hajnal kellemes, meleg takaróként borult a szobára. A város még az igazak álmát aludta, kintről csak a széllel versenyző autók hangját lehetett hallani. Én mégis fent voltam. A naplemente színeiben pompázó takarom alatt egyik oldalamról a másikra gördültem. Bárhogy is próbáltam, nem jött álom a szememre. A gondolataim szüntelenül zakatoltak megannyi különféle téma és történés között.
Hol az elmúlt napok eseményeinek képei, hol egy festményem, hol pedig a saját, nyomasztó kételyeim kivetülései jelentek meg. Mind rettentően éles, rikító színeket öltött, neon narancssárgák, pirosak és zöldek táncoltak a szemeim előtt. Feladtam. Ahogy megnyomtam az éjjeliszekrényemen pihenő telefon egyik oldalsó gombját az felvillant. Nem eset jól, égette az íriszeimet, mégis ki tudtam venni az időt. Fél hat volt. Vagyis éppen elég korán ahhoz, hogy a nap első sugarai utat nyerhessenek maguknak a nappali tört fehér függönyein keresztül. Lassú mozdulatokkal ültem fel, majd dörzsöltem ki a szemeimből a hűtlen álomszilánkok utolsó maradványait. Óvatos, már-már macskaszerű léptekkel osontam ki. Úgy éreztem, mintha tilosban járnék. Mintha csak egy tíz esztendős gyermek lennék, aki édességért lopakodik ki az éjszaka sötétkék óvó fátyla alatt. Holott erről szó sem volt. Mégis zakatoló szívvel pillantottam az édesapám szobájának ajtaja felé. Résnyire nyitva volt, áradt felőle a csönd. Tehát aludt. Ez némileg megnyugtatott. A nappaliba érve elnyomtam egy feltörni készülő, megkönnyebbült sóhajt, csak ez zavarta volna meg a hajnal rózsaszínes félhomályának törékeny csöndjét. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. Csak topogtam mezítláb a hideg padlón, az árnyékom ide-oda ringatózott, miközben hosszan nyúlt végig a szobán. Egyenes vonala, a pasztell színű, melegséget árasztó bútorokon meg-megtörve a szekrény felé mutatott. Mintha üzenni kívánt volna valamit. Nem hittem neki, mégis megindultam felé. Kellemes érzés volt mikor lábaim a meleg, bolyhos szőnyegbe süllyedtek. Hiába, az aranyosrózsaszín áprilisi reggelek csak szépek voltak, de melegek nem. Talán elkélt volna egy zokni, futott át az agyamon a gondolat, ám nem sok figyelemre méltattam. Inkább az egyik polcon elhelyezett könyveknek szenteltem a figyelmem. Megannyi szikrázó, rikító és kellemes színben pompáztak. Hívogattak. Végig húztam rajtuk az ujjam, minta így is eltudnák mesélni a bennük rejlő ezernyi történetet. Az utolsók előtt azonban megálltam. Azok nem könyvek voltak. Színes, virág díszítette kötéssel ellátott füzetek. Fényképalbumok. Ahogy a rajtuk található felírat hirdette, miután kivettem egyet. Kellemetlen gombócot éreztem a torkomban. Elfogott a késztetés, hogy visszahelyezzem oda, ahol volt és hagyjam ezt a pillanatot tova illanni. Mintha soha meg sem történt volna. Mégsem tettem. Inkább leültem a kanapéra, felhúztam a térdem, majd kinyitottam a füzetet. Seregnyi emlék tárult elém. Kedvesek, szépek, mosolygósak. Meglehet, egyikre sem emlékeztem, mégis mindegyik képen végig húztam az ujjam. Ha szomorúan is, de egy-egy mulatságosabb képnél felfelé gördült a szám. Néztem a férfit, aki bár hasonlított az apámra a tekintete mégis más volt, vidámabb, élettel telibb, néztem a nőt, akire hasonlítottam, akit az édesanyámnak nevezhettem és a kisfiút, aki valamiért mindig pórul