Délelőtt tíz óra van. Fájó fejjel ébredek és ülök fel az ágyamban. Megdörzsölöm még egészen ki nem nyílt szemeimet. Talán egy pohárral több bort ittam tegnap, mint kellett volna és nem vagyok benne biztos, hogy jót tett. Még jó, hogy az unikornis tegnap szaladt el velem. A szombati napokon csak tizenegykor nyit a bolt és a műhely, így legalább egy órám van arra, hogy a reggeli rituálémat megcsináljam. Szinte óráknak tűnő percek múlva kászálódom ki az ágyból és csúszok el a zuhanyig, hogy fejemet nekidöntve a falnak hagyjam, hogy a forró víz csorogjon végig rajtam. Sokszor elgondolkozom azon, hogy biztos jó szakmát választottam-e. Nem azért, mert nem szeretném a pálcákat és a varázslás tudományát annyira, hogy megkérdőjelezzem magamban a képességet a munkám elvégzésére. Inkább azért, mert annyiféle embert ki kell szolgálnom. Akik néha olyan dolgokat bíznak rám, amit elvből nem akarnék megcsinálni. Vagy olyan embereknek kell pálcát eladnom, akitől igazából a hátamon a szőr is égnek áll, arról nem is beszélve, hogy belegondolni is rossz, milyen tetteket hajthatnak végre egy olyan varázspálcával, amit én csináltam. Ami az én kezeim közül került ki, amiben a szívem-lelkem benne van. És azzal pedig olyan varázslatokat hajtanak végre, amiket én soha nem tennék meg. Ha tudnék ilyet, beleültetném valahogy a fákba, hogy ne engedjék a tulajdonosukat gonosz varázslatokat végrehajtani. Sokkal jobb lenne az élet akkor, ha ez megtörténne. Nagyot sóhajtok, ahogy a forró víz csorog végig rajtam. Érzem, hogy Layla bent kuksol a fürdőben, hogy mikor jövök ki végre a zuhany alól. Amíg élt, számtalanszor lesett meg. Sokszor be is lépett mellém a kabinba, és hiába fürödtünk előző este, hogy a mugli keresztények szerinti ’mocskot’ mossuk le magunkról… valahogy a reggeleinkhez hozzá tartozott a közös zuhanyzás. Elzárom a csapot, kiszállok a kabinból és egy törölközőt tekerek magam köré. Ahogy a szobába lépek intek, hogy valamelyik David Bowie dalt kezdje játszani a lemezjátszó, amíg felöltözök. A mai nap tipikusan olyan lenne, amikor igazából csak azt szeretném csinálni, hogy elnyúlok a kanapémon fent, egy pohár borral a kezemben, a kedvenc mugli sorozatom mellett és igazából egyik cigarettát szívom a másik után, néha felröhögök, hogy ’igen basszus, James Franco az egyik legjobb színész a földön’, aztán… aztán elgondolkozom, hogy én vajon miért nem szívtam kokaint, pedig lett volna lehetőségem az akadémián, még úgy tíz éve. Lemegyek az üzletbe. Intek kettőt a pálcámmal, hogy a takarító- és tisztítóbűbájoknak köszönhetően a napi takarítás gyorsabban legyen meg, mint normál esetben kéne. Odalépek a kávéfőzőhöz, hogy az egyik kedvenc italomat úgy ihassam, ahogy minden reggel: duplán, cukor és tej nélkül. Elég belőle egy, és akkora löketet ad az elkövetkezendő három-négy órára, hogy más drog igazából nem kell. Szinte vánszorogva megyek a műhelybe, ahol a héten legalább háromszázadik alkalommal megyek el amellett a pálca mellett, amit J hagyott itt nekem még hetekkel ezelőtt és tuti ötvenedik alkalommal Tom Denem egykori pálcája mellett. Amit Theodore Selwyn hagyott itt nekem azzal az üzenettel, hogy jobban járok, ha igyekszem megcsinálni, mintha nem tenném. Felhorkantok gúnyosan a beszélgetésünk emlékére, miközben felmarkolok három kisebb készülőfélben lévő pálcát, hogy kimenjek a bolt helyiségbe, de esküszöm majdnem elejtem a készülő pálcákat, mikor rájövök, hogy nem vagyok egyedül. Ezek a Selwynek csak akkor képesek betoppanni az üzletbe, mikor én éppen nem vagyok ott? Lehetséges, igen. - Üdvözlöm, Mrs. Selwyn. – hangom, ahogy pillantásom is: hideg, kimért. Nem az első alkalom, amikor Theodore feleségét is látom itt, azonban úgy tényleg az első, hogy egyedül jön. Vajon mit akar? A férje küldte, hogy érdeklődjön a pálca hogyléte felől? Vagy teljesen más oka lehet annak, hogy ő itt most felbukkant? - Sajnálom, de ahogy azt már a férjének is elmondtam, a legutóbbi pálca javítása rengeteg időt fog igénybe venni. – pillantok most először a szőke hölgy íriszeibe, de sajátjaimban nem talál mást, csak megvetést és szánalmat. Megvetést azért, mert még mindig a nevét adja ahhoz az emberhez, szánalmat pedig ugyanezért. Mosolyom mögött alig-alig észrevehetők ezek az érzelmek. Bár nem vagyok teljesen jó gondolataim palástolásában, próbálok érdeklődve állni Celeste kérdéseihez. - Miben állhatok szolgálatára? – egy nagy sóhaj után, őszinte mosolyt és érdeklődő tekintetet felvéve pillantok ismét szemeibe, hogy ezúttal tényleg biztosítsam: érdekel amiért jött, és állok rendelkezésére.
