Soha nem láttam még Huntert sírni, pedig elég sok éve ismertem. El sem tudtam képzelni ennél fájdalmasabb látványt a világon, most mégis át kellett élnem. Ráadásul én voltam az, aki mindezt okozta, én voltam az a személy, aki akkora fájdalmat okozott neki, hogy muszáj volt sírnia. És ezen nem segített az sem, hogy közben elmondta, mennyire szeret. A kép attól még velem maradt, hosszú órákon keresztül, amiből aztán napok lettek, és kezdtem az érezni, hogy megbolondulok. Mindig azt gondoltam magamról, hogy erős vagyok és határozott, stabil élettel, ennek ellenére most itt álltam, reszketve és gyengén, az életem pedig úgy éreztem, hogy teljesen romokban van. Hihetetlen, milyen gyorsan meg tud változni minden. A hétvégénél tovább már nem bírtam. Alig aludtam valamit, rendszeres rosszullétek gyötörtek és a fejem is szét akart robbanni. Egyrészt a fájdalomtól, másrészt a millió gondolattól, amik egyszerre rohamoztak meg a nap minden percében. Nem tudtam, mi történik velem, nem is aggasztott, egyszerűen csak pokolian éreztem magam és semmire nem vágytam jobban, mint arra, hogy vége legyen. Így kerültem szombat este, meglehetősen későn Bertie Ollivander ajtaja elé, legalább négyszer kopogtatva, hogy beengedjen. A második után megijedtem, hogy nincs itthon, de... de muszáj volt itthon lennie. Addig dörömböltem, amíg ajtót nem nyitott. - Szia... -Alig volt hangom, a kezeim annyira remegtek, hogy a pulóverem zsebébe süllyesztettem őket. -Szükségem van valamire, segíts, kérlek.
- Faszomat már, mit nem lehet megérteni azon, hogy most nem árulhatok? Keresd Dung Fletchert, most ő árul helyettem, de ugyanazt. Osztozunk az üzleten. - Úgy beszéltem az előttem álló tizenkilenc-húszéves forma kiscsajjal, aki szinte remegett, miközben könyörgött, hogy adjak neki methet, mint egy szellemileg visszamaradott hegyi trollal. Képtelen volt felfogni azt a nagyon egyszerű tényt, hogy az aurorok miatt nem dílerkedhettem jelenleg, helyettem Dung Fletcher árult, akivel osztoztam a profiton. Havonta egyszer összeültünk, kotyvasztottam neki nem kevés cuccot, amit eladhatott, majd hatvan-negyven százalékos arányban elosztottuk a bevételt, az én javamra. Mindig megpróbált átbaszni, nem is Mundungus lett volna, ha tisztességesen üzletel, de így is megérte. Az aurorok nem találtak nálam kereskedelmi mennyiségű drogot, de a kevéske színházi fizetésem mellé kaptam egy kis jövedelemkiegészítést. Mindenki nyert vele. Csak ki akartam hajítani ezt a meth-headet, lőni egy kis vibe-ot és a következő néhány órát céltalan lebegéssel tölteni, kihasználva, hogy a húgomnak fellépése volt. Nagyon nehéznek bizonyult Bonnie mellett megtalálni a megfelelő időt az elvonási tünetek enyhítésére. Nem lőhettem magam, ha itthon volt, figyelnem kellett, hogy dolgozni ne beállva menjek, és a kettő egyszerűen összeegyeztethetetlennek bizonyult. Pedig szükségem volt az anyagra, Merlinre, nem bírtam ki máshogy. Gyűlöltem az új munkámat, gyűlöltem a kibaszott aurorokat, akik még az alsógatyáimat is végignézték, hátha kábszert találnak a fiókban. Gyűlöltem anyámékat és a nővéremet azért, amit tettek velem. Gyűlöltem, hogy még mindig ennyit gondoltam Adára, fájdalmasan szorította a mellkasomat a hiánya, amit Frida felbukkanása nemhogy enyhített volna, hanem még több szenvedést okozott. És közben úgy kellett tennem, mintha minden rendben lenne, mert Bonnie és senki más nem láthatta mennyire szarul voltam. Örülnöm kellett volna az új, legális munkámnak és a húgom vagy éppen Frida közelségének... de nem tudtam, voltak napok, mikor mindent nyűgnek éreztem, csak az ágyamban akartam maradni, a fejemre húzni a takarót és bekábulni valamitől, amihez éppen a legolcsóbban sikerült hozzájutnom. Kopogtak. Picsába, ki nem érti még mindig, hogy mástól tudnak csak vásárolni? Nem mozdultam meg, farkasszemet néztem a meth-headdel, láttam, hogy a dohányzóasztalon rám váró cuccot és tűt nézi, és kattog az a ködös, korlátolt agya. Le akart nyúlni, nyilván. Újabb kopogás. Fél szememet a narkós csajon tartva, ingerülten nyitottam ki az ajtót. Nem egy másik drogos állt a küszöbön. Carol Dolohov volt az, kisírt szemekkel, sápadtan, összeszakadva. - Gyere be. - Nem értettem mit akar. Miért tőlem. Miért most. A fenébe is, csak egyedül akartam lenni... De nem küldhettem el. - Te pedig... - fordultam hátra a lányhoz. - Takarodj innen, vagy én foglak kihajítani. Dung Fletchert keresd, elmondom még egyszer és utoljára. Kifelé. Először nem mozdult. Az asztalra dobott pálcám után nyúltam, mire végre eliszkolt az ajtó irányába, amit aztán hangosan vágott be maga után. - Nem kellett volna ide jönnöd, ez elég szar környék, mint láthatod - néztem homlokráncolva Carolra.
Nem tudom, mit vártam, vagy mire számítottam. Az odafelé vezető úton többször is megálltam, hogy most visszamegyek a Roxfortba, vagy hazamegyek és inkább egész hátralévő életemet a szobámba zárva töltöm. Egy ponton még az erdő is csábító volt, ahol akár a saját holttestemet is elrejthetném és minden bajnak vége szakadna. Olyan egyszerű lenne... Mégis itt voltam, a Zsebpiszok közben, ahol igazság szerint semmi keresnivalóm nem volt. Nem kellett volna Bertie ajtaján kopognom és valami nyugtatószerért könyörögnöm, de nem érdekelt. Szükségem volt valamire, Brocksbyhoz pedig még több mint egy hétig nem mehettem. Úgy éreztem, hányni fogok, amikor kinyitotta az ajtót. Biztosan elhajt a francba, tudtam, hogy ez lesz. Meg is érdemelném, hiszen nem itt van a helyem. Ha ezt apa tudná, lehet, kitagadna a családból is. Beléptem a lakásba, csak akkor torpantam meg egy pillanatra, amikor láttam, hogy nincsen egyedül. A tekintetem sokáig időzött a lány sovány, nyúzott és sebes arcán. Vajon mi volt az a cucc, ami ennyire szétszedte? Akartam én egyáltalán tudni? - Tudom, de nem tudtam máshová menni, csak hozzád fordulhattam. -Nem mertem ránézni, nemcsak a szemébe, de egyáltalán rá sem. Néztem a falat, a plafont, a padlót, az asztalt, bármit, csak ne őt. Biztos nagyon megvet most. -Nagyon rosszul vagyok, és nem bírom ezt így tovább. Teljesen belebolondulok saját magamba. Kell valami, amitől ez elmúlik, azt gondoltam... nos, hogy te tudsz segíteni. Kérlek, komolyan szükségem van rá. Mindegy, mi az, csak múljon el ez az érzés. -Szégyelltem magam, pokolian, de mit tehetnék?
Nyomorultul nézett ki, de akik az én ajtómon kopogtak, azok jellemzően mind nyomorultul néztek ki... vagy auroregyenruhát viseltek. Kinek anyag kellett, kinek egy váll, amin sírhatott, de jókedvében és pusztán a látogatás öröméért jóformán senki nem jött ide. És igazából azért sem, hogy megérdeklődjék: és te hogy vagy, Bertie? Bár talán jobb is így, biztató válasszal mostanság nem szolgálhattam. Végigmértem Carolt, aki úgy kerülte a tekintetemet, mint egy bukásra álló kisdiák a tanáráét. Ha nem lett volna ilyen szar állapotban, talán még ki is röhögtem volna, így viszont semmi késztetést nem éreztem a nevetésre. - Tudod, Carol, nem gondoltam volna, hogy öt percen belül el kell magyaráznom ugyanazt a kibaszott egyszerű dolgot egy meth-headnek és neked is, amit látszólag mindketten képtelenek vagytok felfogni. Nem tudok adni semmit, mert ha esetleg elfelejtetted volna, kamuztam neked egy alibit, amiért azóta is baszogatnak az aurorok. De az az igazság, hogyha tömve lennék áruval, akkor sem adnék neked semmit és bevallom, szarul esik, hogy egyáltalán megfordult abban az okos szőke fejedben, hogy kapnál tőlem valamit. - Ledobtam magam a kanapéra, ahonnan mindkét macska idegesen felpattant és berohantak a hálószobába, ahol nem zavartam meg a napi huszonkét órás szépítő alvásukat. - Te komolyan ennyire hülye vagy? Mégis mi a faszt gondoltál, most komolyan? Pityeregsz egy kicsit, én vállon veregetlek és tolunk együtt egy kis cracket, mint két régi jó barát? Őszintén nem értettem, mit vár tőlem. És igen, rosszul esett, hogy azt gondolta, majd én ilyen megoldással szolgálhatok a problémáira, amiknek az aktuális részleteit nem is tudtam, bár tökéletesen biztos voltam benne, hogy nem indokolják Carol viselkedését. Nálam jobban senki sem tudta, hogy padlót fogva a lehető legrosszabb a gyors megváltást keresni egy kis színes por vagy tabi formájában. Nem volt türelmem és még kevésbé motivációm Carolt babusgatni, mikor ekkora hülyeséget akart elkövetni, nekem pedig remegett a kezem és lüktetett a halántékom lassan egy napja, annyira vágytam a cuccra. Szürreális, idióta helyzet. A drogért reszkető narkós győzködi a tinilányt, hogy ne próbáljon ki semmit. Színpadra illő jelenet. - Ülj le, csinálok neked egy teát. Ettél ma már?