járt. Hol homokvárba, hol vízbe esett. És néztem magamat… Charlotte-ot. Nem volt ismerős, nem úgy nézett a világra, ahogy azt én tettem. Nem rosszabbul vagy jobban, csak másképpen. A gombóc a gyomromban csak nőttön nőt, már-már kezdett elviselhetetlen lenni. Hiba volt, hiba volt levenni, hiba volt ezt elkezdeni. Megint azt éreztem, amit ilyenkor mindig. Mardosó fájdalmat és kétségbeesést, hogy nem lehettem az, akinek látni akartak. Megráztam a fejem és felnéztem. Ki akartam üríteni a fejem. Ez is hiba volt, csak úgy, mint feketét a kékkel összekeverni. Nem sok jó sülhetett ki belőle, ahogy most sem, ugyanis ismerős kék íriszekkel találkozott a tekintetem, melyek akár a sajátjaim is lehettek volna. Nyeltem egy nagyot, megszorítottam a kezemben lévő albumot, tompa fájdalom hatolt tőle az ujjaimba, enyhén remegtek a kezeim. Éreztem, ahogy melegszik az arcom és karmazsinvörös színt ölt. Inkább elkaptam a tekintetem. - Én csak… nem tudtam aludni - pillantottam a padlóra, mintha csak rajtakaptak volna valami tiltotton. Úgy is éreztem magam, noha semmi ilyesmi nem történt. Egy apró bolhát nagyítottam fel elefántméretűre. - És ott voltak… gondoltam nem baj - kerestem a szavakat, de nem igazán tudtam mit mondhatnék neki. Elvoltunk egymás mellett, jól, de eddig beszéltünk semmi mélyebbről, nem tudhattam mit gondol most. - Én nem akartam… - nem úgy nézett ki, mintha mérges lenne. - Tudtad, hogy van egy Monet albumunk is? Nem tűntél eddig nagy műkedvelőnek - dadogva intettem abba az irányba ahonnan a képeket elvettem. Kínos. Tudatában voltam annak, hogy milyen kínosan viselkedem, mégse tehettem ellene semmit, már-már maguktól jöttek a dolgok. Ha lehetett volna egy kívánságom, itt helyben beváltom, hogy nyeljen el a padló, nem most, hanem egy perccel korábban.
Bastiaan Walsh varázslatosnak találta
Life is like a box of crayons
Most people are the 8 color boxes but what you’re really looking for are the 64 color boxes with the sharpeners on the back
A napok egészen egyformán teltek, mióta Angliába költöztünk, talán a szokatlan környezet? Még csak ezt se mondhatnám, elvégre nem először jártam itt, a Minisztérium és az Auror parancsnokság azóta se sokat változott, csupán néhány ember cserélődött le. Inkább az időjárásnak tulajdonítottam, a szürkeségnek, a visszafogott embereknek, és annak, hogy túl sokan voltak mindenfelé. Megszoktam, hogy a szomszéd azt jelenti, hogy autóval, vagy kisrepülővel megyünk át, és délután már nincs is értelme elindulni, mert sötétedés előtt nem érünk haza. Nincs bajom a városokkal, Sydney sem nevezhető aprócskának, de ott se éltem volna szívesen. Talán Londonnál kicsit szívesebben. Ez azonban nem volt szempont, követtem a nyomokat, és már a gyerekek is egészen jól megszokták a környezetváltozást, én nem panaszkodhatom. Azt hiszem Kisbogyó balesete volt az a pont, ahol úgy éreztem, vissza kellene venni a tempóból. Sose derült ki igazán, mi történt, de azt hiszem elég erős amneziáláson esett át, nem csupán a feji traumának tulajdonítottam a történteket, ezzel azonban nem kívántam őt terhelni. Furcsa volt így a helyzet, sose voltam a szavak embere, de egyik gyerekemnek sem kellett magába fojtania semmit, mindig megbeszélhettünk egymással bármit. Ezt tudták. Kisbogyó viszont már nem tudja. Semmit se, jóformán. Hallottam