Nehezen veszem rá magam, de az utóbbi napok eredménye, hogy megérik bennem az elhatározás, változtatni fogok az életemen. Legalábbis én így fogom fel azt a lépést, hogy ezen a szép tavaszi napon magamra öltök egy kevésbé kihívó, de még mindig kék ruhát, hajamat a szokásos szoros kontyba fogom a tarkómon és Bimsyre bízva a háztartási feladatokat, nem azzal töltöm a felszabaduló időm, hogy a hazavitt munkámmal foglalkozzak, hanem kitérőt teszek az Abszol útra. Szombat van és túl korán ahhoz, hogy sokan mászkáljanak erre. Ilyenkor az emberek a családjaikkal töltenek egy kis időt. Nevetséges, hogy én pont előlük menekülök ide. Csakhogy a mi családunk közel sem olyan tökéletes, mint amennyire annak látszik. Nem vagyok jó feleség, anyaként pedig még nagyobb kudarcot vallottam. Bár ha valaki a férjemet kérdezné, azt mondaná, hogy minden rendben van közöttünk, boldogok vagyunk és mindenki, aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik. Potenciális kérdést csinál a családunk megítéléséből, de már hozzászoktam ahhoz, hogy ha megfeszülök is legbelül, az arcomon mindig elégedett és barátságos mosoly ül. Csak az igazán ügyes megfigyelők látják, hogy a szemeim sosem mosolyognak. Ezen kívül azonban egészen mesterien elsajátítottam a megtévesztés női fortélyait. - Áh, Mr Hill-Grimwood! Hogy van ma reggel? - kérdezem nyájas hangon. Csak néhány percet kell várnom, hogy megérkezzen, én viszont cseppnyi jelét sem adom türelmetlenségnek. Nem olyan sietős a dolgom. Adok időt magamnak, hogy körbenézzek a helyiségben és elgondolkodjam vajon merre találnám a galagonyapálcákat.. De erőt veszek magamon és leküzdöm a késztetést, hogy sorra egymás után kézbe is vegyem a pálcákat. Nem vagyok már kislány, és ami azt illeti még fiatal koromban is jobban viselkedtem ennél. Kifejezetten jó nevelést kaptam. Az erkölcsös fajtából. Már szólásra nyitnám a szám, hogy ne raboljam feleslegesen a drága idejét, de megelőz. Abban bízom, hogy tudja miért vagyok itt, de ennél jóval nagyobb meglepetésben lesz részem. Theodore sosem oszt meg velem.. Nos, nagyjából semmit, ami a viselt dolgait illeti, egészen addig míg nincs elvárása felém ezzel kapcsolatban. A családi ügyeket is én tudom meg legutóbb, nem kellene, hogy váratlanul érjen az a tény, hogy már megint sántikál valamiben, amiről nem tett említést. Engem viszont roppant mód érdekel, milyen új felfedezést tehetek a személyével kapcsolatban. Nem kötöm hát a pálcakészítő orrára, hogy valami egészen más miatt kerestem meg. Még nem. - Természetesen, ezt a férjem meg is érti. Ön bizonyára elfoglalt és a... pálca javítása hosszadalmas. Elárulná kérem mégis, hogy halad vele? - lépek közelebb a pulthoz. Arcom továbbra is kifürkészhetetlen, hangom inkább kedves, mint parancsoló, de a tekintély még így is tisztán cseng benne. Talán általa végre közelebb kerülhetek ahhoz, hogy betekintést nyerjek a férjem életének színfalai mögé. - Esetleg vethetnék rá egy pillantást? - biccentem oldalra a fejem és várakozón nézek rá. Apró mosolyomat bizalomépítő jelleggel szánom neki, bár kérdéses, hogy a férjem emlegetése után ki vetemedne arra, hogy bízzon bennem. Én is csak egy Selwyn vagyok. Mindazonáltal elég nagy butaság beleavatkozni a férjem dolgaiba, sosem kegyes hozzám a botlásaim után. Mindig úgy érzem, hogy ennél többet nem bírok ki mellette, de még mindig itt vagyok. És talán az ő segítségével rájöhetek mit forgat a fejében. Életemben talán először járnék egy lépéssel előtte. Elég kecsegtető ez, bárhogy is nézzük. - Csak emiatt az apróság miatt ugrottam be... - nézek körbe az üzletben és közben legyintek egyet, mintha olyan könnyen el tudnám hitetni vele, hogy egy tanácstag szombati programja az, hogy az Abszol úton csavarogjon. Leginkább a férje nélkül. - De ha már itt vagyok. Engedjen meg még egy kérdést... - hozakodom elő végre azzal, amiért valójában érkeztem. - Előfordul olyasmi, hogy egy pálcában csak a magot cseréli ki? - fordulok vissza felé őszinte kíváncsisággal a tekintetemben. Óvatosan puhatolózom. A férjem azonnal észrevenné, ha új pálcával állítanék haza, mikor szemlátomást semmi baja sem volt a réginek. No nem azért, mert nem engedhetnénk meg magunknak, sokkal inkább mert azt sejtené a tett mögött, hogy valami titkolnivalóm van. Természetesen van, ostobaság azt hinni, hogy egy nő sosem titkol el semmit a férje elől. A hallgatás pedig néha kifejezetten jót tesz két ember kapcsolatának, főként ha az a kapcsolat történetesen egy olyan házasság, mint a miénk.
Mindig azt gondoltam, hogy én nem vagyok egy olyan ember, aki amúgy képtelen lenne bármiféle beszélgetésre. Velem könnyen eltársaloghat még az is, akinek aztán tényleg semmi, de semmi mondanivalója nincs, vagy éppen csak félénk. Valahogy a társaságomban megnyílnak az emberek és jó hatással vagyok rájuk. Ennek a munkában tulajdonképpen eléggé jó hasznát tudom venni, hiszen így könnyen tudok az ügyfeleimmel is egyről a kettőre jutni, ha éppen kérdeznek a varázspálcáikról. Amit ugyan nem szoktam villámsebességgel szállítani, bár ez függ a javítás mértékétől is. Meg attól is igazából, hogy kinek csinálom azt a pálcát. Mert ha egy mezei nőnek/férfinak, akkor egész gyorsan tudok haladni, azonban, ha egy olyan család keres meg egy munkával, mint a Selwynek… akkor igazából tudok lassítani is a tempón, mert nem feltétlen jó szándékból zajlott ez a megkeresés. Őszinte meglepetésemre viszont nem Theodre-ral, hanem a feleségével találom magam szemben az üzletben. Szemeim éppen csak annyira szaladnak arcán, ruháján végig, amennyivel nem súrolom az illetlenség határait. Ő valahogy más, mint a férje. Nem árasztja magából azt a kisugárzást, amiért nekem tartanom kéne tőle. Tény, hogy sokban hasonítanak így, ahogy most állnak az üzletben, mégis… valami megmagyarázhatatlan báj keveredik a tekintéllyel kiállásában. - Köszönöm kérdését, pontosan ugyanúgy, mint tegnap ilyenkor. Bár egy pohár borral azért többet ittam, mint kellett volna tegnap, de… – hangom egyre közelebb hallatszódik hozzá, míg végül ki nem érek a pulthoz. - …de mindent összevetve, a ma reggeli kellemes meglepetés már jobb indítást adott a napomnak. – szemeimből ugyan fáradtság és kialvatlanság tükröződik, szakállam mögött féloldalas mosoly bujkál. Hangomból már eltűnt a nővel szemben támasztott bizalmatlanság. Sokkal inkább az általános érdeklődés és a kedvesség köszön belőle vissza. Hiszen mit is gondoltam? Előítéletesnek kéne lennem? Nem, sosem voltam az. Ilyenkor mindig visszhangzanak bennem apám szavai, aki azt tanította nekem, hogy soha ne burkolózzak az előítélet takarójába, mert nekem annál rosszabb lesz, ha később egy esetleges felismerés belém hasít, hogy mégsem olyan egy adott ember, mint amilyennek elősre gondoltam. - Nos igen, vélhetően a kedves férje nem tájékoztatta akkor, hogy mégsem szándékozik ebben az esetben annyira türelmesnek és megértőnek lenni. – kúsznak ajkaim gúnyos mosolyra, de szemeim őszinte mosolygásából Celeste mégis azt veheti ki, hogy mondandóm éle nem neki, sokkal inkább a férjének szól. - Ezen pálca esetében kicsit több időt vesz igénybe a javítás, ugyanis a mag – bár nem sérült annyira – hogy használhatatlan legyen, mégis javításra szorul, amit csak úgy tudok elérni, ha összevetem egy másik hasonló maggal, amit jelen esetben és egy főnixmadár hiányában még nem tudtam megcsinálni. Az, hogy a fa szinte darabokban van, nem jelent semmit, a tiszafa egy engedelmesebb típusba tartozik, így magátültetés esetében sem történne különösebb probléma. Bár ez a pálca elég sok kérdésfelvetést követelne egyébként. – tartok egy kis szünetet és kérdőn pillantok a velem szemben álló hölgyre, hogy jól és ami fontosabb, érthetőn magyaráztam a dolgokat. Majd rövid szünet után folytatom. - Egész nyugodtan, de előtte megkérném arra, hogy a ruháját fedje be egy védőbűbájjal. Nagy a por a műhelyben. – szélesre nyitom előtte a pult és az eladótér közötti elválasztó ajtót, hogy nyugodtan beléphessen oda, ahol én állok. - Oh, és még valami… a pálcáját kérem hagyja kint, csak akkor lépheti át a műhely küszöbét. – mutatok egy helyre, amin két kis műanyag tartó jelzi, hogy oda teheti nyugodtan a pálcáját. Bár még nem indulok be a műhelybe, hiszen egy újabb kérdést kapok. Tekintetem megvillan, ahogy megtudom, miért is jött valójában. Szóval egy kicsit ide, egy kicsit oda teszünk. Taktikus, Mrs. Selwyn, taktikus. - Nos, az attól függ. – kúsznak lágy mosolyra ajkaim, ahogy a nő szemeibe pillantok. - Tudtommal az ön pálcáját nem én készítettem, hanem Ollivander úr még, aki híresen ügyelt arra, hogy ilyen dolgot még véletlen sem lehessen elkövetni. Révén, hogy ugye ’a pálca választja a varázslót.’ – hangomban a nosztalgikus tónus valamiféle ércelődős éllé kezd alakulni azonban gyorsan tova is száll, ahogy újra megszólalok. - Így sajnos azt kell hogy mondjam, egy Ollivander pálcában nem tudok csak úgy magot cserélni. Ha elárulja majd nekem a pálca és a mag típusát, át tudom ültetni egy hasonló, vagy ugyanolyan fába. Bár az utóbbi esetben rendellenességek is léphetnek fel a varázspálcával, ha Ollivander úr pálcakészítési technikáit veszem figyelembe. – ahogy magyarázok, kezeimmel vészesen gesztikulálok, és közben, hogy értse is mit mondok, egy kész varázspálcán szemléltetem a dolgokat. Az egyik ilyen mozdulatomnál a mögöttünk lévő ablaküveg kitörik, de én ezekre már ügyet sem vetek. Ha viszont Celeste igen, hát majd megnyugtatom, hogy ne tessék csak törődni vele asszonyom. - Nos, ha Ön készen áll Celeste, azt hiszem nincs más hátra, mint előre. – biztató mosolyom és tekintetem mögött tényleg nem áll több, mint aminek látszik elsőre. A műhely felé fordulok, és hívogatóan pillantok rá.
