kómába kerültem az unalomtól, mikor már fél órája ecsetelte, hogyan ismerte meg a feleségét, mintha ez bárkit is érdekelt volna vagy bármi romantikus lett volna a történetben. Továbbra sem értettem Carol lelkesedését, mert vele ellentétben én nagyon kínosan éreztem magam, amiért rárontottunk Fridáékra, elég nyilvánvaló, hogy éppen milyen helyzetben. Még akkor is, ha tagadták az egyértelműt. - De miért titkolják? Nem értem. Mindenki tudja már, hogy ki Alina apja, elég gyorsan terjed a pletyka, szóval nem sok újdonság van benne. - Nem szerettem a hazugságokat, mindig az őszinteségre törekedtem és másoktól is ezt vártam el. Számomra érthetetlen és elfogadhatatlan volt, hogy valaki sunnyogjon például egy kapcsolat miatt. - Amúgy nem is értem, mire számítottak, ez egy jelmeztár, ahova nem meglepő módon mások is bejárnak... Még jó, hogy nem sült el kínosabban. Közben képtelen voltam levenni a tekintetem a sálról, ami még mindig csapkodott, mintha tornádó erejű széllökések érnék éppen. Annyira bizarr volt ez az egész helyzet, lényegében már önmagában az is, hogy kettesben voltunk itt Carollal.
Mr. Scamandert szerintem totálisan hidegen hagyta, hogy ki hogyan beszél a lányáról, valószínűleg vagy nem érdekelte egyáltalán, vagy ki tudja, lehet, még egyet is értett vele. Velem mindig hihetetlenül kedves volt, annyira, hogy az már zavart is. Biztos voltam benne, hogy csak és kizárólag a nevem és apám miatt volt velem ilyen nyájas, bár bizonyítékom nem volt rá, csak a megérzésem. Nem kedveltem. - Nem tudom, lehet. Azt hiszem, két évvel alattam jár a fia, hollóhátas talán? Viszonylag sokat hallani róla a tanároktól, mert iszonyat okos srác elvileg. De az apjáról nem tudok sokat, gondolom ő sem egy ostoba jószág, ha akadémiai rektor lett belőle. -Még a nevet sem tudtam volna felidézni, pedig tudtam, hogy ismert. Hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe, de annyira talán nem is volt fontos. Nem volt ebben semmi kínos, én legalábbis nem így láttam. Persze eddig nem is gondoltam bele abba, hogy Alinának hogy nézek ezek után a szemébe, mintha nem tudnék róla, hogy a szülei mit műveltek a színház jelmeztárában. Mondjuk a szüleiről volt szó, annyira talán nem kéne furcsának lennie.... annyira. - Fogalmam sincsen, lehet, hogy a pillanat hevében gondolták úgy, hogy ez jó ötlet volt -vontam meg a vállam. -Biztosan azt gondolták, hogy ilyenkor már úgysincs itt senki, csak ők, azért mi nem igazán szoktunk ilyenkor a jelmeztár környékén partizni. Én biztosan nem. Beljebb léptem a helyiségben, hogy le tudjam pakolni a jelmezeket a kezemből, de határozottan nem volt jó ötlet. A sál, mintha Winston lenne, amikor idegen lép be a birtokra, kicsapott felém és kiverte a kezemből az összes cipőt. Oké, szeretném tudni, hogy Bertie és Frida hogyan hozták ezt létre.
