Vajon az reális, ha az ember a saját játékába bonyolódik bele? Sohasem voltam híres hosszútávú kapcsolatokról, sem arról hogy bármi rendszert vigyek az életembe. De így éreztem kereknek, így volt jó. Hisz aki igazán nagy kanállal szeretné habzsolni az életet, az meg is teszi. Én ilyen vagyok. Ha apám szavaival kellene élnem, azt mondanám, hogy olyan vagyok, mint egy elburjánzott bokor, amit körbe kell gyomlálni és meg kell formára nyesni ahhoz, hogy szép, esztétikus és vállalható legyen. Erre köszönöm szépen, azt mondanám, hogy felejtsük el. Pontosan azért léptem le, hogy mindenféle felelősség alól kibújhassak és élhessem a saját rendszertelen világom. Hogy mégis mi a gond akkor? Gond momentán nincs, de majd lesz nem egészen fél év múlva. Ki lehetett akkora szerencsecsomag, hogy a királyi életét megkoronázza egy gyerekkel, ha nem én? De tehetnék másképp. Elfuthatnék, ahogy mindig teszem. Hisz az én életem követhetetlen, lenyomozhatatlan, kérdéseket hagyok a női szívekben. Csak a keresztnevem tudja. Sem azt, hol lakom, hol talál meg és hol dolgozom. Egy nagy rejtély vagyok, amivel visszaélhetnék. De most mégis itt állok az ajtaja előtt. Igazából még ő maga sem tudja, hogy a közelben lakom, nem is annyira messze tőle. Nem véletlenül szúrtam őt ki a kávézóban, majd kezdtem el kiismerni a szokásait, ahogy távolról megfigyeltem. Ez a különleges képességem, kiismerni embereket, behálózni őket, majd eldobni, ha már nincs szükségem rájuk. Ugyan, ők is biztosan érzik, hogy nem lesz az ismertség hosszú életű. De ő más. Hamar rájöttem, hogy színes egyéniség, pont mint én, könnyű vele viccelődni, szórakozni és egy pillanat alatt beindít. Én magam sem értem, hogy pontosan mit eszek rajta. De komolyan, én, aki eddig könnyedén faképnél hagyott bárkit, újra és újra visszatérek hozzá. Hol a kávézóba, hol a parkba, de párszor már volt alkalmam a lakásába is betekintést nyerni. Emelem a kezem, hogy bekopogjak, de egy pillanatig vacillálok az ajtóval, mielőtt megteszem. Csak látni akarom, kicsit stresszesre és szörnyen hosszúra sikeredett az utóbbi napok hozadéka. Néha nem könnyű cikket írni, néha valósággal verekedni kell a jó sztorikért. De szeretem, élvezem, látom a kihívást benne. Megteszem, az ajtó négyet koppan. Most már nem fogok sarkon fordulni, de hé, mi rossz jöhetne? Már párszor maradtam, estig, hogy aztán megszökjek a sötétség leple alatt, amíg ő alszik. Talán már megszokta. Talán csak elfogadja a helyzetet. Eddig egyszer sem mondott nemet vagy vágta rám az ajtót. De miért tenné? Felveszem azt a mindenre tökéletes megoldás mézes-mázos mosolyomat, amint kinyílik az ajtó. - Hello Sweety, hogy vagy?
Kezd helyreállni az életem - gondoltam én egészen addig, míg nem tartottam a kezemben a pozitív terhességi tesztemet. A harmadikat. Mindig úgy képzeltem, hogy ennek örülni fogok majd és boldogan újságolom el az apukának a nagy hírt, aztán kéz a kézben állunk a szülők elé. Nos ebből nagyjából semmi nem valósult meg, kivéve, hogy elmondtam a hírt az egyetlen férfinak, akivel bármilyen kapcsolatom volt az utóbbi... Két évben. Annyira kiábrándító vagyok, de komolyan. Meg aztán.. Mégis mit kezdjek egy csecsemővel? Az ugyanis elég hamar realizálódott bennem, hogy a történtek után nem ereszthetek csak úgy gyökeret akárhol és nem élhetek úgy, mintha nem történt volna semmi. Pedig voltaképp ezt várnák tőlem. Csak hát ezekkel az emlékekkel a fejemben nem annyira boldog és örömteli ez a gyerekvárás dolog. Én nem is pont úgy képzeltem, hogy egyedül leszek egy csecsemővel egy egyszobás lakásban, amit egyébként varróműhelyként is használok. Nem egészen ez az ideális hely a gyereknevelésre. - Ez valahogy nem akar összeállni, de ne aggódj, Töki, anya megoldja.. - beszélek hangosan magamnak vagy a hasamnak, már nem is igazán tudom. Egész nap ezt csinálom, talán ki kellene mozdulnom. Jót tenne egy séta vagy egy kávé a kedvenc helyemen. Vagy csak ha látnék valaki mást is, nem csak a tükörképemet és a négy falat... Vagy a hűtő belsejét, ahonnan vészesen fogy a sok kaja. Hát ezeket meg ki ette meg?! - Na jó, sürgősen le kell állnunk a kajálással, hallod? - nézek a hasam felé, mintha egy értelmes embernek beszélnék, pedig még fél évem hátravan a terhességből. Még akkora sincs a gyerek, mint egy paradicsom... Na jó, azt a fagyit nem hagyhatom ott árválkodni egyedül.. Különben is kinéztem már magamnak.. Ez van, dagadt leszek, de legalább boldog. Vagy valami ilyesmi jár a fejemben, mikor lefeszegetem a vödör tetejét és belemártok egy evőkanalat. Nem telik bele pár perc, máris látványos mennyiség hiányzik a dobozból. Veszélyes vagyok, semmi kétség. A délutáni lakmározásomat - meg a gyerek uzsonnáját - azonban ütemes dörömbölés zavarja meg. Kopognak. Én pedig nem vagyok rest úgy ahogy vagyok, kanállal a számban ajtót nyitni. Maximum Angie néni kereshet, de ő még nem tudja, hogy terhes vagyok... - Hello, Felix! - köszönök meglepetten, de azért mosolyra nyúlik a szám, amint kihúzom belőle a kanalat. Nem kimondottan vagyok vendégfogadásra alkalmas állapotban, meg kellett volna mosnom a hajam és mégis mennyire vagyok gáz egy doboz fagyival a kezemben?! Oké, nyilvánvalóan nagyon. - Mi szél hozott? Bejössz? - teszem fel a kérdést, amire a válasz egészen evidens. Le merem fogadni, hogy nem azért jött el idáig, mert az én küszöböm a legimpozánsabb a környéken. A döntést rá bízom, én viszont beljebb húzódom az ajtóból, mert megcsap a huzat és mostanában még erre is érzékeny vagyok. A konyhában addig előkészítek egy másik kanalat is, hátha ő is kedvet kap az édességhez.
