Tell me darling, he or I? - George & Angelina

Három nap, ezt mondtam hétfő reggel a férjemnek. Sokadjára. Három nap az egész - gondoltam ismét naivan, pedig ismerem az apámat. Sosem tudom betartani az ígéreteimet miatta, mégis mindig reménykedek. De nem hagyhatom ott egyedül, mikor én vagyok az egyetlen, akire számíthat. Ez nem jelenti azt ugyanakkor, hogy nem esünk egymásnak legalább egyszer egy nap valami ostobaság miatt, amit nem tud elviselni. Öreg már, az évekkel együtt pedig elég sok rigolyát is kapott. Mindig is bogaras volt egy kicsit, talán abba kattant bele, hogy nem volt elég jó anyának. Talán azért érzi úgy, hogy elhagytam őt, hogy a férjemmel lehessek. Pedig ez egyáltalán nincs így.
Csalódott vagyok és fáradt. Szépen lassan összecsapnak a fejem felett a hullámok, és én sosem szerettem elmerülni a vízben. Most sem szeretnék itt vesztegelni, de úgy érzem magamra maradok. A problémákkal, az érzéseimmel, a félelmeimmel. Utálom az ilyen gyenge pillanataimat...
Még kiadagolom a gyógyszert, megbizonyosodom arról, hogy a hűtő tele van, hála nekem nem csak sörrel, hanem legalább egy hétre való főtt és hideg élelemmel is, amiből apám a nagy részét szereti, de úgyse fogja megenni. Hétfőn is kidobáltam az előző heti maradékokat. Ha nem vagyok itt, nem eszik úgy, ahogy kellene. Azt mondja nem éhes, elég gyakran. Persze orvost látni sem akar, ha pedig a varázsvilág medimágusait említeném neki, biztosan elzavarna. Abban sem vagyok biztos, hogy felfogta, hogy akiket annyira utál, például az anyám vagy a férjem, pont ugyanolyanok, mint én. Csak én előtte nem használom a varázserőmet, George pedig sosem csinált titkot abból, hogy varázsló. Nem szégyelli, nekem sem kellene. De mikor ide jövök, mindig van bennem egy amolyan kényszeres szégyenérzet. Talán azért, mert mindig magára hagyom apát és utána látom, hogy mennyire maga alatt van. Még mindig nem hajlandó hozzánk költözni. Bár legutóbbi veszekedésünk után nem tudom ezt őszintén sajnálni. És ha hallana minket George-dzsal ordítozni, az csak erősítené az ellenérzéseit vele kapcsolatban. Így hát marad ez az állapot. Na de meddig?
Nagy nehezen köszönök csak el apától, talán egy kicsit meg is sértődik, amiért nem maradok itt éjszakára, de már igazán hiányzik a saját ágyam. Csak akkor nem vitázik tovább, mikor kerek perec kijelentem, hogy végre a férjemmel akarok aludni. Nem is beszéltem vele, pedig... Nem szoktunk haragban elválni. Tényleg hiányzik a pozitív kisugárzása. Még az őrültségei is, pedig azoktól pillanatok alatt be tudok sokallni. Hiányzik, hogy azt mondja, minden rendben lesz.
Dehopponálás után a kertünkben tűnök fel, kezemben tartom a ruháimmal megpakolt táskát, amit magammal vittem. Bentről fény és zene szűrődik ki, ami meglep, tekintve hogy eléggé későre jár már. A pálcámat elteszem és hezitálok még egy kicsit mielőtt belépnék az otthonunkba. Sosem rettentem meg még a küszöbön állva, de most megállok egy pillanatra. Kezem a kilincsen nyugtatom egy picit, mielőtt kinyitnám a hátsó ajtót, ami a konyhába vezet.
- Szia George! - köszönök halkan neki, mikor megpillantom az asztal túlsó végén ülni. Mintha csak várt volna rám, az egész jelenet úgy fest. A táskámat csak letámasztom a szekrénynek és mélyről jövő hosszú sóhaj jelzi megkönnyebbülésemet hogy végre itthon vagyok. - Hogyhogy még ébren vagy? - teszem fel a legkézenfekvőbb kérdést. Igazából arra számítottam, hogy bebújok mellé az ágyba és elég lesz holnap reggel szembenéznem vele..

Ugyanaz a ház, ugyanaz a konyha, ugyanaz a porcelán étkészlet az asztalon. Minden ugyanúgy fogad, mint mikor elmentem itthonról. Ugyanaz a férfi ül az asztalnál, csendben vacsorázik, míg félbe nem szakítja ezt az érkezésem. Vagy mégsem ugyanaz? Az arcáról nehezen olvasok, de a szemei mindig árulkodnak valamiről. Félek leginkább csalódottságról, amiért most sem jöttem időben, ahogy ígértem. De megértőnek kellene lennie és támogatnia engem. Ehelyett mindig csak megnehezíti a helyzetemet és bűntudatot kelt bennem, amire jelenleg szintén nincs sok szükségem. Fáj őt így látnom, mikor nem jókedvű, én sem vagyok az. De mostanában keveset mosolyog, akkor sem mindig szívből. Aggódom. Érte, értünk. Mégsem tehetek mást, mint amit szoktam. Beljebb sétálok a konyhában, kihúzom mellette a széket és helyet foglalok. Megterített. Nekem is. De ételért nem nyúlok, csak a borból töltök magamnak is, aztán belekortyolok, mintha csak megoldást várnék tőle a problémákra.
- Már megint? - fogalmazódik meg bennem az első kérdés, hangom együttérző, de lágy, kellemes tónusa nem aranyozza be úgy a teret, mint máskor. Most tapintani lehet a feszültséget közöttünk, épp ezért szerettem volna elkerülni a találkozást ma este. Fáradtan és nyűgösen sokkal nagyobb az esélye annak, hogy a beszélgetésünk vége ismét egy hatalmas veszekedés lesz. Hogy őszinte legyek nem hiányzik. Az utóbbi időben azonban szinte mindig a levegőben lóg és ez rányomja a bélyeget a hangulatunkra. Mindkettőnkére. Szeretném azt hinni, hogy ez csak ideiglenes állapot, de nincs rá garancia.
Minden esetre tudom mit jelent az, hogyha Ron elbénázta a zárást. Le merem fogadni, hogy nemrég esett haza és kifejezetten rossz passzban van.
- Miért nem veszel fel valakit, aki tud is számolni? - mosolyodom el, hátha képes vagyok megtörni a jeget. Utálom, mikor fagyos, szótlan és flegma. Utálom, mikor sértett, ahelyett, hogy megérő lenne velem. Mérges, lefogadom, hogy az.
- Nem vagyok éhes.. - válaszolom néhány pillanatnyi csend után. Csak a kés és villa játéka verődik vissza a porcelánról és szinte azt is hallom, ahogy az állkapcsa minden falat rágása közben újra és újra megfeszül. Iszom még egy kortyot és fejem a vállának számasztom. Innen már érzem finom illatát, az otthon illatát, amire most mindennél jobban szükségem van.