Sejthettem volna, hogy teljesen elutasító lesz velem. Meg is érdemeltem, azt hiszem, mert nem kellett volna ilyesmire vetemednem, ezt az eszemmel fel tudtam fogni. Az a baj, hogy jelenleg nem az agyam kezében volt a kormány, vagy ha mégis, akkor eléggé szét volt esve ő is, meg ezáltal én is. Nem érdekelt, mi az észszerű, mi a helyes, az egyetlen motivációm a fájdalom megszüntetése volt. És ezen kívül semmilyenm más lehetőséget és kiutat nem láttam. Szégyellnem kellett volna magam, pokolian, annyira, hogy azonnal hazakullogok a francba. Szégyelltem is, de a kétségbeesés jóval nagyobb volt. Én nem fogok még egy napot így kibírni, mert már nagyon, nagyon aludni akartam. - Ne csináld ezt velem... Nem azt mondtam, hogy úgy akarok kinézni mint ez a csaj, aki az előbb itt volt, csak... én csak csendet akarok. Kibaszott csendet. És aludni végre. Bertie, kérlek, én ezt nem fogom így kibírni. Leszarom, mit adsz, felőlem virágföld is lehet, csak működjön. -Nem, addig nem hagyom abba, amíg nem kapok valamit. Én innen nem megyek haza ilyen állapotban, mert nem tudom, hogy bírnék ki még egy napot alvás és nyugalom nélkül. Idegesen a hajamba túrtam, a kezem nagyon remegett. Nem tudtam, hogy mitől, az alvásdeprivációtól, attól, hogy három napja egy falatot sem ettem, vagy mindentől egyben. És persze, hogy rá kellett kérdeznie arra, hogy ettem-e már... Most mit mondjak neki? Hogy nem baszod, napok óta hánynom kell mindentől és vizet is annyit iszom, hogy semennyit? - Nem vagyok éhes. -Nem a legjobb válasz, de kellően diplomatikus. Így a hazugságot is kerülhettem, mert hiába nem ettem semmit, attól még nem voltam éhes sem. Ha csak arra gondoltam, hogy ennem kéne valamit, elfogott a hányinger. Egy valamit akartam még mindig, és ez az egy szó kattogott vészesen az agyamban: csend, csend, csend.
Gúnyosan felhorkantam Carol szavaira. Éppen úgy beszélt, mint bármelyik vevő, aki betévedt ide. Bertie, kérlek, csak most az egyszer... Nem bírom ki, adj már valamit... És jellemzően ezt követte az alkudozás, hogy majd később fizetnek, adjam olcsóbban és még sorolhatnám a kreatív ötleteiket, amiktől Carol megkímélt szerencsére. - Ja, mindenki ezt mondja és egy darabig el is hiszik, hogy ők nem fognak így kinézni. Remélem tudod, hogy nálam ez a könyörgés nem működik, kurvára nem hat meg. - Tulajdonképpen rohadtul idegesített a könyörgése, ahogy minden vevőnél felhúztam magam rajta. Valószínűleg azért, mert fordított helyzetben én is éppen ugyanezt műveltem volna, bebizonyosodott a fogdában töltött napokban is. Ennél sokkal szánalmasabb jelenetet rendeztem, bár erről Carol nem tudott semmit és nyilván szerettem is volna megkímélni attól, hogy valaha is ilyen megalázó helyzetbe juttassa saját magát. - Magasról leszarom, akkor is enni fogsz. Nem kell csodálkozni, hogy kikészülsz, ha még ennyire sem figyelsz magadra. - Nyilvánvaló volt, hogy a diplomatikusnak szánt válasza mit takart. Biztosan nem evett egy ideje, sanyargatta magát tököm tudja miért, utána pedig meglepődött, hogy itt reszketett a lakásomban, mint a kocsonya. A konyhapulthoz sétáltam és felraktam a teavizet, majd egy pöttyös bögrébe beledobtam egy teafilternyi citromfüvet. Személy szerint én más füvet preferáltam az idegeim megnyugtatására, de Carolnak egyelőre be kellett érnie ezzel a teával. Ráérősen kipakoltam a hűtőből három tojást és egy kevés bacont, hogy megsüssem őket Carolnak, ez tűnt a leggyorsabb meleg ételnek, amit hirtelen össze tudtam ütni neki. Mikor felforrt a víz, kitöltöttem a bögrébe és Carol kezébe nyomtam a gőzölgő italt. - Figyelj, Carol, felvázolom neked, hogy most mit kértél tőlem pontosan. Egyszer fogom elmondani neked, de remélem, hogy kilencven évesen is eszedbe jut majd, amikor valami hülyeséget akarsz csinálni. - Remegett a kezem, miközben a ham & eggst csináltam, hogy az idegességtől vagy attól, hogy már nagyon kellett volna a cucc, magam sem tudtam eldönteni. De nem is érdekelt, csak szerettem volna nem eldobálni a tojásokat. - Tegyük fel, hogy adok neked valamit. Kurvára tetszene, életed legjobb néhány órája lenne, ezt garantálhatom. Megnyugodnál tőle, valószínűleg olyan jót aludnál, mint utoljára csecsemőkorodban. Tudom, hogy így lenne, életemben nem éreztem még olyan jól magam, mint az első lövés herka után, azóta is keresem azt az érzést, de nincs meg, valószínűleg soha nem is lesz. Te is ugyanezt tennéd, keresnéd, mert nyilván holnapra ugyanolyan szar lenne, mint most. Megint kérnél valamit, gondolom már nem tőlem, mert szégyellnéd magad. Bizonygatnád magadnak, hogy csak egyszeri alkalom, ez az utolsó és te nem fogsz rászokni. Adok neked két-három hónapot mondjuk, addigra teljesen szétcsúsznál. Elkúrnád a vizsgáidat, talán a színházban még maradhatnál egy darabig, mert sajnálnának és az apád is fontos ember, de aztán onnan is kidobnának, mikor már sokadik alkalommal nem mennél be dolgozni vagy totál beállva jelennél meg. Ezt is tudom, mert veszítettem már el munkahelyet emiatt és úgyis ez lesz a vége a Heliosnak is. Hazamennél apádékhoz, mert abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy van egy szerető családod. Elküldenének elvonóra, gondolom, az vagy sikerül vagy nem, a jelenlegi hozzáállásoddal inkább nem. Elmarod magad mellől apádat, az öcsédet és Fionát is. Lenyúlsz annyi pénzt, amennyit csak tudsz és lelépsz otthonról, mert szerinted ők nem értenek meg. Szar arcokkal lógsz, mert ők viszont megértenek. Hamar elfogy a pénz, mert addigra már annyira gyűlölöd magad, hogy józanon képtelen vagy tükörbe nézni. Ha szerencséd van, utcára nem kerülsz, szép lány vagy, mindig találnál egy helyet, ahol meghúzhatnád magad. Talán lenne valami fos melód, de több esélyt látok rá, hogy nem találnál semmi állandót. Értelmetlenül telnek majd a napjaid, elpazaralod a tehetségedet, nem lesznek barátaid, a párkapcsolataidat tönkreteszed, már ha egyáltalán belebonyolódsz ilyesmibe, talán még megpróbálod pénzért is random pasikkal, mert hát mi vesztenivalód maradt, a méltóságod már biztos nem. Egyedül leszel, nem lesz értelme az életednek és valamikor a harminchoz közeledve rájössz, hogy már egy fasza kis OD is maga lenne a megváltás. Bedobtam a tojáshéjakat a kukába. - Ezt szeretnéd, Carol? Mert akkor kerítek neked valamit nagyon szívesen, két saroknyira lakik az új dílerem.
Beleharaptam a szám belsejébe, ahogy visszaszólt. Szerettem volna nekiesni, egy kicsit megcibálni, hogy miért nem érti meg, de nem tettem. Nem tehettem meg és nem is én lettem volna, ha tényleg megpróbálom. Egyébként is értett hozzá, hogy egyetlen mondattal elhallgattasson, ami rajta kívül nem túl sok embernek ment. Hirtelen vér ízét éreztem a számban, akkor jöttem csak rá, hogy mennyire erősen haraptam és gyorsan engedtem is az erőből. Pedig nem is esett annyira rosszul. - Akkor sem vagyok éhes... -dünnyögtem. Felőlem aztán vesződhet bármilyen kajával, akkor sem fogok enni, mert nem tudok. Ha egy falatot is letolnék a torkomon, egész biztosan odahányék a szőnyeg közepére, azt pedig nagyon nem akartam. Úgyhogy nem eszem inkább semmit. Remegett a kezem, ahogy a bögrét fogtam. Leültem inkább a kanapéra és a térdemen megtámasztottam az alját, hogy ne öntsem mellé. Merlinre, de jólesett a forró kerámiát fogni, mintha egy kicsit mindent átmelegített volna. Azt hiszem, kicsikét jobban éreztem magam tőle. Bertie közben beszélni kezdett, én pedig a jó meleg érzéssel, ami egy percre körülvett, képes voltam csak rá és a hangjára figyelni. A tekintetem mereven az enyhén lötykölődő teára szegeztem, de figyeltem, nagyon is figyeltem. Elég hamar kezdett elmosódni a bögre széle, ahogy a szemeim megteltek könnyekkel. Nem tudom, hogy ez volt-e a szándéka, de csak még nyomorultabbul éreztem magam, mint ezelőtt, ráadásul most már sírtam is, mint egy kisgyerek és ha tehettem volna, itt helyben esek össze holtan. Igazi megváltásnak éreztem volna. - Nem akarom... Nem ezt akarom. De így sem maradhatok, nem bírom, nem bírom, nem bírom... -Nem tudom, mikor kezdtem el éppen úgy billegni előre-hátra, mint amikor a kihallgatóban ültem Weasley-vel szemben, de megint ide jutottam. Miért nincs eutanázia embereknek?