Vendég
Csüt. Ápr. 30, 2020 4:44 am
Felix & Maxie
Ki gondolná azt, hogy én valaha az életben felelősségteljes döntést hozok, ahol a kezem nyoma is ott marad? Ez előbbit kétlem, apám úgy röhögne szembe, ha előállnék egy teóriával, miszerint érett felnőtt férfi vagyok. De a kezem nyomát máris ott hagytam valahol. Valahol az egészen közeli múltamban, mert nem bírtam a véremmel - vagy nevezzük nevén a dolgot, a farkammal - és tettem a szépet egy amúgy nem figyelmen kívül hagyható csajszinak. Na most az a csajszi ugyan már megterhesedett és ahelyett, hogy élném tovább a léhűtők gondtalan világát, egyre többször foglalkoztat a gondolat. Vajon akkor most valamit tennem kellene? Vagy milyen szexelni egy terhes nővel? Vagy milyen változásokat hoz ki belőle? Tényleg kívánós lesz és minden extrém dolgot megkajál? Mert akaratlanul is felforgattam az egész életét és ezzel rendre tisztában vagyok. Az pedig számomra is elég nagy meglepetés, hogy mennyire izgatja a fantáziám minden, ami ezzel kapcsolatos. Lehet csak megint a szimatom, hogy okosodjak ezáltal, de nem tehetek úgy, mintha tőlem független nő lenne, akinek a gyerekének semmi köze hozzám. Ehhez még én sem tudnék elég jól vakítani saját magamnak. De ez valahol tök klassz, nem? Igaz, lehet az lenne a legjobb, ha nem is keresném többet. De egyre többször akarom és mindig ott: nála. Az ágyában, a pulton, a kanapén, a fürdőben, minden zugát ismerem már annak a parányi lakásnak és még csak nem is szégyellek fantáziálni róla. Lehet egy utolsó suttyó vagyok, de ez a helyzet túlságosan is... más, mint az eddigiek. Az is valami, hogy nem vágja rám az ajtót. És az a kanál a szájában annyira szexi. Oh, nem kellene ennyire rá kattanni, ahogy meglátom. Elmosolyodok a köszönésére. Mintha csak hirtelen ennyi lenne, amit nekem szánna, de nem kell erősködnöm ahhoz, hogy eresszen be, beinvitál ő magától is. - A forgószél. - beljebb lépek. Immáron ismét teljesen önmagam vagyok a szórakozottság és az önfeledtség jegyében. A konyhába megy, a kérdésre nem is válaszol, hisz csak egyike a formális udvariasságnak - amiért minket barátságosnak hisz a legtöbb nemzet ugyebár -, miközben mindannyian tudjuk, hogy csupán üres kérdés. A tiszta kanál helyett az övét veszem ki a szájából és pimaszul kanalazok egy nagyot a fagyijából. és bekapom az adagot. Hmm, finom, ha egy terhes nő ilyenre gerjed, az csak jó, nem? Kiveszem a dobozt is a kezéből és kanalazok még egyet. Amit aztán a szája elé nyújtok. - Kényeztetés? - kérdezem úgy, mintha csak félvállról dobnám oda, mert közben leteszem az üres kanalat és az ujjammal túrok a fagyijába, amit szintén a szája elé emelek. - Vagy mondjuk más kényeztetésre vágynál? - nem vagyok rest a tudtára adni, mit akarok és azt sem, mennyire. - Rég voltál a kávézóban. - nem igaz, csak pár napja. De jó játszadozni kicsit a szavakkal.
Teljesen bolond dolognak tűnhet, hogy a hasam még nem is indult látványos növekedésnek, én máris úgy beszélek hozzá, mintha a gyerek itt rohangászna valahol körülöttem és minden szavamat értené. Midnig jóban voltam a kisebb gyerekekkel, nyaranta néha még vigyáztam is rájuk, míg a szülők rá nem jöttek, hogy igazából az év többi részében fogalmuk sincs róla, mit csinálok. Hiába beszéltem nekik a magániskoláról, ahol a lehető legjobb oktatásban van részem. Azt mégsem mondhattam nekik, hogy egy kastélyban tanulok, aminek a kertjében nimfák muzsikálnak. Kiszaladtak volna a világból is. Persze attól a kajálással még tényleg le kell állnom, különben mire kibújik belőlem a gyerek tényleg akkora seggem lesz, hogy nem tudok utána szaladgálni. Még vánszorogni is alig. De ez a kanál még belefér. Meg a következő is. Aztán mire kettőt pislogok, hopp egy vendég. Így szokott ez lenni, mindig amikor nem számítok rá. Csakhogy nem akárki áll az ajtóban. Töki, apád nem bírja ki nélkülünk két percnél tovább.. Na jó, engem aztán nem zavar, hogy néha összegabalyodunk. - A forgószél.. Aha, múltkor meg az repített el innen? - vonom fel a szemöldökömet. Nem vagyok hülye, elég feltűnő, hogy reggelre mindig eltűnik. Nem mindig ébredek fel rá, és nem töltött még itt annyi időt, hogy feltérképezzem a szokásait, de az tuti, hogy valami hendikep nála, hogy lelépjen az első napsugarakkal. Vagy még előbb. Ennek ellenére nem állom el az útját, eddig sem tettem. Bár lassan kezdem úgy érezni, hogy olyan magabiztossággal mozog a lakásomban, mintha csak az övé lenne. - Ráfognám arra, hogy kívánós vagyok, de igazából csak szeretem a fagyit.. - rántom meg a vállam és végignézem, ahogy a kanalammal eszi meg a falatot. Oké, ez szexi. Az is, hogy nem csak magára gondol. Nagyra nyitom a számat, hogy beférjen az egész kanál a jó sok fagyival, ami utólag nem túl jó ötlet, mert rémesen hideg. Kell egy kis idő, míg olvadásnak indul a számban, de addig is van időm megfigyelni, hogy túr bele a kezével a fagyimba. Ajkaim mosolyra húzódnak, mert van pofája még ezt is csábos vigyorral tetézni. Nincs mit tenni, épp csak megnyalom a szám szélét, aztán megfogom a csuklóját és közelebb húzom magamhoz a karjánál fogva, és lenyalom a fagyit az ujjáról. Talán a kelleténél egy kicsit erotikusabbra sikerül a mozdulat. A tekintetemet viszont nem szakítom el az övétől. Azt hiszem elég jól megy nekünk a szexuális feszültségkeltés a másikban. - Nem is tudom.. Van esetleg ötleted, mi esne jól? - húzom el előtte a mézesmadzagot, miközben közelebb hajolok hozzá. Nem túl közel, de eléggé ahhoz, hogy köztünk csak a doboznak maradjon helye. Nem is olyan gáz ez a nassolás. - Csak nem hiányoztam? - incselkedem vele a fagyi fölött. Nem veszem a lelkemre azt sem, ha nemmel válaszol, de akkor lényegesen nehezebb dolga lesz velem. Csinálhatok úgy, mintha nem tudnám miért éppen az én küszöbömnél állapodott meg ma délután.