a neszezést, hogy megtorpan, majd tovább megy. Sose voltam túl jó alvó, és mióta Kissárkány megint az iskolában volt, úgy éreztem még inkább figyelnem kell a lányomra. Régebben biztosan ki kérte volna magának ezt a gondolatot is, most azonban nem védte meg a tudása, az erős mágia használat, amit az anyjától örökölt. Felültem, majd kimentem a fürdőszobába, hogy kicsit rendbeszedjem magam, mielőtt reggelit csinálok. A nappalin sétáltam keresztül a konyha felé, nem akartam igazából megzavarni, csak feltűnt, mit nézeget. Csendesen álltam, miközben hátulról fürkésztem, rálel-e egy emlékre, egy halovány foszlányra, vagy bevillan-e valami. Igazság szerint nagyon is észrevehető volt a változás, de hogy ez baj lenne? Sose éreztem úgy, hogy ő nem az én lányom, hogy úgy kellene viselkednie, ahogy fél éve, vagy még korábban, fontosabb volt, hogy felépüljön. Minden más lényegtelen. - Ez a te otthonod is, Kisbogyó, azt veszel el, amit szeretnél. - Feleltem nyugodt hangon, már nem kisbaba, nem fogja megenni a fényképeket. - Nahát, el is felejtettem, hogy a nagyanyád mindent is lefényképezett… - Pillantottam a nyitott oldalra. - Édesanyád összerendezett vagy húsz külön albumot, aztán nagyanyád folytatta a hagyományt, hogy a végén külön könyves szekrényünk volt az albumoknak. - Magam részéről egy papírdobozban tartottam volna őket, akár a bűnügyi mappáimat. Praktikus, nem porosodik. Tekintetem arra fordítom, amerre mutatott, de nem, mintha nem tudtam volna egész pontosan, miről beszél. Azt hiszem azt sajnáltam leginkább, hogy nem emlékezett az édesanyjára, egyetlen vele töltött percre sem. Amúgy sem jutott túl sok számukra, de hogy még az is a semmibe vesszen. Fájdalmas valóság. - Valóban könnyebben különböztetek meg whiskey fajtákat, mint festőket. Édesanyád szerette nagyon, kiállításon is voltatok együtt… - Sóhajtottam, igazság szerint sose kérdeztem, akar-e hallani a múltjáról, végtére is, az segítség bármiben? De az anyjával más a helyzet, azt hiszem, azok fontos emlékek. - Ha lapozol párat, akkor szerintem arról is van kép benne, ahogy az egyik festménynél álltok. - Megtámaszkodtam a kanapé háttámláján, hogy előre hajolva mutassam, merre lapozzon. - Azt hiszem lefizetett valamivel, hogy vele menj, mert az elején egészen duzzogós képek készültek...
z otthonom? Sután, lassan és félve fogalmazódott meg bennem ez a kérdés a szavai hallatán. E falak között laktam, festettem, hajtottam álomra a fejem, kimondhatjuk, hogy itt életem. Ez egyértelmű volt. Mégis, hirtelen nem voltam biztos benne, hogy otthonként tekintek-e rá. Hiszen néha még most is összevertem az evőeszközös és a mindenes fiókot, és gyakran csak az egymáshoz érő fémek csilingelő hangja, vagy éppen annak hiánya ébresztett rá a tévedésre. Sokszor rossz ajtón akartam bemenni, mikor a fürdőbe készültem és a villanykapcsolót is mindig bent kerestem, holott kint volt. Néha sokkal inkább tekintettem magamra úgy, mint utazóra, vándorra, aki csak megszáll itt ideig, óráig, majd egyszer csak tovatűnik, hogy visszaadja a helyét annak, aki valóban ide tartozott. Charlotte-nak. Noha ez a gondolat része volt a mindennapjaimnak, próbáltam rá felkészülni, mégsem meg. Minduntalan újra és újra megrémisztett. Az igazság, hogy nem akartam eltűnni, még ha múltam nem is, de jövőm lehetett.
