welcome on board - Dan x Sonia

Daniel & Sonia

Az orosz nyárból az angliaiba. Nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek, ha arra gondolok, hogy a hidegből az esősbe érkeztünk. Nem mintha olyan sok választásunk lett volna, minden anyán múlott. De azért a külön szoba elég klassz majd 17 évnyi együtt töltött perc után. Imádom a nővéremet, de mindkettőnkre ráfért már egy kis énidő.
A szobám már egészen otthonos, persze még lehetne min javítani, de így is elég csajos lett. Így sokkal világosabb és a bútorokhoz is jobban passzol. Meg azért akárhogy is nézzük végre az első szoba, ami úgy néz ki, hogy az én ízlésemet tükrözi. Végeredményben nem olyan rossz hely ez, csak süthetne többet a nap. Tök jófej ez a Mr. Wood, hogy belement, hogy megbeszéli a fiával a költözködést. Sőt, a "bátyám" is elég rendes, hogy nem akadt ki rajta. Talán kellett volna egy levelet írnom neki, amiben megköszönöm vagy valami.. De ő se írt a születésnapunkra, szóval lényegében ő jön egy bocsánatkéréssel. Úgy tudom ma jön haza az iskolából, de nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget. Előbb vagy utóbb mindenképp összefutunk, nem olyan nagy ez a ház. Bár a pincében lehet bújócskázni, még az a vészjósló hangulata is megvan neki, ami miatt minél gyorsabban igyekszik fel az ember onnan. Meg aztán a nappali tele a loboncos fejével, szóval nagyjából tudom mire számíthatok, nem fogom összetéveszteni a pizzafutárral vagy ilyesmi. Szerencsére anya nem ragaszkodott ahhoz, hogy rólunk is kikerüljenek a kandallóra bizonyos foghíjas képek, így nem tette közszemlére a tökéletlenségünket. De azért Daniel elég viccesen fest egyiken-másikon. Majd igyekszem nem kiröhögni, ha meglátom a folyosón. Meg különben is megígértem, hogy nem gyújtjuk fel a házat az első este. Anya túl jól ismer engem, meg a nagy számat. Tényleg próbálok rendes kishúg lenni, még az ünnepi vacsora előkészületeiben is segédkeztem anyának. Welcome buli, neki is, nekünk is.
De azért arra nem vagyok felkészülve, hogy mikor lendületből nyitom az ajtót, hogy eleget tehessek anya kérésének és kivigyem a teraszra az étkészletet, a mostohabátyám fog visszanézni az ajtóból.
- Helló, te biztos Dan vagy.. - köszönök neki pillanatnyi megilletődöttségemet eltüntetve az arcomról. A szavaimon hallhat némi akcentust, de elég jól beszélek angolul ahhoz, hogy ne okozzon gondot a bemutatkozás. - ..én meg Sonia.

Mire vágyik az ember fia egy kifacsart év, a legnehezebb vizsgák és az elért eredmények után? Szabadságra, feltöltődésre, kikapcsolódásra, evezésre a tavon, lógni a mólón, rajzolni minél többet és tábort verni a tűznél éjszakára, hogy a csillagok alatt aludjon el. Valahogy így néz ki egy idilli táborozás, de ha valaki megteheti ezt a lakóhelyén is, az szegény ember nem lehet.
Most valahogy mégsem vágyom rá, hogy igyekezzek haza. A peronon apám vár csak, aki igyekszik érdeklődni, miközben észreveszem, hogy baromira szűkszavúan mesél. Mintha valami kibaszott vihar előtti csönd lenne. Nem tetszik nekem a gondolat, hogy az egész nyaram el lesz tolva két fruska miatt, akik lefogadom, hogy bárhová megyek és bármit is csinálok, ott fognak a nyakamban lógni. Kamaszos tiltakozással hessegetem el a tényt, hogy gyakorlatilag csak egy évvel fiatalabbak nálam, így a fruska megnevezés már rég nem aktuális.
Nem érdekel, csak érzem, hogy nem lesz jó, okés? Miért kellett összeszednie egy olyan nőt, akinek már vannak gyerekei? Miért kell nekem alkalmazkodnom hozzájuk, amikor én laktam itt előbb?
Végig szótlan vagyok, miközben a kitörni készülő indulataimat mélyen elfojtom magamban. Nem lesz az senkinek sem jó, ha a mai napom nem egy pozitív benyomással végződik. Kellene adni neki egy esélyt, ezt ma már hazafelé párszor végigzongorázzuk, de miután hasztalan a beszélgetés, csak mindketten hallgatunk az út végéig. Csak egy valamiben egyezünk meg, igyekszem rendes lenni.
- Persze, mint egy tökéletes nagy testvér. - dünnyögöm oda a fateromnak a lépcső alján, miközben felnyalábolom a kézi poggyászom és egy lendülettel lépek előre, sunnyogok fel az emeletre, nyitom ki az ajtót a és lepődök meg. Ahogy a rám pislogó szempár is hasonló hangulatban villódzik.
- Öm... igen. Szia. - köszörülöm meg a torkom hirtelen megszeppentségemben. Nem számítok arra, hogy majd ajtót is fognak nyitni nekem. Hé, ez a csaj mit keres az én szobámban?
- Te tudsz angolul... - állapítom meg a tényt, ami amúgy eddig is nyilvánvaló volt, majd csak igyekszem beljebb menni, ha eláll végre az útból. Csak be akarok jutni végre a szobámba, leroskadni az ágyamra, becsukni az ajtót és eldőlni a kellemes csöndben.
- Ez nem is az én cuccom. - állapítom meg egy szőrös plüssről.

