Vannak az amolyan napok, amikor az ember felkerekedik, és tiszteletét teszi a rokonainál. Meg vannak azok is, amikor fogja magát, és a régi barátokkal leissza magát néhány félpucér nő társaságában. Ennek a kombinációját ritkán ajánlják, és ha igen, javarészt hasonló nemű és szellemiségű rokonokkal, én azonban a legtöbb esetben tettem az ilyesfajta elvárásokra, különben sem volt olyan sok szabadidőm. Iskola, órák, készülés, vizsgázó tinik, és persze az állandó zaklatás a házassági találkozóval kapcsolatban. Pollux úgy csinált, mintha Cassie valami idegen lenne számomra, csak mert néhány éve nem találkoztunk. Biztos vagyok benne, hogy ő nálam is jobban utálja ezt a helyzetet, mert legalább annyira elfoglaltnak tetteti magát az apja előtt, ahogy én táblázom be magam. Talán így a legjobb mindkettőnk számára, majd találkozunk az esküvőn, vagy utána, mondjuk három-négy évvel! Bár asszem nem kell ilyesmitől tartanom, tuti a másik pasast választja, én csak amolyan elrettentő példa lehetek, akit előrántottak a feledés homályából. A Minisztériumba tartottam, de az aurorokat jó messzire elkerültem, azt hiszem csak a rend kedvéért, mégiscsak bujkálunk, vagy mi a fene. Különben is, ki az, aki önként beszökdel az aurorok közé, és leáll cseverészni a zsandárokkal? Még a végén ott tartanának, mondjuk úgy, örökre. Ha nincs ok, majd kerítenek, mondjuk, hogy bolond vagyok, hiszen, mint mondtam, ki a fene menne oda önként cseverészni? Ugye, hogy de igen, nem? Mondom. Helyette inkább fellifteztettem nemesi hátsó felem a Nemzetközi kapcsolatok főosztályára, fú de fellengzős neve van. Már attól kékebbnek érzem a vérem, hogy simán bemászkálhatok, mintha csak haza jönnék, aztán ha eltöröm a Minisztérium egyik ezer éves vázáját, majd jól a portás kezére csapnak. Bár szerintem zsebből fizetném a károkat, és nem a roxforti fizuból… - Fif! Dobj el minden hivatalosat a kezedből, ez most emberrablás! - Tartottam ujjaimat pisztolyt formázva unokahugomra, és elváltoztatott hangon beszéltem hozzá. Tök hihető, mit akarsz? - Nincs nálatok semmi letapogatós masina, simán bejöttem egy ekkora stukkerral! - Mosolyogva dugtam aztán zsebre, remélem a titkárnő lefordult a székről ijedtében. - Amúgy a fele sem volt tréfa, olyan helyre viszlek, ahol zsebkendőt terítenek a magunkfajták a székre, mielőtt leülnek! Franci, mondja le Fif minden programját, ezennel elrabolódott! - Mit foglalkoztam én a nevekkel, úgyis tudja, akinek szólt, nem? Inkább csak toporogva vártam, hogy magához vegye legalább a táskáját, mert a nők anélkül nem életképesek. Mármint, semmi lenézés, olyan az számukra, mint a férfiaknak a hűtőszekrény, csak azt nehezebb magunkkal cipelni, mi biztonságban tartjuk, odahaza. Egyszer randiztam egy lánnyal, aki kénytelen volt a táskáját másfél órára egy öltözőben hagyni, mintha csak az újszülött kisbabájától szakították volna el. Szinte könnybe lábadt szemekkel pislogott abba az irányba, amerre sejtette a kis fekete szőrmókot. Akkor fogadtam meg, hogy többé nem teszek ilyet. Kínzás. Felé tartottam a karom, nem vagyunk mi barbárok. Majd ha ittunk. Utána meg még bármi is lehet. Egyikünket se féltettem, a Sørensen egy igen szívós fajta, a jég, meg bárki más hátán is megélünk. A tipegőse mondjuk lehet kicsit piszkos lesz, nem számoltam vele, hogy itt ilyen csincsában dolgoznak, mondjuk várható volt. Na mindegy, majd legközelebb. Akkor talán