Kellemes illat, fa, lakk és a parfümöm keveréke kúszik az orromba várakozás közben. Egészen megnyugtató hatással van rám, míg a pultra fektetett pálcaápoló-készletet vizsgálom. Persze csak messziről. - Ne árulja el senkinek, de ez velem is megesik olykor. A jó öreg Chateau Mouton Pauillacjának nehéz ellenállni. Kóstolja meg, a 2014-es a legjobb évjárat.. - ajánlom neki a kedvenc borom lelkesen. Mire végigmondom, már meg is érkezik az eladótérbe, így történetesen mosollyal fogadhatom. Az utóbbi időben sokszor bontottam meg újabb és újabb üveggel, hogy a mellkasomon tátongó űrt, amit a családom széthullása okoz, tompítsam valamivel. Persze a borospincénkben aligha ez a legdrágább palack, én pedig kétségkívül csupán annyit tudok megállapítani a borokról, hogy ízlik-e vagy sem, így sajnos iménti tanácsom egy szubjektív véleményen alapul. De ezt a bort egyszer mindenkinek meg kell kóstolnia az életben. - Akkor ez a kellemes meglepetések napja.. - nyugtázom, hogy hasonló élmény számomra is a sok hűvös tekintet után egy kevésbé barátságtalan arccal találkozni. Sosem okozott ugyan túl nagy problémát, hogy tőlünk, Selwynektől mindenki igyekszik megtartani a tisztes távolságot, mivel a férjemnek... Nos, elég határozott ideológát követve alakultak ki a nézetei, melyeket a társadalom jelentős része nem ért meg. Bevallom az ilyesfajta rögeszméit gyakran én sem pártolom, persze ennek aligha adok hangot. Egy példás feleség nem kerül konfliktusba a hites urával. Persze ebben a kapcsolatban én már rég nem hittem és példás feleségnek is csak a közönség lát. Akiknek a műsor szól. Az üzletben nézelődve először nem tűnik fel, hogy olyan üresnek látom, hiába érkezett meg Mr. Hill-Grimwood maga, mintha hiányolnék valamit. Lankadatlan, de kicsit sem erőlködő mosolyom közepette emlém mélyén kutakodom, hogy mit is felejtek el. Hát persze.. - A kedves neje? - pillantok körbe várakozva, hátha megpillantom a nőt, aki szellem alakban továbbra is gyakran jelen van az üzletben. Legutóbb találkoztunk és.. Azt hiszem, a férjem az ő szívébe sem lopta be magát. Micsoda meglepetés. - Remélem nem sértette meg önt semmivel. Theodore nincs hozzászokva ahhoz, hogy bármire is várnia kelljen.. És kétségkívül kiemelt fontosságú neki a pálca... - sietek leszögezni, bár erre gondolom magától is rájött, így semmi újdonság nincs a szavaimban. Ezután figyelek rá, készségesen iszom szavait, melyek minden bizonnyal magukban hordozzák a választ a kimondatlan kérdéseimre. Mivel lényegében vakon tapogatózom és nem áll érdekemben lebuktatni magam előtte, hogy visszakozhasson a pálcát illetően, jobb híján csak lassan bólintok, jelezve, hogy megértettem, amit mond. - Kézenfekvő magyarázat.. - bólintok ismét, mintegy elfogadva a hallottakat. - Tájékoztatom erről a férjemet.. - teszem még hozzá, hogy ne fogjon gyanút. Ha eddig nem sejtette, hogy a férjem minden bizonnyal előbb vágná el a torkát, mintsem hagyná, hogy ezeket elmondja nekem, nem is érdemes ezzel foglalkoznia. - Mit gondol, mikor tudja megejteni ezt a vizsgálatot? - vetem fel a következő kérdést, közben a homlokom akaratlanul is ráncba szalad. Tiszafa és főnixtoll. Mégis mire készül a férjem?! Hamarosan kiderül, hisz - bár nem számítok rá - betekintést nyerhetek a munkálatokba. Néha, egészen rövid pillanatok erejéig igazán hálás vagyok, amiért a nevét viselem. Az árny oldalon kívül előnyei is vannak ennek. Például az, hogy a zárt ajtók előszeretettel nyílnak meg előttünk. - Nagyszerű! - mosolyodom el hálásan és máris teszek felé egy lépést, majd belépek a pult mögé. Meg kell hagyni, innen egészen más hatása van az üzletnek. Hamarosan a pálcám is előkerül, mellyel eleget teszek kérésének, a ruhámat egyetlen kézmozdulatból kiindulva vékony filmrétegként körülszövi egy falvány fényes bűbáj az legfelső gombomtól, a legalsó varrásig. - Elővigyázatos... - pillantok fel rá, és mérlegelem a helyzetet. A családunknak sok rosszakarója van, mondhatnám úgy is, hogy sokan nem értenek egyet a férjem nézeteivel. Ámbár ő hajlandó volt itthagyni egy pálcát, hogy a mester javítsa meg. Ha Selwynként gondolkozom, egyértelműen meg kellen tagadnom a kérését rangomból és pozíciómból fakadóan. Ha egy átlagos feleségként gondolom végig a szituációt, aki mindenáron ki akarja deríteni a férje titkait, nem sejtek mindenhol csapdát. Végül pálcámat lassan a számára kijelölt helyre fektetem, ahol így már ő is szemügyre tudja venni. SZámomra pedig itt a kínálkozó alkalom, hogy végre megtudjam, lehetséges lenne-e az, amin már oly sokat gondolkoztam. A pálcám már nem olyan, mint régen. Persze a fa öregszik, megkopik, a magja viszont.. A pálcám magjában érzem, hogy nem engedelmeskedik szívesen nekem. Néhány hónapja viaskodok vele és magammal is, de ezt valamilyen módon orvosolni kell. Lehelőleg azelőtt, hogy baleset lenne belőle. - Igen, ez valóban egy régi, Ollivander féle darab.. - bólintok egyetértve. Talán gyakran jelennek meg nála régi pálcatulajok, akik némi újdonságra vágynak? - A fa tökéletes, de a mag... - rázom meg a fejem alig észrevehetően. Erről még senkinek nem beszéltem. Úgy éreztem ez csak rám és a pálcámra tartozik. De Ő mégiscsak egy szakértő... A válasza azonban nem kecsegtet semmi jóval. A finoman munkált fát nézem, melyet épp a kezében tart, hogy demontrálja a szavait. A belőle kireppenő szélsebes szikrától csupán egy pillanatra rezzenek össze, de mivel nem tulajdonít neki nagy jelentőséget, így én sem teszem. Nyugtom ugyan nem lesz a hallottaktól, de előbb inkább szemügyre venném azt a másik pálcát.. Azt hiszem, addig érdemes ütnöm a vasat, míg meleg. Vagy amíg meg nem gondolja magát. - Köszönöm.. - felelem könnyedén az invitáló gesztusra és előtte lépek a műhelybe, de először itt is csupán körülnézek. Tekintetemmel megannyi fafélét pillantok meg, tömérdek eszközt is, melyekről foglalmam sincs mire használatosak, de minden bizonnyal a többsége akár gyilkosságra is használható volna. Éles, hegyes, durva. Gondolataimat azonban csak néhány pillanatra köti le az új helyszín és a valamivel kevesebb fény, melyhez szoktatnom kell a szemeimet. Azonnal tapasztalom, hogy a benti levegőben friss forgácsillat kering, különböző aromájú fákból. Némiképp meglep az összhang, de nem teszem szóvá, hogy sosem jártam még ilyen helyen. Önkényesen merészkedem beljebb és nézek szét a holmik között. Futtában látom a fafajtákat, melyek valószínűleg mind különböznek, nekem viszont egészen egyformának tűnnek. Teljesen egyértelmű, hogy ez nem az én terepem és rá vagyok utalva. - Mi a helyzet a másolatokkal? - fordulok vissza felé olyan lendülettel, hogy szoknyám felkavarja a finomport körülöttem. - Le tudná másolni a pálcámat, ha arra kérném? - érkezik az újabb kérdés, ezúttal pedig már elég nyiltan teszem fel ahhoz, hogy biztos lehessen benne, hogy valóban az én pálcámról van szó és arra is rájöhet, hogy nem akarom, hogy a változás kiderüljön.
