Frissen, üdén, barackillatúan és a pakolástól fáradtan huppanok bele az ágyamba és hagyom, hogy a matrac rugója dobáljon egy kicsit, míg meg nem nyugszik a súlyom alatt. A plafont bámulom csendesen, próbálom megszokni az új helyet, az új életet. Otthon csillagos volt a mennyezet, anya még kiskorunkban megbűvölte, hogy lássuk az égboltot és ne féljünk annyira éjszakánként. Itt sima, sötét. Bár a szoba sokkal jobban néz ki most, hogy anya segített a tapéta színét valami lányosra variálni. Csúcs ez a nagy ház, a szobáink és a külön fürdő, meg a nagy nappali a mindenfélével, amit biztosan egyesével meg fogok vizsgálni, de attól ez még nem lesz otthon. Na jó, azért a tó a kertben elég menő. Az ablak felé vetem a pillantásom, bár fekve nem látszik a holdfény játéka a víztükrön, attól még tudom, hogy ott van és csak ki kellene állnom az erkélyre, hogy láthassam esti pompájában. Alig tudtak berángatni minket este, de legszívesebben újra ott lennék. A nővéremmel. Már az első pillanatban egyetértettünk abban, hogy muszáj megtanulnunk úszni a nyáron. Majd.. felváltva figyelünk, hogy a másik ne fulladjon bele, vagy ilyesmi. Majd kitaláljuk! A vacsora csendesen, már-már kínosan szótlanul telt, azt hiszem mindenki azon dolgozott magában, hogyan legyen úrrá pillanatnyi zavarán. Eléggé úgy fest, hogy Mr. Wood nem igazán állt készen arra, hogy két lánnyal gyarapodjon a családja, időközben sok felmerülő kérdésre csak a fejét vakarta. A fiával biztos könnyebben kijön, mert nincsenek ilyen lányos dolgai. Nekünk viszont itt minden annyira új, és a mai bemutatkozás után biztosra veheti, hogy nem félek kérdezősködni. Ha kell Zoya helyett is. De mégis eltelt az első nap, vagyis a fele már biztosan, az első éjszaka még előttünk áll. Eltelik tíz perc, húsz, már egy fél óra, de hiába húztam magamra a kedvenc pizsamámat és hiába vagyok olyan átkozottul fáradt, csak nem jön álom a szememre. Kell egy kis idő, mire rájövök, hogy ez miért van, pedig teljesen logikus. A nővérem az oka. Ahogy erre rájövök, a talpam máris a hideg padlót koptatja, hogy a legnagyobb titokban - mert a saját szobámat azért mégse tenném kockára - átosonjak hozzá. Halkan kopogok be az ajtaján, de választ nem várok, halkan lenyomom a kilincset és bizonytalanul behúzom magam után az ajtót. Nem ismerem ki magam ebben a szobában és a sötét sem tesz jót a tájékozódásomnak, de remélem, hogy Zoya volt olyan körülményes, hogy elpakolt mindent az útból, amin áteshetnék az éjszaka közepén. - Alszol már? - hangom nem erősebb suttogásnál, de ha félálomban van is felverem vele, hiszen oroszul szólok hozzá. Elég volt az egész napos angolból. Mondjuk Mr. Wood-ot tutira idegesíti, hogy magunk között az anyanyelvünkön társalgunk és csak anyu érti meg mit hordunk össze. De sokkal könnyebb úgy megjegyzéseket tenni, hogy a férfi azt se tudja, hogy róla van szó...