Levint is elcsábítom, bár utána tuti letépné Fif az arcát, hogy más nőre nézett. Jobb ez így, majd küldök neki képet, had irigykedjen. Aztán amint lehetett az Abszol út végére hopponáltam magunkat, biztos sejtette, merre tartunk, de ha egyszer itt mérik a jobb italokat. - Remélem sok fontos dolgod lett volna, csak akkor érzem eredményesnek ezt a rablást, ha mások napja így elcsesződött. - Igazából maximum nemet mondott volna, bár nekem azt szinte sose szoktak, úgyis ritkán látjuk egymást, ennyit érdemlek. - Még felszedjük egy régi cimborám a sulis időkből, ha nem baj. Biztos kedvelni fogod, olyan jámbor alkat, lazítószerekkel, meg ilyesmikkel. Otthon szondáztat Levin? Mert alhatsz nálam is, nehogy lekapd az arcát részegen. - Fifet félteni? Mintha az ember attól tartana, hogy egy tigris tank defektet kaphat. - Bertie! Hoztam előre jó nőt, hátha a bárban nem tartanak! - Intettem át az utca másik végébe várakozó férfinak, bárhol megismertem volna. Annyit nem változott, csak kicsit megviselték a mindennapok. De ugyan, melyikünket nem?
It’s important to be organized and ruthless. Three piles, I always say. The stuff you wanna keep, the stuff you might need later that you put in storage, and the stuff you have to destroy.
Ori & Bertie & Fiona
Nyugodt napra számítottam az irodában, kivételesen semmi dolgom nem akadt. Levin pár napja Vlagyivosztokban volt egy konferencián, én pedig nem tartottam vele. Akadt még néhány elintéznivalóm, köztük olyan is, amiről neki fogalma sem volt, pedig hatalmas előnyöket hozhatott nekünk a jövőben. Lényegtelen. Ezekkel hamarabb végeztem, mint azt terveztem, mint kiderült, nem is kellett annyi győzködés A-nak, B pedig egyetlen jókor elejtett mondat után úgy döntött, hogy oké, akkor ő most beszél nekem, mert inkább az, mint én. Jólesett, szeretem az egyszerű feladatokat. A hivatalosabb ügyek nem igényeltek annyi odafigyelést szerencsére, úgyhogy meglepő módon (és egy átvirrasztott éjszaka után, mert nem voltam hajlandó abbahagyni a vége előtt) tegnapra már készen is voltam mindennel. Persze ma is bementem az irodába, hiszen ki tudja, mi fut be időközben, amire szükségünk lehet. Végül nem mi, hanem ki futott be. Kivételesen Levin asztalánál ültem, ha már lehetőségem volt rá. Általában az ajtó melletti bőrkanapét koptattam, pusztán azért, mert kényelmesebb volt nekem ott, a dohányzóasztalon írni, mintha Levinnel ketten próbáltunk volna meg eligazodni az íróasztalnál. Most az egész az enyém volt, úgyhogy nem tudom, mit képzelhetett a kedves unokabátyám, amikor berontott az irodába. - Téged is jó újra látni, Ori -vontam fel a szemöldököm, elfojtva egy mosolyt, ahogy megláttam az ujjait lengetve felém. -Azért ha nem haragszol meg, nem lövök vissza rád. -Csak néztem rá értetlenül, ahogy mindenáron el akart rabolni, szegény titkárnő pedig még kevésbé értette, hogy mi a Merlin búbánatos bibircsókját akar ez az ember tőlem. Szerintem már készen állt rá, hogy értesítse a biztonságiakat is. Én pedig csak sóhajtva beadtam a derekam, úgyis untam már a tétlen ücsörgést, legalább csinálhatok is ma valamit. -Hallotta, kedves. Menjen haza nyugodtan, ha nincsen több tennivalója. Felálltam a férjem meglepően kényelmetlen székéről és a krokodilbőr táskámat felkapva elindultam Ori felé. Rámosolyogtam, miközben belékaroltam, mert igazság szerint nagyon jókor toppant be. Biztosan halálra untam volna