Minden évben a MacNamara és a Macmillan család kempingezni megy a nyáron és én az egész Roxfortos év alatt ezt várom a leginkább! Régen is jó volt a nagy családdal bevetni magunkat valami erdőbe, tó mellé, sátorban aludni, pillecukrot enni a csillagos ég alatt, de amióta iskolás vagyok, azóta méginkább felértékelődött ez az esemény számomra. Persze anyuék az elsők, akik kibújnak a kötelezettség alól. Anya nem az a nő, aki örülne a sátorban alvásnak, úgyhogy valamilyen szinten szerintem megbocsátható. Ők most Rionával kihasználják ezt az időt, hogy nincs otthon gyerek és "felfrissülnek", akármit is jelentsen ez. Apának meg akadt valami fontosabb dolga. Amióta Murphy is iskolás, már nem fektetnek akkora hangsúlyt arra, hogy szülő is legyen velünk, de azért Redmond még mindig eljön. Meg most már gyakorlatilag Travis is felnőttnek számít, úgyhogy senki egy szót sem szólhat. Jaj, úgy örülök, hogy Travis tudott időt szakítani a kempingezésre idén! Mindig úgy le van foglalva a kviddiccsel, aminek nagyon örülök, viszont így egyre ritkábban látom. Főleg a suli mellett. Brian, Devin, Riley és Quentin a saját kis csapatukat alkotják, olyan unalmas dolgokat csinálnak, mint a horgászat, favágás, meg egymás szekálása, amihez nem füllik a fogam. Az ivászathoz még fiatalok vagyunk Murphyvel, akivel egy sátron osztozkodunk, csupán amiatt, mert mi vagyunk a legkisebbek és emellett még lányok is. Mondjuk a sátrunkról nem lehet azt mondani, hogy kicsi belülről. Két egyszemélyes ágy mellett a kihúzható kanapé, egy teljesen funkcionális fürdőszoba és egy kis teakonyha pont elég kényelem kettőnknek. - Jó reggelt! - ülök fel az ágyban az első este után. Alig várom, hogy ma kirándulni menjünk. Wales gyönyörű! Már amennyit tegnap este láttunk a sátrak felállítása közben, mielőtt besötétedett. Aztán az idősebbek elkezdtek inni, úgyhogy mi hamar visszavonultunk. - Lányok, Quentin eltűnt az éjszaka, úgyhogy kapjátok össze magatokat, a keresésére indulunk csapatokban. - hajolt be Murphy apukája a sátrunkba, miközben én egy ásítás kellős közepén voltam. Meglepetten csuktam be a szám. Micsoda? - Travis megvár titeket, én a Riley-val elindulok dél felé, Devin és Brian keletre mennek, nyugatra a folyó van, ti menjetek északra a folyó mellett. - majd azzal a hirtelenséggel, amivel jött, el is tűnt a sátor nyílásból. Hallatszott a hangján, hogy próbál úrrá lenni az ijedtségén, de mégis ő az, aki felelős lesz, ha Quentinnel bármi történik. Azonnal kipattantam az ágyból. Nagyon remélem, hogy hamar rátalálunk az idióta kisebbik bátyámra, mert nem szeretném, hogy baja essen. - Te meddig voltál fent tegnap éjjel? - nézek az unokahúgomra, aggódva. - Hallottál valamit? Magamra kapok egy farmert, a pálcámat a hátsó zsebébe süllyesztem. Tudom, hogy az iskolán kívül nem szabad varázsolnunk, de mi van, ha segíteni kell a tesómon? Lehet, hogy beesett egy szakadékba, vagy eltörte a lábát. Mindenesetre az lesz a legjobb, ha viszek magammal egy hátizsákot, tiszta vízzel, és egy tiszta pólóval, amit darabokra lehet tépni, ha kötést kell belőle eszkabálni. Útközben majd gyűjtök gyógynövényeket is. Utolsó gondolatomként még egy adag kekszet is bedobok a táskámba. Sosem lehet tudni, mikor tör ránk az éhség és hogy mennyi időt fogunk bóklászni az erdőben. - Indulhatunk? - kérdezem a sátor előtt Murphyre és Travisra hunyorogva a felkelő nap vörös sugaraitól félig megvakulva.