Playby :
Elizabeth Gillies
6
Ludmilla Rasputina
Kedd Május 12, 2020 8:53 pm
Zoya & Sonia
Minden hang idegenül csengett a házban, ahogy a fák susogtak az udvaron, hogy a földszinten még mozgolódtak anyáék. Úgy tűnt, neki teljes mértékben megfelel ez a hely, boldognak látszott Mr. Wood mellett, és azt hiszem nagyon remélte, mi is azok leszünk. Egyelőre úgy éreztem, minden porcikám tiltakozik a gondolat ellen, bármennyire örülök neki, hogy ő jól érzi magát… vagy bármennyire gyönyörű a kerti tó. A fürdőszoba kádját színültig lehet tölteni illatos vízzel, és senki nem szólt rám, hogy mennyi időt töltök bent, vagy mennyi vizet használok el. Az otthonról hozott könyvek mindegyikét olvastam már, a legtöbbet nem is egyszer, még se vitt rá a lélek, hogy újakat kérjek, bár olvasni szerettem angolul is, így az egyik kedvencemmel ültem be. Már jegesmedvék úszkáltak a vízben, mire úgy döntöttem, kihúzom a dugót. Nem szárítottam meg a hajam, egész meleg volt, ahhoz képest, hogy folyton hideg és esős jelzőkkel illették ezt az országot. Valószínűleg kevés hely van a világon, amit hidegnek éreznék az otthonomhoz képest, nekem még se a zord teleket jelentette Oroszország. Képtelen voltam gátat szabni azoknak a gondolatoknak, amik folyton visszakúsztak a havas tájra, bár tény, hogy az udvarnál messzebb ritkán mehettünk. Azt hiszem Sonia ezt jobban fogja értékelni Angliában, hogy bárhová mehet, senki nem szól rá, hogy forduljon vissza a kapuból azonnal, vagy hogy ne álljon szóba senkivel, ne válaszoljon idegenek kérdéseire. Mély sóhajjal fésültem ki a gubancokat a nedves tincsekből, a tükörben ugyanúgy néztem ki, akárcsak odahaza, még sem éreztem úgy magam. Idővel biztosan megszokom majd, engem az újdonság varázsa annyira nem kötött le, de tisztában voltam vele, ez egy szükséges lépés volt. Senki életét nem kívántam igazán megnehezíteni, azonban arra se kényszerítettem magam, hogy úgy tegyek, mintha jól érezném itt magam. A vacsora csendes volt, de ezt szerintem Mr. Wood sem bánta, mert előtte annyi mindent kérdezett tőle Sonia, hogy alig győzte válasszal. Persze anya szerint illetlenség volt, hogy én csak oroszul mondtam mindenfélét neki, azonban mindketten tudjuk, mennyire kényelmetlen még számomra az angol. Plusz ő is megtanulhatna oroszul kicsit, ha már anyával szeretne együtt élni, szerintem nem lehet az az elvárás, hogy csak mi tanuljunk meg, és beszéljünk egy idegen nyelvet. Különben pedig sokkal találóbb kifejezéseket találtam rá az anyanyelvemen, mint az angolban. Leoltottam a fürdőszobai lámpát, és visszamentem a saját szobámba. Nem volt olyan nagy, mint a lenti nappali, de sokkal nagyobb volt, mint a régi, amiben ketten aludtunk. A rengeteg könyv és bolyhos plüss még se töltöttötte fel melegséggel, üresnek tűnt, sötétnek, komornak. Hiányzott a csillagos plafon, és Sonia egyenletes szuszogása, vagy a halk suttogás, amivel elmesélte azt a kevéske dolgot, amit egyedül tapasztalt a nagyvilágból. Az ablakhoz léptem, és a hideg üvegre téve kezem összekötöttem az ismert csillagképeket. Az ég is más volt, a színe, a csillagok formája és fénye. Nem hívogatott az ágy, pedig kényelmes volt, puha, tiszta, friss, ugyanakkor hatalmas, üres, hideg. Gyorsan jött a gondolat, mint a villámcsapás, és olyan nemes egyszerűséggel fordultam sarkon, az ajtó felé, mintha meg se fordult volna a fejemben, hogy befeküdjek az ágyba. Félúton járhattam, amikor halkan kopogtak, és már nyilt az ajtó, Sonia alakját pedig a sötétben is bármikor megismertem. Elmosolyodtam, meg se lepett, hogy ugyanarra gondoltunk, az pedig végképp nem, hogy ő cselekedett gyorsabban, valahogy mindig így volt. - Dehogy… - Feleltem suttogva, nosztalgikus volt, hiszen itt valószínűleg senki se hallana meg minket. - Akarsz itt aludni? - Visszasétáltam az ágyhoz, hogy leszórjak róla néhány plüsst, vannak dolgok, amikben a külsőnkön túl is hasonlítottunk. - Amúgyis nagy ez az ágy.