- Ne veszekedjünk ma, jó? - kérem elgyötört hangon, mert érzem, hogy készül kitörtni belőle valami. Vagy csak azt érzem, hogy valahol mélyen munkál benne a vágy? Minden esetre ma este csak egy jó forró fürdőre vágyom és arra, hogy a saját ágyamban aludjak. A férjem mellett. Nem vagyok kész egy újabb csatára.

George és a morális kérdések. Sokáig nem gondoltam volna róla, hogy van neki bármi, ami szent, de gyorsan rájöttem, hogy a családja és a barátai annak számítanak. Még akkor is, ha néha - na jó, elég gyakran - a teljes őrület határába sodor minket.
- Nem mondtam, hogy rúgd ki... Csak vegyél fel a kasszába valakit, aki tud számolni. Neked is könnyebb lenne. - Annyiszor, de annyiszor mondtam már neki, de mintha a falnak beszélnék. Ilyenkor megkérdőjeleződik bennem, hogy akkor mégis minek jártatom annyit a számat, de mégiscsak családi üzlet. Még akkor is, ha az utóbbi időben elég keveset foglalkoztam is vele. Volt idő, mikor annyira futott a szekér, hogy négy kéz kevés volt, hogy bírja az iramot, én akkor kóstoltam bele először úgy igazán a vállalat életébe. Hamar rájöttem, hogy nem is nekem való, George egyébként is jól csinálja. Csak az ilyen esetek kiborítják. Azt meg sem kérdezem, hogy meglett-e a pénz vagy felírhatjuk Ron számlájára. Annyira mindegy.
- Tudod milyen apa, ha ott vagyok és nem eszek... - sóhajtok egyet.  Vagyis nem tudja, mert sosem voltak hajlandóak megismerni egymást közelebbről. Mindkettő makacs, mint az öszvér. Mit tegyek? Nem tudok kettészakadni csak azért, mert ők nem férnek meg egymás mellett békében. Mégis mi a köpköves ménkűt kellene tennem, hogy kibírják két percnél tovább egymás társaságában és te jó ég, mi lenne, ha véletlenül rá tudnám venni apát egy gyenge pillanatában, hogy tényleg költözzön ide?
Nos igen, valóban otthon vacsoráztam, főztem neki, bevásároltam, majd hazajöttem. Onnan ide, innen oda, valahogy így telnek most a napjaim. Azt még nem is meséltem George-nak, hogy határozatlan időre szabadságolásomat kértem a munkahelyemen. Persze mindketten tudtuk, hogy hamarosan eljön ez a pillanat, csak arra nem számítottam, hogy ilyen gyorsan.
Biztató jelnek veszem, hogy nem tol el magától, de ismerem a férjem, ennyivel még egyáltalán nincs elintézve az egész. A lénye is pontosan ezt sugározza felém, még akkor is, ha nehezemre esik feldolgozni, hogy egyik vitából ugrunk a másikba. Pedig annyira, de annyira jól esne egy szemhunyásnyi nyugalom. Csak egy kicsi, mint a cukor a reggeli kávémba.
- Lehetőleg holnap se - sóhajtok fel. Tényleg annyira nagy kérés? Én mikor kértem számon rajta, hogy a családjával foglalkozik? Soha. De nem fogja csak úgy figyelmen kívül hagyni, azokat a köröket már letudtuk hónapokkal ezelőtt. Csak tudnám mire jó ez az egész. Ő rosszul érzi magát, én rosszul érzem magam. Ha összeveszünk mindez az érzés csak hatványozódni fog, ez teljesen biztos. A feszültséget talán kiadjuk magunkból, én általában sírva fakadok a végére, mert képtelen vagyok bármit is kezdeni a helyzettel,  George meg... Ő George. De amíg az a vége, hogy egymás mellett ér minket az éjszaka és utána a hajnal is, addig megéri.
- Apám idős, beteg és ápolásra szorul.. - emlékeztetem rá, hogy nem jókedvemből járok át hozzá és maradok is ott mindig jóval tovább a kelleténél. Sajnálom őt, és persze szeretem. Rossz látni, ahogy egyre nehezebb vele, megélni pedig.. Az a legrosszabb. De én sem vagyok rendben. Lelkileg biztosan nem. Nem véletlenül nem a Mungóban dolgozom, a beteg emberek megviselnek. Sőt, elég csak belegondolni, hogy a gyerekek betegségeit is én viseltem nehezebben és nem ők. - Van, kell a veséjének, de az orvos csak egyet enged neki naponta, szóval Petert is megfenyegettem, hogy ha sört mer venni neki, akkor kivágom a sövényét. Meg mást is.. - lépek utána a mosogatóhoz és egyszerűen átölelem. Nem borra van szükségem, hanem Rá. Persze hajlamos vagyok a saját szükségeteimet hátrasorolni és mostanában kérdés nélkül megteszem vele is ugyanezt, gondolván, hogy kibírja ezt ő is meg a kapcsolatunk is. De elég nyögvenyelős ez az egész.
- Igazából nem is érdekel, ugye? - húzom el a számat, de nem eresztem. Nem is nézek fel rá, épp elég lesz hallanom a hangját ahhoz, hogy tudjam hogy változnak a vonásai. Túl régen ismerem ahhoz, hogy ne így legyen.

Annyi mindent akartam az évek alatt. Először is elvégezni az iskolát, aztán bekerülni egy jó csapatba, és lenyomni a Hárpiákat. Na jó, igazából Ginny-t, hisz mindig megvolt köztünk a sporttársi rivalizálás azon túl, hogy nagyon jó barátok vagyunk. Ez meg is történt. Kaptam családot, bár egy kicsit nagyobbat, mint amire fel voltam készülve és egy férjet is, aki minden szempontból kiegészít. Én is őt. Bár eleinte nem hittem volna, hogy benő a feje lágya, de már rég nem olyan kerge, mint a kapcsolatunk elején volt. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy megvan mindenem, mégsem vagyok képes önfeledten örülni, mert valami mindig közbeszól. Általában a telefonom csörgése és apa segélykérő, néha felháborodva dörmögő hangja szakít ki az életemből. Sőt igazából mindig.
- George... Édesem... - lehelem magam elé erőtlenül. Egy pillanatra leejtem a fejem, és felkészülök rá, hogy ebből még ma balhé lesz. Olyan kimért és hűvös, hogy menten felfordul a gyomrom az egész helyzettől. Vagy talán a stressz játssza velem ezt, ami szépen lassan begyűrűzött az életünkbe és olyan jól érzi magát a Fészekben, hogy páros lábbal sem tudom kirúgni innét. Pedig igenis vissza akarom kapni azt az életet, aminek minden percét élveztem. Csak jelenleg még nem tudom ezt hogy érhetem el úgy, hogy mindenkinek jó legyen.
