Erős túlzás lenne azt állítani, hogy honvágy hozott az esős Angliába vissza. Nem ezt tartottam otthonomnak, bár igaz, jó pár kedves emlék, és barát fűzött ide a megannyi szomorú mellett. Biztos vagyok benne, hogy apa megmondta volna Polluxnak, amit mindannyian gondolunk, de már elég idős volt, és sose szerette a politikai csatározásokat, pláne családon belül. Jobbnak láttam, ha látszólag belemegyek a játékba, végtére is több, mint tíz éve csak akkor járok erre, amennyiben nagyon muszáj. Az, hogy még egy roxforti állást is sikerült elintéznie, nos meg sem lepett. Amíg odajártam, addig is érezhető volt a politikai befolyás, hol jobb, hol rosszabb értelemben. Az elején nem volt olyan rossz, bár ez a mardekáros dolog nem igazán feküdt számomra, de nehéz szembe úszni az elvárások tengerével. Azt hiszem ez lehet az oka annak, hogy manapság meg sem próbálom. Egy megviselt táska volt csak a hátamon, ahogy keresztül vágtam a birtokon, ami oly’ ismerős volt, mégis rendkívül új. Mikor utoljára láttam, az épület nagy része a csata martalékává vált, mondjuk az is igaz, hogy melyik kavics ne állna vigyázzba McGonagall egyetlen intésére? A magam részéről még most is emlékszem a hanglejtésre, amitől minden folyosón futkározó tarkóján égnek meredt minden hajszál. Vajon a professzoroknak van futási előjoguk? Biztos nem én leszek az, aki erre nagy bátran rákérdez. Hülyén néznék ki lassan negyven évesen büntető munkán ülve. Mikor Willow megírta, hogy idejön, elkísérve néhány cserediákot, biztos voltam benne, hogy újra találkozunk majd. Azért négy-öt évente én is tiszteletemet tettem egy-egy karácsonyi fogadáson, ha nem is fűlött hozzá a fogam. Hogy ebből egy hosszútávú munka lesz, egy heti látogatás helyett? Tény, erre teljes mértékben nem voltam felkészülve, de annyira mégsem rossz a helyzet, mintha kétszer ilyen szörnyű lenne. Példának okáért akár sárkány trágyát is lapátolhatnék. Majdnem fej-fej mellett van a két dolog, csak hangyaf@sznyival nyert a roxforti professzorkodás Pollux figyelő szemei alatt. Remélem időben ideért a bagoly a csodálatos levelemmel, melyben bejelentettem érkezésem, mert nagyon is fogadóbizottságra vártam. Már túl voltam egy borzasztó fekete kávén, egy még borzasztóbb fekete beszélgetéssel kísérve. Haha, fekete, mert Black papa! Imádom, ahogy meglett férfi emberek tudnak azon pörögni, hogy egy nő miként nem lehet férjnél, ha már elmúlt húsz eves?! Szentségtörés! Cassiere gyerekként emlékszem, talán az édesanyja temetésén láttam utoljára, akkor pedig határozottan gyerek volt még. Megálltam az udvar és a kastély oszlopainak találkozásánál, tekintetem az ismerős női alakot figyelte. Gondolom köszönni jött, bármennyire igyekszik úgy tenni, mintha valami egészen más fontos dolga lenne. Vagyis ajánlom, a szívhez szóló levelem után, legalább némineműleg illene megsajnálnia, amiért arra vagyok ítéltetve, hogy tinédzsereket próbáljak olyasmire tanítani, ami bizonyosan megközelítőleg se foglalja le őket. Még emlékeztem, hogy mi milyenek voltunk a tanárainkkal, sanyarú lesz a sorsom, ha azt kapom vissza. - Remélem ölelkezni jöttél, mert Szingapúr óta fenntartok számodra egyet, és ha most nem veszed át, akkor McGonagallnak kell adnom! - Mondtam zsebre dugott kézzel, félmosollyal az arcomon. - Akkor pedig a szívedre kellene venned, hogy az első napomon megfedd az igazgatónő! - Úgy álltam ott, mint egy nagy gyerek, még a kezeimet is kihúztam a zsebemből, hogy tényleg megöleljem. - Olyan romantikus-filmes lassú futással gyere, öreg vagyok, és recseg már a derekam! - Remélem féltucat diák van valahol a közelben, hogy végig nézze az új tanár szerencsétlen rimánkodását. Kedvenc napom lenne. Pirosbetűs.
