Nem is tudom, hogy mennyi időt töltöttem a női mosdóban, de még mindig visszhangzott fülemben, ahogy a nevemet kiáltja utánam. Mégsem követett. Hogy ennek örültem-e, vagy szomorú voltam miatta, azon már el se mertem gondolkozni, hosszan engedtem a hideg vizet, és megmostam az arcom. Nem mehettem vissza a pályára, ő biztosan így tett, és mint tanár, illetve edző, egyáltalán nem tartozik magyarázattal a többieknek. Velem ellentétben. Bár én se tartozom, de engem biztosan megkérdeznének, és olyan jól hazudok, mint egy újszülött holdborjú. Mély levegőt vettem, a tükörből rám meredő arcom még mindig vörös volt, a fülem tövéig, képtelen voltam nem a köztünk lezajló beszélgetés részleteit lepörgetni magamban. Annyi helyes választ tudtam utólag adni, hogy csak magamat átkozhatom, amiért így leblokkoltam mellette. Egyáltalán nem volt erre okom, hiszen láttam ruha nélkül! A gondolatra még pirosabb lettem, és inkább vissza menekültem a toronyba, és elnyúltam az ágyon, magamhoz ölelve Lady Mortenciát, aki eddig békésen szunyókált a takarómon. Bezzeg, ha egy előadáson izgulsz, mindig azt mondják, hogy csak gondolj arra, hogy pucér a közönség, akkor most mért nem működik ez a hülye módszer? Avery professzor, meg a hasznos tanácsok! Igazából persze nem a professzor tehetett erről, és nem is haragudtam, csak szégyelltem magam, és egyáltalán nem tudtam, hogy mit fogok mondani. Mert vészesen közeledett az edzés vége, akkor pedig Alina is visszajön, és neki bizonyosan muszáj leszek elmesélni a dolgokat. Akartam is, már annyiszor nekifutottam, mióta Aaron itt volt, de sose voltam rá teljesen felkészülve. A nyári kalandomról tudott, azt azonban nem mondhattam el, hogy egy nálam több, mint tíz évvel idősebb férfival voltam. Bele sóhajtottam a hermelin puha bundájába, de őt ez sem zavarta az alvásban. Néhány pillanatig elgondolkoztam azon, hogyha most bemásznék a takaró alá, és alvást mímelnék, Alina talán nem ébresztene fel. Mégsem tehettem ezt, első óta szobatársak voltunk, és barátok, nem akartam én ilyen nagy titkolózást csapni, csak… ő is tudja, milyen vagyok, amikor túlspilázom a dolgokat. Az ajtó nyikorgó hangja vészterhesen hasított a csendbe, én pedig úgy ültem fel, mintha csak rugóval működnék. Azt hiszem megértem, hogy nemigen tudott mást kérdezni, csupán annyit, mégis mi a fene történt, és főleg, mi ütött belém. - Én… de ne legyél mérges! - Kértem halkan, és kimásztam az ágy szélére, hogy megvalljam minden bűnöm. - Emlékszel, hogy meséltem a nyári kupadöntőről, meg az amerikai játékosról, akivel összejöttem az utolsó este? Azt mondtam, hogy egy fiatalabb cserejátékos, és ismeretlen... - Biztos voltam benne, hogy tudja, mi a folytatás, és abban is, muszáj kimondanom, ha tényleg azt szeretném, hogy megbocsássa, amiért eddig hallgattam erről. - Igazából Aaron volt, vagyis Carneirus professzor, vagy nem is tudom, ez utóbbi még furábban hangzik. - Már attól megborzongtam, hogy így magunk között így hívtam. - Nem akartam titkolózni, de amikor megláttam, egyszerűen nem tudtam, hogy mondhatnám el, és eddig annyira jól sikerült kerülni. Tiszta idiótaként viselkedtem, igaz? - A kezemet tördeltem, nem tudtam, mit kellene mondanom, igazán sajnáltam, hogy nem avattam be korábban, csak nem volt ez olyan könnyű. Semennyire se az.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