Vendég
Pént. Május 01, 2020 11:41 am
Felix & Maxie
Nem is tudom már mi tetszett meg benne, amikor először láttam. Talán a különcsége. Olyan ruhákat vesz fel, ami egyszerre elképesztő, megbotránkoztató és egyedi. Bevallom, először írni akartam róla. Kiugrasztani a bokorból, hogy mitől ennyire fura lány. De egy jó cikkhez egy interjú nem elég. Kell hozzá az is, hogy tudjam a szokásait, kiismerjem a kliséit, a mozdulatait és a miértjeit. Tudom, hogy sokan nem is azt válaszolják a kérdésemre, amit hallani szeretnék. Valami elképzelt vagy kevésbé szégyellt válasszal jönnek, ami a világon senkit nem érdekelt. Ő kihívás volt. Mégis ahogy figyeltem, ahogy szórakoztam rajta, mikor mit vesz fel, megláttam benne azt a bájos teremtést is, akit nem lett volna szabad. Pedig csak egy kávé volt. Akkor akartam meginterjúvolni. Egy süti és egy kávé csodákra képes a kedvenc kávézójában, és ha minden klappol és otthonosan is érzi magát, akkor biztosra is mehetek, hogy megnyílik. Megnyílt, de nem úgy. Nem a firkászt csalogatta először ki belőlem, hanem a férfit. Érdeklődtem, mert érdekelt. A lehetőséget pedig elszalasztottam, bár nem bánom, remek beszélgetés volt. Találkát akartam, többet is. Mind elszalasztottam. Mára eljutottam arra a szintre, hogy mindegy. Már mindegy. Már átléptünk sok szabályt, amit nem kellett volna, úgy rúgtuk be az ajtót, ahogy azt nem szégyelltük. Egy firkász nem szűri össze a levet a delikvenseivel, vagy csak nagyon diszkréten. Én elég diszkréten teherbe is ejtettem. Most pedig... nem tudom, még gondolkozok a megoldáson. - A forgószél a legváratlanabb pillanatokban sodor tovább. - pimaszul vigyorodok el a saját válaszomon. Igazából megpattanhatnék, gyakorlatilag semmit nem tud rólam azon kívül, hogy Felixnek hívnak. Ügyesen kerülöm ki a kérdéseit vagy válaszolok neki burkoltan. Nem tudom, hogy kitalált-e bármit is. De nem játszok el egy kitalált szerepet, nem szabad valami olyannal hitegetnem, ami nem igaz, csak mert nem tudom eldönteni, hogy beengedjem-e az életembe. A gyereket sem tudom hová tenni. Szeretném is, meg nem is. Az eddigiekből kiindulva azt hiszem nem tart igényt arra, hogy beleszóljak, megtartja-e vagy sem. Olyan mindegy az én szavam benne. - A fagyi étvágycsináló. - tudom, hogy érteni fogja, én pedig szépen lassan el is engedem a kanalam. Nem rejtem véka alá, miért vagyok itt, de ő sem, hogy partner benne. Kimondatlanul is tudjuk, hogy a másikkal csak jól járunk. Elnyílik egy pillanatra a szám, ahogy lenyalja az ujjamat. - Nem is tudom, biztosan vágysz egy kis... törődésre. - leteszem a dobozt és felültetem a pultra. Végigsimítok a combján, ahogy felpillantok rá. Tekintetemmel nem eresztem el az övét. Tetszik, hogy annyira nem jön zavarba, mi több, kacérkodik velem. A blúzánál fogva húzom magamhoz, hogy megcsókoljam. - Nem tudom, derítsd ki. - nem válaszolok rá egyértelműen neki. De tudja jól, hogy mire megy ki a játék, abból pedig egyértelműen leveheti a választ. Nem tudom mi van pontosan közöttünk, de egy pillanat alatt felcsigázza a fantáziám. - Ezt csinálhatnánk egyszer máshol is, mondjuk egy könyvtárban.
Ha azt mondanám, hogy teljesen meglepett Felix betoppanása azzal nagyot hazudnék és mint lehetőséget inkább hárítom. Nincs szükség az életemben ennél több hazugságra, a jelenlegiekkel meg már megtanultam együtt élni anélkül, hogy folyamatosan bűntudatot éreznék miatta. Persze a terhesség bennem is felvetett pár kérdést, de alighanem ezek is megválaszolásra kerülnek majd. Mint minden a maga idejében. - Legalább a házszámot nem tévesztette el az a forgószél.. - jegyzem meg apró mosollyal a szám szélén. Ha valami, hát a memóriája az jó, elég egyszer elmondanom neki valamit, ő meg képes a legváratlanabb pillanatokban előrántani, mintha ez lenne a különleges képessége. Pedig épp elég neki az a csibészes vigyora, amitől minden alkalommal önként és dalolva lobogtatnám meg a bugyimat, ha nem lenne baromira gáz. Ez van, elég gyorsan egymásra kattantunk, nincs ezen semmi szépíteni való. A helyzetünk pikantériája pedig az épp a pocakomban növekvő gyerkőc, akinek minden kétséget kizáróan ő az apja. Nem vártam tőle sokat, mikor kiderült. Pontosabban, mikor elmondtam neki. Most sem várok semmit, még mindig úgy gondolom, hogy két független felnőtt vagyunk, akik alkalomadtán szeretnek egymásnak kellemes órákat okozni. Benne van a pakliban, hogy most látom utoljára, mert rájön, hogy elkezd nőni a hasam, hisztis leszek, meg ráadásul még dagadt is, vagy csak belegondol, hogy pár hónap múlva minden büdös és hangos lesz. Hát igen, ezzel a gondolattal még én is barátkozom, be kell valljam. De csak nem lehet olyan nehéz. - Ó, nem is kis törődésre... Mit tudsz tenni az ügy érdekében? - kérdezem immár a pulton ülve, ahol hamar választ is kaphatok a kérdésemre. Az ajkai időközben az enyémekre találnak, nem vagyok rest viszonozni, amit kapok tőle. Közelebb húzom magamhoz, karjaimmal átkarolom a nyakát és kifulladásig csókolom. Levegő után kapkodva válok el tőle néhány pillanatra, de eszem ágában sincs távolabb engedni. Ujjaim felfedezőútra indulnak a testén, felvéve a ritmusát. Vagy talán szégyellnem kellene, hogy pillanatok alatt beindít pusztán a nézésével is? Ez már azelőtt is így volt, hogy a hormonjaim megbolondultak volna, hát még most. - Határozottan hiányoztam.. - simul le a kezem egészen a nadrágjáig, de semmi kétségem nem marad az állításom igaza felől. Ez azért nagyot dob az egyébként sem kicsi libidómon. - Egy könyvtárban? - dőlök hátra, hogy hitetlenkedve pillantsak rá, de őszintén szólva ezen sem kellene meglepődnöm. Elég spontán egy figura ahhoz, hogy kinézzem belőle. A kíváncsiságom viszont jóval nagyobb a meglepettségemnél. - Szóval te csináltad már könyvtárban?
Vendég
Kedd Május 26, 2020 11:19 am
Felix & Maxie
+18 Nem is véletlenül keveredtem ide, ez tény. Tetszik, hogy ennyire jó meglátásai vannak, ő tipikusan az a nő, akivel nehéz lenne bármit is elhitetnem. Vagy talán mégis? Nem firtatom a kérdéskört, amikor alakíthatjuk úgy is a napot, hogy rettenetesen jól érezzük magunkat. Tetszik, hogy az ő meglátásai mások, sokkal színesebbek, mint a legtöbb általam megismert nőé. Én pedig egy pillanatig sem unatkoztam mellette. Ez jelent valamit, nem? Na jó, nem, csak keresem a kapcsolódást, mert végtére is lesz tőle egy gyerekem, nem? Azért azt rosszabb lenne bevallani, hogy köztünk ez ennyi. De szinte izzik a levegő minden megnyilvánulásunkban, minden kinyilatkoztatásunkban. Előtte is így volt, a kezdetek kezdetétől. - Téged sem tévesztett el a forgószél. - válaszolok neki kellő pimaszsággal, miközben csibészes mosoly ül ki az arcomra. Nem tehetek róla, ezek csak úgy jönnek. Amúgy is a zsigeremben van, de nála adja magát a helyzet és egy cseppet sem érzem feszélyezve magam. A mi kettőnk kis románca egészen különleges és nem elsősorban a gyerek miatt. Meg akartam ismerni, mert más volt, kilógott a tömegből. Bevallom, eleinte tényleg az hajtott, hogy írjak egy vicces cikket róla, mára ez kevésbé motivál. Pedig a nők biztos rá kattannának a témára. - Kérdés, tegyek egyáltalán az ügy érdekében? - nem adom azt a törődést annyira könnyen, de talán már megszokhatta tőlem, hogy szeretem végtelenségig húzni őt. Ami pedig a jelen helyzetet illeti, mintha jobban kívánna. Vagy a fagyit. Úgy csókolom, mintha minden pillanatban az lenne az utolsó, mintha a végsőkig meg szeretném élni. Mert meg akarom élni, ahogy a tűz végigperzseli az ereimet, ahogy aztán levegőért kapkodok és ahogy utána végigsimít rajtam, de közben nem ereszt. Én sem a tekintetét. Nem nehéz kitalálni azt a bizonyos választ, ahogy a nadrágomra simít. Érzem, ahogy lassan kiszárad a szám és újra a csókjára vágyom. A kezét erősebben nyomom az anyaghoz, miközben megosztom vele a tervemet. Elég extrém, nem? Úgy látom, meg is lepi, de nem hoz vele zavarba. - Igen, egy könyvtárban, ahol még a lélegzeted is hallatszik. - én azonban nem zavartatom magam, ismét a nyakába csókolok. - Képzeld el, ahogy szaporábban ver a szíved, miközben vissza kell fognod a hangod, a lélegzetet, mert egy pisszenésre is gyanút fognak. - lassan csókolok végig a nyakán, kellően lassan, hogy elképzelje a képet, miközben az ujjaim lassan bevándorolnak a lábai közé. - Kipróbálnád velem?