Láttam rajta, hogy borzasztóan felidegesítettem, de egyáltalán nem hatott meg. Ha babusgatást várt és buksisimit, akkor nagyon rossz helyre jött. Sajnáltam őt, őszintén átéreztem a fájdalmát, de neki most nem arra volt szüksége, hogy valaki a hátát simogassa és ráhagyjon mindent. - Carol, kurvára hidegen hagy, hogy éhes vagy-e. Enni fogsz. - Erről sem akarta vele vitát nyitni, ahogyan másról sem. Ő nem volt kisgyerek, én pedig nem voltam az apja, hogy győzködjem az evés fontosságáról. Majd repülőzünk is, nem? Meg a lófaszt, azt. Hasonló reakcióra számítottam tőle, sírásra, tagadásra és további könyörgésre. Meglepett volna, ha hirtelen belátja, hogy a jelenlegi helyzetére egyetlen megoldás létezett: elviselni a fájdalmát, szembenézni vele és idővel túllépni rajta. A gyors megoldások, a gond szőnyeg alá söprése hosszútávon pontosan azt jelentette, amit az előbb felvázoltam neki. De ezt ő nyilván nem látta, tizenhét éves volt, összetört és még nem tudta, hogy lehet bármilyen szar is az élet, mindig van lejjebb és ő most éppen a szakadék széle felé menetelt. - Tudom, hogy nem ezt akarod, mégis erre kértél az előbb. - A tűzhely felé intettem a pálcámmal, nem tudtam egyszerre Carolra és a tojásra is figyelni. Carol problémáját nem lehetett egyetlen pálcaintéssel megoldani, de a tojás megsült nélkülem is. - Mutatok valamit, addig idd meg azt a teát. Minden további magyarázat nélkül egyedül hagytam, bár ráfért volna egy csontropogtató ölelés - de ez, ahogy már mondtam, nem oldott volna meg semmit -, és átsiettem a hálószobába, ahol nemrég eltűntek a macskáim. Előhalásztam a sarokba hajított, kacatokkal teli kartondobozból egy borítékot, kurvaanyáztam egy sort, mikor Kormi megkarmolt, amiért fel mertem ébreszteni, majd a vért törölgetve a kezemről visszamentem Carolhoz. Ledobtam elé a rumlis dohányzóasztalra egy régi, gyűrött fényképet. Még a Roxfortban készült, Fridával a Szellemszállást körülvevő kerítés tetején ültünk, esett a hó, az ő nyakában hugrabugos sál, az enyémben mardekáros, gyakran kicseréltük, mert annyira abszurd volt, hogy én a Mardekár színeit viseltem. A képet Hester Scamander készítette, ha nem csaltak az emlékeim. - Gondolom felismered Fridát, itt tizenöt volt, én éppen annyi, mint most te. - Ledobtam Carol elé még egy képet. - Ez nagyjából három évvel később készült, pár hónapja lehettünk együtt Fridával, nem emlékszem pontosan. Ebben már nem volt semmi vidám vagy aranyos, mint az első fotóról ordító tiniszerelemben. Abban nyilván nem volt semmi meglepő, hogy én kurva szarul néztem ki, borzasztó állapotban voltam nyilván, Frida viszont... Carol csak felnőtt nőként ismerte, a legjobb barátnője csodálatos anyjaként, de a képről nem egy ilyen fiatal lány mosolygott vissza rá. Beesett arc, fakó bőr, zavart tekintet, a mozgó fotón éppen kicseréltünk egymás között egy crack pipát, a földre dobott matracon ott pihent egy tű is. Fene se tudja már, milyen szituációban készült az a kép, de jelenleg nem is számított, csak az, amit mondani akartam ezzel Carolnak. - Frida itt annyi idős, mint te. Ő is szarul volt, ő is utálta magát és az életét. Ide jutott, mert ahelyett, hogy kezdett volna valamit magával, inkább menekült a gondjai elől. - Elidőzött a tekintetem néhány másodpercig a fényképen. Merlinkém, hogy én mennyire szerettem Fridát... - Neki nem volt senkije, akire támaszkodhatott volna. Én is egy fasz voltam, egyszer sem mondtam neki, hogy többet érdemel ennél. Úgyhogy most mondom neked. Van egy támogató családod és barátaid, akik nagyon szeretnek. Neked nem kell itt kikötnöd. Most szar és még sokszor szar lesz az életben, és tudom, hogy milyen az, amikor már nem bírod tovább és muszáj megoldást keresned. De nem ez a megoldás. Beszélj azokkal, akik fontosak neked és akikben megbízol, mert egyedül az fog segíteni. És nekem ne merd azt mondani, hogy nincs senki, aki meghallgatna, mert tudom, hogy ez nem igaz. Ne legyél olyan gyáva, mint én, beszélj másoknak arról, ami fáj.
Hirtelen nem is akartam tovább vitatkozni vele. Nem akartam enni, nem akartam teát inni, de vitatkozni sem. Elfáradtam, a szavai még jobban fájtak, pedig talán nem is ez volt a célja. Nem tudom. Már megint egy pillanat alatt borult fel minden, elmúlt a dac, csak sírni akartam, álomba sírni magam, ami napok óta nem ment. Merlinre, lehet, tényleg az lenne a legjobb megoldás, ha belevetném magam a Temzébe vagy kiugranék a kúria tetejéről. Teljesen megbolondultam, ez már biztos, jövő héten úgyis elhajtana még Brocksby is, hogy ez már kezelhetetlen. Nem ellenkeztem, gépiesen emeltem az arcomhoz a bögrét, hogy beleigyak a teába. Keserű volt és tűzforró, megégette a nyelvemet, de nem érdekelt. Még a fájdalom érzése is megváltás volt, legalább nem volt minden annyira montoton mint eddig. Hosszú perceken keresztül néztem az elém lerakott képeket. Döbbenetes volt ilyennek látni Fridát, Bertie-t nem annyira, bár ő is borzalmasan festett azon a fotón. De Frida... Olyan régóta ismertem, és a pletykák ellenére én meg voltam győződve róla, hogy ő világéletében egy szép, finom nő volt, hiszen most már meg sem mondtam volna róla, hogy valaha is drogozott. A képen lévő nő egyáltalán nem hasonlított arra a Fridára, akit én megismertem, odalett a szépsége, a vonásai, az élet a tekintetéből... A mostani Fridáról nem mondtam volna meg, hogy valaha drogos volt, de a képen lévőről sem, hogy így kijön belőle. Ha nincs Alina, valószínűleg nem is történik meg. Rengeteg gondolat kavargott most a fejemben, amik csatlakoztak az előbbiekhez. Olyan migrénem lesz estére... - Nem akarok beszélni. Nem akarok teher lenni. Apáéknak van elég baja nélkülem is, az öcsém sem ezt érdelmi, Alina meg végképp nem. Hunter pedig... Hunter most nem akar látni. Nem hibáztatom. De tudom, hogy zavarok, mindenkinek elege lehet belőlem. És nem érdemlik meg, hogy nyaggassam őket. Csak... Csak legyen vége mindennek, akarok egy kis csendet, hogy végre aludni tudja. De nem akarom ezt -mutattam a képekre.
Nem sürgettem Carolt, hagytam, hogy alaposan megnézze a fotókat. Csak reménykedni mertem benne, hogy Frida nem haragudna rám, ha tudná, hogy megmutattam ezt Carolnak. Hiszen csak a segítő szándék vezérelt, nem Frida megítélésének akartam ártani, és elég egyértelműnek tartottam, hogy ettől nem is lesz kevesebb Carol szemében, sőt... - Nem hinném, hogy bárkinek is teher vagy. Engem nem zavar, ha "nyaggatsz" és nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen. Ahogy Fiona beszélt rólad, amit megtett érted... azok után hogyan gondolhatod azt, hogy nem akarna meghallgatni? Nem ismerem régóta Alinát, te minden bizonnyal többet tudsz róla nálam, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem érez téged tehernek. - Óvatosan Carol vállára tettem a kezem, nem akartam tolakodó lenni, nem tudhattam, hogy a történtek után mik azok a mozdulatok, amik megviselik. - Én ezelőtt sosem beszéltem a problémáimról. Mindent egyedül akartam megoldani, pontosan azért, amiért te. Féltem, hogy mások terhére leszek és különben is, vannak dolgok, amikről nagyon fáj beszélni. És hát sokszor voltam már padlón, mindig egyedül, nem gondoltam volna, hogy majd egyszer másképp lesz. Aztán most jött ez a nyomozás... Nem akarom a te helyzetedhez hasonlítani, mert tudom, hogy nem olyan, sehol sincs ahhoz képest, amit neked át kellett élned. De nagyon szar időszakom volt, vagyis inkább van. Teljesen leégtem, majdnem utcára kerültem megint, dobott a barátnőm vagy valami olyasmim, apámék is kihajítottak. Kezdtem teljesen begolyózni a sok olcsó cucctól, amit azokban a hetekben lőttem és szívtam, ugyanilyen állapotban voltam, mint most te. De felbukkant a húgom és életemben most először nem kell semmit egyedül csinálnom, mert Bonnie és most már Frida is itt vannak nekem. Nem tudok velük mindenről beszélni, de erre nincs is szükség, csak mellettem vannak és ez a legfontosabb. Nem tudom, milyen emberek vesznek körül, de ha szeretnek, akkor nem vagy terhükre. És biztos vagyok benne, hogy szeretnek, mert téged elég nehéz nem kedvelni. Carolra mosolyogtam, majd felálltam a kanapéról és odahoztam neki az emberes adag ham and eggst, ami már kezdett kihűlni. - Egyél, hidd el, jobb lesz tőle. Aztán beszélgetünk és talán tudok adni valamit, ami segít majd az alvásban. De előbb egyél és beszélgessünk. Mi borított ki ennyire?
A pulóverem ujjával letöröltem a könnyeket az arcomra. Merlinre, hogy én mennyire gyűlöltem sírni, annyira utáltam az érzést, azt a szánalmas érzést, amikor az őszinte érzelmek előbuknak az emberből. Talán én éltem az életem maszk mögött túl sokáig, talán csak nem szerettem sebezhetőnek látszani, talán mindkettő, de nagyon megviselt. Ki is merített, nem azt a felszabadultságot éreztem tőle, amit az emberek állítanak, hanem puszta fáradtságot és ürességet. Ugyanazt, amit eddig. - De nem tehetem ezt velük... Önzőség lenne elvárni tőlük, hogy az én problémáimmal foglalkozzanak, amikor nekik is van sajátjuk. Ki vagyok én, hogy ezt megtegyem? Nem élősködhetek másokon, pláne nem azokon, akik fontosak nekem. Egyikük sem ezt érdemli. -Azt hiszem, nem lesz egyszerű elfogadnom, hogy egyszerűen szükségem van másokra. Szerettem a függetlenségemet és egyedül megoldani a gondjaimat, úgyhogy nagyon megviselt, hogy életemben először nem tudtam ezt megtenni. Pár másodpercig csak meredtem a tányérra, aztán kelletlenül, de felemeltem a villát. Nem akartam, hogy Bertie a pálcájával tömködje le a tojást a torkomon, az biztosan nagyon kellemetlen lett volna, úgyhogy inkább nekiálltam enni. Nem esett jól, nagyon nem, de jobbnak láttam nem ellenkezni. - Minden. Eddig is nagyon rossz volt, hiába a terápiák, a gyógyszerek, minden teljesen hiába, ugyanolyan szarul vagyok, mint voltam. És most még Hunterrel is szakítottunk... De nem bírtam tovább. Nagyon szeretem őt, tényleg, jobban mint bárkit, csak nem lehetek együtt vele. Nem a legjobb dolgokra emlékeztet... Egy utolsó szarnak érzem magam, de nem folytathattam tovább így. Ő is többet és jobbat érdemel nálam.
