Tavaszi szünet. Tipikusan azok közé az időszakok közé tartozik, mikor kiürül a Roxfort, hiszen minden épeszű gyerek - legyen az kicsi vagy nagy - igyekszik haza a családjához. Viszonylag kevesen maradnak a kastélyban, akik pedig mégis, azok családja feltehetőleg nem ér rá... vagy épp nincs családjuk. Szegények. És vannak az olyanok, mint én. Akiknek van ugyan családja, sőt, még szeretik is, még ha néha nem is érzi úgy az ember... mégis itt kell maradniuk, mert az utolsó pillanatban jött közbe valami. Nem szeretem az utolsó pillanatokat. Egyáltalán nem. Az utolsó pillanat általában azt jelenti, hogy már egy ideje tervezünk valami hű, de szuper dolgot, amit aztán valami sikeresen meghiusít, az ember lánya meg legszívesebben a haját tépné idegességében, hogy már megint mi a Merlin szakálla történt. Nem, az utolsó pillanatokkal sosem voltunk jó barátságban, szerintem kölcsönösen. De alig néhány órával ezelőtt a szárnyas hírnökök felé sem éreztem a megszokott szeretetet. Sőt, egyenesen tollatlanítottam volna az illető példányt, miután elolvastam anya általa kézbesített, viszonylag rövid, szűkszavú levelét. Majdnem mint a mugliknál a távirat: "Drága lányom. Stop. Ne haragudj, nem tudtok hazajönni Hugoval. Stop. Nekem a nyakamba szakadt a munka. Stop. Apád pedig megintcsak nem ér rá. Stop. Kérlek, értsd meg, és maradjatok az iskolában! Stop. Vigyázz az öcsédre. Stop. Na és persze magadra is. Stop. Szeretlek titeket! Stop. Hamarosan találkozunk. Stop. Ölellek: Anya. Stop." Aha.... világos. Minden világos. Nyakába szakadt a munka. Akkor már csak egy kérdésem lenne: mégis mikor nem? Na jó... tudom, most kissé igazságtalannak tűnhetek a hirtelen rámtört csalódottság miatt. De most komolyan, nem dőlne össze se a világ, se a Minisztérium, ha Hermione Granger egyszer nem a munkáját helyezné a fontossági sorrendje tetejére. Francba is. És én még hagyján, viszonylag jól fogadtam... Hugonak viszont nem igazán tetszik a hirtelen kialakult helyzet. Hát, egyáltalán nem hibáztatom érte. Viszont hamár így alakult, akkor hozzuk ki belőle a legtöbbet alapon gyorsan visszarámoltam a szekrénybe a ládámból, hogy aztán kifelé vehessem az irányt. Hogy hová? Hát, aki ismer, az könnyen meg tudja mondani, hogy merre is tarthatok éppen, de hogy ne kelljen senkinek sem tippelésekre pazarolnia az energiáját egyértelműsítem a helyzetet: szokásomhoz híven a kviddicspálya felé tartok, hogy ha már egyszer itt ragadtunk, akkor legyen valami haszna is. Na meg mi tagadás, imádok repkedni, bár tény, hogy egyedül nem olyan jó, mint valamelyik csapattársammal, esetleg barátokkal gyakorolni, vagy csak úgy céltalanul szelni a levegőt. Megpróbáltam rávenni az öcsémet is, de ő a legutolsó próbálkozásunk után közölte, hogy köszöni, egy időre kirepkedte magát, menjek valaki mással. Ő tudja. Én mindesetre seprűmmel kezemben baktatok a pálya felé, aztán, ha odaérek, akkor a lelátóknál várakozok pár percig, hátha valaki arratéved közben, és csatlakozni szeretne. Mert tényleg sosem lehet tudni. Aztán ha esetleg nem jönne senki sem, akkor egyedül vágok neki a kissé felhős égboltnak.
~ Visíts, ha valami nem jó :3 ~ Szószám ~Patience ~ ★ ~
Vendég
Szer. Május 13, 2020 3:50 pm
Napját sem tudnám megmondani, mikor viseltem utoljára olyan edzőruhát; a szélesre tárt gardrób előtt állva igencsak gondban voltam, tegyük hozzá. Mérgezett egérként róttam a padlás- és a hálószoba távot, mire elhessegettem a fejemből a hárpiás mez látványát, ami piszokmód meredt rám a felső polcról, mintha kompromisszumok nélkül beleférnék, kislányként bezzeg mit megadtam volna azért, ha egy árva blúzom is feszült volna mellben. (Az emlék miatt persze megpróbáltam magamra szuszakolni.) Egy kissé bezsongtam, úgy tinédzseresen, jöttem erre rá végérvényesen akkor, amikor laza frizurán ügyködtem a tükörhöz hajolva - akár az utolsó simítások, mint aki randevúra hivatalos, de az istenért, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tényleg randizhatok az unokahúgommal. Normális esetben nem kellene, hogy ez kiváltság legyen, bár az elmúlt időszakban eleve nem haladt minden a normális kerékvágásban. Amióta odáig jutott az életünk, hogy a rokonság másik fele is külön univerzumban létezik, muszáj így gondolkodnunk. Öröm az ürömben; mert a körülményekhez képest, ezt a randit is Hermione Grangernek köszönhetem. Márpedig annak a nőnek, aki eléri, hogy egyszerre legyen jelen a politika útvesztőjében és a házasságában odahaza, igazán megbocsátható, amikor másutt arra kényszerül, hogy lefaragjon magából - és most, dacára annak, hogy Hermione az előző hetekben elérhetetlen volt telefonon, kieszelte nekünk mindezt. Rosenak fontos tudnia, hogy az anyukájának régóta nincsen szüksége időnyerőre, hogy mellette maradjon.