Két dologhoz értek igazán, vallom magamról már nagyon rég óta. Az első nyilván a pálcák készítése és javítása, míg a második… Nos a második a borok. Bár nem vagyok szakértő, de Laylanak köszönhetően számos olyan bort kóstolhattam életem során, amire elégedetten csettintettem. Kiválóan értett hozzájuk és ezt a tudását is átadta nekem az együtt töltött évek során. Szemeim csillogni kezdenek, ahogy Celeste megemlíti, milyen bort kéne megkóstolnom. Kóstoltam, az az igazság, és valóban, ahogy mondja. - Milyen kifinomult ízlése van, Celeste. Az az egyik kedvenc vörösborom. – kúszik szélesebb, már-már pajkos mosolyra az arcom. Szemeimben szinte pimasz, ide-oda pattogtatós játékra való felhívás tükröződik. Persze akkor, ha Mrs. Selwyn észreveszi és ha vissza is pattintja azt a labdát, ugye. - Azonban ajánlom Önnek a Château La Rame rosét. 2018-as évjárat, igazán gyümölcsös bor. Az egyik kedvencem. Ha nem bánja. Ha már kellemes meglepetésekről beszélünk, ugye. – veszek elő két poharat és a pult aljából, a beépített hűtőből egy üveg bort. A pálcám egyik intésére egy-egy deci csorog mindkét pohárba. - Persze, csak ha gondolja, Celeste. – jómagam azért egy óvatos kortyot iszom belőle. Szemem megvillan ugyan – szomorúan – ahogy rákérdez Layla-ra. Nem bántott meg vele, így a pillanatnyi szomorúság is csak kérészéletű vonásaimon. Az igazság az, hogy jobban örülök annak, ha éppen valahol távol van, legyen az fent a lakrészben, vagy bárhol máshol. Jobban tudok akkor a munkámra is koncentrálni és az elmém sem réved el olyan távlatokba, ahol még együtt voltunk. - Nekem már sajnos csak ex-feleségem van, Mrs. Selwyn. – keserédes mosoly, de barátságos hang. Sok évvel ezelőtt erre a kérdésre lehet felcsattantam volna, vagy hevesebb reakciót váltott volna ki belőlem. Ma már Layla említésére általában csak erre futja. Egy keserédes mosoly és kedves válasz arról, hogy éppen merre van. Így próbálom jelezni Celeste felé azt, hogy egyáltalán nem vettem rossz néven a kérdését, inkább csak próbálom a saját magam humorával leplezni a néha fel-feltörő fájdalmamat ilyen téren. - De hogy ténylegesen válaszoljak is a kérdésére: azt hiszem fent van a lakrészen. Vagy elment… – szünetet tartok, hogy találhassak egy másik szót a sétálni helyett. Hangom elhalványuló elcsuklása szemlélteti: saját magamnak még nehéz róla beszélni. Nehéz róla úgy beszélni, még ennyi idő után is. - …kiszellőztetni a fejét. – sóhajtok egy kisebbet és mosolyra kúszik az ajkam. Talán ez annak is szól, hogy végre erőt tudtam venni magamon és nem tört rám semmilyen rossz érzés, semmilyen sírás, vagy bármi olyan érzelem, ami a lelkemben mardosó fájdalmat jelzi. Még ennyi idő után is. Megrázom a fejem aprón, a következő kérdésére. Szívem szerint mást mondanék, de ki vagyok én, hogy más házasságába beleavatkozzak? Nekik legalább még van olyanjuk. A világért sem tenném tönkre. Pedig Mrs. Selwyn igazán… szemre való teremtés, ezt kár is tagadni. - Nem, a világért sem… csak tudja, ahogy a férjének nagyon fontos az a pálca, úgy számomra is fontos rájönni a megoldására. Valamint azért számtalan más, javítani való pálca és készülőben lévők is állnak előttem. – hanghordozásomból rájöhet, hogy ezzel a férjének is így hozakodtam elő, aki… hát azért nem volt velem túlságosan kedves, de én minden szavammal megesküdtem arra, hogy ez a pálca fog prioritást élvezni a boltomban jelenleg. És így is van, számtalan vizsgálatnak vetettem már alá, de eddig nem járt egyik sem sikerrel. - Amióta a férje ideadta nekem ezt a pálcát, számtalan vizsgálatnak vetettem alá. A magot is, ha úgy tetszik. Azt teszteltem benne, hogy képes-e egyáltalán még varázslat végrehajtására. – sóhajtok egyet, így reakciómból tudhatja a teszt eredményét. Eddig nem néztem rá, azonban most odafordítom – rettenetesen komoly – tekintetemet. - Celeste, távol álljon tőlem az, hogy beleavatkozzak a családi ügyekbe, de kérem, amit most mondani fogok, kezelje diszkréten, ugyanis… ha a férje ezt megtudja, lehet megütöm majd a bokámat. Szóval, az igazság az, hogy Voldemort Nagyúr egykori varázspálcája az utolsó dolog volt, amit én valaha is a kezemben akartam tartani. De ha már így alakult, hát teszteltem és a pálca képes arra, hogy varázslatokat hajtson végre… ha kikupálom a magját, nem is akármilyen varázslatokat lehet vele újra végrehajtani. Ugye tudja, hogy ez mit jelent? – látszik a bennem lévő feszültség, ahogy arról a pálcáról beszélek, azonban szinte azonnal tovaszáll, ahogyan Celeste belép a pultba. Azért nem olyan nagy ez a tér, hiszen éppen arra készült, hogy én elférjek itt és rajtam kívül más nagyon nem. Így máris sokkal közelebb vagyunk egymáshoz, mint akkor amikor a pult két oldalán álltunk. Nem mutatom jelét annak, hogy mit gondolok erről, vagy ha igen, az talán annyi, hogy még egyszer végigfut rajta szemem. Talán több időt töltök azzal, hogy arca vonalait járom végig íriszeimmel, de pillantásom később ismét visszatalál övéibe, így elmosolyodok… sőt, halkan még fel is kuncogok, amikor azt mondja, hogy elővigyázatos vagyok. - Ugyan kérem, ez csak azért van, hogy nehogy a többi pálca magja összezavarodjon. Vagy esetleg az öné. Kivinni úgy sem tudna semmit ebből a műhelyből. – utolsó mondatomra széles mosoly villan ajkaimon és szemeimben. Gondolkodóba esek, ahogy meghallom, hogy a fa tökéletes. Akkor mi lehet a gond? A mag… de hát a mag csak akkor bizonytalanodik el, ha úgy érzi, hogy a használója is bizonytalan. Vagy akkor, ha valami fájdalom érte… bántották esetleg. Nem mutatom semmi jelét annak, hogy ilyenekre gondolok, azonban egy dolog szöget is üt a fejemben, így csak némán bólintok szavaira. Egészen addig, ameddig be nem lépünk a műhelybe és kezembe nem veszek egy kész pálcát. Forgatom egy darabig, amíg fel nem teszi a kérdéseit. Csaknem elejtem a pálcát, úgy kell utána kapjak, azonban az nem reagál semmire. - Ha jól értem, Ön arra kér engem hogy… nem, az képtelenség. – suttogom az utolsó két szót magam elé. - Ami azt illeti le tudnám másolni. De a pálcák magja olyan… mintha maga a lélek lenne. Hiszen a pálca használója és a pálcának a magja… nos érintésben állnak egymással, és ezen keresztül viszi át a mágiát a pálca magjába, amely kibocsájtja a pálcán keresztül az ön érzéseit. Mrs. Selwyn, a legutolsó esetben sem másolnám le a mostani pálcáját. Azzal csak tetéznénk a gondokat. Ha a pálcának a magja nem működik úgy érzi, akkor lehet hogy ön és az a pálca többé már nincsenek egymással szoros kapcsolatban. Történt valami, Mrs. Selwyn, aminek hatására ez következhetett be? Az ilyen esetekben egy trauma, egy rosszul elsült varázslat, bármi… bármi lehet, ami miatt az ön kapcsolata meggyengült a pálcájával. Annak a magjával. – bűnbánó mosolyra kúsznak ajkaim, ahogy befejezem a mondandómat, közben pedig intek pálcámmal, hogy a pulton felejtett két borospohár belebegjen a műhely nyitott ajtaján. Az egyiket a nő felé nyújtom, míg a sajátomból kortyolok egyet. Nehezebb ez, mint gondoltam.
