Az ágyam szélén ücsörgök, és várok. Várok valakire a múltamból. Valakire, akit már olyan régen nem láttam, és igazából hiányzik. Erre csak most döbbentem rá, vagyis nem most, hanem amikor végre válasszal érkezett vissza a baglya. Pár hete már próbálom őt elérni, de sosem kapok választ. Vagyis eddig nem kaptam. Egészen pontosan tegnapig, amiben azt írta, hogy meglátogat. Őszinte leszek, majd kiugrottam a bőrömből, ujjongva meséltem Draconak, de tőle csak morgásokat kaptam válaszul. Azt a féltékeny mindenségit neki. Pedig Draco pontosan tudja, hogy mit jelent nekem Giuliano. Annyit meséltem róla neki, a sok hülyeségünkről, amiket a Roxfortban éltünk át együtt, és hosszasan taglaltam azt is, hogy sosem tudnék rá ÚGY nézni. Ő inkább az a fajta bátyó nekem, aki másik anyától született.
Jól fog esni, hogy meglátogat. Hátha tud nekem valami érdekeset is mesélni, az életéről, hogy mi volt vele a Roxfort után. Persze röstellem, hogy ilyen helyen kell találkoznunk, és hogy nem vendégelhetem meg a kúriában, nem kínálhatom teával, meg valami összedobott kis omlós süteménnyel… bár nem hiszem, hogy azt jobban értékelné egy kórházi találkánál, de az én lelkemnek akkor is jobb lenne. Most, hogy Scorp is tudja a dolgokat, igazán haza is mehetnék. Ellehetnék ugyanígy otthon is, ahogy itt is elvagyok, de a férjem és Gabriel is ragaszkodtak hozzá, hogy egy pár napig még stabilan maradjak itt, ha bármi baj lenne. Mert mintha később nem lehetne baj.
És különben is annyira belejöttem, ebbe a mindenkinek “coming out”-olásba a betegségemmel kapcsolatban, hogy már egészen könnyedén tudok róla beszélni. Nem fojtogat a sírás, nem kezdek el remegni, hanem egyszerűen tálalom, és hagyom a többieknek feldolgozni az információkat. És mintha a tüneteim is enyhülnének, bár könnyen lehet, hogy ezt csak én képzelem be magamnak. De tényleg, egyre kevesebbszer vérzik az orrom, és már a nyálam sem elegyedik a vasas ízzel, amit pozitívumnak veszek, a csontjaim fájdalmát pedig Gabriel gyógyszerei lényegesen enyhítik. És tényleg nem is vágyom most másra, csak egy jó adag beszélgetésre, az én gyerekkori legjobb barátommal.
387 ❖ young and beautiful ❖ note: sikíts, ha nem tetszik, és bocsi , hogy rövidke lett, de már kifolyik a szemem :'D ❖
Sokáig nem volt kedvem találkozni senkivel, mikor visszajöttem ide. Sokáig nem volt kedvem senkinek a leveleire válaszolgatni, elmenni hozzá és megnézni mennyire kurvára boldog élete van, miközben az enyém éppen valahol Olaszországban, Torinó és Nápoly között hullott darabjaira. Pedig esküszöm én megpróbáltam, megpróbáltam kezembe venni a tollat, a telefonomat, és írni-pötyögni pár sort, hogy „jól vagyok, köszi, csak éppen szar időszakon megyek keresztül”. És nem ment. Sosem voltam egy magamat megjátszó ember. Oké, bizonyos keretek között azért az voltam, hiszen ki akarja tudni éppen mi nyűgöm van nekem? Vagy úgy egyáltalán, kinek akartam én elmondani, hogy mi problémám volt? Senkinek, leginkább. Még a legjobb barátomat… vagyis ha még lehet így nevezni, ennyi idő után, szóval igen a legjobb barátomat is leszartam. Azt, akivel hét évig egy házban voltunk, a szobáink sem voltak annyira messze egymástól, azt akit utoljára az esküvőmön láttam. Astoria mindig különleges helyet foglalt el a szívemben. Egy olyan emberét, akire a tulajdon testvéremként tekintettem, még akkor is, ha az nekem már volt egy igazából. Mégis, amikor nemrég azt olvastam, hogy elég súlyos betegségben szenved úgy döntöttem, hogy picsába is a büszkeségemmel, meg azzal, hogy nem akarom a régi barátaimat felkeresni, úgy döntöttem, hogy meglátogatom. Bár azt még a