Újra itthon

Szeptember elseje rengeteg ember életében központi, vagy legalábbis kiemelten fontos dátumnak minősül, és szinte ugyanabból az okból kifolyólag. Ez pedig nem más, mint az új tanév indulása, emiatt pedig rengeteg diák tölti meg a King's Cross pályaudvar 9 és háromnegyedik vágányát, hogy izgatottan várakozzon az iskolába indulásra. A szülők pedig ehhez idegességgel vegyes izgatottsággal asszisztálnak, miközben megpróbálják nyugtatgatni az ideges, első útjukra induló gyerekeiket. Nekem szeptember elseje egy keserédes dátumot jelent.
Szeptember elsején lesz két éve, hogy megcsókoltam Victoire Weasleyt, ezzel szépen összekuszálva a kettőnk között lévő kapcsolatot. Az ezt követő majdnem két év történései viszonylag gyors egymásutániságban peregtek le. Habár elkezdtem az Akadémiát, de túl sok minden foglalkoztatott, nem bírtam a nyughatatlanságommal és érzelmeimmel. Ezért aztán fogtam magam és elkezdtem utazgatni szerteszét a világban. Magam sem igazán tudom összeszámolni, hogy hány helyen is jártam már kalandozásaim során, de akárhány helyre is eljutok életem folyamán, mindig lesz pár hely, ahol biztosan tudom, hogy otthonra, családra lelhetek. Tudom, mert eddig is ez volt a helyzet. Most ezek egyike felé tartok: a Kagylólakba, Victoireékhoz. Bár a leveleink az utóbbi időben egyre ritkultak, de én még mindig a legjobb barátomnak tartom a lányt, úgyhogy remélem, hogy örülni fog a látogatásomnak. Mondjuk az is tény, hogy biztos lesz egy nagy rakás megválaszolandó kérdése, amit nem is csodálok... neki is, meg a család többi tagjának is, mert tavaszi szünet lévén valószínűleg együtt találom őket. Ennek örülök is, mert mindig szerettem a Weasleykkel tölteni az időmet, másrészt pedig ideges is vagyok miatta, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék nekik. Főleg Vicnek... úgy érzem, jópár dolgot helyre kell tennünk, de most úgysem megyek sehova egy ideig, szóval lesz rá időnk.
Időközben egyre közelebb kerülök a Kagylólakhoz, emiatt pedig egyre idegesebb leszek. Megpróbálok nyugodt maradni, már amennyire ilyenkor nyugodtnak lehet maradnia az embernek. Úgy érzem magam, mint valami tékozlófiú, aki most hazatér és bebocsátásért, visszafogadásért könyörög. Pedig erről szó sincs... vagy mégis? Egyelőre nem tudom.
Nem sokkal később már a Kagylólak ajtaja előtt toporogtam kicsit idegesen. Nem volt rá okom, mert tudom, legalábbis nagyon remélem, hogy még mindig szinte családtagként tekintenek rám, de azért mégis, hosszú idő után először jövök ide, természetes, hogy ideges vagyok, még ha próbálom rejtegetni is. Egy halk sóhajtást hallatva kifújom a tüdőmben rekedt használt levegőt, poggyászomat leeresztem magam mellé, és bekopogok, majd, ha nem jelez vissza senki az ajtó túloldaláról, akkor újra próbálkozom. Ha viszont kinyitják, akkor tágra nyílt, kissé megszeppent tekintetemmel és félénk, ugyanakkor meleg mosolyommal találhatják szembe magukat... és valószínűleg ők is szinte ugyanannyira meglepődnek majd, mint én, hogy újra itt láthatnak. Nem számítok rá, hogy Vic, vagy Domi nyit ajtót, bár ki tudja? Ha így történne, akkor az annyiban változtatná meg a helyzetet, hogy egy pillanatnyi habozás után összevissza ölelgetném az illetőt, a szülőkkel azért mégsem merek ennyire közvetlen lenni, hiába szinte itt nőttem fel. Az illem mégiscsak illem.

