Tudtam én, hogy nem lesz egy egyszerű menet a hazatérésem... de valahogy éreztem, hogy nem szabad üres kézzel visszajönnöm, mert akkor csak még rosszabb helyzetből indulok. Úgyhogy akiről tudtam, hogy mit tudnék vinni neki engesztelésképp, annak be is szereztem az adott dolgot. Többek között Dominak is. Szerintem már a tavaszi szünetben is alig tudta visszafogni magát, hogy ne akaszkodjon rám rögtön, hogy mit hoztam... nálunk ez ilyen kimondatlan egyesség volt, hogy ha valamelyikünk megy valahová, akkor hoz a másiknak valamit. Szuper... akkor igazából nem is kellett volna titkolnom előle. Már mindegy. De így legalább van valami, amivel ki tudom engesztelni, mert még mindig nagyon haragszik, amiért szó nélkül leléptem... pontosabban nem azért haragszik ennyire, mert leléptem, hanem mert még neki sem szóltam előtte. Kész csoda, hogy sikerült rávennem erre a roxmortsi találkozóra. Na meg az is, hogy az ajándékom - ami épp a táskámban alussza édes álmát, legalábbis az egyik, a másik mellettem lépdel puha tappancsain, és vidáman kémleli a Roxmortsi házakat és a főutcát - nem akar már mindent megrágcsálni. Nem úgy, mint akkor, mikor sikerült beszereznem. Persze kap egy sokkal veszélytelenebb egyedet is, de mivel tudom, hogy ugyanolyan állatbolond, mint én vagyok, így úgy érzem, ez jó aduász lesz majd, ha végül mégsem akarna megbocsátani nekem. Azért remélem, erre nem kerül sor. - Szia, Domi! Mi a helyzet? Régóta vársz már? Igyekszem szóra bírni, legalább egy kicsit, hogy ne megkukulva, néma csendben kelljen sétálgatni, mert azért az enyhén szólva kínos lenne. De ahogy ismerem nem sokáig bírja csöndben, úgyhogy remélhetőleg hamarosan megtörik a jég, és legalább szóbaáll velem. Ha mégsem, akkor kénytelen leszek a tervezett idő előtt odaadni az ajándékát.. legalább az egyiket. Azért remélem, nem kell rögtön ellőnöm a lényeget, mert akkor bajban leszek a végére. De végülis mindegy, lényeg, hogy végre ne haragudjon amiatt, hogy leléptem. A többi már mellékes.
~ Megjegyzés: Ha valami nem jó visíts ~ Szószám ~I'm coming home ~ ★ ~
Vendég
Csüt. Május 07, 2020 10:25 pm
Teddy & Dominique
Először élből el akartam utasítani Teddy meghívását a Roxmortsba. Még mindig szörnyen dühös vagyok rá, több szempontból is, és habár általában hamar enyhülni szokott a haragom, mostanában eléggé magam alatt vagyok, így nem olyan egyszerű ez, mint máskor. Elsőre egyből be akartam vágni a levelet a kandallóba és elégetni, majd teljes mértékben megfeledkezni róla, de végül valamiért mégsem tettem. Ha jól sejtem, amit sejtek, akkor úgy is ki kell majd békülnöm Teddy-vel előbb, vagy utóbb, ezért sóhajtva, mégis csak eltettem a levelet és elhatároztam, hogy elmegyek a találkozóra. Természetesen kedvem továbbra se semmi, és még mindig haragszom rá, de az esélyt megadom neki, hogy változtasson a dolgokon. Késve érkezem: mint mindig, mindenhonnan, de kivételesen még ő sincs itt, biztosan azért, mert sejtette, hogy nem fogok időben érkezni. Ő is egyike azon embereknek, akik elég jól ismernek. Sajnos. Türelmetlenül toporogva várakozom az utcán, amikor végre meghallom a hangját. Egyből felé pördülök, és felveszem a védekező felállásomat: keresztbe fonom magam előtt a karjaimat és elég bosszús arckifejezést veszek fel. -Igenis sokat kellett várnom. – Mondom duzzogva, pedig nem várhattam többet pár percnél. De most éppen duzzogok, olyankor pedig az ilyen apróságok nem igazán számítanak.
Már épp kezdenék bele a nem túl kedves monológomba arról, hogy itt pazarolja a drága időmet, amikor nekem tanulni kellene, de mielőtt kinyitnám feltűnik mellette… az egy kutya? -Ó, de aranyos vagy! – Esek ki teljesen a sértett szerepemből és már guggolok is le a kutyához. Láthatóan tetszik neki a bók, mert már lelkesen szalad is hozzám, és jó pár nyalintást intéz az arcomra, amit én ragyogó mosollyal fogadok és egyből simogatni kezdem, teljesen megfeledkezve egy pillanatra a külvilágról. - Hogy hívják? Hány éves? Hol szerezted? – Bombázom a kérdéseimmel Teddyt, majd hirtelen észbe kapok és igyekszem a mosolyomat letörölni az arcomról. -Ez nem azt jelenti, hogy megbocsátottam, mert nem. – Közlöm vele, igyekezve jeges hangot megütni, de egyre nehezebben megy fenn tartani ezt a látszatot, miközben ez a gyönyörűség továbbra is lelkesen nyalogatja az arcomat, és küzdenem kell azért, hogy ne boruljak fel a nagy örömködésében. Az állatok mindig is könnyen elfogadtak.