Az első napsugarakkal kipattan a szemem, igyekezve öltözök futáshoz, épp csak lenyújtok az ajtóm előtt, aztán kocogva távozok a folyosóról. Pont úgy, mint minden második reggel. Nem adok magamnak pihenőt, akkor sem, ha tudom, hogy most igazán fontos lenne, hogy ne legyenek karikák a szemeim alatt, hátha akkor letagadhatnék pár évet. Vagy pár álmatlan éjszakát. Az adrenalin azonban eléggé dolgozik bennem ahhoz, hogy egy szemhunyással se tudjak tovább pihenni. A reggeli kocogás az életem részévé vált, pedig ha valakit, hát engem mindig elég nehezen lehetett rávenni az ilyesmire. Én lepődtem meg a legjobban, mikor az első alkalom után nem vágtam a futócipőmet egyenesen a sarokba. Gyors zuhany és némi készülődés végül úgy ítélem, hogy készen állok a vendég fogadására. Kettőnk közül én azonban pontos is vagyok, a reggel pedig reggel. Ismerem egy ideje ahhoz, hogy tudjam, nem írta volna körül olyan részletesen az érkezését, ha nem számolna azzal, hogy itt fogok rá várni. Közben pedig - ki hitte volna - még arra is van időm, hogy Franklin házi dolgozatát gyorsan átfussam. Szeret plusz munkát csinálni, nekem viszont habár időm nem sok akad, még sincs szívem olvasatlanul rámondani, hogy remek munka. Akkor sem, ha kétségkívül nem fog meglepetés érni. Orion persze sosem arról volt híres, hogy ismeri az idő fogalmát, elég relatívan kezelte, valahányszor számon lett kérve érte. Mindig emlékezetes pillanatokat okozott vele. Most viszont a levelében önmagához képest elég szűkszavú volt. Azt írta, hogy majd mindent elmesél szóban, de gyanítom nem az a problémája, hogy hol is kezdje a történetet, hanem csak nem akar vesződni a papírra vetésével. - Ezt vegyem fenyegetésnek? - pillantok felé, de meg sem várom a válaszát, könnyed létekkel indulok meg az irányába, mit sem törődve azzal, hogy hány diákom néz utánam kétkedő tekintettel. A mosoly, ami az arcomra költözik, pont olyan jól esik most, mint a szívembe költöző meleg. Nem rosszak a napjaim a kastélyban, sőt épp kezd helyreállni a rend és a béke körülöttem, de azért feltűnően ácsingóztam már egy igazán kedves alakra. Lássuk be, Neville-lel pengeélen táncolunk, ami a kapcsolatunkat illeti. Hol kollegiális, hol egészen más irányban halad, és ez semmiképp sem jó. Nem jó ötlet több száz diák előtt múltbéli sebeket feltépkedni, de valahogy mindig sikerül beleakadni a sebtapaszokba. Na jó, igazából azóta várom az érkezését, hogy bejelentette. Nincs min meglepődni, régen is inkább töltöttük együtt az időt, mint külön, most pedig kifejezetten örülök egy régi ismerősnek, akivel sok a közös emlékünk és ezek egyik része sem kínos. Bár talán a diák éveinkre ő másképp emlékszik. Persze azóta eltelt tizenöt év, de van, ami nem változik. Mondjuk az is ezek közé tartozik, hogy mennyire szívből tudok örülni annak a huncut mosolyának. - Rajtam ugyan nem fog múlni.. - húzódik a mosolyom szélesebbre, így érkezem meg vele szembe, de meg sem állok, míg kezem át nem kulcsolom a karjai alatt. - Elég sokat kellett várnom erre Szingapúr óta.. - jegyzem meg nehezményezve, ugyanis az, hogy néha baglyot váltunk, nem egyenlő azzal, hogy egymás életének a részesei vagyunk. Majd a kastély falain belül ez némiképp változhat. - Ha te öreg vagy, igazán érdekelne a meglátásod velem kapcsolatban.. - dünnyögöm a vállába tettetett nehezteléssel a hangomban. Nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy csak négy hónappal idősebb nálam. Én pedig egyáltalán nem tartom magam öregnek. Talán azért, mert annyi minden hiányzik még az életemből, hogy azt mondhassam rá, hogy teljes volt. - Majd elviszlek futni, heti háromszor. Reggel hatkor. Akkor igazán érzed majd, hogy élsz.. - nevetek fel, előre elképzelem a fájdalmas arcot, amit vágni fog. Na igen, még nem kötöttem az orrára, hogy az érkezése milyen üdítő hatással lesz a szociális életemre, ugyanis előre elterveztem már néhány dolgot, amiből nem tudja kihúzni magát.