- Tényleg? Ennyire szerettek fényképeket készíteni? - sandítottam rá félszemmel, miközben végigsimítottam az egyik fényes, tükörsima kópián, amiről egy mosolygós, ismeretlen-ismerős nézett vissza rám. Egyszerű, mugli technológiával készült dara volt, nem olyan, mint a Reggeli Prófétában és más varázslapokban. Tulajdonképpen az egész album ilyenekből áll. Semmi sem mozgott, minden csak állt, megörökítve ezzel egy örökre elillant pillanatot. - Hol a többi? Már album. Az polcon, csak négy van azzal együtt, amit a kezemben tartok. Nyeltem egy nagyon. Kellemetlenül éreztem magam az apám társaságában. Nem a jelenléte okozott gondot. Ahhoz már hozzászoktam, a kezdeti nehézségek és furcsaságok után meglehetősen egyszerű, már-már természetes volt rá apaként gondolni, mintha mindig is így lett volna. Minden bizonnyal így is volt, ahogy az előttem fekvő képen mosolygó nő anya volt, ő mégis olyan megfoghatatlan volt. A gond inkább én voltam és az, hogy nem tudtam mit és hogy kéne tennem. Hogy mit vár tőlem, ha tudtam volna, ha elmondja, akkor... akkor talán tudok úgy viselkedni, ahogy kell. - Azt hiszem, tőle örököltem a festészet iránti szenvedélyem… nem szeretem a whiskeyt, keserű - próbáltam valami mosoly félét varázsolni az arcomra, úgy hittem, hogy ilyenkor valami ilyesmit csinálhatnak az emberek. Arról nem beszélve, hogy igazat mondtam, egyszeri kóstolás után valóban meg kellett állapítanom, hogy nem szeretem a whiskyt, sem pedig más alkoholt. Volt valami furcsa, kellemetlenül kesernyés mellékíze. Szinte szúrta az ízlelőbimbóimat. - De szerintem a képeknek is megvan a maga csodája, a formák, a színek, a képzelet szabadsága. Tudtad, hogy a modern és posztmodern műveknél gyakran már a szemlélőre van bízva, mit lát? Ahogy egy képnek több értelmezése is lehet, ilyen Dalítól Az emlékezet állandósága című kép. Több elemzést is olvastam róla az utóbbi hetekben és bár voltak hasonló elemek, de mind más és más következtetésre jutottak - sóhajtottam elégedetten. Szerettem a festményekről beszélni, ebben a témában igazán otthon és komfortosan éreztem magam. Mikor erről volt szó olyan érzés kerített hatalmába, mint egy nagy, meleg, biztonságot adó paplan ölelt volna körbe. Talán azért, mert ilyenkor nem számított, hogy ki vagyok és voltam, hogy mire emlékszem, csak az festmény vagy éppen a festő volt fontos, semmi más. Előre lapoztam ahogy kérte, noha először a másik irányba akartam, éppen csak sikerült elkapnia a lapot és a jó irányba hajtani. Éreztem, hogy az arcom vörös színt vesz fel. Ugyan nem láttam magam, de ha egy pipaccsal nem is, de egy közepesen érett almával bizonyosan fel tudtam volna venni a versenyt. - Nem elképzelhetetlen, pedig igen érdekes kiállítás lehetett. Kíváncsi vagyok mivel lehetett lekenyerezni... - néztem el az enyhén duzzogó lány háta mögött, hogy megszemléljek egy-egy apró, ujjpercnagyságú képet. Nem voltak ismerősek, a színek és alakzatok alapján pedig azt mondtam volna, hogy egy kortárs festő alkotásai lehettek. Talán a művész még most is élt. - Ha van időd, egyszer elmehetnénk együtt, biztosan kellemes lenne - csúszott ki hirtelenjében a számon az ajánlat, mire megdermedtem. Én… nem ezt akartam. Természetesen szeretnék időt tölteni vele, hiszen az lenne a cél, hogy megismerjük egymást, hogy minden normális legyen, még ha éppen nem is tudtam, hogy az pontosan milyen. - Persze, csak ha van kedved hozzá és élveznéd… én nem akarom, hogy kényszernek érezd, vagy gondold, nem az. El tudok menni egyedül is, ha úgy van… - suttogtam lehunyt szemekkel, miközben ismét szorosabban kezdtem fogni az album szélét. Megint megcsináltam. Sikerült egy igen kellemetlen helyzetbe sodorni magam, magunk. A pszichológusom is tanácsolta, hogy próbáljak nyitni a családom felé, ezt akár annak is lehetne tekinteni de… nem volt ez egy kicsit túl hirtelen?
