I am tired of being so exhausted

- Szerintem nem. Engem sokkal jobban zavarna, ha valaki, aki fontos nekem, nem bízna meg bennem annyira, hogy beszéljen a problémáiról. - Nem sok mindenre volt okom büszkének lenni. Arra viszont az voltam, hogy akik közel álltak a szívemhez, mind bizalommal fordultak hozzám, ha problémájuk akadt, számát sem tudtam, hány embernek voltam már a lelki szemetesládája. Olykor nagyon kimerítő volt, mikor a saját gondjaim súlyos teherként nehezedtek a vállamra, de még akkor is többre értékeltem ezt a bizalmat a saját komfortérzetemnél. Gyakran megesett, hogy már Ada panaszaira is alig bírtam koncentrálni, zsongott a fejem és a felét sem fogtam fel annak, amit mondott, csak megértően hümmögtem, de még ilyenkor sem zavart, hogy az én vállamon sírta ki minden bánatát. Kár, hogy az utolsó beszélgetésünk során éppen ennek az ellenkezőjét vágtam a fejéhez. Már úgysem számított, úgysem szeretett soha, nem kellett volna emiatt bűntudatot éreznem. - Figyelj, azt a könyvet add már kölcsön, el akarom olvasni.

Éppen csak néhány percre nyomott el az álom, a fejem oldalra csuklott a kanapé háttámlájára, a könyv kinyitva az ölemben pihent. Sosem voltam jó alvó, a szüleim előszeretettel mesélték, hogy csecsemőként végigbömböltem az éjszakákat, kisfiúként pedig szinte minden este felráztam őket, mert féltem egyedül a sötétben. Most már nem rémisztett meg a sötét - az éjszakai sírásról inkább nem nyilatkoznék -, de még mindig felszínesen aludtam, ha nem voltam istentelenül beállva, felébredtem a legkisebb neszre is. Igaz, ha kellően kiütöttem magam, akkor egy pofonra sem keltem fel. Most azonban nem ez volt a helyzet, ahogy Carol megmozdult a kanapé másik végén, azonnal felriadtam.
Carol reszketett, az arcán patakokban folytak a könnyek, leverte a víz, talán azt sem tudta éppen, hogy hol van. Nem estem kétségbe, Merlin faszára, annyi ilyet és ennél rosszabbat láttam, tapasztaltam már, hogy nem tudtam megrémülni. Láttam már drogok által előidézett, szörnyű pánikrohamot - és a saját bőrömön is volt alkalmam megtapasztalni -, próbáltam eszméletüknél tartani narkós haverokat, akik túladagolták magukat. Ez sem különbözött sokban.
- Jól van, nincs baj - fogtam meg Carol vállát, hogy a mellkasomhoz húzzam egy szoros ölelésre. Remegett, leginkább azokra a kölyökmacskákra emlékeztetett, akiket kartondobozokból szedtem össze a kukák mellől. - Vegyél egy mély levegőt, rendben? Nincsen semmi baj, biztonságban vagy.
Amióta Alina felbukkant az életemben, sokszor tűnődtem el azon, milyen apa lett volna belőlem, ha nekem kell felnevelnem őt. Többnyire mindig arra jutottam, hogy csapnivaló, megbízhatatlan, éretlen, tökéletesen alkalmatlan a feladatra. De az olyan percekben, mint amikor Alinát öleltem át a Minisztérium folyosóján vagy most, ahogy Carolt csitítottam, egészen halványan ott motoszkált bennem az érzés, hogy talán megbirkóztam volna a feladattal.

- Neked teher, ha mások a problémáikról beszélnek neked? Ha nem, akkor miért feltételezed ezt másokról? - kérdeztem vissza. - De igazából még mindig ugyanott tartunk. Ha szeretnéd megkímélni magad körül az embereket, akkor ne nyomd el a problémáidat, mert kurva gyorsan egy idegroncs leszel és azzal egészen biztosan csak fájdalmat okozol mindenkinek. Nézd, Carol, ennél jobb tanácsot nem tudok adni neked. Ha nekem nem hiszed el, akkor nem tudom kinek fogod.
Már tényleg nem tudtam mit mondani neki. Kifogytam az érvekből és különben sem tudtam volna annál erősebbet felhozni, mint hogy "nézd, elkúrtam az életemet, ha nem akarod te is ezt, akkor tegyél ellene".
- Ne ítélkezz, mindenkinek megvan a maga kinkje. Nekem tetszeni fog az a könyv. - Dehogy fog, viszont már előre röhögtem Carol ideges arcán, amit akkor vág majd, amikor a könyvből fogok idézni neki.

Szerettem volna valami igazán megnyugtatót mondani Carolnak, de mostanra végképp kifogytam az ötletekből. Tudtam milyen érzés, amikor az ember már elhiszi, hogy talán elindult felfelé a lejtő aljáról, egy pillanatra abban a hitben ringatja magát, hogy kicsit jobbra fordultak a dolgok, aztán jön a csalódás. Újra és újra átéltem, ha valami jó történt velem, utána kaptam egy újabb büdös nagy pofont az élettől. Néha voltak jó időszakaim, amikor még azt is elhatároztam, hogy le fogok szokni, de mindig jött valami, ami végül visszalökött.
- Dehogynem, csak adj magadnak egy kis időt. - Tisztában voltam vele, hogy ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Különösen nem akkor, amikor még az is gondot okoz az embernek, hogy ne kapkodjon levegő után a rátörő félelemtől. - Mindenkinek néha kilátástalannak tűnik az élete. Egyszer kérdezd meg róla Fionát vagy apádat, biztos vagyok benne, hogy még ők is érezték úgy, hogy sosem lesz jobb.
Nem ismertem igazán jól Fiona Dolohovot, legalábbis nem a magánéletét. Úgy gondoltam, hogy a személyiségéről egészen reális képet sikerült kapnom az évek alatt, sikerült tovább látnom a csinos arcánál és a melleinél - bár utóbbiról tényleg nehéz volt levennem a szemem -, de fogalmam sem volt róla, milyen az élete. Abban viszont biztos voltam, hogy egy hozzá hasonló nő nem menekül el ok nélkül Amerikából, hogy teljesen új életet kezdjen. Levin Dolohovról pedig éppen csak annyit tudtam, amennyit a Reggeli Prófétában olvastam, de akinek a nagybátyja az Azkabanban rohadt nem éppen apró bűnökért, az feltehetően érzett már félelmet életében.