- Próbáltam. Próbáltam a kórházzal egyezkedni, próbáltam nővért fogadni mellé, beszéltem vele az idősek otthonáról is, és még azt is megemlítettem, hogy hozzánk költözhetne, George. Nem vagyok idióta, ne kezelj úgy, mintha nem akarnék megoldást találni erre a helyzetre. Mert van rá, csak még nem jöttem rá, hogy mi az... - emelem fel a hangom, pedig esküszöm nem akartam kiabálni. Sem veszekedni. De az utolsó mondata már nem fér bele a pohárba és kitódul minden. - Sajnálom.. - sóhajtom a hátába. Tessék. Nem telt bele öt perc és én magam fakadok ki. Elég a kioktató hangnemből. Szerinte én nem vagyok tisztában azzal, hogy nem betegápolónak képeztek ki és hiába tudom a legkülönfélébb módokon kicselezni az őrzőket, ez mind teljesen felesleges tudás, mikor egy szívbeteg emberről beszélünk.
- Jelenleg nem dolgozom, majd Penelope megoldja.. - Vagy nem. A legkevésbé akarok most azzal foglalkozni, hogy mi folyik a Minisztériumban. Persze így biztosra vehetem azt is, hogy nem én leszek az év dolgozója, de csak lenyelem valahogy. George-nak is le kell mindazt, amit épp az előbb tudott meg. Eddig minden komoly döntést együtt hoztunk meg. A vállalatról is, pedig abba nem sok beleszólásom lenne. Arról is közös döntés született, hogy mikor hagyom abba a versenyzést és kikértem a véleményét akkor is, mikor a Minisztérium megkeresett a nyitott pozíciójával. Ettől működtünk mi mindig úgy, mint egy csapat. És bár nem akartam felrúgni a ki nem mondott szabályokat, belehajszolt.
- Nem volt nálam a telefonom.. - vallom be nehéz szívvel, mikor újfent szembesülnöm kell azzal, hogy nála aztán végképp nem lelek vigaszra. Pedig vágyom arra az ölelésre, vágyom a hangjára, arra, hogy a halántékomra nyomjon egy puszit, miközben a borostás álla végigkarmolja az arcbőrömet. A francba is, vágyom a szeretetére, amitől most megfoszt, mert ő a sértett és úgy érzi, hogy megteheti. Hát meg is teszi, de nem állítanám, hogy jó hatással van rám.
- Bevittem apát a kórházba, rosszul volt... - mondok csak ennyit. Nem érdekli, ez nyilvánvaló. Akkor meg minek koptassam a számat feleslegesen? Hogy átnézzen rajtam? Kell ennél nagyobb segélykiáltás vagy rájön magától is, hogy ez nem az a pillanat, mikor számon kérhet, hogy miért nem jöttem haza időben. Mindig okkal maradok távol. Méghozzá azért, mert szeretném ha az apám még évekig a családom része maradna. Egy-egy borúsabb pillanatomban azonban megfordul a fejemben, hogy a férjemnek ez az egész csak púp a hátára és jobban örülne, ha vége lenne.

Nem szoktam merengeni azon, milyen lenne, ha a számomra legkedvesebb emberek kijönnének egymással, mert egyszerűen tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Volt idő, mikor még reménykedtem ebben, de azóta eltelt húsz év. Változatlanul kénytelen vagyok ügyeskedni azzal mikor vagyok egyikük mellett és mikor választom a másikat. Nehéz, persze, hogy az, de nem kellene ekkora problémát jelentenie. Nem kellene, hogy inkább érezzem ezt kötelezettségnek, mint lehetőségnek arra, hogy minden értékes percet kihasználjak a szeretteim körében. Csak hogy a súlya az én vállamra nehezedik, apámnak csak én vagyok. Ezt a férjem is tudja, mégis olyan elutasítóan bánik velem minden alkalommal, hogy legszívesebben üvöltenék a tehetetlenségtől. De még az sem hozna helyre semmit. George nem lenne megértőbb tőle, én nem lennék kevésbé feszült, sem kipihentebb.
Lemondó sóhajjal hajtom le a fejem, jobb kezemmel megmasszírozom az orrnyergemet, aztán hátratúrom a hajamat, ahogy újra ránézek. A hátára, mert mást nem látok belőle. Tényleg nem akartam megemelni a hangomat, hiszen épp az imént ígértettem meg vele, hogy ma nem esünk egymásnak. Csak egy csendes estére vágyom, de talán önzőség, hogy figyelmen kívül hagytam azt, ő mire vágyik. Vagy mire vágyott egész héten. Az ugyanis, hogy ennyi idő után sem ráz le magáról sértettségében csakis azt bizonyítja, hogy még mindig szeret és hiányoztam neki. Talán ennyi nem elég ahhoz, hogy minden rendben legyen, de kiindulásnak nem rossz. Mert tényleg folyamatosan azon jár az eszem, hogy tudnék megfelelni minden szerepemnek, megállni a helyem az élet minden területén. Ez most majdnem lehetetlen küldetésnek tűnik, de mindig sikerült valami jót kihoznunk a dolgokból. Csak olykor tovább kellett várnunk a megvilágosodásra, mint ahogy szerettük volna.
- Kiakadtál volna. - jelentem ki egyszerűen, pedig ez egyáltalán nem biztos. Igazából hiába ismerem a férjemet, nem tudhatom, hogy reagált volna, ha ebben a helyzetben feldobtam volna a témát, hogy mi lenne, ha egy ideig nem dolgoznék. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az sem lenne gond, ha a fizetésem kimaradna a családi kasszából, ugyanis a vállalat fedez minden kiadást és még mellette is szépen profitál belőle a férjem. De én sosem akartam eltartott lenni a szó szoros értelmében. Viszont abba a feltételezésbe bocsátkozni, hogy kiakad majd, ha már  a munkám helyett is apámat pesztrálom inkább, valóban nem hozzám méltó.
Ha eddig nem volt igazán dühös, most majd az lesz. Látom a tartásán, hogy viaskodik magával, elég csak ránéznem, ahogy megfeszülnek az izmai. Nem szólalok meg. Hosszú percekig nem szólok semmit, mígnem szemben találom magam vele. Még így sem akarom szólásra nyitni a számat, mert semmi biztatót nem mondhatok. Mégis mivel kezdhetném? Hogy apám egyre nehezebben viseli az egyedüllétet? Hogy valóban egész napos felügyeletre lenne szüksége? Hogy lassan már én is kevés vagyok hozzá? Ezt eddig is tudtuk és ennek ellenére sem jutottunk egyről a kettőre. Lassan tényleg nem lesz más választásom és olyanná válok mint anyám, aki rákényszerítette az akaratát, majd magára hagyta. De ettől rettegek a legjobban. Hogy engem is megutál majd.
Csak elhúzom a számat, de nem válaszolok. Nem tudok és nem is akarok. Mégis mit mondhatnék, ami egy kicsit is igaz lenne, megnyugtatná őt és talán engem is. Nem, rohadtul nem vagyok jól, George.
- Mit csináljak? - teszem fel a kérdést, ami oly ritkán hagyja el a számat. Az igazat megvallva ezt inkább George szokta kérdezni tőlem, mikor tanácsot vár. Én eddig egészen jól meg tudtam küzdeni a problémáimmal.