Daniel & Sonia

Felrémlik bennem az első közös megbeszélésünk, mikor kiderült, hogy a jó ötletünk annyira nem is jó, mert kapunk vele egy testvért. Egy idősebb fiút a családba. Nem tagadom, hogy a hideg futkosott a hátamon a gondolatra is, hogy valaki majd befurakodik hármunk közé, de nem volt mit tenni. Mi megyünk, a srác marad. Így hát úgy döntöttem, mindenkinek jobb lesz, ha nem akarom megnehezíteni a helyzetet és rendes leszek. Tutira az leszek, le se lehet vakarni az arcomról a vigyort, mintha odaragasztották volna.
Fel vagyok készülve sok mindenre, de arra nem, hogy egyenesen a szobámba érkezik. Vagyis, voltaképp ez az ő szobája volt, szóval nem kellene meglepődnöm annyira, ha nem lennék teljesen biztos benne, hogy Mr. Wood jó előre megbeszélte vele, hogy átköltöztettük őt a szomszédba, hogy Zoya és én egymás mellett lehessünk. Különben is csak ennek a szobának van erkélye és ez tök király. Mégis ide toppan be a csomagjával, de nem akadok ki, biztos még hozzá kell szoknia. Nekem is beletelik még egy kis időbe, míg rutinból fogom megtalálni a szobám és reggelente nem az lesz az első gondolatom, hogy rossz helyen ébredtem fel.
- Egy kicsit tudok.. - bólintok egyetértve, bár nem értem mit gondolt. Hogy anya idehozna minket úgy, hogy csak oroszul beszélünk? Beköltözik velünk egy szinkrontolmács is, hogy megértsék mit akarunk mondani, vagy majd mindent mutogatunk? Na jó, nem kapom fel a vizet. És egyébként nem is kicsit beszélek angolul, de nem akarok felvágni előtte. A nyelvtannal még olykor meggyűlik a bajom.
- Igen, ez az enyém. Tetszik? - állok el az útjából, hogy ne csak engem lásson, hanem a szoba új kialakítását is. Eléggé át lett forgatva minden az ágytól a szekrényekig,  és a fal is más színű. De azért talán felismeri a régi szobáját.
- Én még neked akartam megköszönni, hogy a szobád adtad nekem! - zavaromban egy kicsit nehezen sikerül kimondani, amit akarok, pedig az angol egészen jól megy, de Daniel annyira be akar jönni a szobába, hogy teljesen elveszítem a fonalat beszéd közben. Tessék anya, hallod? Hallod? Remélem hallod, ha már nem furakodtál ide, hogy végignézd, ahogy ténylegesen is eljátszom a mintagyereket. Nem mondhat rám egy rossz szót se ezek után.

Már párszor eljátszottam a gondolattal, hogy mennyire is lesz kínos minden egyes ebéd vagy vacsora a nyári szünet alatt, amit közösen töltünk el. Őszintén szólva sohasem rejtettem véka alá a tényt a suliban, hogy apuval túlságosan sokáig voltunk egymásra utalva ahhoz, hogy bárki csak úgy a családunk tagja legyen. De léteznek még véletlenek, hogy ez mégis megtörténni látszik.
Őszintén fogalmam sincs, hogy mit gondoljak. Először az jutott eszembe, hogy aput biztos csak megbűvölték vagy csak ugrat. De miután a sokadik levélben is a nőjéről írt, már rájöttem, hogy nem csak szívat. De arról mélyen hallgatott egészen két hónappal ezelőttig, hogy a nő nem jár egyedül, hisz két lánya is van. Amikor felmerült a kérdés bennem, hogy mit fogok kezdeni két lánnyal, valahogy nem az lebegett előttem, hogy ez klassz dolog, biztosan lesz majd egy csomó közös témánk, neeeeem, hanem az eljövendő nyaram tragédiáját pillantottam meg.
Hogy mégis mennyire látom ezt még mindig? Minden mozdulatom a tiltakozásról árulkodik, arról, hogy bármit tenni fognak, az nem fog tetszeni. Sem apu fogadása, sem a hazaérkezés nem hozott lázba és ez bizony baj. Nagy baj. Már előre féltem, hogy mit látok majd a lakásból, hisz ha új emberek lakják be, biztosan hozzák magukkal a saját dolgaikat és kicsit a saját képükre szeretnék majd formálni az otthonomat. Eddig nem várt rózsaszín kanapé a nappaliban vagy bármi más.
De a csaj a szobából már triggerel! Jól van, Daniel, öltsük fel a szebbik modorunkat, de csak mert megígértük. Apu, sokkal jössz még nekem.
- Jaa, apu mondta. - vágom rá hárításként és tényleg azon igyekszem, hogy lepakoljak és végre kirámolhassak a poggyászomból. De annyira lányos lett a szobám. Mit keres egy plüss az ágyamon és mit keres ennyi párna itt? Meg az a harisnya???? Egy melltartó a szék háttámláján? Mióta van nekem rendes székem? Nem tudom palástolni, mennyire aggaszt a látvány és csak hebegve nézek rá, ahogy válaszol.
- Nem! Mit keres ez itt a szobámban? Az ÉN szobámban? - na jó, nyugodjunk meg, semmi gond, biztos csak félreértés. De hát valamiről apu is magyarázott a levélben. Úr isten, a levél, amit csak széttéptem és elégettem mérgemben és nem is válaszoltam rá vagy egy hétig. Most már minden világos, ő komolyan gondolta, hogy kiszolgáltat ennek a fruskának.
- Most te háborogsz amiatt, hogy meg kellene köszönnöd a szobámat? Ácsi, TI költöztetek ide, ki tudja honnan, és neked egyből a szobám kell? Majd megmondod azt is nekem, hogy meg kellene köszönni a szobám, de....???? - meredek rá hitetlenkedve. Oké, kicsit hangos voltam. De na.

Daniel & Sonia

Hogy milyen lesz az élet két férfival három nőnek? Azt hiszem ez jóval több kérdést vet fel minden fél részéről, mint amivel eddig számoltunk. Anyával könnyű volt az élet, csak mi voltunk neki, csak hozzánk alkalmazkodott. Most van egy férfi az életében, akinek a szokásai... Nos, a legkisebb mértékben sem fedik a mienkét. Mégis ki kel fel hétvégén korán reggel?! Na ugye, hogy senki.. Még nem barátkoztam meg vele teljes mértékben, de igyekszem ráhagyni és magammal foglalkozni ahelyett, hogy folyton morognék. Mindenkinek jobb ez így. Nem hiába izgulok, hogy hazajön a fia. Egy kicsit várom, de inkább tartok attól, hogy pont olyan lesz, mint az apja. Semmi lazaság. Kiborítana egy ilyen testvér, az teljesen biztos. Még akkor is, ha nem kötelező egy légtérben lennem vele. Most viszont még kedves vagyok, a tünemény fogalmát rólam mintázták. Nem várok sokat a bemutatkozástól, de igazán zavar, hogy még mindig az én szobám ajtajában ácsorog.
Ha az apja mondta neki, akkor igazán nem értem miért vág ilyen elképedt arcot. Szinte be nem áll a szája, ha a fia kerül szóba, egy kicsit úgy érzem, mintha máris ismerném őt. Pedig nem igazán akarom! Elég csak messziről.
- Az én szobám - javítom ki automatikusan, de a reakciója egyáltalán nem olyan, amire számítok. Oké, nem tetszhet mindenkinek az ízlésem, de azért ennyire nem kell falnak menni tőle. Sokkal jobb, mint amilyen volt, abban azért egyetérthetne velem. - Oké, kicsit rendetlenséges.. - pirulok el, ahogy körbenézve meglátom, hogy a kitárt ajtó nem takarja jótékonyan a székemet, amire szeretem csak úgy lehányni a ruháimat, amiket nem vettem fel, de elővettem, mikor reggel ruhákat választottam. Azt a melltartót határozottan nem kellett volna látnia. Mielőtt azonban azzal foglalkozhatnék, hogy eltakarítsam a nem kívánatos ruhadarabot a látóteréből leköti a figyelmem, hogy megértsem a kifakadását.
Már első hallásra, a hangsúlyból meg tudom állapítani, hogy ezt nem dicséretnek szánja, de fogalmam sincs mi rosszat mondtam, amire így reagálhat. Ha a köszönömöt így fogadja, a franc se akar neki hálás lenni.
- Én nem háborog... ok.. - gondolkozom el a szó végén, sosem keveredtem még heves szóváltásba ezen a nyelven, ez sajnos meg is látszik rajtam. Talán egy kicsit meg is szeppenek, de csak mert egyáltalán nem értem, hogy jutottunk el két perc alatt addig, hogy letépi a fejemet a helyéről. - Mondtam valami rosszat? - kérdezem bizonytalanul. Pedig nem akarok elbizonytalanodni magamban, sokkal inkább benne keresném a hibát, és jelen pillanatban már az sem nagyon érdekel, hogy anya mit kért tőlem. Ő üvöltözik úgy velem, mintha valami haverja lennék. Hát ezek után tuti nem leszek az!
- Mr. Wood mondta nekem, hogy rendben van, szobád enyém lehet.. Egymás mellett aludni tudunk Zoyával. Kiabálódj Oliver, ne velem, mikor nem is ismersz. Te szobád fordulj balra, мудак. - és ezzel a lendülettel meg is próbálom becsukni az ajtót. Ha ezen múlik, bizony inkább meggondolom magam és itt maradok a szobámban. Egy darabig amúgy se akarok vele újra találkozni. Ha a fiának ilyen a modora nem csodálom, hogy nincs felesége.