iába töltöttem a fél gyerekkoromat is ebben a színházban, nem sok kapcsolatom volt Mr. Scamanderrel. Mindig kedves volt velem, anyukámmal is, a dicsérő szavakon kívül mást nem igazán hallottam tőle. Okot sem adtam rá, természetesen, hogy más bánásmódban részesítsen. Ebből adódóan alapvetően pozitív véleménnyel voltam a színházigazgatóról, nem volt rá okom, hogy akár csak kicsi ellenérzést is tápláljak iránta. - Ostoba jószágnak nem nevezném, de normálisnak sem. Az évnyitó beszédei a legrosszabbak, nagyjából két mondat után elkalandozik és végig kell hallgatni az egész élettörténetét, főleg azt, hogyan ismerte meg a feleségét. Aki amúgy a medimágia kar dékánja és az egész beszéd alatt a férje oldalát bökdösi. Statisztikákat szoktak készíteni róla, idén tizennyolc oldalba bökést kapott és egy lábtaposást. Állítólag egy katasztrófa nála vizsgázni és folyton füvezik. Nem tudom, mert engem nem tanított soha. - Szerettem az Akadémiáról beszélni, komolyan örömmel töltött el, hogy oda járhattam és ott tanulhattam azt, ami ennyire érdekelt. Még a nagyon bizarr rektorunkról is szívesen meséltem Carolnak. Reméltem, hogy nem untatom vele halálra, a többséget nem érdekelte sem Lockhart prof, sem a kihalófélben lévő mágikus lények jogi védelme. Nem, továbbra sem tudtam lazán venni, hogy minek toppantunk a közepébe. Ezen Carol véleménye sem változtatott, de még az a fura sál sem. Jó, utóbbi inkább csak tovább rontotta a helyzetet, bele sem akartam gondolni, mi történhetett vele. - De egyáltalán miért van szükség a titkolózásra? - pislogtam értetlenül Carolra. - Szerintem nagyon megalázó mindkét félnek titkolózni es bujkálni. Tudod... alapvetően nem érdekelne mi van közöttük, de így, hogy ennyire próbálják elrejteni, már komolyan kíváncsi vagyok, hogy tényleg együtt vannak-e. És hogy miért nem akarják felvállalni, mert én tényleg nem értem. A sál nem sokkal később szabályosan megtámadta Carolt. Rémülten eldobtam minden ruhát a kezemből és a segítségére siettem, de ezzel csak azt értem el, hogy a rózsaszín sál egy hatalmasat vágott a kezemre. - Ez teljesen megvadult, vigyázz! - Későn szóltam, ugyanis a sál felénk vetődött. Igen, tényleg vetődött, bármennyire hihetetlenül is hangzik. A következő pillanatban már körbetekerte a fejemet, nem láttam tőle semmit.
Nem tudtam nem elnevetni magam, annyira abszurd volt, ahogy az akadémia rektoráról beszélt. Ha azt feltételeztem volna, hogy képes ilyesmit viccből kitalálni, akkor talán nem találnám ezt ennyire szórakoztatónak, de nagyon nem tűnt egy Bertie-hez hasonló humoristának. Biztos voltam benne, hogy minden, amit mondott, az igaz volt és Mr. Lockhart (junior, ki ne hagyjam) tényleg ennyire különös eset volt, a hallgatók meg kifejezetten élvezték a dolgot. Egyébként sem nevettem ilyen őszintén már egy ideje. - Ettől most egy kicsit megbántam, hogy nem mentem az akadémiára. Nagyon szívesen végighallgattam volna ezt a műsort, hatalmas lehetett. Azok a statisztikák meg nagyon érdekesek lehetnek, pedig nem sokszor mondok ilyet statisztikákról. -Ha apát kérdeztem olykor a munkáról vagy Fionát, mindig eltévedtek a gondolataim, ha meghallottam a statisztika szót. Onnantól már nem is volt annyira érdekes, amivel foglalkoztak, nem mintha azelőtt kifejezetten érdekfeszítőnek találtam volna. Nem igazán tudtam mit válaszolni Danténak, mert én sem értettem, hogy miért ezt és miért így csinálják. Nagyon furcsán gondolkodhattak, vagy éppen mi voltunk azok. Kinek mi. Az egyik megjegyzésére viszont hirtelen előbújt belőlem az igazi mardekáros énem. - Én is nagyon kíváncsi vagyok. Tudod, már el is terveztem, hogy magánkopókat megszégyenítve nyomozok utánuk, deee... egyedül nem túl egyszerű. Jól jönne egy elszánt segítő kéz. Mit szólsz... sidekick? -Legfeljebb nemet mond, ez legyen a legrosszabb, ami a héten történik velem. Káromkodva ragadtam meg a Dantéra támadó sálat, hogy megpróbáljam megállítani. Sajnos nem voltam sem elég erős, sem elég gyors, úgyhogy már azelőtt az arcára tekeredett, hogy én bármi érdemlegeset tehettem volna. Legalább fél percig rángattam a sálat, mire rádöbbentem, hogy basszameg, én boszorkány vagyok, és előhúztam a pálcámat egy Finite Incantatem erejére. Nem működött, a sál csak még jobban megvadult tőle és az egyik végével felém csapódott, miközben a másikkal nem eresztette Dantét sem. Mi a Merlin búbánatos füle töve történt ezzel?
