Világéletemben önbizalomhiányos voltam. Furcsa, nem igaz? Egy Granger - Weasleyt éppolyan nehéz önbizalomhiányosnak elképzelni, mint egy repülésképtelen Pottert vagy Malfoyt. Nekik valahogy a vérükben van a repülés, a kviddics iránti szeretet, mintha az anyatejjel együtt szívták volna magukba az ehhez szükséges tusást. Csakhogy akkor nálunk nagyon benéztek valamit a szüleink, mikor készültünk, mert esetünkben szó sincs ilyesféle "családi tradíciókról". Szegény Scorpius nem szeret repülni, és hacsak lehet, a kviddicsről is csak nézőként szeretne hallani - annak ellenére, hogy megpróbálkozott a repüléssel. Miattam még erre is rávette magát, pedig láttam rajta, hogy nagyon nem tetszik neki a kialakult helyzet. Én pedig... én pedig hihetetlen módon önbizalomhiányos vagyok, legfeljebb nem látják rajtam, csak azok, akik nagyon jól ismernek. Ki nézné ki belőlem, Rose Granger - Weasleyből, Hermione Granger lányából, hogy nem bízik magában? Normális esetben szerintem senki. De ez az igazság. Igen, mindketten mellémentünk kicsit az öntőformának, mikor készültünk, de ez nem baj, együtt minden problémát meg tudunk oldani. Együtt. Csakhogy az utóbbi két hétben, azóta a roxmortsi beszélgetés óta ha tehetem elkerülöm Scorpot. Nem azért, mert nem szeretem, szó sincs róla. Csak nem bízok magamban, és félek, hogy ez rá is kihathat... azt pedig egyáltalán nem szeretném. Küldtem baglyot anyának a minisztériumba, apának haza, meg a Weasley Varázsvicc Vállalatba, hiszen ideje nagy részét ott tölti, George bácsi társaságában. SŐt, még arra is rávettem magam, hogy írjak Ginny néninek is, több szem többet lát alapon. De eddig egyetlen próbálkozásom sem járt sikerrel, a baglyaim elkeveredetek a levelekkel, vagy anya túl elfoglalt a válaszoláshoz, bár akkor valósznűleg nem állom meg szó nélkül... lényeg, hogy nem írt. Apa megintcsak, bár lehet, ő még azon kattog, hogy hogy tudná sértésmentesen megfogalmazni a mondandóját, miszerint az összes létező fiú hagyja békén az ő kislányát, mert különben megbánja. Na igen, ilyen az én apám... bár néha egyáltalán nem bánnám, ha kicsit normálisabban állna a helyzethez. És akkor arról még szó sem esett, hogy Scorpius Malfoy az a bizonyos fiú. Viszont van valaki, akire úgymond családtagként tekintek... akkor is, ha semmi közünk nincs egymáshoz. Legalábbis egyelőre, bár lehet, hogy ez idővel változik. Nagyon remélem. Anyával viszont nagyon közeli barátnők, akire úgy érzem, talán támaszkodhatok ilyen helyzetekben is, és nem csinál belőle nagyobb ügyet, mint amekkora valójában is. Csak a férje meg ne tudja, mert akkor megnézhetjük magunkat... mindketten, illetőleg mindhárman, vagy ha anyát is bele akarjuk keverni a dologba, akkor mind a négyen. Igen, Scorpius anyukájáról, Astoria Malfoyról van szó. Pontosabban nekem már viszonylag koragyerekkorom óta csak Astoria néni. Vajon még mindig hívhatom így? Tartják még anyával a kapcsolatot? Fogalmam sincs, de hamarosan úgyis kiderül... már ha elfogadja a segítségkérésemet. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok közt baktatok a Három Seprű felé. Azért gondoltam, hogy jó lesz, ha itt találkozunk, mert nem túl zsúfolt, viszont barátságos hely, én pedig már most eléggé ideges vagyok emiatt az egész miatt... miért nem volt annyi eszem, hogy nem keverek bele mindenkit, akit tudok? Már mindegy, mostmár nincs más hátra, mint előre... remélem, Scorp nem tudja meg, akkor talán megúszhatjuk az ezzel járó kellemetlenségeket, egy időre biztos. Ígyis elég rosszul érzem magam miatta, hogy kerülöm őt, de nem érzem magam elég biztosnak ahhoz, hogy ki merjem tenni az esetleges kellemetlenségeknek.
A gyűlölet talán egyidős az emberiséggel. Belénk van kódolva, evolúciós ösztön, hogy haragból cselekedjünk, és csak a nagyon erős jellemű emberek tudják elfojtani magukban, vagy normális keretek között kezelni a haragjukat. Nos, a férjem, és Ronald Weasley, az előbbiekhez tartoznak. Ellenségeskednek már gyermekkoruk óta, - és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem Draco hibája. Tény, hogy gyerekként a leglekezelőbb ember volt a világon. De könyörgöm, azok az idők elmúltak, mindnyájan - legalábbis remélem - felnőttünk, és átértékeltük magunkban a dolgokat, elhessegettül az indulatokat, hiszen ezt jelzi az is, hogy Hermione Granger nagyon jó barátnőm. Igaz, hogy csak “titokban”, de akkor is az. Már a gyermekeink születése óta összejárunk kávézni, gyakorlatilag Scorp és Rose is összeszokva nőtt fel. Nem tudom, hogy szándékos volt-e ez részünkről, hogy csírájában megöljük a családok közötti ellenségeskedést, vagy puszta véletlen, talán nem is számít. Csak az, hogy amikor Rosie megkeresett, akkor gondolkodás nélkül igent mondtam a találkára… hiszen valamilyen szinten csak a családomnak tekintem, mivel az egyik legkedvesebb barátnőm lánya.
A Három Seprű felé tartok, lassan mozgok, próbálok eltekinteni a fájdalomtól, ami lassan a csontomig hatol. Gabriel elengedett hétvégére, azt mondta, talán jót fog tenni egy kis kikapcsolódás a férjemmel, a saját otthonom melegében… mondjuk arról elfelejtettem szólni, hogy tennék egy kisebb kirándulást Roxmortsban.