magam, ha az egész napot itt kell töltenem, és valószínűleg a holnapot is, mert Levin nem fog előbb hazaérni mint holnap este. És azt hiszem, már arra is nagy szükségem volt, hogy egy kicsit lazítsak, hosszú és stresszes volt ez az évkezdés. - Ó, de még mennyire, tengernyi dolgom volt. Fel is vagyok háborodva, hogy így elrángattál a munka mellől, de hát neked nem lehet nemet mondani. -Ezért feküdt az asztalon kinyitva egy Agatha Christie könyvecske, ami a mai napon már a második volt, aminek nekiálltam. Túl rövidek. -Levin nincs itthon, ami egy kitűnő alkalom arra, hogy olyan dolgokat tegyek, amiket nagyon régen nem. Azért megpróbálok nem összeszedni egy jó kis chlamydiát, az kissé kínos lenne. Aztán meghallottam a Bertie nevet. Előrekaptam a fejem, és lássanak csodát, tényleg ugyanarról a Bertie-ről volt szó. Micsoda meglepetések vannak itt, nem is gondoltam volna, hogy egyszer a kedvenc kis informátorommal fogok együtt bulizni. Kicsit aggasztott, hogy vajon milyen buliról lehet szó, de igazság szerint nem volt annyira fontos. Úgyis meg tudom védeni magam. - Nahát, kit látnak szemeim -kúszott széles mosoly az arcomra. -Nem is tudtam, hogy ti ismeritek egymást.
Mikor utoljára láttam Orit, kis pisisek voltunk mindketten, akkor még a kviddicspálya szélén csorgattuk a nyálunkat a sportolócsajokra vagy bizonygattuk a Szárnyas Vadkanban, hogy igenis elmúltunk tizenhét évesek és az öreg Aberforth kiszolgálhatna minket Lángnyelv whiskyvel. Azóta sok minden megváltozott, többek között mi is, legalábbis ezt feltételeztem Orionról, mert amúgy kurvára fogalmam sem volt róla, mi történt vele azóta. De nyilván megváltozott, felnőttünk mindketten vagy mi a fasz, ha más nem is, annyi biztos, hogy már egyikünk sem volt babaarcú kiskölyök. A levele váratlanul ért, bár őszintén jól esett, hogy a visszatérése alkalmából éppen velem akar találkozni. Még akkor is, ha jelenleg akkora szartenger volt az életem, amivel nem szívesen dicsekszik az ember egy rég nem látott barátnak. Mégis mit válaszolhattam a "mi történt veled az elmúlt húsz évben?" kérdésre? Elkúrtam mindent, utcára kerültem, ráfüggtem az intravénás drogokra, ja, és amúgy akkora balfasz voltam, hogy összehoztam egy gyereket is. Ó, és jelenleg egy színházban takarítottam, aminek az egyetlen értékelhető része az volt, hogy Fridával néha kettesben eltűntünk a jelmeztárban - hozzáteszem, ha az ember Frida Scamanderrel dönget szabadidejében, utána annyira még csak lázba sem hozzák a beígért félmeztelen nők, de nemet mondani azért hülye lettem volna. Micsoda életút, száz pont a Hugrabugnak. Még szerencse, hogy kurva jól tudtam hazudni és féligazságokat megfelelően tálalni. Mert ez volt a terv, összekamuzni magamnak egy vállalható életet, aminek az elmesélésétől Ori nem akar majd eret vágni a rá törő depressziótól. Nagyjából fél órával a találkozónk időpontja előtt óvatosan megjegyeztem a húgomnak, hogy nem leszek itthon éjszaka, etesse meg a macskákat és ne nagyon nyisson ajtót senkinek, bedobtam egy cuki rózsaszín tabit, hogy megalapozzam a hangulatot, majd a legmenőbb partiszerómban - jó vicc, olyan nem volt - sétáltam le az utcára Ori érkezésére várva. Nem egyedül jött és a mellette ácsorgó nő volt az utolsó, akire ma este számítottam. Fiona Dolohovot az aurorparancsnokság fogdájában láttam legutóbb, egy meglehetősen megalázó szituációban. Azóta nem keresett információvásárlás