Remegett a kezem, ahogy végigsétáltam az udvaron, pedig nem volt kifejezetten hideg. A lélegzetem már meglátszott, de nem éreztem annyira fagyosnak az időt, nem ez volt a remegésem oka. Mindenesetre a pulóverem zsebébe süllyesztettem a kezeimet, hogy az ujjaim megmaradjanak a nap végére. Lassú voltam, vagyis annak éreztem magam, mintha egy örökkévalóságig tartana, amíg odaérek a megbeszélt helyre, a bagolyházhoz. A talpam alatt ropogtak a fagyott fűszálak, ez volt minden zaj, ami a késő délutáni csendben eljutott a fülembe, a monotonitása valamelyest megnyugtatott. Túl régóta ültem ezen a döntésen. Tudtam, hogy ez lenne a helyes, hogy meg kell tennem, de egyszerűen képtelen voltam rávenni magam. Bármennyire rossz is volt most a helyzet, akkor is szerettem Huntert, mindennél jobban, és nem akartam szomorúnak látni. Őt soha, hiszen ő minden vidámság az életemben, az egyetlen, aki képes volt a legrosszabb napokon is mosolyt csalni az arcomra. Merlinre, mennyit jelentett ő nekem... De nem tudtam ezt tovább így folytatni ezt, már nem bírtam. Az elmúlt hetek alatt észrevettem, mennyivel problémásabb volt Hunter mellett minden mentálisan, mint amikor otthon voltam vagy Alinával. Tudom, hogy csak jót akart, biztos voltam benne, hogy a félelem miatt nem mert hozzám érni, nehogy rosszul reagáljak rá, azért nem merte eleinte még a kezemet sem megfogni. Pedig semmire nem vágytam jobban, minthogy átöleljen, jó szorosan, és érezhessem azt, hogy mindentől megvéd... De ez is hazugság. Mert hiába akartam, mégsem akartam. Túlságosan emlékeztetett mindez a történtekre, Kyle Briggsre, a még mindig folyamatban lévő tárgyalásokra, az aurorokra, de legfőképpen arra a péntek estére. Nagyon szar embernek éreztem magam. Az út sajnos a végéhez ért, már a lépcsőnél álltam, amin be lehetett menni a baglyok közé. Megálltam és csak néztem az ajtót. Nem tudtam, hogy ideért-e már, csak ebéd végén szóltam neki, hogy találkoznunk kell, mert beszélni akarok vele, azóta nem láttam, úgyhogy fogalmam sincsen, itt van-e vagy sem. Felvonszoltam magam a legfelső lépcsőfokig, de képtelen voltam beljebb menni. Hideg volt és nagyon nem kellett volna a földre ülnöm, de nem érdekelt, egyszerűen csak ledobtam magam a lépcső tetejére és a tenyerembe temettem az arcom. Nagyon meg akartam gyújtani azt a cigit, ami ott lapult a pulóverem zsebében, de nem tettem. Hunter utálta, majd... majd utána.
Nem voltam stresszes típus. Nem izgultam sokat a dolgozatok és vizsgák előtt, már rég nem aggódtam teliholdkor sem, hiszen mindig megittam a bájitalomat és az átváltozás jelentette fájdalom nem múlt el attól, ha előre görcsöltem rajta, nem szorongtam, ha ismerkednem kellett, tulajdonképpen igyekeztem mindenhez lazán hozzáállni. A stressz még senkin sem segített. Azonban mostanában az életem fenekestül felfordult, a gyomromba és a torkomba állandó szorító gombóc költözött. Rosszabbul teljesítettem a pályán, annyira sem tudtam figyelni az órákon, mint ezelőtt és mintha még a legutóbbi átváltozás is rosszabb lett volna a szokásosnál. Ősszel kezdődött az egész, Eddie miatt, aki mintha beteg lett volna. Nem volt hajlandó elárulni, mitől néz ki olyan rosszul, mi dönti ágynak telihold után és min ügyködik azzal a fura animágus pasassal. Először azt hittem, Eddie nagyon beteg, de mivel folyton változtak a tünetek, ezt elvetettem. Később azt hittem, hogy drogozni kezdett, elvégre mégis egy dílerrel lógott, de csak kinevette az elméletemet. Nem értettem semmit és rohadtul zavart, hogy gyerekként kezelt. Aggódtam érte, mert valami nagyon nem volt rendben vele. Decemberben pedig minden tönkrement. Carol volt a legjobb barátom, kiskorunk óta Eddie mellett ő jelentette a legtöbbet nekem. Ott volt mellettem, mikor telihold vagy egy rosszul végződött meccs után lábadoztam a gyengélkedőn, segített tanulni, együtt nevettünk a sznob mardekárosokon (főleg Kyle Briggsen), együtt lógtunk be a konyhára sütit lopni, még a nyarakat is folyton egymásnál