Egymás után teszem a lábaimat, nézem az épületeket, és visszaemlékszem a diákévekre. A sok nevetésre, a sírásra, a félelemre, és az izgalomra. Látom magam előtt, amikor először szabadultunk le ide, harmadikban. Emlékszem, ahogy Dracot figyeltem, amikor negyedikes voltam, ő pedig büszkén sétált végig a macskaköves úton, Pansy Parkinsonnal a karján, orrát magasan az ég felé emelve. És emlékszem, hogy milyen makacsul akartam őt, pedig nem is ismertem.
Belépek a Három Seprűbe. Intek a pultosnak, bár talán még sosem láttam. Leülök az egyik kellemesnek látszó asztalhoz, a lábamat keresztbe rakom, megigazítom a hajam és várok. Várok Rá. Izgulok és aggódok egyszerre. Ezelőtt, még sosem keresett meg ilyen konkrét dolgokkal. Félek, hogy bajba került, és mi van ha ebben a bajban a fiam is benne van? Draco mindkettőnket megölne ha megtudná, hogy Scorpius egy Weasleyvel keveredett bajba… de talán ha így lenne már kaptunk volna baglyot.
Vörös üstök jelenik meg az ajtóban, és pisze orr. Rose gyönyörű - kétségkívül az anyja szépségét örökölte. Felemelem a kezem, hogy intsek neki, és jelezzem, hogy megérkeztem, itt vagyok. Remélem, hogy észre vesz.
Nem is kell sokáig várom, Astoria néni nem sokkal a helységbe érkezésem után érkezik, és int, hogy int van. Én pedig egy bólintással jelzem, hogy észreveszem, majd idegesen, apró mosollyal ajkaimon lépkedek oda hozzá. Örülök, hogy elfogadta a segítségkérésemet, annak ellenére, hogy tudom, most mindenhol szívesebben lenne, mint velem, hiszen beteg, pihenésre lenne szüksége. Én pedig jelenleg sokmindent tudok neki garantálni, csak nyugalmat nem. Habár... értek annyira a mágiához, hogy segíthessek a fájdalmán, ha esetleg arra kerülne a sor. - Jó napot kívánok! Vagyis... öhm... Szia, Astoria néni! Köszönök neki vörös arccal helyesbítve rögtön, mert még időben eszembejut, hogy valószínűleg nem változott semmi, legalábbis anya meg közte nem. Különben nem jött volna ide segíteni. Remélem, nem haragszik meg a véletlen nyelvbotlásomért. - Köszönöm, hogy eljöttél! Ne haragudj... nem tudtam, kihez fordulhattam volna. Írtam anyának és apának, sőt, írtam Ginny néninek is, de eddig egyiküktől sem jött vissza semmiféle visszajelzés, én pedig tényleg nem tudom, mit is tehetnék. Teljesen szét vagyok esve... és ha csak rám lenne kihatással ez az egész, akkor azt mondom, hogy mindegy, majd lesz valahogy. De sajnos most nem ez a helyzet, van egy "bűntársam" is, őt is érinti, hogy mi van velem. Szóval azt szeretném kérdezni, hogy... tudsz segíteni? Már persze ha nem túl nagy kérdés! Mondom el a gondomat szinte egy levegővétellel, hogy aztán az arcom is felvehesse az utóbbi időben már megszokott vöröses árnyalatot. Csodás, most aztán előtte is lejáratom magam. Azért remélem, hogy nem olyan vészes a helyzet, mint amennyire annak érzem, és érti, mit akartam a tudtára adni.
A saját fiam sosem hív, sosem keres, így kimondottan jól esik, hogy valaki a segítségemet kéri. Őszintén megvallom, egy kicsit talán fényezi is az önbizalmamat, hogy a tinédzserek megbíznak bennem. Jól esik a tudat, hogy nem akarnának titkolni előlem olyan dolgokat, mint pl. HOGY VALAKI TERHES VALAKITŐL. És egy kicsit talán újra élhetem a fiatalságomat is, - nem mintha annyira hiányozna a sok pattanás, és a többi - de azért a Roxfortos éveim hiányoznak. És hiányoznak azok az idők is, amikor Draco udvarolt nekem. Emlékszem milyen bolondok voltunk, és milyen nagyon szerelmesek.
Most pedig itt ülök a Három Seprűben, a gyermekkorom szent helyén, ahol az első vaj sörömet kóstoltam, ahol az első csókomat lopták el tőlem, és ahol hetedikben annyira berúgtam, hogy mindenkinek kiabálva elújságoltam, “én vagyok Draco Malfoy menyasszonya, és nem az a malacorrú Pansy Parkinson.”
- Szia Drágám! - mosolygok Rosiera, amikor odacsüccsen mellém, és lányos zavarában azt sem tudja, mit is mondjon nekem. Végülis már elég régen találkoztunk. Úgy darálja a szavakat, ahogy a fiam szokta, amikor nagy ritkán találkozom vele. Próbálom a tőlem telhető legerősebb odafigyeléssel követni, és már a fejemben fogalmazom is a válaszokat, de azért hagyom neki, hogy befejezze. Szavai nyomán ijesztő gondolatok kezdik kergetni egymást a fejemben. Nagyon remélem, hogy nem került valami hatalmas nagy bajba. És azt is, hogy tudok neki segíteni. - Először is… biztos vagyok benne, hogy édesanyádéknak jó indoka van arra, hogy nem tudtak neked azonnal válaszolni… - próbálom megnyugtatni a kis lelkét, és egy kicsit a sajátomat is, meggyőzni magam, hogy az amit Scorpiussal teszünk nem rossz dolog, hiszen őt próbáljuk védeni. Ő is és az apja is. Mondjuk Draco jobban ragaszkodik ehhez a hatalmas titoktartáshoz, mint én. Nekem már az is fáj, hogy a téli szünet óta nem láttam Őt. - Másodszor pedig, ígérem neked, hogy együtt megfogjuk oldani, akár mi is legyen - könyörgöm, ne mondd azt, hogy terhes vagy, könyörgöm ne - csak mondd el szépen nekem!