i a fene történt az előbb? - szegeztem mindenféle köszönést mellőzve Murphynek a kérdést mikor beléptem a közös szobánkba. A kviddics felszerelésem tompa puffanás kíséretében landolt az ágyam mellett, ami persze a szekrényen elhelyezett párnán alvó golymókot még csak meg sem hatotta. Jellemző, bár jobb volt így. Minden figyelmem a szobatársamnak szenteltem, aki láthatóan kínosan érezte magát a történtek miatt. Amit tulajdonképpen senki sem értett. Csak annyit láttunk, hogy Murphy meg a professzor elszaladtak, majd csak az utóbbi jött vissza, az előbbi pedig sírt, majd idejött. Legalábbis a póz, ahogy az ágyon ült és a vöröses szemei ezt üzenték. Nem mintha különösebben értettem volna az emberekhez, nem voltam én pszichológus, mint Hester néni, egyszerűen csak ismertem a lányt. - Ha valamit így kezdesz, akkor biztosan az leszek - sóhajtottam karba tett kézzel, falnak dőlve, a továbbiakban némán hallgattam a magyarázkodását. Valóban tudtam, hogy volt egy kalandja, említette, de nem részletezte, hogy ki az, én pedig azt hittem nem fontos. Hát… tévedtem, nem is kicsit. Arról nem beszélve, hogy hazudott is nekem és titkolózott. Nem voltam mérges, sokkal inkább csalódott és sértett. Én elmondtam volna neki, én Bertiet is elmondtam miután Anyával beszéltem róla. Murphy volt Carol után a harmadik ember aki megtudta. Persze, megértettem miért tette amit, de attól még fájt és bosszantott. Noha az utóbbi érzés inkább annak szólhatott, hogy elnézve a kétségbeesett tekintetét és a vörös szemeit nem tudtam rá haragudni. Legalábbis nem igazán. - Eléggé, lehet más is kér majd tőled magyarázatot - túrtam tanácstalanul a hajamba, miközben az utolsó kérdésére válaszoltam. A többire hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondhatnék, legalább annyira tanácstalan voltam mint ő, ha nem jobban. Tény, nem én feküdtem le az egyik tanárunkkal, de benne voltam nyakig. Ez olyan információ volt, ami ha kiszivárog, akkor mind megüthetjük a bokánkat, nagyon csúnyán. - Nem vagyok mérges, inkább csalódott, azt hiszem, de erről később - löktem el magam a hideg faltól, majd lehuppantam az ágyra. Úgy éreztem, hogy onnan egyszerűbb lesz megejteni a beszélgetés, ami előttünk állt. - Most nem ez a fontos kérdés, vagyis a legfontosabb, hanem az, hogy mit szeretnél tenni. Szeretnétek. Megmarad az egész egy kellemes nyári kalandnak és valahogy elviselitek egymást, vagy… - nem fejeztem be a kérdés, neki is értenie kellett. Egy pillanatra az is felötlött bennem, hogy megkérdezem szereti-e, de ezt még korainak éreztem, hiszen mindössze csak egy éjszakát töltöttek együtt hónapokkal ezelőtt.