~ Megjegyzés: Ha valami nem jó visíts ~ Szószám ~I'm coming home ~ ★ ~

Teddy & Vic

Hiányoztál

- Nyitoom! - dalolom átszökellve a konyhán, a nappalin a húgom vagy az öcsém előtt, mindkettejükre ráverve néhány másodpercet. Lenyomom a kilincset, nyitom az ajtót, a meleg mosolyom lefagy az arcomról, a Föld pedig körbefordul velem, amint a szemem elé tárul a látvány teljes egészében.
- Teddy... - hökkenek meg, elfelejtek levegőt venni, és csak állok ott, mint aki szellemet lát. Talán az is. Egészen nagy darabot harapott ki a valóságos világomból, azzal a csókkal, vagy az eltűnésével. Lehetségesnek tartom tehát, hogy csak álmodom, várom, hogy érkezzék a csípés a karom húsába, vagy legalább a csip-csip csóka bőrbe, hogy felriadhassak, felébresszenek, mint annyiszor másszor. De nem érkezik. Csak bizsereg, ahova várom, s a lábaim vernek a földben gyökeret.
- Ted - áll meg a sarkamban Dominique döbbenten. Megéget az ijedt tekintete, amellyel rám, majd megint Teddy-re mered.
- Helló Ted - köszön az öcsém fesztelenül, mert számára teljesen lényegtelen, hogy mi történt közöttünk, neki Edward Remus Lupin, egyszerűen Ted, gondok és baljós, zavaros gondolatok nélkül, csak egy jó barát, irigylem érte.
- Ki áz? - kérdezi még lisztes kezét konyhai rongyba törölve, mielőtt megjelenne mögöttem édesanya is. - Áh, á kis Teddy... Gyere be - invitálja be, én pedig rémülten pillantok oldalvást rá. Nem mintha lett volna bármi reális esély arra, hogy elkergeti. Majd én fogom: ismét, mert nem tudom mit jelent; mit jelent ő, mi, vagy esetleg én, itt és most. Bár Soduku feladvány lennénk, keresztrejtvény, iskolai dolgozat! Egyszerű, körülhatárolható rejtély. De erre talán még Sherlock Holmes is kevés lenne...
A tekintetemmel követem az övét, minden mozdulatát, ahogy belép a házba, ami így szétfolyó, absztrakt műalkotássá válik, bizonytalanná lesz a levegő, a falak, minden, ami eddig szilárdan, rendületlenül állt, most belereng a jelenlétébe.
Becsukom az ajtót utána, csak eztán követem őket, ezzel is időt nyerek magamnak. Merlinre! Elképzelni sem tudom, mi fog most történni.
- Lupin - köszön neki apa is.
A nappaliban kínos csend fogad: mintha várnának tőlem valamit. De nem mondok semmit, csak meredek magam elé, nem teszek semmit, csupán összeharapom egy pillanatra az ajkaimat. Ott csoportosulunk egy kupacon
- Mizu Ted? - töri meg a csendet az öcsém.
- Bi'tosán sok megbeszélniválótok van. Mágátokra 'ágyunk titeket - takarja le édesanya a kelő tésztát a tálban, majd megsimítja a hátam.
- De anya, ez Teddy! - ellenkezik.
- Louis - tessékeli ki a családot. és ki-ki a saját vérmérséklete szerint követi őt, én is mozdulnék, ha bírnék.
- Ajj már! - megy el puffogva a legkisebb.
- Bill, d'hágám? - pillant vissza édesanya édesapára.
- Ja... khm... megyek - tápászkodik fel ő is, és mondanám, hogy erre semmi szükség, de nem jön ki hang a torkomon, csak megszeppenten állok.
- Hajrá Ted - kiabál le a húgom, amire ahelyett, hogy halványan elmosolyodnék, mint eddig, csak hátrakapom a fejem, majd mint a kámfor, nincs is már a lépcsőfordulóban. Visszafordulok hát a fiú felé.
- Teddy... - kezdenék bele, csakhogy nem tudom mibe kellene. - Régen... - elharapom a szót. Nincs régen. - Jó... jó újra látni - mosolyodom el egy pillanatra, amíg az arcára nézek. Keresem a megfelelő szavakat, igyekszem kedves, megértő, lezser lenni, ám utóbbi lehetetlennek tűnik. Belül érzem, feszít, hogy mondanom, tennem kellene valamit, de fogalmam sincs mit. Számomra is váratlanul, érthetetlen felindulásból ölelem meg: lábujjhegyre állva, a két karommal a nyakába csimpaszkodva. Hiányzott ez az érzés. Súlyos hónapok teltek el. Viszont nem tudom mi lesz, ha elengedjük egymást.

