The price of overprotecting

A húsvéti szünet azok közé az időszakok közé tartozik, amikor együtt lehet az egész családunk. Hiszen ilyenkor még Scorpius is hazajön a Roxfortból. Szerencsére bármennyire is úgy érzi, hogy néha túlzásba viszem az aggódást és a féltését, azért még mindig hazajön. A család az család, bármi legyen is. Az idei szünet azonban más lesz, mint az eddigiek. Más lesz, mert csak kettesben töltjük a szünetet. Astoria, szeretett feleségem és Scorpius anyja sajnos megint kórházba kényszerült vonulni. Bár rengeteg mindent megpróbáltunk már, és még mindig próbálkozunk mindenféle gyógymóddal, de sajnálatos módon ismét romlott az állapota. Scorp pedig legjobb tudomásom szerint nem tud semmit. Eddig el tudtuk titkolni előle a helyzet súlyosságát… nem vagyok rá büszke, hogy titkolózom előtte, egyáltalán nem erről van szó. Tudom, hogy joga van tudni az édesanyja állapotáról, de nem akarom még ezzel is terhelni. Arról nem is beszélve, hogy biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyű menet az a beszélgetés. Amíg csak lehet igyekszem elodázni, de tudom, hogy előbb vagy utóbb kénytelen leszek elmondani neki, legalább azt a részt, ami rá vonatkozik, vagy nem baj, ha tud róla. Nem tudom, hogy fog reagálni. Mármint… azon kívül persze, hogy dühös lesz, mert mégiscsak szeretett édesanyjáról van szó, természetes, hogy kibukik. Csak azt remélem, meg tudjuk beszélni kulturáltan, és nem utál meg. Vagy legalábbis nem annyira, hogy később ne tudnánk rendezni a viszonyunkat. Nagy fiú már, megérti, hogy eddig miért titkolóztunk előtte. De azt is tudom, hogy ez már nem sokáig mehet így tovább. Ráadásul tudom, hogy nemsokára hazaér, úgyhogy ideje összeszednem magam, hogy ne ilyen szétesett állapotban álljak elé a már alapból elég nehezen megemészthető hírrel. Hát, azt csak Merlin tudhatja, hogy mégis mekkora lavinát, meg káoszt indítok el ezzel a mostani beszélgetéssel, vallomással. Talán nem visszavonhatatlanul nagyot. Legalábbis nagyon remélem.

Bocsi a rövidségért :'D

Mikor ekkora gondok nehezednek az ember vállára, mint most az enyémre, akkor vagy iszonyatos lassúsággal múlik az idő, vagy pont, hogy elrepül - bár ez a ritkábbik eset, legalábbis tapasztalataim szerint. Most mégis úgy érzem, hogy az utóbbi eset áll fenn, és legszívesebben megállítanám, hogy legalább még egy kevés időt nyerhessek magamnak, mielőtt újra találkozok Scorpiusszal. De sajnos az élet nem kívánságműsor, bármennyire is így gondolkoztam gyerekként - mára rá kellett jönnöm, hogy ez egyáltalán nem így működik, nem ilyen egyszerű. Hozzá kell tennem: sajnos. Most valahogy olyan furcsa, kétes helyzetben érzem magam... visszamennék a gyerekkkoromba, mert akkor valahogy minden könnyebbnek, egyszerűbbnek látszott és érződött. És mégsem mennnék, hiszen tudom, hogy az egyet jelent a gonoszsággal és könyörtelenséggel. Nem, azt egyáltalán nem kívánom vissza.
A gondolataimból egy halk, bizonytalannak tűnő kopogtatás szakít ki, és térít vissza a valóságba.
-Szabad! Gyere be!
Szólok ki halkan, bár felesleges.... Asto nincs itthon - megint, vagy még mindig, nézőpont kérdése -, más meg nem gyakran jár felénk mostanában, így szinte biztos vagyok benne, hogy csak Scorpius lehet az érkező.
- Szia, Fiam! Üdv újra itthon! Mesélj, mi újság veled? Jól utaztál?
Köszöntöm egy apró mosollyal, közben aggódó tekintettel fürkészem az arcát, s tudom, hogy ő ugyanezt teszi velem. Az utóbbi időben elég sokat aggódtunk mindannyian, bár én igyekszem ráfogni a rengeteg minisztériumi teendőmre, a munkára. Végülis ez nem hazugság, tényleg rengeteg munkám van a Minisztériumban, és nem akarom fárasztani a családom, mikor nekik is van elég bajuk. De még nálam is eljön az idő, amikor már egyszerűen képtelen vagyok színlelni, és elrejteni a fájdalmakat, félelmeket, aggodalmakat. Egyre nehezebben bírom, hogy sorra jönnek az újabb sikertelen próbálkozások. Azért próbálom tartani magam... tudom, hogy nem szabad feladnom, mert nemcsak rólam, hanem a családunkról van szó. Ezért is próbálom elterelni a témát, ezzel pedig elodázni a közelgő vihart... arról nem vagyok meggyőződve, hogy sikerülni is fog, de azért próbálkozni még nem árt. Aztán meghallom a kérdést... a kérdést, amiről tudtam, hogy előbb-utóbb elhangzik majd, és azt is tudtam, hogy viszonylag rövid időn belül lesz ez az előbb-utóbb, hiszen Scorpius és Astoria mindigis szoros viszonyt ápoltak egymással. Most viszont túl hamarnak érzem... túl hamar, túl gyors... mert tudom, hogy válaszolnom kell, és ebből még akár bajok is lehetnek. Sőt, szinte biztos, hogy lesznek is, én pedig nem akarom elveszíteni a fiamat. De erőt veszek magamon, és nyugalmat erőltetve magamra válaszolok neki.
- Édesanyád... édesanyád most éppen nincs itthon. És sajnálatos módon egy ideig nem is lesz. De amint tud, jön is vissza hozzánk, nagyon igyekszik, ebben biztos vagyok!

