A kórház nagyon magányos hely, főleg a magamfajtának. Nagy múltú, nemes, aranyvérű sarj vagyok, akinek a férje egy még sokkal nagyobb múltú, és aranyvérűbb családdal rendelkezik. Draco természetesen elintézte nekem, hogy VIP szobába kerüljek a Mungóban, amivel az első két hétben nem is volt probléma. Olvasgattam, rajzolgattam, pihentem, de egy idő után kezdtem nagyon magányosnak érezni magam, és ez az érzés a mai napig nem múlt el. Persze Draco bejön hozzám időközönként - amikor a munkája engedi - és a barátaim is meg szoktak látogatni, de egyikőjüktől sem várhatom el azt, hogy null-huszonnégyben az ágyam szélén üljenek és szórakoztassanak.
Felkelek az ágyból. Automatikusan nyúlok a gyógyszeres szekrényhez, hogy bevegyem a szokásos pirulámat a vizemmel ami mindig az ágyam mellett van, és Draco megbűvölte, hogy sose fogyjon ki - nehogy tíz métert sétálnom kelljen, mert szigorú ágynyugalomba vagyok parancsolva. Azzal a lendülettel, ahogy bekapom a rózsaszínű gyógyszert a fájdalmaim, amik a mozgás hatására keletkeztek enyhülni kezdenek, majd pillanatokon belül el is múlnak. Én nem tudom, hogy hogyan, vagy miből kisérletezte ki ezt Gabriel, de Merlin áldja meg mind a két kezét érte komolyan. Kicsit megrázom a fejem, és nagy nehezen feltápászkodom az ágyról. Beledugom a lábam a plüss mamuszomba, amit Draco hozott be nekem a múlt héten, és utamra indulok.
Végigsétálok a folyosón, ami olyan kihalt, mintha rajtam kívül a világon senki nem szenvedne átoktól, belépek a liftbe - annyira azért nem vagyok fitt, hogy három (jól számolom?) emeletnyit sétáljak - és a liftben belenézek a tükörbe. Miközben utazok folyamatosan azon kapom magam, hogy elcsodálkozom arcom vonásain, azon hogy mennyire lefogytam - pedig régen sem voltam kövér - és azon, hogy a szemem melletti ráncok mintha megsokasodtak volna. Szinte észre sem veszem, hogy a lift megállt velem, és kinyílt az ajtaja. A fülemet halk moraj csapja meg. Emberek. Kilépek, az egyik hajtincsemet a fülem mögé túrom, és már indulnék is, hogy kérjek magamnak egy kávét, amikor ismerős arcot pillantok meg a tömegben. Oda fordítom a lépteimet, majd amikor mellé lépek elmosolyodom. - Cece… te vagy az?
Negyed évszázad, egy őrült férj és két merőben más jellemű fiúgyerek mellett aligha mondhatom azt, hogy nem éltem eleget vagy nem tűrtem annyit a négy fal között, hogy abból egy vénasszonynak is elég tapasztalata gyűlne. Vannak dolgok azonban, amiket mégsem ismerek. Vannak gondolatok, amik sosem fogalmazódtak meg bennem vagy ha mégis, csírájában fojtottam el őket, hogy ne kelljen szembenéznem velük. És vannak érzések, melyeket tizenévesen még oly' fontosnak tartottam, de elenyésztek már azon törekvéseim, hogy megéljem őket. Nem sok minden képes kirángatni a komfortzónámból. Már a penge látványára sem riadok meg, pedig tudom lánykoromban mennyire tartottam tőle. Akkoriban még egészen máshogy láttam a világot is. Mára az áhítat elmúlt és a tekintetem is gyakran üres. Devon elvesztése azonban, amit ténylegesen úgy élek meg, mintha a családból csak nekem okozna pokoli kínt, nem lehet indok arra, hogy elhanyagoljak olyan fontos dolgokat, mint a... Vizsgálatok. Rendszeresen járok, Theodore tudta nélkül, hogy ellenőriztessem minden rendben van-e. Tulajdonképpen - nehéz beismerni, de - ez az egyetlen olyan hely, ahol én önmagam lehetek, hiszen a gyógyítókat titoktartás köti. Én pedig, nos.. Védekezem. Minden lehetséges módszerrel ágálok az ellen, hogy újra teherbe essek. Nem azért, mert öregnek tartanám magam hozzá, sokkal inkább mert már minden tudok, amit a férjemről tudhatok és nincs a világon semmi, amivel rávehetne arra, hogy még egy gyereket ilyen sorsnak tegyek ki. Az utóbbi időben sokat gondoltam arra, hogy a fiaim nem ilyen apát érdemeltek volna, szégyen szemre még az is eszembe jut, hogy az első volt az igazán szerencsés, amiért meg sem élte a születése pillanatát. Pocsék anya vagyok, ezzel a ténnyel kár lenne vitába szállnia bárkinek, de nem esem többször ugyanabba a hibába. Mire felocsúdok, már vége is a vizsgálatnak, a csuklómon vékony kötés jelzi, hogy nem olyan régen még vérzett, de innen ismerem a járást, nem először csinálom végig. - Az eredményt küldhetjük... - kezdi a matróna, de gyorsan belé is fojtom a szót. - Magam jövök érte.. - sietek leszögezni, még mielőtt valami félrecsúszna. Igazán nem kell tudnia a férjemnek semmit arról, hogy mikor, milyen időközönként és miért teszek látogatást a Mungóban. - Természetesen, Mrs. Selwyn! - hangzik a válasz. Szinte már magával értetődő, hogy a nevem kevés félelmet kelt az emberekben. Nem lepődnék meg, ha szegény nő azt hinné, hogy pont olyan vagyok, mint a férjem... Nagy sóhajjal kelek fel és indulok az ajtó felé, de meg is szédülök, az ajtókeretben támaszkodom meg míg visszanyerem az egyensúlyomat. Az üres gyomrom és a zúgó fejem is jelzi, hogy jobb lesz kitérőt tenni a kantinban, hogy igyak egy túlcukrozott teát, még mielőtt visszatérnék a minisztériumba. Csak öt perc az egész - gondoltam magamban, míg sorban állás közben ismerős hangot nem hallottam. - Astoria? - pillantok rá hitetlenkedve. Először nehezen ismerem csak fel, olyan sápadt szegény, az arca is be van esve, mintha csak árnyéka lenne önmagának. Mégis mosolyra szalad a szám széle, mert manapság nem sok alkalmam nyílt régi ismerősökkel találkozni. - Te itt? Hogy vagy, drágám? - kérdezem meg őszinte aggodalommal a hangomban. - Meghívhatlak valamire? - fűzöm tovább a gondolatot, hogy ne ácsorogva kelljen válaszolnia. Bízom benne, hogy neki is van néhány perce.