Az effajta kitérőket mindig a szükséges rossz fogalma alá soroltam magamban, hisz Ollivanderrel gyakran nem lehetett szót érteni. Még emlékszem, hogy annak idején az első pálcám körül is micsoda perpatvar volt, mert már gyerekként is komoly elképzeléseim voltak, elvárásaim, ha úgy tetszik. Még vele szemben is. De sosem csinált pálcát liliomfából. Az ő üzlete egészen más hangulatot árasztott magából és a hangja sem volt ennyire fülbemászó. - Csakugyan? - húzódik fel egyik szemöldököm finom ívben, hangom kérdő éle inkább hitetlen, érezheti rajtam, hogy nem győzött meg az állításáról. A kételkedés művészete a véremben van, ezért vagyok ott, ahol. Többé-kevésbé. Persze nem bocsátkoznék meddő vitába senkivel, aki azt állítja, hogy leginkább a nevem jutottam eddig. A név miatt, amitől sokan félnek, még tőlem is. Úgy látom, Mr. Hill-Grimwood nem tartozik közéjük. Talán az első hosszú idő óta, aki nem kezel egy lapon a férjemmel. A szeme villanásából pedig egyértelműen arra következtetek, hogy kétségkívül a nőt látja bennem, nem olyasvalakit, aki árthat neki, ez pedig felettébb zavarba hoz. Jól leplezem, csak egy hosszabb pislantás az egész, de közben az arcomra őszinte, hálás mosoly ül ki a szavaiért. Egy néma köszönöm. - Maga ért a borokhoz! - csattanok fel meglepetten, némi felháborodással a hangomban. Inkább magamnak szól ez, mintsem a ténynek, hogy rászedett. Vagy én saját magamat azzal, hogy nem néztem ki belőle semmi effélét. A bort pedig ismerem, talán már kóstoltam is, bár ostoba lennék mérget venni erre. Annyi finom bor van, amibe rendszeresen fojtom a bánatomat, hogy meg sem tudom számolni. Mintha ki nem mondott kérdésemre sietne válasszal, mikor előveszi az üveget és borral kínál. Már a szépen csengő francia neve is zene füleimnek, és az az aroma, ami a palackból tör elő... - Talán tévedtem... Ez a bor túl fiatal ahhoz, hogy jó lehessen.. - bocsátom előre, bár nem vonhatom kétségbe az ízlését. Adok neki egy esélyt, hogy meggyőzzön. A színe remek, végignézem, ahogy bukfencet vet a pohár oldalán, majd megnyugszik az alján az a néhány korty. Az ajánlatát viszont illetlenség lenne visszautasítani. - .. de miért is ne.. Szívesen! - veszem át a felém nyújtott borospoharat, majd az orrom elé emelve megízlelem illatát, ami valóban gyümölcsös és virágos. Bizonyára édes. De még mindig kritikus szemmel állok előtte. Kár, hogy Theodore száműzte a rozékat a pincénkből, így aligha tudom közeli emlékhez viszonyítani az ízét. Persze megvárom, hogy belekortyoljon az övébe, csak azután teszek így én is. - Találkoztam már Laylával.. Sajnálom, ha tolakodó voltam.. - szabadkozom azonnal. A mosolyomnak hűlt helye, az arcán otthonra lelő fájdalmas arckifejezés messzire űzi azt. Nem mondok többet a kelleténél, sőt talán ezt sem volt már illendő hozzátennem. Fogalmam sincs mit érezhet, egy bizonyos, ha Theodore meghalna, majd szellemként keserítené az életemet, nem lennék érte hálás. De nem vagyunk egyformák. - Theodore bízik benne, hogy jó kezekbe adta.. - térek vissza a valóságba, ahogy a pálca kerül szóba. Szinte visszafojtott lélegzettel várom milyen apróságok derülnek ki a férjem viselt dolgairól, miközben a velem szemben álló férfi nem is sejti, hogy sokkal kevesebbet tudok erről, mint azt hiszi. Nem is kell tudnia. - Ezzel azt akarja mondani, hogy...? - pillantok rá, vonásaim megfeszülnek, ahogy arcizmaim is erre a sorsra jutnak várakozás közben. Túl lassú, túl óvatos és túl rosszak a megérzéseim ezzel kapcsolatban. Ha a férjem megtudja, hogy elárulta nekem, nem lesz többé gondja borokra, a Föld színéről is eltünteti a pálcakészítőt. Aztán engem is. - Lehetetlen.. Az a pálca 22 éve elveszett.. - rázom meg a fejem, hitetlenkedve nézve a szemeibe, mintha még azt is kétségbe vonnám, hogy felismeri-e Voldemort pálcáját. Óvatos vagyok, míg csak nem látom a saját szememmel azt, biztosan nem hiszem el. Sokkal megdöbbentőbb tény azonban, hogyha mindez igaz és a férjemnél volt, ő pedig most azt akarja, hogy... Te jó ég, mégis mit akar kezdeni azzal? Sosem szűnt meg tisztelni őt, behozta az otthonunkba is, bele akarta nevelni a fiainkba is a rögeszméit, most pedig erre szánja magát. Innentől már nincs visszaút, nincs mézédes kérés, látni akarom a pálcát, teszem érte amit kér. Ugyanakkor nem tudom szó nélkül hagyni, hogyha a Nagyúr pálcája képes lehet újra varázslatokra azáltal, hogy megjavítja, az én pálcám semmiség neki. Az én pálcámban csak ki kell cserélni a magot, nem akarom többé azt a sötétséget érezni, amit most érzek még a legapróbb bűbájoknál is. Nem akarom félni a saját erőmet. - Akkor fogalmazok világosan. Azt akarom, hogy másolja le.. - fordulok szembe vele és állom a tekintetét, immár a műhelyben. Ha udvariasan nem megy, be tudok mutatkozni Selwynként is. Rosierként. Ahogy tetszik. Saját bevallása szerint meg tudná tenni, nekem pedig ez éppen elég ahhoz, hogy elvárjam tőle, hogy teljesítse is a kérésemet. Hallom mit beszél, értem is a szavait, hiszen olyan egyszerűen magyarázza, hogy egy kisdiáknak sem okozna gondot a felfogásuk, mégsem érdekel. - Azt szeretném, ha csinálna egy pálcát, ami pont ugyanúgy néz ki, mint az enyém, és erős a magja, de nem járja át a sötétség. - intek a kint pihenő pálcám irányába. Ha a kezébe veszi ő is érezheti rajta, hogy nem kötődünk szorosan egymáshoz. Sőt mi több, egyenesen viaskodnom kell magammal minden alkalommal, mikor használom. - A gondokat csak bízza rám. - teszem hozzá. Nagyobb gond lenne, ha kiderülne, hogy megrendült a bizalmam a pálcámban, a hitem magamban.. Ha kiderülne az egész kálváriám. Mire a mondandóm végére érek, a két pohár már ott van a kezében az imént töltött borral. Csak átveszem a sajátom, melyet eltéveszteni se tudnék az apró rúzsnyom miatt a pohár peremén, majd felé emelem. - A votre santé! - koccintom az övének. Az új pálcámra iszom, ez számára is elég világos lehet.