römmel töltött el, hogy valaki végre értékelte az akadémiai sztorijaimat. Anyáék is mindig kérdeztek az Akadémiáról, de Lockhart rektor urat például egyáltalán nem találták viccesnek, így egy idő után nem is fárasztottam őket az évnyitó beszédeivel és a róla szóló pletykákkal, mert apuék egyszerűen túl komolyan vették. Felháborodtak, hogy füvezik, mintha nem is tudom, meth labort üzemeltetett volna az Akadémia alagsorában, és az sem tetszett nekik, hogy annyi hallgatót kirúgott az iparművészetiről. Én nem találtam benne kivetnivalót, aki tehetségtelen, az akkor is tehetségtelen marad, ha valaki kedvesen megsimogatja a fejét és átrugdalja egy siralmas jeggyel. - A statisztikák tényleg rém unalmasak, kivéve ezek. Amióta ő a rektor, ez tényleg közösségi program lett. Mindketten tanácstalanul álltunk azelőtt, amit láttunk, vagyis szerencsére nem igazán láttunk belőle semmit, inkább csak sejtettük. Merlinnek hála, Fridára mindig amolyan anyafiguraként gondoltam, nem akartam végignézni, ahogy... Jaj, Merlinkém. Döbbenten meredtem rá, mikor megosztotta velem az ötletét. Eddig csak viccnek szántam, amit mondtam, annyira nem éreztem magamban a kíváncsiságot, hogy tegyek is valamit a részletek kiderítéséért. Már csak azért sem, mert zavarba ejtett a szituáció, biztosan én voltam túl prűd, de nem szerettem magam különösebben beleásni mások szexuális életébe. De Carol olyan lelkesnek tűnt, és tulajdonképpen... talán... igen, talán mégiscsak jó lenne tudni, mi van közöttük. Csak mert hazudtak, és nem szeretem a hazugságot. És mert Carol annyira lelkes volt, nem akartam lelombozni. - Végül is miért ne? - nevettem. - Elég gyerekes, de az is gyerekes, ahogy ők itt bujkálnak, mintha Azkabanba vinnék őket egy párkapcsolatért. Szóval én benne vagyok, derítsük ki, miről sunnyognak. Jó, elég erős túlzás párkapcsolatnak nevezni, ha két felnőtt ember egy jelmeztárban egymásnak esnek, majd utána egész nap úgy tesznek, mint akiknek közük is alig van egymáshoz, de nem találtam jobb szót a helyzetre, legalábbis nem olyat, amit szívesen használtam volna Frida Scamanderrel egy szövegkörnyezetben. Amikor reggel felkeltem és egy tál epres müzli felett átgondoltam a napomat, abban csak színházi próba, néhány bekezdés írása az egyik beadandómhoz, az esti sörözés és zenekari próba szerepelt. Az biztosan nem, hogy a Helios jelmeztárában megtámad egy látszólag hétköznapi sál, amit aztán Carol Dolohov még varázslattal sem tud leszedni rólam. Kapaszkodtam a sálba, téptem, rángattam, de hiába, egyszerűen nem eresztette el a fejemet, közben pedig a hangokból ítélve úgy csapkodott Carol felé, mintha az életét akarná elvenni. Lehet, azt is akarta. Nem tudom, hány percen keresztül küzdöttünk vele, egyre hangosabban és elkeseredettebben, mire újból kivágódott az ajtó. Ha éppen nem az értelmetlen harc kötött volna le, biztosan megrémültem volna, hogy Fridáék jöttek vissza röhögni rajtunk (vagy folytatni, amiben félbeszakítottuk őket), de így energiám sem maradt rá és elég hamar fel is ismertem anyukám hangját. Neki egyetlen bűbájjal sikerült megzaboláznia a sálat, ami erre engedelmesen feltekeredett egy szék támlájára. Anya nagyjából úgy nézett ránk, mintha egy sátánista rituálé közepébe csöppent volna bele, értetlenül kapkodta a tekintetét ketőtnk között. - Frida és Bertie. Nem tudjuk mit csináltak vele, de biztos ők voltak. - Anya erre a szemét forgatta, sokatmondón és mindentudón, amit nem tudtam hova tenni, de kérdezősködni sem maradt időm, ugyanis elzavart minket. - Inkább menjetek haza, hess, hess, csak hátráltattok - legyezgetett minket az ajtó felé. - Egyetek egy fagyit ebben a szép időben, gyerünk, gyerünk, fiatalok, kifelé!