Igaza volt, amikor valaki azt mondja, hogy nyugodj meg, az ember általában csak még idegesebb lesz tőle. A fülem mögé simítottam a hajam, de nem akartam sokáig húzni a dolgot, sokkal jobb, ha őszinte vagyok. Az elejétől fogva annak kellett volna lennem, csak valahogy képtelen voltam arra, hogy belekezdjek egy ilyen beszélgetésbe. Mármint, amikor elmeséltem a nyarat, igazából nem számított, ki is volt, csak nekem. - Az szuper lesz… - Leheltem magam elé lemondóan. Mégis miért pont ezt a földrészt választotta Aaron? Mégis mit kellett volna mondanom a többieknek? Még Alinának is csak most tudtam nagyjából elmesélni, másoknak meg semmi köze nem volt hozzá, bármennyire kedveljem is őket. Mármint őszintén, a csapat tagjaira mindig barátként gondolok, azonban ez nem olyasmi, amit ennyi embernek tudnia kellene. Talán rosszabb helyzetbe hoztam Alinát azzal, hogy elmondtam, mintha csak képes lennék jól hazudni. Tükör előtt kellene gyakorolnom. Azt hiszem. - Sajnálom. - Láttam rajta, hogy rosszul esett neki, hogy titkolóztam, fordított esetben biztos engem is bántana. Valahogy elég ritkák voltak közöttünk az ilyen témák, hogy kinek ki tetszik, vagy éppen kivel jönne össze. A nyáron történtekről se akart igazán részletesen hallani, aminek nagyon is örültem, biztos képtelen lettem volna róla úgy mesélni, ahogy egyesek a kalandjaikról szoktak. Már a gondolattól zavarba jöttem, nem hogy megfogalmazzak ilyesféle dolgokat. - Szeretnénk? - Mintha leállt volna az agyam teljes működése, úgy ismételtem meg a szavait. - Mondott valamit? - Ugyan mégis mit feltételezek, hogy az egész csapat előtt kijelentette, hogy mit szeretne tőlem? Egyáltalán, hogy szeretne tőlem valamit? Murphy, Merlin szerelmére, szedd már össze magad! Őszintén szólva fogalmam se nagyon volt semmiről ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Bennem fel sem merült, hogy ebből a kellemetlenségen kívül, amit a kínos találkozásunk okozott, több is lehetne. Mármint nem volt rossz vele lenni, és kifejezetten szórakoztató és kedves embernek találtam, de mégiscsak tanár volt, és edző, és idősebb, és nagyon jól nézett ki. Mi?! Megráztam a fejem, összekavarodtak már benne a gondolatok. - Nem tudom, mit kellene tennem. Én csak úgy elszaladtam. - Ismertem be. Tényleg nem nagyon sikerült megbeszélnem vele a dolgokat, de egyikünk se volt a helyzet magaslatán, hogy őszinte legyek. - Abban se vagyok biztos, hogy bármit akarna tőlem, mert, nos… nem volt éppen józan a nyáron, plusz azt hitte, hogy idősebb vagyok, és amúgyis egy tanárról van szó. - Mintha csak magamat próbálnám meggyőzni róla, hogy jobb elengedni ezt az egészet, mielőtt túlságosan belelovallom magam. - Szerinted csak kerülnöm kellene, mint eddig? - Ideges voltam, és zavart, sehogy se láttam át, mi lenne a legjobb megoldás. Elszublimálni. Talán.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