Nem szakítottam félbe Carolt, bár kedvem lett volna hozzávágni az egyik macskaszőrös párnát a kanapé végéből. Nem mintha lett volna bármi jogom ítélkezni felette, nekem is nehezemre esett segítséget kérni és nagyon rossz tapasztalataim is voltak vele. Habár az érzelmeim kimutatása sosem okozott problémát, nem véletlenül én voltam az a gyerek, akit bőgőmasinának neveztek és később lebuziztak a diáktársak, mert túl sokat sírtam kisfiúként. Ennek ellenére sem találtam ebben semmi szégyellnivalót, azt nagyobb problémának ítéltem meg, hogy manapság szégyen bármit is mélyen átérezni. - Szerintem meg az az önzőség, ha pusztán büszkeségből és félelemből végignézeted velük, ahogy összeomlasz. Segítséget kérni és beszélni a gondjaidról nem önzőség - ráztam meg a fejem. - Sőt, igazából segítesz ezzel a körülötted élőknek is. Nem tudják, hogyan forduljanak hozzád, mert csak azt látják, hogy szenvedsz, de nem értenek. Ez így nekik is rossz. Senki, teljesen biztos vagyok benne, hogy tényleg senki nem tartana emiatt önzőnek. Elégedetten figyeltem, ahogy enni kezdett. Láttam rajta, hogy nem szívesen - pedig kikérem magamnak, kurva jó tojást tudtam sütni -, de ez most nem is számított, csak az, hogy egyen néhány falatot, mielőtt fizikailag is megbetegíti magát. Én tudtam milyen az, ha az ember napokig nem eszik, nem kell meglepődni, ha a mentális egészségedre is kihatással lesz egy bizonyos szint után. - Nem hiszem, hogy ez arról szól, ki érdemel többet és jobbat, meg ilyen faszságok. Ha ártott neked jelenleg ez a kapcsolat, akkor véget kellett érnie. Nem lehet szánalomból bennemaradni egy kapcsolatban, csak mert nem akarod megbántani a másikat. Egyszerűen most még nem állsz készen erre, ezt annak a fiúnak is meg kell értenie. A tizenhét éves kissrácok nem túl értelmesek, tapasztalatból mondom, de azért ennyit tudnak értelmezni. Szerintem most elsősorban magadra kéne koncentrálnod és nem másokra. - Elloptam Carol tányérja széléről egy paradicsomszeletet és bedobtam a számba. Hátradőltem a kanapén és fáradtan megdörzsöltem a többnapos borostát az arcomon. Kezdeni kellett volna vele valamit, de hát ki a tököm gondolta, hogy ma a macskáimon és a testvéremen kívül bárki is látni fog. Na, nem mintha annyit izgultam volna az efféle külsőségeken... - Nem várhatod el magadtól, hogy minden egy csapásra jobb legyen. Ami veled történt, az... az szerintem a legszörnyűbb dolgok közé tartozik, amit valaki átélhet. Ez nem olyan, amit két nap múlva elfelejtesz és utána megy minden tovább a régi kerékvágásban. Emlékszel mit mondtam még az aurorparancsnokságon? Szar lesz még egy darabig, de majd elmúlik. Nem csak úgy mondtam valamit, ez az igazság. Most szar és még az is lesz, nem tudhatod meddig, de nem tart örökké. - Ledörzsöltem a kézfejemről a macskakarmolás miatt odaszáradt alvadt vért. Rohadj meg, Kormi. - Nem vicceltem, tényleg tudom milyen érzés. Nem szoktam erről beszélni, Fridán kívül senki nem is tud róla, de lehúztam fél évet az utcán és többször volt az a pont, amikor már annyira éhes voltam és annyira nem bírtam az elvonási tüneteket, hogy bármit megtettem néhány galleonért. Szerintem te is tudod, mit. És azt is sejted, hogy ebben a helyzetben rohadtul nem te diktálod, hogy neked mi fér bele. Nem akarok ennél jobban belemenni, mert nincs értelme és őszintén, már nem is érdekel. Én magamnak köszönhettem, veled ellentétben, de attól még tudom, hogy mennyire undorítóan megalázó érzés. A szó szoros értelmében hánytam saját magamtól. Vannak teljes hetek, amiket azóta sem tudok felidézni, mert csak úgy bírtam létezni, ha teljesen szétcsaptam magam. Szörnyű volt. Aztán egy idő után... egyszerűen nem tudom, kiszorították más gondolatok. Lett melóm, lakásom, felbukkant Frida... Adj időt magadnak és ne szégyelld szarul érezni magad. Szerintem az is a gyógyulás része. Vagy valami ilyesmi, faszom tudja, nem vagyok agyturkász. - Csak a monológom végére tűnt fel, hogy már én is a szememet törölgettem és szipogtam, mint egy kisgyerek, akit az anyukája szó nélkül otthagyott az oviban.
- De... ez akkor sem jó így. -Nem tudtam több érvet felhozni, azzal pedig nem mentem sokra, hogy én hogyan érzem. Az érzelmek soha nem jók érvelésre, ezt apa is megmondhatja. Úgyhogy inkább elhallgattam, mert nem akartam, hogy Bertie még egyszer a földbe döngöljön azzal, ahogy ellenem fordítja, amit mondok. Majd megoldom magamnak, vagy egyedül vészelem át, vagy megpróbálom eltemetni a saját fenntartásaimat és tényleg segítséget kérni valakitől. Alapvetően nem lett volna bajom az evéssel, ha valami irreálisan nagy volt, az az étvágyam, egészen néhány nappal ezelőttig. Azóta nem bírtam egy falatot sem letolni a torkomon. Egyébként finom is volt a tojás, csak én nem voltam olyan állapotban, hogy élvezni tudjam. - De éppen ez az... Olyan jó volt hozzám, mindig mellettem volt, a legszarabb napokon is, szétverte Briggset is miattam és türelmes volt. Nem tehet róla, hogy olyasmire emlékeztet, ami engem ennyire kiborít. Hunter túl jó és nálam sokkal jobbat érdemel. Nem azt, hogy visszatartsam, aztán kékülő golyókkal várja, hogy hátha egyszer hónapok múlva talán eljutunk odáig is. -Reflexből vágtam rá a villával a kezére, ahogy a tányérhoz nyúlt. Hiába nem kívántam a kaját, attól még az enyém volt. -Bocsi, megszokás. Nem szeretem, ha a kajámhoz nyúlnak. Azóta is hallottam a fejemben a szavait, persze, hogy emlékeztem rá. Csak nehéz volt úgy komolyan vennem őket és kapaszkodnom beléjük, hogy közben már a halált is megváltásnak éreztem. Jelenleg nem voltam biztos benne, hogy van-e kiút onnan, ahol én most vagyok. Jelenleg úgy éreztem, hogy egyáltalán nincsen. Nem akartam így elképzelni Bertie-t. Miért az ilyen jó emberek szenvednek az életben, mint amilyen ő is? Bertie, Frida, Hunter... mi jön még? Az újabb könnyeken a szemembe, amiket megint nem tudtam megállásra kényszeríteni. - Szar ez a világ -töröltem meg ismét a szemeimet. -Úgy utálom az egészet, ahogy van. Ha nem lenne apa, a testvérem, Hunter és Alina, egész biztos felbasznám az ereimet. -Elkeseredett haraggal döftem át az egyik bacont.
Nem sok kedvem volt vitatkozni Carollal. Miről is? Hogy önzőség-e segítséget kérni az ő helyzetében? Nyilván már a feltételezés is teljesen nevetséges volt és egyszerűen nem hittem el, hogy Carolnak valóban ez a legfőbb oka arra, hogy ne kérjen segítséget. De inkább nem erőltettem tovább a témát... egyelőre. - Tényleg nem tehet róla. De te sem tehetsz arról, hogy mire emlékeztet. És ebben a helyzetben talán nem egy tizenhét éves kissrác elkékülő golyói a legfontosabbak, még tud várni egy keveset rá, hogy elsüljön tíz másodperc alatt - forgattam a szemem. - Tudod mit? Helyesbítek azon, amit az előbb mondtam. Segítséget kérni nem önzőség, de amúgy néha nincs is baj az önzőséggel. Néha annak kell lenned, például ilyenkor. És egy másodpercig ne érezd magad rosszul miatta. Mellesleg, ha az a srác szeret téged, akkor meg sem fordul a fejében haragudni rád és megérti, hogy miért kellett így törtennie a dolgoknak. Döbbenten rántottam el a kezemet, mikor a villa rajta csattant. Nem számítottam rá, hogy így fog reagálni, különösen azok után, hogy eddig szabályosan belé kellett könyörögni az ételt. - Tudod, az ilyesmiért apám elég csúnyan meggrabancolta a kutyáinkat és a golymókokat gyerekkoromban. Na szép, mit ne mondjak... Természetesen nem vettem zokon a viselkedését, egy kevésbé tragikus helyzetben még alaposan ki is röhögtem volna, hogy így féltette tőlem azt a nyomorult tojást. - Tényleg szar, de vannak még benne szép dolgok. Egy jó kaja, a jó zene, egy jó nő az ágyamban, mondjuk ez téged nem hiszem, hogy motivál... De néha annyi is elég, ha az ember röhög egy jót a barátaival. Ki nem szarja le ezt a szar világot? Ki kell állni a sorból és megpróbálni jónak maradni, ennyi. - Őszintén hittem benne, hogy bármilyen rossz is a világunk, attól még léteztek benne dolgok, amikért megérte élni és ehhez nem kellett semmi más, csak szemben úszni az árral és megőrizni minél több gyermeki optimizmust. Persze ez nagyon nehéz feladat volt, én is újra és újra meginogtam ebben a hitemben. - Ne mondd ezt, ez kibaszottul nem vicces. Te sem gondolod komolyan. Úgy néztem rá, mintha az előbb minimum az anyámat sértegette volna. Hogy mondhatott ilyet, nem érezte a szavai súlyát? Nem, valószínűleg nem, csak kimondta a legsötétebb gondolatait, amiket remélhetőleg soha nem lett volna bátorsága átültetni a tettek szintjére. Elvettem a tányérjáról egy szelet bacont (csak azért is), utána már hagytam nyugodtan enni. Mikor az utolsó falat is eltűnt, bedobtam a tányért a mosogatóba, visszafelé menet pedig felkaptam az egyik konyhaszékről egy látszólag szinte üres hátizsákot. Lehuppantam vele Carol mellé és kicipzároztam. Első ránézésre csak egy doboz cigi, egy csomag dinnyés rágó és néhány gyűrött papír volt benne, rajta bájital receptekkel, latin nevű összetevők és bonyolult százalékszámítások seregével, amelyelen Eddie-vel dolgoztunk az elmúlt hónapokban. Azonban amikor rászegeztem a pálcámat és elmormoltam egy Finite Incantatemet, a hátizsák hirtelen sokkal zsúfoltabb lett. Kiszórtam a tartalmát a dohányzóasztalra. A cigi, rágó és a papírok tetején ott pihent egy kis tasak tele élénksárga porral - vibe, bármit megadtam volna érte, hogy most egyedül lehessek és végre hozzájussak az adagomhoz, a tekintetemet is alig bírtam levenni róla -, néhány tiszta tű, pár színes tabletta és a lényeg... a fű. - Füveztél már?