A helyzet pikantériáján mit sem változtatna, ha tovább kéretném magamat, de jelen pillanatban nem vagyok abban a helyzetben, hogy ellent tudjak állni egy olyan kísértésnek, amit ő maga jelent. A hormonok teszik, teljesen biztos vagyok benne, hogy csak azért fordulok ki magamból ennyire és vetem magam szinte azonnal a karjai közé. Meg azért, mert tudom, hogy miért jött és jobb pillanat keresve sem adódna, hogy egy kicsit elfeledkezzek minden másról. Például arról, hogy a bennem növekedő gyereke miatt lassan, de biztosan akkora leszek, mint egy termetes bálna. Főleg, ha ennyi fagyit tömök magamba. Ha viszont nem engedelmeskedem ennek az apró zsarnoknak, képes vagyok sárkányként bánni bárkivel és mindenkivel, akivel csak összefutok a nap folyamán. Szóval voltaképpen patthelyzetben vagyok saját magammal. - Máskülönben miért jöttél volna? - vonom fel egy pillanatra a szemöldökömet. Nem az a fajta, aki csak úgy minden ok nélkül villámlátogatásokat tesz. Nem, még azóta sem, hogy tudja, hogy terhes vagyok. Mondjuk ez nem jelent sokat, én eldöntöttem, hogy megtartom, de tőle nem várom, hogy apa legyen, ha nem akar. Nem kell kibaszott gyűrűt húznia az ujjaimra, meg semmi ilyesmi. Az egy régi kor leképeződése lenne divatosabb ruhákba és azért vegyük figyelembe azt is, hogy sosem lehetnék vele annyira őszinte, amennyire egy férfi - legyen bármennyire pofátlan - megérdemelné. Szóval így állunk. Mármint, ő egy fokkal jobban, mint én, de pillanatok alatt képes vagyok felvenni vele a tempót, hisz minden porcikám tudja mi következik. A duruzsolása felébreszti bennem a vágyat, önkéntelenül is hangosabban szívom be a levegőt, mintha csak demonstrálni akarnám előtte, hogy a könyvtárban ez bizony már talán sokaknak feltűnne. A csókja miatt van, amit az imént váltottunk és hosszú percekig el sem engedtük egymás száját. Ugyan a kérdésemre nem kapok teljesen egyenes választ - amit már megszokhattam volna, hisz mindig csak ködösít -, a mondat végére már egészen biztos leszek abban, hogy ez nem lenne számára az első alkalom, hogy a könyvtár házirendjét ilyen módon - és még ki tudja hány ponton - sérti meg. Őszintén? Elég izginek hangzik, de ennél azért több kell, hogy ilyesmire rábeszéljen. Meg hát nem is vagyok az a nyilvános helyen szexelős típus. Mondjuk idegenekkel szexelős sem, de ezt már elbuktam pár héttel ezelőtt. - Nem az én stílusom... - hárítom végül és ezzel annyiban is marad a téma, mert a szájának valami egészen más elfoglaltságot találok. Elég hosszú időre.
Időzavarban szenvedek, mint minden alkalommal, mikor egymásra koncentrálunk, de most érzem is, hogy nem maradt erőm még egy körre. Legszívesebben most odabújnék hozzá, de nem teszem, vagy legalábbis nem annyira, hogy az zavaró legyen a számára, vagy kényelmetlenséget okozzon nekem. Ugyanis vannak itt érzelmek is kérem szépen, csak épp kimondatlanok. Olyanok, amelyeknek elég kiülnie az arcunkra, hogy a másik értelmezni tudja. - Felesleges megkérdeznem, hogy maradsz-e, ugye? - fordítom arca felé az enyémet, hogy lássam a profilját, és ha rám pillant, akkor a szemei kékjét is. Miért is érzem rosszul magam, amiért egy jól sikerült délután nem elég indok neki, hogy éjszakára is maradjon?
Vendég
Vas. Aug. 16, 2020 4:31 am
Felix & Maxie
+18 Mindig nagyon éltem, hogy az emberekből mit válthatok ki, legyen szó megbotránkoztatásról, vádaskodásról, kiborításról, szórakozásról és csábításról. Legtöbbször a forgatókönyvet is ismertem, hisz nekem ebből profitálnom is kell, nem keveset. Mire mennék, ha nem tudnám kiszedni az emberekből azt, amit én akarok hallani, ha nem tudnám arra terelni a beszélgetést, ami egy bomba cikkhez kelljen. Más, amikor az objektív másik végén vagyok, mert azok nem kell, hogy beszéljenek. De néha egy hozzám hasonló dörzsölt fickó is belebotlik abba a szituációba, amikor kicsit - nem is kicsit - elcsábul és ráadásul úgy, hogy észre sem veszi. Mert nem tartottam az egész kapcsolatot kapcsolat jellegűnek, egyszerűen nem számított annak, hisz néha csak összejártunk szórakozni egymással. Mégis valahogy mintha hatással lenne rám az, ami utána történik, a beszélgetések, amitől szabályosan menekülök, nehogy kötődjek, a gyerek tudata, aki a hasában növekszik, az egész lénye. Sokszor tényleg nem tudom megállni, hogy ne kopogjak csak úgy be hozzá, mert tudom, hogy a legtöbbször otthon van. Mert ismerem a napi rutinját, mikor merre mozog, mit csinál, mit szeret... Amikor először megakadt rajta a szemem, sokáig csak figyeltem, hol tudnék észrevétlenül belépni a mindennapjaiba. Az egész első pillanat a kávézóban az én elképzeléseim szerint alakult, aztán a többi is. Aztán hiba csúszott a gépezetbe. - Hogy megnézzem, hiányol-e a kedvenc kismamám. - jegyzem meg szórakozott mosollyal. Persze hazugság ez így kimondva, mert nem érdekel annyira a kismama dolog, mint a vele eltöltött pillanatok lehetősége. A tekintete valósággal megbabonáz, bár lehet inkább a csillogás teszi, ahogy rám néz. Vagy a hormonok. Velem biztosan azok tettetik, mert nem bírom megállni, hogy ne érintsem, ne hozzam lázba, ne csókoljam. De nem vagyok rest bujtogatni. Aljas módon próbálok visszaélni azzal, hogy a hormonok teljesen megbolondították őt. Mert úgy gondolom, egyszerűbb rávennem így, mint enélkül. Itt és most lenne az alkalom, de hárítja. Én pedig a józan gondolkodást cserélem le a vágyaimra, amik arra motiválnak, hogy itt és most elcsábítsam. Hogy aztán hogy jutunk el az ágyig, fogalmam sincs. Biztos valamelyik két alkalom között, vagy a csokiszirup levadászása után löktem hanyatt, már igazából nincs jelentősége. Találva egy cseppet, azt letörölve és lenyalva az ujjamról pillantok végül rá. Nem ragad, tettem róla, hogy így legyen. Az én fejemben még az kavarog, hogy hogy csábíthatnám el még egyszer, a fáradtsága azonban azt súgja nekem, nem fog menni. Már marasztalna, pihenne. Sóhajtok. Sosem maradok ilyenkor, mert úgy érzem, ez csak gyengévé tenne. Nem akarok kötődni, de bízok abban hogy még később feltámaszthatom a vágyait. Nem kelek fel, hogy öltözzek, ellenben a valamerre elhagyott fényképezőgépemet ragadom meg és állok fel az ágyra, hogy lőjek egy képet. Ha elég szemfüles, talán a takarót magára ránthatja. De nekem így lesz tökéletes a kép, amit kapok róla. még lecsekkolom a gépben, mielőtt csak letérdelnék mellé. - Szeretnéd, hogy maradjak?