ügyében, minden kommunikáció közöttünk kimerült abban a nagyjából három levélben, amit Carol nálam tett látogatása után váltottunk. Tömör és lényegretörő volt, csak felhívtam rá a figyelmét, hogy tartsa Carolon a szemét, mert nagyon nincs jól. A részleteket nem osztottam meg vele, nem is lettem volna rá hajlandó. - Hát te meg hogy a faszomba nézel ki, mi ez a szakáll? - szegeztem neki a kérdést Orinak köszönés helyett, majd azonnal lerohantam egy csontropogtató kézfogásra és medvéket megszégyenítő baráti ölelésre. Hála annak a rikító rózsaszín szarnak, amit Dung Fletcher szerzett nekem nem is olyan rég, hirtelen úgy éreztem, hogy szeretném az egész világot magamhoz ölelni és mindenki a barátom. Felhőtlenül boldognak éreztem magam, mintha még a holdacska és a csillagok is vidám partizenéket daloltak volna, a Zsebpiszok köz mocskos utcáin átrohanó patkányok Disney hercegnők ujjára ülő énekesmadárkáknak tetszettek, a sarkon rókázó csávó pedig szivárványt hányt. Az élet szép, ha kellően be vagy állva. - Te kurva jól nézel ki, mint mindig, tízből tizenegy pontos - szorongattam meg Fionát is, mintha ő is egy gyerekkori legjobb barát lett volna. - Ja, elég sokat lógtunk együtt Orival még a Roxfortban. Hajkurásztuk a csajokat, igazi alfahímek voltunk, ugye, Ori? Meg a nagy thesztrálfaszt. Frida előtt egyetlen lány sem állt szóba velem, eltekintve attól, hogy "mennyiért adod a füvet, Ollivander?" és "takarodj innen, te szerencsétlen, ez a mi helyünk". Vagy valami ilyesmi.
Szerencsére szemernyi ellenállásba sem ütköztem, nem is tudom mit tettem volna, ha kénytelen lettem volna használni a fegyverem! Minden bizonnyal látványosan főbe lőttem volna magam, majd elterülök az irodában kifektetett medveszőrmén. Levin orosz, lehet hogy nem láttam, de tuti van valahol eldugva egy kifektetett medve. Csak azzal igazán drámai ez a jelenet, meg ha haldoklás közben kicsit belekapaszkodhatok a medve fejébe. Rendezőnek kellett volna mennem! - Na, ezt már szeretem! - Húztam ki magam kicsit. - Ugye?! Én is így vélem, már csak arra kell rájönnöm, hogy miért csak a rokonaim és férfiak gondolják így, nem pedig a szebbik nem. Lehet inkább át kellene térnem a pasikra. Mondd csak, szerinted lenne esélyem Briggsnél? Alább nem adnám azért még sem… - Csücsörítettem amolyan kacsacsőrösen, ahogy a lányok a netes képeken szoktak. Őszintén szólva amúgy nem volt igazán gondom azzal, hogy a nők miként állnak hozzám, mert legtöbbször nyitott szívekre, vagy inkább lábakra akadtam. Azt hiszem főiskolás diákként volt két hétnél hosszabb kapcsolatom utoljára, ezért nagyon nem volt miért panaszkodnom. Perpillanat amúgyis csak egy lány, vagy inkább nő már, miatt kellett fognom a fejem, azt is a családunk ügyködése miatt. Bár azt hiszem Cassie fel se veszi Pollux, vagy az apja ilyesféle követeléseit, szóval ezzel most kár lenne foglalkoznom. - Ó, szegény flótásnak fogalma sincs mit hagy ki! Szupertitkos és szuperfontos üzleti útra ment? Azok mindig olyan rohadt unalmasak, hogy inkább jó messzire kerülöm őket. - Húztam el a számít, jó néhány munkám volt az évek során, de hogy unatkozni sose unatkoztam, az is bizonyos. - Na igen, majd szólok időben, hogy használj óvszert. Mikor szeretnéd, utánad menjek a budiba, ha egy kétes alakkal tűnnél el, vagy még előtte süssem el a figyelmeztetést? - Mosolyogtam rá, bár tudtam, hogy már nem olyan lány. Nem, mintha