Nehezen jövök rá mi hiányzik.. Vagy inkább ki.. A megoldás pedig egyértelműen adja magát. Nem állhat közénk egy fal se. Nem rögtön ide érkeztünk. Anyának az az ötlete támadt, hogy nem kell rögtön vidéken kikötnünk. Egyik börtönből vitt volna minket a másikba, ezt azért mi sem hagytuk volna szó nélkül, bármennyire izgatottak voltunk az új életünk miatt. Én legalábbis az voltam. Nagyon. És aggódtam is. A londoni esténken azonban csak meg tudtam győzni arról, hogy pár percre leugorjak sétálni. Csak ki a sarokig, a szálló közelébe, ahol néhány új arccal is találkozhattunk. Persze nem csak az utca végéig merészkedtem, de eddig még nem volt alkalmam elmondani a nővéremnek. Ezért is nem bírok magammal. Minden megosztottunk egymással, nem volt miért titkolóznunk a másik előtt, és most az az érzés fog el, hogy ez életem első igazi titka. Amiről csak én tudok... Persze voltak már közös titkaink Zoyával, leginkább anya és a tanárok előtt. Ez viszont más.. És nem akarom megőrizni. Már reggel munkált bennem a gondolat, hogy megosszam vele, de végül nem volt rá alkalmunk.. Most a miénk az éjszaka. Már persze akkor, ha a másik felemet is hozzám hasonlóan álmatlanság gyötri. Egy pillanat alatt termek ott, a folyosó még idegen, fénytelen, de ha nem tudnám, hogy sikerült kiharcolnunk az egymás melletti szobát, akkor is megtalálnám őt. Ösztönösen menne. Eddig még nem volt rá szükség, de nagy a birtok, lesz rá lehetőségem bőven, hogy kipróbáljam. Bár ha jobban belegondolok, akár biztosra is vehetem, hogy együtt fogjuk felfedezni az összes rejteket és zugot. Itt nincs kerítés, messze csupa zöld minden.. És ott a tó... De először még egy csomó mesélnivalóm van! Azért be kell vallanom, megdobban a szívem, mikor meglátom az ajtó felé közeledő alakját. Szemben állunk egymással, mintha csak magamat látnám, el is mosolyodom megkönnyebbülésem jeléül. - Ez nem is kérdés... - követem az ágyba, de nem bújok a paplan alá, hősi pózban, kifordított lábakkal matatom a takaróját egy darabig, aztán kicsit közelebb húzom magam az ágy közepe felé. - Befonjam a hajad? - kérdezem végül, ahelyett, hogy kibökném azt, ami igazából nyomja a lelkem. Könnyen találok pótcselekvést, de még egyáltalán nem akarok aludni. A külön szoba jó dolog, míg magamra nem maradok a gondolataimmal egyik pillanatról a másikra. De talán nem vagyok ezzel egyedül. - Tegnap este találkoztam valakivel... - nézek körül a sötét szobában. Tudom, hogy ez még nem a végleges állapota, de most lesz igazán csak olyan, mint Zoya. Nem lesz beleszólásom, nem lesz benne túl sok belőlem és túl kevés belőle, mert itt az ideje, hogy egy kicsit eltávolodjunk egymástól és mindent a saját személyiségünk szerint alakítsunk. Legalábbis anya ezt mondta vacsoránál. Nos, egyelőre nem tudom, hogy távolodhatnék el annyira a nővéremtől, hogy elég teret adjak neki, de talán ez nem akkora baj az első esténken.
Playby :
Elizabeth Gillies
6
Ludmilla Rasputina
Kedd Júl. 21, 2020 3:25 am
Zoya & Sonia
Sokszor mondják, hogy az ikrek között valami természetfeletti kapocs van, olyasmi, amit senki más nem érthet meg. Hogy ez mennyire igaz, arra egyértelmű választ nem tudtam volna adni, sose voltunk egymástól olyan messze, hogy megérzésekre kelljen alapoznom. Egyszerűen láttam a tekintetéből, hogy mi jár a fejében, ő pedig az enyémből, hogy mire gondolok. Mélyen éreztünk, de hogy ezt természetfelettinek lehetne nevezni? Nem feltétlenül. Nem igazán ismertem más testvéreket, így összehasonlítani se nagyon tudtam, hogy a mi kapcsolatunk szorosabb-e másokénál. Mindig természetes volt, hogy együtt játszunk, együtt tanulunk, együtt fekszünk és kelünk, fel se merült bennünk, ezt másképpen is lehetne, vagy netán másképpen kellene. Én most se ragaszkodnék hozzá, tökéletesen megférnék a szoba kisebbik felében, az ágy vékonyabbik szélén. Anya szerint már nagyok vagyunk ehhez, és azt hiszem Sonia ezzel sokkal inkább egyetért, könnyebben viseli a változásokat, mint én. Ahogy azonban felbukkant az ajtóban, kicsit úgy tűnik, mégsem teljesen. Azt hittem, hogy egyből befészkeli