Igyekszik megnyugtatni. Látszik rajta, hogy tényleg nagyon próbálkozik, hogy megnyugodjak. Legalább annyira, hogy el tudjam neki mondani, hogy mi is az a nagy probléma, amiben a segítségét kértem. Hát, legszívesebben azt mondanám neki, hogy én vagyok az a nagy probléma, de ha csak egy kicsi esély is van rá, hogy Scorp tőle örökölte az érzékenységét, akkor bizony le leszek hurrogva. Méghozzá gyorsan. A fiánál ez egész gyorsan jön, az utóbbi időben főleg, úgyhogy inkább megpróbálok nem mondani semmi olyat, ami aztán kompromittáló lehet rám nézve, és megadhatja az esélyt Astoria néninek, hogy szépen megmondhassa a magáét. Ő is. - Persze, tudom én! Nem is azért mondtam, mintha hibáztatnám őket, csak azért mégis... de vedd úgy, kérlek, mintha nem is mondtam volna semmit. Megpróbálom menteni a menthetőt, mert tényleg nem akarok hibáztatni senkit sem. Ha itt valakit is hibáztatni lehet, vagy kell, akkor az én vagyok, mert nem vagyok képes megbízni saját magamban, meg az érzéseimben. És ami talán még rosszabb: nem vagyok képes megbízni abban, hogy a fiú, akit szeretek, és aki azt mondja, hogy viszont szeret, az komolyan gondolja a kapcsolatunkat, nem csak az idő elszórakozására kellek neki. - A lényeg, hogy... van egy fiú, akivel elég furcsa viszonyunk van már, hát, egy ideje, de gyakorlatilag azóta, mióta ismerjük egymást. Hol állandóan csatározunk, hol nem szólunk egymáshoz, hol a kettő együtt... nagynéha meg tudunk maradni egymás mellett úgy, hogy ne akarjuk megölni egymást, de ez azért elég ritka. A múltkor az egyik órára közösen kellett házidolgozatot készítenünk, aztán a végén a kviddicsre, meg a repülésre terelődött a szó. Én felajánlottam neki, hogy megtanítom repülni... egy darabig egész jól is ment neki, aztán lezuhant, eltört a karja, és csak nagy nehezen tudtunk elmenni a gyengélkedőre, ahol végülis sikeresen helyretették neki. A gyengélkedőn, egy furcsán gyenge pillanatomban megkérdeztem tőle valamit, ő pedig a végén elhívott randizni, a végén pedig, hát... csókolóztunk, és megbeszéltük, hogy megpróbáljuk. Én viszont nem teljesen vagyok a helyzet magaslatán, ahogy az szerintem látszik is. Illetve semennyire. Most meg kerülöm szegényt, mert nem akarom még több gondnak kitenni, mint ami már eddig is volt neki, és attól félek, hogy sikerült jól eltolnom, talán végleg is, pedig még csak most kezdődött. Szóval "röviden" ennyi lenne. Mégis mit csináljak, Astoria néni? Az utolsó kérdésem olyan halk volt, hogy talán csak egy sóhajtásként lehetett érzékelni, de még így is érthető a lényeg. Mégpedig hogy iszonyatosan össze vagyok zavarodva, és tényleg nem tudom, mit tehetnék. Mert meg akarom menteni a dolgot, az nem is kérdés. Azért remélem, ennyiből nem rakja össze, hogy mi a helyzet, mert arra még nem készültem fel, hogy egy anyatigrissel is meg kell küzdenem a barátomért. Az ráér később is... szerintem.
Ahogy az arcára pillantok egyszerre látom benne az anyját, az apját, és egy egészen kicsikét saját magamat. Maga a testet öltött szépség, és külsőre olyan, mint egy igazi nő, aki most van élete virágzásán. Mégis olyan visszafogott, olyan riadt, akár egy eltévedt őzike a sztráda közepén. Nem tudom, hogy kitől örökölhette ezt, de bevallom, csodálom érte.
Ahogy beszél, eszembe jut a régi önmagam. Az, hogyan üldöztem Dracot örökkön a szerelmemmel, ő pedig hogy vett engem újra meg újra semmibe - legalábbis én azt hittem. Kicsit összeráncolom a szemöldököm, a szavai nyomán újabb emlékek élednek a lelkemben, és akaratomon kívül is elmosolyodom. Olyan naiv, olyan fiatal, és olyan ártatlan. Még véletlenül sem jut eszembe, hogy két évvel később megkérhetik a kezét, ahogy velem is tették. És én is igent mondtam. De be kell valljam, annak őszintén örülök, hogy nem terhes. Azt nem tudom, hogy adtuk volna elő az anyjának - igen, abban is segítettem volna neki.
- Drágám, ne mentegetőzz. Nekem is voltak szüleim, tudom, hogy néha idegesítőek vagyunk - mosolygok rá. Istenem, bárcsak Scorp is ilyen nyílt lenne velem… Egy kicsit úgy érzem, mintha szégyellné magát, vagy nem is tudom, mintha azt érezné, hogy a világ összes gondja, az ő hibája lenne. - Édesem, nem kell félned. Szégyellned sem kell magad. Az a nő ül előtted, aki öt éven át üldözött valakit a szerelmével - nevetem el magam - és végül a férjemmé is tettem - mutatom felé a kezemet, afféle demonstrációként, amin a jókora gyémánt gyűrű ül - figyelj rám, Rosie - fordítom komolyra a szót - ha szereted őt, ha tényleg szereted őt, akkor meg kell keresned. Beszélned kell vele, és igenis bevallanod neki, és talán saját magadnak is, hogy ezt most te baltáztad el. Nők vagyunk, emelt fővel kell járnunk, de tanulnunk kell a hibáinkból. És ha szeret, márpedig én úgy gondolom, hogy szeret ha ennyi éve megy ez köztetek, akkor meg fog bocsátani. Még a világ legjobb embere is követ el hibákat, Rosie. És tudnod kell, hogy soha nem okolhatod magad mindenért - bátorító mosolyt villantok rá, és remélem, hogy ez az egész amit idependerítettem, fog neki segíteni valamit. Bármit. Csak azt szeretném, hogy jobb legyen a lelkének. - Van még valami… amit el szeretnél mondani?