fene sem gondolta volna, hogy én egyszer sütésre adom a fejem, ráadásul úgy, hogy ahhoz semmilyen varázslatot nem használok. Így a kezemben egy kis szatyrot szorongatva állok meg Roxmorts közepén, hogy egy nagyon gyors – és annál azért sokkal, de sokkal kellemetlenebb – hoppanálás után már a Szent Mungót lássam magam előtt. Emlékszem, amikor az átok levágta a kezem azt mondták, hogy semmiféleképpen sem tudnak meggyógyítani. Azóta borsódzik a hátam ettől a helytől és úgy önmagában is… na az ispotályok azért senkinek nem tartoznak a kedvenc helyei közé. Vagyis Nápolyban azért elég király van, ott legalább vállalták, hogy az új – bár korántsem saját – bal csuklómat odaillesztik az őt megillető helyére. Azóta egy fokkal boldogabb az életem, bár tény és való, hogy az átkok törését és ezáltal pedig a tonnányi galleon leakasztását ott kellett hagyjam. Három év hosszú idő, bőven volt lehetőségem arra, hogy ehhez a helyzethez hozzászokni. Az esküvőm viszont 2010-ben volt. Azóta pedig eltelt tíz év úgy, hogy nem találkoztam Astoriával. Megannyi emlék. Ahogyan a karácsonyi bálokon táncoltunk, ahogy a forrócsokimat megosztottam vele a Három Seprűben, mikor arról beszéltünk hogy mihez fogunk kezdeni akkor, mikor az egész rémálom véget ér. És most mégis úgy érzem, hogy cserben hagytam. Nem azért, mert csak most jöttem el hozzá. Hanem azért, mert az elmúlt tíz évben nem. Lenyomom a kilincset és belépek a kórterembe. Komor arckifejezésem rögtön megszűnik, ahogyan meglátom a szőkeséget. Odalépek hozzá, adok egy puszit a feje búbjára, és hosszú percekig csak gyengéd, oltalmazó ölelésemnek – kínzásomnak – vetem alá. Nem szólok semmit, még akkor sem, mikor már legalább öt perce lehetünk így. Aztán elhúzódom. Leülök az ágy szélére, arcomra visszakúszik a mosoly, mikor rekedtes hangomat hallatom először. - Egyetlen egy napot sem… öregedtél. Hihetetlen. – szélesre kúszik vigyorom, ahogy arcát megsimítom. Szemeimben talán könnyek is csillognak. Nem tudhatod biztosra. Nem tudhatod, hogy ez most annak szól, hogy szégyellem magam, amiért egy évtizede rád sem bagóztam. Nem tudhatod, hogy azért csillog furcsán a szemem, mert téged, a mindig erős nőt most így látlak. Téged, aki igazán nem kellett volna a Mardekárba kerüljön. Téged, aki még azután is levelet írtál nekem – és nem egyet, ó dehogy – miután én világossá tettem a hallgatásommal, hogy felőled sem akarok hallani. Míg rajtam látszik azért az évek múlása. Egykori babaarcom már erősen borostás, szemem alatt hatalmas karikák húzódnak, sarkaiban pedig a szarkalábak már utat törtek maguknak. Nos igen, egyáltalán nem mindegy, hogy huszonhét, vagy harminchét. - Hiányoztál. – hajtom le a fejem egy pillanatra. Egy pillanat megbánásra, egy pillanat bocsánatkérésre. Csak egy pillanatig, hogy egyedül legyek a gondolataimban. Veled, a befagyott roxforti tavon, mikor korcsolyázni tanítottál. Mikor beszámoltam arról, hogy Linda Bolton hogy baszott ki két randi után, mert csak arra kellettem neki. Aztán átöleltél, és azt mondtad ’Liano… nem számít, azok csak hülye nők.’. És ha tudnád, hogy mennyire igazad volt. Ha tudnád… ahogy akkor is, mikor nevetve azt mondtad nekem az utolsó évünkben, hogy ’meglátod, egyszer a nők fognak téged a sírba vinni!’. Akkor is igazad volt. - Hoztam neked sütit! Meg… teát is. – nyújtom át a szatyrot, amiben az ajándékok vannak. - Csak óvatosan! Én sütöttem, és ez volt az első alkalom, amikor nem főzni mentem a konyhába… azért mondd meg ha szar, őszintén. – mondandómat féloldalas mosoly, majd szemforgatás kíséri. Próbálom felvenni a fonalat ott, ahol tíz évvel ezelőtt elvágtam.