Na, most aztán nehéz helyzetbe hozott. Stílusosan mondhatnám úgy is, hogy kutyaszorítóba kerültem. És még csak azt sem mondhatom, hogy önhibámon kívül. Mert igen, leléptem, és nem, nem szóltam neki róla, hogy most eltűnök. Pontosabban neki sem. De azt hittem, majd Vic szól neki, úgyis mindent megbeszélnek... pont ezt nem? Vagy van, amit a testvérének sem mond el az ember? Igazából nem is számít. Ami most fontos, az az, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy sikerüljön jobb belátásra bírni a duzzogó vöröst. A francba is, ez nehéz lesz. - Bocsánat! Nagyon sajnálom, hogy várnod kellett, pedig siettem, ahogy tudtam... tényleg! Tudom, legalábbis nagyon remélem, hogy jól sejtem, hogy hozta a formáját. Ami azt jelenti, hogy nem is kellett olyan sokat várnia, csak most duzzog, és semmi pénzért nem vallaná be, hogy valószínűleg épphogy ideért időben. De tényleg, semmi pénzért. Mondjuk, az ő ismeretében esetleg egy sárkányért, vagy valami hasonlóan veszélyes állatfajért talán, de csak talán meggondolná magát. Az azonban sajnos nincs a birtokomban. Ami pedig egyúttal azt is jelenti, hogy neki sem lesz. Most egészen biztosan nem. Viszont nem akarok vele vitatkozni, úgyhogy jobbnak látom a rövidebb utat választani, és neki adok igazat. Örüljön neki, élvezze ki, mert ilyen se túl gyakran fog előfordulni a közeljövőben. De erről persze nem kell tudnia. - Köszönöm szépen! Ja, hogy... nem is nekem szólt, értem én! Hát, ezt bebuktam, és ügyesen megköszöntem a mellettem figyelő, szőrös négylábúnak szánt bókot. Mondjuk nem is tudom, mégis miből gondoltam, hogy nekem bármi ilyesmit is mondana, hogy aranyos vagyok. Nagyon maximum ha beteg... de most egyáltalán nem úgy tűnik, mint akinek súlyos betegsége lenne. Vagyis hát... talán egy enyhe Duzzogis Maximusa lehet, de az is hamar elmúlik. Legalábbis nagyon bízom benne. A kérdésáradatra muszáj felnevetnem, nem tudom magamban tartani... még akkor sem, ha tudom, hogy jobban tenném, ha most nem tennék semmi félreérthetőt, mert még mindig mérges rám. - Lassabban, Domi, lassabban! Egyszerre egy kérdés, mert nem tudom mindegyiket egyszerre megválaszolni! Két éves és az egyik ismerősömtől szereztem nemrég. Még nincs neve, de... talán te adhatnál neki! Na, mit szólsz? Érdeklődöm még mindig mosolyogva figyelve a lányt és a kutyust. Tudtam, valahogy éreztem, hogy jó párost fognak alkotni ők ketten, és a kutya miatt talán még Domi szülei sem szólnak semmit. Legalábbis emiatt nem. A másik, még mindig a táskámban alvó négylábúval kapcsolatban már nem vagyok olyan biztos benne, de majd kiderül. Viszont Domi még mindig nem békélt meg, és ezt a tudtomra is adja. Mert nem, nem ő lenne, ha nem kötné az orromra. - Jól van na, értettem! De most komolyan, mit tegyek még, hogy ne haragudj? Domi, pont azért hívtalak ide, hogy megpróbáljunk kibékülni, de ha te ennyire dühös vagy rám, akkor nem tudom, mit tehetnék.... Vakarom meg a tarkómat idegességemben. Tényleg nem tudom, mit szeretne a lány, de az biztos, hogy innen addig nem megyünk sehova, amíg ki nem békültünk. Magam miatt is, de miatta, és legfőképpen a nővére, Vic miatt. Éppen elég Victoireral rendezni a dolgokat, nem hiányzik egy perpatvar a húgával is. Nagyon nem. Úgyhogy remélem, hamar észhez tér és megnyugszik végre, hogy értelmesen tudjunk beszélgetni.
Nehéz úgy fenntartani az eddigi haragomat, amikor pontosan el találja a gyenge pontomat és egy kutyával állít ide hozzám. Hogy lehetne így rá tovább haragudni? Pedig olyan jól elterveztem, hogy milyen szép kis fejmosást fogok neki adni arról, hogy nem csak engem, hanem Vicet is szépen itthon hagyta a pácban, és hogy nagyrészt ezért is döntött végül úgy, hogy nekiáll utazgatni, és így őt is hiányolnom kellett, de minden amit elterveztem, elvész az éterben, a kutya miatt. - Persze, persze, higgyem is el. - Forgatom a szemeimet felé sem nézve, de a mosolyt most már tényleg nehezen tudnám letörölni az arcomról. Hihetetlen, hogy elég csak egy kutyával megjelennie és minden rendbe zökken, de úgy látszik, én már csak ilyen egyszerűen lekenyerezhető vagyok. Ő pedig ezzel pontosan tisztában van. - Te most komolyan azt hitted, hogy a bók neked szólt? - Nézek rá csodálkozva egy pillanatra, felvont szemöldökkel, aztán önkéntelenül is, de jóízűen felkacagok. - Soha nem mondanék neked ilyet. Még Devnek is csak ritkán mondom, habár ő megérdemli. - Teszem hozzá, csak hogy tisztában legyen itt a dolgokkal. Már tényleg nem haragszom rá, hiába próbálom továbbra is fenn tartani ezt az álarcot, de az igazság az, hogy… hiányzott. Nagyon.
-Hát egy igazi tündér vagy. - Magyarázom a kutyának ragyogó mosollyal, miközben hallgatom Teddy válaszait fél füllel, de igazi érdeklődéssel. - Kisfiú, vagy kislány? - Teszek fel egy újabb kérdést, miközben a füle mögött kezdem vakargatni a kutyust, aki láthatóan ezt borzasztóan élvezi. - Örülnék neki, ha én nevezhetném el. - Vallom be nagy mosollyal, és most már egyenesen ölelgetem a kutyát, mintha mindig is ismertem volna. Egy kívülálló számára elég érdekes lehet ez a jelenet, de egy cseppet sem érdekel, hogy mit gondolhat rólam más, legalábbis ebben a helyzetben semmiképp.
- Na jó, nem tudom tovább megjátszani magam, sosem voltam jó ebben. - Sóhajtok fel, miközben nagy nehezen elszakadok a kutyától és újra felegyenesedek. - Nagyon haragudtam rád. Megjegyzem teljesen jogosan. - Küldök felé egy morcos pillantást. - De már nem tudok rád haragudni. Ezt pedig csak is neki köszönheted. - Tér vissza a tekintetem a kutyára, és egyből megint mosolygok. - Nem ér, hogy mindenki ismeri a gyenge pontjaimat. - Sóhajtok fel teátrálisan, de aztán már lépek is oda hozzá és szorosan átölelem, amit már nagyon régóta meg akartam tenni. - Hiányoztál. Ha még egyszer elmész így szó nélkül, akkor kiheréllek, remélem tudod. - Mormogom, de azért még jó darabig nem engedem el. Úgy kell ágaskodnom a végén, hogy egy puszit is adjak az arcára a végén, hogy aztán visszatérjek a kutyához. - Nagyon kis jólnevelt. - Jegyzem meg, tovább simogatva, ezúttal most már a hasát, mert hanyatt vágta magát. - Elvárom, hogy meghívj valami édességre. - Nem is én lennék, ha ezt nem mondanám.