- Neem, ilyet még véletlenül sem mondtam! Meg nem is utalgattam semmi ilyesmire, csak tényleg örülnék, ha kicsivel kevesebbet foglalkoznának a munkájukkal, és többet velünk. Hugo ugyan nem mondja, de tudom, hogy őt is zavarja, hogy anya gyakorlatilag a Minisztériumban él. De tényleg ne haragudj! Tudom, hogy anya az egyik legjobb barátnőd, nem szeretném, ha rosszat gondolnál róla, vagy ilyesmi. De a tények attól még tények, hogy megszépítjük, vagy épp elfedjük őket. Tényleg nem szeretném rossz fényben feltüntetni anyát, de az is tény, hogy alig látjuk, mert szinte minden idejét a minisztériumban tölti a munkájával. És az még rendben lenne, hogy mi, gyerekek nem látjuk annyit, mert a Roxfortban vagyunk, és csak szünetekben megyünk haza. Vagyis nem, az sincs rendben. De az meg főleg nincs rendben, hogy még apa is alig látja. Mert a munka az első... mindig a munka az első. Hogy a dementorok ennék meg azt a fene nagy maximalizmusát! Ezután csöndben hallgatom, csak néha bólintok egyet, jelezve, hogy értem. Értem, és igaza van. Meg kell keresnem, és el kell mondanom neki, hogy velem van a baj, én nem bízom magamban annyira, hogy ne akarjam kerülni, pedig legszívesebben minden szabad időmet vele tölteném. Fenébe is, igen... és tudom, hogy ő is szeret, a múltkori roxmortsban történtek után aztán semmi kétségem nem lehet felőle, és mégis... - Igen, igazad van! Meg kell keresnem és el kell neki mondanom. El kell mondanom neki, hogy nem bíztam, bízok magamban, az érzéseimben annyira, hogy biztos lehessek benne, hogy bírni fogjuk az ezzel járó dolgokat. Ráadásul őt is féltem, mert egyikünk családja sem a legelfogadóbb fajtából való, és az iskolában is van elég gondja szegénynek, de elég makacs ahhoz, hogy úgy gondolja, bírni fogja. Pedig én csak meg szeretném védeni, amíg lehet, mert... mert szeretem! Bukik ki a számon, ezzel egyidőben megjelenik arcomon a már ismerős vörös árnyalat. Csodás... erről miért nem tudok már végre leszokni? Nem hiszem el! Meg az ezt követő kérdését sem. Mármint persze, elhiszem, meg érthető, de egy pillanatra felötlik bennem, hogy vajon tudja, hogy Scorpról és magamról meséltem az előbb? Tisztában van vele, és csak tetteti, hogy nem tud semmit? Nem, ő nem ennyire színlelős, szóval valószínűleg nem tudja. Nem tud rólunk, hacsak a fia el nem mondta neki. De vele meg megbeszéltük, hogy együtt mondjuk el a szülőknek, úgyhogy nem, ezt sem tartom lehetségesnek. Francba, kezdek nagyon összezavarodni, ennek egyáltalán nem lesz jó vége. Hogy honnan tudom? Nem tudom... csak ismerem magam. - Hátőőő... izé... azt hiszem, lenne, igen. Azt hiszem, el kéne mondanom, hogy... szóval, tudnod kéne, legalább neked, hogy... hogy a fiadról, Scorpról beszéltem az előbb. Scorpról és magamról. Most... most nagyon haragszol, jól gondolom? Pislogok zavartan, félve Astoriára. Nem úgy ismerem, mint aki olyan haragos természetű lenne, de mégiscsak a kisfiáról van szó, aki már nem is annyira kicsi... de mégis, fogalmam sincs, hogy fog reagálni a hír hallatán. Őt sem tudom átlátni, csakúgy, mint ahogy Scorpból is csak elég nehézkesen sikerül. Olyan kiszámíthatatlanok, ez pedig csak még nehezebbé teszi az egészet. Azért remélem, nem haragszik meg nagyon, és segít, hogy jó barátnő, jó feleség, esetleg jó anya lehessek. Soha nem árt elég korán elkezdeni a felkészülést az életre, ebben valószínűleg anyával is egyetértenénk.
A szemöldököm egy arasznyival feljebb szalad a mentegetőzése hallatán, és még el is mosolyodom halványan. Naiv, mindent túlgondoló gyermeklélek. Annyit beszél, és úgy mentegetőzik, mintha magát Griffendél Godricot sértette volna meg. - Édesem, elég jól ismerem anyádat, és tudom, hogy a munka néha nagyon behúzza - a néha talán költői túlzás, mert mint tudjuk, Hermione egy kicsit talán a munkájának él, ahogy annak élt mindig is - de ti vagytok nekik a legfontosabbak, és ne felejtsd el - mondom bátorítóan, ekkor még mit sem sejtve a későbbi fejleményekről - ami itt elhangzik, az köztünk is marad - és ahogy kimondom, úgy is gondolom. Tulajdonképpen tényleg nagyon nehéz lehet Hermione Granger gyerekének lenni. Hatalmas nyomás lehet, ha az iskolában az anyáddal hasonlítanak össze… vagy éppen az apáddal, mint Scorpiust.