zerettem volna mérges lenni Murphyre, úgy igazán, mert megérdemelte volna. Átvert és tulajdonképpen hazudott, mégsem ment. Egyszerűen nem voltam olyan ember, aki az ilyeneken felkapja a vizet. Tény és való, rosszul esett, de ennyi, egy kis, már-már elhanyagolható sértettségen kívül mást nem éreztem. Merlinem, hányszor fognak még engem így kihasználni az életben? - Ugyan, nem feltétlen kell megmondani nekik az igazat - vontam meg a vállam, bár alig hogy a szavak elhagyták a szám, eszembe is jutott, hogy Murphy csapnivalóan hazudott. Vagy még annál is rosszabbul. Nem volt opció, hogy kitalál valami történetet arról, hogy rosszul lett az ebédtől, mert senki sem hitte volna el. - Vagy csak lerázod őket annyival, hogy nincs hozzá közük, magánügy. Ez még igaz is - mutattam rá a tényre, hogy tulajdonképpen bármennyire is jóban van mindenki mindenkivel, attól még nem leszünk elválaszthatatlan puszipajtások, akik mindent tudnak a másikról. Én is csak meghatározott számi embernek meséltem arról, hogy Bertie Ollivander, a Zsebpiszok köz egyik - de biztosan nem az egyetlen, sőt - drogdílere az apám, annak ellenére, hogy úgy éreztem, népes baráti körrel rendelkeztem. - Semmi baj, túlélem valahogy - és így is éreztem. Történt már ennél sokkal, de sokkal rosszabb dolog is varázs történelemben, mint hogy csak potom fél év csúszással tudom meg, hogy Murphy lefeküdt az edzőnkkel, aki tizenhárom évvel idősebb nála. - Hát, legutolsó információm szerint még nem rúgták ki, rásütve a rokkant, vén pedofil és eltiltva mindennemű tanítástól bélyeget, szóval nem, ő nem mondott rólad semmit - próbáltam oldani némileg a hangulatot, Murphy nem volt ostoba, sejthette, hogy Aaron, valamiért az adott szituációban egyszerűbb volt rá így gondolni, nem mondott róla semmit. - Egyébként csak arra gondoltam, hogy nem egyedül kellene eldönteni, hogy mi a stájsz kettőtök között. Felvont szemöldökkel hallgattam Murphyt, a mentegetőzését, mert annak hatott, miközben helyet foglaltam a saját ágyamon és úgy ültem le, hogy pontosan vele szembe legyek. - Te most engem, vagy magadat akarod meggyőzni? - hajoltam közelebb, némileg lejjebb véve a hangerőt, amivel eddig beszéltem. Olyan témát készültünk kivesézni, ami mindenki érdekében jobb volt, ha nem jut ki a szoba falain kívülre. - Mert nekem úgy tűnik, hogy magadat. Figyelj, szerintem ez a kapcsolat elég sok ponton kifogásolható. Ott van a tény, hogy hazudtál neki. A tény, hogy ő egy tanár. A tény, hogy a diákja vagy. De ezek mind mellékes, időszerű, változó dolgok - tártam szét a karom. Én magam egészen biztosan nem mentem volna bele egy ilyen kapcsolatba, egy ennyivel idősebb férfival, a körülményekről nem is beszélve. De itt most nem rólam volt szó. Nem én voltam a történet főszereplője. - Szerintem őszintén és nyugodtan, üljetek le megbeszélni. Mert utánad futott, már az edzésről, ez azt jelenti, hogy neki is számított valami az az este. Ha mást nem annyit, hogy emlékezett rá, ami tekintve hogy részeg volt nem egy rossz kezdet. Ha pedig ezek után, mérlegelve minden buktató és nehézséget úgy döntötök, hogy bele vágtok, szívetek joga. Ha pedig azt mondjátok, hogy elfelejtitek és tovább lépet, az is szívetek joga. Ő felnőtt, te meg lassan az vagy - simogattam meg a térdét nyugtatólag. - Persze - mosolyodtam el hamiskásan -, ennek fontos előfeltétele, hogy ne fuss el. Igaz?