Jobb is volt, hogy abbahagytuk ezt a részét a beszélgetésnek. Nem akartam vitatkozni ma már senkivel, főleg nem vele. Az egyetlen ember volt, aki meghallgatott és akinek el is mertem mondani minden bánatomat, úgyhogy nagyon nem akartam vitába szállni vele. - Nem haragudott egyáltalán és megértette, miért tettem, amit tettem, de tudom, hogy ezzel fájdalmat okoztam neki. Ő volt az, aki végig mellettem állt, aki mellett alhattam éjjelente, amikor rettegtem egyedül lenni, erre csak ennyit kap tőlem viszonzásként. Egy utolsó szarnak érzem magam, amiért ezt tettem vele, hiába tudom, hogy ez volt a helyes döntés. Tudom, hogy meg fog bocsátani, de abban nem vagyok biztos, hogy én is megbocsátok-e magamnak. -Sokminden nem változott azóta, ugyanúgy rettegtem éjjelente és riadtam fel többször is egy-egy rémálomból. Otthon csak Normannel együtt voltam hajlandó elaludni, a Roxfortban pedig... nos, ott nem igazán aludtam, legfeljebb órákon, amikor már nem bírtam tovább nyitva tartani a szemem. Most már Hunter sem volt mellettem esténként, hogy egy kicsit is biztonságban érezzem magam. Nem kellett volna úgy rácsapnom a kezére, de teljesen berögzült mozdulat volt. Nem szerettem, amikor az emberek a kajámhoz nyúltak, senkinek nem engedtem meg és nem is fogom soha. Apa mindig azt mondta erre, hogy rosszabb vagyok mint Boo, pedig az azért elég nagy sértés. - De, teljesen komolyan gondoltam. Ha nem lenne senkim, értelme sem lenne létezni, nem? Mégis ki élvezi a magányt, pláne ha szarul van? Vagy éppen a magánytól van szarul... -Nem állt szándékomban hülyeséget tenni. Akármennyire is rosszul éreztem most magam, ott volt az a marék ember, aki számított, aki fontos volt nekem és akiket talán tényleg érdekelt, hogy mi van velem. Ha már segítséget nem kérek, azt tényleg nem tehetem meg velük, hogy eldobom magamtól az életemet. Amikor Bertie megint a tányérhoz nyúlt, küldtem felé egy nagyon ideges pillantást, aztán gyorsan belapátoltam mindent, pusztán azért, hogy ne tudjon többet lopni belőle. Merlin faszára, de rosszul leszek, három napja nem ettem egy falatot sem, most meg bezabálok mint egy disznó. Remek ötlet, mondhatom. - Nem, még nem -pislogtam rá meglepetten. -De gondolom, nem különbözhet annyira nagyon a sima cigitől. -Láttam, hogy a tekintete közben elidőzik azon a sárga poron. Biztos voltam benne, hogy nem színes porcukrot vagy kurkumát akarna ennyire. -Nem tudom, mi az a szar, de nyugodtan használd, engem nem zavar.
- Idővel muszáj lesz, és hidd el, neki erre volt szüksége. Az alapján, amit meséltél róla, elég rendes srácnak tűnik, melletted maradt volna bármeddig. Ő nem lépett volna, csak türelmesen várta volna, hogy történjen valami változás és mindketten borzasztóan éreztétek volna magatokat. Annak meg nincs értelme. Szar érzés szakítani valakivel, de az nagyobb kibaszás, ha halogatod és hitegeted. Az előző csajom konkrétan felém sem nézett, miután december végén bevittek az aurorok, mert... nem tudom, kényelmesebb volt neki, mint közölni, hogy kiakadt rám. Sokkal szarabb érzés volt várni, mintha közölte volna, hogy kész, vége. Most Hunter is biztosan nagyon maga alatt van, de hamar rá fog jönni, hogy ez volt a korrekt lépés tőled. - Tényleg így gondoltam. Sok szakításon túl voltam már, igazán egyik sem viselt meg, azt hiszem még az sem, amikor Frida először kidobott. Tizenhét éves voltam, úgy gondoltam, hogy előttem az élet és majd találok mást, amúgy is lekötötte minden figyelmemet, hogy végre megfektessek valakit és ne érezzem magam hatalmas lúzernek a többi sráchoz képest. Később is elfogadtam minden tönkrement kapcsolatot, néhány napig vagy hétig magam alatt voltam, de utána minden haladt tovább a régi kerékvágásban. Amit viszont Ada csinált velem, azt nem tudtam megbocsátani. Mi lehetett megalázóbb annál, hogy egyszerűen ignorálta a létezésemet is, majd amikor én kerestem meg őt, akkor ott volt a házában Lyle kibaszott Weasley, velem pedig úgy bánt, mint egy kóborkutyával? Igen, még most is nagyon dühös voltam. - Nem t'om. Nekem többnyire sosem volt senkim, mármint senki, aki úgy igazán számított volna, csak néha, nagyon rövid ideig. De sosem gondoltam azt, hogy meg akarnék halni. Elég rémisztő a gondolat, hogy az élet pont a legszarabb szakaszában érjen véget. Szerintem mindig megéri tovább csinálni, mert sosem tudhatod, mikor lesz jobb, az élet elég kiszámíthatatlan. Tudod ki gondolta, hogy egyik npról a másikra lesz egy lányom vagy éppen veled fogok itt beszélgetni. És ha ez lehetséges, akkor igazából bármi más is. Szerintem ez elég csodálatos. - Talán az életem nem azt sugallta, hogy így gondolkodtam, de valóban eszerint a filozófia szerint éltem. Hinni akartam benne, hogy mindenkinek, így nekem is lehet jobb, csak nem szabad feladni. Sejtettem, hogy meglepődik majd a kérdésemen azok után, hogy megmondtam neki, tőlem aztán semmit nem kap. Ezen a kijelentésen alapvetően nem is szerettem volna változtatni, de úgy ítéltem meg, hogy egy kis fű teljesen ártalmatlan. Tizenöt éves korom óta szívtam, veszélytelennek tartottam és minden olyan hatással rendelkezett, amit most Carol keresett. - Annyira tényleg nem. A mugli filmekben általában elég szarul mutatják be, szóval senki sem röhögcsél tőle, mint egy idióta és Platón sem leszel, ha elszívsz egy jointot, de... elég jó stresszoldó, segít aludni és még az étvágyat is meghozza. Mást tényleg nem fogsz tőlem kapni, de a fűtől még senkinek nem lett baja. Persze, csak ha szeretnéd, nem kényszer... Annyira megdöbbentett a következő mondata, hogy még a sárga porról is elkaptam a tekintetem. Egyrészt kellemetlenül éreztem magam, amiért ennyire szánalmasan nyilvánvaló volt mire gondolok éppen - bassza meg, de jól esett volna kikapcsolni végre, "az a szar" felért egy intravénás öleléssel és "mindenrendbenlesszel", semmi sem volt hozzá fogható, de bírtam még, ezek a kezdetleges kézremegős-sóvárgós elvonási tünetek még lófaszt sem jelentettek az igaziakhoz képest. Másrészt szokatlan volt a reakciója is. Mégis rutinból válaszoltam, mintha csak egy begyakorolt szövegkönyvet mondanék fel a színházban, mint Carol és a Fortescue gyerek. - Az nem az enyém, csak egy haverom hagyta itt, én nem használok ilyesmit. - Megráztam a fejem, mint egy ló, aki a legyeket próbálja elhessegetni, csak éppenséggel én a nem kívánatos gondolatoktól igyekeztem megszabadulni. - Igazából az enyém, fogalmam sincs miért mondtam ezt. Mindegy. Nagyon aranyos vagy, de inkább nem élek a lehetőséggel, akkora kibaszott nagy junkie még én sem vagyok, hogy előtted csináljam. Az szinte már olyan lenne, mintha Alina előtt... az meg... Idegesen megvontam a vállam. - Akkor... elszívsz velem egy spanglit vagy mi lesz?
- Tudom, nem véletlenül döntöttem úgy, ahogy. Nem akartam hitegetni azzal, hogy hamarosan jobb lesz, mert tudom, hogy nem lesz az... legalábbis nem vele. Amit szörnyű kimondani, de nem tehetek ellene, Hunter túlságosan könnyen szakít fel bennem olyan sebeket, amik éppen, hogy nem véreznek. Habár... már abban sem vagyok biztos, hogy nem véreznek. -Ez volt a helyes döntés. Csak hiába kántáltam ezt magamnak mint valami szektás idióta, attól még nehéz volt elfogadni és jobban érezni magam tőle. De gondolom, minden szakítás ilyen lehet. Nem tudhatom, nekem ez volt az első és ha ez ennyire borzasztó volt, akkor nem is akartam többet átélni. Aggleány akarok lenni. - De mi van akkor, ha sosem lesz jobb? -néztem fel rá. -Sosem tudhatjuk, hogy mikor lesz jobb, ebben igazad van, de azt sem, hogy egyáltalán lesz-e valamikor, bármikor jobb. Mi van akkor, ha kilencven vagy száz évesen ugyanilyen nyomorultul szar lesz minden, mint most? Akkor nem érte volna meg hamarabb véget vetni az egésznek? Mert hogy én nem akarok még nyolcvan évet így leélni, az rohadtul biztos. -A fejemet ingatva visszafordultam az üres tányér felé. Nem kellett volna ezzel foglalkoznom és ilyesmin agyalnom. Brocksby tuti halálra rémült volna, ha ezt most hallja. Felvontam a szemöldököm, amikor elkezdett magyarázkodni. Nem akartam közölni vele, hogy feleslegesen próbálkozik, mert ennyire nem vagyok hülye. Szerencsére nem is volt rá szükség, mert hamar meggondolta magát. Nem is értettem, miért kezdte el, de úgy tűnik, ő sem. - Te tudod, csak azért szóltam, hogy nem zavar. Tényleg, azt csinálsz, amit akarsz, feltéve, hogy nem lesz belőled egy agresszív sorozatgyilkos, aki megtámad, mert túlszipuzta a kurkumát. -Nem érdekelt, mi a neve, egész biztosan nem kurkuma volt és valószínűleg nem is szívni kellett. De hát a faszom tudja. -El, persze. Ha segít, akkor bármi jöhet. Türelmesen, némi érdeklődéssel figyeltem, ahogy megcsinálta a füves cigiket és felém nyújtotta az egyiket. Elvettem tőle, egy darabig nézegettem, nem hezitálva, inkább csak kíváncsian. Nem féltem tőle, pláne nem Bertie mellett. Előhúztam a pálcámat, hogy meg tudjam gyújtani a végét. Mennyivel lehet másabb, mint a sima cigi? - Tudod, Bertie, nagyon megszerettelek. Vigyázz magadra, mert nem szeretném, ha bajod esne. -Azzal bele is szívtam a jointba, nem akartam tovább várni vele.