Úgy érzem, hogy eljött a pillanat, mikor én már nem vagyok elég a saját problémáim megoldásához. Bár igazából nem jelenthetem ki egyértelműen, hogy csak az én problémáim ezek, mikor a családom életét is nagyban befolyásolják. Ezért vannak a veszekedések, az elejtett, de meg nem értett félmondatok, a sok sértődés és az egymásra mutogatás is.
A megnyugtatást várom tőle, a reményt és a megnyugvást, vagy csak egy ölelést és egy jó szót. Igazából bármit, amivel egyszer s mindenkorra kinyilatkoztatja, hogy még mindig mellettem áll. Hogy még mindig nem csak ő és én vagyunk, hanem Mi. Annak ellenére is, hogy az utóbbi időben nem sikerült úgy viselkednem, ahogy egy feleség tenné. Nem.. Nem is egy feleség. Ahogy én tenném, ha minden rendben lenne körülöttünk. Mert az, hogy újra napokon keresztül nem csomagoltam neki ebédet, nem mostam ki a kedvenc ingét, nem vártam haza forró csókkal és nem suttogtam neki este az ágyban, hogy mennyire szeretem, igenis megmutatkozik most mindkettőnkön. Bár ne így lenne. Mégis, ahogy azt mondja, hogy kitalálunk valamit, én hiszek neki. Pedig annyiszor mondta már nekem ezt és én is annyiszor ígértem neki, hogy tele lenne vele a padlás.
Szomorú és fáradt tekintetem az övét keresi, egy hosszú pillanatra elmerülök bennük, majd odabújok, mintha csak a közelsége valóban felérne egy gyógyírral. Fejemet kulcscsontján nyugtatom meg, karjaimat lazán a dereka köré fonom. Le se tagadhatnám, hogy hozzá menekülök a démonaim elől.
- Úgy félek, George.. - sóhajtom az ingébe, miután néhány mély levegővel az illatát magamba szívtam. Kell egy kis idő, mire összeszedem magam annyira, hogy tudjam folytatni a mondatomat, de végül erőt veszek magamon. Nem azt érdemli, hogy egy roncsként jöjjek haza. - Hazaengedték. Saját felelősségre.. - teszem még hozzá, hogy realizálódjon benne is a helyzet komolysága. Vagyis én írtam alá a papírt, szóval ha bármi történik vele az az én felelősségem. De ennél többet nem akarok mondani, hisz ő nem akarja hallani. Maga mondta, hogy nem kíváncsi rá, én pedig tiszteletben tartom a döntését. Akkor is, ha nagyon is meg akarom vele osztani az összes kétségemet, úgy érzem ennyivel tartozom neki.
- Azt hittem jobb lesz, ha egyedül oldom meg. Persze nem lett jobb, sőt. Sajnálom, hogy nem szóltam, de az én apám. Nekem kell gondoskodnom róla, nem neked. És úgy éreztem, hogyha mindig előhozakodok ezzel, akkor majd választás elé állítasz... - ismerem be szégyenkezve, itt az ideje nyíltan beszélni. Utólag visszagondolva nem tudom hogy juthatott ilyen az eszembe, hisz nem szívtelen szörnyeteg ő. De tény, hogy régóta húzódik már ez az egész és jelen pillanatban egyikünk sem boldog. Na jó, talán mindkettőnk hangulatára rányomja a bélyegét az is, hogy nemrég volt a szülinapja, ami egyben azt is jelenti, hogy újra átéltük Fred tragédiáját. Ilyenkor minden egy kicsit nehezebb, mint általában. - Csak úgy látszik hiába vagyok mellette... - rántom meg a vállam tehetetlenségemben. - Te mit tennél, ha az Arthurról lenne szó? - teszem fel a nagy kérdést és talán nem túl burkolt célom vele, hogy elgondolkodjon. Ugyan az ő esete eléggé különbözik az enyémtől, hisz ott van Molly és a testvérei is, nagy a családja, de attól még ugyanúgy az apja, mint nekem az enyém.
- Nem akadsz ki mindenen, csak mindenen, ami apámmal kapcsolatos.. - javítom ki automatikusan. Nem akarok ezzel vitát szítani közöttünk, hangom békés, nincs benne az az él, amitől azt feltételezhetné, hogy készen állok a haragjára. Majd holnap. Holnap veszekedhetünk.

Néhány hónappal ezelőttig, ha bárki megkérdezte volna tőlem, hogy értékelem az életemet, azt mondtam volna, hogy mindenem megvan, amire szükségem van. Az életem kiegyensúlyozott és boldog. A férjem a világ legfárasztóbb és legjószívűbb embere, a gyerekek egészségesek és szépen cseperednek. Mérhetetlenül büszke vagyok rájuk. Az egész családra. Ha viszont most valaki rám néz, nem egészen azt látja, hogy a helyzet magaslatán állok, sőt. Sosem volt rám jellemző a kétségbeesés, de a tehetetlenség hosszú távon borzasztó hatást gyakorol a viselkedésemre és ezt sajnos már kár lenne tagadnom is. George-dzsal egyébként is arra vagyunk a legbüszkébbek, hogy bármit megoszthatunk egymással. Vagy legalábbis megoszthattunk, míg nem éreztem azt, hogy nem számíthatok már rá úgy, mint régen. Ez még nem jelenti azt, hogy a bizalmam megrendült volna benne, csupán.. Félek attól, hogy nem tudom kezelni a helyzetet.
Tisztában van az egész káosszal, tudom, hogy meg van sértve, mégis átölel. Ez többet jelent annál, mintha százszor ígérné meg, hogy rendben leszünk. Akkor is, ha tudom, hogy nem ígérhet ilyesmit. És akkor is, ha tudom, hogy most csak erőt gyűjtök ahhoz, hogy bírjam, ami még vár rám. Ránk.
- Én meg engedtem neki... - kontrázom rá a szavaira felháborodottan, de nem kiabálva. A kétely beszél belőlem, hogy ez valóban a legjobb döntés volt-e, amit ebben a helyzetben és az információk birtokában meg tudtam hozni. Senkinek sem lett volna jó, hogyha éjszaka azzal hívnak a szanatóriumból, hogy apám önkényesen eltávozott és a fene sem tudja merre kószál. Így legalább azt tudom, hogy hol keressem.
- Tudom, hogy titeket is érint.. Közvetve. De nem akarom, hogy te is ezen őrlődj. Azt meg pláne nem, hogy Fred és Rox fülébe jusson mennyire komoly a helyzet. Tudom, hogy nem ezt érdemelnétek.. - adom át magam a bűntudatnak ismét, most a család miatt. Az én családom miatt. Persze a gyerekek jó helyen vannak az iskolában és nem sejtenek semmit, de George végignéz mindent. Őszintén csodálom, hogy mindezek után még képes nyugalmat erőltetni magára, mert nekem erre van szükségem.
- Nem George, ez csak őszinte volt, te is tudod - válaszolom csendesen, belenyugvón, talán egy kicsit segít a közelsége is, hogy túléljem ezt az estét. Sőt, biztosan segít.