Ha valamit nem tudtam megtenni a Weasley vagy a Potter család közelében, akkor az tartós haragtartás. Na meg a komolyság. Na igen, a komolyság se megy olyan könnyen. De most komolyan, kinek menne? Főleg úgy, ha az illető metamorfmágus, tehát gyakorlatilag a fejére vannak írva az érzései? Mert igen, nálam pontosan ez a nagy helyzet. Ezért is nehéz most magamon tartanom a hű, de nagyon komoly, bűnbánó ábrázatot. Mármint persze, bánom, meg sajnálom, hogy itt hagytam őket, de most sokkal nagyobb az öröm bennem, hogy újra itt vagyok vele, velük, minthogy azon rágódjak, mit tettem. Arra lesz még időm meg lehetőségem bőven. Van egy olyan érzésem, hogy gondoskodnak róla, hogy ne felejtsem el. De ahogy látom, Domi sem áll igazán a helyzet magaslatán. Ezen a téren legalábbis semmiképp. - Hát… tégy, ahogy jónak látod! De szerintem igazán elhihetnéd, ugyanis igen, pontosan ez a helyzet! Rántom meg a vállam hanyagul, mégis kissé sértődötten. Mint akinek egyébként teljesen mindegy, éppen mit is gondol a másik, ugyanakkor viszont mégiscsak besértődött, mert nem veszik komolyan, hogy ő igenis komolyan mondta, amit mondott. Mégis milyen dolog ez? - Te pedig most komolyan azt hitted, hogy én komolyan azt hittem, hogy nekem szólt? Eresztek meg egy apró vigyort felé, de valószínűleg úgysem figyel, hiszen teljesen el van foglalva az új kedvencével. Na igen, tudtam én, hogy jó ötlet nekiadni a kutyust. Persze, azzal is tisztában vagyok, hogy ezzel még korántsincs minden elrendezve, de… talán valamennyit javítottam a helyzetemen. Legalábbis nagyon remélem. Meg hát… mégsem haragudhat rám örökké, azt ő sem bírná. Főleg mert akkor Vicet is megbántaná, azt pedig nem szeretné. Tudom, ismerem. - Kislány. És persze, hogy elnevezheted! Merlin szerelmére, hát a tied, Domi! Naná, hogy te választhatod ki a nevét a kislánynak! Mosolyogva figyelem a kutyus és Domi kettősét. Egyelőre nem mondok semmit… leginkább azért, mert a mondandója a torkomra forrasztotta a szót. Ez is elég ritka, de most sikerült neki. Ügyes leányzó, meg kell hagyni. - Hééé, mi tetszik? Mit csinálsz? Eszedbe ne jusson! Na és… szerinted anyukád hagyná, hogy ilyen csúnyaságokat csinálj? Pislogok rá fájdalmas kiskutyatekintettel. Nem tudom elhinni, hogy most komolyan megfenyegetett, hogy ha még egyszer eltűnök, akkor elbúcsúzhatok a férfiasságomtól. Mi a Merlin? Ugyan nem igazán értek egyet a szavaival, de az tény, hogy nekem is nagyon hiányzott. Így aztán egyáltalán nem esik nehezemre viszonozni az ölelését. Az édesség emlegetésére viszont már tényleg nem bírom tovább, és elnevetem magam. Hiába, tipikus Domi reakció. Nem is ő lenne. - Na, még mit nem! Meg toronyórát lánccal, mi? De persze, mintha nem tudnád, hogy veszek neked édességet! Viszont… van itt valami más is, amit neked szántam. Most szeretnéd, hogy odaadjam, vagy majd az édességadagod után? Szerencsére még viszonylag jól bírja a másik ajándékom, de nem tudom, mikor gondolja úgy, hogy márpedig ő felfedezi magának a környezetét. Remélem, kibírja még egy ideig, és nem kell idejekorán lelőnöm a meglepetést, de a választást mindenképpen meghagyom a lánynak. Ahogy ismerem nem tud ellenállni a meglepetéseknek, szóval hamarosan úgyis kikerül a rejtekéből a szóban forgó valami. Van egy olyan érzésem, hogy már nem kell sokáig várnia a szabadulásra.
Igazából még egy darabig biztos képes lennék arra, hogy figyeljem ahogy szenved, miközben próbál kiengesztelni, de mégis megesik rajta a szívem. Ezt teszi az emberrel az, ha valakit igazán szeret. - Jó, rendben, elhiszem. - Mondom végül, sokkal enyhébb hangon, kevésbé ügyelve arra, hogy továbbra is fenn tartsam a sértettség látszatát, ami igazából csak egy újabb elcseszett védekezés a részemről, mert amikor elment nagyon sokáig hiányoltam. Talán nem úgy, mint Vic, és valószínűleg teljesen más értelemben, de Teddy nagyon fontos nekem, és mindig is meghatározó szerepet töltött be az életemben. Az, hogy egyik pillanatról a másikra már úgymond “nem számíthattam rá”, eléggé megviselt. - Ne akard, hogy megüsselek. - Vetek Teddy felé egy csúnya pillantást, de a mosoly továbbra is elárul, így már kár is lenne tagadni, hogy már rég megenyhültem és már csak makacsságból teszek úgy, mintha… mert nehogy már egyszerű dolga legyen szerencsétlennek. Még mit nem, szenvedjen csak… még pár percig.
- Szóval akkor ő tuti az enyém? - Pislantok fel Teddyre reménykedve, és kissé még mindig hitetlenkedve, hogy tényleg nekem ad egy ilyen gyönyörűséget. - Tehát kislány. Hm… Mi legyen a neved, szépségem? - Kérdezem a kutyától, miközben elgondolkozva nézek a barátságos szemeibe. A névadásban nem feltétlenül vagyok a legjobb, de végül is az mindegy, ha szerintem illik hozzá a név, akkor nem fog érdekelni, hogy más mit gondol majd róla. - Legyen Skye. - Döntöm el végül, és mosolyogva megölelgetem az állatot, a sikeres névadás örömére.