Még emlékszem, amikor először egymásra mosolyogtunk. Elsőben. Két gólya, a nagykutyák között, és mindketten olyan elesettek voltunk, naivak, és azt hittük, hogy a Roxfortos éveink lesznek a legszebbek. Emlékszem, amikor az első nap odajött hozzám, azzal a furcsa fénnyel a szemében, és mintha onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettünk volna.
Azok az évek pedig olyan gyorsan szálltak el, vállt-vállnak vetve küzdöttük végig magunkat az összes tanárváltáson, az RBF-eken, és még a nagy csatán is. Aztán eltelt tíz év, és aztán még tíz, Liano nélkül. Mert valamiért elfelejtett válaszolni a leveleimre. Elfelejtette, hogy mit hagytunk magunk mögött, és őszintén bevallom, hogy fájt. Nagyon fájt. Gondolatban már meg is fogalmaztam az élő rivallót, de amikor megpillantom őt, közeledni felém, akkor minden haragom köddé válik. Szertefoszlik, mint a mögöttünk álló évek.
Magas, jóképű, és be kell vallanom, jót tettek neki az évek, bár látszik rajta, hogy fáradt. Amikor a szemébe nézek, abba a hideg, kék szemébe, a legjobb barátom pislog vissza rám, és ez melegséget költöztet a szívembe. A puszi, amit a homlokomra ad felvillanyoz, és olyan szorosan ölelem őt magamhoz, mintha soha többé nem ölelhetném. A szavai hallatán még szélesebb mosoly terül szét az arcomon, és talán egy kicsit el is pirulok - Giuliano Morgan mindig is értett a lányok zavarba hozásához. - Jaj, butaságokat beszélsz - túrok bele szőke hajamba, és megforgatom a szemem. Én pontosan úgy érzem magam, mintha legalább hatszáz évet sikerült volna öregednem - te viszont, eszméletlenül jóképű lettél - kicsit odabújok a kézfejéhez, amikor megsimogat, pontosan úgy, mint a kölyök macskák. Annyira közel érzem magamhoz, újra… semmi nem árnyékolhatja be a boldogságomat. Még a betegségem sem. Aztán azt mondja, hogy hiányoztam neki. És eszembe jut, hogy hányszor mondta ezt régen. Minden nyári szünet után, amikor magához ölelt a vonaton, és a hajamba suttogta, hogy ‘hiányoztál’. Én pedig ismét gyerek vagyok mellette. Egy szeleburdi, szőke lány, aki a szívébe akarja fogadni az egész világot, és nincs más mentsvára, csak ez a sötét hajú fiú. - Te is hiányoztál - suttogom. Látom rajta, hogy talán egy kicsit szomorú. Talán egy kicsit félt ettől a találkozástól, és talán egy kicsit izgatott is. Majdnem elsírom magam, nagyon nehéz visszatartani az örömkönnyeket. Amikor felém nyújtja a szatyrot elvigyorodom, majdnem el is nevetem magam. Nem könnyű elképzelni őt, amint kötényben, és kukta sapkával a fején süteményt készít. - Hogy miiii? - nyújtom el a szót vigyorogva - te sütöttél, NEKEM? - gyermeki csillogás költözik a szemembe, miközben kihalászom az édességet a szatyorból - és hoztál teát is?! - itt már szinte visítok örömömben - Liano, te még mindig belelátsz a fejembe. Úgy szégyelltem magam, hogy egy ilyen helyen kell újra találkoznunk, nem pedig otthon, a kényelemben és a melegben. De basszus, te még ezt is komfortossá tudod tenni - örömködöm, majd elpirulok, amiért kimondtam a ‘basszus’ szót. Nem szoktam káromkodni, de nem tehetek róla, mellette egyszerűen levetkőzöm a Malfoy nevet, és az azzal kapcsolatos elvárásokat, és vissza vedlek Greengrass-á. Aztán kiveszem a sütit a dobozból, aminek alapvetően elég furcsa színe és formája van, majd Lianora pillantok, aztán vissza a sütire. Beleharapok, és már rákészülök, hogy kiköpjem, de meglepetésemre az egész omlós, és csokis. Kifejezetten finom. - Csak nem a házimanók receptje? - kérdezem tőle teli szájjal - aft ad estét juttatja efembe, amikor a Trimáguf Tufán engem fittél a bálfa, meft - lenyelem a sütit - Abigail Crossby csókolózott valami negyedikes fiúval, és féltékennyé akartad tenni - nevetek. A bal karjára terelődik a tekintetem. Valamiért olyan fura. - Merre voltál? - lesütöm a szememet - egy kicsit azért aggódtam érted.