Bastiaan Walsh varázslatosnak találta
Life is like a box of crayons
Most people are the 8 color boxes but what you’re really looking for are the 64 color boxes with the sharpeners on the back
Idegen volt minden alkalom számomra, amikor ennyire elbizonytalanodni láttam, szomorúnak tűnt. Nem azért, mert hiányzott a jól megszokott, határozott hozzáállása, ami már kiskorában kiütközött, makacsságunk egészen hasonló mértéket öltött. Számtalanszor szerettem volna már az értésére adni, bárhogyan viselkedjen is, bármennyire emlékezzen a régi életünkből, nekem mindig a lányom lesz. Akkor is, ha majd öregen és ráncosan ül a hintaszékében, és én réges-rég egy gödör mélyén fekszem majd. Jobb esetben. Egyáltalán nem érdekelt, hogy lecserélte a ruhatárát, hogy új hobbikat talált, vagy éppen az, hogy néha napján nem a megfelelő ajtón megy be. Mégis milyen embernek tarthat, ha szerinte ezek olyasmik, amik miatt mérges leszek? Jó kérdés, minden bizonnyal nem indulhat ki a mögöttünk álló húsz évből. Ha a kezem ügyébe kerül az, aki ilyesmit művel, valószínűleg csak bizonyos testrészei jutnak el az igazságszolgáltatás elé. Vagy annyi se… - Igen, a nagyanyád, nos, mindig tartott tőle, hogy ahogy idősödik, úgy majd sokat felejt, ezért a fényképekkel próbálta meg fejben tartani a dolgokat. - Csak lassan eszméltem, hogy mennyire furcsán hangzik a mi helyzetünkben ez, megdörzsöltem a tarkóm. - Amikor kicsik voltatok, akkor már elég modern volt a technológia ahhoz, hogy könnyen megtöltsön rengeteg ilyen albumot, az édesanyád pedig szinte adta alá a lovat. - Csóváltam meg mosolyogva a fejem, ha rá gondoltam, valahogy természetes reakció volt, hogy mosolygok. Nagyon jól megértették egymást a szüleimmel, az ember azt gondolná, hogy egy anyós és a menye folyton harcolnak, ha csendben is, de nálunk egyáltalán nem ez volt a helyzet. Inkább azt hiszem, hogy támogatták egymás ilyen-olyan mániáit. Ez kicsit erős megfogalmazás lehet, de ha az ember látta volna akkoriban a házunkat, bizonyosan megérti, mire gondolok. Legalább nem babákat gyűjtött, akkor bizonyosan a parancsnokságon aludtam volna. Mindig. - A gardróbban, a kicsomagolatlan dobozokban. Ha meg szeretnéd nézni őket, kihozhatjuk. - Ajánlottam fel, igazság szerint sose nézegettem egyedül a képeket, ezért nem csomagoltam még ki. Éreztem, hogy feszült, bármennyit is változott, a rezdüléseiből tudtam, azt hiszem ez megmarad, vagy csak szülői ösztön lenne. Biztos vagyok benne, hogy Ava sokkal jobban tudná ezt a helyzetet is kezelni nálam. Mindig feltalálta magát, és sose lehetett egyetlen váratlan problémával se beléfojtani a szót. Ilyenkor csak még jobban hiányzott, azon kevesek közé tartozott, akiknek szívesen fogadtam a tanácsát és meglátásait. - Meglehet, kreatív volt, és szívesen csinált mindenfélét. - Gondolkoztam el, ennek néha az egész ház megitta a levét, mert ha egyszer beindult, egy tornádó se állította volna meg. - A whiskey egyébként sem neked való, kiégett rendőrnek, vagy rock-starnak kell lenni ahhoz, hogy az ember méltósággal ihassa, miközben lemezről hallgat komolyzenét! - Vagy valami effélét szoktak a filmekben. Sokkal fesztelenebb volt, amíg a