Látom rajta, hogy megpróbál kiolvasni a tekintetemből valamit. Valami érzelmet, gondolatot... bármit, amit aztán kapaszkodónak használhat. Csakhogy apám mellett megtanultam elrejteni az érzelmeimet, ezért aztán sokan hidegnek, ridegnek, érzelemmentesnek tartanak. Pedig ez egyáltalán nem igaz, csak épp megválogatom, hogy kik előtt nyílok meg, kiknek mutatom meg a valódi érzelmeimet. A családom egyértelműen ebbe a csoportba tartozik, csakhogy vannak bizonyos helyzetek, amikor még előttük sem szabad megmutatnom, mit is érzek valójában. Erősnek kell maradnom, nem szabad terhelnem őket, nekik is megvan a maguk baja. Viszont azt is érzem, hogy valamit megpróbál eltitkolni előlem. Valamit, ami bizonyára fontos neki, különben nem sunnyogná el. Talán fél tőlem?
- Értem. Scorpius... fiam, tudod, hogy mi mindig őszinteségre neveltünk édesanyáddal. Tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz! Érzem, hogy valamit nem mondasz el... valami gond van az iskolában? Bajod esett? Mi történt?
Aggódó tekintettel fürkészem az arcát, hátha észreveszek valamit, de hamar feladom. Ha akarja, majd elmondja, mi bántja... de legalább azt tudja, hogy nekem elmondhatja. Ez is valami.
Astoria hollétét firtató kérdéseit viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni. Nem tehetem meg.
- Nem, semmi ilyesmi nem történt. Nem vesztünk össze, és nem  is a nagyszüleidnél van. Egész egyszerűen csak el szeretett volna utazni, egy kis környezetváltozásra volt szüksége. Érted? De hamarosan visszatér hozzánk. Nincs semmi baja.
Igyekszem megnyugtatni, de még én magam sem hiszem el száz százalékosan a számat elhagyó szavakat. Scorp pedig elég jó emberismerő ahhoz, hogy előbb-utóbb megérezze, hogy valami nem kerek ebben a történetben. Remélem, nem kérdez rá, mert akkor nem fogok tudni hazudni neki. El kell mondanom, azzal pedig nagy terhet rakok a vállára. Túl nagyot. Meg akarom kímélni, ameddig csak lehet, ezért késleltetem a dolgokat. De kérdés, meddig tudom feltartani a közeledő vihart, aminek talán mindketten érezzük a szelét? Kiderül.