töltöttük. Mikor a barátnőm lett, akkor sem változott sok minden, hiszen eddig is mindennél jobban szerettük egymást. Jó, a közösen eltöltött idő kiegészült mással is - szerintem nálam bénább első csókot még senki sem adott -, de alapvetően ugyanolyan maradt a kapcsolatunk, mint korábban. Aztán egyik napról a másikra Carol furcsán kezdett viselkedni. Ha váratlanul hozzáértem, ő pánikszerűen összerezzent, reggelente kisírt szemekkel ült le az asztalhoz és hiába kérdeztem, hiába próbáltam belékönyörögni a lekváros pirítóst, hajthatatlan volt. Végül elmondta, én pedig úgy éreztem, életemben először, hogy szeretnék széttépni valakit. Tényleg megfordult a fejemben, hogy megteszem, következő teliholdkor ízekre szaggatom Kyle Briggst. Nem tettem meg, talán csak azért nem, mert valaki hamarabb összeverte és megkéselte nálam a karácsonyi bálon. Állandó vendégek lettünk az aurorparancsnokságon Carollal, milliószor kihallgattak minket. A szünetben egyáltalán nem találkoztunk és én nem is mertem zaklatni őt, hiszen a családjával kellett lennie. Leveleket írtam neki, persze, de személyesen nem kerestem. Mikor végre visszamentünk az iskolába január végén, minden annyira furcsa volt. Féltem Carolhoz érni, még a kezét is alig mertem megfogni, nem mertem rárontani és megölelni, mint korábban, amikor jó kedvem volt és örültem, hogy láthatom őt. Attól rettegtem, hogy rossz emlékeket ébresztene benne. A kviddicsedzések előtt a többi srác másról sem magyarázott az öltözőben, csak hogy miket próbálnak ki az új barátnőjükkel. Amíg a többi velem egyidős srác arról számolt be, hogy végre lefeküdtek a lánnyal, akit szerettek, addig én legfeljebb azt tudtam volna elmesélni, hogyan bámultunk egymásra kínosan Carollal és hogyan veszekedtem vele a cigizés miatt. A csapattársaim legalább jófejek voltak, nem zargattak egyetlen kérdéssel sem Carolról, próbáltak tapintatosak maradni. Délben, miközben az új edzéstervünket tanulmányoztam - Carneirus prof nagyon jót állított össze nekünk, de még ezt sem tudtam igazán értékelni, mikor ennyi nyomás nehezedett rám -, Carol megkért, hogy később találkozzunk a bagolyházban. Pontosan érkeztem, a vállamra vetett seprűmmel, már kviddicstalárban, a beszélgetésünk után magánórám volt a proffal. Elképzelni sem tudtam, mit szeretne Carol. Új fejlemény a nyomozással kapcsolatban? Történt vele valami? A családjával van valami baj? - Meg fog fázni a formás arisztokrata feneked - jegyeztem meg, mikor megláttam a lépcsőn kuporgó alakját. - Történt valami? Ugye nem kell bemenned még egy kihallgatásra?
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
Fogalmam sem volt, mihez fogok most kezdeni. Tudtam, hogy meg kell tennem, amit elterveztem, mindkettőnk érdekében, de baromi nehéznek tűnt, ha nem lehetetlennek. Amikor megláttam Huntert a Bagolyház felé közeledni, egyre erősebb késztetést éreztem, hogy gyorsan meggyújtsak egy cigit és egy perc alatt elszívjam idegességemben. A kezem szorosan markolta a pulóverem zsebében, de nem húztam elő. Tekintettel kellett lennem Hunterre. - Nem, nem kell -ráztam meg a fejem a kérdésére. -Legalábbis nem tudok róla, egy ideje nem érkezett levél a Minisztériumtól. -Gyűlöltem azokat a leveleket. Mindenáron bűnösnek akartak beállítani egy olyan történetben, ahol legjobb esetben is áldozat voltam, nem elkövető. De ez senkit nem érdekelt, csak meg akartak hurcolni engem. Merlin áldja meg Brocksbyt, amiért már sokszor kihúzott a mély szarból. -Csak beszélni akartam veled. Fontos lenne. Majdnem előhúztam a kezemet, hogy megpaskoljam magam mellett a lépcsőt és leültessem, de nem tettem. Féltem, hogy ha ott lenne mellettem, akkor egyszerűen csak megölelném és nem mondanék semmit. Alig maradt ember, aki mellett biztonságban éreztem magam, akiről tudtam, hogy szeret és segíteni akar, erre mindenáron el akartam lökni magamtól egyiküket. De muszáj volt, meg kellett tennem és nem engedhettem el most magam. - Sokat gondolkodtam az elmúlt