Kell egy pár pillanat ahhoz, hogy visszafogjam magam, mielőtt felnevetnék a felháborodásán. - Na, ne félj ennyire, tudod, hogy csak a szám jár és soha nem tenném meg. Bár azért lehet, hogy így is bánná egy-két ujjad. - Mondom ezt úgy, mintha komolyan fontolóra venném ezt a lehetőséget. Ahogy a mondás is tartja, nem érdemes piszkálni az alvó sárkányt, mert bizony abból probléma lehet. Teddy most épp ezt tapasztalhatja meg. - Ezt nem anyától tanultam, de biztos vagyok benne, hogy lenne olyan szituáció mikor ő is erre biztatna. - Jegyzem meg ezt most már egyenesen vigyorogva.
- Nem mintha lenne más választásod. - Mondom kuncogva, mikor a téma az édességre terelődik. Oké, hogy Skye-al tényleg sikerült lekenyereznie, de azért az ilyen dolgokat nem ússza meg, kell az édesség adagom. - Van még egy meglepetésed? - Kérdezem újra feléledő kíváncsisággal. - Te tényleg megbántad. - Mondom csodálkozva még mindig kicsit ettől a ténytől. - Nem tudnék addig várni, mire megeszek egy tonna sütit, úgyhogy most. Túl kíváncsivá tettél. - Vallom be. Tényleg nem tudom, hogy milyen meglepetést tartogathat, mikor már így is felülmúlta a várakozásaimat a kutyával.
~Na, még jó, hogy elhiszed! Hát mi ez már?~ Persze csak magamban értetlenkedek ennyire, kívülre viszont igyekszem semmit sem mutatni az érzéseimből. Zavar, hogy így áll hozzám Domi, viszont azt is tudom, valahol mélyen, legbelül, hogy igaza van. Ezt megérdemeltem, nem kellett volna szó nélkül lelépnem. Ráadásul ő csak egy szenvedő alanya volt az egésznek, mert nem miatta tűntem el, hanem Vic miatt. Egy kis ideig csendben figyelem, de amikor figyelmeztet, hogy ne akarjam, hogy megüssön, akkor értetlenkedve vonom fel a szemöldökömet. Megütni? Mi a fene? Mit vétettem? Hát most hoztam neki kutyust... vagy az nem játszik békejobbként? Kár. Igazán kár. Pedig tényleg működhetne ez az opció is. De ha nem hát nem. -Akarja a fene, hogy megüsd, nem én! Különben is, a kutyusoddal foglalkozz, ne azzal, hogy meg akarsz ütni. Meg úgy egyáltalán ne is gondolj ilyesmire! Védekezek magam elé tartott kezekkel. Nem akarok gonoszkodni, vagy ilyesmi, de tényleg ne azzal törődjön már, hogy meg akar verni, ha egyszer kapott kutyust. Is. A másik meglepetést viszont még nem is tudja. A hitetlenkedő kérdését már figyelmen kíül hagyom, mert minek mondjam el kétszer ugyanazt? -Szóval Skye? Jó választás, szerintem illik hozzá a név. Mosolyogva figyelem Domi és Skye párosát, és igyekszem nem elnevetni magam, mikor meghallom a hozzám intézett szavait. -Jól van na... tudom, tudom! Felelek szintén vigyorogva, mert látom, hogy Domi is kezd felengedni... így azért már sokkal biztonságosabb a terep, mint eddig volt. -Igen, van még egy meglepetésem! De ha szemtelenkedsz, akkor a végén még meggondolom magam, és nem adom oda! Szóval nyugalom, jó? Tudom, hogy ezzel csak tovább feszítem a húrokat, de igazából mindegy is... úgysem bántana, legfeljebb csak ígérget. Ismerem. De nem akarok sértődést, úgyhogy gyorsan lekapom a táskámat a hátamról, hogy óvatosan kivegyem belőle a még mindig ficánkoló meglepetést: egy crup kölyköt. Remélem, tetszik majd Dominak... tudom, hogy minden ilyesminek örül, úgyhogy ezzel talán nem tudok mellélőni. Annyira. -Sárkányt ugyan nem tudtam neked szerezni... az azért elég körülményes lett volna, de azt hiszem, ennek is örülni fogsz! Tessék, ő is a tied! Nyújtom át a lánynak az állatot, közben pedig kíváncsian figyelem a reakcióját. Remélem, tényleg nem lőttem mellé vele.
Felvont szemöldökkel figyelem a kirohanását. - Nehogy te legyél felháborodva! - Szólok rá lebiggyesztett ajkakkal, de már nincs igazán indulat a hangomban, egyszerűen csak a rend kedvéért jegyzem meg ezt neki. Azért tudja csak, hogy igazából tényleg ő az, akinek itt bocsánatért kell esedeznie és nem nekem, habár most már tényleg nem akarom azt, hogy tovább szenvedjen, mert így is már sokat kapott. Plusz, tényleg kaptam ajándékot, ráadásul nem is kicsit, így már megérdemli a bocsánatomat. - Jóó, jó, nyugi nem foglak megütni. Addig legalábbis semmiképp sem, amíg nem adsz rá okot. - Húzom most már játékosan, mint fenyegetően, bár azt lehet hogy hozzá kellene tennem, hogy ha megbántja Vic-et, akkor ezer százalék, hogy el fogom verni, akármennyire is szeretem. - És ne aggódj, foglalkozok én a kutyussal, közben tudok beszélni. - Vigyorgok rá, miközben továbbra is simogatom a kutyát.
- Köszönöm. - Mosolygok boldogan, mikor megdicséri a név választásomat. Merne is mást mondani… - Pont nekem mondod azt, hogy nyugodjak meg? Ugye, tudod, hogy lehetetlent kérsz tőlem? - Nevetek fel, most már mindenféle düh nélkül. - Naaa, mutasd, légyszi! - Pislogok rá szép szemekkel, és nem tudom, hogy ez válik-e be, vagy simán csak az, hogy amúgy is oda akarná adni a második ajándékot, de a lényeg, hogy működik és hamarosan kiderül, hogy mi az a második meglepetés. - Merlinre, egy crup! - Kiáltok fel lelkesen és már veszem is a karjaimba a kis kölyköt lelkesen. - Mégis, hogy sikerült szerezned? - Kérdezem, miközben úgy dédelgetem a picikét, mintha csak egy baba lenne. Közben fél kézzel Skyet is próbálom szeretgetni, így teljes boldogság túltengésben vagyok. Most már a sütiről is teljesen megfeledkeztem, és csak az állatokra figyelek.