Oké, aláírom, hogy elég rondán kezdek el attól a perctől viselkedni, hogy beteszem a lábam a küszöbünkön. De ki ne így tenne, ha úgy érezné, hogy a saját otthonából kitúrják? Igazából soha semmit nem beszélt meg az új jövevényekkel kapcsolatban apa és ez bánt, mert előtte MINDIG MINDENT is megbeszéltünk. Ez az ügy pedig mégis csak elég nagy habitusú, úgy értem teljesen felforgatja az ember életét néhány oda csöppent családtag, nem? Mondja valaki azt, hogy nincs igazam. Az erős igazságérzetem pedig nem tudja csak úgy bevenni ezt az egészet.
És mi az, hogy kezdik azzal, hogy szabotálnak a saját szobámból? Mert az egy dolog, hogy hirtelen egyszerre három embert kell megismernem, de már oda sem vonulhatok vissza teljes nyugalomba, ahová tettem eddig mindig is. Az a szoba az én születési előjogom, nekem alkották, nekem és senki másnak. Most pedig egy orosz fruska csak úgy belakja a rózsaszín plüsseivel és a nem kívánatos melltartóival. Az ott valami push-up gönc?
Reflexből vágnám rá, hogy nem, mert az enyém, de annyira elkap a pulykaméreg, hogy igazából nagyon megszólalni sem tudok. Vagy lehet, hogy nem akarok, mert túlságosan sértő lenne, amit mondok és még a végén én szívnám meg - tegyük hozzá, még jobban, mint eddig.
- Kicsit? Kicsit benézted a szobaszámot, a szomszéd szoba a tiéd. - még mindig makacskodok, de lassan már kezdem elengedni a dolgot, hogy valaha is visszakaphassam azt, ami az enyém. Mintha parttalan vitát folytatnék, ő pedig igazából csak jót szórakozik rajtam.
De még ha javítana a helyzeten, hogy egy kicsit is együtt érző lenne. Nem az, nagyon nem az. Úgy tesz, mintha én lennék itt a rossz arc, pedig rohadtul nem. Mégis a kioktatása annyira hirtelen jön, hogy csak hápogni tudok rá.
- Jó, meg is beszélem vele! - ismét elkap az idegroham és ott hagyva az összes cuccot csak kirontok a szobából, le az emeletről, hogy aztán apám fülét kezdjem rágni. De azért az mégis csak szöget üt a fejemben, hogy mit is mondott... mudak?
Apa azonban nem csak, hogy hallani sem akar a sérelmeimről, de inkább a lányok pártján áll. Mégis ki a francot érdekel, hogy ők hogy érzik magukat Angliában? Minek jöttek ide? Minek van ez az egész, miért most kezd el nagy családban gondolkozni? Sohasem volt testvérem és amikor a fülét rágtam, nem egészen ilyen megoldásra gondoltam. Egyáltalán nem gondoltam igazából semmilyen megoldásra.
Kudarcos kísérlettel a hátam mögött kell belátnom, hogy akkor marad nekem az a szoba. És még kérjek is bocsánatot? Meg mit nem. De a cuccaimért vissza kell mennem, azt csak úgy ott hagytam bent a szoba kellős közepén. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy kitettem a lábam a szobából, de azt lefogadom, hogy ő nem tette. Igen csak erősen dörömbölök be megint hozzá.

Daniel & Sonia

Nem vártam én kivételezésre vagy olyan fogadtatásra, ami csak a királynőnek jár ebben az országban, de azért az valahogy mégsem járja, hogy beszuszakolj a csomagjait az ÉN szobámba és még neki is áll feljebb. Az apjával már megbeszéltük, hogy ez nem olyan nagy ügy, nekünk fontos, ő pedig hát naná, hogy szeretné, ha minél hamarabb otthon tudnánk érezni magunkat itt. Másképp anyu hamar szélnek eresztené őt a fiával együtt. Vagyis.. Nekünk kellene költözni. Bár apa biztosan gondoskodna egy házról ezen a jókora szigeten. Neki meg sem kottyanna ilyesmi. De kár előreszaladnom, egyelőre még az a helyzet, hogy itt lakunk. Akkor is, ha ez a legújabb érkezőnek nem tetszik. Már több, mint egy hónapja belaktam a szobát, jól érzem magam itt, közel van a nővérem is és... Oké, abba nem gondoltam bele, hogy mostantól nem csak a folyosón és a szobáink közötti falon kell osztozkodnunk, de a fürdőn is. A fürdőn!! Ha hozzá mer nyúlni bármimhez is, felakasztom a fogasra!
- Nem, a szomszéd szoba a tiéd... - most tényleg ennyire értetlennek kell lennie? Arról senki nem szólt, hogy nehéz a felfogása. Ez pechemre még a képeken sem látszódott. Megértem az apját, tényleg nem lehet könnyű vele kettesben lenni, ha a normális kommunikáció is meghaladja a képességeit. A gyengébbek kedvéért meg is mutatom merre van az irány, ha már a szóbeli útbaigazítás nem elég. De azért ez már mindennek a határa. Bejön a szobámba és bemutatkozás helyett még ordibál is.
- Menj.. - engedem útjára, de legszívesebben a cuccát is utána hajítanám. Komolyan gondolta, hogy itt hagyja a szobám közepén? És mit csináljak vele? Kerülgessem? Fantasztikus. Az ajtót azért bevágom utána, jó nagyot zörren.
Ha valamiben biztos vagyok, hát az az, hogy Daniel véresen komolyan veszi ezt a szoba dolgot, és előbb vagy utóbb vissza fog jönni a cuccaiért. Addig diszkrét rohangálás közepette igyekszem elpakolni minden olyan kompromittáló tényezőt, ami pirulásra adhatna okot, mint például az elől felejtett melltartóm, a harisnyám, vagy a cuki rózsaszín bármim, ami nem fiúk közelébe való.
- Mi van? Eszedbe jut, hogy elfelejteni valami? - nyitom ki az ajtót résnyire. Eszem ágában sincs beengedni őt csak úgy. Hogy ez most pont akkora bunkóság, mint amit ő az imént leművelt, az már kicsit sem érdekel.