Ééééés, persze, hogy félreért. Miért is ne értene félre? - Rosie, Rosie, azt kell megmondanod neki, csakis annyit, hogy szereted! - mosolygok rá, még mindig biztatóan - nem kell neki mindenről tudnia, nem kell neki tudnia, hogy nem vagy biztos magadban, mert ha ő is elbizonytalanodik, az bizony könnyen a kapcsolatotok végét jelentheti. És azt meg szerintem egyikőtök sem akarja - mondom neki, és közben visszaemlékszem, hogy milyen is volt az első pár évem Draco Malfoy-al. Sosem voltam teljesen biztos benne, hogy tényleg szerelmes belém. Még ma is eszembe jut Pansy, és a csodás sötét haja, és az, hogy milyen tökéletesen néztek ki együtt. Ilyenkor egy picit talán magamba is zuhanok, de el kell hessegetni ezeket a dolgokat - a szerelemnél nincs erősebb dolog ezen a földön. - mondom, s intek a pultosnak. Gyorsan kérek mindkettőnknek egy-egy italt, magamnak teát, Rosienak pedig amit szeretne, és ismét felé fordulok. Nézem az arcán megjelenő lángrózsákat, amik nagyjából olyan színben pompáznak, mint a haja. Közben figyelem a felénk lebegő poharakat. Felemelem a sajátom, beleiszok, de a szavai hallatán már jön is vissza a korty, és majdnem az egész az asztalon végzi, de még idejében visszanyelem. HOGY MIVAN?! Hogy Scorp… és ő…. és nem, nem lehet, Scorp még gyerek… még túl kicsi… ÉN MÉG NEM KÉSZÜLTEM FEL ARRA, HOGY NAGYMAMA LEGYEK! Na jó, Asto ezt most egy kicsit talán túlreagálod, vegyél erőt magadon, és engedd el az arcizmaidat. Rosie arcán őszinte bűnbánat fogalmazódik meg, én meg egy pillanatra elszégyellem magam, hiszen attól, hogy Scorpiusról van szó, még nincs jogom sem haragudni - bár azt nem is tenném -, sem ítélkezni. - Szóval - veszek nagy levegőt, és végre visszateszem a poharat az asztalra - Scorpius és te… - még egy nagy levegő - én ennek tulajdonképpen örülök - mondom, és rá kell jönnöm, hogy nem is mondok butaságot. Az kéne még nekem, hogy valami Parkinson félével járjon a fiam - kérlek, Rosie. Mesélj el mindent.
- Néha? Astoria néni, szerintem a néha elég keveset mondó kifejezés anya esetében. De igen, értem, mit akarsz mondani. És tudom, hogy apa és mi vagyunk a legfontosabbak neki, csak… néha szereti megfordítani a fontossági sorrendet. Vagy csak szeret segíteni. Ezt viszont megértem, mert én is ilyen vagyok. Azt hiszem, ezt egyértelműen tőle örököltem. Mármint persze, apa is segít, ha arról van szó, de… ő inkább az a típus, aki kivárja, amíg odamennek hozzá valami kérdéssel vagy problémával, akkor aztán persze, segít, meg megbeszéli az illetővel a helyzetet. Anya és én viszont… mi valahogy ösztönösen tudjuk, vagyis inkább érezzük, ha valakinek szüksége van segítségre. Pontosabban úgy érezzük, hogy szerintünk szüksége van valakinek a segítségre. Igen, ilyen is előfordul, nem feltétlenül kérdezünk előtte, van, hogy csak tesszük, ami szerintünk helyes. Én biztos. Anya valószínűleg már kinőtte ezt a szokását… vagy elfedi a törvényekkel… mert mire másra használhatná a politikát? Húzom grimaszra arcomat. Igen, látszik, mennyire szeretem anya munkáját. Meg úgy az egész politikai vonalat, ami azt illeti. Biztos, hogy én nem fogom követni… ezen a téren ne is számítson rá, hogy a nyomdokaiba lépek. De ezt ő is nagyon jól tudja, elvégre már hatévesen közöltem vele, hogy bocs, anya, de a politika kaki. Hiába, a gyerekek őszinték. Erre anya csak sértődötten felvonta a szemöldökét, meg az orrát, apa pedig csak nevetve megdícsérte a gondolkodásomat. Lehet, hogy sokmindenben anyára ütöttem, de ebben aztán egészen biztosan nem. Velem nagyon rosszul járnának a Minisztériumban. - Ő, meg a bizonytalanság? Na, azt valahogy nehezen hiszem. Még elképzelni is furcsa lenne. De igazad van, azt valószínűleg egyikünk sem akarja, hogy ennek vége legyen… főleg, hogy még csak most kezdődött. De egyikünk sem az a könnyen feladós típus, úgyhogy azt hiszem, meg tudjuk oldani. Meg kell oldanunk! Hangomban ugyan magabiztosság csillanhat meg, de legbelül még mindig bizonytalan, feszült és ideges vagyok, hiszen fogalmam sincs, hogy fog reagálni a hírre. Egyiküket sem tudom kiszámítani. Scorp ugyan megértő, de tudom, hogy nem fog tetszeni neki a beszélgetés. Persze, megértem, mert hát ugyan kinek tetszene, ha az újdonsült, barátnője két hétig kerülné? Főleg úgy, hogy talán ez az első kapcsolata egész életében? Nem tudom, erre még sosem kérdeztem rá nála, de nem is fontos… ő maga mondta, hogy nem érti az érzelmeit, szóval valószínűleg még ugyanolyan tapasztalatlan, mint amilyen én magam is vagyok. Ez nem baj, legalább egyikünk sem érzi magát túl bénának. Vagy ha mégis, hát… akkor együtt bénázunk. Együtt minden jobb. Te jó ég, már megint kezdek átmenni szerelmes kiskamasz üzemmódba… ez így nem lesz jó. Nem akarok Astoria néninek a fiáról áradozni, mert különben ő fog keríteni egy terelőütőt, és akkor nem biztos, hogy vissza tudok keveredni az iskolába. Vagy ha mégis, akkor az nem biztos, hogy a saját lábamon tehetem azt. - Én is teát kérek szépen! Köszönöm! Adom le a rendelésemet az izgatottságtól száraz szájjal, mikor Astoria néni megkérdezi, kérek-e valamit inni. Legalább ennyivel is több időm van összeszedni a gondolataimat. Ezzel csak az a baj, hogy ami nincs, azt nem lehet összeszedni. A hír hallatán valahogy úgy reagált, ahogy elképzeltem magamban. Nem, talán egy kicsivel jobban is. Elvégre, még a nyakamon van a fejem, tehát jobban állunk, mint gondoltam. Azt viszont egyelőre nem igazán tudom hová tenni, mikor megkér, hogy meséljek el neki mindent. Hát, ez érdekes lesz. - Mindent? Mármint… mi mindent? Mit szeretnél tudni? Azt hiszem, egyszerűbb lesz, ha kérdezel. Kérdezz nyugodtan, mindent elmondok, ami érdekel, de négy év elég hosszú idő ahhoz, hogy sokáig itt ülhessünk, azt meg nem biztos, hogy szeretnéd. Főleg azok után, hogy most mondtam, szeretem a fiadat. Teszem hozzá feszengve. Nem tudom, mi fog kisülni ebből az egészből, de talán rá lehet mondani, hogy a legrosszabbon, legnehezebben már túlvagyunk. Legalábbis az egyik oldalon. Az meg, hogy Scorp hogy reagál, az… azt hiszem, minél hamarabb ki kell derítenem, hogy hányadán is állunk egymással. A bizonytalanság se nekem, se neki nem tesz jót, és látom rajta, hogy szenved. Én meg attól szenvedek, hogy nem megyek oda megvígasztalni és megmondani neki, hogy nincs semmi baj… vele biztos nincs. Csak Rose Granger – Weasley megint hozza a formáját. Semmi különös.