Értetlen tekintettel hallgatom Domit, mikor kijelenti, hogy nehogy én legyek már felháborodva. Hát mi ez már, kéremszépen?! Aljas rágalom! Na jó, annyira azért nem aljas, de rágalomnak mégiscsak rágalom, na! -Miii? Mi az, hogy én vagyok felháborodva? Hát ez felháborító! Vigyorgok kissé szemtelenül, bár lehet, ez azért is lehet így, mert tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy úgysem bántana. Nagyon remélem. - Most se adtam rá okot, és mégis majdnem bántottál... szóval akkor most hogy is állunk? Mormogom félhangosan az orrom alatt, közben persze nagyon remélem, hogy nem hallja meg, mert a végén tényleg kapok a fejemre. A következő mondata hallatán viszont nem tudom megállni, és elnevetem magam. Hát, azt valahogy sejtettem, hogy tud egyszerre figyelni a kutyusra és beszélni is. Tehetséges, na. Na meg Weasley, és ez sem elhanyagolható szempont. Pár pillanatig úgy teszek, mintha mérlegelném a helyzetet, és esetleg még meggondolom magam, és a végén mégsem adom oda neki a még nálam lévő ajándékot, végül csak nevetve megrázom a fejem és odaadom neki a táskában lévő állatot. -Héé, nekem is lehetnek titkaim, nem? Különben is, ajándék lónak ne nézd a fogát... az a lényeg, hogy szereztem, nem igaz? Örülök, hogy tetszik! Na, akkor most már szent a béke, ugye? Mert tényleg fogalmam sincs, mit csináljak még, hogy kiengeszteljelek, Domi! Tényleg sajnálom, de ha állandóan attól kell tartanom, hogy mikor akarsz lecsapni miatta, akkor Merlinre mondom, megint elhúzok! Teszem hozzá hirtelen, bár én magam sem gondolom ám komolyan, mert azzal nemcsak Domit, hanem Vicet is megbántanám. Azt pedig nem szeretném.
Most már hangosan nevetek az egészen, mert annyira abszurd a helyzet, hogy itt már tényleg nem tudok haragudni rá. Meg már nem is akarok. Amúgy se tudok sokáig haragudni valakire, mindig csak pillanatnyi fellángolás az egész, utána meg ugyanúgy szeretek mindenkit, mint annak előtte… pár kivétellel, de azokat az embereket alapvetően sem kedvelem. - Még hogy nem adtál rá okot? Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? - Kérdezem tőle kissé felhúzott szemöldökökkel, mert természetesen nincs akkora szerencséje, hogy ne halljam meg, amit az orra alatt mormog. - Igenis jogosan bántottalak volna, mert te is bántottál. Jobban is talán, mint ahogy azt te gondolod. - Komolyodok el újra egy kicsit. - De mindegy is, úgysem tudnék rád tovább haragudni. - Mondom végül, mintegy lezártnak tekintve a témát. Főleg azok után nem tudok rá haragudni, hogy egyrészt egy kutyát is hozott nekem ajándékba, másrészt meg egy crupot egy igazi crupot, amin még mindig nem tudok túl lenni, teljes rózsaszín köd ereszkedett rám.
- Persze, persze, szent a béke, szeretlek, meg minden. - Bólogatok Teddy kérdésére, miközben még mindig a két állattal vagyok elfoglalva. - Annyi mindent kell csinálnom! Kell engedélyt szereznem a Minisztériumtól, hogy megtarthassam a crupot, plusz kétlem hogy a Roxfortban nagyon örülnének neki ha egy cruppal meg egy kutyával járkálnék, úgy hogy valahogy apáéknak is elő kell majd adnom a dolgot… - Gondolkozok hangosan, de egyelőre túlságosan boldog vagyok, hogy komolyabban is kezdjek foglalkozni az előttem álló problémákkal. - Na mindegy is. Megyünk sütizni? Hűvös van, de azért biztos, hogy ki tudunk majd ülni valahova. - Mosolygok rá a fiúra. - Különben sem úszod meg, hogy mindent elmesélj! - Mondom figyelmeztetően. - Kíváncsi vagyok, hogy mi minden történt veled, amíg távol voltál. Voltak veszélyes kalandjaid? - Kérdezem egyre lelkesebben, de a két állat dédelgetését továbbra sem hagyom abba.
Őszintén szólva halvány fogalmam sincs, hogy most épp mi olyan hihetetlenül vicces, de inkább nem kérdezek rá, mert a végén még valami rosszat mondok, aztán abból is bajok lesznek. És még milyen jó, hogy nem szóltam semmit, ugyanis a következő kérdésével már meg is válaszolja az összes ki nem mondott problémámat. Hát... erről ennyit, azt hiszem. - Jó, hát ha így nézzük a dolgokat, akkor jogos a felháborodás, de akkor is! Ne csináld már, hallod? Húzom fel én is a szemöldökömet kissé értetlenkedve, mert hát... ki a fene tud elmenni a lányokon? Mármint azt értem, hogy megbántottam, mikor elhúztam a csíkot, de nem miatta mentem el, hanem Vic miatt... de ezt inkább nem kötöm az orrára, mert még tényleg le fog csapni, hiába mondja, hogy szent a béke. Nevetve figyelem, ahogy a két négylábút szeretgeti. - Hát, lesz dolgod bőven, úgy látom. De ne aggódj, ahogy téged ismerlek valahogy biztosan megoldod, addig meg vigyázhatok én rájuk, ha kell. Tényleg nem gond. Ajánlom fel gyorsan, miközben cukrászdanézésbe kezdünk. Mondjuk valószínűleg nem is kell sokat keresni, tekintve, hogy Roxmorts főutcáján vagyunk, ahol azért elég sok minden van. - Oké, oké! Mire vagy kíváncsi? És azt ne mondd, hogy mindenre, mert azzal nem viszed előre a helyzetet... egyébként szerettem volna hozni neked egy sárkányt, csak.... gondolom, nem igazán repestek volna az örömtől otthon, ha beállítasz egy tűzokádó szárnyassal. Akkor valószínűleg nemcsak a sárkány repült volna, hanem én is. Megpróbálom elviccelni a helyzetet, de persze nem akarom én megúszni a mesélést, csak időt adok Dominak, hogy átgondolja, miről is szeretne hallani először.