Talán túl messzire mentem – gondolhatnám. Pedig nem és nem is hiszem, hogy egy kis játék megnehezítené az életemet. Persze az, hogy délelőtt borozgatok az üzletemben Celeste Selwynnel, akinek a férje ugyan nem tartozik a kedvenc ügyfeleim körébe – fizessen bármennyit is – de a felesége… nos igen, ő teljesen más tészta. És talán a bor, és az asszony gondolata máris kiűzte a fejemből azt, amiért ő idejött. Pedig lehet, hogy nem kéne, lehet hogy összpontosítanom kéne. Pedig nehéz, hiszen a velem szemben álldogáló nő – legyen bárkinek is a felesége – semmit sem vesztett a varázsából. Ezt akkor is megállapítottam, amikor Layla még életben volt és utána is megmondhatom. Elvégre nincs ebben semmi rossz, nem? Hat éve nem volt senkim, még ha lehetőségem is lenne arra, hogy elcsábítsam, biztosan elbaltáznám. - Ó bizony. – bólintok egyet. Talán nagyobbat is a kelleténél, de elvégre arról kéne meggyőzzem, hogy értek a borokhoz. Ami részint igaz állítás, hiszen az évek alatt számtalan olyan bort kóstoltam, aminek utána is néztem, a folyamatát is megvizsgáltam, valamint jómagam is készíttettem bort. Bár nem vallom be, de az nem lett valami jó. Nem úgy, mint Mrs. Selwyn vonásai, amin talán a kelleténél többet is időzöm el. Talán illetlenség, igen, viszont pillantásaim csak arcának vonásain szaladtak végig többször is. Az ívelt szemöldökön, a telt ajkain, végül pedig a szemeiben időztek. Már-már szemmel láthatóan vesztem el bennük. Hangja zökkentett ki. - Azért ezt nem feltétlen így mondanám Celeste, de nagyon kedves! Bárcsak jobban értenék hozzá, talán akkor borozna is velem később is. – igyekszem ügyelni szavaimra. Azonban hangomból áradó határozottság arról árulkodik, hogy ezt szánt szándékkal mondtam ki így, valamint az enyhén kérdő-pajkos él arról áraszt tanúbizonyságot, hogy ez bizony egy felhívás keringőre. Vagy legalábbis gyakorlásra biztos. - Pedig tudja kedves, nem mindent a külsőről kell megítélni. Egy fiatalabb bor is okozhat örömet, néha akár nagyobbat is, mint egy idősebb. – a kétértelmű kijelentésemre szélesebbre kúszik mosolyom és a bocsánatkérő pillantás egy halvány villanása is megjelenik íriszemben, ahogy átnyújtom a nőnek a poharat. Pedig nem terveztem ennyire nyíltan flörtölni, de néha lehet játszani a tűzzel, igaz? Csak biccentek mosolyogva arra, hogy elfogadja a bort tőlem, aztán pedig eltűnik mosolyom, ahogy Layla szóba kerül, de mindez nagyon rövid ideig tart. - Nem kell elnézést kérnie, Celeste. Layla nagyon kedvelte Önt. Természetesen a családját is, viszont Önt sokszor emlegette. Ahogy azt is, milyen kedves volt vele a Minisztériumban. – visszatér arcomra a mosoly, ahogy megtámaszkodom a pulton. Nem feltétlen Layla emlékének szól, sokkal inkább Mrs. Selwyn jelenének, bár kétségtelen, hogy nem lehet úgy beszélni a múltamról, hogy az ne kapcsolódjon az ex-feleségemhez. - Ne aggódjon Celeste, nálam jó kezekben van. – biztatóan elmosolyodok. Mert akármi is legyen, akárkinek is nem akarnék ellenállni egyébként, nem tudok. Ha munkáról van szó, nem tudok. Mondjuk Theodore Selwyn esetében a fenyegetés elég nagy tényező volt amellett, hogy tényleg megjavítsam ezt a pálcát, de gond egy szál sem. Rajta vagyok az ügyön. - Igen, azt. A pálca működőképes. – bólintok, aztán a következő mondatára őszintén – már-már csilingelően – nevetek fel. Ha megnyugodtam, akkor újra Celeste-re nézek. Pálcámat immár bent a műhelyben Voldemort Nagyúr egykori pálcájára szegezem, és bár nem szoktam már verbálisan varázsolni, most mégis megteszem, hogy szavaimnak nagyobb hangsúlyt adjak. - Priori Incantatem! – ha a varázslat megmutatta az utolsó gyilkos átkokat, amelyeket ennek a pálcának a tulajdonosa hajtott végre, összefűzöm a kezeimet magam előtt, úgy pillantok Mrs. Selwynre. - Rendben, Mrs. Selwyn. – szűkszavúan egyezek bele és egyúttal hátat is fordítok neki, hogy a közeli polcon heverő négy-öt pálcát dobozba tegyem és egymásra pakoljam. Szükséges lesz ahhoz, hogy felmérjem milyen magot akarok a pálcájába tenni, de ehhez az kell, hogy rájöjjünk, melyik fog jól reagálni rá. - Megteszem, amit kér tőlem. De nagyon kérem, hogy őszinte legyen velem. Egy pálcánál, ha a magja nem úgy reagál, akkor lehet a következő sem úgy fog reagálni. Nem nekem kell bevallania, hogy mi a probléma. Saját magának kell szembenéznie vele, hogy az új pálcája jól viselkedjen. Én szívesen meghallgatnám, mi nyomja a lelkét. De nem kötelezhetem arra, hogy mondja is el nekem, viszont ha nem lesz túl rajta időben Celeste, nem fog teljes életet élni soha. – mondandóm első fele egy félig pimasz, félig huncut mosoly kíséretében már szembetűnő célzást is tartalmaz. No nem testi célzásra gondoltam éppen, csak… amolyan flört szerű célzásra. A második fele pedig csak egyszerű ténymegállapítás, bár hangomból együttérzés hallatszik. - Bármennyire is szeretném, franciául nem beszélek, csak egy illetlen mondatot tudnék elmondani önnek, de megspórolom a beszélgetésünket ettől. – kuncogok fel, majd egy újabbat kortyolva leteszem a pultra poharamat, összeérintem ujjaimat magam előtt és kíváncsi tekintetemet a nő íriszeire emelem. Annyira kimondanám, hogy gyönyörűek a szemei, de valószínűleg ezt nem kell megtennem, arckifejezésem árulkodik gondolataimról. - Kérem meséljen Celeste, milyen fából képzelte el az új pálcáját? –