hetekben. Mindkettőnkön, rajtunk. A végletekig hálás vagyok neked mindenért, amit értem tettél, amennyit segítettél nekem, hogy ott voltál, már a létezéseddel szebbé tetted az egész életemet. Nem is kívánhatnék nálad jobb legjobb barátot és első fiút sem. De... de nem csinálhatom ezt tovább. Nem szipolyozhatok ki belőled minden jóérzést és nem húzhatlak le magammal a mélybe. Rohadtul nem fair veled szemben, hogy az én szarságaimhoz próbálj mindenáron alkalmazkodni, amikor ennél sokkal többet és jobbat érdemelsz. -Leírhatatlannak éreztem azt a fájdalmat, amit ennek a kimondása jelentett. Mintha valaki ki akarna tépni egy darabot belőlem - még egy darabot. Az a fajta érzés volt, ami már felszínre sem tud törni, csak megbénít, fizikailag, mentálisan és érzelmileg is. Nem gondoltam volna, hogy száraz marad a szemem, de eddig az volt. Reméltem, hogy nem változik, hátha ez segíteni fog, hátha Hunternek is megnyugvást jelent. Tudtam, hogy nem ez lesz a helyzet, de nem hagyhattam annyiban. -Már nem vagyok ugyanaz az ember, aki ősszel voltam, minden tönkrement bennem és körülöttem is. Nem vagyok kész most egyáltalán arra, hogy bárkivel is együtt legyek és a legnagyobb önzőség lenne elvárnom tőled, hogy várj rám. Pláne, hogy talán soha nem jövök igazán rendbe. Sokkal fontosabb vagy annál nekem. -Nagyot nyeltem, miközben erőt vettem magamon, hogy a cipőm orra helyett most Hunterre nézzek. -Nagyon szeretlek, kibaszottul szeretlek és nem szeretném, ha ez mindent tönkretenne. Nem akarok úgy élni, hogy haragszol rám, hogy már nem vagy az életem része, mert nem veszíthetem el a legjobb barátomat, egyiket sem. Úgyhogy remélem, hogy megértesz és nem leszel mérges rám. Nem tudom, azt hogyan tudnám elviselni.
Megnyugtatott Carol válasza. Korábban nem tartottam az auroroktól, tudtam persze, hogy sokan közülük elég ellenségesek a vérfarkasokkal, de én ennek ellenére is jófiúknak tartottam őket. Hiszen a nagy részük biztosan az is volt, Eddie is arra nevelt, hogy mindig adjam meg nekik a tiszteletet és ne pattogjak, ha esetleg egyszer szembe kerülnék valakivel a rend őrei közül. Vérfarkas vagy, de nem bűnöző, mindig valami ilyesmit mondott, álljak ki a jogaimért, de ne keménykedjek feleslegesen, mert sosem vezet jóra. A kihallgatásunk óta viszont megváltozott a véleményem róluk, gusztustalanul bántak velem, ez még nem is érdekelt volna, hiszen én csak egy gyilkos korcs voltam a szemükben, akinek minden oka megvolt végezni Kyle-al. De Carol... ahogy őt megalázták, attól még mindig végigfutott a gerincemen a hideg és remegett a kezem az elfojtott haragtól. Ha megakadályozhattam volna, hogy újból bevigyék kihallgatásra, akkor megtettem volna. Még Alinát is berángatták, aki végképp nem tett semmit... - Ja, akkor jó, már megijedtem - fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt. - Tegnap is itt voltak az aurorok a suliban, láttam Tristan Weasley apját is. Csak megijedtem, hogy már megint zaklatnak... Az egyik lépcsőfokra támasztottam Vilit, a Nimbus seprűmet, a súlyomat teljesen a seprű nyelére helyezve, egyik lábamról a másikra dülöngélve. Zavarban voltam, mostanában ez gyakran előfordult Carol társaságában, pedig korábban sosem éreztem mellette ilyesmit. Bármit elmondhattam neki szégyenérzet nélkül, a csend is kellemes volt kettőnk között. De Kyle Briggs óta minden megváltozott. Éppen meg akartam kérdezni Carolt, hogy elkísér-e a lelátóra, jól esett volna a biztatása a magánedzésemen és amúgy is meg akartam mutatni neki az új cselt, amit Carneirus proftól tanultam. Azonban Carol megelőzött, a szavai hallatán pedig talán levegőt is elfelejtettem venni. - De ez nincs így - vágtam rá kétségbeesetten. - Nem szipolyozol ki belőlem semmit. Szeretek veled lenni, nekem nem gond alkalmazkodni. Tudom, hogy ez most nagyon nehéz időszak neked, én teljesen megértem, Carol. Egy percig sem gondoltam arra, hogy ez nem fair, az a nem fair, ami veled történt. Éreztem, hova vezet ez a beszélgetés. Még nem mondta