Hogy én mennyire utálom, mikor a terhességemmel azonosítanak engem. Nem csak egy kismama vagyok, akiben ott növekedik egy új élet. Én ettől függetlenül is nő vagyok, megérdemlem, hogy csak úgy a férfiak eszébe jussak. Máskülönben nem teszek szívességet neki azzal, hogy helyeslek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne hiányoltam volna. Sajnos épp elég jól érti a dolgát ahhoz, hogy csak a két szép szeme miatt várjam a betoppanását. Jobban belegondolva szinte borítékolható volt, hogy ebből ilyen ütemben előbb vagy utóbb gyerek lesz. Csak arra nem gondoltam, hogy még azután is fel-felbukkan majd, hogy elmondtam neki, hogy voltaképpen az akaratán kívül csinálok belőle apát. - És mit gondolsz, hiányoztál? - túrok a hajába immár az ágyban fekve. Egy csókra még közelebb húzom magamhoz. Nem hagyom meg neki, hogy egyedül élvezhesse ki a csoki utolsó cseppjeit. Nem vagyok oda az ilyesmiért, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem, ahogy összekent, hogy aztán a szájával végigcsókolva tüntessen el rólam minden csokifoltot. Most épp ezzel lepett meg. Sosem tudom kiszámítani mi lesz a következő, talán épp ezért várom mindig annyira. Bár az életemben eddig is túl sok volt az izgalom, ez most valamelyest képes kompenzálni. Elvégre hosszú ideje most először érzem úgy, hogy tényleg elengedhetem magam, hogy nincs mitől félnem. - Hé, mit művelsz? - kuncogok fel, és azon nyomban magamra húzom a takarót, ahogy meglátom a gépet a kezében. Épp csak annyira, hogy ne látszódjon a meztelenségem. - Tudod, ez elég perverz szokás.. - jegyzem meg még mindig kuncogva. Sosem kérdeztem meg, hogy miért csinálja, és nem is zavart, hogy ezt az arcomat lencsevégre kapja. Elvégre mi bajom származhatna belőle. - Tudod, hogy igen... - könyökölök fel aztán. - És sosem maradsz.. Neked... Nincs rá igényed, hogy csak úgy odabújj valakihez? - incselkedem vele látványosan, közelebb is hajolok hozzá, de nem csókolom meg, csak az ajkára lehelem a szavakat. Kétségkívül próbálom bevetni a csábítást ellene, de még mindig azt kell mondanom, hogy neki sokkal jobban megy.
Vendég
Vas. Aug. 16, 2020 11:09 am
Felix & Maxie
+18 A mi kapcsolatunkban pont azt szeretem, hogy nincsenek kötöttségek. Nem kell attól aggódjak, hogy számon kéri, miért nem bókolok annyit, félreérti minden szavamat és nem kell azt magyaráznom, hogy most miért kell lennem. Csak mi vagyunk és a meggondolatlan pillanatok. Igaz, kicsit lehettünk volna elővigyázatosabbak is, de azt már pár héttel ezelőtt megette a fene. Inkább csak sodródok az árral. Mindenesetre mindent is elengedek, amikor incselkedni kezd velem. Hát lehet neki ellenállni, de most őszintén? Ki akar foglalkozni formaiságokkal, ha szórakozhat helyette önfeledten is? - Határozottan. - mosolyodok el és az általa olyan hirtelen kezdeményezett csókot talán a kelleténél kicsit mohóbban is viszonzom, miközben közelebb húzom magamhoz. A kis mohó, hát akkor én is az leszek és többet követelek tőle. Mert még egyszer gyűrni akarom vele a lepedőt, élvezni a vele töltött perceket. Mert a francba is, pokolian élem vele ezeket a pillanatokat. Hogy aztán úgy eresszem el, hogy ő sem számít rá, mire készülök. Nem tudom megállni, hogy ne készítsek képet, hisz az ilyen teljesen véletlen fotókból lesznek az igazán jók. Az őszinte meglepettség és a vidámság egyfajta bája kavarog az arcán. Nem tagadom, hogy el tudnám órákig is nézni. De végül visszatérdelek hozzá. Leejtem valahová az ágy szélére a gépet, hogy aztán ismét fölé hajolva adhassak egy újabb csókot neki. - Én már csak ilyen perverz vagyok, látod? Téged is azzá teszlek. - fenyegetem játékosan, miközben megtámaszkodok teljesen fölötte. Most én vagyok az úr és én döntöm el, hogy maradok. Nem kell tudnia, hogy már rég maradásra bírt. Őszinte mosoly ül ki a válasza hallatán. Tudom, hogy a kisugárzásom mire képes és azt is, hogy sikerült őt valamivel nagyon megfognom. Még nem tudom eldönteni, hogy a bohémságommal vagy a humorommal, a perverzségemmel tettem-e ezt meg vele, de kétségkívül jó munkát végeztem. Egy szavam sem lehet panaszra. Nagyon szépen tartunk egy olyan irányba, amerre én voltaképpen nem szeretnék, de ezt még nem akarom megosztani vele. Nem szokásom tényleg komolyabb kapcsolatokba bonyolódni. - Csak úgy odabújni? - elheveredek mellette. Tenyeremet finoman az övére csúsztatom, hogy aztán magam felé húzzam a karját és apró puszikat adjak rá. - Mondjuk romantikázni?
Minden alkalommal az ágyban kötünk ki előbb vagy utóbb. Csak a látogatásai rendszertelensége miatt nehezen tudom megsaccolni, hogy mikor kellene számítanom rá. Mázlija van, hogy viszonylag ritkán mozdulok ki itthonról, úgyhogy voltaképp a nap bármelyik szakában betoppanhat. - Ha többször látogatnál meg, nem lenne ennyire látványos.. - jegyzem meg, félre nem érthető módon kijelentve, hogy bizony elhanyagolt az utóbbi időben. Oké, biztosan kellett neki idő, hogy feldolgozza, hogy lesz egy gyerekünk, és akárhogy is nézzük az is benne volt - sőt, még mindig benne van - a pakliban, hogy meggondolja magát és majd egyáltalán nem hogy tiszteletét nem teszi nálam, nem is jelentkezik többé. Ez pedig annál rosszabb lenne, minél tovább van jelen az életemben. Nem azért, mert nem oldanám meg egyedül, biztosan boldogulnék, eddig is magam intéztem a dolgaimat és jól megvoltam. Sokkal inkább azért, mert minél tovább van itt, annál inkább megszokom és a végén még tényleg hiányozna. Nem lenne szerencsés lépés beleesni egy hozzá hasonló fickóba. - Én csak a perverzséged elszenvedője vagyok.. - kérem ki magamnak nevetve. Na jó, annyira talán nem szenvedek miatta, mint az látható is, de kettőnk közül akkor is őt kell kevésbé félteni. A puszta megjelenése is olyan szexuális töltettel bír, aminek valószínűleg nem csak én nem tudok ellenállni. Igazából már nem is akarok, így mikor fölém kerül, ösztönösen húzom ki magunk közül a takarót és nyalom meg a szám szélét, mielőtt csókot lopnék tőle. Nem is nagyon kell lopnom, adja magától is. - Mondjuk... Bár te nem tűnsz romantikus alkatnak.. - ugratom, pedig igazából elég nehéz megítélnem. Én eddig csak annyit láttam belőle, hogy szélvészként jött és hasonló gyorsasággal távozott is. Én meg itt maradtam a gondolataimmal kettesben, ami nem sok jót jelent, de mindig sikerült elrendeznem magamban a történéseket. Mondjuk a terhességem tényét egy kicsit hosszabb ideig tartott ízlelgetni. Mindkettőnknek. De ha már megtört a jég, én készségesen marasztalom még néhány órára, akár reggelig is.