A pánik ötven árnyalata, nagyjából így tudtam volna jellemezni a bennem dúló érzést. Vagy inkább érzéseket, amik épp vad táncba, harcba, vagy bánom is én mibe fogtak. Szóval nem voltam éppen a helyzet magaslatán, mint úgy az életem nagy részében. Talán az sem lepne meg most senkit, ha hisztérikusan felnevetnék, bizonyosan megértené Alina, Puffancs és Lady Morticia is, hogy megbolondultam. Javaslatára csak felpillantottam, de láttam rajta, hogy pontosan ugyanaz jutott eszébe, amire gondoltam, vagyis a nulla tehetségem a hazugsághoz. Sose értettem, az összes testvérem úgy tudott vetíteni, mintha csak nagyvászonnak használnának mindenki mást, én meg szinte azonnal zavarba jöttem, ha olyasmit mondtam, ami nem igaz. Azt se értem, hogy tudtam eddig titkolni az Aaronnal köztünk történteket, ez majdhogynem csoda számba kellene, hogy menjen. - Nem elég, ha Hunternek mondok valami lányos kifogást? Bocsánatot kérek, és majd arra fogja a zavarom, meg a dadogást, hogy ciki ilyesmiről beszélni, aztán gyorsan rövidre zárjuk. - A csapatból őt ismertük a legrégebb óta, és a kapitány volt, szóval ki kérdőjelezné meg, ha elfogadja a dolgot? Ha egynél több emberrel kellene nekiállnom valami kifogásnak, bizonyosan csak felhúznám magam a szerencsétlenkedésemen, aztán kifakadnék. Aztán Aaront kirúgnák, vagy talán még rosszabb, engem kicsapnának, és mehetnék vissza a farmra, ahol anyáék rám se néznének többé. Igen, határozottan jobban járok, ha csak egy emberrel próbálok beszélni, akkor van esélyem. - Rokkant, vén pedofil? - Ismételtem meg nevetve, bár inkább csak a feszültség jött ki így belőlem, azt hiszem. - Szerinted öreg? Egyetlen pillanatig se merült fel bennem gondként a kora, még harminc se volt, sokkal jobban zavart, hogy az edzőnk és tanárunk volt. A nyáron nagyjából semmi se merült fel bennem, ami miatt kicsit szégyelltem is magam, tényleg nem tehetett róla, hogy csak tizenhat voltam, bár erről különösebben én sem. Inkább csak arról, hogy erről nagyokat hallgattam előtte. - Nem igazán vagyok benne biztos, hogy van olyan, hogy kettőnk. - Túrtam zavartan a hajamba, mindig azt birizgáltam, ha kezdtem elveszíteni az uralmat a gondolataim felett. Jogos kérdés, és nehéz lett volna rá válaszolni. Sose voltam az a kifejezetten rajongó, vagy nagy szerelmes típus, az ilyesféle dolgoknál még a kviddics is jobban lekötött. Talán ezért vagyok ennyire szerencsétlen most is ebben a témában. Meg mert az eszemmel tudom, hogy ez nagyon rosszul is elsülhet, meglehet még annál is rosszabbul. - Nehéz mellékesként tekinteni arra, hogy a professzorunk. - Ha csak eszembe jutott, úgy éreztem, hogy szeretném kivetni magam a toronyból. - Még csak jövőre leszünk végzősök… Szóval egyébként is hosszú ideig leszünk egymás közelében. A tenyerembe temettem az arcomat, és előre dőlve szinte teljesen lefeküdtem a térdemre. Sírni szerettem volna, de ez nem megoldás, semmivel sem vinné előrébb a dolgokat. Már próbáltam. Igazság szerint a legnagyobb baj azzal volt, hogy csak összezavarodtam, ha a saját érzéseimet próbáltam meg kibogozni. - A nyugalom egyáltalán nem jellemző rám, ha a közelemben van, inkább aközött vacillálok, hogy én tűnjek el, vagy őt tüntessem el. - Motyogtam magam elé. - Félelmetes ilyesmibe belegondolni is. Mit jelenthetet, hogy utánam jött? Csak kiabáltunk egymással, és mindenfélét a másik fejéhez vágtunk. Nem ismertük még a másikat, nem úgy, hogy messzemenő következtetést tudjak levonni, vagy jó döntést hozni. Úgy éreztem, túl kevés az információ, és csupán kavarognak a megválaszolatlan kérdések a fejemben. - Nem esküszöm meg rá, hogy legközelebb nem fogok… abban legalább van előnyöm. - Viszonoztam a mosolyát, aztán előre hajoltam, hogy átöleljem. - Annyira jó, hogy itt vagy nekem, különben tuti kiugrottam volna az ablakon.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
