Majdnem egy éve már, hogy megtörtént az, amit el akartam kerülni. Jobban mondva nem, nem is akartam elkerülni, mert a legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmi történik, mégis így lett. Mégis tavaly nyáron megtörtént az, amiről úgy gondolták az égiek, hogy meg kell történnie. Hát a tökömet az égiekbe! Nem kellett volna, ezt senki sem kérte tőlük. Nem kértem én sem semmiféle deus ex machinát, sem béna invokációt nem intéztem hozzájuk. Csak maradtak volna a seggükön, de nem! Nekik Erist meg Árészt kellett játszani, és elraboltatni az egyetlen nőt, akit még ma is szerethetek. Mert a másikat meg lemészárolták, mint falun szokás a disznót, és a családom vérével hagytak üzenetet. Úgy voltam vele, hogy ha minél messzebb kerülök az egyetlen és első szerelmemtől, akkor megóvhatom őt. De elszámítottam magamat. Vele kellett volna maradnom. Rosszul döntöttem, de ez mindenkivel előfordul, nem? Mondjátok már azt, hogy igen, kibaszott égiek! Most legyen nagy a szátok, most rebegek imákat és most kérem azt az isteni közbeavatkozást. Segítség! Majdnem egy éve már, és bár beszéltünk róla, színtisztán világít az egész helyzettel kapcsolatban, hogy eléggé eltérően emlékszünk az egész szituációra. Pedig én nem kínozhattam meg, nem is voltam ott. Mégis miért jó az a Szindikátusnak, hogy teljesen tönkreteszik az életemet? Ha békén hagyták volna Jackie-t, akkor talán nyugodtabb szívvel dolgoznék nekik. Elegendő példát statuáltak a családom megölésével is. Nem kellett volna egy teljesen ártatlan lány életét is tönkretenni emellett. Elég az, ha az enyémmel teszik meg, de nem... Nem volt elég? Majdnem egy éve már, és egyre inkább érzem, hogy belülről szétfeszít a tudat: tisztáznunk kell, mi is történt. El kell neki magyaráznom, hogy nem bántottam, soha nem is tennék ilyet, és még mindig ugyanúgy szeretem, mint azelőtt. Sőt, annál epekedőbben, sokkal több szenvedéllyel és aggodalommal, de ezt az iskola falain belül elég kockázatos lenne megbeszélni. Ahogy az én esetemben bárhol máshol is, de nincs jobb ötletem a szabad levegőnél. Maradjunk tehát a természet adta lehetőségeknél. Egyik óra után még egy kicsit a teremben tartottam, és elmondtam neki, hogy szeretnék vele beszélni. Úgy tűnt, hogy még mindig nem bízik bennem - meg tudom érteni, biztosan borzalmas képet ültettek a fejébe -, de belement, hogy a következő roxmortsi hétvégén elvigyem valahova, ezért az iskolát körülvevő határok egyik kijáratánál várom, hogy megérkezzen. Egyszerűen, mégis elegánsan öltöztem fel, ahogyan mindig, ha vele találkoztam. Szerettem a legjobbat kihozni magamból, ha tudom, hogy láthat. Ezért vagyok többnyire ingben az iskolán belül is, de olykor lezserebben, máskor elegánsban. Szeretem ezt a megjelenést, és még senki sem panaszkodott rá, talán jól is áll. - Szia, indulhatunk? - köszöntöm, amint kilép a kapun, és egy kicsit félreállunk, hogy ne legyünk útban. Hoztam neki ajándékot is, de nem vagyok biztos abban, hogy oda fogom adni neki. Meglátom, hogy mennyire lesz vevő a kedvességemre és a jelenlétemre, de jelenleg még bizakodó vagyok. Ha azt mondja, készen áll, akkor tartom a kezemet, és amint megfogja azt, hoppanálok a Temze azon partszakaszára, ahol tudom, hogy nem láthatnak meg ebben az órában, ezért teljesen biztonságosan érkezünk meg London külvárosi részébe. - Örülök, hogy eljöttél. Már régóta szerettem volna tisztázni a dolgokat, és még mindig elég rosszul érzem magam az egész helyzet miatt... - mondjuk lehet, hogy nem magamról kellene beszélnem, elvégre miatta akartam ide jönni. Anno sokat sétáltunk a folyó partján, és gondoltam ez így mégiscsak kellemes, mint Roxmortsban a fürkésző tanáris és diák szempárok kereszttüzében. Itt maximum a londoni nép bámul meg bennünket, de ők jószerével egyikünket sem ismerik ezen a környéken. - Hogy vagy? - idő közben elengedem a kezét, mert nem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni. De talán már azzal is sikerült, hogy együtt hoppanáltunk. Ki tudja... Én csak kíváncsi vagyok rá, szeretnék róla hallani, és higgadtan beszélgetni. Remélem, hogy sikerülni fog. Bízok mindkettőnk értelmi szintjében.