❃ Ha valami nem jó, sikíts! ❃ Zene ❃
❃

A fogadtatás nem marad el, azonban egyáltalán nem úgy játszódik le, ahogy azt előre elképzeltem magamban. Azt hittem, legalább egy kicsit örülnek majd nekem, de az ajtót nyitó Vic arckifejezése sokmindenről tanúskodik, csak épp örömről nem. Hát, ezt jól benéztem. Asszem. Én meg nem tudom, mit csináljak. Nem számítottam rá, hogy ő nyit ajtót nekem, de még így is rögtön ölelésre tárom karomat, viszont az arckifejezését látva valahol félúton meggondolom magam, így egy bizonytalan, ideges tarkóvakarásban végződik a mozdulat. Nagyszerű kezdés, mondhatom.
- Szia, Vic! Hiá...
Mondanám tovább is, de ekkor megjelenik a lány mögött először csak a húga, majd szép lassan, sorjában szinte az egész család is. És az illem azt diktálja, hogy őket sem lehet kihagyni a dologból, ugyebár. Nem tudom, életem melyik szakaszán lettem ennyire jólnevelt. Hogy már gyerekként ilyen voltam-e, vagy csak később, a roxforti éveim és az utazgatásaim alatt vertek a fejembe valamennyi illemet, arról fogalmam sincs, de nem is számít. Az számít, hogy amikor kell, akkor tudom alkalmazni. Most pedig láthatóan kell, elvégre az első benyomás nagyon fontos. Akkor is, ha ez egyáltalán nem az első, hanem a sokadik benyomás, viszont hónapokig távol voltunk egymástól, ami azt eredményezi, hogy gyakorlatilag első benyomásként értelmeződik a helyzet. A Vic és az én részemről mindenképp, de Louis és Dominique számára láthatóan nem olyan, mintha éppen most jönnék első bemutatkozásra a testvérükhöz. Illetve az édesanyja sem értetlenkedik, hogy mégis mit is keresek az ajtójuk előtt tulajdonképpen. Viszont kedvesen beinvitál. Mintha mi sem változott volna az elmúlt hónapok alatt. Mondjuk, a "kis Teddy" megszólítás hallatán gondolatban kissé felvonom a szemöldököm, mert hát a 180 centimmel sokmindent lehet rám mondani, csak azt nem, hogy kicsi lennék. De hangosan nem mondok semmit, csak halvány mosolyt küldök az asszony felé, és bólintok, hogy értettem, és indulok is befelé. Csak előbb köszönök Dominak és Louisnak, még mielőtt úgy érezhetnék, hogy kihagyják őket valamiből. Mondjuk, valószínűleg előbb-utóbb mindenképp ezt éreznék.
- Szia, Domi! Neked is szia, Louis! Hogy vagytok?
Mintha semmi nem történt volna az elmúlt időszakban... mintha. Louis valószínűleg tényleg így érzi, hogy nem változott semmi, hiszen az ő életét nem forgatta fel annyira ez az egész, mint nővéréit... na meg az enyémet. Domi viszont... ő már más kérdés. Nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni, de most nagyon úgy tűnik, hogy bajban vagyok, méghozzá duplán. Ajjaj! Szép kis kutyaszorítóba kerültem.
Lassan lépkedek befelé, menet közben igyekszem összeszedni a gondolataimat... már azt a keveset, ami viszonylag értelmesnek nevezhető a jelenlegi helyzetben is.
- Üdv, Uram!
Köszönök a családfőnek is. Kicsit hivatalosra sikeredett, de őszintén szólva fogalmam sincs, hogy a távollétem, és a hirtelen visszatérésem után most hogyan is állunk egymással kapcsolatban. Úgyhogy úgy döntök, hogy egyelőre hivatalosra veszem a hangnemet, aztán úgyis szólnak, ha furcsállják, mert nem így szokták meg. Igen, nekem is furcsa, de mit tehetnék? Hát, mondjuk válaszolok az épp odaérkező legfiatalabb Weasley érdeklődésére. Louis mindig közvetlen volt velem, ami nem is csoda, hiszen Vickel együtt bébicsőszködtük őt is, olyan nekem, mintha az öcsém lenne. Természetes, hogy válaszolok, ha kérdez. Még akkor is, ha édesanyja elég ellentmondásmentesen próbálja meg az ő, illetve egész családja tudtára adni, hogy itt most egyáltalán nincs szükség rájuk.