képekről beszélt, gondolom a személytelenségük miatt. Nem sokat konyítottam a festészethez, meg tudtam különböztetni a színeket, és azt hiszem nagyjából ennyi. A stílus, ecsethasználat, korszakok, nekem ezek semmit nem mondtak, és különösebben nem is jelentettek. Bár ez nem jelenti azt, hogy unatkoznék egy ilyen beszélgetés közben, szívesen hallgattam annak idején Ava áradozását is, pedig akkor sem voltam felkészültebb erre a témára. - Gondolom attól függ, hogy milyen lelkiállapotban látod őket. Ha szomorú vagy, a legboldogabb dologban is meglátod a bánatot. Vagy valami ilyesmi. - Nem nekem való ez a művészetes téma, sose tudtam jól kifejezni magam, maximum, ha arról volt szó, hogy vallomásra bírjak valakit, akkor kiválóan megértettük egymást. Elég hamar. Zavarba jött, bár fogalmam se volt, mitől. Most valami rosszat csináltam? Csak hagynom kellett volna? Sose lehettem biztos benne, mit kellene csinálnom, vagy mondanom. Felidézzek valamit a múltból, vagy csupán lépjünk tovább, és gyűjtsünk új emlékeket? Egyik se esett volna nehezemre, de kész válasza egyetlen embernek se volt, mi a megfelelő megoldás, hiszen minden eset más és más. - Megmondanám, ha tudnám. - De sose árulták el. Ajánlata meglepett, és úgy vettem észre, hogy őt magát is. Megvakartam az államra simuló két napos borostát, aminek harc sercegése betöltötte a szobát, annyira csend lett. Most akkor azt szeretné, hogy inkább nemet mondjak? Áh, lehetetlennek éreztem, hogy valóban megfejtsem, mi lenne a legjobb. Előre nyúltam, és nyugtatóan megsimogattam a feje tetejét, régen ez mindig hatott, ha rosszul érezte magát. - Kisbogyó, csináljunk egy kis vasárnapi palacsintát, aztán teli hassal kiválaszthatod, hová szeretnél menni. - Végtére is csak sétáról, és képekről van szó, rosszabb helyet is el tudnék képzelni egy vasárnap délutánra. - Szívesen elmegyek veled, ma egésznap szabad vagyok, bűnöző mentes a vasárnap! - Emelkedtem fel, és a konyha felé vettem az irányt. Ez volt a megállapodás, hosszú évek óta betartottam, még ha senki se maradt, aki számon kérhette volna rajtam.
ülönös, szomorú-vidám mosollyal hallgattam az egyszerű, melegséget árasztó történetet arról, hogy miért is volt ennyi albumunk a múlt teletűzdelve a múlt megfakult, eltűnt emlékeivel. Bár nem kerestem, mégis találtam abban valami keserédeset, hogy a nagymamám magának készítette ezeket, hogy majd amikor öregedik is emlékezzen a szépre, most mégis nekem jelentettek kapaszkodót. Kapaszkodót a múlt ahhoz hogy kinek kellett volna lennem és ki nem voltam. Mégis, jól esett nézni a képeket, megismerkedni azokkal az emberekkel, akikkel én már sosem találkozhatok. Mint apám szülei és az édesanyám. - Akkor biztosan nagyon jóban lehettek - tűnődtem el, miközben lapoztam egyet az albumban, ahol a sok kép között pont volt egy, ahol ketten, egymás vállát ölelve, mosolyogtak a kamerába, a háttérben Ausztrália jellegzetes épületével, az Operaházzal. Noha én nem voltam ott - vagyis… sokkal inkább nem emlékeztem rá - megismerni bármikor megismertem volna. - Nem - ráztam meg bizonytalanul a fejem -, nincs rá szükség - vagy sokkal inkább csak nem akartam, hogy szükség legyen rá.