- Mióta miatta nem megyek dolgozni - hangom elcsigázott, magamat is annak érzem, főleg ha még emiatt is tartanom kell a hátam. Valóban egyeztetnem kellett volna vele és még emlékszem, hogy hétfőn nagyon meg akart beszélni valamit, amit elnapoltunk. Akkor még abban a hiszemben, hogy néhány nap és újra minden a régi.
- Na jó.. - sóhajtok nagyot. Elenged, én pedig újra érzem, hogy szét fogok esni, ha ezt tovább folytatjuk. Ha pedig én szétesek, akkor a férjem is szét fog, ez teljesen biztos. Ezt a luxust pedig sem most, sem máskor nem engedhetjük meg magunknak. Ennyi tisztelettel tartozunk egymás felé. - Mi lenne, ha ma este nem beszélnénk többet apáról vagy a munkámról? - ajánlom neki nyíltan. Félreteszem, megígérem. Nem akarok vitázni. Ez pedig jelen pillanatban csak addig fajulna kettőnk között, hogy sértődötten hajtjuk álomra a fejünket én pedig nem ezért jöttem haza.
- Te is hiányoztál, hát persze, hogy hiányoztál. Ne hidd, hogy nem így van.. - nyúlok felé, hogy megsimogassam az arcát. Azt az arcot, amin pár napos borosta hirdeti, hogy rég nem morogtam már le a fejét, mert nem borotválkozott meg. Apró, fáradt, de annál szeretetteljesebb mosolyra húzódnak ajkaim, ahogy felnézek férjem fájdalmasan számonkérő tekintetébe. Tudom, hogy dühös és hogy nincs elintézve néhány szép szóval az egy heti hiányom, de nem gondolhatja, hogy én nem éreztem úgy, mint ő. Ennek ellenére megértem, hogy nehezményezi, ha elhanyagolom. Nem azért, mert ő nem tud gondoskodni magáról felnőtt férfi létére, hanem mert az évek alatt hozzászoktattam bizonyos dolgokhoz, melyek most csak üresen tátongó lyukak az életünkben. Jó lesz, ha ezeket elkezdem befoltozni. Kezdve egy lágy csókkal, melyet puha ajkai felé intézek.

Nem vall rám ez az egész kiborulás, eddig olyan szépen tartottam magam, mégis úgy érzem, hogy a tehetetlenség szép lassan, de annál biztosabban üt rést a páncélomon, hogy teljesen romba döntsön engem és az életemet is. De ezt nem hagyhatom neki. Néhány mély lélegzet és a szavai talán képesek még tartani a lelket bennem egy ideig. Az, hogy bármi is lesz, tudom, hogy ő itt vár rám. Mérgesen, olykor dühöngve, máskor sértődöttségbe burkolózva, de mindig számíthatok rá. Azt hiszem ezért szerettem bele. Megláttam benne azt, amit senki másban nem és ilyenkor a látszat ellenére még inkább azt érzem, hogy szerencsés vagyok. Igazán nagy mázlista.
Lassan nyugszom meg, tényleg igyekszem, mert nem azt a nőt érdemli, aki belépett az ajtón és végignézte, ahogy egyedül megvacsorázik. Ki tudja mit vett magának hazafelé jövet... Olyan feleséget érdemel, aki ha nem is robotol egész nap a konyhában, de hazaérve neki szenteli a figyelmét és nem a problémákat gyűri egyre csak.
Igaza van, tudom, hogy reálisan látja a helyzetet, mégis nehéz elfogadnom ezt. Csendbe burkolózok egy kis időre, csak míg összeszedem magam annyira, hogy újra meg tudjak szólalni.
- Tudom..  - válaszolom aztán halkan. Egyetértek vele, nem vitatkozom. Nem tudok. Nem roppanhatok bele. Én sem hagynám, hogy vele megtörténjen ez. Sőt, minden követ megmozgatnék, hogy ne kelljen ilyesmit elviselnie.
- Később is szeretni fogom csinálni..  - egyszerűen hangzik, mégsem volt az meghozni a döntést. Apám azért mégis csak egy van a világon, állásom lehet másik is. Vagy nem. Ha azon múlna George találna nekem helyet a családi vállalkozásunk vonalán, ebben biztos vagyok. Csakhogy szánt szándékkal nem kötöttem ki én is az üzletben. Hosszú távon biztosan nem tenne nekünk jót, ha minden percünket együtt kellene töltenünk. Az én idegrendszerem legalábbis biztosan felmondaná a szolgálatot. Imádom a férjemet, de teljesen már dolog a házasélet és más a munka. A kapcsolatunk elején még az együtt élés is elég komoly problémákat okozott. Szerencsére soha nem is erőltetett rám semmit.
- Köszönöm..  - lehelem magam elé behunyt szemmel és érzem, ahogy mázsás sziklák gördülnek le a vállamról. A torkomból felszakadó mély sóhaj is pontosan ezt hivatott bizonyítani. Hogy mégis mit köszönök neki? Ez nagyon egyszerű. Mindent. Tudnia kell, hogy minden pillanatot értékelek, amikor a családunkért munkálkodik.
A csókom viszonzásra talál, ez pedig biztató jel, ha figyelembe veszem, hogy néhány perce még rám nézni sem volt hajlandó. Gyorsan változnak a vonásai, talán az érzései is. A lágy csók azután egy sokkal bensőségesebbel folytatódik, én pedig megadom magam neki. Közelebb lépek, hogy testünk összesimulhasson és végre tényleg úgy igazán azt mondhassam és úgy is érezhessem, hogy hazaértem.
- Át kell mennem majd ránézni apára, de megígérem, hogy minden este hazajövök... Rendben? - simítom végig az arcát bocsánatkérő szájhúzással. Tudom, hogy nem ezt a választ akarta hallani, de muszáj őszintének lennem vele. Nem véletlenül döntöttem úgy, hogy a kisebbik rosszat választva a munkámról mondok le inkább egy időre. A családomról nem tudnék, ezt senki ne is kérje.
- A kettő együtt? - pillantok rá vágyakozva. Jól hangzik a borozás és a forró fürdő is, a kettő párhuzama lenne azonban a legszebb lezárása a mai napnak. Persze csak akkor, ha velem tart. - Engedek vizet, a tiéd a bor.. - paskolom meg mellkasát, még egy pillanatig a szemébe nézek, aztán úgy teszek, mintha nem láttam volna a nappaliban lakó rendetlenséget, amivel várt, miközben elhaladok a fürdő irányába. Nem tudja a gyerekekre fogni, nincsenek itthon. De megígértem, hogy ma nem fogok veszekedni. Sem ő velem, sem én vele. Máskülönben a rendrakás mindig rám hárul, ez már csak így megy, mióta ismerem.
A fürdőbe érve régi ismerősként köszönöm a számomra legkedvesebb berendezési tárgyat, a hatalmas kádunkat, amire azóta fájt a fogam, hogy a bolt feletti kis lakásban mindig csak a zuhanyzóval kellett beérnünk. A hosszú napok után szeretek benne ejtőzni, és ezt sajnos már a család is korán kitapasztalta, mert ha nem találnak, bizony a fürdő az első hely, ahol keresnek. Általában sikerrel.