mióta csak eszemet tudom, részt veszünk a családi kempingezésen. Ilyenkor tényleg az egész pereputty, Tudor, Vidor, meg a többiek is mind eljönnek és éjszakákba nyúló dorbézolással ütjük el az időt valami eszméletlen pazar környezetben. Skócia, Wales vadregényes tája pedig tálcán kínálja a csodákat. Emlékszem, kölyök koromban sűrűn jártunk éjszakai túrákra, az ijesztgetésnek nem volt párja. Ha akkor valaki nem csinált bele a gatyájába a szülők egyik-másik morbid poénjára, akkor senki sem. Sajnos az utóbbi időkre ez a hagyomány teljesen kikopott és lefogadom, hogy a húgom már nem is emlékszik rá. Hogy emlékezne? Kis pisis volt, amikor még jártunk, ő már rég az igazak álmát aludta. Azért néhány év kihagyás után most ismét itt vagyok. Reméltem, hogy az elmúlt két év kihagyása után visszatér az éjszakai bóklászás, de nem. Ellenben ez a néhány iszákos seggfej fellelkesült a tábortüzes sztorizásokon és kitalálták, hogy ők bizony felkerekednek. A baj ott kezdődött, hogy kiröhögtem őket, ilyen állapotban megállni sem tudnak, nem hogy túrázni. Több sem kellett a seggfejeknek, én pedig nem tartottam velük. Most mi van, már ott a tollpehely a képükön, biztos feltalálják majd magukat. Azonban pont a hibbant öcsém nem került elő az éjszaka folyamán. Hogy ez engem miért is nem lep meg? Azonban én mélyen hallgattam arról, hogy velük mehettem volna, mint rangidős felnőtt. Hülye voltam, hogy azt hittem, az a pár év, amennyivel az öcsém fiatalabb nálam, nem számít semmit. - Nyugi, meglesz. - emelem magam elé a kezeimet és legyezgető mozdulattal igyekszem a lányok izgatottságán úrrá lenni. Legalábbis a húgomén biztos. Tudom, hogy szereti azt a tökfejet, de csak nem ette meg egy medve, vagy mi. Még egy szót sem kell szólnia, ismerem. Azt a kérdést is elég furcsa hanglejtéssel tette fel. - De igen, ti jöttök velem, a többiek pedig apáddal. - pillantok Murphyre. Épp elég, hogy én pesztrálgassam a lányokat. - Amilyen szerencsés, biztos vagyok benne, hogy részegen beszorult a feje egy bagolyodúba. - ugyanis a fejét biztos nem gondolkozásra használta alkoholtól túlfűtötten. A fiúk azt mondták, hogy valamit nagyon bizonygatni akart, hogy ő márpedig fog egy doxyt és elhozza nekik megmutatni. Nem is értem, miért nem díjazták még Darwin-díjra. - Amúgy mi ez a túlélőszett? - csak ahogy elindulunk, veszem észre, hogy komplett hátizsákkal is készültek, nem csak magukkal. Én speciel csak egy kulacsot akasztottam a nyakamba, minden másra ott a pálca.
Szerettem a tavaszt, nem csak azért, mert ilyenkor minden virág és friss illatú volt, hanem mert a tavaszi szünetben minden évben elmentünk kirándulni, ez amolyan családi hagyomány! Nem olyan, mint a nyári és karácsonyi kviddics bajnokság, ilyenkor nagyapáék nem jönnek, csak mi anyáékkal, meg az unokatestvéreim, és az ő szüleik. Idén viszont csupán apa jött velünk, mert már Shanen kívül mindenki iskolás, ezért nincs szükség annyi figyelő szempárra. Engem annyira nem zavart, bár az ikereket is szívesen otthon hagytam volna, mert egyáltalán nem hagyták, hogy velük játszak, mert lány vagyok, és ezért nem vehetek éles dolgokat a kezembe. Igazság szerint fát vágni kedvem se lett volna, de Erint se akartam folyton zavarni, így is rajta lógtam az iskolában, mert mindenki más Griffendéles volt, biztos idegesítette már. Végül a mályvacukor mellett döntöttem, annak a sütögetése egészen mókás volt, amíg Riley fel nem fedezett egy hangyabolyt, és ki nem próbálta, hogy mennyire ragadnak bele a cukorba. Nos, teljesen. Travis és apa hatalmas eszmecserékbe kezdett a kviddicsről, Brian meg lelkesen próbált becsatlakozni, mert mielőbb szeretne hivatásos játékos lenni, a az ikrek és Quentin elfoglaltságát már megérteni se próbáltam, úgy se mehettem, mert lány vagyok. Mióta szeptemberben bekerültem az iskolai csapatba, egyre inkább érzem azt, hogy egyáltalán nem nekem való ez a sport, de anya olyan lelkes volt a levelében, miután megírtam neki az eredményeimet, hogy karácsonykor nem tudtam elmondani neki. Végül inkább lefeküdtünk aludni Erinnel, egyébként is hosszú volt a nap, és másnapra apu rajzolt egy térképet a kiránduláshoz, amit ha követünk, tuti eltévedünk majd, szóval jó hosszú sétálás elé néztünk. - Reggelt… - Motyogtam még kicsit álmosan, de apa hangjára szinte rögtön kiszállt minden álom a szememből. - Mi? - Kérdeztem az összeszedettség minden jele nélkül. Apát mindig is felelősségteljes felnőttnek tartottam, aki bármire képes, akkor láttam ilyen idegesnek utoljára, amikor kiskoromban eltört a karom, mert leestem a seprűről. Nem szidott meg, pedig egyáltalán nem fogadtam szót, mikor tanítani próbált, pedig látszott, mennyire mérges, hiszen sokkal nagyobb bajom is eshetett volna. Abban viszont biztos voltam, ha valaki képes megtalálni az unokatesómat, az apa. - Nem is tudom… akkor mentem el aludni, amikor Devin belekezdett a szokásos horror meséjébe, tudod, amiben a fák megeszik a gyerekeket. - Szerintem legalább két éve meséli ezt a történetet, mert legelőször sikerült Rileyval megijeszteniük vele, de azóta már elmúltam kilenc éves. Sietősen kezdtem közben én is öltözni, ha egész éjszaka kint volt, biztos eltévedt, vagy ilyesmi. Egy pillanatig az is felmerült bennem, hogy a fiúk csupán meg akartak minket viccelni, de ők biztos elárulták volna már apának, amikor látták, mennyire komolyan veszi. Én is magamhoz vettem egy kisebb táskát, hogy vizet hozzak, majd egy müzliszeletet toltam a számba, és mentem Erin után. - Minek dugná a fejét bagolyodúba? - Azt hiszem a köztünk lévő hét év épp elég távoli, hogy bármennyire is értsem a fiú viselkedését, de hogy így nézzen be egy bagoly odújába… - Erin mindenre gondolt, nálam víz van csak, meg a pálcám. - Feleltem, Travis kérdésére, bár sokat nem értek velem, még csak alig fél éve jártam a Roxfortba.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