Hermione Granger mindig is azon kevesek közé tartozott, akiket mély őszinteséggel csodáltam. Persze csak megfelelő távolságból. Annyira okos és talpraesett volt, nem mellesleg pedig bátor, és őszinte. Egész életemben a barátja akartam lenni, de még csak meg sem szólítottam. Mit szóltak volna a háztársaim, ha meglátják, hogy az “ellenséggel” barátkozom? - Ó, igen - nevetek fel, miután a kisvörös elregélte a történetet - Hermione Granger mindig is hőstípus volt, és az alma nyilván nem esik messze a fájától - mosolygok Rosiera bátorítóan, és egy pillanatra meg látom a szemében azt a tüzet, amit annó az édesanyja barnáiban véltem felfedezni. - Hidd el, Drágám - nézek rá hosszú pilláim alól mosolyogva - a fiúk is el tudnak bizonytalanodni. Sőt! Ők tudnak csak igazán kattogni a dolgokon, főleg ha a szerelmükről van szó - tudom, hogy Darco is ezt csinálja. Minden napját azzal tölti, hogy miattam aggódik. Minden percben azon kattog, hogy gyógyírt találjon a betegségemre. De mi van, hogyha ez sosem fog bekövetkezni?
Nagy levegőt veszek, amikor Rosie beavat abba, hogy a nagy szerelme, aki miatt alapvetően segítséget kért tőlem, az az én édes, pici fiam, Scorpius. Nyilván elég ideig bámulok üveges szemekkel a semmibe ahhoz, hogy a vörös lány feszengeni kezdjen, és talán egy kicsit kellemetlenül is érezze magát, ami miatt pedig én kezdem el egy kicsit szégyellni saját magam. - Ne haragudj, édesem, csak ez most egy kicsit meglepett… tudod, Scorp nem nagyon mesélt semmi ilyesmiről - sóhajtok - bár tény, hogy mostanában nagyon ritkán találkozunk.
Tudom, hogy Darcoval megbeszéltük, hogy amíg nem találunk megoldást a betegségemre addig nem nagyon kötjük ezt az egészet a fiunk orra alá. Tudom, hogy így jobb. De nekem akkor is hiányzik. - Csak érdekel, hogy mi történt. Hogy mégis hogy történt. Tudod, nem nagyon találkozom vele, és hiányzik. Csak szeretném hallani, hogy hogyan is alakul az élete.
Furcsa, értetlen pillantással fürkészem Astoria nénit, mikor megemlíti, hogy anya mindig is hőstípus volt, és emiatt biztosan velem is ugyanez a helyzet. Márpedig nem, valahogy nem áll össze a kép. - Bocsánat, Astoria néni, de... nem hiszem, hogy ez lenne a helyzet. Én nem szoktam hősködni... nem akarok megmenteni senkit sem, önmagától főleg nem, mert nem is tudnám. Csak... néha az igazságérzetem nem nyugszik, és olyankor muszáj tennem valamit. Magyarázok halkan, bár szinte semmi értelme. Még önmegnyugtatásnak sem biztos, hogy jó, mert én magam is tudom, hogy de, ha arra kerülne a sor, akkor bizony simán, gondolkodás nélkül indulnék csatába és védenék, akit csak tudnék. Bármiről is legyen szó. Arra, hogy a fiúk is el tudnak bizonytalanodni csak egy hosszú, mélyről jövő sóhaj a válaszom. Igen, ebben lehet valami... de miért nem mondta? Miért nem mondta, hogy nem biztos magában? Vagy bennem nem biztos? Fenébe, már megint kezdem túlgondolni a dolgokat... - Ha a fiúk is el tudnak bizonytalanodni, akkor rosszabb a helyzet, mint gondoltam! Azt hittem, legalább az egyikünk a helyzet magaslatán van, de ha ő se, meg én se, akkor abból bajok lesznek. Csendben hallgatom a magyarázatot és bocsánatkérést. Teljesen jogos a kérdés, mégiscsak az ő fiáról van szó. Én pedig most valamiféle betolakodónak érzem magam az életükbe, a családjukba. Bátorító, megnyugtató mosollyal fordulok Asto felé... mert tényleg nem haragszom rá. Nincs miért. - Hát, igazából én sem tudom, hogy történt, mert gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra változtak meg a dolgok köztünk. Egyik pillanatban még öltük egymást, legalábbis képletesen értve, a másikban meg... Tárom szét a karom. Tényleg nem értem, hogy lett belőlünk egy pár, de igazából nem is számít. - Az egyik mágiatörténet órára közösen kellett beadandót készítenünk a koboldlázadásokról. Aztán valahogy úgy alakult, hogy felajánlottam, megtanítom kviddicsezni, illetve előbb repülni. De valószínűleg nem figyelt oda eléggé, és leesett, és eltörte a karját. Segítettem neki, és elmentünk a gyengélkedőre, ő pedig a végén... nos, a végén elhívott magával ide, Roxmortsba. Azóta pedig együtt vagyunk, csak én nem bízom magamban, és most azt se tudom, mi van. Szóval nagyjából ennyi... de vigyázok rá, ne félj! Ne haragudj, hogy nem szóltunk, szóltam róla korábban, de nem tudom, mit csináljak... és nem szeretnék gondot okozni... senkinek sem.