Sohasem gondoltam arra hogy esetleg kerülök majd olyan helyzetbe, ami annyira nem tetszik nekem, hogy kicsapja a biztosítékot. Olyan sosem járt a fejemben, hogy esetleg apa újra tervezné a családos dolgot, anya után udvaroljon bárkinek is, mert úgy láttam, hogy beéri velem. Hülye voltam, hogy abban a hitben ringattam magam, majd mi ketten megválaszoljuk és megoldjuk az élet nagy kérdéseit.
Most a naivitásom levét iszom és nagyon nem tetszik. Vagyis igazából alighanem megpróbálnék megbarátkozni a két lánnyal, mint leendő testvéreimmel, de a szobámat nem adnám. Arról lemondani olyan, mintha tényleg az egész eddigi életemet sutba dobnám. De igazából nem is ez a legszörnyűbb, hanem az, hogy kezdek rájönni, nekem már nem sok szavam lesz csak és kizárólagosan. Hogy ez mit takar, még nem tudom, de a betolakodóknak már most legalább akkora beleszólásuk van a dolgokba, mintha mindig is velünk éltek volna. Ez az, ami igazán bosszant. Ő is írhatott volna levelet nekem, ehelyett azonban önkényesen kihisztizte magának a szobámat. Ez milyen már?
Az igazi kegyelemdöfés azonban nem is annyira a szoba, mint az ő viselkedése. Karakán és kihívó, egyből otthonosan érzi magát és nem rest visszavágni, mi több, veszekedni, ha úgy adódik. Úgy érzem, hogy nem fogjuk megkedvelni egymást rövid távon, de attól tartok, hogy ez a hosszúval is így lesz. Egyszerűen ami nem működik, nem kell erőltetni és akkor majd... nem is tudom, majd levegőnek nézem, úgy teszek majd, mintha tök normális lenne, hogy még mindig mi ketten vagyunk. Csak nem tudok úgy csinálni. És ami talán még ennél is bosszant, hogy van nála néhány dolgom, amikkel találkozhatott. Például az OLYAN jellegű újságaim az ágy alatt, a fű a falban elrejtve. Ha paranoiás lennék, azt gondolnám, hogy lenyúlta és már biztos jól betépett belőle, ő pedig jól nem szól, hogy amúgy már nincs is meg és különben is kösz a cuccot. Mondjuk ez jó hír is lehet, mi van akkor, ha nem is találta meg a bombabiztos helyem? Elvégre ha úgy vesszük, akkor lehet, hogy túl alapos munkát csináltam és nem is tudja, hogy van. Apa sem tudja. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem mondok el neki, mert félő, még csalódna bennem. Ezzel kapcsolatban biztosra veszem, hogy nem tudna megérteni, ő mindig is egyfajta rendszerető és törvénytisztelő állampolgár volt, a cuccok pedig távol álltak tőle. Azt hiszem. Bár haluzott ő anyától éppen eleget, hogy azt higgyem, szereti a függőséget. Most is függ, nem is egy, hanem három nőtől is.
- Te most már be sem engedsz? - esküszöm szándékomban állt úgy oda állítani hozzá az ajtóba, hogy bocsánatot kérjek. De ennek a halovány szikrája is holtában hunyt ki, ahogy megláttam, hogy mit csinál. Mintha valami gonosz alak lennék, akit nem illene beereszteni.
- Csak a csomagomért jöttem. És szeretném az ágyamat visszakapni. - ebből az egyből pedig nem szeretnék engedni. Gondolom kaptam én is akkor valami új cuccot, de eszem ágában sincs abban aludni. Azért álljon meg a díszmenet.
- Tudom, hogy az előbb bunkó voltam, de neked tetszene, ha arra jössz haza, hogy fenekestül felforgatták az életed, alkalmazkodnod kell három másik emberhez, akivel eddig tök jól megvoltál, ő igazából elpártol mellőled és még a szobádat is elveszítetted? - teszem fel a kérdést, ami már inkább kétségbe ejtő, mint taktikus. Nem vagyok kicsit sem taktikus, hova gondolok.
- Szóval legalább az ágyamat szeretném visszakapni.

Daniel & Sonia

Számítottam zökkenőkre és arra is, hogy nem lesz könnyű két férfi mellett az élet. Eddig egyébként is csak azt ismerem milyen két nővel lakni. Anyával nem nehéz kijönni, Zoya pedig a másik felem, nála senki nem ismer jobban. Épp azért nem fordult elő sokszor heves szóváltás odahaza. Egyszerűen nem volt rá szükség. Itt azonban teljesen más fényben látszanak a dolgok. Hamar rájövök, hogy sok jót nem várhatok, mert az ő szemében én vagyok a betolakodó, pedig eszembe sem jutott behízelegni magam az apjához, hogy kitúrjam a helyéről vagy ilyesmi. A szoba egészen más kérdés, elvégre most először van külön szobánk Zoyával, azt mégsem várhatják el tőlünk, hogy egyik pillanatról a másikra teljesen elszakadjunk egymástól. Anélkül is belegondoltam már abba, hogy 17 évesek vagyunk, az Akadémia után külön életet fogunk élni és... Oké, az még messze van. De attól még aggaszt a dolog.
Gyorsan pakolom a holmimat, a zsigereimben érzem, hogy Daniel 'nagypofájú' Wood nem hagyja annyiban a magánakciómat, de mielőtt még megérkezhetne befújom egy kicsit a levegőt a parfümömmel, hogy első szippantásra is elég egyértelmű legyen neki, hogy továbbra sem engedek neki. Akármit mond az apja. Bár ha lehet egy tippem, azt mondanám, hogy Mr. Wood nagyon is szeretne a kedvünkben járni. Elég nagy lépés volt a részéről ez az egész költözés, szeretné, ha nem menekülnénk vissza egy hét múlva Oroszországba.
- Attól függ.. Ha kiabálsz velem tovább, annak vannak következményei.. - nem mosolyodom el, teljesen komolyan gondolom minden szavamat. Nem akartam ekkora cirkuszt, anyu biztosan ki lesz akadva, amiért akkor, a balhé van miattunk. De mégsem várhatja el, hogy szó nélkül tűrjem, ha mindenfélét a képembe vágnak. Nem erre tanított.
- Nekem nem tetszik, hogy alkalmazkodnom kell két másik ember, mert akivel eddig tök jól megvoltam, az szerelmes... - vágom a képébe az ő szavait használva. Legszívesebben hozzácsapnám az ajtót is, hátha eltörik az orra és akkor egy pillanatra legalább elfelejt úgy tenni, mintha ő lenne itt a mártír. - Miért gondolod, hogy nekem könnyű lenni nálatok egy másik országban, ahol nincs ismerős és nincs barát? Itt minden zöld és furcsán süt a nap... - fakadok ki összevont szemöldökkel. Tényleg azt gondolja, hogy nem idegen nekem ez az egész? Nekünk... Persze ezek mellett rengeteg új lehetőséget is kaptunk a költözéssel. Például nem kell bujkálnunk.
- Ez csak egy ágy.. Kaptál újat.. - nézek rá értetlenül. Ez külön az apja kérése volt, hogy legalább valamelyest csökkentse a köztünk lévő - akkor még csak elméleti szinten létező - feszültséget. Hát, úgy tűnik nem sikerült neki. - Viheted, de akkor enyém a tiéd, az új.. - jelentem ki az egészen egyértelmű véleményemet. Nem vitatkozom vele, legalább ennyivel támogatom az ideiglenes tűzszünetet. - Csak ne nyúlj az semmijeimhez! - lépek el az ajtótól és azzal a lendülettel már húzom is le az ágyról a takarómat és azzal együtt jönnek a párnák és néhány plüss is, amiket még nem takarítottam el.