Vendég
Vas. Aug. 16, 2020 12:59 pm
Felix & Maxie
+18 Élem, amikor előnyt kovácsol abból, hogy ennyire az orromnál tudna vezetni. De ezt nem szabad megneszelnie semmi áron, különben elvesztem. Nem veszhetek el egy nő mellett, mert akkor vége mindennek. Vége annak, amiért eddig melóztam, értelmét veszti az is, amiért eljöttem apámtól. És még ki tudja mennyi problémás helyzet lépne fel emiatt. - Látványos a változás? - nem tudjuk kerülgetni azt a tényt, hogy kezd most már látható jele is lenni annak a gyereknek. Nem kerülgethetem a végtelenségig és nem tehetek úgy, mintha nem történne semmi ez idő alatt, míg itt vagyok. Biztos csapnivaló apa válna belőlem, szóval addig nem foglalkozok magamban a tényekkel, amíg csak megengedhető állapotban van. Nem tudom megállni, hogy ne örökítsek meg pillanatokat, ne éljek vissza helyzetekkel, de a leginkább ne szórakoztassam őt. Mert ha sok mindenről elterelem a figyelmét, annál kevésbé jut eszébe komolyabb dolgokról is beszélgetni. Bár nem féltem magam, minden különösebb erőfeszítés nélkül képes vagyok elodázni a témát. - Azt ne mondd, hogy ez neked megterhelő. Szerintem élvezed, hogy belerángatlak minden őrültségbe. - az alkaromra támaszkodok és úgy csókolom meg, ahogy csak nem szégyellem. De nem állok meg itt, mert aztán a nyakába csókolok és végül a melleit célozom meg. Nem rejtem véka alá, hogy mit szeretnék elérni nála és szerintem ő maga sincs ellenére. - És hiányolod? - pillantok fel végül rá csibészes tekintettel. A mosolyom már megint huncutul húzódik, laza könnyedséggel öltöm ki a nyelvem, hogy eljátszadozzak vele és csak a válaszára figyelek ismét fel rá. Minden figyelmem az övé, ezt ő is tudja nagyon jól. - Ha veled alszok, az romantikázásnak számít? - próbálom keresni az arany középutat. Tisztában vagyok azzal, hogy egy idő után neki több kellene, egy nőnek mindig több törődésre van szüksége. Márpedig ő még kivételezett helyzetben is van. Sajnálom egy kicsit, hogy én meg ennyire vállalhatatlan vagyok, de nehéz úgy lejjebb adni az elveimből, hogy tudom, az én gyerekemet várja. - Itt maradok. - mármint úgy, hogy nem lépek le reggel. Fordult már olyan elő, hogy itt nyomott el az álom, de akkor hajnalban fogtam is a gönceimet és összeszedtem magam, mielőtt még felébredt volna.
A történtek után minden volt, csak könnyű nem bízni egy olyan pasasban, akiről semmit sem tudok. Mesterien ért ahhoz, hogy róla minél kevesebbet tudjak, és sajnos ahhoz is, hogy belőlem néha információt csikarjon ki anélkül, hogy észrevenném. De azért én is óvatos vagyok a társaságában, talán ez feltűnt neki. Nem kínálom magam tálcán, kivéve, ha kettőnkről és egy kiadós tornáról van szó. Akkor kérdés nélkül adom magam neki. - Alig... - válaszolom röviden és a hasamra húzom a kezét. Még nem látszik annyira, fekve főleg nem. A hátsóm viszont már növésnek indult, úgyhogy jobb, ha felkötöm a gatyám, mert ez a gyerek aztán szeret enni. - Ne aggódj, még nem rugdos.. - nevetem el magam. Nincs mitől tartania, nem is olyan régen végigsimogatta az egész testem. Bár kétlem, hogy akkor épp az járt a fejében, hogy lakik a hasamban valaki. - Egy szóval sem mondtam, hogy nem élvezem.. - öltöm ki a nyelvem egy pillanatra, viszonzom a csókját. - Sőt, ezt nagyon is élvezem.. - harapom be a számat, ahogy csókjaival újra birtokba veszi a testemet. Ilyenkor érzem magam igazán vonzónak. Na meg akkor, mikor látom azt a csibészes csillogást a szemében. Pont azelőtt, hogy rám vetné magát. Komolyan, mintha nem csak az én hormonjaim bolondultak volna meg. Persze, ha szóvá tenném egyből tagadna mindent. Ennyire azért már ismerem. - Talán.. - vonom meg a vállam kicsit, de még mindig nem tudok miatta teljesen tisztán gondolkozni. Lefogadom, hogy még élvezi is, hogy egyetlen szó kimondása is problémát okoz, mert összeakad a nyelvem közben legalább kétszer. - Szóval itt maradsz? Mármint itt maradsz és lelépsz, mikor elalszok... Vagy itt maradsz, itt leszel mikor felébredek és ágyba hozod a kávét? - morfondírozok hangosan. Be kell vallanom, nem is hangzik olyan rosszul az utóbbi verzió. Persze nem csak ez a két opció történhet meg, de álmodozni már csak szabad, nem?
Vendég
Vas. Aug. 16, 2020 4:00 pm
Felix & Maxie
+18 Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy egy érzéketlen és szívtelen barom volnék, akkor ki kell ábrándítsam, hogy nagyon is téved. Más dolog, hogy nem szeretek foglalkozni néhány igen csak létező ténnyel és más, hogy tudomást sem veszek róla. Attól még érdekel, hogy mit műveltem vele, miután teherbe ejtettem és bármennyire is meglepő, érdekel, hogy mi van azzal a gyerekkel. Mégis csak az enyém, akkor is, ha nem akarok túlságosan kötődni hozzá. Őszintén? Nem tudom elképzelni magam egy gyerekkel a kezemben és nagy könnyebbség, hogy nem kényszerít rá. Ellenben ha magamtól, teljesen a saját tempóban igyekszem elfogadni a lényét, akkor azt kell mondjam, hogy kezd érdekelni. Csak hagyom, hogy a kezem a hasára húzza, miközben az arcát fürkészem. Ahogy ujjaim finoman a bőrét érintik, leszegezem én is a tekintetemet rá. Nem szólok semmit, csak teljesen rá simítom a kezem. Nem figyeltem meg annyira eddig, hisz nem is a hasára koncentráltam, hanem az érzésre és a saját vágyaimra. Mert előbb vagyok önző, mint érdeklődő. De egy szava sem lehet, hogy elzárkózok az egész elől. Mégis csak az én vérem. - Ahhoz még túl pici, nem? - nem értek a témához, soha nem is vállalnék cikket babavárással kapcsolatban. Ez a mostani alkalom is annyira ritkaságszámba megy, hogy még soha nem foglalkoztunk közösen így Vele. Nem hiszem, hogy sok mindent megtudhatnánk róla, pedig azért eljátszik a gondolattal, hogy vajon fiú-e, vagy lány. De még nem akarok ennyire nyíltan kötődni, hisz az érzés is majdhogynem idegen számomra. Csak a vallomása kell, hogy elégedetten elkönyveljem, újfent jól csináltam valamit, amihez amúgy is értek. A nők nyelvén nem nehéz kiigazodni, akkor főleg nem, ha egy ideje már folyamatosan csak ugyanahhoz járok vissza. Nem tudom még én magam sem, hogy mivel váltja ki, biztos azok a szép szemei teszik, a vonzó ajkai és az egész kisugárzása. Pedig nem kellene, hogy másabb legyen, mint a többi. Nem lenne szabad. Meg is jutalmazom egy kis kényeztetéssel, aminek voltaképp mégis csak a folyamatos kontakt az alapja. Ha nem töltene el elégedettséggel, hogy ő ennyire élvezi, akkor nem csinálnám ilyen lelkesedéssel. - Talán? Talán igen, vagy talán biztosan? - szórakozok még mindig vele, de már megint felmászok hozzá egy csókra. Fene a vonzó ajkait. Azt hiszem most engedhetek én is azokból az elvekből, amikhez eddig annyira ragaszkodtam. - Azt, hogy talán reggelit is kapsz. - nem nagy cucc egy pirítóst összedobni úgy, hogy ne égessem le a lakást. A kávét meg már csak magam miatt is célszerű lenne, mert addig olyan vagyok, mint akit kimostak, majd jól megrágtak és kiköptek. Szóval ja, nem túl bizalomgerjesztő. Végül csak elhasalok, félig rá feküdve, de nem összenyomva és a hajával kezdek el játszani. - Nem félsz ettől az egésztől? - mármint értem ez alatt az anyaságot, bár még annyira nem szokásom az ilyeneket kimondani.