- Hát... sokminden történt az elmúlt pár hónapban. Majd egyzer mesélek neked pár történetet, rendben? Most viszont légy jó fiú és hallgass szépen anyukádra, szerintem nemsokára megyünk utánatok a nővéreddel.
Próbálom lekenyerezni a "kiscsikót" a történetekkel, remélve, hogy tényleg egyedül hagynak minket. Arról mondjuk fogalmam sincs, hogy miről is tudnánk mi ketten beszélgetni... úgy értve, hogy értelmesen. Mert értelmetlenségeket bármikor képes vagyok neki, meg előtte mondani, az egyszer biztos. Megértem a fiú álláspontját is, hiszen neki én csak Teddy vagyok, egy barát, vagy testvérféle, semmi rosszat vagy furcsát nem lát abban, hogy hónapok kihagyása után most egyszercsak újra megjelenek itt, minden szó nélkül. Megvárom, amíg a családfő, Bill is elhagyja a konyhát, majd minden figyelmemmel a lány felé fordulok. Látom, hogy szegény küszköd, keresi a megfelelő szavakat, és olyan szívesen segítenék neki... de én sem vagyok jobb helyzetben nála. Annyi mindent mondanék, és persze lehetőleg mindet egyszerre, amiből a végére egy nagy szókatyvasz kerekedne. Hát, van egy olyan érzésem, hogy így is elég érdekes lesz ez a beszélgetés, nem kell még ezzel is nehezíteni. Csendben figyelem az arcát, hátha le tudok olvasni róla valamit, közben hol szóra nyitom a számat, hol rögtön be is csukom, így körülbelül úgy nézhetek ki, mint valami partravetett, vízhiányos hal a szárazföldön. Találó hasonlat, valahogy így is érzem magam. Végül egy egészen váratlan, mármint mindkettőnk számára váratlan történés vet véget a kis közjátékunknak és az én szerencsétlenkedésemnek, méghozzá Vic ölelése. Meglepődök, de szinte reflexszerűen karolom át és szorítom kissé magamhoz, hogy aztán így maradjunk egy kis ideig. Vagy amíg nem érzi úgy, hogy elég lesz. Merlinre, hogy mennyire hiányzott már! Ő is, meg ez az érzés is, és gyanítom, ezzel valahogy ő is így van, még ha nem is vallja be.  Ha ez megtörténik, bármelyik variáció is kerüljön ki győztesként - bár szívem szerint még biztos nem engedném el... ahhoz túl rég nem találkoztunk -, akkor kissé elhúzódok tőle, de csak annyira, hogy rámosolyogjak. Nem tudom, mit mondjak, mit tegyek, tegyek-e egyáltalán valamit... Most minden olyan kusza lett hirtelen. Jó, nem igaz, nem hirtelen, hanem már hónapokkal ezelőtt, de most megint. Úgyhogy végül idegességemben és zavaromban sikeresen vörössé változtattam a hajam. Igen, ezért nem feltétlenül jó, ha az ember metamorfmágus, még véletlenül se tudja elrejteni az érzelmeit... na, nem mintha nem lenne teljesen egyértelmű, hogy egyáltalán nem vagyok nyugodt. Nem kell ehhez a hajamat nézni.
- Hiányoztál, Vic! Komolyan! Az eltelt idő alatt rengeteget gondoltam Rád... illetve ránk. S arra, hogy most mi is van velünk tulajdonképpen. Nem kell most megbeszélnünk, ha nem akarod, teljesen megértem, de egyszer meg kellene... vagy legalábbis jó lenne.
Hangom halk, komoly. Ritka, hogy ilyen komoly hangnemet ütök meg, általában a vicceskedős Teddyt ismerik. A kicsik biztosan. Erre tessék, most előjövök egy olyan témával, amit egyáltalán nem könnyű megbeszélni, mégis kénytelenek leszünk, mert a bizonytalanság a legrosszabb az összes lehetőség közül. Mondom ezt én, aki csinálta a galibát. Hát, mondhatjuk, hogy az állóvíz felkavarásában már nagy gyakorlatom van.