Egy lánnyal kakaskodni olyan, mintha csak a falnak beszélnék. Legalábbis egyből ez jutott az eszembe, ahogy lassan higgadni kezdtem. Apával nehéz megbeszélni bármit is, ami új és furcsa, mert eddig bizony mindent, de tényleg mindent sikerült. Furcsállom a dolgot és nem kicsit bosszant is. De talán kaptam egy lökést általa, hogy elinduljak a megfontolt taktikázás útján. Egy biztos, most, hogy öttagúvá bővült a kis "családunk", nem érezhetem 50%-osnak a szavamat. Mi több, még csak 25-nek sem. És hiába próbál apa olyan békítően utánam szólni, az már nem igazán hat meg. Csak egy megoldást akarok, ami jó nekem és amivel visszakaphatom végre a szobámat. Mert jó lenne végre a saját ágyamban aludni és a saját plafonomat bámulni. Van egy sanda gyanú, hogy egész nyáron az erkély nélküli kisebb szobában rohadhatok és ez nem tetszik nekem, nagyon nem.
Tényleg békejobbot nyújtani jöttem, de rögtön meggondolom magam ezügyben. Mégis... a látszatot fent kell tartani, nem? Nem tehetek csak úgy, mintha amúgy most nem bosszantana a dolog, de az sem mellettem szól, ha mindenkit is magamra haragítok.
- Te most megfenyegettél? - cöh... Következményei lesznek? Tessék? Esküszöm, hogy utoljára hat évesen hallottam ezt anyámtól, amikor duzzogva elvonultam a vacsorától, mert valami nem tetszett neki. Aláírom, hogy néha tényleg elég nehezen lehet engem elviselni és előbb nyitom ki a számat, mielőtt még végiggondolnám. De soha nem hoztak így ki a sodromból.
Mintha én tennék arról, hogy anyád szerelmes. Az apám meg egy palimadár. - vágom hozzá még a szavakat. Tudja egyáltalán mi az, hogy palimadár? Jó, abban megegyezhetünk, hogy legalább tudja, én mit érzek. De azért annyira nem tetszik a helyzet, hogy emiatt szövetkezzek is vele.
- Furcsán süt a nap... akkor miért jöttetek el, ha nem tetszik semmi itt? Kitúrsz a szobámból és még becsméreled is az otthonomat? - na jó, ez már vérlázító. És már nyitnám további kötekedésre is a szám, de az alkukészségével belém fojtja azt.
- Mi? Vihetem? - hol érdekelnek már itt a cuccaim, ha arról van szó, hogy megkapom az ágyam? Gyanítom, hogy nem lesz Daniel illatú, sőt, tuti, hogy csinált is benne ezt, azt. De ez már valami.
- Akkor bemehetek végre? - igazából válaszolnia sem kell, mert az ajtó felenged a tartásból és magától is kinyílik. Csak beljebb lépek. Az orromat eldugítja az illata, ami mindenhonnét csak árad. És csak figyelem, ahogy rámol le az ágyról. Addig előhúzom a pálcám és kilebegtetem a bőröndöm a folyosóra. Lehetőleg oda, ahol nincs útban.
- Legyen, tiéd az új. - úgysem tudtam volna azon aludni, mert még csak annyi emlék sem köt hozzá, mint a sajátomból. Ráadásul ez olyan, mintha rám szabták volna. Meglendítem a pálcát, amire az ágy előbb összepréselődik keskenyre, majd elindul az ajtó felé és ahogy eléri azt, kanyarogva kitér a folyosóra, mintha egy bármi formáját felvevő bizarr eszköz lenne. Legalább ragadt rám pár dolog a suliban.
- Te direkt befújtál most?