Talán ez az első alkalom, hogy anélkül kérdez rá az állapotomra, hogy közben nem látom kiszaladni a vért az arcából. Komolyan, pillanatok alatt el tud sápadni, aztán aggódhatok, hogy orvost hívjak hozzá vagy papot.. Ezt vehetem akár pozitív változásnak is, ha jobban belegondolok. Mármint azt, hogy magától érdeklődik, mindenféle kényszer nélkül. Egyébként sem akarom ráerőszakolni az apaságot, ha kézzel-lábbal tiltakozik ellene minden porcikája, de ezt már tisztáztuk. Mondjuk azóta is visszajár kósza pár órákra boldogítani, szóval őszintén szólva nem tudom hányadán áll a dolog a fejében jelenleg. De bízom benne, hogy nem az utolsó pillanatban gondolja meg magát és közli, hogy nem kér belőlünk. - Ahhoz még nagyon pici... - értek egyet vele bólogatva. - Kell neki még pár hónap, hogy érezhető legyen a mozgása.. - simítom a tenyerem az övére finoman. - Minden rendben van vele, egyébként... - teszem hozzá tájékoztató jelleggel. Ennél többet viszont nem mondok, csínján bánok az ilyen közbeszúrásokkal. Azt szeretném, ha magától akarna a gyerek életének a része lenni, ehhez mérten pedig megadom neki a lehetőséget, hogy a saját tempójában dolgozza fel a hallottakat. Másrészről pedig még az én életemnek sem képezi olyannyira szerves részét, hogy csak úgy beavassam őt minden erre irányuló kérdés nélkül, hogy milyen vizsgálatokon jelentem meg és azok milyen eredménnyel zárultak le. Elég annyit tudnia, hogy rendben vagyunk, mindketten. Talán még mondanék egyebet is, de épp annyira tereli el a figyelmemet, hogy ne akarjak egy szót se szólni, csak élvezni a csókjait a testem részén. Mintha tudná, hogy a melleim kifejezetten érzékenyek mostanában. Le merem fogadni, hogy utánanézett... - Talán igen... - hajolok újra ajkaira, hogy megadjam magunknak, amire mindketten vágyunk. Nem volnánk mi borzasztó párosítás, sőt... De nem akarom túlgondolni, abból általában csalódás lesz. Ezt pedig érthető okokból éppen most kihagynám az életemből. Ettől függetlenül melyik nő nem értékeli, ha kedveskednek neki? Ha kitüntetik őt figyelemmel és a tenyerén hordozzák? Ki tudja, talán Felixtől sem áll olyan messze a romantika, mint azt én gondolom. - Attól, hogy engedjelek reggelit csinálni? De, egy kicsit.. - ugratom vigyorogva, miközben végigsimítok az álla vonalán. Beengedtem én már a konyhámba, bár akkor egészen mással volt elfoglalva, nem a reggeli készítésével. - De egészen jól mozogsz a konyhában, talán megoldod... - nevetem el magam a végére. Nem tudom kihagyni, hogy ne szórakozzak rajta, mikor annyira adja magát a lehetőség.
Vendég
Vas. Aug. 16, 2020 7:00 pm
Felix & Maxie
Előbb vagy utóbb el kell jönnie annak a pillanatnak is, amikor komolyabban szóba kerül a gyerek téma. Én nem akarok gyávának tűnni, aki azonnal felhúzza a nyúlcipőt, még ha minden jel is arra engedne következtetni. Nem hibáztatnám őt sem, ha igazából elküldene a halál náthás faszára azok után, hogy annyira nem vagyok érdeklődő. De egyrészt nincs sehol kőbe vésve, hogy nekem rögtön és most és azonnal felelősségteljesen be kellene állnom mögéjük, másrészt pedig nem is menne olyan fantasztikusan. Ismerem magam, a legtöbb helyen tényleg felveszem a nyúlcipőt. De most azért már nagy lépés az is, hogy azóta is jövök, hogy tudom, nem kicsit megterhesedett. - Akkor szerencsés kis kölyök. - mert valamiért úgy tudnám elképzelni, hogy kis tökös. Mert miért is ne? Biztos vagyok benne, hogy csináltam egy fiút. De aztán nem élem ebbe magam, mert a végén még mégis meggondolja magát és lány lesz. Azt hiszem tényleg ki kellene próbálni azt az itt alvást. Úgy rendesen. - Akkor talán maradok. - nem hagyom abba az incselkedést és úgy érzem, hogy a mi felhőtlen viszonyunknak ez az egyik fő mozgatórugója. Az élni és élve hagyni elvet pedig mesterien csináljuk, tanítani kellene. Ha pedig most cikket írnék róla, akkor alighanem én lennék a legaljasabb seggfej a világon. Ezt már eltemetem mélyen magamban. - Nem, a reggelit azt megoldom... - orrommal végigsimítok a nyakán, mielőtt oda is adnék egy csókot, mielőtt ismét feltámaszkodok és tekintetemet az övébe fúrom. Nem egészen erre vonatkozott a kérdés, de hajlandó vagyok újból tisztázni, mielőtt elengedem a dolgot. - Úgy érte... az anyaságtól. - voltaképpen nem ígértem semmit neki, ő magától döntött úgy, hogy vállalja, akár velem vagy nélkülem. Még igen csak képlékenyen él bennem az elhatározás, hogy akarjam, de már beszélek róla. Ez is valami, nem? Államat a mellei közé támasztom be, úgy figyelek fel rá. Majd reggel felbujtogatom, mielőtt vagy miután reggelit csinálok.