~ Megjegyzés: Ha valami nem jó visíts ~ Szószám ~Collide ~ ★ ~

Teddy & Vic

Hiányoztál

Talán túl szép is volna, ha csak kettőnkké lenne a viszontlátás pillanata, amelyről nem is tudom megmondani, hogy már akkor kínos volt, amikor először - vagy inkább ismét - egymás szemébe néztünk, vagy csak akkor vált azzá, amikor a családom minden tagja kivette belőle a részét. Minden egyszerre gyors - mint Lily ipiapacs bújócskában - és lassú - mint James felfogása a mágiatörténetet illetően -, csak megtörténik, mint amire nincs befolyásom - mint kétezer-tizenhét szeptember elseje.
Edward Remus Lupin pedig kifogástalan, amilyen mindig is volt, amiért kimondatlanul néztem fel rá és voltam mérhetetlenül irigy ezért a képességéért. Mert Teddy úgy idomul mindenkihez, ahogy a kaméleon a környezetéhez: különösebb meghökkenés nélkül fogadja Domi durcás, dühös pillantását, Louis fesztelenségét, anya könnyed szeretetét, apa horkantását és morgását - vagy csupán nem veszem észre amint átsuhan az arcán... talán túl sok idő telt el...
Kérdez, érdeklődik, kedves. És Louis mesélni kezd, mert az öcsém semmit nem ízlelt, vagy érzett meg abból a felhőből, ami e fejünk fölött feketéllik baljósan, villámokat ver, jelezve, hogy ömleni fog belőle az eső, és mi nem szaladunk ki táncolni alá...
Az átlagosabb reggeleken, délutánokon és estéken, bizonyosan elnyomnám a kuncogásom, ahelyett, hogy hangosan kiereszteném, nehogy én is olyan zavarba hozzam őt, amilyenbe apa üdvözlése segítette, hogy annyira megdöbbenjen, hogy uramozza őt, vagy szelíden korholnám a vörhenyes férfit, azonban most képtelen vagyok bármit mondani - vagy tenni -, így csak bénultan állok ott szemlélve az eseményeket, akár egy kívülálló - aki viszont túlságosan belül esett a történések nyomvonalán. Álmodom! Biztosan álmodom!
Louis-ba előbb anya, majd Teddy fojtja belé a szót, ő pedig értetlenül áll mindkét eset előtt, hiszen csak örül, csak beszélgetni akar a fiúval, elvégre olyan régóta nem látta őt, így hát rengeteg mondanivalóval rendelkezik. És én hagynám, hogy mindent megosszon, mert én szinte képtelen vagyok erre, összekapargatni magam, hogy ugyenezt tegyem, ugyanígy, s tiltakoznásra nyitnám a szám a családom távozását illetően, ám anya mindentudó tekintete belémszakítja a szót. Ijedten nézek utánuk, aztán Teddy-re, mert ők elmennek, mi pedig társas magányban maradunk magunkra, vagy magunknak.
Teddy-t megölelni, elmerülni az érintésében, szorítani, mintha nem lenne holnap, beszívni az illatát: otthon, nyugalom, biztonság. Megint egymásba fonódunk, megint gyerekek vagyunk, lelassult és elcsendesedett a világ, ám kár ámítani magunkat: mindez csak illúzió. Minden törékeny, tűnő pillanat hozza el egyik, vagy másik újabb érzetet vagy dilemmát. Felsorakoznak, és úgy váltakoznak, mint a tűzijátékok fényei. Félek elengedni, mert nem kapom vissza őt; ebben a formában biztosan nem. Könnyebb, ha nincsenek szavak, hangosan kivesézhető, zavaros gondolatok. Erőltetett mosoly verődik vissza rá, már ettől zavarba jövök, ekkor vált színt ő is.
- Teddy... a hajad... vörös a hajad - mutatok rá a nyilvánvalóra döbbenten, mintha megállapításra szorulna, mintha nem volna ez is éppen eléggé kínos, mintha nem volnék hajlandó sejteni, vagy elfogadni, hogy én idéztem elő, s tulajdonképpen nem is vagyok, megrémülök a gondolattól... A helyzet abszurditásába burkolózom, a fejemre húzom, akár a takarót, amikor elpirulok, s álomszerűségében szemlélem csak az eseményeket, ahol lehetőségem van mindenen meglepődni.
Halványan elmosolyodom az első mondatokon, viszonozva magát az érzést, visszhangjukat verve, csakhogy közeledik, ami miatt hamar el is komolyodom...
- Teddy... én... - kezdek bele, viszont ismét megakadok, elhallgatok, és elkapom róla a tekintetem, aztán újból ránézek. Gyerünk, Vic, mondj már valamit! Valami értelmeset! - Nekem is hiányoztál - el sem mondható mennyire... De... de én... Én erre nem tudok válaszolni neked, arra, amire te kérdezel... - megtagadom a torkomtól a hangot... Nem mondhatok ki ilyeneket...
Talán... talán tehetnénk úgy, mintha nem történt volna.... mintha nem történt volna semmi - mondanám, kérném - még ha képtelenek is vagyunk rá, még ha áthúzgált levelek egész sora is végezte szemetesben emiatt, amikről most nem veszek tudomást, még akkor sem, ha minden ránkbizonyítható.
- Bébicsőszök vagyunk és legjobb barátok? - vetem fel végül, hozzá megint kínosan mosolyogva. Nem akarok változást... És legfőképpen: Nem akarlak elveszíteni. Ennek érdekében pedig csacsiságokat beszélek, tücsköt és bogarat hadarok, s szőnék egybe a szedett-vedett pókhálómba, mert te voltál az állandóság. Egyszer azt kívántam bárcsak legilimentor lennél, aki olvas bennem és a sorok között, aki mindent ért, és lehetősége nyílik kirakni a puzzle-t, máskor azt gondoltam, hogy ne vájkáljon senki a fejemben, még akkor sem, ha legalább ő pontosan meg tudná mondani mit érzek, mert ismeri és engem is, mert be tudja skatulyázni, ami nekem sosem ment.
- Inkább mesélj! Merre jártál? - erőltetek ismét mosolyt az arcomra. Nem tettetem annyira a kíváncsiságot, mint amennyire annak tűnik, de az való igaz, hogy több törekvés van a kérdés mögött a téma elterelésére vonatkozólag, mint bármi másra. Mert nem állíthat be ennyi idő után ezzel, mert... mert... Merlinre, hogy kell ilyesmit tisztáznia magában az ember lányának? És mikor? És miért? Csak azért, hogy válaszolni tudjak?
- Most jöttél? - akadnak meg a szemeim a poggyászon, először tűnik fel, cipelünk mi súlyosabb csomagokat is.
- Ezért mentél el? - térek vissza az eredeti kérdéskörhöz, csak kicsúszik, viszont annyira tárgyilagos hangsúllyal, amennyire kitelik tőlem, mintha a Wizengamot tagja lennék - de korántsem vagyok nyugodt, mert a válasznak tétje van, félek tőle -, de talán szó sincs itt nagy rádöbbenésről. - Azért... azért, ami történt? - bököm ki, és ekkor megint felveszem vele a szemkontaktust.