Daniel & Sonia

Sokat beszélgettem Zoyával, hogy vajon milyen lesz kapni egy új "testvért", aki idősebb is nálunk és fiú is. Igazából sosem volt gondunk az osztozkodással, ez pedig lényegében annak köszönhető, hogy már az anyaméhben is ketten voltunk, és mindig sokkal jobban is szerettünk közösen csinálni mindent. Most viszont úgy éreztem, hogy szükségem van a saját térre, mert semmi kétségem nem volt afelől, hogy mindketten a saját tempónkban fogunk alkalmazkodni a klímaváltozáshoz. Én talán egy kicsit hamarabb és mint látszik, nem minden problémától mentesen. De hogy épp egy két lábon járó rinyagép mellé kellett beköltöznünk... Erre senki nem hívta fel a figyelmünket, nem kaptunk használati leírást az új testvérhez, hogy tudjuk mivel kell számolnunk. Így azért elég nehéz...
- Nem fenyegetlek! - kérem ki magamnak az övéhez hasonló hangon. Kezd bennem felmenni a pumpa, de ajánlom neki, hogy ne várja meg, míg robbanok, mert képes leszek... Nem is tudom, mit csinálni. Még nem ismerem a gyenge pontjait, épp csak annyit tudok, hogy háklis arra, ha az ágyában alszok. - Csak megkér téged, hogy velem ne kiabálj vagy nem beszél veled többet... - ismétlem el magam ezúttal máshogy. De hogy mindent el kell neki mondani legalább kétszer, hogy megértse... Pedig eddig büszke voltam az angoltudásomra.. Lehet, hogy nem azzal van a gond, hanem csak ő ilyen... Nehéz felfogású?
- Nem baj, hogy a nap süt, de otthon semmi nem ilyen.. - toppantok is egyet dühömben. Komolyan ilyen nehéz lenne a kommunikáció a pasikkal? Lassan ott tartok, hogy kedvem lenne felképelni őt, mert minden egyes szót, mintha a lehető legrosszabb értelemben venne, amit csak párosítani tud hozzá. Mintha én valami megátalkodott boszorkány lennék, aki azt tűzte ki céljának, hogy megkeserítse az életét.. Pedig ha tudná, hogy én aztán semmit nem akarok az életével kezdeni, talán másképp állna az egészhez.
- Nem hallasz jól? Mindig mindent megkérdezel és rosszul érted a szavaimat.. - kívánkozik ki belőlem a kérdés és immár a kérdésem magyarázata is egy szuszra, hátha nem esik nekem ezúttal is. Ha mégis, én esküszöm addig verem Oliver ajtaját, amíg meg nem érteti a fiával, hogy fogja vissza magát és ne játssza a mártírt. Különben meg örülhetne annak, hogy az anyám egyáltalán szóba állt az apjával... Nem igazán egy kaliber a kettő..
Végül - miután lepakoltam a cuccaimat az ágyról, hogy neki még csak véletlenül se kelljen hozzáérnie - kitárom előtte az ajtót és megvárom, míg kilebegteti az ágyat. Talán nem veszi észre a halk puffanást, mert el van foglalva azzal, hogy kezelhető méretűre zsugorítsa, de az ággyal együtt zsugorodik valami más is, amit bizony maga mögött hagy. Én viszont nem zavartatom magam, felveszem, majd utána indulok vele, de félúton ledermedek. Nem direkt hagyom figyelmen kívül a kérdését, sokkal inkább leköt annak a látványa, amit a kezemben tartok. Egy - az átlagosnál kisebb - magazin, amiben nos... A hölgyek furcsa pózban mocorognak, meglehetősen illetlenül kevés ruhában...
- Ez undorító.. - csúszik ki a számon, de nem csukom be. Nem tehetek róla, ez az első pornóújság, amit életemben látok.

Nem tudom, hogy mikor fogom elfogadni, vagy úgy egyáltalán feldolgozni a tényt, hogy ki lettem túrva a szobámból. De apával való beszélgetés és a fogadtatás után inkább bölcsebbnek látom, ha hallgatok a saját jogaimról, mert azok momentán nem nagyon vannak. Vagy vannak, de nem igazán találom őket ebben az átkozott házban, ami eddig kényelmesebb az otthonunk volt kettőnknek és nem ötünknek. Még mindig kötöm az ebet a karóhoz, hogy semmi szükségünk ennyi nőszemélyre és apa igazán összeszedhetett volna akkor már valaki olyat, akinek nincs egyetlen gyereke sem. Esetleg valami ölebe, amelyiket hamar elnyelte volna a tó, mert retardált.
- Akkor mit csinálsz? - megpróbálom szembesíteni a saját kijelentésével, hátha kapcsol, hogy valami mégis csak lehet abban, amit mondok. Nemár, hogy ennyire ne ismerje fel és ennyire rossz az angolja, mert akkor menten elsírom magam és soha többet nem beszélek vele. Lefogadom, hogy ő is inkább érez így, mert nem úgy fest, mint aki annyira meg akarna engem, az új bátyját ismerni. A feltételezés is nevetséges.
- Nem is kiabálok... - vágom rá tiltakozva. Már rég fel sem emelem a hangom, nem hogy bármi rosszabbat tennék. Mégsem vagyok annyira ostoba, hogy az első nap, a hazatérésem napján megássam a saját síromat, miközben ők viháncolnak fölötte. Oké, ez már kicsit sok lesz mára, vissza a fantáziából...
- Hát ja... semmi sem olyan jó itt, gondolhattam volna, hogy ilyen válogatósak vagytok. - csípőre teszem a kezem, úgy szemezek vele pár percig, majd inkább mozgásra bírom az ágyat. Essünk túl rajta, mielőtt még meggondolja magát.
- A hallásommal nincs gond, te nem vagy teljesen kompromisszumkész. De már nem szívhatod vissza, viszem az ágyat! - még mielőtt meggondolná magát, ki is lebegtetem a folyosóra. Nem számolok azzal az aprócska ténnyel, hogy bizony nem minden lett kihordva innét és rövidesen kellemetlen perceink következnek. Még mielőtt kilépek, az előtt fordulok felé.
- Mi? Micsoda? - teszem fel tök ártatlanul a kérdést, aztán meglátom a kezében az újságot és fülig vörösödök. Ezt nem kellett volna látnia... úgy kapok az újság után és gyűröm a nadrágomba hátul, mintha életemben erre a gyorsasági versenyre készültem volna. Aztán olyan lendülettel fordulok meg, amennyire tudok. A füleim égnek, de most csak az számít, hogy az ágyat átnavigáljam. Aztán meg az övét ki, miközben próbálok egy kis önuralmat erőltetni magamra. Nem kell, hogy még ki is röhögjön.

Daniel & Sonia

Teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy testvérnek születni és tervérré válni nem egy és ugyanazt jelenti. Nem nőttünk fel együtt, nem tudunk egymásról semmit a nyilvánvaló dolgokon kívül. Mint mondjuk azt, hogy egyikünk sem volt elragadtatva a hírtől, hogy a másik egyáltalán létezik. Oké, bennem ez csak akkor fogalmazódott meg, mikor ma átlépte a ház küszöbét és úgy viselkedik, mint aki legszívesebben hozzánk kötne egy zsupszkulcsot és visszanavigálna vele egyenesen Oroszországig. Ha elmondanám neki, hogy miért jöttünk, talán magába szállna, de megbeszéltük, hogy erről egy szót sem ejtünk az érkezésünk után és én tartom is magam a tervhez. Még akkor is, ha Daniel Woodnál nagyobb seggfejet nem hordott hátán a Anglia.
- Semmit nem csinálok! Mit nem értesz? - kérdezek vissza türelmetlenül. Ha komolyan minden nap ezt kell játszanunk egész nyáron, inkább beköltözök a szobámba és megkérem anyát, hogy minden nap hozza fel az ebédemet. Vagy bezárom őt a sajátjába, és őt ítélem remeteségre. Megérdemelné. Hátha egy kicsit magába szállna és rájönne, hogy már nem csak minden körülötte forog.
- Miért bántasz? Nem is ismersz... - vágom rá sértetten. Nem kell úgy csinálni, mintha szeretne, de viselkedhetne úgy, mintha emberszámba venne. Jelenleg épp annyit éreztet velem, hogy nemkívánatos koloncok vagyunk a nyakukon. Ébredtem már reggelente szebb gondolatra is, minthogy csak megtűrt személy vagyok a saját, új otthonomban.
- Nem vagy te csak rosszindulatú egy kicsit? - szegezem neki a következő kérdést. A rövid válaszom rá az, hogy de az. A hosszabb pedig, hogy de, nagyon is rosszindulatú attól a perctől kezdve, hogy a költözés ténye realizálódott benne.
- Én kompromisszumos vagyok! - kérem ki magamnak fennhangon. Na jó, talán van benne valami, de én is barátságosabb arcomat mutattam volna neki, ha úgy látom, hogy van benne hajlandóság a normális kommunikációra. Ennek cseppnyi jelét sem mutatta. - Vigyed az ágyad és legyél is boldog vele! - forgatom meg a szemeimet. Valami ilyesmit mondhatott, nem értettem teljesen, hogy mit kéne szívnom. Egyelőre a fogamat szívom, hogy még mindig az én szobámban tollászkodik.
Aztán meg csak a szemeim kerekednek ki a látványra. Csendben kellene maradnom, de egyik-másik kép igazán furcsa érzéseket kelt bennem. Az életnek ez a része eddig nem igazán volt jelen a mindennapjaimban és belegondolva abba, hogy ő miket csinálhatott abban az ágyban, amit én alvásra használtam.. Nos, csak egy újabb hangos FÚJ-t tudok kinyögni undorom jeléül. Végignézni persze nem tudom, mert olyan gyorsan kapja ki a kezem közül, hogy esélyem sincs elhúzni. Pedig a kíváncsiságom mindig nagy úr! Szóval így állunk.
- Ha normális leszel, titkos lesz és nem mondom el Zoyának.. - szólok utána röhögve. Ez innentől fogva egy ütőkártya a kezemben. Még szerencse, hogy nálam ilyesmit nem találhat.