Az én élethelyzetem sem most, sem a jövőben nem lenne alkalmas a családalapításra. Most mégis itt állunk és mindketten szokjuk a helyzetet. Én a rosszulléteket és az egyre szűkebb nadrágokat, Felix meg.. Nos, ő minden máshoz is próbál alkalmazkodni. Még most sem hiszem el teljesen, hogy végül rávette magát erre az egészre. Sőt, nem vagyok büszke rá, de igazából előre borítékoltam, hogy egyedülálló anya leszek, a csonka családok minden előnyével és hátrányával. De én sem vagyok mindenható, tévedni pedig a legemberibb dolog. Tessék Maxie, máris úgy beszélsz, mint egy háromgyerekes háziasszony békítés közben. - Nem gondolnám, hogy ez szerencse kérdése... - teszem szóvá felhúzott szemöldökkel, de nem lep meg, hogy másképp látjuk a helyzetet. Igazából azon tudnék csak meglepődni, ha egyszer valamiben megegyezne a véleményünk. Ha valami csoda folytán az valaha bekövetkezne és ráadásul még a gyereknevelés témájában jutnánk közös nevezőre, az igazán mennyei lenne. De nem szaladok ennyire előre. Még több, mint a fele hátravan, addig annyiszor gondolhatja meg magát, hogy inkább bele sem merek gondolni ebbe a lehetőségbe. Az évődésünk nem is engedi, hogy az ördögöt fessem a falra. - Ha még párszor elismétled, még az is lehet, hogy elhiszem... - forgatom meg a szemeimet. Nem azért, mert annyit hazudna nekem, sokkal inkább mert annyira zárkózott, sosem tudok meg róla különösebben sok újdonságot, mindig épp csak annyit, amennyit meg szeretne osztani magáról. Ez pedig hosszú távon elég fárasztó tud lenni. - Mi tagadás, minden porcikám csak arra vágyik, hogy kipróbálja a reggelidet.. - bújok közelebb hozzá, mert továbbra is jólesik minden apró érintése. A csókjai különösképpen, így mikor csak lehetőségem van rá, nem vagyok rest az ajkai után kapni. - Egyelőre nem tartok tőle... Ami tanulható, azt idővel megtanulom majd. Ami meg nem... Arra jó eséllyel ráérzek.. Amíg bent van, addig kár ezen aggódnom.. - vallom be aztán egy apró sóhajt is szabadjára engedve. Persze az első gondolatom a pánik volt, mert lássuk csak be, hogy Felix nem az a férfi, akit el lehet képzelni apaként. Ő az a férfi, akit az apák vasvillával kergetnek el a lányaik ablaka alól. Én mégis egyre többször gondolok arra, hogy nem is lenne olyan lehetetlen küldetés megzabolázni őt. Elvégre jól érezzük magunkat... Már csak az a kérdéses, hogy beérné-e azzal, amit tőlünk kaphat. Bár azt hiszem, erre a kérdésre nem tetszene a válasza. - Te félsz attól, hogy apa legyél? Hogy az apja legyél ennek a gyereknek? - teszem fel a kérdést, még mielőtt a szőnyeg alá söpörhetné a témát. Nem kételkedem abban, hogy megteszi, mert Felix Travers sosem enged a védvonalai mögé látni senkit. Ő viszont mindig mindenről szereti elsőkézből kapni az információt. Egy seggfej. Mégis mi teszi mégis ennyire vonzóvá?
Vendég
Vas. Ápr. 04, 2021 11:12 am
Felix & Maxie
- De csak gondold el. A te képességeiddel és az enyémekkel, ráadásul biztos vagyok benne, hogy jóképű gyerek lesz. - találd meg a szerencsétlenségben a jót. Mert én csak így tudom felfogni. Eszembe nem jutott volna eljátszani a gondolattal, hogy akár egy gyerek mellé is ilyen korán elköteleződjek, de ezzel sakkozok. Mert a büszkeségem nem engedi, hogy csak úgy magukra hagyjam őket, ha már ennyire elkúrtam - szó szerint -, akkor van bennem annyi gerinc, hogy legalább megpróbálok valahogy hozzáállni. Példának okáért többször beszélgetek vele olyan témákról, amik más esetben nem hogy nem hangzanának el, de meg sem fordulnának a fejemben. Olyan témákról, amikről addig relatíve kimondott véleményem nem nagyon volt, csak akkor megformált. De eddig minden egész jól működik, különben nem lenne egy bújós kiscica. Én pedig nem gondolkoznék el azon, hogy itt aludjak. Vagy ha itt alszok, ne lépjek le. Majd meglátja, hogy itt leszek, amikor felébred. Tényleg nem hiszi el, de lehet még én sem hinnék magamnak. Egyszerűen csak túl jól ismerem magam. Egy mosollyal reflektálok rá, meg azzal a "csak figyelj" tekintetemmel. Lesz ez még meglepődés reggel, főleg ha alkotós kedvemben leszek. Az sem kizárt, hogy a reggeli bujtogatás korábbra csúszik és nem az én hibámból. Cseppet sem bánom egyetlen csókját sem, még akkor sem, amikor tudom, hogy lehet ennek már több mögöttes tartalma is van, mint az élvezet. Azt érzem, hogy kezdünk összecsiszolódni, én legalábbis nagyon hamar rájöttem mit és hogy szeret és mi az, amit inkább hagyjak. Ha ez még csak az élvezetek terén van így, azon könnyen javíthatunk, hogy máshol is így legyen. Akarás kérdése. Én azért rettegnék, ha valaki növekedne bennem, airől nem tudok semmit, azt sem, hogy hogyan bánjak vele és kezeljem az egész helyzetet. De ha ő ennyire nyugodtan áll a dologhoz, az nem lehet rossz. Csak próbálom megérteni őt is, mi motiválja, mit érez. Lehet, hogy már megint a firkász szól belőlem, de esküszöm őszintén érdekel. Közben már épp a karján simítok végig, amit sorban utána puszilgatok is, amikor nekem szegezi a kérdést. Csak mélyen a szemeibe nézek kissé elgondolkodva, kissé értetlenül. Nem számítottam a visszakérdésre, de nem kell sokat törnöm a fejem a válaszon. - Őszintén? Rettegek. De nem azért, hogy az apja legyek-e, nem azért, hogy az eddigi nyugodt és gondtalan életemnek lőttek, hanem azért, mert ez tényleg nagy felelősség. Olyan példát mutatni, ami jó, olyan apát kapni, amilyet megérdemel. Az én apám sem érdemelte meg, hogy felneveljen, mert egy segg. És tudom, hogy én is az vagyok. Attól félek, hogy nem leszek elég jó apja. De nem akarok ez elől elmenekülni. - a legőszintébben mondom minden szavam, mert így érzem én magam is. Inkább attól tartok, hogy sosem tartana a gyerek elég jó apának, mert tudom milyen érzés valakit nem jó apának tartani. Csakhogy ehhez drasztikus változások kellenének, nem pedig kis lépések. Igaz, az idő egyelőre mellettem dolgozik. Amíg bent van, addig nincsen gond. De ha majd kint lesz, akkor élesben zajlik minden. Az én vizsgám is. - Mindegy is, ez csak egy eszmefuttatás. - makacsolom végül megint meg magam. Ennyi elég is volt belőlem. Inkább adok még egy csókot neki, jó hosszút, hogy aztán azt mondhassam. - Aludjunk. - de nem kelek fel, nem hivatkozok semmiféle ürügyre, mi több csak úgy helyezkedek, hogy neki is kényelmes legyen. Aztán a felkelő nap sugarai is az arcomra szűrődnek be a rések között, mint holmi aljas manók, amik nem engedik, hogy tovább aludjak. Ilyenkor szoktam óvatosan kimászni és megpattanni. Most sem teszek másképp, de azután, hogy felveszem a nadrágot, nem nyúlok a többi göncöm után. A konyhába sétálok át némi pirítóst és kávét készíteni. Ez minden tudományom, szóval majd be kell érnie vele. De ahogy ígértem, nem lépek le. Mi több, óvatosan visszamászok mellé és lassan felpuszilgatom. Na reggelő előtti reggeli lesz, vagy utána?