Megeresztem a vizet, habfürdőt, egy kis kasvirág kivonatot és nyugtató levendulaolajat csorgatok bele az aromája és a jótékony hatásai miatt. Ősidők óta így készítem jó forróra, hogy a pára teljesen belepje  fürdőszobát. Rossz szokás, de a rabjai vagyunk. Mint egymásnak.

Talán az a legjobb tulajdonságunk, hogy kimondatlanul is ráérzünk, mikor kell félretenni a sértődöttségünket, mert a másiknak valóban szüksége van ránk. Az utóbbi időben persze én vagyok az, akinek szüksége van arra, hogy George két lábbal legyen férfi és ne hozza fel állandóan, hogy mennyire keveset vagyok itthon. Enélkül is azt érzem, hogy pocsék feleség vagyok. Anyaként is csak azért nem sülök fel, mert a gyerekek az év nagy részében nincsenek itthon, nem tudják mi folyik itt. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem tudják, mert félő, hogy az ő szemükbe legalább olyan nehéz lenne belenéznem ezek után, mint a férjemébe. Baglyot pedig apámtól is bármikor tudok küldeni nekik. Roxanne esetében ugyebár a rivallókat részesítem előnyben. Néha elgondolkodom, hogy mégis inkább az apjára ütött ez a gyerek, engem soha nem kellett noszogatni, hogy kapjam össze magam. Mondjuk valószínűleg apámtól nem is kaptam volna meg ezt a fajta támogatást, még örült is volna annak, ha nem a Roxfortban, hanem egy mugli iskolában folytattam volna a tanulmányaimat. Ezzel szemben nem úszta meg azt, hogy a veje, sőt az unokái is mágiahasználók legyenek, tudom, hogy ezért mindig is neheztelni fog rám. De elviselem. Ők az én családom, nem lennék boldogabb, ha máshogy alakulnak a dolgaink.
A férjem és az apám, a két férfi az életemben, akik soha nem értették meg egymást, nem töltöttek el egymás társaságában negyed óránál többet és még így is azt kell mondanom, hogy én ennek inkább örülök, mintsem bánom, mert kár volna hagyni, hogy két ember, akiket annyira szeretek, a szemem láttára marja egymást. Persze mindig jól esik, hogy évente legalább egyszer George megpróbál jó képet vágni az apósához, csak hát keveslem mióta majdnem napi szinten szükség van rám Bristolban. Nem könnyű. Egyikünknek sem az. De átmeneti, ezzel nyugtatom magam. Ez csak arra az időre szól, míg nem találok valakit, akit apám is megtűr maga mellett és én is meg tudok benne bízni annyira, hogy rábízzam az egyetlen szülőmet, akinek a sorsa miatt aggódom.
Nagy szerencsém van azzal, hogy George mérge gyorsan tovaszáll, őszintén hálás vagyok azért, hogy a legtöbb dologban valóban partnerre találok a személyében. Létezik olyan, hogy megtaláltam benne a másik felemet? Nem, ez nem hülyeség, sosem voltam nyálas, tőle sem várom el, hogy az legyen, másképp nem jönnénk ki ilyen jól egymással. Vannak nézeteltéréseink, de a vége mindig ugyanaz. És amíg ez így van, addig legalább a házasságunk félresiklása miatt nem kell aggódnom. De ez nem jelenti azt, hogy megérdemelné, hogy elhanyagoljam, sőt. Épp alkalmam is adódik arra, hogy megmutassam mennyire értékelem minden pillanatban.
A kád gyorsan telik vízzel, a fürdő pedig gőzzel. Én meg reményekkel, ha már itt tartunk. Azt persze még mindig nem remélem, hogy megúszom a  hálátlan részét, a veszekedést, de legalább elodáztam egy olyan pillanatra, amíg fel tudok rá készülni lelkileg. Most mégis úgy érzem, hogy kevesebb a feszültség közöttünk, mint általában egy ilyen estén. George megtanulta volna elengedni? Az kizárt...
- Ezt ittuk Rox születése után... - mosolyodom el a palackot látva. Pontosabban nem ezt, de ezt a fajtát. Nem vagyunk nagy ínyencek, nem tartunk pincét a bornak és egyébként is jobban szeretünk enni, mint inni, ez ilyen családi vonás nálunk. Ha viszont valami beválik, ahhoz ragaszkodunk. Játékosan mindig erre fogom, hogy ezért kötöttünk ki végül egymás mellett.
- Fáradtan és üresen.. - sóhajtok nagyot, de hagyom, hogy tovább masszírozza a vállaimat. Ez most nem panasz, nem fogom szóba hozni sem az apámat, sem a kórházat, egyszerűen így érzem magam, mikor muszáj ott maradnom. - Hiányoztál, George.. - folytatom némi hatásszünet után. Ha szerencsém van a szavaim még nem vesztették el a hitelüket a szemében és ezt az egyet továbbra sem kell bizonygatnom.
- Inkább mesélj te. Milyen volt a hét? - teszem fel a fájó kérdést, újabb táptalajt adva ezzel a vitának. Egy hét.. Te jó ég, kimondva sokkal rosszabbul hangzik, mint amire számítottam. Gondolatban kérem csak őt arra, hogy ne akadjon most fent ezen. Kár lenne a borért és a finom fürdőért is. - Mit akartál velem megbeszélni? - próbálom menteni a hangulatot, még mielőtt eszébe jutna bármit is szóvá tenni.

Mikor voltunk utoljára csak úgy mi ketten kettesben? Nem tudom. És nem azért, mert nem lenne rá időnk, hiszen a gyerekek az iskolában vannak. Ha jobban belegondolok, a miénk lehetne a világ összes ideje, hogy szerelmeskedve bújhassunk egymás karjaiba. De azok az idők is elmúltak már. Most sok a baj. A gond, a bú és a bánat beette magát az életünkbe és észrevétlenül szakított el minket egymástól. Vagy legalábbis nem olyan feltűnően, hogy idejében közbeléphettem volna. Talán nem is tudtam volna megállítani, és csak tovább ront a helyzeten, hogy emésztem magam miatta. Vagy ha George teszi ugyanezt. Most viszont, ennyi külön töltött nap után, azt hiszem újra tudom értékelni, mikor átölel és nem hümmentéssel válaszolok neki, miközben gondolatban még mindig az éppen olvasott könyvemben vagyok elmerülve. Most csak rá figyelek. Szeretetből és bűntudatból egyaránt.
A borús gondolataimat persze most erőnek erejével igyekszem elhessegetni jó messzire, hogy ne csak a keserűséget lássa rajtam a férjem. Ostobaság lenne tagadni előtte bármit is, de minden amit mondhatnék neki ráér holnapig. A gondok nem oldják meg magukat, néha meg sem várják, hogy kipihenjük magunkat, de most más a helyzet. Ma estére adhatok nekik kimenőt. Nekünk pedig egy szabad estét.