Óhatatlan kétely ébred bennem szavai jelentésével kapcsolatban, hiszen mégsem volna illendő olyan gondolatokat ébresztenie bennem, melyek ennyire szégyenletesek. - Az én koromban már minden kortyot alaposan meg kell fontolni.. - válaszolok ködösen utalva a kettőnk között alakuló beszélgetés fonalára. Talán férjnél vagyok, de attól még nem szűntem meg nőnek lenni, aki szomjazza a figyelmet. A boldogságom forrása pedig hosszú évek óta a borokban állapodott meg. Gondolataim viszont akaratlanul is más irányt vesznek, amire magam is meglepődöm. - Azt nem vitatom hogy üde és friss bor lágy simogatása is képes jótékony hatást gyakorolni a lélekre. De abban egyetérthetünk, hogy ez elég ritka.. - megyek bele a kétértelmű játékba. Rég nem jöttem már ennyire zavarba egy férfi tekintetének kereszttüzében és egészen eddig úgy is éreztem, hogy ez a fajta játékosság messze rég kiveszett már belőlem. A pohár átvételekor azonban ujjaink összeérnek, mosolyom kiszélesedik és egy pillanatra képes vagyok elfelejteni, hogy azt a bizonyos testes és érett bort teljesen méltatlan összehasonlítani ezzel a fajtával. Ezzel, ami olyan sok megválaszolatlan kérdést hordoz magával. Ráadásul minden gondolatom egy feleségét gyászoló férfi köré gyűlik. Egészen más érzés ezzel a mellékízzel kortyolni a borba. - Ezt örömmel hallom. Bár továbbra is sajnálom, hogy nem tudtam a kedves neje... segítségére lenni.. - szabadkozom, ugyanis sok esetben meg van kötve a kezem. Néhányan azt hiszik, hogy a Wizengamot tagjai csak a babérjaikon ülve ítélkeznek, pedig ez egyáltalán nincs így. Esetemben például minden egyes alkalommal csatározik bennem a Theodore iránt érzett elkötelezettségem és a józan eszem visszhangja. Utóbbi gyakran szorul háttérbe, ha pedig mégsem, általában a bűntudat mardos, amiért meghazudtolom az emberek rólam kialakított képét. Nem kell sok idő, hogy másra szomjazzak, de nem vetkőzöm ki magam teljesen az előbbi szerepből még. Rémesen rossz hír kerül a birtokomba azzal, hogy megerősíti a sejtésemet. Ha a pálca működőképes lehet, az nem jelent mást, minthogy a férjem titokban tervez valamit. Valami igazán nagyszabásút és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy léphessen. Jelen pillanatban ez pedig csak attól függ, hogy mikor készül el a pálca rekonstruálásával Grimwood. A bizonyíték pedig egyértelmű, a varázslat hatására megelevenednek előttünk az utolsó átkok a meggyilkolt varázslók szellemeinek visszhangjaként. Köztük Scrimgeour, a korábbi mágiaügyi miniszter alakja is. A szó a torkomra forr megilletődöttségemben egy pillanatra, csak utána találom meg a hangomat. - Tehát tényleg igaz... - nézem a sorra eltűnő alakokat. Szemernyi kétségem sincs felőle, hogy ezért nem leszek hálás a férjemnek, de úgy tűnik ez egy olyan Selwyn-ügylet, amiből nem maradhatok ki. De a megjavításáig van egy kevés időm, hogy egyebet is kiderítsek, így bármennyire nehéz most elengednem a témát, muszáj megtennem. Legalább azért, hogy a pálcakészítő ne fogjon gyanút. - Bánjon vele nagyon óvatosan, kérem.. Annyi időt kap, amennyi csak szükséges.. - próbálom elodázni kissé a férjem határozott instrukcióit. Pedig ha nem bolond, tudhatja, hogy inkább azok az irányadók, mint az én szavaim. Feltéve, ha jót akar magának. - Talán azt feltételezi, hogy nem birkóznék meg ezzel az... új pálcával, Mr. Grimwood? - vonom fel kérdőn a szemöldökömet, tekintetem mélyen az övébe fúrom. Feltételezhet rólam sok mindent, a jelenlegivel is sok gond akad, nehézen bánok vele, de ami azt illeti, nem tartom kizártnak, hogy a lelkemnek csak arra van szüksége, hogy egy olyan maghoz tudjon kapcsolódni, melybe nem ette bele magát húsz évnyi sötétség. Jelen pillanatban ezt a lehetőséget viszont csak tőle várhatom, az ígérete pedig már meg is érkezett. - Sajnos már én sem beszélem olyan folyékonyan a nyelvet, mint az elvárható lenne. A férjem nem kimondottan kedveli a franciákat... - emelem el a borospoharat a számtól és egy könnyed mosolyra kúsznak az ajkaim. A családom a La-Manche másik oldalán gyökerezik, a hagyományainkat viszont a következő generációnak már nem adtuk tovább legnagyobb sajnálatomra. Ez a Rosier vonal már inkább Selwyn, mint bármi más. - Ami a pálcát illeti.. Gondolom megérti, ha szeretném titokban tartani ezt az egészet. Nincs szükség a körülményeskedésre és a pletykákra. Épp ezért szeretném, ha pont úgy nézne ki, mint a jelenlegi pálcám, melyet átadtam Önnek.. Azt hiszem, galagonya. De Skyler, ehhez maga biztosan jobban ért. Vizsgálja csak meg.. - kérem szelíd hangon, míg én újfent körbenézek a műhelyében. Lépteim nyomán apró porszemcsék fuvallódnak arrébb, gomolyognak felhőkben, majd nyugszanak meg újra. Ide valószínűleg kevesek nyernek bebocsátást, ide, ahol semmi nincs élére hányva, ahol látszik a kemény kétkezi munka nyoma. Egyértelműen látszik, hogy nem vagyok ebbe az összképbe való, nem is vagyok hozzászokva. Én csupán a kertészkedéshez értek valamelyest. - Ez itt rózsafa, ha nem tévedek.. A hegedűmet pont ilyen fehér rózsafából faragták.. - teszem hozzá mellékesen, hogy ne gondoljon a téma szakértőjének. Ujjaim hegyét óvatosan húzom végig előbb az erezeten, majd a megmunkálatlan fatesten, nem kívánnék szálkába vagy tüskébe nyúlni, csupán felfedezem magamnak a boltjának sosem látott részét.