Levin tőlem bármit megtudna, arra se emlékszem, mikor beszéltünk utoljára. Illő lenne őt is elvinnem lazulni, tuti már belemerevedett teljesen az öltönyébe, vagy rosszabb, már eggyé vált vele! Szörnyű lehet, hogy folyton ilyesmit kelljen hordania, én bizonyosan kiugranék az ablakon. Szerintem néha a zoknijaim sem teljesen egyformák, de még egyetlen diák sem tett megjegyzést, szóval azt hiszem, nincs miért aggódnom. - Hé, ne kritizáld, mert visszabújik az államba! - Viszonoztam a kézfogást és ölelést hasonló lelkesedéssel. Igen, határozottan nem változtunk sokat, bár emlékeim szerint fele ennyire nem voltunk lazák lányok társaságában, maximum ha egymás között beszéltünk róluk. - Tizenegy?! Az unokahugomról beszélsz, van az húsz is! Ha nem lennél férjezett, Merlinre mondom, hogy százat mondanék, de mégiscsak tekintettel kell lennem a gyűrűsujjadra. - Kontráztam rá Bertiere, úgy tűnt, hogy ő már nagyon is parti hangulatba jött. - Az-az, H-A-T-A-L-M-A-S alfahímek, nem is tudom, hogy alfábbak, vagy hímebbek voltunk-e inkább. Már csak az van meg, hogy Lizzy Smithnek hatalmas dudái voltak, és mindig sietett valahová, mi meg a folyosón csodáltuk, és sose láttuk igazából nyugalmi állapotban őket. - Vakartam meg a halántékomat elgondolkozva. Azok voltak a békés, nyugodt diákévek. Mármint tényleg, mert utána jött a háború, és azt mindennek lehet nevezni, csak békésnek nem. Előtte se voltam igazán az a barátkozós fajta, hát még utána… nem is tudom, hogy mikor változott ez meg, talán az egyetemen. - Na, de ne gondoljuk most már lassan negyvenes anyukák egykori melleire! Nézzünk inkább meg pár újat! Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a Sárkány Fészekbe, az még nincs annyira a dzsindzsában, nem? - Semmi bajom a Zsebpiszok közzel, de azért csak figyelnem kellene Fif cipőjére, biztos drága, a női cipők mindig rohadt drágák. - Tényleg, ti egyébként honnan ismeritek egymást?
Nyugodt napra számítottam az irodában, kivételesen semmi dolgom nem akadt. Levin pár napja Vlagyivosztokban volt egy konferencián, én pedig nem tartottam vele. Akadt még néhány elintéznivalóm, köztük olyan is, amiről neki fogalma sem volt, pedig hatalmas előnyöket hozhatott nekünk a jövőben. Lényegtelen. Ezekkel hamarabb végeztem, mint azt terveztem, mint kiderült, nem is kellett annyi győzködés A-nak, B pedig egyetlen jókor elejtett mondat után úgy döntött, hogy oké, akkor ő most beszél nekem, mert inkább az, mint én. Jólesett, szeretem az egyszerű feladatokat. A hivatalosabb ügyek nem igényeltek annyi odafigyelést szerencsére, úgyhogy meglepő módon (és egy átvirrasztott éjszaka után, mert nem voltam hajlandó abbahagyni a vége előtt) tegnapra már készen is voltam mindennel. Persze ma is bementem az irodába, hiszen ki tudja, mi fut be időközben, amire szükségünk lehet.
Mikor utoljára láttam Orit, kis pisisek voltunk mindketten, akkor még a kviddicspálya szélén csorgattuk a nyálunkat a sportolócsajokra vagy bizonygattuk a Szárnyas Vadkanban, hogy igenis elmúltunk tizenhét évesek és az öreg Aberforth kiszolgálhatna minket Lángnyelv whiskyvel. Azóta sok minden megváltozott, többek között mi is, legalábbis ezt feltételeztem Orionról, mert amúgy kurvára fogalmam sem volt róla, mi történt vele azóta. De nyilván megváltozott, felnőttünk mindketten vagy mi a fasz, ha más nem is, annyi biztos, hogy már egyikünk sem volt babaarcú kiskölyök.