❃ a szabadulásra! ❃ Zene ❃
❃

Nem is tudom, hogy mi miatt érzem furábban magam. Azért, mert majdnem két éve vettem azt a fene nagy bátorságomat – amit egyébként még a mai napig sem értek, hogy honnan is szedtem össze tulajdonképpen, mert még én sem gondoltam volna, hogy ennyi van bennem -, és szeptember első  napján a Roxfort Expresszre várakozva megcsókoltam Victoiret, a legjobb barátomat… hogy aztán fogjam magam, és csak úgy, szó nélkül eltűnjek. Vagy azért, mert aztán meg most, lassan két év után újból visszatértem, ezzel valószínűleg elég nagy galibát hozva magammal. Na igen, a galiba, jobban mondva a galiba okozásának lehetősége valahogy belém van kódolva. Lehetetlenség megszabadulni tőle, pedig én igyeskzem, tényleg. Nem akarok gondot okozni senkinek sem, most viszont mégis sikerült… azt hiszem, virtuálisan meglapogathatom a vállamat… hiába, aki tud, az tud.
Most pedig egészen biztosan ismételten sikerült összekutyulnom mindent, amit össze lehet kutyulni. Nem mintha az érzéseim nem lettek volna már így is épp elég kuszák. Nem, ezt egyáltalán nem lehetne mondani, de egyelőre még igyekszem tartani magam. Főleg, mert úgy látom, Vic is hasonló cipőben jár. Zavarbahoztam volna? Igen, ez elég esélyes… és én is zavarban vagyok, mint ahogy azt a hajam is tanusíthatja. Na igen, ilyeynkor egyáltalán nem örülök neki, hogy metamorfmágus vagyok. Fenébe is, hogy elárul a hajam!
- Tu… tudom! De majd elmúlik, ne aggódj!
Igyekszem nyugtatólag fellépni, habár nem is tudom, melyikünk az idegesebb. Remek… ez így elég érdekes helyzet lesz. Vic lassan, dadogva formálódó mondatai után pedig méginkább ez a véleményem. Nem kellett volna belekevernem őt is… bírnom kellett volna magammal, meg kellett volna zaboláznom az érzelmeimet, még épp idejében, akkor most nem kellene azon stresszelnünk, hogy mi is legyen velünk. Hogy mi is van velünk tulajdonképpen. Mi is van köztünk? Van-e olyan, hogy „mi”?. Fogalmam sincs, talán sosem volt. Talán az előttem álló, bizonytalan lánynak sincs. Volt? Nem tudom. Nem akarom megkérdezni. Nem akarom megbántani, nem akarom felhozni a múltat. A múltunkat. A gyerekkorunkat, amit vállt vállnak vetve, legjobb barátokként, testvérekként éltünk meg. De vajon mi is a helyzet most? Most is legjobb barátok vagyunk? Vagy… merrefelé változtunk? Vagy… nem tudok semmit, csak azt, hogy nem biztos, hogy megelégszem a „legjobb barát” státusszal. Csakhogy ezt a világért sem adnám a tudtára. Ennyire még nekem sem mentek el itthonról. Kizárt. Úgyhogy most ismét igyekszem összeszedni magam, hogy ne essek szét. Legalábbis ennél jobban. Márpedig az most nehéz.
– Hát, egyáltalán nem muszáj most döntenünk és megbeszélni ezeket! Remélem, ezt te is tudod! És… igen, bébicsőszök vagyunk és legjobb barátok, de… fogalmam sincs, meddig. Meg arról se, hogy én meddig tudom tartani magam ehhez. Még… még nem tudok neked elmondani mindent, amit szeretnék, de annyi biztos, hogy fontos vagy nekem, Vic!
Ha most nekem szegezné a kérdést, hogy hogy is értem ezt tulajdonképpen, akkor nagy valószínűséggel nem igazán tudnék mit mondani rá. Nem akarom sem megbántani, sem elrontani mindazt, ami köztünk van. Vagy volt. Egyelőre inkább nem gondolkoznék ilyeneken, csak ha nagyon muszáj.
– Sok helyen megfordultam. Mivel megígértem Louisnak, hogy mesélek neki, így talán össze kéne hívni a családot, hátha a többieket is érdekli. De persze, neked is mesélek még külön… kérdezz csak nyugodtan. Mi érdekel?
Tényleg túl sok helyen jártam ahhoz, hogy most együltő, vagyis egyálló helyemben el tudnám neki mesélni. De az is bennem volt, hogy megpróbáljam elterelni a beszélgetés irányát a kényes témáról. Ez, úgy tűnik, nem sikerül, mert Vic jó érzékkel rákérdez arra, amire nem szeretném, de mit van mit tenni? Akkor öntsünk tiszta vizet abba a bizonyos pohárba. Mást úgyse nagyon tehetünk.
- Igen, mindkettőre. Most érkeztem, illetve nem olyan rég. És… igen, ezért mentem el. Meg azért, hogy megpróbáljam helyrerakni a kavargó gondolataimat és érzéseimet. Ne haragudj! Tudom, hogy haragszol, és hogy most valószínűleg a hátad közepére se kívánsz, de … kérlek, ne haragudj rám! Nem akartalak megbántani, hidd el! Nem akartam, hogy rosszul érezd magad amiatt, hogy csak úgy, szó nélkül leléptem, de nem tudtam, mi mást is tehetnék. Őszintén szólva most sem igazán tudom, mi mást tehettem volna. Önző  lettem volna, ha maradok, és megpróbállak magam mellett tartani téged… azt pedig egyáltalán nem áll szándékomban. Azt szerettem volna, ha magadtól döntesz. Nem tudom, sikerült-e, hogy neked is olyan nehéz volt-e az eltelt idő, mint nekem, de… vissza kellett jönnöm. Úgy éreztem, ez a helyes. És hogy most hogy is állunk? Hát… jó kérdés. Nem mondom, hogy mondd meg te, de majd ketten, együtt, idővel kitaláljuk. Legalábbis remélem. Na, mit mondasz?