Vendég
Csüt. Jún. 11, 2020 4:48 am
Brandon & Jacqueline
Az egész találkozóval kapcsolatban, még mindig vegyes érzéseim vannak. Hiába tudom az eszemmel, hogy lehetetlen az, hogy pont Ő, pont olyan dolgokat tegyen velem, mint amikre emlékszem, de... Aznap nem csak azzal kellett megbírkóznom, hogy elárult, hanem azzal is, hogy talán egyáltalán nem olyan, mint amilyennek eddig mutatta magát. Szörnyen furcsán működik az ember, azt hihetném, hogy mindazok után, amikre az emlékeim kegyetlenül emlékeztetnek minden áldott éjjel, teljesen kiábrándulok Brandonból, de... nem ez történt. Amikor év elején megláttam, minden porcikám azt sikította, hogy meneküljek előle, hogy azonnal keressek egy olyan helyet, ahol nem találhat rám, és mégis... A lelkem egy nagyon jól elrejtett kis szeletkéje, áruló módon örült a viszontlátásnak, mintha az égvilágon semmi más nem történt volna. Ijesztő és felbolygató volt ez az érzés, így nagyon sokáig nem is akartam tudomást venni róla, ahogy Brandon jelenlétéről sem, aki sokáig kitartóan próbált meg a közelembe férkőzni, hogy beszéljünk, sikertelenül. A próbálkozások idővel abba maradtak, de a bogarat sikeresen elültették a fülembe: mi van akkor, ha Brandon igazat mond? Mi van akkor, ha valóban valaki egészen más próbált mindkettőnknek ártani? Mi van, ha végre megengedhetem az elnyomott részemnek azt, hogy higgyjen neki, és legalább arra megadja neki az esélyt, hogy megmagyarázza?
Végül ezért döntöttem úgy, kis gondolkozási idő után, hogy nem fogok többet elmenekülni, és megadom Brandonnak az esélyt. Nem tudom, hogy mitől tartok jobban, attól, hogy kiderül tényleg igaz, amit ő állít, és megbuherálták az emlékeimet, vagy attól, hogy ez csak egy trükk és amint Brandonnak lehetősége adódik rá, újra tőrbe csal és ez alkalommal már nem kerülök ki a kezei közül élve. A felkavaró és összezavarodott gondolataimnak hála, elég gyanakvóan és óvatosan érkezek meg a megbeszélt találkozási pontra. A szívem egy pillanatra szinte fájdalmasan gyorsabban kezd dobogni, látva azt, hogy milyen jól néz ki, de figyelmeztetem magam, hogy óvatosnak kell lennem, akármennyire is szeretném azt hinni, hgogy erre nem lesz semmi szükség. - Szia. - Köszönök neki én is, és habár még mindig ösztönösen próbálna a testem elmenekülni tőle, végül mégis ráveszem magam, hogy elfogadjam a felém nyújtott kezét. Továbbra is ellentétes érzelmek dúlnak bennem: egyrészt jó érzés újra érezni az érintését, másrészt viszont még mindig félek tőle. Az első és legnagyobb félelmem akkor hárul el csak igazán, mikor valóban oda hoppanál velem, ahova megbeszéltük. Ez már határozottan pozitívum, mert így, a mugli Londonban kevésbé lesz lehetősége bármi rosszat is tenni ellenem, főleg, ha nem hagyom leengedni azokat a falakat, amiket a saját megerősítésemre húztam magam köré. Eddig feszülten szorítottam a kezét, de miután megérkeztünk, egyből enyhül a szorítás, jelezve a kis megkönnyebbülésemet. Annyira azzal a ténnyel vagyok elfoglalva, hogy egyelőre még nem kell tartanom attól, hogy holtan, vagy újra megkínozva fogom végezni, hogy nem is rántom el a kezem az övétől, mint ahogy máskor tenném.
- Őszinte leszek, elég sokat gondolkoztam, hogy eljöjjek-e. - Mondom halkan, és mikor már elengedi a kezem, pár gyors és kecses lépéssel meg is indulok előre, mert felesleges lenne tovább egy helyben ácsorogni. - Köszönöm, jól. - Válaszolom a kérdésére, a jól begyakorolt szöveget, még akkor is, ha tudom, hogy ő inkább arra kíváncsi, hogy igazából hogyan érzem magam. Úgy érzem, hogy sokkal kellemesebb hangulatban is megkezdhetjük ezt a komoly beszélgetést, ezért nem mondom el neki az igazat. Ha beavatnám abba, hogy a mai napig rémálmok gyötörnek az incidens miatt, az se neki, se nekem nem tenne jót. - Figyelj, Brandon. - Kezdek bele sóhajtva, átugorva az udvarias csevelyt. - Nagyon sokat gondolkoztam, azóta, mióta utoljára próbáltál velem beszélni. Arra jutottam, hogy van abban logika, amit mondasz, még ha teljes egészében soha nem akartalak meghallgatni. Sajnálom, hogy nem adtam meg ennek a lehetőségét korábban. - Pillantok felé egy pillanatra, de hamar visszatér a tekintetem a Temzére. Egyszerűbb úgy beszélni vele egyelőre, hogy nem nézek a szemeibe. - Úgyhogy hallgatlak. Ezúttal nem fogok elmenekülni, sem megcáfolni minden egyes szavadat. Közbe se fogok szólni. Nem ígérem azt, hogy képes leszel majd meggyőzni, de azt sem mondom, hogy ez nem lehetséges. Itt az esélyed, ragadd meg. - Mondom neki továbbra is halkan. Hosszú délutánnak nézünk elége, úgy érzem.