omolyan kezdtem aggódni Murphyért, úgy viselkedett, mint egy eszelős. Már csak a hisztérikus nevetés hiányzott a képből ahhoz, hogy minden szívbaj nélkül üzenjek a Szent Mungoba, hogy jöjjenek érte. - Ugyan már - legyintettem. - A bolhából csinálsz elefántot. Mondom, nem kell semmilyen kifogást találni. Közlöd, hogy magánügy és ennyi. Ezzel még nem is hazudsz. Arról nem beszélve, hogy ha azt mondanád Hunternek, hogy egy taknyos orrú troll kergetett el az edzésről, arra se reagálna többet egy vállrándításnál - mióta Carol szakított vele nem volt önmaga. Ezt mindenki láthatta, aki találkozott vele. Mi pedig az edzések miatt gyakrabban láttuk, mint bárki. Noha a változást magát nem tudtam volna szavakba önteni, nem ismertem annyira, de érezhető volt. - Az - vontam meg a vállam. Mit szépítsem? A professzor, idősebb is volt, rokkant is és hát összeállt egy tizenhat évessel, tehát a pedofil jelző is hellyel-közzel találó volt. Talán nem legkedvesebb jelző volt, de tagadhatatlanul igaz. - Nem öreg, majdnem kétszer olyan idős, mint te, de ha számít ez nem lesz mindig így, tíz év múlva csupán tizenhárom - vagy tizennégy? fogalmam sem volt a prof pontos koráról, eddig sosem tűnt fontosnak, hogy megjegyezzem - év lesz köztetek - jegyeztem meg, még ha pontosan nem is tudtam volna megmondani, hogy barátságnak, elrettentésnek vagy valami teljesen másnak szántam-e. Csak azt tudtam: tényeket közöltem, amikkel neki is tisztában kellett lennie, nem csak most, hanem akkor is, amikor hazudott a koráról és bemászott az ágyába. Vagy valami ilyesmi. Nem voltam tisztában a teljes történettel és mivel Aaron a tanárunk volt egyelőre nem is akartam. Legalább azt a kevés tekintélyt próbáltam megtartani irányába, ami bennem maradt. Kevesebb, mint több sikerrel. - Hááááát, jelen pillanatban egészen biztosan van olyan, hogy kettőtök, te elfutottál, ő utánad ment és istenesen összevesztetek azon, hogy lefeküdtetek - jó a sztori ennél némileg bonyolultabb volt, de most nem akartam belemenni ennél jobban. - A jövő pedig már csak rajtatok múlik. El kellett nyomnom egy igazán mély sóhajt. Kezdtem azt érezni, hogy körbe körbe járunk és hiába mondok el valamit egyszer, azt el kell még egyszer. Mert most itt tartottunk. - Másfél évig lesz még a tanárunk, durván. Az kévés. Főleg, ha azt nézzük, hogy hosszútávon a jövőnk sem a Roxforhoz kötődik - kezdtem el lassan simogatni a hátát, hátha ettől kicsit megnyugszik és kevésbé drámaian látja a helyzetet. Jobban belegondolva: ez az egész szituáció kezdett olyan irányt és fordulatokat venni, mintha egy könyvben vagy színdarabban szerepeltünk volna. - Pedig annak kell maradnod, ahogy elfutnod sem szabad előle, hiába vagy gyorsabb nála. - Noha egy rokkantnál tulajdonképpen mindenki gyorsabban futott volna, talán csak egy másik rokkant lett volna lassabb, az is több mindentől függött. - És az eltüntetés sem jó ötlet. Nem csak azért, mert tippem szerint törvénytelen, hanem mert egyből megbánnád. - Arról nem is beszélve, hogy akkor megint fel kéne vennem egy kedves Azkabani túra lehetőségét a bakancslistámra, ami noha nagyon érdekesnek tűnt nem volt hozzá kedvem. Még a patrónus bűbájt sem használtam élesben, talán nem itt, a dementorok aranybányájában kellett volna kiprobálnom. Legalábbis először élesben semmiképpen sem. - Ezt bóknak is venném, ha nem a pincében lennénk - öleltem magamhoz fél kézzel, próbálva elütni a komoly dolgok élét egy kis poénnal. - De tudod, hogy bármikor számíthatsz rám, itt vagyok, ha kellek.