Korábban azt gondoltam, hogy majd a barátaim kirántanak a szarból, amibe kerültem. Aztán mikor az ötödik küldött el azzal az indokkal, hogy ’te csináltad meg barátom ezt magadnak, akkor mássz is ki belőle te’, akkor igazából hatalmasat csalódtam mindegyikben. És igen, nem lehet erre fogni, hát hogy is lehetne, ebben az esetben én voltam a fasz. Bármikor aláírnám, ha elém tennék a papírt. Ahogy azt is, ha visszacsinálhatnám az elmúlt tíz évet. Nem venném feleségül az exemet, nem hagynám, hogy itt maradjon nálam a fia és ő pedig… Ki a franc tudja hol élje az életét, folytassa azt a munkát, ami mindkettőnknek a közös szerelme volt… Amíg én itt rohadok egy műkézzel a Roxfortban. Pedig esküszöm, az életemre esküszöm hogy élvezek tanítani és igenis jó átadni a fiatalabb generációnak a rúnák rejtelmeit, az átoktörés minden csínját-bínját – persze nem olyan szinten, mint ahogy az akadémián tanítják – de… nem ennyi idősen képzeltem el ezt. Nem harminchét éves koromban akartam hazajönni. Apropó harminchét. Érzem, hogy már nem vagyok mai csirke. Sablonosnak hangzik aláírom, de akkor is, szinte megringathatatlan hitem van abban, hogy harmincöt után már az emberek beleesnek egy olyan spirálba, amikor is egy év alatt legalább tízet öregednek ott fejben. Szerintem én nem csak fejben öregedtem annyit, külsőre is megrogytam két év alatt. Azt nem mondanám, hogy csövesnek nézek ki, vagy valami ilyesmi, de feltűnően idős vagyok ahhoz képest, hogy tíz éve mennyire fiatalos arcom és vonásaim voltak. - Ó nem love, én csak az igazat mondom. – húzom szélesre ajkaimat, majd ezután rajtam a sor, hogy – ugyan hamisan – de zavarodott nevetést engedjek meg magamnak. Tisztában vagyok az előnyeimmel, de ennek nem itt van az ideje, hogy erről beszéljek. - Jaj, köszönöm szépen… azt mondják jót tettek az évek. – vigyorodok el újra. - Bár… mi az hogy lettem? Én mindig az voltam! – jóleső érzés fut rajtam végig akkor, mikor odabújik kézfejemhez. Ha nem a jobbat nyújtottam volna oda, most bizonyára arra terelődne a beszélgetés folyama, hogy úgy mégis mi a faszt csináltam én magammal, amitől a bal kezemnek… nos hát nem olyan tapintása van, mint egy emberinek, de erről ráérek majd később is regélni Astoriának, ha észreveszi. Márpedig ő ne venné észre? Ő mindent észrevesz. - Sajnálom, hogy nem jöttem korábban. Nincs mentségem arra, hogy egy hatalmas nagy pöcs vagyok. – sóhajtok egy nagyot, miközben végig simítok – ezúttal magamról megfeledkezve – bal kezemmel az arcán. Furcsa, nem emberi bőrnek a tapintását érezheti az arcán, ha figyel az apró jelekre. Igyekszem belőle keveset mutatni, nem akarom, hogy rosszul érezze magát amiatt, ami velem történt. Ez nem az ő keresztje, nehogy helyettem cipelje. Megtenné, tudom. Ismerem eléggé ahhoz, hogy osztozna a fájdalmamban. De ez már rég nem fáj nekem. Vagyis… kit akarok álltatni? Dehogynem fáj. Kurvára fáj. - Dehogynem én kérlek sütöttem neked! – villannak meg boldogan kékjeim, ahogyan végig pillantok a szőkeségen. Bár tény, hogy mióta nem találkoztunk, eléggé lepasszolt, de nem mondanám még így sem, hogy nem áll neki jól. Eszméletlenül jól áll neki, ahogy az is jól állt neki, amikor még nem sújtotta ez a csúf betegség. - A tea barackos… tudom, hogy mindennél jobban imádod. És soha… soha ne szégyelld magad azért, mert itt kell találkozzunk. Éppen elég ideje nem láttuk