Az orvosom már többször is tanácsolta, hogy próbáljak meg minél több fényképet nézni és felidézni valamit, hátha eszembe jut egy-két emlékfoszlány. Én pedig amennyire vágytam erre, annyira féltem is azt a pillanatot, amikor elkezdek emlékezni. Az érzéseim ambivalensek voltak ezzel kapcsolatban, talán már-már túlságosan is. Erről azonban nem beszéltem senkinek, úgy éreztem, hogy bármennyire is akarták vagy éppen próbálták volna, senki sem értene meg. - Hiányoznak? - simítottam végig a fényképen, miközben kicsit hátrébb helyezkedtem. Ezzel nem csak az volt a célom, hogy jobban lássam apa arcát, hanem az is, hogy kicsit elszakadjak a fényképektől. A kérdés nem tudnám megmondani, hogy miért bukott ki belőlem, amint kimondtam, meg is bántam. Éreztem, amint a pír alkonyvörösre festi az arcom, megint. Erősen markoltam meg, majd öleltem magamhoz a kanapén található díszpárnák egyikét. Én magam is tudtam, hogy ostobaság volt a kérdés, hogyne hiányoztak volna neki, hiszen az egyikük a felesége, míg másikuk az édesanyja volt. Mégis, valahol legbelülről, egy ördögi kis hang azt súgta, hogy valójában nem ez érdekelt. Hanem az, hogy én… hogy Charlotte hiányzik-e neki, csak én magam túl gyáva voltam ahhoz, hogy szemtől szembe rákérdezzek. Próbáltam már, akartam már, de a tagjaimat mindannyiszor megbénította a jeges félelem, olyannyira hogy nem hogy mozogni, de mintha még beszélni is elfelejtettem volna egyszeriben. - Akkor te melyik vagy? - próbáltam incselkedni, hiszen ha nem csalt az emlékezetem, láttam már whiskeyt inni, noha nem annyit, hogy bármi negatív jelzőt rásüthessek. Ugyan én magam nem szerettem az alkohol ízét, eltudtam fogadni, hogy egyesek szerették, mi több: ellazította őket. Nem volt ezzel baj, amíg az ember ismerte a mértéket. - Valahogy úgy - bólintottam lelkesen. Szerettem a képekről és a festészetről beszélni, az valahogy én voltam. Abban otthon voltam és úgy lehettem mindenki előtt önmagam, hogy az nem volt számára kényelmetlen. - Noha szerintem úgy a legjobb képeket nézegetni, ha éppen egyik sem vagy, egyszerűen csak létezel. Akkor tud rád igazán hatni egy festmény, akkor tudod a legjobban átélni azt az állapotot, amit a festő szeretett volna, vagy éppen amiben akkor volt, amikor készítette. Persze, erre utaló nyomok a téma és a színhasználatban mindig vannak, így megállapítani bármikor meg tudod, de az nem ugyanaz, amikor átadod magad neki. Azt hiszem ezért is szeretem ennyire csinálni, így úgy érzem, hogy ha csak egy pillanatra is, de nyomot hagyok az emberekben… a világban - így, ha el is tűnnék egyszer és visszatérne az igazi Charlotte, lesz bizonyíték arra, hogy tényleg voltam és léteztem. Ez pedig, ha a félelmet nem is űzte le - mert annak hideg fenyegetését mindig éreztem -, de némi vigaszt és örömet nyújtott a mindennapok szürke monotonitásában. Mély levegőket véve, az alsó ajkam rágcsálva vártam a válaszát. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy jó ötlet volt-e az ajánlat vagy sem. A nem felé hajlottam, hiszen azt mondta, hogy ő maga nem annyira kedveli a festészetet. Vagy… csak a gesztusai mutatták ezt. Hirtelen nem tudtam volna megmondani. Azt, hogy mi lepett meg jobban, a simogatása - mely egyszerre volt ismerős és ismeretlen - vagy az, hogy igent mondott a kérésemre, nem tudtam volna eldönteni. - Tényleg? - kérdeztem őszinte döbbenettel. - Már mint persze, örülök neki, csak nem hittem. Vagyis az előbbiek alapján nem tűntél olyannak. Nem kell csak miattam, ha nincs kedved, tényleg nem muszáj… - fúlt suttogásba, majd kínos némaságba a szabadkozásom. Én magam is éreztem, hogy kellemetlen, de nem tudtam mást tenni. Nem akartam, hogy csak és kizárólag a helyzetem bonyolultsága miatt kényszerítse magát arra, hogy velem jöjjön. Így egészen biztosan nem éreztem volna jól magam, ha tudom, hogy ő csak miattam csinálja.
Bastiaan Walsh varázslatosnak találta
Life is like a box of crayons
Most people are the 8 color boxes but what you’re really looking for are the 64 color boxes with the sharpeners on the back