- Akkor te is belátod, hogy így volt a legjobb. Idővel így is fogod érezni. - Nem tudtam neki ennél okosabbat mondani. Szar érzés elveszíteni valakit, aki korábban nagyon fontos szereplője volt az életünknek. Nekem is hiányzott Ada, bármilyen dühös voltam rá és bármennyire megsértett. Attól még jó volt vele, amíg tönkre nem ment közöttünk minden, de előtte boldognak éreztem magamat mellette. Szerettem hallgatni, ahogy az apja receptjeiről mesélt. Szerettem nézni, ahogy olvasott, és közben úgy tenni, mintha nem olvasnám a válla felett őszinte érdeklődéssel a klisés romantikus regényeket, amikért titokban úgy rajongott (elárulom, vele együtt olvastam őket). Szerettem szidni a zenei ízlését, pedig a lelkemnek nem is annyira a mélyén imádtam vele együtt hallgatni még azt is, ami nagyon távol állt az ízlésemtől. Ezek mind hiányoztak, amióta nem beszéltünk. Tudtam, mit érez most Carol. - Szerintem olyan nincs, hogy valakivel egész életében csak rossz dolgok történnek. Inkább csak sokan képtelenek bárminek is örülni egy idő után. Én eddig mindig azt tapasztaltam, hogy ha valami nagyon rossz fordulatot vesz az élet, utána jön valami jó is, csak észre kell venni és értékelni kell. - Aggasztott Carol pesszimizmusa, de jobbnak láttam nem hangot adni neki, nehogy azonnal mentegetőzni kezdjen és utána ne legyen ilyen őszinte. Az nem segített volna jelenleg senkin. Láttam rajta, hogy nem érti, miért hazudtam neki reflexből, borzasztó átlátszóan. Nem fáradtam a magyarázkodással, valószínűleg úgysem értette volna, hogy nálam milyen berögzült rossz szokássá vált az ösztönös hazudozás. - Túlszipuzta a kurkumát? - Talán a nap során először őszintén felnevettem, annyira nevetségesen hangzott, hogy kurkumának nevezte azt, ami körül nekem szinte az egész életem forgott.- Mondjuk anyám meg majdnem húsz évig azt hitte, hogy rendszeresen vért adok a Mungóban. Az intravénás kurkuma még egy fokkal hihetőbb. Mindkettőnk anyja indulhatott volna a "Ki szarja le jobban a gyerekét?" díjért, valószínűleg holtversenyben végeztek volna. - Amúgy nem, nem leszek tőle agresszív sorozatgyilkos, nem az tart vissza. Habár egyszer véletlenül kutyává változtam közben és végigkérgettem egy macskát néhány utcán, az elég agresszív volt... Szokás szerint elvicceltem a témát, nem akartam Carollal komolyan beszélgetni erről. Igazából mással sem. Rutinszerűen tekertem magunknak két jointot és az egyiket Carolnak nyújtottam. A másikat a következő másodpercben már meg is gyújtottam, jól esett, mint minden alkalommal, amióta csak tizenöt évesen először kipróbáltam. Megleptek Carol szavai és hirtelen nem is tudtam, mit kéne válaszolnom. Nem szoktam hozzá, hogy ilyeneket mondanak nekem, nem is tudtam, erre mit lehet vagy mit illene felelni. De nagyon jól esett, el sem tudta képzelni mennyit jelentett ez nekem, éppen most, amikor annyi mindenkit elveszítettem azok közül, akikről azt gondoltam igazán számítanak. - Abban sajnos nem vagyok túl tehetséges. De azért igyekszem, mert ha kinyíratom magam, akkor Alinától sosem fogok hasonlót hallani. Alináról jut eszembe... ugye... ugye nem tervezed elmondani neki, amikről ma beszéltünk? - Amiket ma megosztottam vele, azok közül jóformán semmit nem szerettem volna elmondani a lányomnak. Szerettem volna, ha Alina minél távolabb tud maradni az életem legnyomorultabb részeitől. - De én is nagyon kedvellek, Carol, apád örülhet, hogy ilyen remek lánya van. És hidd el nekem, egyszer, ha majd készen állsz rá, kibaszott szerencsés lesz az a srác, akit választasz. Aki mást mond vagy gondol, az kapja be.
- Idővel biztos, de attól most nem lesz kevésbé szar érzés -vontam meg a vállam. Tudtam, hogy így kell alakulnia, hogy majd túlteszem magam rajta (ezen biztos), de attól még elviselhetetlenül rossz volt most. Nem tudtam kiverni a fejemből Hunter fájdalmát, a sajátom is eltörpült mellette. Talán igaza volt, talán tényleg mindig jön valami jó egy szar időszak után. Csak ezt is relatívnak gondoltam, mert ha az embernek meghal a gyereke, azután még a leégett ház is jobbnak tűnik. Hülye példa, de így éreztem, biztosan torzul az ember megítélése, hogy mi a jó és mi a rossz. - Hát nem tudom, majd idővel kiderül... Sokat akarok változtatni, hátha az segít, minden szükségtelen kacatomat odaadom másoknak, akik még a hasznát vehetik. Hunter biztosan nagyon örülne a seprűmnek, szuper márka. Majd megkapja. -Felhúztam magam elé a lábaimat törökülésbe, nagyon fáztak. Biztosan azért, mert nem ettem eddig, hamarosan biztos jobb lesz. Ez tuti. Halványan elmosolyodtam a nevetésére, jó volt hallani. Csak félig szántam viccnek a kurkumát, mivel tényleg nem tudtam, hogy mi az (nem is akartam tudni), ezért jó volt nekem annak is, legalább nem "sárga pornak" hívtam, minden fantáziától mentesen. - Csak vigyázz vele, nehogy a végén curryszagod legyen, az nem túl csábító. Fridának biztosan nem jönne be. -Ha már itt a lehetőség előttem, élek vele, hogy ismételten felhozzam a kapcsolatukat Fridával. Nem igazán tettek semmit, legalábbis én nem úgy vettem észre, hogy világi boldogságban ugrándoznának kézen fogva egy tavaszi réten, de na. Ha ő is megteheti, akkor én is. Nem sok embernek mondtam ilyet. Azt hiszem, kemény négy ember hallhatta ezt tőlem: apa, Alex, Hunter és Alina. Fionával is így éreztem, de neki nem mondtam soha. Tudtam, hogy az ilyen szavakkal nem lehet csak úgy dobálózni, én legalábbis nem szerettem megtenni, ha nem éreztem tényleg, nagyon erősen így. - Nem, dehogy mondom el. Nem akarom, hogy szarul érezze magát vagy furcsa legyen neki. Ő túl jó, jobb, ha megkímélem ezektől a dolgoktól. -A szavaira elmosolyodtam, de közben a szemeim is könnybe lábadtak. Bassza meg, milyen érzékeny kis hópihe lett belőlem... -Remélem, hogy igazad lesz. Ha meg nem... hát, majd találok valami más megoldást. Legfeljebb lesz harminc kutyám. Éreztem, ahogy lassan, a füves cigi fogyásával arányosan elcsendesednek a fejemben már szinte fehér zajként zakatoló gondolatok. Elképesztően jólesett a csend és a nyugalom, amit ez adott.
- Tudom. Minden szakítás elég szar. Ha nem lenne az, akkor maga a kapcsolat sem ért volna semmit. - Újabb életbölcselet Bertie Ollivandertől, aki olyan sokra vitte az életben, mint egy utcára kibaszott, megtépett kóbormacska. A tönkrement kapcsolatoknak azonban tényleg a szakértője voltam. Carol következő néhány mondatára rémülten kaptam felé a fejemet, noha talán mások számára nem mondott semmi ijesztőt. Láttam már gyilkossággá fajult utcai verekedést, brutális túladagolást és nem volt számomra az sem ismeretlen, ha egy ismerős saját kezével vetett véget az életének. Nem voltam agyturkász, hogy átfogóan ismerjem a témát, de a saját tapasztalat néha éppen annyit ért, mint az akadémiai szakkönyvek. Mikor utoljára valaki teljesen értelmezhetetlen ajándékkal lepett meg, majd elköszönt tőlem, az az illető egy héttel később felkötötte magát. A szomszédomban lakott - még mielőtt az ordibálósok ideköltöztek -, egyedül, nem beszéltem vele sokat, nem is értettem miért jutott eszébe egyik este átkopogni hozzám és a kezembe nyomni egy régi kávéfőzőt. Csak később értettem meg, miért ajándékozott a lépcsőházban mindenkinek valamit. És most, ahogy Carol magyarázni kezdte, mit és kinek szeretne odaadni, végigfutott a gerincemen a hideg. Nem tudtam, mit kéne most mondanom, mi ártalmas ilyenkor vagy mi segít. Abban biztos voltam, hogy a "Carol, kérlek, ne bántsd magad" nem lenne hatásos és a hangos aggodalmammal csak elijeszteném. Pedig végre őszintén beszélt a gondjairól, nem hagyhattam neki, hogy éppen most iszkoljon el. - Szerintem ne siesd el ennyire, lehet később hiányozna az a seprű - jegyeztem meg óvatosan. Nem kerülte el a figyelmemet, ahogy összehúzta magát a kanapé másik végében. - Fázol? Tudok adni egy pokrócot, ha gondolod. Nem az igazi a fűtés, én már hozzászoktam, de Bonnie is folyton meg akar fagyni... Úgy döntöttem, egyelőre nem teszem szóvá a félelmeimet Carol lelki állapotát illetően. Talán a legtöbb, amit most tehettem az az, hogy próbáltam támaszt nyújtani neki és szemmel tartottam. Most legalábbis... Mi lesz, ha visszamegy az iskolába? Ott ki fog figyelni rá? - Még szerencse, hogy nem is akarok bejönni Fridának. Senkinek sem, de neki a legkevésbé. Én egy időre elengedtem mindenféle párkapcsolatot és csak a bakancslistám maradékát szeretném kipipálni. A házas nő és az auror megvolt, talán a következő egy kviddicssztár lesz. - Nem volt bakancslistám, sem pedig terveim a nőket illetően. Nehezen lettek volna, mikor azóta folyton Fridán járt az eszem, hogy újból találkoztunk. Már amikor nem Ada miatt keseregtem... Tényleg nem reméltem semmit Fridától, pontosabban féltem remélni, de ettől még nem bírtam megállni, hogy ne hozzá hasonlítsak minden nőt és ne kattogjak azon minden együtt töltött percben, hogy mennyire siralmasan akarom őt. És bassza meg, senki nem volt olyan, mint ő, visszagondolva az elmúlt majdnem húsz évre, senki sem. És tudtam, hogy ezután sem lesz még egy Frida az életemben. - Akkor jó. Neki nem kell tudnia ezekről. - Így is féltem tőle, Alina mit gondolhatott rólam. Hát ha még a fülébe jutott volna bármi is, amiről Carollal ma beszélgettünk... - A macskamentést nem ajánlom, hacsak nem szeretnél ezeknek a doromboló dögöknek a rabszolgája lenni életed végéig. Nem mintha macskák vagy kutyák társaságára szorulnál, én tudok valakit, aki örömmel lenne veled bármikor. "D"-vel kezdődik a neve és "ante Fortescue"-val végződik. Még mindig olyan édesek vagytok együtt a próbákon, szinte hányingerem lesz tőletek. Tizenöt éves korom óta füveztem rendszeresen, alig éreztem meg egyetlen joint hatását. Kellemesen oldotta a stresszt, a szorongást, jobban aludtam tőle és valóban meghozta az étvágyamat is, ha arra volt szükségem, de már fel sem tudtam idézni, milyen volt, amikor még intenzív hatást gyakorolt rám. Ellenben Carol arca nagyon hamar árulkodóvá vált, ő velem ellentétben határozottan megérezte a füvet, persze ez is volt a cél. Nem láttam semmi veszélyeset abban, ha elszívott egy spanglit, különösen így nem, hogy itt ültem mellette és figyeltem rá. Ráfért, hogy akár csak néhány órácskára ellazuljon. Talán jobban lesz tőle, talán végre tud majd aludni. - Vissza akarsz menni az iskolába? Csak mert kurva feltűnően be leszel állva, ezt most megjósolom, és nem szeretném, ha bajba kerülnél. - Leszartam, hogy kap-e büntetőmunkát, manapság már nem Cruciatus átokkal nevelték a diákokat. Engem csak az érdekelt, hogy ne tegyen kárt magában, mert azok után, amiket ma megosztott velem... nos, nem mertem biztosra venni, hogy nem csinálna semmi butaságot.