Kezdem érezni, hogy mindketten túlléptünk most egy határon, amit lehet nem kellett volna megtenni. Most mit csináljak, ha egyszerűen nem tudom elviselni, hogy most már mások dirigálnak az otthonomban? Nehezen bírom, ha mások próbálják megmondani, mit tehetek és mit nem. Arról nem beszélve, hogy egy ilyen fruska ne bitorolja már el a szobám tőlem.
- Nem, nem ismerlek. De te se engem. - amikor már a sértett visszamutogatás van, akkor kicsit csillapodik az ember agya, nem? Én is kissé észbe kapok, hogy ugyanolyan dedósan viselkedünk mindketten, amit szerettem volna elkerülni egy esetleges első benyomásos találkozás miatt. ár mindegy, erről lecsúsztam, mint a borravaló. Egy dolgot tehetek csupán, visszavonulót fújok a saját térfelemmel, ahová a régiből egy leheletnyit, az ágyat épp visszacsempészek.
- Nem vagyok rosszindulatú. Én csak... vissza akartam kapni azt, ami eddig is járt nekem. - nem adok igazat neki, hogy gonosznak állít be, amikor nem is vagyok az. De most egy ilyen szituációra fel lehet készíteni az embert? De most őszintén... na ugye, nem igazán. Én pedig kötöm az ebet a karóhoz, hogy ő sem különb.
- De nem vagy. Ha az lennél, akkor nem csak az ágyamat adnád vissza. De tudod mit? Tekintsük ezt annak, hogy hajlandó vagy némi áldozatot hozni. - én sem dacoskodok kevésbé és dolgozok is rendesen azon, hogy minél hamarabb kimenekítsem az ágyam innét.
Már ha az ég is úgy akarná, hogy minden zökkenőmentesen sikerüljön... az a rohadt újság, számíthattam volna rá, hogy az ágy alját nem túrják át. És abban a pillanatban, amikor alkudozni próbál, csak vészjóslóan emelem fel magam elé a kezem.
- Nem! és egy szóval sem többet, mert téged pedig beköplek, hogy kicsuktál a szobából és nem akarsz barátkozni velem. Ezt nem láttad. - csapok a nadrágomba csúsztatott újságra, aztán elkezdem az ő ágyát is visszalebegtetni a szobába. Ha szerencsém van, belemegy és hamar elfelejtjük a dolgot. Utána pedig nem fogok sok vizet zavarni nála...

Daniel & Sonia

Kár lenne tagadni, hogy az első benyomást nem sikerült valami jól kialakítanom benne. Pedig egyáltalán nem vagyok olyan elviselhetetlen, amilyennek jelen pillanatban beállít engem. Komolyan ennyire elbeszélünk egymást mellett? Olyan, mintha mást nem is látna és hallana meg saját magán kívül, ha pedig olykor mégis, akkor biztosan rossz néven veszi. Nem vagyok biztos benne, hogy nincs benne semmiféle rasszista hajlam, csak mert még azt is támadásnak fogja fel, hogy orosz vagyok. Nem mintha lett volna ám bármiféle beleszólásom! Senki nem kérdezte meg tőlem a születésem előtt, hogy akarok-e orosz lenni!
Patthelyzetben vagyunk, nagyon úgy tűnik, hogy mindketten igazi csökönyös szamár módjára ragaszkodunk a saját igazunkhoz és elképzelésünkhöz. Mondjuk bennem nem egy ilyen kép élt elöljáróban a leendő bátyámról. Igazából nem számítottam arra, hogy majd sebbel-lobbal nagy barátságot kötünk, de arra sem, hogy úgy kezel majd, mintha egy csótány lennék, aki befészkelte magát az otthonába és nem takarodik onnan. Szép kilátások.
- Nekem is jár! Legalább a tisztelet! - szúrom oda neki, hátha végre magára száll egy kicsit és rájön, hogy ez csak rosszabb lesz, ha így folytatja. De felőlem maradhat ez a felállás is, végülis csak a szüleink készülnek összekötni az életüket, meg minket is. Mi probléma lehet abból, ha közben mi csendesen megfojtjuk a másikat? Teljesen idilli.
- És te az vagy? - kérdezek vissza teljesen elhűlve. Miért kellene nekem feladnom mindent, mikor épp most kezdem kibontani a szárnyaimat?! Nem gondolta komolyan, hogy a kompromisszumkészség abban merül ki, hogy csendben meghúzom magam, miközben ő úgy folytatja az életét, ahogy előttünk abbahagyta. Számolnia kell azzal, hogy innentől fogva nem csak kettecskén éldegélnek itt. Ha pedig ez jár némi diszkomforttal, hát istenem. A valódi áldozat a részemről az, hogy még nem penderítettem ki a szobámból az ágyával együtt, hogy rávágjam az ajtót, hogy többet ne is keressen.
Az újfent esedékes kiakadására azonban lehervad a nagy vigyor az arcomról, de nem ijedek meg tőle. Nem tud ezzel zsarolni. Történetes mindkét fenyegetésére nagyon jó okom van, amit rajta kívül mindenki más is meg fog érteni a házban.
- Csak nyugodtan! - rántom meg a vállam és hozzá még a karomat is széttárom. Akár indulhat is, nekem nincs veszítenivalóm. Nem én dugdosok ilyen ciki dolgokat.