majd magát a hatalmas takaró alá, hogy ott beszélgessünk, amíg el nem alszunk. Szokatlan volt így látni, kicsit talán tanácstalannak mondanám, és ez engem is elbizonytalanított. Talán csak az új hely teszi, bármennyire varázslatos a birtok, a ház, mégiscsak teljesen más, mint a korábbi otthonunk. - Ühhüm. - Bólintottam a sötétben, és kimásztam a takaró alól, hogy háttal üljek neki, hogy könnyebben a hajamhoz férjen. Régen sokszor csináltunk ilyesmit, virág koszorút fontunk egymás hajába, vagy terméseket, amit épp az udvaron találtunk. Este persze szinte lehetetlen volt kihámozni a gubancok közül, és még napokkal később is lehetett ezt-azt találni benne. Mi jót nevettünk rajta, de anya nem annyira értékelte. - Tegnap? - Kérdeztem vissza csendesen. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon kire is célozhat, mert annyi új emberrel találkoztunk ideérkezésünk alkalmával, hogy két kezem kevés lenne megszámolni. Bár ők nem annyira számítanak, elvégre se a recepcióssal, vagy éppen a többi vendéggel nem álltunk nagyon szóba. Mr. Wooddal pedig nem éltünk eddig együtt, de rá egyébként se így hivatkozna. - Tovább mentél, mint a sarok, igaz? - Biztos voltam benne, hogy nem áll meg, ha egyszer lehetősége adódik rá, hogy kipróbálja a szabadságot. - Milyen volt? Akivel találkoztál. Sonia szemén keresztül más volt ugyanaz a világ, amit én néztem, mások a személyek, akikkel én is találkoztam. Néha szerettem volna úgy látni ezt a helyet, ahogy rajta láttam a lelkesedést, ugyanazzal a csillogással, ugyanazzal a hévvel. De aztán elég volt meghallgatnom róla a meséit, épp úgy, ahogy most is. Nincs szükségem nagyobb világra, amíg mellettem van.
Akaratlanul is mosoly fakad az arcomon, mikor eszembe jut, hogy nem is olyan régen még mindketten ilyen halkan, lábujjhegyen osontunk el anya szobájáig. Nem voltunk rosszak sosem, bár számtalanszor eljátszottunk a gondolattal - hol közösen, hol csak magunkban -, hogy milyen lenne egyszer kiszabadulni az emberek közé, mégsem léptük meg sosem. Nem szöktünk el, nem okoztunk anyának ennél is nyugtalanabb napokat. Ugyanis le merem fogadni, hogy a születésünk pillanatától kezdve neki sosem volt egyetlen nyugodt perce sem, mégsem éreztette velünk soha, hogy megbánta volna, hogy mi vagyunk neki... Odahaza még arról bizonyosodtuk meg, hogy anya alszik, onnantól pedig szabad volt az út az udvar irányába, de szigorúan csak addig. Bár arról nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy anyának sejtelme sem volt arról, hogy a nővéremmel néhanapján megszegjük a szabályokat és a szépnek ígérkező nyári éjszakákon hajlamosak vagyunk leheveredni a fűbe és csak bámulni a csillagokat.. Itt viszont még az ég is más. Ne mondd, hogy ez butaság, mikor a két szememmel látom! Még a csillagok is másképp fénylenek. A vak is látja, hogy csak mi maradtunk egymásnak az otthon melegéből. Ha még Zoya se lenne itt, olyan egyedül érezném magam, mint a kisujjam. Szerencsére legalább az ő társaságát nem kell mellőznöm. És ma este még a csillagfények nélkül is megvagyok, még szoknom kell az új környezetet. Azzal a lendülettel, hogy a nővérem háttal fordul nekem, én automatikusan fésülöm végig a hosszú haját az ujjaimmal. Óvatosan tűröm a füle mögé mindkét oldalon a rakoncátlan tincseket. Bolondság, ehhez nem kell semmi lámpafény, volt hogy egész éjjel egymás haját fonogattuk, már rutinból megy a művelet. A hold egyébként is épp annyira világít a szobába, hogy egy picit messzebb is ellátunk az orrunk hegyénél. Apró hümmentéssel ismerem el, hogy gyorsan átlátott rajtam. Azt hiszem kitalálta abból, hogy már tegnap este is látta rajtam, mekkorát füllentek anyának, mikor azt mondtam, hogy csak az utca végéig merészkedek. Nem volt ott semmiféle kerítés, ami megállíthatott volna. Én pedig elcsábultam. Várható volt. - De tegnap nem csak sétáltam Londonban.. - fésülgetem tovább a haját, miközben halkan folytatom. Egy kicsit bűntudatom van ugyan, amiért nélküle szereztem tapasztalatot ebben az új világban, de ő legalább nem a nulláról fog indulni, mikor eljön