Az újabb megjegyzésére csak megcsóválom a fejem, de igazán már tényleg nem tudok rá haragudni. Egy bizonyos pontig még egyenesen szórakoztató is volt azt látni, hogy mennyire igyekszik helyrehozni azt, amit elrontott, de még én sem vagyok annyira kegyetlen, hogy tovább húzzam az idegeit. - Na látod. Nekem már az is elég, ha ezt beismered. - Jegyzem meg egy elégedett mosollyal. Mindig jól esik az embernek, ha igazat adnak neki. Nekem különösen. - Jó, tényleg megbocsátok. Csak legközelebb, ha újra ilyen őrültségre szeretnél vetemedni, akkor nagyon szépen kérlek, hogy ne tűnj el megint szó nélkül. Nem szeretnék feleslegesen aggódni miattad. Felnőtt férfi vagy, de néha sokkal felelőtlenebbül viselkedsz, mint én, pedig az nagy szó. - Mind a ketten tudjuk, hogy én vagyok a felelőtlenség élő szobra és igazából mindig én voltam a kis társaságunkban az a személy, aki a legtöbb bajba keveredett, azért, mert nem gondolkodott előre, hanem fejjel előre rohant a falnak. Úgy látszik ez is kezd megváltozni, ami kicsit ijesztő. Túl sok minden változik az életemben, amikkel nem feltétlenül tudok lépést tartani.
- A kihívásoktól nem hátrálok meg. Legszívesebben minden állatot és lényt a gondozásom alá venném, ha tehetném, viszont ennek se a szüleim, se Dev nem túlságosan lenne elragadtatva az ötlettől. - Nevetek halkan. - Köszönöm. Tényleg. Sokat jelent ez nekem. - Mosolygok rá Teddyre hálásan, mikor még azt is felajánlja, hogy vigyáz a két szépségre, ha szükségem lenne rá. Időközben nekiállunk sétálni, de én igazából már tudom, hogy hova akarok menni. Devvel elég gyakran járunk abban a cukrászdában, de még így is van jó pár olyan sütemény és italkülönlegesség, amiket még nem volt szerencsém megkóstolni. Ez az alkalom, csak egy újabb lehetőség lesz arra, hogy ezt pótoljam. - Oké, készülj fel a végtelen kérdések sorára. - Figyelmeztetem egy huncut mosoly kíséretében. - Merre jártál? Találkoztál érdekes emberekkel? Mi volt a legkínosabb dolog, ami történt veled? Na és mi volt a legszebb? Tervezel valahova visszamenni, mert annyira jó volt? Mit szerettél a legjobban és mi volt a legrosszabb, amit tapasztaltál? Na és persze a legfontosabb kérdés mind közül: hiányoztam? - Kérdezem tőle vigyorogva. - Na, ha sárkányt hoztál volna, azzal örök időkre leköteleztél volna. - Mondom nevetve. - De egyébként valóban repültél volna otthonról, szegény sárkánnyal együtt. - Jegyzem meg továbbra is mosolyogva. - Nézd, ez a kedvenc cukrászdám. - Mutatok az épületre, amikor végre meglátom. - Le lehet ülni kint is. Két sütit is kérek és egy forró csokit. - Mondom el a "követeléseimet" viccelődve.
Egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat, bár azért azt nem tudom véka alá rejteni, hogy mit is érzek, gondolok ezzel kapcsolatban, úgyhogy egy grimasszal is "megjutalmazom" szegény Domit. Oké, nem mondom, hogy nincs igaza. Én magam is tudom, hogy de, igaza... na, az bőven van neki, de akkor is, ne akarja már mindenáron az orrom alá dörgölni! Vagy legalábbis ne a kelleténél többször. - Jól van már, na! Ne aggódj, nem terveztem semmi olyasmit elkövetni, amit nem lenne szabad. Ismersz, nem? Figyelek a szabályokra! De megígérem, ha esetleg mégis „kirándulni” támadna kedvem, akkor előtte szólok neked, rendben? Egyébként pedig… mi az, hogy sokkal felelőtlenebbül viselkedek, mint te? Dominique Weasleyn is képes valaki túltenni? Ejnye, hát mi történik itt? Próbálom komoly arckifejezéssel végigmondani amit szeretnék, csakhogy az én esetemben ez valahogy lehetetlenség kategóriába esik. Vagy legalábbis annyi biztos, hogy majdhogynem csodával határos. Én, és a szabályok komolyan vétele… na persze. Gyakorlatilag a Weasleyk és a Potterek között nőttem fel, ami egyet jelent azzal, hogy kizárt dolog, hogy nálunk valaki ne próbálná meg akárcsak egyszer is megkerülni vagy áthágni a szabályokat. Nem, egy Weasley nem az ilyesmiről ismert, az már biztos. A figyelmeztetését pedig csak egy bólintással nyugtázom, és már kezdi is sorolni a kérdéseit. Halkan felnevetek mikor elhagyja Domi száját az a mondat, hogy a kihívásoktól nem hátrál meg. Efelől senkinek sem lehet egy pillanatnyi kétsége sem, aki ismeri őt. – Azt elhiszem, de szerintem már így is több állatot gyűjtöttél össze, mint amennyit el tudnál szállásolni. Gondolatban mindenképp. Szóval szerintem ne kísértsük a sorsot, egyelőre ezt a kettőt kell megemésztenie a többieknek. Teszem hozzá vigyorogva. Tudom, milyen állatbolond, ehhez pedig nem kis makacsság vagy állhatatosság adódik hozzá, tehát még véletlenül sem tudnám elvenni tőle az imént kapott négylábúakat. Nem mintha terveztem volna bármi ilyesmit. – Hát, elég sok helyen megfordultam, az egyszer biztos. Leginkább saját magamat kerestem, illetve próbáltam rájönni, hogy miért is csinálok bizonyos dolgokat. Választ mondjuk nem kaptam, ellenben láttam rengeteg állatot, köztük sárkányokat is. Tetszett volna neked a sárkányrezervátum, biztos vagyok benne. Az utolsó kérdésre meg csak annyit, hogy ne beszélj zöldségeket! Mosolyogva megcsóválom a fejem, miközben tovább hallgatom a mellettem lépdelő lány szavait. Nem igazán tudok mit mondani, úgyhogy csak vigyorogva bólogatok, közben pedig lassan elérünk a Domi elmondása szerinti kedvenc cukrászdájához. – Szóval két süti, és egy forrócsoki… értettem! Még valami? Ha esetleg nem jut eszébe semmi más, akkor beballagok az épületbe, hogy megrendeljem a sütiket és az italt, majd egy viszonylag rövid várakozás után a zsákmánnyal felpakolva megyek vissza Domi, a krup és a kutya hármasához.