Azt hiszem nekem is jól jött volna egy hozzám hasonló felnőtt, amikor gyerek voltam. Amikor nem tudtam, hogy mihez kezdjek az életemmel. Amikor nem tudtam, hogy mit kezdjek a szinte őrületbe forduló szerelmemmel Draco iránt. De nem volt. Nekem Lianon kívül nem volt senki másom. Senki, aki segíthetett volna rajtam, vagy a gondjaimon. Talán pont ezért viselkedek így Rosieval. Ezért próbálok a támaszává válni. - Ez kérlek határozottan a hőstípus velejárója, drágám! De ez nem baj! Kicsit sem. Sőt, inkább jó. Bennem is van egy kicsi ebből, és hidd el, sok mindenben segíteni fog az életedben a túlzott igazságérzeted. - Őszintének lenni jó dolog. Sosem szerettem hazudni, magamtól nem is tettem, csak ha kértek vagy kényszerítettek rá. Igazat mondok Rosienak. - Ők még jobban is, mint mi nők. Kell nekik a megerősítés, hogy tudják, jól csinálják a dolgokat - mosolygok rá. Draconak is mindig szüksége volt a megerősítésre. Hogy jó ember. Hogy jó apa. Hogy jó szerető. És én nem győztem neki bizonygatni, ahányszor csak hallani akarta, vagy hallania kellett, mert tudtam, hogy ezzel boldoggá teszem - hidd el, ha megbizonyosodik arról, hogy jól csinálja a dolgokat, akkor minden egy csapásra könnyebb lesz!
Istenem, annyira fiatal. Annyira szép, és ártatlan, és ó Merlin, ha az anyja tudná, hogy min megy most keresztül, bizonyosan foggal körömmel próbálna neki segíteni. De Rosie arca, és szavai arról árulkodnak, hogy Hermine Granger nem ér rá a családjára. Ez egyszerre szomorít el és nyugtat meg. Legalább nem én vagyok az egyetlen rossz anya a Roxfortban. Csillogó szemmel hallgatom végig ahogy beszél, látom az arcán, hogy teljesen elbűvölte a fiam, és ezen meg sem tudok lepődni. Hiszen annyira hasonlít az apjára. És a báj, ami az egész férfi ágat sújtja a Malfoy családban, engem is levett a lábamról annak idején. - Ugyan, Kedvesem! Nem okozol gondot senkinek sem! Ilyet még csak ne is gondolj! Ha hamarabb elmondtátok volna, többet tudtam volna segíteni. De hidd el, ebből nem lesz bonyodalom. Majd ha készen állsz és elmondod anyádnak, mi nők megoldjuk a helyzetet. Hiszen girl power van, nem? - mosolygok rá, és belekortyolok az italomba.
Na igen... mindig is sejtettem, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Mármint... most komolyan. Ha valaki jobban belegondol, akkor rájön, hogy kizárt, hogy pont Hermione Granger és Ron Weasley lányának ne legyenek bajai a fejében. Nem, nincs ki mind a négy kerekem... és? Normálisan, átlagosan élni unalmas. És mégis ki akar unalmas életet élni? Na ugye. Én egészen biztosan nem. - Micsoda? A túlzott igazságérzetem segíteni? Azt meg mégis hogy? Főleg úgy, hogy mellette akkora szám van néha, mint.... egy óriás. Az pedig nem tudom, miben, meg hogy segíthetne. Maximum annyiban, hogy könnyebben lecsapnak miatta. Az viszont nem lenne jó. Fogalmam sincs, hogy mégis hogy segíthetne az, ha gondolkozás nélkül segítek gyakorlatilag bárkinek, de ha Astoria néni mondja, akkor biztos úgy is van, szóval inkább ráhagyom. Mert nem kérdőjelezzük meg a felnőtteket. Kivéve persze ha valami nagy hülyeséget mondanak vagy tesznek. Akkor viszont nyugodtan. Anyáékat is kioktatom, ha arról van szó, nem vagyok szívbajos. Csak kamasz. Az mondjuk sokkal rosszabb, mintha szívbajos lennék. A hallottakat igyekszem minél gyorsabban megemészteni. Remélhetőleg sikerül is, mert hát nem vagyok olyan hülye, hogy ne tudnám felfogni a dolgokat. Nem hülye vagyok, csak önbizalomhiányos. Nem mindegy. - Nem az a baj, hogy ő ne csinálná jól a dolgokat. Az a baj, hogy én nem vagyok biztos benne, hogy jól csinálom-e. Bukik ki belőlem egyszerre minden bizonytalanságom, amit eddig igyekeztem magamba fojtani. Astoria néni szavai viszont megnyugtatnak, és erőt, hitet adnak, hogy elhigyjem, tényleg nem csinálok semmi rosszat. El sem tudom mondani, mennyit jelent ez most nekem... de tényleg. Ezért is lehet az, hogy még számomra is váratlanul állok fel és ölelem át szorosan. Ha a szavak cserbenhagynak, akkor majd beszélnek helyettük a tettek. Legalábbis remélem, hogy érti, mit is akarok átadni ezzel. - Ha hamarabb elmondtuk volna talán igen. De Scorp nem tudja, hogy tudod. Sőt, ami azt illeti, azt sem tudja, hogy találkoztunk. És azt hiszem, ha megtudja, abból sértődés lehet, úgyhogy ha lehet, akkor ne szólj neki te sem, jó? Anyáékat meg majd megoldjuk valahogy... az úgysem mostanában esedékes. Addig majd kitalálunk valamit. Mosolygok hálásan a nőre, és nagyot kortyolok az előttem álló italból, mert a sok beszédtől egészen kiszáradt a szám.
Nézem az arcát, és csak az jár a fejemben, hogy mennyire szeretnék én is újra gyerek lenni. Nem törődni az életemet körül szövő gondokkal, bejárni az iskolába, csókokat lopni, és órákról hiányozni, mert egy-egy sötét sarokban Dracóval csókolózok. Szeretnék újra tehermentes lenni. Jó lenne, ha az lenne a legnagyobb problémám, hogy tetszek e annak a fiúnak akit szeretek.