Néha napján értek olyasféle vádak, minthogy nem ismerem az idő fogalmát, vagy inkább, hogy tudomást se veszek a számjegyekről az óralapon. Jó, az esetek többségében kicsit erőteljesebb megfogalmazásban hangzottak el ezek a dolgok, mert időérzékem nem igazán találkozott a többi emberével. Szeretném arra fogni, hogy más időzónában mozogtam, de nem is nagyon találtam olyat, amelyik egyezett volna az enyémmel. Azt hiszem csak éppen annyira érdekelt a pontosság, mint oly’ sok más. Semennyire. Akiknek fontos vagyok, azok úgyis megvárnak, akik nekem fontosak, azok pedig jól megvernek. Volt rá példa. Willow szerintem sose fogta vissza magát, ha arról volt szó, hogy jobb belátásra bírjon ilyen szempontból. Példának okáért, hogy bejárjak előadásokra akkor is, ha előbb kell felkelnem, mint dél. Voltak pillanatok, amikor ez nem tett annyira boldoggá, de visszaemlékezni annyira nem fájdalmas. Végtére is szerintem visszafogta magát, tuti tud nagyobbat ütni, mint amit én kaptam párnával. - Úgy ismersz engem?! - Kaptam a szívemhez tettetett felháborodással. - Ez igazságszerint könyörgés volt, biztos vagyok benne, hogy McGonagall egyből belém esne, ha ölelkeznénk. - Súgtam bizalmasan. - Neked meg van engedve, bármikor belém eshetsz. - Kacsintottam rá, viszonozva mosolyát. Mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy ez nemigen fog ismét megtörténni, túlságosan jól ismertük a másikat. Vagy inkább ő az én semmirekellő, szabadelvű és folyton úton lévő fajtámat. Sokkal jobb barátok vagyunk, mint amilyen pár voltunk, és nem tudom, hogy emiatt szomorú, vagy boldog legyek. Perpillanat örülök, hogy ismerős arc van körülöttem, a tinédzserek ijesztőek. Túlságosan is. - Elnézést kérek hölgyem, hogy így megvárattam, szavamat adom, hogy ezentúl sokkalta gyakrabban részesítem majd ölelésben! Legyen mondjuk napi kettő? Nem szabad ezt sem túlzásba vinni, elkopik a mellkasom, vagy kiábrándulsz az ölelésemből… egyik sem volna szerencsés! - Már nem mintha az én ölelésemből bárki is képes lenne kiábrándulni, akár receptre is írhatnák az iskolai matrónák! Bár abban nem voltam bizonyos, hogy bárkit ilyen szívből tudnék megölelni, azért még szinte senkit nem ismertem, és ez nem olyasmi, amit bárki megérdemelne. Főleg, mert tőlem van! Nem, mintha ezzel akarnék felvágni, de elég jó voltam ölelésekben, szóval na, azért nem valami kispályás kezdő-ölelkezőről volt szó. Könnyű hát belátni, hogy ilyesmit nem lehet csak úgy bárkinek magáénak tudni. - Veled kapcsolatban? - Vágtam elgondolkozó arcot. - Természetesen egy hölgy mindig fiatal, te pedig különösen annak tűnsz így a kora reggeli napfényben! Ha nem tudnám, hogy már kinőttél diákságodból, Merlinre mondom, két méteres távolságot tartanék, mert csakis elsős lehetnél! Vagy van itt előkészítő? - Vannak olyasféle megérzéseim, hogy néha túlzásba viszek dolgokat. Mármint nem most, ebben a pillanatban a lehető legőszintébb, és mindennél komolyabb voltam. Következő kijelentésére azonban majdhogynem megállt bennem a kis ketyegő, mert a kiejtett időpont gondolatától is kirázott a hideg. Csak és kizárólag délutáni órákat leszek hajlandó vállalni, már előre mondom! Még, hogy felébredjek korán, ráadásul fizikailag megerőltető mozgást végezzek önszántamból? Ha reggel hatkor egy baziliszkusz kezdene el kergetni, inkább hagynám, hogy elevenen faljon fel. - Sajnálom, akkora pont nagyon fontos, tanáros-professzoros elfoglaltságom lesz. Alszom. - Jelentettem ki, mielőtt túlságosan elkezd ilyesmiket tervezgetni. - Szerintem akkor futottam utoljára, amikor Helen Foster harmadikban megkergetett, amiért VÉLETLEN egy békát ejtettem a talárjába. Olyan sokkoló, és megerőltető volt a testemnek, hogy azóta elég, ha ilyen kemény fizikai munkára gondolok, és egyből jön a rövidzárlat! - Magyaráztam szomorkás hanggal. - Esetleg csatlakozhatom a futás utáni zuhanyhoz, abban példának okáért nagyon jó vagyok! - Szappanozás, és a megfelelő hőfok eltalálása? Nincs ellenfelem!