A sóhajára inkább úgy döntök, hogy nem reagálok, mert akkor megint csak belemennénk egy olyan körforgásba, aminek sosem lesz vége. Nem vagyok az a személy, aki a végtelenségig haragszik másokra: sőt. A haragom hirtelen szokott lenni és nem is tart sokáig. Ez különösen igaz azokra, akiket szeretek, vagy fontosak a számomra, és Teddy akármennyire is hülye néha, határozottan ebbe a kategóriába tartozik. Különben is tudom, hogy velem sem egyszerű, sőt, kifejezetten irritáló tudok lenni, és idegesítő is, valamiért mégis képesek elfogadni olyannak, amilyen vagyok, ami sokat jelent. - Nem tudok nem aggódni, amikor a családom része vagy. - Jegyzem meg neki csak gyengéden, minden szavamat komolyan gondolva. Azért azt lássuk be, hogy nem nagyon tudnám elképzelni nélküle a mindennapokat, nem hiába voltam rá annyira mérges, hogy szó nélkül lelépett. - Ismerlek hát, pont ezért tudom, hogy pont ugyanannyira nem érdekelnek a szabályok, mint engem. - Pöckölöm meg az orrát egy vidám mosoly kíséretében. Durva, hogy még ehhez is fel kell ágaskodnom, hogy elérjem, ő is tiszta égimeszelő. - Pontosan! Ezt én is kérdezhetném. - Nevetek fel, mikor az kerül szóba, hogy még nálam is felelőtlenebb. De hát ha így érzem! Igenis az! - Egyébként továbbra sem megy neked a hazudozás, ne most gyakorold. - Teszem még hozzá egy szemtelen vigyor kíséretében.
- Ez teljesen igaz. Majd ha lesz saját házam, akkor majd feltöltöm különböző állatokkal és lényekkel. - Határozom el magam, de aztán hamar rájövök, hogy ha a jövőmet Devvel képzelem el, akkor abba neki is lesz beleszólása, már pedig ő határozottan szerepel a terveim között. - Vagy mégsem, nem igazán szeretném Devet még ennél is jobban elijeszteni magamtól. - Nevetem el magam megint. - Lesz még ezzel csatám, úgy érzem. Néha tényleg ideje lenne felelősségteljesen is gondolkodni. - Na igen… akkor fog befagyni a pokol, de azért igyekezni lehet, nem? - Hmm… Nem igazán tudom megérteni ezt a nagy önismereti dolgot. - Vallom be. Mondjuk lehet ennek az az oka, hogy én túlságosan is félek szembenézni önmagammal és azzal a rengeteg hibámmal, ami tudom, hogy létezik. Nem, tényleg nem akarok ebbe belegondolni. - Így pedig pláne, hogy nem is nagyon találtad meg a keresett válaszokat. De azért remélem, hogy nem bántad meg, hogy elmentél és jól érezted magad. - Mondom őszintén. - Melyik rezervátumban voltál? Nagyobb volt, mint amiben Charlie bácsi dolgozik? - Kérdezem izgatottan, minden részletre kíváncsian.
Végül odaérünk a cukrászdához, én pedig egyből el is mondom Teddynek, hogy mi a szívem vágya. - Nem, azt hiszem egyelőre ennyi elég lesz. - Mondom egy elégedett mosollyal, majd amíg várom, hogy visszatérjen, addig a két cukiság bombával foglalkozom. Csak akkor állok fel újra, mikor meglátom Teddyt megjelenni az ajtóban, és egyből a segítségére sietek, hogy átvegyem tőle legalább az italt, majd kiszúrva egy szabad asztalt, egyből le is huppanok a székre. - Hmm… mennyei… nem is tudtam mi hiányzik. - Sóhajtok élvezettel, miután belekortyoltam a forrócsokiba. Utána mosolyogva nyugtázom, hogy mind a krup, mind a kutya elhelyezkedtek a lábaimnál. Már most nagyon kötődöm hozzájuk. - Szóval… rátérve a kényesebb témákra… sikerült már beszélned Vic-el? - Veszem komolyabbra a hangsúlyt, miközben Teddy szemeibe nézek. Az is jelzi a helyzet súlyosságát, hogy még nem álltam neki a sütiknek, helyette csak áthatóan figyelem őt, várva a válaszára.