Felvont szemöldökkel, aggodalmasan hallgatom ahogy a kviddiccsel tett próbálkozásáról mesél. Nem igazán értem a dolgot. Tudom, hogy sosem szerette a kviddicset, a repüléssel és a seprűkkel is hadilábon állt mindig is. Akkor miért próbálkozott meg vele mégis? Vagy épp miért most? Talán nekem, nekünk akar megfelelni, azért próbálkozik még mindig? De ezzel eddig sem volt probléma, sosem erőltettem, hogy olyasmit tegyen, amit nem akar. Nem értem... viszont még mindig úgy érzem, hogy nem mondta el a teljes igazságot. Valamit még rejteget, de nem fogok rákérdezni, nem fogom erőltetni, mert ismerem annyira, hogy azzal csak rosszabb lenne. Majd ha akarja elmondja.
- Értem! Örülök, hogy próbálkozol vele, tényleg, félre ne értsd. De nem akarom, hogy azért kockáztasd az épségedet, hogy nekünk megpróbálj megfelelni, mert erre semmi szükség. Maradj nyugodtan a könyveidnél, az a te világod.
Nézek mélyen, fürkészőn a sajátomhoz oly hasonló szürke szempárba. Tudom, hgy megérti, hogy féltem. Nem akarom őt is elveszíteni.
A visszavágására először csak összeszorított fogaimon keresztül, sziszegve szívom be a levegőt... csak hogy ne mondjak semmi olyat, amit megbánnék. Igaza van, nagyon jól tudom, hogy igaza van, és jogos az állítása, de akkor is...
- Igazad van, ne haragudj! Van valami, amiről tudnod kell, de... előbb ülj le, úgy a biztosabb!
Kérem, tekintetemmel nyomatékosítva szavaimat, majd, ha helyet foglalt, akkor folytatom mondanivalómat, bár szinte biztos vagyok benne, hogy néhány perc múlva ismét egyedül leszek a szobában.
- Az igazság az, hogy édesanyádnak nem környezetváltozásra volt szüksége, mint ahogy azt mondtam neked. Tényleg el kellett utaznia, de nem jókedvéből tette. Édesanyád beteg, és egyre betegebb lesz. Megint a Szent Mungoban van, hogy legalább valamennyire csökkenthessék a fájdalmát. Keressük a gyógymódot, de egyelőre egyik próbálkozásunk sem járt sikerrel.
Úgy érzem, egyelőre elég ennyit tudnia. Főleg mert én magam sem érzem elég erősnek magam ahhoz, hogy több részletet is megosszak vele. Még nem. De úgyis kénytelen leszek rá, nem titkolhatom tovább Asto betegségét. Már csak azt remélem, Scorp nem gyűlöl meg... vagy legalábbis nem véglegesen, visszafordíthatatlanul. Mégiscsak egy család vagyunk, azoknak pedig össze kell tartaniuk, főleg az olyan nehéz időkben, mint a mostani.