- Idők kérdése, és te is belátod majd, hogy igazságérzet jó dolog, és előre visz. - mondom egy aprót sóhajtva. Bevallom töredelmesen, egy kicsit bánt, hogy a fiam azt hitte, nem mondhatja el nekem, hogy egy Weasley lányba szerelmes. Sosem voltam aranyvér párti, sosem szerettem a kiközösítést, és azt hittem, hogy a fiam ezt pontosan tudja.
- Tudod Rose, én nagyon örülök nektek - pislogok rá a kávém felől - örülök, hogy a fiam boldog, és hogy egy ilyen gyönyörű, és okos lány mellett találta meg a boldogságát. És nem gondolom, hogy te bármiben is hibás lennél, vagy bajt okoznál. Nem szabad így rágörcsölnötök a kapcsolatotokra, és remélem az, hogy én áldásomat adom rátok, egy kicsit mindkettőtöket megnyugtat majd - leteszem a megüresedett bögrémet az asztalra. Remeg a kezem, de épp csak egy picit, alig észrevehetően. Kezdek kifáradni.
- Fiatalok vagytok! - mosolyodom el szélesen - éljetek, legyetek vidámak és boldogok, ráértek stresszelni majd akkor, amikor már nem jártok iskolá… - hirtelen jövő ölelése fojtja belém a szót. Elmosolyodom, és én is visszaölelek, mint egy szerető anya, mint egy védelmező oroszlán. - Ne izgulj, Kedvesem, nem fogom neki elmondani, de örülnék, hogy ha minél hamarabb túljutnátok ezen, és beavatnátok apáitokat. Minél tovább húzzátok, annál nehezebb lesz.
Fogalmam sincs, hogy most épp miért mondja, hogy majd belátom, hogy az igazságérzet jó dolog és előre visz. Tényleg nem értem. Mert most basszus... azt már most is tudom, hogy az igazságérzet igazán jó dolog, és előre visz, de néha hátráltatni is tud. Sokat. Főleg akkor, ha az ember lánya, vagy fia a kelleténél nagyobb szájjal is rendelkezik emellé, és még ki is nyitja azt. Na azt nem biztos, hogy díjazzák a környezetében lévők. Sőt, egészen pontosan szinte biztos, hogy nem díjazzák. Mert miért is tennék, ugyebár. Kiváltképp akkor necces a dolog, ha az ember lányának Hermione Granger az anyja, akiről azért köztudott, hogy hatalmas igazságérzékkel rendelkezik, leginkább ha a házimanókról van szó. Na jó, ez most gonosz volt, egyébként is hatalmas igazságérzettel rendelkezik, valószínűleg én is tőle örököltem az enyémet. -Persze, tudom, hogy jó dolog! Csak a jóból is megárt a sok. Vonom meg a vállam a mondandóm végén, mert tényleg nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel, meg azzal, hogy miért pont most akar nekem az igazságérzettel jönni. Mintha eddig nem lett volna olyanom. Pedig volt... -Örülök, hogy így gondolod... de tényleg! És persze, igyekszünk túljutni ezen, és elmondani apáéknak, csak hát... ismered apát. Biztos vagyok benne, hogy minden lesz, csak könnyű nem. Hát.... mindegy, majd lesz valahogy. Csak nem fogja bántani szegény Scorpot... azért annyira nem borul el az esze... legalábbis nagyon remélem. Teszem hozzá aggodalmasan, de többet már nem mondok, csak gondolataimba merülve hallgatok, és várom az esetleges reakciót.
Világéletemben önbizalomhiányos voltam. Furcsa, nem igaz? Egy Granger - Weasleyt éppolyan nehéz önbizalomhiányosnak elképzelni, mint egy repülésképtelen Pottert vagy Malfoyt. Nekik valahogy a vérükben van a repülés, a kviddics iránti szeretet, mintha az anyatejjel együtt szívták volna magukba az ehhez szükséges tusást. Csakhogy akkor nálunk nagyon benéztek valamit a szüleink, mikor készültünk, mert esetünkben szó sincs ilyesféle "családi tradíciókról". Szegény Scorpius nem szeret repülni, és hacsak lehet, a kviddicsről is csak nézőként szeretne hallani - annak ellenére, hogy megpróbálkozott a repüléssel. Miattam még erre is rávette magát, pedig láttam rajta, hogy nagyon nem tetszik neki a kialakult helyzet. Én pedig... én pedig hihetetlen módon önbizalomhiányos vagyok, legfeljebb nem látják rajtam, csak azok, akik nagyon jól ismernek. Ki nézné ki belőlem, Rose Granger - Weasleyből, Hermione Granger lányából, hogy nem bízik magában? Normális esetben szerintem senki. De ez az igazság. Igen, mindketten mellémentünk kicsit az öntőformának, mikor készültünk, de ez nem baj, együtt minden problémát meg tudunk oldani. Együtt. Csakhogy az utóbbi két hétben, azóta a roxmortsi beszélgetés óta ha tehetem elkerülöm Scorpot. Nem azért, mert nem szeretem, szó sincs róla. Csak nem bízok magamban, és félek, hogy ez rá is kihathat... azt pedig egyáltalán nem szeretném. Küldtem baglyot anyának a minisztériumba, apának haza, meg a Weasley Varázsvicc Vállalatba, hiszen ideje nagy részét ott tölti, George bácsi társaságában. SŐt, még arra is rávettem magam, hogy írjak Ginny néninek is, több szem többet lát alapon. De eddig egyetlen próbálkozásom sem járt sikerrel, a baglyaim elkeveredetek a levelekkel, vagy anya túl elfoglalt a válaszoláshoz, bár akkor valósznűleg nem állom meg szó nélkül... lényeg, hogy nem írt. Apa megintcsak, bár lehet, ő még azon kattog, hogy hogy tudná sértésmentesen megfogalmazni a mondandóját, miszerint az összes létező fiú hagyja békén az ő kislányát, mert különben megbánja. Na igen, ilyen az én apám... bár néha egyáltalán nem bánnám, ha kicsit normálisabban állna a helyzethez. És akkor arról még szó sem esett, hogy Scorpius Malfoy az a bizonyos fiú.