Sokáig gondoltam azt, hogy kompromisszum-kész vagyok, legyen bármiről szó. Igazából nem is járok ezzel messze a valóságtól, mert mindent annak rendeltem alá, hogy a tanulás, a sport és a szociális életem egyensúlyban legyen. Ha kellett, akkor segítettem, miközben félretettem a tanulást, ha kellett, akkor edzettem másokat, hanyagolva a pihenést, valahogy mindig sikerült zökkenőmentesen megoldanom. De ez a mostani előhozott belőlem valami olyat, amit lehet visszagondolva én is szégyellnék. Egyszerűen gyűlölöm azt, ha valamit nem beszélnek meg velem, nem kérik ki a véleményem, csak lenyomják a torkomon, mint egy nem megválasztható tényezőt. Eddig büszke voltam arra, ha bármiről döntést kellett hozni, mi apával négyszemközt megbeszéltük és eldöntöttük, hogy mi legyen. Most pedig csak kész tények elé lettem állítva, hogy három nővel kell majd megosztanom a szobám, ráadásul a szobám nélkül. Most, hogy mit gondolok apa vendégszeretetéről, inkább hagyjuk. Hogy mit szólok az új lakókhoz, pedig már sikerült is az egyikük tudtára adni nem túl férfiasan. Na és akkor mi van?
- Tisztelettel kitúrtál innét. - ha eddig nem vágták volna fel eléggé a nyelvem, akkor most én magam is tanúbizonyságot szerezhetek arról, hogy mennyire így van. Lehet, hogy az év végi sikeres eredmények által okozott büszkeség, vagy a sebbel-lobbal hazaérkezés, esetleg a sarokba szorítás. Vagy mindegyik. De minden szavára akad csuklóból egy válaszom, ami garantáltan nem tetszik neki. Hogy is tetszhetne, ha nem az ő érdekét szolgálja?
- Én hoztam áldozatot, ha nem tudnád, akkor csak nézz körül. - mi ez, ha nem adomány neki? De most már jobb lenne lehiggadni. Amúgy is szembejön egy bökkenő, ami igazából annyira nem vet túl jó fényt rám. Jobban lefoglal az, hogy megtalálta azt az újságot, mint az, hogy mennyire illetlenül viselkedtem az elmúlt percekben. Túl jól tud angolul ahhoz, hogy ne tudja, miféle dolgot forgat a kezeiben, de már a képek is elég sokatmondóak önmagukban. Most szívesebben vágynék magányra a lángoló arcommal, fülemmel és a szégyenérzetemmel.
Nem tudom, hogy reagálhatnám le a vállvonását azon kívül, hogy jó messzire elteszem a keze ügyéből az újságot. Csak egy kikívánkozó válasz jut eszembe, ami nem minden esetben szolgálja az én érdekemet, ellenben céltáblát csinálhatok vele magamból előtte.
- Jó! Meg fogom tenni. És remélem a tesód kevésbé idegesítő, mint te. - hogy mennyire vagyok előítéletes, azt most hagyjuk. De az érzéseimnek most nem sikerül megálljt parancsolni és a büszkeségem is nagyobb annál, hogy csak úgy elfogadjam a helyzetet. Amint mindkét ágy helyet cserél a szobákban, már indulok is el a sajátom felé. Vagyis az új felé... de előtte még egyszer utoljára jól megnézem a holmijait, amik ha nagyobb rendben is, de még mindig szét vannak.
- Te tényleg összepakoltál?

Daniel & Sonia

Két dologban lettem nagyon biztos az utóbbi néhány percben, míg ifjabbik Wood bemutatkozott. Az első elég nyilvánvaló, méghozzá arról van szó, hogy hisztiből nem lesz hiány a következő napokban. Nem igazán úgy néz ki, mint aki csak úgy belenyugodna abba, hogy ezentúl nem egykeként éli majd a mindennapjait. Oké, azért egy kicsit sajnálom, amiért rögtön két húgot is kap, de őszintén szólva megérdemli és biztos vagyok benne, hogy Zoya osztozni fog a véleményemen, mikor majd elmesélem neki, hogy minden számításunkon képes túltenni Daniel, a család ügyeletes seggfeje.
A másik már nem ennyire egyértelmű, de ettől függetlenül elég igaz, hogy nagyon próbáltam nyitott és megértő lenni. Vele is, Oliverrel is, anyával is, magunkkal szemben is. Az ugye evidens, hogy magammal szemben az vagyok, még a nővéremet is megértem. Sőt, nálam jobban talán senki sem képes kitalálni a gondolatait is. Anya... ő már nehezebb, de minden esetre bízom benne, hogy a továbbiakban is a mi érdekünket fogja képviselni. Ő tanított arra is, hogy nem mindenki egyforma, de mindenkiben van valami, ami különlegessé teszi és amiért szerethető is lesz. Nos, Daniel az első adódó alkalommal képes volt rácáfolni erre az állításra. Nem hogy szerethetőnek nem mondanám, de minden kétséget kizáróan még elviselni is nehéz lesz.
Az anyanyelvemen motyogok csak, nem vagyok hajlandó tovább vitatkozni vele arról a tényről, hogy betolakodó vagyok-e vagy sem. Ő annak lát, én meg őt látom szociálisan diszfunkcionálisnak.
- Inkább már eltűnj a szobámból... - forgatom meg a szemeimet az ajtó felé mutatva, még mielőtt hozzá találok vágni valamit. Ha nem tetszik neki a kialakult helyzet menjen reklamálni az apjához - amit egyébként már megtett - vagy akár folytathatja is a bosszankodást a folyosón, vagy bárhol, ami nem érinti a szobámat. Igen, az enyémet.
Végül egy apró fogást is találok rajta, de még csak egy elhűlt vigyort villantok, mikor rájövök, hogy ez a jövőben még bármikor jól jöhet, ha ahhoz támad kedvem, hogy mindenki szeme láttára beégessem őt.
- Azt is megmondjad, hogy egy idegesítő kis крыса vagy! - szólok utána. Hozzászokhat, hogy csak akkor leszek hajlandó angolul megszólalni, ha úgy ítélem meg, hogy feltétlenül szükséges a tudtára adnom a véleményemet. Egyébként pedig Zoyával nem fogjuk magunkat zavartatni, amiért ő nem érti a mi nyelvünket. Ha én képes voltam megtanulni angolul, ő is megtanulhat oroszul, nem igaz?!
- Tűnj innen, te átkozott! - emelem fel a hangom orosz módra és nyelven, majd lökök rajta egyet végül, hogy megkapja a kellő lendületet, ahelyett, hogy a széket vizsgálgatná, ahol az imént még a kiterített melltartóm és a harisnyám pihent. Ha pedig végre kint tudom, olyan lendülettel csapom be az ajtót, hogy öröm hallani hogy nyikordul meg a zsanér az oldalán.
Miért nem lehet költözhettünk egy kedves, aranyos agglegényhez, akinek még véletlenül sincs gyereke? Miért?