- Milyen gyakran mész te boltba? - mosolyodom el fáradtan. Habár mostanában alighanem ez is áthárult rá, ha nem az üres hűtőt akarta nyitogatni. Én ugyanis azzal voltam elfoglalva, hogy apámét töltögetem. Lehetőség szerint nem sörrel. Nagy esélyt látok arra, hogy a vacsoráját is csak hazafelé vette valahol. Nem úgy nézett ki, mint amivel hétfőn itt hagytam. És adja az ég, hogy ha maradt is volna belőle, legyen annyi esze, hogy azt már nem eszi meg szombaton. - Ez a rozé tökéletes lesz.. - töröm meg végül a kínos hallgatásomat. Lépten-nyomon beleütközöm ebbe a témába, egyre kellemetlenebb csak úgy kerülgetni. Talán igaza van és nem kellett volna holnapra napolni a sárdobálást. Akkor könnyebb lenne a lelkemnek. De sajnos túl jó ember ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja a kéréseimet. Még most is.
Nem szállok vele vitába, pedig erős kétségeim vannak afelől, hogy a fürdő majd valóban feltölt, inkább ő teszi ezt meg. Észre sem veszi. Ahogy azt sem, hogy - bár ha felhívnám a figyelmét rá, biztosan kézzel-lábbal tiltakozna ellene - hosszú idő után most először igazán romantikus. Nyálasan romantikus. Utálná, ha szóba hoznám, ezért nem teszem, de melegséggel tölt el. Csendben nyugtázom csak a hallottakat. Minden nehéz napunk után képes újra és újra meggyőzni arról, hogy a jó emberhez mentem hozzá.
- Bepótolunk mindent! - értek egyet vele aprót bólintva. Hogy ez mennyire jól hangzik! A kivitelezése persze sokkal nehezebb, de nem bánom. Kijár nekünk ennyi. Még hosszú kihagyás után is.
Jóleső érzés tölt el, ahogy megszabadít a ruhámtól, miközben beszél. Pedig nem verset szaval és nem szerelmet vall éppen. Igazából a hangja van rám ilyen hatással. Kellett nyolc év mire erre rájöttem. Nyolc kibaszott hosszú év.
- Ugye nem szoktattad a házba a kutyát? - kérdezem aggódva. - Mondd, hogy nem... - Nem hiányzik, hogy újra megtanítsam neki, hogy az ő helye kint van. Épp elég volt annó Roxanne-nel megértetni, hogy Rufust is csak azért tűröm meg, mert a hosszú szőrét nem vagyok hajlandó minden nap kifésülni. Márpedig ha kinti életre lenne kárhoztatva az a jószág, biztosan jobban hajazna egy kóbor dögre, mint egy házi kedvencre. Csak remélem, hogy George nem ezt szánja nekem lecke gyanánt, még a végén képes lennék rövid úton kipenderíteni őt a kutya helyére... Vagy belefojtani egy kádnyi vízbe pusztán a szeretetem jeléül.
- Te is ki tudod választani az alkalmazottaidat.. - ráncolom a homlokom, aztán rájövök, hogy ez voltaképp nem is annyira biztos, mint amilyen meggyőződéssel én ezt állítom. Elvégre valamiért Ron is társtulajdonos lett és azóta - ha kell, ha nem - folyamatosan szorult helyzetbe hozza a férjemet. - Oh, a Zonkót? Végre elszántad rá magad? - hangom csodálkozva csendül, de épp csak a meglepetés ereje miatt. Nem érzem, hogy valamiből kihagyott volna, hiszen nagyjából azóta csodálja Zonkót, hogy először betette a lábát Roxmortsba. Épp ezért veszem igen komolyan, hogy ez a mondat ebben a formában elhagyta a száját. Régen sokszor hencegett azzal, hogy egyszer ő lesz a főnök. Először csak nem vettem komolyan, a vállalat után pedig úgy gondoltam, hogy letett erről a tervről, hogy a sajátját csiszolgassa.
- Hogy sikerült erre a döntésre jutnod? És... mikor? - kérdezem halkan, leginkább azért, mert ha ezt hétfő reggel akarta közölni velem, akkor már legalább egy hete foglalkoztatja őt, mégsem szólt semmit. Egyáltalán semmit.
Néhány dermedt pillanat után követem a példáját és leveszem a ruháimat, hogy néhány lépés után a kád melegében találjam magam. A forró víz csipkedi a bőröm néhány helyen, de gyorsan hozzászokom az érzéshez és onnantól kezdve már élvezem is a helyzetet. Behúzom a lábam, hogy George is kényelmesen elhelyezkedhessen velem szemben, majd csak utána nyújtom ki őket újra.
- Azt ne mondd, hogy visszavágysz a Roxfortba... - nevetem el magam az elképzelésen, hogy ha máshogy nem is sikerülhet neki, a diákok seregével próbálja majd újra az őrületbe kergetni a tanárokat. Merthogy ha ez tényleg megvalósul, semmi nem állíthatja meg, hogy elárassza a Zonkót a saját ketyeréivel. Abból pedig elég sok van, lássuk be. - Vagy talán a gyerekek hiányoznak ennyire?

Ha évekkel ezelőtt számításba vettem volna apám szavát, nem megyek hozzá George-hoz, nem tudom meg milyen érzés igazán szeretni és szeretve lenni, nem kell idejekorán aggódnom, hogy megőszülök mellette vagy a gyerekek mellett és egészen biztosan nem is lennék annyira boldog mint most, valahányszor csak a családomra gondolok. Persze értékelném, ha végre valahára tényleg úgy tudnánk viselkedni, mint egy család és nem kellene hallgatnom, hogy a férjem apámra fúj, fordítva pedig meg emberszámba sem veszi őt, mert varázsló. Én is tudom, hogy nincs ez rendben. Húsz éve tudom és húsz éve remélem, hogy egyszer megváltozik majd az egymás iránt érzett ellenszenvük. Mindkettejüket szeretem, de számtalanszor bebizonyosodott már, hogy kettejük között lavírozni felér a nyílt hadviseléssel. Erre pedig húsz év alatt igencsak ráment az idegzetem, és minden lelkierő, amit csak össze tudtam kaparni magamban.
- Nem erre gondoltam... - nyugtázom behunyt szemmel, de elnéző mosoly terült szét az arcomon. Nem szórakoztat, mégis jó érzéssel tölt el, hogy még ebben a feszült közegben is képes megtalálni a helyzetkomikumokat, amiket - akár észrevétel nélkül is - tálcán kínálok neki. Sokáig nem volt mellette egyetlen borús gondolatom sem. Most is elűzi őket a törődésével.