ki, de akkor is éreztem, zsibbadtan kúszott végig a félelem a tagjaimon, a gyomrom borsó méretűre szűkült össze. Zsongott a fejem minden szavától, mintha egy méhkas került volna az agyam helyére. Olyan erősen markoltam a Nimbust, hogy elfehéredtek az ujjaim. Mit rontottam el, hogy Carol tehernek érezte saját magát? Mit kellett volna másképpen csinálnom, hogy ne érezze azt, hogy véglegesen eltört benne valami? Mert nekem úgy tűnt, hogy jó barát voltam, én tényleg nagyon igyekeztem és sosem adta jelét annak, hogy csak rosszabbá tenném a napjait... És önzőség erre gondolni, de nem érti, hogy az nem fair, amit most csinál velem? - De ez teljesen hülyeség, ugyanaz az ember vagy. Nekem ugyanaz maradsz, mindegy mi történik. Ne mondj már ilyen butaságokat - ráztam olyan hevesen a fejem, hogy szinte beleszédültem. Végül kimondta. Nem tud együtt maradni velem. Összeszorult a torkom, a térdem úgy remegett, mint a legutóbbi húsz kilométeres reggeli futásom után, mikor majdnem összecsuklottam a Tiltott Rengeteg szélén. Mintha még a bennem lakó farkas is vonyított volna fájdalmában. - Nem haragszom, én... én csak nem értem. Csináltam valamit, amivel felzaklattalak? Mert nem akartam, esküszöm, hogy nem...
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
Nem tartottam minden aurort rossznak. Persze ott voltak azok, akiket Fiona kirúgatott a viselkedésük miatt és ahogy velem meg apával bántak, de volt, amelyikük csak a munkáját végezte. Tristan apjával sem volt bajom. Lehet, hogy nem alakult túl barátságosan a kihallgatásom, de én is közrejátszottam a saját viselkedésemmel, az ellenkezésemmel és a pimaszságommal. Mégis, azt hiszem, ő az én pártomat fogta. - Nem tudtam, hogy itt voltak tegnap, nem láttam őket. -Nem meglepő, kerültem minden társaságot, amennyire csak lehetett. Az utóbbi időben az esetek túlnyomó részében ezt csináltam. Magamban akartam lenni, egyedül a gondolataimmal, de még inkább a démonjaimmal. Hiszen senki nem érdemelte meg, hogy azért kelljen szenvednie, amiért nekem is, önzőség lenne. Erről nagyon erősen meg voltam győződve. Tudtam, hogy ellenkezni fog, hogy megpróbál jobb belátásra bírni, de ez volt a legrosszabb, amit hallhattam most. Olyan fájdalmat okoztam neki, amilyet soha életemben nem akartam. Hunter sokkal többet és jobbat érdemelt ennél, ahogy nálam is több és jobb kellett. Éppen ezért kellett most megtennem azt, amit, hiába tépett ki egy darabot belőlem. - De, de gond alkalmazkodni. Nem erre vállalkoztál, amikor összejöttünk és kegyetlenség lenne elvárni, hogy mindent megváltoztass miattam. Sokkal jobbat érdemelsz annál, hogy mindig stresszelj rajta, mit tehetsz és mit mondhatsz. Félek, hogy idővel te is elvesznél, és képtelen vagyok végignézni, ahogy egyre kevesebb és kevesebb lesz belőled, mert felemésztem minden vidámságodat. Összeszorult a torkom, a gyomrom, a szívem, mindenem. A szemem szúrt, egyik pillanatról a másikra jelentek meg az ürességet betöltve az érzések. Talán örülnöm kellett volna, hogy végre érzek valamit a nagy semmin vagy mérhetetlen félelmen kívül, de nem ment. Mert ez a szomorúság és fájdalom még ezeknél is rosszabb volt. - Merlinre, dehogy! -Elcsuklott a hangom, a pulóverem ujjával idegesen töröltem meg a szemeimet. Nem volt jogom ehhez, hiszen éppen én teszem ezt. -Csodálatos voltál, mindig az vagy. Erődön felül teljesítettél és próbáltad elérni, hogy jobban érezzem magam, de mindketten tudjuk, hogy ez még nagyon hosszú ideig lehetetlen vállalkozás lenne. -Vettem egy mély, reszketős levegőt. -Te semmiről nem tehetsz. Arról sem, hogy mindig Kyle jut eszembe, ha együtt vagyok.. Én sem értem, miért, tudom, hogy velem van a gond, egyértelműen, de akkor is ez a helyzet. Csak lerántanálak magammal a sötétségbe, de neked nem ott van a helyed. Sajnálom. Fel akartam állni és menekülni, a végtelenségig menekülni, de nem tettem. Tartanom kellett magam, már amennyire könnyes arccal, egy hajszálnyira a menthetetlen zokogástól képes voltam.