A kviddicspálya felé sétálva még megmosolyogtat, milyen ünnepélyesen fogadtam meg McGonagallnak, hogy nem lopom ki a diákját az iskolából, már amellett, hogy tanítani sem fogom semmiféle professzionális trükkökre. Egy elejtett mondatából érződött ugyan, hogy a Hárpiák feminista értékrendjét is szívesen tartja inkább a kapun kívül, de azt azért remélem, hogy nem nézi ki belőlem a családon belüli hittérítést. Dehogy, sosem azonosultam ízig-vérig azzal, amit máig nagy büszkeséggel hirdetnek - és Minerva előtt egyébként sincs esélyem renitenskedni, jól tudom, hogy a bokros teendői mellett is megoldja majd, hogy néha szemmel tarthasson bennünket. Hát nem elég bizonyíték, hogy azonnal tudott Rose hollétéről? A karórámra, majd az éppen elrugaszkodó vörös sziluettre pillantok; a gyerekek már az Expresszen utaznak, és csak sejtésük sincs arról, hogy a következő pár órát valaki más sokkalta izgalmasabban fogja tölteni náluk, lassú és álmosító zötykölődéstől megkímélve. Azt hiszem, külön jót tesz ez az alkalom nekem is, hogy a vonat érkezéséig ne egymást rágják az idegszálaim. Legalábbis, naivan ebben bízom, egészen addig, amíg a lelátók lábához érve tökéletesnek érzem a pillanatot arra, hogy végre kezembe foghassam az én szeretett Starsweeper-em, aki sokadjára moccant meg idefelé a tértágított táskámban. Kétség sem fér hozzá, mennyire érzi a szabadság szelét, a szoros cipzár sem zárhatta el tőle a friss levegőt, ami az én orromat is kitölti, amióta csak ráléptem a régi meccseket idéző ösvényre. Mind olyan közelinek tűnik. Figyelem Rose-t; biztos vagyok benne, hogy ügyesebben üli meg a seprűjét annál, minthogy megijesszem a felbukkanásommal, mégis türelmesen várom, amíg megteszi a teljes kört a pálya felett és csak azután emelkedem a magasba, hogy jól kiszúrjon. - Hellóóó, Rose...! - kiáltom neki egy olyan mosollyal az arcomon, ami elé minduntalan sodorja a szél a nagy műgonddal beállított, béna frizurámat. De még így is, könnyen megszámlálhatóak azok a gyönyörű szeplői, miközben lelassítok. - Mit gondolsz, egy ilyen vén róka asszonyság csatlakozhatna hozzád? Ígérem, nem leszek annyira ügyefogyott!
Vendég
Pént. Május 15, 2020 9:34 pm
Rose & Ginny
Fight or flight
Ideje volt végre kinyújtóztatni a tagjaimat, és ismét átszelni az eget... már rég nem sikerült gyakorolnom. Talán egy hete is. Na igen, nálam az egy hét az régnek minősül - ha tehetném, akkor állandóan seprűnyélen lógnék. Azt meg ugye nem lehet, mert akkor az a tanulás rovására menne. A tanulás, meg egyéb fontos dolgok és személyek rovására. Szerencsére azzal nincs baja senkinek sem, ha repkedek. Főleg akkor nem, ha szinte mindenki hazament, tehát nem veszem el senki idejét sem. Valahogy sejtettem, hogy nem kell egyedül rónom a köröket a pályán, mert előbb vagy utóbb csatlakozik hozzám valaki, aki szintén nem bírja sokáig adrenalinlöket nélkül. De arra egyáltalán nem számítottam, hogy az illető az Ginny nagynéném lesz. Van egy olyan érzésem, hogy ezt anya intézte el, azt viszont nem tudom, hogy mikor... és miért nem szólt egyikük sem? Anya hagyta, hogy azt gondoljam, nem figyel ránk, és közben titokban ideküldte a nagynénémet? Na igen... anya, a szervezőzseni. - Szia, Ginny néni! Hát te hogy kerülsz ide? Mi szél sodort erre? Egyébként persze, gyere csak! Ketten mégiscsak jobb gyakorolni, mint egyedül! Mi a helyzet veletek? Köszönök vissza széles mosollyal arcomon, habár tekintetemből érződhet némi zavarodottság, értetlenkedés. Ez viszont nem sokáig van ott, helyét gyorsan átveszi a rokonom láttán érzett öröm. - Na, ne beszélj butaságokat, te egyáltalán nem vagy ügyefogyott! Viszont te vagy a rangidős, te vezetsz! Rendben lesz így? Érdeklődök kíváncsian, miután kiméltatlankodtam magam a "ígérem, nem leszek annyira ügyefogyott! kijelentés hallatán. Na persze... ő, meg az ügyefogyottság. Meg úgy egyáltalán: a Weasleyk és az ügyefogyottság? Nem, valahogy nem illünk össze. - Szóval akkor mit gondolsz, mit csináljunk először?