Bocsi a késésért :3   ★ ~

Teddy & Vic

Hiányoztál

Csak bólintok egyet bizonytalanul. Próbálom nem a vörösen izzó hajszálait figyelni, amiért Domira időnként irigykedtem, s most elképzelni sem tudok rémisztőbbet a jelenlétüknél. Olyasmi ez, mint a rajzok némelyik ijesztőbb bestiáról a képes könyvekben, vagy a horrorfilmek, pontosan tudod, hogy nem kellene, viszont nem tudsz nem oda nézni, és bámulni őket.
- Biztos? - kérdezek vissza még ijedten... Nem kellett volna. Ennek a mondatnak semmi értelme, és nem vezet sehova. Ha azt mondja: igen, megnyugszol? Ha azt mondja: nem, mit tudsz tenni? Nem segít, ha megnyugtat, semmi sem segít.
Teljesen összezavar azzal, amit mond. Az első mondatai fájdalomcsillapító gyanánt hatnak, majd ahogy a görcs kifordulna az összecsavarodott, éppen apró méretűre zsugorodott gyomromból, úgy rántódik vissza, és préselne ki belőle mindent, mint tüdőmből a levegőt. Émelyítő érzés, beleszédülök.
- Ezt hogy érted? - tudakolom mégis, teljesen őszintén, kontrollálhatatlanul csúszik ki a számon.
Miért nem tudom csak egyszerűen azt mondani: nekem is fontos vagy? Miért tartozhat ehhez sokféle viszonyrendszer és vonatkozás? Miért kell, hogy tartozzon hozzá? Mert anyám, apám, a húgom, öcsém életére is, hogy fontos vagy... de ez miért nem elég?
Korábban annyival egyszerűbb volt minden! Most az ajkaimba harapok, és igyekszem elfelejteni, hogy éppen hol vagyok, és mit csinálok. Ahelyett, hogy fesztelenül kérdeznék, ő pedig válaszolna minden kacifántosra, elmesélné, hogy lebegett-e Tibetben, kikkel találkozott, mit látott, aludt-e egy híd alatt, kellett-e muglit amneziálnia, egyszerre kínossá válik ez a témából való kitekintés is.
Hátrapislantok, de minden kihaltságában válik igazán feszültté és rémisztővé. Csacsiság képzelni, hogy visszajöhetnek? Hangosan kérdezek tehát, hátha bárki megjelenik mögöttem, ide telepedik, és máris elveszti a szituáció szürreális műanyag voltát, ahol ránk települő celofán alatt próbálunk lélegezni a fogyó levegőmennyiséggel és üvegházhatásra.
- Mi volt a kedvenced mind közül?! - szegezem neki fennhangon, túllépve mindazon, ami gondolatfoszlány bennem cikázhat, és cikázik is. És várom, hogy mégse maradjunk magunkra, hogy ne kelljen más témáról beszélgetnünk. De nem jön senki.
Elüldöztem Teddy Lupint! A dobhártyámból hallgatom az egészségtelenül magas pulzusszámom. Miért nem lehetek én is demens, mint Brutus unokaöcsém engem megelőző és felváltó szomszédnéni pesztrája? Aki elfelejt dolgokat, kapcsolatokat, mozzanatokat, mindent, amire az elméje nem tart igényt...
Nem értem és nem tudom követni, amit mond, ami történik, túl sok. Egyszerre érzek kongó ürességet és csurdultig feszítő teltséget... értetlenül, bénultan bámulom. Talán ha előbb történik ez a beszélgetés, talán még megérteném, talán képes lennék elfogadni, de...
Néhány perce azt mondta nem várja a válaszom, aztán mégis, és ötletem sincs, mit mondjak.
- Fogalmam sincs - suttogom magam elé. Majd ránézek, megijedek a mozdulattól, a látványtól, a valóságos létezéstől, ezért ismét elkapom a tekintetem, s az, ahogy elfordulok a szoba különböző sarkai közt cikázik rémülten. Mitévő legyek?
Ha lenne elég erőm hozzá, megpróbáltam volna füllenteni, félig sírós, félig mosolygós arcot vágni, és azt mondani: "rendben", csakhogy nem tudom ezt mondani. Mert nincs rendben.
- Nekem ez nem megy, ez túl sok - bököm ki bódultan.
- Én... én... szeretlek, Teddy - vallom be. - De nem tudom, hogy úgy-e, ahogyan szeretnéd. És haragszom rád. Igen, azt hiszem haragszom rád, ahogyan nem szeretnék - azt hiszem ekkor jelentek meg azok a könnyek ott a szemem sarkában. Ez az egész összezavar. Újra.
- Mert megcsókolsz a pályaudvaron, aztán elmész, én bepánikolok, és próbálom elfelejteni, de nem megy, úgyhogy igyekszem megtanulni a világ összes betűjét is, de úgy sem tudom/tudlak kiverni a fejemből. És aztán elérhetetlen leszel, én megismétlem az előbbit, közben pedig esélyem sincs átgondolni, ez mit jelent, mert képtelen vagyok rá, és... - hadarom. - Teddy nézz ránk! Ez nem normális... Sosem voltunk ilyenek. Nem tudunk értelmesen beszélgetni egymással. Nem tudom mit akarsz, és miért akarod. Nem tudom, én mit akarok. Fáj, ha nem vagy itt, és az is, ha itt vagy, és nem tudom melyik fáj jobban. Nem hagyhatsz ott valakit így, vagy ilyenekről dönteni... - adok ki magamból mindent, ami eszembe jut. Talán nem használtam jól az időt, talán mással kellett volna töltenem, ahogy neki is. Talán akkor kellett volna megvárnia a választ. Talán hagynunk kellett volna elpöfögni azt a vonatot, vagy hagytuk is? - Ez nekem nem megy.