egymást ahhoz, hogy nekem ez a találkozás is olyan legyen, mint amikor szeptember elsején találkoztunk a Roxfort Expressz előtt. Emlékszel, mikor apám adott neked egy találmányt, hogy teszteld? – mindig ő volt az első véleményező. A húgomon és rajtam kívül persze, de igen. A családunk tagja volt, nyarakat töltöttünk együtt, beszélgettünk a háztetőkön, vártuk hogy véget érjen a háború, reméltük hogy viszontlátjuk egymást majd minden nyár végén. És túléltük. Én pedig leléptem. Szép barát vagyok. - Nem kérlek, ez teljesen saját recept! Vagyis na, Alissa receptje volt. – vonom meg a vállam és keserű fintor kúszik az exfeleségem említésére, azonban gyorsan el is tűnik, ahogy meghallom tele szájjal beszélni. Majd Abigail Crossby-t emlegetni. Hát igen, azok a régi-régi idők. - Az a ribanc! – szűkülnek össze a szemeim, és még a fejem is mozdul, ahogy grimaszolok egyet. Örök sebet hagyott bennem, hogy arra a bálra nem velem jött. Viszont az éjszakára azonban utána… - De nem mondhatod, hogy nem sikerült, hiszen… átszökött hozzám aznap este még. – nevetek fel először őszintén. Szinte csilingelően boldogan. Pedig nem szoktam ennyire kimutatni az érzelmeimet, azért jóval gyakorlottabb vagyok abban, hogy ne hozzam tudomásra, éppen milyen érzések keringenek bennem. De Astoria társaságában nem megy. Nem is ment sosem, előtte tényleg a rétegektől mentes igazi, őszinte Giuliano Morgan vagyok. A kérdésére nem válaszolok azonnal. Sokáig csendben is maradok, majd egyszer csak hirtelenjében megszólalok. - Hát… elváltam a feleségemtől. – tartok hatásszünetet, hogy megemészthesse ezt a részt. - Bár ami még meglepőbb, hogy visszamentem a Roxfortba és… hát na és most rúnaismeretet tanítok ott. Azért furcsa, nem? Én a Roxfortban. – csóválom meg a fejemet. - Na és most te jössz. Mesélj el mindent. Hogy van Draco? Otthon minden rendben? Hogy vagytok? Ugye gondoskodik rólad megfelelően? Jaj, Asto… – sóhajtok fel a végén, hogy egy lefolyó könnycseppet letöröljek az arcomról. Morgan, te barom. Sosem szoktál sírni.
Milyen érdekes az emberi természet. Azt mondják, ha találkozol valakivel a múltadból, akkor visszafejlődsz azzá, aki akkor voltál, amikor ismerted. És tényleg. Liano mellett megint annak az élletel teli tizenéves lánynak érzem magam, és be kell vallanom, hogy igazán jól esik. A jelenléte kiszakít abból a nyomasztó, fekete ködből, amiben a mindennapjaimat élem. Minden alkalommal amikor borostás arcára pillantok azt a fiatal fiút látom, aki akkor volt. Amikor gyerekek voltunk. És Merlin szakállára, milyen jóképű volt, már akkor is. Love. Régen is ezt mondta, és akkoriban tényleg azt hittem, hogy csak azért mondja, mert megszokta. Mert az összes könnyű nőcskének ezt mondta, de most, mintha mély érzelmek kavarognának a hangjában és annyira jól esik a lelkemnek, hogy legszívesebben az ölébe hajtanám a fejemet, pontosan úgy, ahogy ő tette régen, amikor a tóparton lógtunk. - Hát hogyne! - nevetek és játékosan a combjára csapok - mindig is te voltál a legjóképűbb a Roxfortban! - a nevetésem betölti a körülöttünk úszó teret. Remélem, hogy az ő arcára is mosolyt tudok csalni. Úgy szeretem, amikor mosolyog. - Ugyan, Liano nem vagy pöcs, csak… - kezdek bele a mondatomba amikor végig simítja az arcomat. Olyan furcsa. Olyan idegen. Mintha nem is emberi bőr lenne. Kissé összeráncolom a szemöldököm - de