Láttam, hogy milyen fejet vágott a kijelentésemre és nem igazán tudtam hová tenni. Úgy nézett rám, mintha éppen azt ecseteltem volna, hogyan akarom kibelezni őt és a macskáit is, mint valami kegyetlen gyilkos. Egyrészt eszem ágában sem volt ilyesmit tenni, másrészt pedig nem mondtam semmi hasonlót. Vagy már szórakozik velem a saját agyam? Inkább nem foglalkoztam vele, ahogy Bertie reakciójával sem. - Egyáltalán nem fog hiányozni az a seprű. Soha többet nem akarok ráülni, kviddicsezni pedig végképp nem. Jobb is, ha nem látom a szobám sarkában letámasztva, Hunter legalább hasznát fogja venni. Egyébként is, már tudok hoppanálni, úgyhogy utazáshoz sincs rá szükségem. -A kérdésére csak megvontam a vállam. -Szerintem csak a kimerültségtől van. Hosszú volt az elmúlt néhány nap. Kibaszott hosszú. -Valószínűleg sírtam volna örömömben, ha végig tudok aludni egy egész éjszakát ébredés és rémálmok nélkül. Már kezdtem teljesen belebolondulni a kialvatlanságba. Gúnyosan felhorkantam a válaszára, de inkább nem fokoztam. Hát hogyne, nem akar bejönni Fridának... A témát azért profin tudja terelni, milyen kár, hogy engem totálisan hidegen hagy a bakancslistája és hogy megdugott egy aurort meg egy házas nőt. Esetleg a kettőt együtt? Mindegy is, inkább nem nyúztam tovább, de azért jól megjegyeztem ezt magamnak. Később még jól jöhet. - Ó, te szemét, annyira tudtam, hogy megint felhozod szerencsétlen Dantét... Már annyiszor mondtam, hogy azért vagyunk olyan "nyálasan cukik" a színpadon, ahogy te mondanád, mert ez a munkánk. Annyit jelent csak, hogy jól végezzük, nem kell belelátni semmit. Ha Eustace remek színész lenne és együtt tolnának egy Rómeó és Júliát Bonnie-val, akkor velük is ugyanezt csinálnád? Na ugye, hogy nem. Egyébként is, Danténak biztosan van barátnője, hevernek páran a lábai előtt. -Ezért jó, ha az ember egyszerre színész és rajongó. Láttam és hallottam érdekes megjegyzéseket a színfalak mögött és a nézőtéren, amiken még nevetni sem lehetett, olyan szörnyűek voltak. De köztem és Dante között akkor sincs semmi. Semmi. Hátradöntöttem a fejem a kanapé támlájára és kifújtam egy adag füstöt a plafon felé. Merlinre, de jó volt ez. Egy egész életre elegendőt akartam most azonnal hazavinni belőle. - Leszarom az iskolát. Nem lóghatok a nyakadon egész éjszaka, nem vagyok valami jó társaság alvás közben. Így is túl sokat tettél már, pedig nem volt muszáj.
Továbbra sem tetszett a terve, hogy elajándékozza a holmijait. De mégis mit mondhattam volna? Valószínűleg sok mindent, de nem voltam agyturkász, hogy tudjam, mi ilyenkor a teendő. Tudtam, hogyan kell kezelni egy túladagolást, egészen jól értettem a sérülések ellátásához, ősszességében úgy éreztem, hogy tudok mit kezdeni mások lelki bajaival is, de volt az a határ, amin túl már elképzelésem sem volt róla, hogyan kéne segítséget nyújtanom. - Te tudod... de ne csinálj meggondolatlan hülyeséget, jó? - Magasról leszartam, kinek adja a méregdrága seprűjét, amit a pénzes apja vett neki. A kviddicset is leszartam, sosem kedveltem azt a hülye sportot, nem akkora veszteség, ha abbahagyja. Én másfajta meggondolatlan hülyeségről beszéltem és csak reménykedhettem, hogy Carolnak most nem ilyen gondolatok kavarognak a fejében, hanem tényleg csak annyi, hogyan gyűjti feleslegesen a port a vadiúj Nimbusa a sarokban. - Vagy csak egy burzsuj, elkényeztetett kis arisztokrata vagy, akinek befagy a segge, ha nincs padlófűtés - vágtam rá, természetesen egy percig sem gondoltam komolyan. Csak ugrattam, már megszokhatta tőlem, hogy gyakran húztam a származásával, nyilvánvalóan nem komolyan. Nem érdekelt, hogy náluk valószínűleg tényleg még a kutyaházban is volt padlófűtés. Utáltam, hogy folyton Fridát emlegette, mintha legilimentor lett volna és kihallgatta volna az összes féltett gondolatomat Fridáról. De biztos nem tette meg, mert akkor már halálra gyötört volna vele, hogy annak idején Pumpkinnak becéztem Fridát, és ezt eddig egyszer sem említette meg. Ha egy igazi legilimentor belenézett volna a fejembe, biztosan fulladásig röhögte volna magát azon a sok-sok szánalmas gondolaton. Régi, ködös emlékeken Fridáról - ahogyan a roxforti tó partján és a könyvtárban próbáltam segíteni neki a bájitaltannal, de valahogy mindig csókcsata lett a vége, ahogyan izgatottan vártam minden egyes órája után a tanterem előtt, ahogyan tervezgettük az életünket a csillagvizsgáló-toronyban, amíg én egy cigi vagy egy joint végére értem, de még az is szánalmas volt, ahogyan húszévesen már tudtam, hogy ő az igazi, mindig is ő volt és lesz, én pedig hagytam eltűnni. Sok rossz döntést hoztam az életemben, sok hibát követtem el, de talán mind közül az volt a legfájdalmasabb, hogy kétszer is szó nélkül hagytam kisétálni az életemből az egyetlen nőt, aki őszintén szeretett. Vajon hol lennék most, ha tizenhét évesen nem csak szomorúan tudomásul veszem, hogy minden ok nélkül ellök magától? Vagy ha húszévesen utána megyek és nem hagyom, hogy a kislányunkkal együtt lelépjen? - Nem csinálnám ezt, mert a húgom senkivel nem olyan nyálasan cuki a színpadon, mint te a Fortescue gyerekkel és különben is, ha az a lapátfülű fasz bepróbálkozna a kishúgomnál, akkor szétütném azt a rusnya kopasz fejét. - Bonnie előző párkapcsolata után nem szívesen láttam körülötte egyetlen férfit sem. Különösen nem olyat, akiről tudtam, hogy ugyanúgy fog bánni vele. Nem fogom még egyszer tétlenül nézni, hogy ilyen gyalázat érje a kistestvéremet. - Nincsen barátnője, az anyjától tudom, panaszkodott róla egy sort, hogy folyton csak tanul és a színházba jár, még ilyesmire sincs ideje. Ami mellesleg tényleg aggasztó, ha húszévesen engem minden este olyan édes kiscsajok tapsoltak volna meg, mint őt, hát biztosan nem vizsgákra magoltam volna. Szórakoztatott, ahogy percről percre figyelemmel kísértem, hogyan távozik Carolból a stressz minden egyes slukkal. Mikor először találkoztunk a Mágiaügyi Minisztériumban, meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer majd tényleg együtt fogunk füvezni, mint ahogyan az auroroknak ezt hazudtuk. - Úgysem alszom - vontam meg a vállam. - Már megszoktam, hogy általában éjszaka melózom és valamikor napközben alszom egy keveset, és amúgy soha nem is voltam valami jó alvó, szóval még nem sikerült átállnom a normális emberek bioritmusára. Azt terveztem, hogy szétcsapom magam és egy jámbor főtt krumpli értelmi szintjén bámulom a plafont hajnalig, miközben látványosan sajnálom magam, de talán ezeket a nagyszabású terveket el tudom napolni miattad. Lejjebb csúsztam a kanapén és fáradtan kisöpörtem néhány hajtincset az arcomból. Tényleg le kellett volna már vágatnom azt az oroszlánsörényt. - Amúgy meg a fű segít majd nyugodtan aludni. Még a Roxfortban az volt a kedvenc elfoglaltságom, hogy jól beszívtam Hisztis Myrtle mosdójában, aztán beültem aludni mágiatörire vagy jóslástanra. Mondanám, hogy próbáld ki, de ha miattam rosszul sikerülnének a vizsgáid és ezért nem jutnál be egy fancy akadémiai szakra, nagyon szomorú lennék. És... - drámai hatásszünet, füst beszív, kifúj - Dante is.