az ideje, hogy mindketten kiszabaduljunk ebből a kalitkából. - Láttam egy társaságot. Fiatalok voltak, mint mi.. És olyan klassz ruhájuk volt, hogy el se hiszed. Szóval egy kicsit belefeledkeztem a sétába és... Mire észbe kaptam már bementem utánuk valami helyre. Oké, talán használtam egy kicsit az erőmet, de a pálcámat elő sem vettem! Ott pedig leszólított két srác, akik nem voltak szimpatikusak egy kicsit sem... Aztán pedig jött Ő és... - lendülök bele a mesélésbe és kezeimet a vállain nyugtatom meg egy pillanatra. Majd az államat is. A fonásba még bele sem kezdtem, annyira ki akart szakadni belőlem a vallomás. - Ő is varázsló.. Láttam a pálcáját. És olyan kedves volt... - áradozok róla, pedig nem történt semmi. Mégis olyan jól éreztem magam. - Neked is el kellett volna jönnöd! Bár egy kicsit túl gyorsan beszéli az angolt, de figyelmes volt és kedves. És egy kicsit fura a szemöldöke... - emlékszem vissza Judasra. Pedig ő sem tűnt elsőre túl barátságosnak. - Meghívott egy italra is - teszem hozzá. Oké, most jön a fekete leves. Anya biztosan leteremtene, amiért egyáltalán idegenekkel állok szóba. Pláne, hogy még italt is elfogadok valami ismeretlentől. De éreztem rajta, hogy nem rossz ember. Zoya is érezte volna, hogyha veszélyben vagyok...
Playby :
Elizabeth Gillies
6
Ludmilla Rasputina
Vas. Júl. 04, 2021 3:41 am
Zoya & Sonia
Nehéz lett volna megfogalmaznom, mit jelent számomra ez az “új” élet. Azt hiszem mindenki úgy állt hozzá, hogy ez valaminek a kezdete, hogy kitárul előttünk a világ, és végre nem csupán néhány négyzetmétert jelent. De hogy ez mi is pontosan? Anya talán sejtette, ő sokkal több mindent élt át, és látott, mint mi, így talán nem véletlen, hogy otthon visszavonultabban élt. Sonián éreztem, mennyire izgatott, és egy kevés rám is ragadt, a hatalmas birtok, a tó, a kert… Viszont úgy éreztem, számomra sose volt igazán börtön az, ahogy előtte éltünk, nekem egészen ideálisnak tűnt. Könyvek kacskaringós betűi között elveszve, olyanok társaságában, akiket szeretek, akárcsak egy tökéletes kis hógömb, ami megvéd mindentől a külvilágban. Tetszett, hogy itt új dolgokat tanulhatok majd az Akadémián, hogy nem csak magántanárok jönnek, hanem tapasztalatot szerezhetek, hogy kutathatok, és a könyvtár is óriásinak tűnt a képeken. Mélyen belül mégis ott bizsergett az érzés, hogy idegen vagyok ezen a helyen, egy betolakodó, mint a kirakósba beilleszthetetlen lego kocka. Ezeket a nehéz érzéseket az ismerős mozdulatok messze kergették, kicsit megnyugodtam, úgy éreztem, az egésznapos feszültségem lassan messze száll. Mindannyian hoztunk áldozatokat, ki kisebbet, ki nagyobbat, de amíg itt voltunk egymásnak, addig semmitől se kellett igazán tartanom. Majd megoldom magamban, ahhoz a családunk nagyon értett. - Hát? - Biztos voltam benne, hogy nem kell minden szót külön kihúznom belőle, ha belendült, szinte meg se lehetett állítani. Olyanok voltunk, mint egymás opozitjai, amennyire hasonlított a külsőnk, annyi mindenben különböztünk, és árnyaltuk ezt az egyezést. Egyforma a mosolyunk, de közel sem nevetünk ugyanannyit, hullámzik a hajunk, azonban másképpen csavarjuk, ha zavarba jövünk. Ha ugyanazokat is tapasztaljuk a világból, ezerképpen látjuk, és ugyanennyiféleképpen reagálunk rá. - Nem veszélyes idegeneket követni? - Sandítottam rá, de nem mozdítottam a fejem, nehogy a fülemhez fonjon egy fürtöt. - Ő… gondolom egy srác. - Kuncogtam. Nem irigyeltem tőle azokat az órákat, hogy belekóstolt a szabadságba, tudtam, hogy ezentúl ez már így lesz. Kissé aggasztott is, a sok ember, a rengeteg inger, hogy magam kell már eldöntsem, kivel érdemes beszélgetni, vagy éppen kivel nem. - És ennek a nagyon kedvesnek van neve is? - Azt talán még csak megkérdezte. - Nem is tudom, olyan helynek hangzik, ahol bokán rúgtam volna valakit… - Nevettem zavartan, lehet ilyen szempontból én voltam a hamardibb. - Fura a szemöldöke, és ittál vele? Biztos nem lesz ebből baj? És ha valami futóbolond? - Végtére is bárki lehetett, akár egy sorozatgyilkos is! Jó, az talán nem, de bolond akár.