Egyszerre örülök és félek, hogy Scorpius végre hazajött a Roxfortból a tavaszi szünetre. Örülök, hiszen végre sikerül legalább egy kis időt is együtt töltenem vele, másrészt viszont tartok tőle... hiszen ő is jó emberismerő. Na meg persze engem is ismer, tudja, hogy mikor akarok valami olyat mondani neki, ami nem, vagy csak részben fedi az igazságot. Mint például most. De az is tény, hogy én ugyanolyan jól ismerem őt, mint ahogy ő engem. Ismerem, és tudom, hogy nem mondta el a teljes igazságot a repüléssel való próbálkozása kapcsán. Tudom, hogy valamit még rejteget előlem, előlünk, de... egyelőre nem erőszakoskodok. Nem erőltetem, mert a végén csak még rosszabb lesz a helyzet. Ha el akarja mondani, akkor majd elmondja. Legalábbis nagyon remélem, hogy el fogja mondani. Addig pedig megmarad a magyarázat, miszerint vannak, akik később érnek, ki tudja, lehet, ő is közéjük tartozik. Persze, ez is lehetséges, de attól még úgy érzem, hogy valami nincs teljesen rendben.
- Értem! Hát, ha gyakorolni támadna kedved, akkor hozzám is nyugodtan fordulhatsz, tudod jól!
Csendben figyelem, ahogy megpróbálja feldolgozni a hallottakat. Nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy elmondtam neki... vagyis igen, jól tettem. Tisztában vagyok vele. Azt viszont nem tudom, hogy biztosan most kellett-e elmondani, hogy mi is a helyzet tulajdonképpen az édesanyjával. Hiszen nagyon jól tudtam, hogy meg fogja viselni. De azt is tudtam, hogy elég idős és érett ahhoz, hogy tudjon róla. Most viszont tisztán látszik, hogy lehet, elhamarkodottan döntöttem.
- Scorpius! Fiam, nagyon szépen kérlek, ülj vissza! Megértem, hogy dühös vagy, tényleg! De az nem segít semmit, ha kiabálsz! Szóval szépen kérlek, nyugodj meg, és figyelj rám! Azért nem szóltam neked róla, mert nem akartalak, akartunk terhelni. Neked is megvannak a magad gondjai, és édesanyád is úgy gondolta, hogy amit csak lehet, leveszünk a válladról. De már nem lehet, és ideje volt megtudnod, hogy mi is a helyzet. Szóval légy szíves, nyugodj meg, és gondold át!
Igyekszem nyugtatgatni, de valószínűleg semmire nem megyek vele. Általában nem szokott ilyen lenni, szóval biztosan nagyon szíven ütötte a hír. Megértem, én is nagyon nehezen viselem Asto állapotának folyamatos romlását. Már csak azért is, mert az, hogy romlik az állapota egyet jelent azzal, hogy még egy próbálkozásunk kudarcba fulladt. Nem bírom a kilátástalanságot. S nem csak én vagyok így. Nagyon remélem, hogy Scorp megért, és nem akar semmi olyat csinálni, amit aztán nagy valószínűséggel megbán. Meg én is, mert még a végén mondok valami olyat, amit nem kellene. Márpedig azt igyekszem elkerülni, bármi áron.

Bocsi a késésért :3

Nem fogok erőszakoskodni vele. Nem, még véletlenül sem... azért sem, mert egyébként sem vagyok olyan, másrészt mert tudom, hogy ha valamit el akar mondani, akkor el is fogja. Tudom, én is ilyen voltam annak idején. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy engem azért sokkal szigorúbban fogott apám. Mert szerinte az aranyvérű elvek és Voldemort követése mindennél előrébb való. Hát, ez nálunk máshogy működik, és ezt a mai napig nem tudja feldolgozni... de nem szeretnék olyan lenni, mint apám. Úgyhogy inkább ráhagyom... már így is épp eléggé felkavartam az állóvizet.
- Rendben van, ahogy gondolod!
Hagyom rá egy fáradt, erőtlen bólintással. Bár igyekszem nem mutatni, de tény, hogy engem is megvisel ez a helyzet. A hihetetlen nagy bizonytalanság. Az, hogy bármelyik pillanatban egyre rosszabb és rosszabb lehet a helyzet. Hogy nem tudom, nem tudjuk, mikor jön el az idő, mikor azzal a hírrel fogad az orvos, hogy sajnálja, de már nem engedi haza Astot. Nem, azt nem biztos, hogy túlélném... vagy ha mégis, akkor biztosan megváltoznék. Az egy óriási törés lenne nekem is, és Scorpiusnak is.
- De tudd, ha el akarsz mondani valamit, én itt vagyok neked! Bármit elmondhatsz!
Na persze... mondom ezt én, aki ilyen fontos, nagy horderejű dolgot titkoltam el előle ilyen sokáig. Ezek után majd biztos nekem fogja elmondani, ha valami baja van.
- Igen, igazad van! Sajnálom! Tényleg nem opcionális dolog, de azt hittem, talán meg tudjuk oldani a dolgot, és akkor megkímélhettelek volna ettől az egésztől. Én...
Már rég abba kellett volna hagynom, mert ahogy látom már jó ideje nem figyel rám. Teljesen igaza van, megértem, de attól nem lesz jobb, ha kiakad. Persze, kiadja a feszültségét, ami jó, de... az anyját sajnos nem tudja meggyógyítani vele. Ha így lenne, akkor már régen hazakerült volna, és minden rendben lenne. De ez sajnos nem így működik.
Fájdalmas tekintettel nézek utána, hátha megérzi, de egyébként nem szólok semmi többet, hagyom elmenni. Valószínűleg most ezzel teszem neki a legjobbat. Remélem, hamar megnyugszik, és meg tudjuk beszélni, mert egyáltalán nem szeretném, ha ez így maradna.