❃ vergődés level 1000000 ❃ Zene ❃
❃

Tudom, hogy nem lesz egyszerű ez az egész... tudtam, és most mégis úgy állok itt Vickel szemben, idegességtől vöröslő arccal és hajjal, mint akinek halvány lila segédfogalma sincs, hogy mégis mit is keres itt. A baj csak az, hogy tényleg halvány lila segédfogalmam nincs, hogy mégis mit keresek én itt. Nem kellett volna megbolygatni a dolgokat, mert magunkat ismerve csak még rosszabb és kínosabb lesz ez az egész, mint eddig bármikor.
- Biztos? Mi biztos, Vic? Nálunk semmi nem biztos. De ha arra gondolsz, hogy elmúlik a hajszínem, akkor... igen, azt hiszem, ez egy idő után abbamarad. Szerencsére.
Nem tudom, mit is szeretne igazából hallani. Nem tudom, mit is tudnék mondani úgy, hogy ne legyen benne legalább egy egészen kicsi ferdítés sem. Szóval ez az egész valahogy nem jó. Nagyon nem. Miért kell mindent túlbonyolítani? Miért kell még nehezebbé tenni ezt az egész dolgot? Mert nem, még véletlenül se tudom azt mondani, hogy azt nézem, ami másnak, jelen esetben Vicnek jó lenne. Nem, nekem át kell vedlenem önző kismalacba, és azért is valami olyasmit csinálok, amit aztán később holtbiztos, hogy bánni fogok. Meg esélyes, hogy szegény lány is.
~ Mit nem lehet ezen érteni? Könyörgöm, Vic, ne csináld ezt velem!~
Mondanám, de a hangom cserbenhagy, úgyhogy helyette csak gondolatban teszem fel a kérdést az előttem álló lánynak. Összeráncolt homlokkal és fájdalmas tekintettel figyelem Vicet. Igen, ilyen a mi formánk... akkor is szenvedünk, amikor egyébként most találkoztunk két év után először, és örülnünk kéne egymásnak. De neem, mi itt kerülgetjük az érzelmeket és a kérdéseket, mint macska a forró kását.
- Hogy értem? Hogy értem? Most miért csinálod ezt? Nem hiszem el, hogy nem látod, mi a helyzet! Hogy nem érzed, hogy...
Csuklik el a hangom a mondandóm végét homályban hagyva. Tudom, érzem, hogy komolyan, őszintén kérdezi, tehát valószínűleg tényleg nem érti... de akkor is... ez így nem megy. Úgyhogy végül csak legyintek egyet, és ezzel igyekszem lezárni magamban a kérdést. Gyanítom, sikertelenül.
Igyekszem nem gondolni arra, hogy most egyáltalán nem olyan a hangulat, amilyet elképzeltem idefelé jövet. Káosz? Igen, méghozzá hatalmas. Hogy el tudom - e simítani? Fogalmam sincs. Egyedül biztosan nem. Oké, egyedül hoztam létre, de ez akkor is kétemberes meló. Csendben figyelem őt, a környezetet, gyakorlatilag bármit, és megpróbálom összeszedni a kavargó gondolataimat. Mondanom sem kell, majdhogynem még rosszabb lett a kialakult káosz, mint eddig volt. Nagyon szuper. Viszont egyszercsak nekem szegezi azt a kérdést, amire egyáltalán nem számítottam. Mi volt a kedvencem? Most mondjam azt, ami tényleg igaz, vagy találjak ki valamit, ami nem kell túl nagy feltűnést? Nem tudok jól hazudni... de nem is kell, mert mielőtt még kitalálhatnék valamit már ki is csúszik a számon az, aminek nem biztos, hogy ki kellett volna jönnie rajta.
- A kedvencem? Itt, most, veled... ez a kedvencem!
Néha fogalmam sincs, hogy mit miért mondok vagy teszek... ráadásul ilyenkor kivédhetetlen, hogy valami idiótaságot mondjak. Mint ahogy most is. Jellemző. A hajam ismét átváltott vörösre, ezzel is mutatva az összevissza érzéseimet, de leginkább a zavaromat. Ezért is nem szólok semmit egy darabig, csak próbálom magamban megemészteni a Victől hallottakat.
- Én megértelek, Vic, nekem sem könnyű, ezt elhiheted! Soha nem is volt könnyű. Nem volt könnyű akkor a közeledben lenni, mint ahogy most sem az... de nem volt könnyű az azóta eltelt időszak sem, amíg nem voltál a közelemben, és nem láthattalak. Azt hittem, ha elmegyek, akkor könnyebb lesz, de... be kell látnom, hogy tévedtem, mert egyáltalán nem volt az. Igen, igazad van, nem normális a helyzet, és nem biztos, hogy jól álltunk hozzá, de valahogy akkor is döntenünk kell. Valamit tennünk kell, és én... én nem tudlak, nem akarlak elengedni! Nem akarlak elveszíteni, Vic! Hát nem látod? Nem veszed észre? Nem érzed? Nem igaz... nem hiszem el, hogy nem érzed!
Szakad fel belőlem egy mélyről jövő sóhaj kíséretében... többet viszont nem mondok, mert nem akarok feleslegesen olyan dolgokat feszegetni, amikről még én is tudom, hogy nem kellene. Épp elég gondolkozni - és megbeszélnivalónk van már így is, nem kell tetézni.

  ★ ~