Tegnap óta azon ügyködöm, hogy végre találjunk olyan alkalmat a beszélgetésre, mikor anya és Oliver nincs hallótávolságon belül, ugyanis elég ciki lenne erről beszélni, miközben attól kell tartanom, hogy bármelyik pillanatban lekaphatnak a tíz körmömről, amiért a sztori nagy része... Nos, nem teljesen felelős döntések következménye. Épp azt kellene bizonyítanom, hogy kellően felnőtt vagyok ahhoz, hogy megkezdjem az akadémiai tanulmányaimat, ahhoz pedig nem jön jól, ha anya épp most bizonytalanodik el abban, hogy érdemes-e még bíznia bennem. Persze neki is el akarom mondani, de egészen másképp. Majd egyszer. Máskor. - Korunkbeliek voltak és különben is, itt nem kell attól tartanunk... Tudod.. - teszek jelentőségteljes célzást a magam védelmére, de nem vagyok benne biztos, hogy Oroszországból nem követtek minket. Ugyanakkor ezt sem zárhattuk ki teljesen, minden esetre a tegnap este már megtörtént és kifejezetten jól éreztem magamat idegenek ide vagy oda. - Igen, srác volt. Igazából sok sráccal találkoztam, de csak vele beszélgettem. Annyira sok az újdonság. Még nekem is sok.. - vallom be és bár kicsit aggaszt, hogy sokáig fog tartani, míg ehhez az új világhoz ténylegesen hozzászokunk, azért továbbra is izgatottan gondolok mindarra, amit immár szabadon megtehetünk majd. A szabadság ugyanis nem olyan dolog, amiben részünk volt az elmúlt majdnem 17 évben. - Annak, aki meghívott egy italra? Persze, Judas ... valami. Nem emlékszem a vezetéknevére. - rántok vállat aztán, amivel talán meg is húzom az épp fonás alatt álló tincset. - Bocsi.. - engedek a szorításon azonnal, és talán még nem késő, hogy ne fájjon neki. Annyira. - Hát, ha te ott lettél volna, biztos nem kekeckedtek volna velem a fiúk... - nevetek fel aztán a gondolatra, de mivel halkan kell tennem, hogy ne zengjen tőlem a ház, kicsit olyan hangot hallatok, mintha egy fuldokló fóka ülne a háta mögött, hogy befonja a tincseit. Egyébként pedig egyáltalán nem bántam volna, ha néhányakat bokán rúg. Talán nekem is ezt kellett volna tennem. - Ugyan már.. Valószínűleg úgysem találkozom vele többet. Nem fecsegtem neki össze-vissza. Mi baj lehet belőle? - dőlök előre a válla fölött, hogy legalább oldalról lássam az arcát. Tudni akarom, hogy komolyan gondolja-e, hogy problémát generáltam azzal, hogy egy kicsit kiszabadultam a kalitkából. Az arcom is gondterheltté válik egy pillanat alatt. Én nem gondoltam bele abba, hogy egy kis szórakozásnak van árny oldala is. Így már inkább fel sem vetem neki, hogy legközelebb elmehetnénk arra a helyre ketten.