- Ugyan Celeste, a megfontolással csak a baj van. – kúszik kedves mosolyra ajkam. Szerencsétlen vagyok, még flörtölni is csak kedvesen tudok, nem úgy, mint egy igazi férfi. - Hiszen mindegy, hogy alapos mérlegelés után, vagy hirtelen döntésre. A korty az korty és minél idősebb az ember, a fiatalabb borok annál több élvezetet tudnak nyújtani. – talán még meg is rezdül szemem sarka. Ez egy kacsintás volt? Könnyen lehet, de azok a dolgok, amelyek a fejemben kongatták a vészharangot – hogy nem kéne talán Theodore Selwyn feleségével még flörtölgetni sem, már rég elmentek pálcákhoz vadászni faanyagokat. Én pedig szélesebbre húzom ajkaimat, mosolyomra kúszik egy pimasz él is. Szemeim azonban boldogan csillognak. - Kedves Celeste, sosem tudja meg mennyire kielégítő egy fiatal bor, ha mindig csak az idősre és a jól beváltra esküszik. A fiatal markánsabb. Nagyravágyóbb. Tiltottabb és édesebb is. – azért ha először talán még nem is tűnt úgy, hogy Celeste felvette a kettőnk között elindult fonalat, most már határozottan közelít az a villa ajkai felé, hogy ő legyen Susi én pedig Tekergő és valahol aztán az étterem két ellentétes végéből indulva az a tészta egyre jobban elfogyjon. Bár nem kergetek fölös illúziókat, tudom, hogy egy bizonyos távolságnál mindketten megállunk a rágásban, de mégis olyan édes most ennek a pillanatnak az íze, hogy még ha maga Theodore Selwyn fogna is pálcát rám, sem hátrálnék ki belőle. Azt hiszem. Nagyot nyelek, ahogy eszembe jut férjének fenyegető mivolta, de gyorsan elhessegetem fejemből a gondolatot, mikor ujjaink összeérnek egy pillanatra. Amennyire lehetséges, igyekszem ezt kihasználni, és annyi ideig ott tartani, ameddig csak lehetséges. Ennyi erővel kerülhettem volna a Griffendélbe is, mert ugyan ez vakmerő tett lenne – aminél csak az lenne vakmerőbb ha még tényleg csókot is lopnék tőle – nem lenne hozzám illő és méltó. Pedig ezegyszer tényleg vágyom arra a tiltott gyümölcsre. Csak egy mérgezett harapásnyit, csak éppen annyit, hogy a nektarin csorogjon az államon, hogy ezegyszer tényleg azt érezzem: végre élek. - Sajnos a kezdettől fogva nem lehetett rajta segíteni. – szakad ki egy halk sóhaj belőlem, de egyúttal jelzem is, hogy lezártnak tekintem a volt feleségem halála körüli témákat, pláne úgy, hogy a gondolataim most egészen más körül forognak. Még ha folytatódna is ez a közjáték tovább kettőnk között, éppen eltereli az akutális javítás alatt lévő pálca, meg a Priori Incantatem. Valójában szörnyűséges, ami történik, de én már nem elsőre hajtom végre ezt a varázslatot. Éppen elég az, hogy naivan egyszer végrehajtottam kétszer is ezt a bűbájt, akkor éppenséggel nem az átok nehézségétől, sokkal inkább a szörnyűségektől estem a pultnak. Most csak éppen annyi történik, hogy a végrehajtás után megkapaszkodom a pultban mellettem, és két izzadt hajtincset a fülem mögé tűrve pillantok a nő szemeibe. Arcomon verítékcseppek csorognak végig, légzésem szaporább, de igyekszem úrrá lenni a megpróbáltatások következményén. - Elképzelni sem tudom Celeste, hogy mi fog történni, ha ezt a pálcát én megjavítom. De a férje megfenyegetett és nem tudtam más lehetőséget mondani. Kérem segítsen. Mit tegyek? – az utolsó két mondatom már-már könyörgés. Sőt, az is. Soha nem volt részem ilyen üzletben, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így vesznek rá. De belementem és soha nem tettem meg azt, hogy az ügyfeleimet átvertem volna. Talán túl becsületes vagyok. - A helyzet az, hogy a munka nagyon jól halad. A Tiszafa maga egy szeszélyes típus, ami a sérüléseket illeti. És tudja a mondást: a mágiának mindig nyoma marad. Ebben az esetben is rengeteg olyan bűbájt kellett bevetni, aminél fennállt a kockázat, hogy a pálca tovább reped, esetleg megsemmisül. A tisztítóvarázslatok is sikerültek rajta, így belül már egész jó állapotnak örvend. Egyelőre csak az avis-t teszteltem rajta, de... – itt felkuncogok - …a bűbájok után sem tudtam vele madarakat idézni, az első két hétben. Aztán a többi kezelés után igen, szóval… Voldemort nagyúr pálcája ép és egészséges lesz, heteken belül. – a sóhaj mondandóm végén valamelyest lemondó, valamelyest boldog is. Mert tény, hogy életem legnehezebb munkáját végzem ezzel a fadarabbal, viszont sikeresen. Ami azt illetti, hogy Ollivanderéknél már jobb is vagyok. - Nem kedvesem, cseppet sem erről van szó. Inkább arról, hogy a lelkének tisztának kell lennie akkor, mikor az új pálca új magját érinti, máskülönben ugyanazok az érzések keltik életre a mágiáját és viszik keresztül a pálcán. Ilyn szempontból sokkal többször kellene pálcát cserélnie. – kúszik már-már bocsánatkérő mosolyra ajkam. - Nem a képességeiben kételkedem Celeste. Inkább aggódom. – bukik ki belőlem az őszinte válasz. Mert csak rá kell nézni, hiszen nem látszik boldognak. Tény, hogy a férje nagy ember, de sosem gondolnám hogy egy olyan férfi, aki Voldemort Nagyúr egykori pálcáját hozza az üzletembe, otthon titokban gumimacikat készít. És még nem is vodkát önt rá, hogy az egyetemistákat berúgassa. Titokban inkább lerágja a fejüket, hogy összeragassza őket valami eléggé beteg módon. - Pedig ha mindketten tökéletesen beszélnénk a nyelvet, lenne egy olyan fegyverünk, amelyet csak kettőnk ért. – tér vissza a már jól ismerős pimasz-féloldalas mosoly az arcomra. Szemeimben különös pillantás villan, de menten azután a bocsánatkérő tekintet is feltűnhet a nőnek. - Persze Celeste. Ebben a műhelyben a titkok biztonságban maradnak. – bólintok egyet. - Nos igen, ez már a pálca faragásáról is feltűnt. Ami azt illeti, Ollivander sosem dolgozott Galagonya pálcával, így felteszem egy import Gregorovitch készítményről lehet szó. Ez elég sok dolgot megmagyaráz, szeszélyes pálca, ami nem szereti a bizonytalanságot, a rossz gondolatokat. Nos rendben Celeste, megnézünk egy másik fajtát akkor. – egyelőre nem követem, ahogy a műhelyben járkál. Valójában nagyon kecses látványt nyújt, ahogyan kissé esetlenül ugyan – a körülményekhez képest – de mégis magabiztosan jár. Ahogy azonban távolabb megy, én is követem. Nem azért, mert félnék. Inkább azért, mert valami furcsa és megmagyarázhatatlan indokból közel szeretné maradni hozzá. - Igen, az egyik leggyönyörűbb és legkezesebb fafajta. Illene önhöz, Celeste. – mosolyodok el. Észre sem veszem, hogy kezem elindul az övé felé és önkéntelenül is megérinti. Hat éve először értem egy női kézhez. Egy női bőrhöz. Egy női illat először kúszik bele úgy igazán az orromba. - Nehogy megsebesítse magát Celeste. Nem vagyok valami acélos medimágiában, de csúnya sérülések keletkezhetnek egy ilyen műhelyben. – kezem rákulcsolódik az övére, de valahogy elfelejtem elengedni. Persze a pillanat varázsa nem tart örökké, de így már elég közel állunk egymással ahhoz, hogy lepillantva rá konstatálni tudjam, hogy – tényleg: lopni tudnék egy csókot. Mindazonáltal nem teszem, nem lenne illendő. Ha ő akar, én nyilván nem fogok ellenkezni. A másik esetben viszont már hátra lépek és szabadkozó pillantások közepette megszólalok. Fel is emelem kezemet. - Sajnálom Celeste. Én nem… Ne haragudjon. – bűnbánó pillantások. Eléggé távol állunk egymástól, de a kezét még mindig nem engedtem el. Öreg hiba, azt hiszem.