Bár való igaz, számíthattam volna rá, hogy ha nem veszem a fáradtságot arra, hogy hazajöjjek éjszakára, George sem fog majd azon igyekezni, hogy minél hamarabb ágyba kerüljön. Nem az a fajta, aki élvezi a csendet, mindig nyüzsög, mindig szüksége van valamilyen ingerre ahhoz, hogy jól érezze magát. Ha nem itthon, akkor a második szerelménél, a boltban. Legalábbis nagyon remélem, hogy még jelenleg sem volt képes megelőzni engem a listán holmi orrontó rágcsa és instant hányás por. Vagy valami más az új agyszüleményei közül. Nehéz tartanom a lépést vele.
- Oké, rendben... Ha az öcsédre célzol... Azt határozottan megértem, hogy bevetted a vállalkozásba, azt viszont nem, hogy miért nem beszélgetsz el vele végre. Tudod, mint férfi a férfival.. - szalad ki a számon egy apró sóhaj. Ezt a játszmát is lejátszottuk már néhányszor, de valamiért sosem adja be a derekát. Nincs abban semmi szégyen, ha valakinek nem megy valami. Ronnak pedig egyértelműen nincs sok tehetsége semmiféle üzleti dologhoz. Kár ezt szépíteni. Végighallgattam már a férjem panaszáradatát néhányszor. - De ha szeretnéd vethetek a jelentkezőkre egy pillantást.. - talán érzi az engesztelő gesztust, talán nem elég nyilvánvaló. Régen én is többet foglalkoztam az üzlettel, mostanában rájuk sincs időm, nem hogy bármi másra.
- Nem kicsi a bolt... - emlékeztetem erre a tényre. Hajlamos azt hinni, de én és minden más szemlélő is megerősítheti abban a tudatban, hogy nem ez volt az elhatározásának a mozgatórugója. Sokkal inkább arra tippelnék, hogy valamiféle önmegvalósítási szándék van a háttérben. Freddel rengetegszer esküdöztek, hogy megveszik a Zonkót, de akkor még csak üres szavak voltak, hisz se pénzük, se üzleti érzékük nem volt. Vagy talán utóbbit csak nem vettem észre. - Támogatom az ötletet! - rántom meg a vállam. Sosem éreztem szükségét annak, hogy beleavatkozzak a dolgaiba, de a fontos döntéseket mindig átbeszéljük. Közösen. - Mármint.. Annyit beszéltél róla az évek alatt, ha most itt a lehetőség, akkor élj vele. Gondolom mérlegelted, hogy üzleti szempontból megéri-e a kockázatot és nem nosztalgiából szeretnéd megvenni... - fogalmazom meg az érzéseimet burkoltan. Abban persze még mindig nem vagyok biztos, hogy a gyerekek mit szólnak majd ahhoz, hogy elérhető közelségben lesz az apjuk meg az összes ketyeréje is. Bár többnyire díjazzák a próbálkozásait, de mégiscsak kamaszok...
Kérdését hallva lassan pillantok fel rá, a kezemmel végigsimítok a habokon, aztán lejjebb csúszok a vízben, hogy egészen a vállamig ellepjen.
- Dehogynem hiányoznak. Mindig.. De ugye tudod, hogy nem az a megoldás, hogy a nyakukra költöztetsz egy Weasley-boltot? - egy fáradt mosolyra még futja. Azért közben elgondolkozom rajta, hogy én vagyok-e az első, akit beavatott a terveibe vagy az egész hetes kimaradásomnak köszönhetően inkább úgy döntött, hogy elújságolja a fiának a dolgot. Nem sértődnék meg rajta, ha így is lenne.

Az egyetlen pozitívuma a hét történéseinek, hogy kiderült, George még mindig képes ellátni magát, ha úgy hozza a helyzet. Mióta csak együtt vagyunk, igyekszem úgy gondoskodni róla, mint ahogy az a feleség szerep és egyébként Molly anyósom is megkívánja. Mivel a héten nem dugtam haza a fejem, azt sem tudhattam biztosra, hogy mi fogad. De az uram szerencsére nem az életképtelen szelekcióból származik, így abban az egyben biztos lehettem, hogy ha a szükségletei úgy kívánják, el tud készíteni magának valami szendvics-félét. Vagy egy pirítóst. Néha meg meri kockáztatni a tojást is, de olyankor előfordulnak konyhai balesetek.
- Ezt örömmel hallom.. - nyugtázom csendben a hallottakat. A kutya volt a képlet ismeretlenje, az ő ellátását attól is függővé tettem, hogy George éppen milyen passzban ér haza. Butaság kételkedni a felelősségtudatában, olykor mégis úgy kezelem, mint egy nagy gyereket.
- Remélem normális kaját is ettél... Molly sosem bocsátaná meg, ha rászoknál a hamburgerre... - forgatom meg a szemeimet, bár ezt aligha láthatja. Minden esetre nem célom magamra haragítani a népes család egyetlen tagját sem azzal, hogy mostanában az apámmal sokkal többet foglalkozom, mint mindenki mással együttvéve.
- Mondjuk fogalmazhatnál kevésbé nyilvánvalóan, de igen.. Erre céloztam. Tudom, hogy Ron néha kiszámíthatatlan, ha megbántják az érzéseit.. De ez nem mehet így tovább a végtelenségig... - magyarázom neki, próbálom győzködni. Nem arról, hogy rúgja ki őt, sokkal inkább az lenne a cél, hogy végre tényleg leüljenek megbeszélni, hogy mi a fészkes fenét csinál olyankor, mikor hiányt szenved a cég. Merthogy George a dolgok értelmi szerzője és feltalálója. Ron pedig csak úgy belecsöppent a dologba, miután Fred kikerült a képből. Neki nem ez az életcélja, a szívügye...
- Már vannak is jelentkezők? - pillantok hátha félig meglepetten. Majd csak visszafordulok és ismét nekidőlök. Erre nem számítottam. Nem szokott úgy meghirdetni egyetlen állást sem, hogy ne tudnék róla. De biztató jelnek veszem, hogy már nem kell fognom közben a kezét.
A víz melege és a bor teljesen ellazít, de hatással van rám a közelsége is. Hiányzott már ez az összebújás. Hiányzott az illata, az is, ahogy a levegőt veszi a hátam alatt. És hiányzott az otthonom is. Jó lesz végre a saját ágyamban aludni és nem azt figyelni, hogy mikor csoszog ki az apám a hűtőhöz, hogy ellenőrizze, termett-e benne sör a kívánságára.
- Biztos vagy benne? - kérdezem gyanakvóan. Túl gyorsan lezárta a témát és ez némi kételkedésre ad okot. Csak arról nem beszélünk, amiről nem akar. És általában okkal nem akar. De erre majd visszatérünk egy alkalmasabb időpontban. A vásárlás azt hiszem nem azonnal holnap lesz esedékes.
- Pedig milyen jól mutatott volna a fél roxforti diákság az egyedi Weasley-szvetterben... - nevetek fel jóízűen, még a bort tartó kezem is beleremeg, egy kortynyit bele is löttyintek véletlenül a fürdővízbe. Valóban nem lett volna számukra jó világ, ha Molly valami ilyesmi tervvel áll Arthur elé annak idején. Bár egy kifőzdét is el tudtam volna képzelni. Vagy egy sütödét. Vagy mindet együtt.