Egy halvány mosollyal reagálok Domi szavaira. Hiába csinálok néha hihetetlenül nagy marhaságokat, mégis a családja tagjának tart, pedig az előbb még igen közel voltam hozzá, hogy kikapjak. Persze az is lehet, hogy azért akart megcsapkodni, mert a családja tagjának tart... akkor viszont elég furán mutatja ki a szeretetét. Na mindegy, inkább nem húzom ki a gyufát, nem szeretném, ha a végén tényleg kikapnék mert nem bírom befogni a számat. A szabályok iránt való érdektelenséggel kapcsolatos válaszára elnevetem magam. Igazat kell adjak neki. Tényleg nem érdekelnek a szabályok, és amikor csak tudok keresztülmegyek rajtuk vagy megkerülöm őket. Persze mindezt lehetőleg úgy, hogy ne vegyék észre. Mert amit nem tudnak, az nem fáj nekik. Ellenben fáj nekünk, ha esetleg véletlenül elkapnak. Na, az biztosan fáj. - Nem is tudom... azt hiszem neked egy ház sem lenne elég nagy, mert képes lennél összeszedni a világ összes állatát és lényét. Mondjuk nem hibáztatlak érte, én is nagy állatbarát vagyok, te is tudod! De ami igaz az igaz, nem biztos, hogy Devon is annyira díjazná az állatfarmot maga körül, mint te vagy én. Teszem hozzá vigyorogva. A felelősségteljes gondolkodás említésére csak felvonom a szemöldököm... nem igazán akaródzik elhinnem, hogy ezt tényleg ő mondta. Az önismeretre vonatkozó kételyeit viszont teljes mértékben megértem. Tényleg nem könnyű, és rengeteg buktatóval jár az ilyesmi. De ha meg sem próbáljuk, akkor sosem mondhatjuk, hogy két lábbal állunk a földön. - Persze, hogy nem! A kalandot sosem bánom meg... és természetesen jól éreztem magam, de...hiányoztatok. Nélkületek azért nem volt ugyanolyan, az egyszer biztos. Rázom meg a fejem kissé elmélázva. Nem akarom túlfeszíteni a húrt, de akkor is ez a helyzet. - Több helyen is voltam, de egyik sem volt akkora, mint ahol Charlie dolgozik. Mondanám, hogy menj oda dolgozni te is Akadémia után, de nem hiszem, hogy a szüleid örülnének neki, úgyhogy... Nem szeretném elültetni a bogarat Domi fülébe, bár valószínűleg magától is eszébe jutott volna ez a lehetőség. Az édességadagunkra szerencsére nem sokat kell várnunk, és amint megkapom megyek is vissza Domihoz és a két négylábúhoz. Leteszem az édességekkel megrakott tálcát a lány elé, én pedig a vele szemben lévő székre huppanok le... amit rögtön meg is bánok a következő kérdés hallatán. A fene... oké, sejthettem volna, hogy ez lesz, de akkor is. - Öhm... nem, még nem. Tudom, hogy kellene, de valahogy még nem sikerült, szóval... gondolom vehetlek téged előseregnek, mert tőle is megkapom a magamét. Jogosan, de na... Elhúzom a számat a vallomásom után. Nekem sem tetszik a helyzet, de ez van, és jelenleg fogalmam sincs, mivel rontok rajta többet: ha elmegyek és beszélek Vickel, vagy ha nem.
Fontos számomra, és a fontos embereket az életemben közel tartom magamhoz. Az már teljesen mellékes, hogy a hatalmas család miatt rengeteg olyan ember van, aki fontosnak számít: minden egyes tagját a családunknak szeretem és bármit megtennék értük, azokért is, akik esetleg nem vér szerint tartoznak bele ebbe a kategóriába. Teddy bár nem a vérszerinti testvérem, vagy unokatestvérem, de ugyanúgy együtt nőttünk fel, ugyanúgy rengeteg élményen osztoztunk, mint a többiekkel, ezért teljesen jogosan birtokol előkelő helyet a családtagjaim között. - Nem, valószínűleg igazad van, nekem egy egész sárkányfarm kellene ahhoz, hogy igazán elégedett legyek. - Ismerem el nevetve. - Viszont Devet nem szeretném, ha kiszorítanák, úgyhogy… szimplán marad csak az, hogy foglalkozni fogok velük, életem végéig. - Szelídül meg egy kicsit a mosolyom.
- Haragudnék is megint, ha nem hiányoltál volna. - Húzom fel kicsit az orromat, de persze most már nem komolyan. - Egyébként biztos én is élveztem volna, ha elmentem volna egy ilyen utazásra, mint amire ti is. De most már végre majdnem vége a tanévnek és azzal tudok majd foglalkozni, amivel igazán szeretnék és az is eléggé izgalmasnak ígérkezik. - Mondom kicsit elálmodozva. - Eszem ágába se jutna kihagyni egyetlen évet sem az akadémiáról, végre olyan tantárgyakkal fogok foglalkozni, amik igazán érdekelnek, plusz Dev is ott van, végre tudunk rendesen is találkozni, nem úgy, mint most. - Biggyesztem le az ajkaimat kissé szomorkásan, de aztán hamar visszatér a jókedvem, mert tényleg nagyon várom már a lehetőségét annak, hogy végezzek a Roxfortban és lezárhassam ezt a fejezetét az életemnek. - Áh, nem hiszem, hogy külföldben akarnék gondolkozni az akadémia elvégzése után. - Mondom kicsit legyintve. - Valami olyan helyet tervezek találni, ahol nem kell messze dolgoznom, nem szeretném se a családot, se Devet itt hagyni. Dev pedig amúgy is aurornak készül, őt ide fogja kötni a munkája, az enyém viszont sokkal rugalmasabb lesz ilyen szempontból, ezért ez tűnik logikusnak. - Gondolkodom hangosan.
Végre megkapom a mai édesség adagomat, de azért nem felejtkezem ám el a komoly témákról sem, amit meg kell vitatnunk. Márpedig ez nem várhat tovább. Ismerem a nővéremet, és tudom, hogy ugyan hangosan nem mondja ki, de neki sokkal jobban hiányzott Teddy, mint bármelyikünknek. - Mi az, hogy még nem beszéltél vele?! - Kérdezem kicsit megint felmérgesítve magam erre a válaszra. - Ez nem válasz, hogy valahogy még nem sikerült! - Bökök felé a villámmal, amit időközben felvettem az asztalról. - Merlin édes szerelmére, Edward Remus Lupin, szedd össze magad! - Pirítok rá. - Mindenképp beszélned kell vele, nem halogathatod a dolgot a végtelenségig, mert csak rosszabb lesz, minél több időt hagysz ki. Vic megérdemli azt, hogy átbeszéljétek a dolgokat, akármi is legyen kettőtök között. - Morgolódok, és kissé talán túl erősen de beledöfök a sütimbe, hogy aztán attól a kis falattól egyből elérjen a boldogságbomba hatása, és ne legyek megint dühös szerencsétlen fiúra. Mert tudom, hogy ezek a dolgok nem könnyűek… én is menekültem az elején is, és még mostanság is sok probléma elől, de akkor sem megoldás az, ha nem beszélnek róla.
~ Szószám ~