igen, tudod mit? Egy pöcs vagy. De ezt mindig is tudtuk. Egész életedben egy címeres fasz voltál, de ezért szeretlek - mosolygok, és megérintem a kezét. A nem normális kezét. Mi ez? Mi történt veled, öreg barátom? Óvatosan összekulcsolom az ujjainkat, ha hagyja. Miért nem mondtad el Liano? Miért nem szóltál arról, hogy mi történt veled? Már épp meg akarnám tőle kérdezni, szembesíteni azzal, hogy miért nem avatott be a dolgokba, amikor a teáról kezd el beszélni. - És azóta még jobban oda vagyok érte - vigyorgok - Merlinre, milyen szép idők voltak! - nevetek fel. Eszembe jut az a nap. Az első. Amikor a vonaton egy vagonba ültünk, és örökre megpecsételtük a sorsunkat - emlékszem, gomba frizkód volt! - még hangosabban nevetek. Egy kicsit félek, hogy hamarosan betéved egy ápolónő, és rám szól, hogy ez egy kórház, itt nem illendő jól érezni magunkat. Aztán szavai kísérete ként eszembe jut az apja, és a családja. A szüleim nagyon szerették Morganéket. Tudom, hogy titokban azt akarták, hogy mi összeházasodjunk. Én és Liano. És talán az ő szülei is ezt szerették volna, de hát az élet dolgai kifürkészhetetlenek, nem? - Istenem de szerettem őt. Annyira jó emberek - suttogom. Nem tudom, hogy élnek-e még, vagy mi van velük mostanában. A Roxfort után, amikor összeházasodtunk Dracoval nem nagyon tartottuk a kapcsolatot, amikor pedig Liano “eltűnt” végképp megszakadt köztünk minden - tényleg, szerintem az egyetlen gonosz húzásuk az volt, amikor Giulianonak neveztek el téged! - kacagok, és remélem tudja, hogy csak a vérét szívom, hiszen egész gyerekkorunkban ezt csináltam. - Ugyan kérlek! Szerintem én voltam az egyetlen nő a Roxfortban és környékén, aki nem szökött át hozzád éjszakánként - nézek rá félig gúnyosan félig csábítóan - te kurva - mondom viccesen. Annyira boldog vagyok attól, hogy itt van. Végre újra érzem őt, és soha többé nem akarom elveszíteni.
Figyelmesen hallgatom végig amit mond. Egy kicsit összehúzom a szemöldökömet, és a combját figyelem. Amikor befejezi mondatait ismét jeges kék szemébe nézek. - Mindig is tudtam, hogy nem való hozzád - mondom könnyedén - sokkal jobbat érdemelsz nála, édesem! Ami pedig a Roxfortot illeti, igen elég érdekes elképzelni ott téged, de legalább biztos vagyok benne, hogy a fiamnak jó tanárai vannak. Megnyugtat, hogy ott vagy, és ha úgy adódik vigyázol rá - ugye vigyázol rá, Giuliano?
Lesütöm a szemem mielőtt Dracoról kezdenék beszélni. Mindig is zavarban voltam előtte, amikor a fiúk szóba jöttek, és úgy tűnik ez így, hosszú évek távlatából sincsen másképp. - Draco tulajdonképpen megvan. Tudod, látom rajta, hogy mennyire megviseli ez az egész helyzet. A betegségem, meg hogy ide-oda cikázik a munkahelye, az otthon, és a Mungo között. Szeretnék neki segíteni, levenni a terhet a válláról, de innen nagyon nehéz bármiben is helyt állnom, ami meg engem idegesít szörnyen - keserű mosolyt villantok rá - nagyon jó apa, és jó férj. Közel sem olyan, mint az iskolában volt. És tudom, hogy mennyire ellenezted, amikor elmondtam, hogy ő és én, de tudod ő nem az az ember, akinek évekig mutatta magát… - akkor látom meg az arcán lehulló könnycseppet. Összeszorítom a szemeimet, nehogy én is sírni kezdjek - hidd el, minden rendben lesz velem - mondom és egy kicsit magamat is próbálom nyugtatni, nemcsak őt. - Liano? - beharapom az alsó ajkam - mi történt a kezeddel?