- Ha egyszer én is akadémista leszek, egész biztos, hogy én is részt veszek a statisztikák gyártásában. Nagyon kíváncsi vagyok az eddigi eredményekre is. -Igazából egy kicsit sajnáltam szegény rektort, hogy ennyire rászálltak a hallgatók, de biztosan nem zavarta a helyzet. Akkor csak változtatott volna a dolgokon, gondolom. A másik lehetőség az lenne, hogy gyengeelméjű, de valószínűleg nem került volna abba a pozícióba, ha nem lenne normális. Borzasztó volt ezt látni Fridával és Bertie-vel. Nem tudom miért, mert igazából nagyon összeillőnek tartottam őket, attól függetlenül is, hogy ketten alkották meg a legjobb barátnőmet. Csak hát senki sem szereti a pótanyukáját és pótapukáját ilyen helyzetben, még egymással sem. Szegény Alina, jó, hogy kimaradt ebből. Szélesen elmosolyodtam Dante válaszára. Hirtelen el sem tudtam képzelni jobb szabadidős elfoglaltságot Bertie és Frida lebuktatásánál. Hogy miért is? Nem tudom. Nekem aztán nem volt fontos, legfeljebb örültem volna a boldogságuknak, de közöm nem sok volt hozzájuk. Egyszerűen csak kezdtem olyanná válni, mint az aranyvérű vénasszonyok, akik mindenbe beleütik az orrukat, mindent tudni akarnak és mindent elpletykálnak. Azért reménykedtem benne, hogy olyan soha nem leszek mint a tulajdon nagyanyám, mert azok után, hogy karácsonykor pofon vágtam, még ő sem örülne neki. Én meg főleg nem. - Látod? Éppen ez az! Sunnyognak rajta, tehát lehet, nem is csak egy párkapcsolat van itt, hanem más is. Ki tudja, lehet valami szektát indítottak, ahol sálakat bűvölnek. Vagy... másra kellett nekik az a sál, de erre igyekszem nem is gondolni. -Határozottan jobb volt, hogy nem gondoltam rá. Rettentő kínosnak találtam, hogy Mrs. Fortescue ilyen állapotban talált ránk. Most biztosan azt fogja hinni, hogy valami borzasztó dolgot tettünk, amiről természetesen szó sem volt, de ezek után nehéz lenne kimagyarázni magunkat. Nem tudom, mennyire lehetett vörös az arcom, megnyikkanni sem tudtam. Merlins szakállára, én sosem voltam ilyen, most mégis mi ütött belém? Szerencsére Dante beszélt helyettem is, bár úgy vettem le, hogy az anyukája nem igazán hisz neki. Mindenesetre elengedett minket és meg is mentett a gyilkos sáltól. Tényleg ettünk aznap egy fagyit, és utána még képes is voltam elmenni Dantéval és a barátaival. Azt hiszem, egész jól alakulnak a dolgok.