- Nem fogok. -Továbbra sem értettem, hogy milyen következtetést vont le abból, hogy nem akarok feleslegesen tárolgatni otthon egy seprűt, amihez kifejezetten rossz emlékeim fűződnek. Mármint persze jók is Hunter miatt, de sajnos azokat nem igazán tudtam élvezni úgy, hogy mindenre árnyékot vetett az a néhány borzalmasan sötét kép, ami a fejemben élt. Biztosan mondhattam valamit, ami miatt így reagált, de jelenleg nem éreztem semmi motivációt arra, hogy megpróbáljam megfejteni. Nem érdekelt, majd ő is elengedi a témát. - Szakadj meg, Gilbert -grimaszoltam. -Orosz arisztokrata vér csörgedezik az ereimben, én az Antarktiszon is elélek pingvinhúson, kabát nélkül. -Nagyon erős túlzás volt, igazság szerint egész fázós voltam apámhoz képest. Jól bírtam a hideget általában, később vettem elő a pulóvereket és a téli kabátokat, mint mások, de azért nem annyira feltűnően. Hóviharban én is vacogtam a hat réteg ruha alatt is. De nehogy már neki legyen igaza. Nem tudtam, mennyire rátapintok a lényegre Fridával. Persze láttam, hogyan néztek egymásra, amikor együtt voltak és érezni is lehetett, ahogy vibrál körülöttük a levegő, legfeljebb mások voltak vakok. Én is erre alapoztam minden megjegyzésemet, meg hát arra, hogy a legjobb barátnőm szüleiről beszélünk. Egyébként is megérdemelte, amiért állandóan Dantéval jött. Nem bírtam ki nevetés nélkül az Eustace-ra adott reakcióját. Élveztem, hogy mindenkinek hasonlóan erős negatív érzései voltak afelé az elefánthoz jobban hasonlító lény felé. Mondjuk rá is szolgált, és nem csak a kinézetével. - Na látod. Akkor barátnője nincsen, de ez is csak azért, mert annál fontosabb neki a tanulás és a vizsgái. Azt hiszem, ez inkább egy jól kivédett rontás, mint egy elmulasztott lehetőség. -Még egy mélyet beleszívtam a füves cigibe és hosszú benntartás után kieresztettem. Büdös volt, de jelenleg rohadtul nem érdekelt. -Amúgy is, senki sem szereti törött vázába rakni a virágait. És ebbe most nehogy valami szexuális metaforát hallja bele, éppen egy kibaszott filozófusnak érzem magam. -Nem voltam valami jó filozófus, ami azt illeti, mert ennél rosszabb hasonlatot aligha hozhattam volna össze. Sajnos csak utólag jöttem rá, mennyire kétértelműen hangzott és biztos voltam benne, hogy Bertie nagyon ki fog röhögni. Valahol meg is érdemeltem. -Pedig jól hangzik a jámbor főtt krumpli. Meg tudnék most enni egy vagonnal belőle. De ha gondolod, sajnáltathatjuk magunkat közösen, abban mostanában én is nagyon profi lettem. Én nem akartam, hogy levágja a haját. Azt hiszem, egyedül voltam vele. Lehunytam a szemem, nehéz takaróként éreztem magamon a három napi alváshiány súlyát. Ha most Bertie hirtelen elhallgatott volna néhány percre és nem kellett volna egy párbeszédre figyelnem, egész biztosan azonnal elalszom úgy, ahogy vagyok, ülve, kényelmetlen pózban. Nem bántam. - Tudod, ha most nem érezném magam túl nyugodtnak hozzá, nagyon szívesen nyakon vágnálak ezért. Van egy olyan érzésem, hogy sosem fogsz leszállni Dantéról és rólam, de nem baj. Nekem is ott van Frida, akivel visszavághatok. Ha harc, hát legyen harc.
- Hát hogyne, Caroline. Cserélhetünk pár napra, tiéd a fűtetlen albim, én pedig megyek hozzátok nyaralni. - Biztos voltam benne, hogy irdatlanul szarul éreztem volna magam egy olyan puccos kúriában, amilyenben Dolohovék is élhettek. Valahol álszentség volt tőlem azért cukkolni Carolt, mert elképesztő elszántsággal tagadta a Dante Fortescue iránt érzett rajongását... igen, nevezzük annak. A szerelem túlzás lett volna, hiszen nem is ismerte még igazán a srácot, de elég egyértelmű volt, hogy több mint szimpatikus neki. Kinevettem érte és folyton ezzel zaklattam, pedig én is éppen így tagadtam a nyilvánvalót Fridával kapcsolatban. Talán csak mindkettőnk részéről egyfajta védelmi mechanizmus volt ez, féltünk a lehetséges sérülésektől, különböző okokból ugyan, de valószínűleg jogosan. Engem már kétszer elhagyott Frida és Ada miatt amúgy is olyan sérülékenynek éreztem magam, ahogy már hosszú ideje nem történt, Carol pedig egy olyan traumán volt túl, ami után az is csoda volt, hogy funkcionált a hétköznapokban. Vagyis... annyira talán nem is funkcionált, akkor nem ült volna itt a kanapémon egy füves cigivel a kezében. - Ne haragudj, de ebbe nagyon nehéz nem belehallani - nevettem fel. - Szerintem Dante örömmel rakná a virágait abba a vázába, minden értelemben, de amúgy egy faszság ez az egész metafora. Mindenkinek megvan a maga szarsága, meg kell találni azt az embert, aki képes elfogadni őket és akinek te is képes vagy elfogadni a szarságait. Nincs veled semmi baj, aki meg úgy gondolja, hogy igen, az inkább dugja fel magának a virágait. Csak megvontam a vállam, eddig is tudtam, hogy nem fog leszállni a Frida témáról. Majd egyszer megunja, előbb-utóbb úgyis rájön, hogy ez reménytelen, Fridával annyi esélyünk volt a közös jövőre, mint nekem a mágiaügyi miniszteri pozícióra. Ahogy ránk telepedett a rövid csend és elfogyott a spangli, nem kellett hozzá sok idő, hogy Carolt végre elnyomja az álom. Valószínűleg már nagyon vágyott erre, elnézve a sötét karikákat a szeme alatt, régóta nem gyűrte le ilyen könnyedén az álmosság. Hoztam neki egy pokrócot és egy párnát, gondosan betakargattam, hogy ne fázzon a huzatos lakásban, a feje alatt pedig megigazítottam az enyhén macskaszőrös párnát. Én vele ellentétben nem tudtam aludni, mivel a látogatásával ugrottak az eredeti terveim, így másképpen akartam hasznosan tölteni az időt. Magamhoz vettem a telefirkált lapokat, amelyen az Eddie-vel készített jegyzeteink álltak és az egyik ezeréves bájitalokkal foglalkozó könyvet, amit felcsaptam a fájdalomcsillapítóknál szóló résznél, ahol még előző nap félbehagytam.
Megbeszéltük -vágtam rá gondolkodás nélkül, mintha ez valaha is megtörténhetett volna. Esély sem volt rá, hogy apám hagyjon egy ilyen helyen aludni teljesen egyedül, az pedig még hihetetlenebb gondolat volt, hogy Bertie eltöltsön pár napot otthon. Már ott megbukott volna a dolog, hogy Winston öt perc alatt darabokra szed bárkit. Egyértelműen csak védelmi mechanizmus volt ez az egész mindkettőnk részéről. Nincs még olyan szerencsétlen a világon, mint mi ketten, akik olyan hevesen tudták tagadni, hogy mit éreznek egy másik ember iránt. De még saját magunknak is, pedig számomra éppen annyira egyértelmű volt Bertie szerelme Frida iránt, mint amilyen nyilvánvalónak ő érezte az én érzéseimet Dante felé. És a legszomorúbb az egészben, hogy mindkettőnknek kétségkívül igaza volt, csak hevesen próbáltuk tagadni. - De nem önzőség a saját szarságaidat a másikra terhelni? Nem érzem fairnek vele szemben. -A virágos megjegyzésére elmosolyodtam. -Egyszer olvastam egy borzasztóan rossz könyvet, ahol a faszi tényleg megpróbált feldugni magának egy virágot. Aztán nagyon szomorú lett, hogy nem sikerült neki, úgyhogy felgyújtotta magát. És nem, ezt nem most találom ki a fű hatására, tényleg elolvastam ezt a könyvet. Soha nem fogom visszakapni azt a pár órát az életemből. Nem tudom, mennyire gyorsan nyomott el az álom, de észre sem vettem, hogy egyik pillanatról a másikra kiesett a kezemből a már nem is égő füves cigi maradéka, én pedig olyan mély álomba zuhantam, amilyet régen nem éltem át. Békés is volt, egy sötét, álomtalan nyugalom, amire hónapok óta vágytam. Az elején. Aztán felbukkant egy arc a sötétségben, egy folyosó, egy fal, a hideg kövek az arcomon, a hányingerkeltő érintések... Olyan hirtelen riadtam fel, mint ahogy elaludtam. Először nem is tudtam, hol vagyok, csak levegő után kapkodtam és próbáltam rájönni, hogy leizzadtam, vagy a könnyeim folynak, mert hirtelen nem tudtam megállapítani. Vajon mennyit aludtam? Órákat vagy csak perceket? Életemben nem éreztem magam ennyire dezorientáltnak, és az emlékek hatására sírni lett volna kedvem. Miért nem lehetek normális?
- Faszomat már, mit nem lehet megérteni azon, hogy most nem árulhatok? Keresd Dung Fletchert, most ő árul helyettem, de ugyanazt. Osztozunk az üzleten. - Úgy beszéltem az előttem álló tizenkilenc-húszéves forma kiscsajjal, aki szinte remegett, miközben könyörgött, hogy adjak neki methet, mint egy szellemileg visszamaradott hegyi trollal. Képtelen volt felfogni azt a nagyon egyszerű tényt, hogy az aurorok miatt nem dílerkedhettem jelenleg, helyettem Dung Fletcher árult, akivel osztoztam a profiton. Havonta egyszer összeültünk, kotyvasztottam neki nem kevés cuccot, amit eladhatott, majd hatvan-negyven százalékos arányban elosztottuk a bevételt, az én javamra. Mindig megpróbált átbaszni, nem is Mundungus lett volna, ha tisztességesen üzletel, de így is megérte. Az aurorok nem találtak nálam kereskedelmi mennyiségű drogot, de a kevéske színházi fizetésem mellé kaptam egy kis jövedelemkiegészítést. Mindenki nyert vele.
