virágoskert - poppy x daisy

Poppy & Daisy

söndesen kucorgok egy félreeső fotelben. Aki nem keres az nem is láthat meg, eltakar a fotel háta. Lábaimat keresztben pihentetem a karfán, ölemben egy zseniális könyv hever. Valószínűleg igazából csak engem érdekel, mert az egyetemes mágustörténet általában nem köti le a tinédzsereket. Vagy legalábbis ahhoz valami súlyos bekattanásra van szükség, ami mint látható, esetemben jól kivehetően jelentkezik. Akkortájt kezdtem el ilyen komolyabb könyveket fogyasztani, mikor az összes kalandregényen túl voltam, amit találtam. Mivel más szórakozásom nem volt, így muszáj voltam ezekhez folyamodni. De aztán rájöttem, hogy nem annyira rettenetesek ám a tudományosabb művek, mint amilyennek az ember első látásra hiszi őket. Egyszer kell jól nekigyűrkőzni és utána megállíthatatlan függővé válik az ember.
Az iskola könyvtár szerencsére mindig tartogat újdonságokat még számomra is, ma is meglátogattam a szerény kis birodalmat és zsákmányoltam is három új könyvet. Ez az egyik, amibe most épp beletemetkezem, a másik kettő fent pihen a szobámban. Hogy lefoglaljam magam ne gémberedjenek el lábaim magam alá húzom, majd ismét kinyújtom őket. A kedvenc vicces cicás zoknim van rajtam, cipőm a fotel előtt hever. A zoknit az egyik kórházi szobatársamtól kaptam ajándékba, aki úgy rácsodálkozott, hogy még sosem láttam ilyesmit, hogy hozatott egyet a szüleivel nekem. Hát anyáék a mai napig nem kultiválják, ha ezt viselem, de amiről nem tudnak, az ugye nem fáj nekik. Poppy legalább megértett. Sőt, ha jól emlékszem, egyszer meg is dicsérté a zoknimat, pedig lehet, hogy ő jobban hasonlít anyára, mint én. Lehet azért, mert ő az idősebb, így neki jutott a komolyabb szellemű nevelés, vagy én nem is tudom, miért, de benne néha, nagyon ritkán ugyan, de fel vélem fedezni azokat a belénk nevelt dolgokat, amiket magamban nem látok. Valószínűleg, ez neki fel sem tűnik és amíg nem lesz az a karót nyelt mániákus, addig engem nem zavar.

Daisy ✿ Poppy

Meg sem lepődöm magamon, hogy a bagolyháztól visszafelé sétálva el tudok bukni néhány kiálló sziklában is. Persze az utolsó pillanatban - mint általában - most is sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, az még nem hagyott cserben végleg. Anya levelet küldött és bár nagyon szeretnék végre úgy szóba állni vele, mint régen, azt hiszem nem mostanában fog bekövetkezni. Esze ágában sincs kiállni értem vagy csak meghallgatni, mennyire a hátam közepére sem kívánom ezt az egészet. Mindennek a tetejébe pedig még a vizsgák is a nyakamon vannak. Végzősnek lenni nem egyszerű, és ha számításba vesszük, hogy mennyi minden történt velem az utolsó évben, inkább tenném le újra az RBF-et és mennék vissza két évvel ezelőttre, hogy még csak foglalkoznom se kelljen vele. De a RAVASZ megállíthatatlanul közeledik felém, nem érdekli azt, hogy éppen milyen lelki kínjaim vannak. Voltaképpen ez senki mást sem érdekel, főleg a szüleimet nem, épp ezért nem is tervezem elolvasni a levelemet. Beteszem a többi közé, amiket karácsony óta küldtek. Ha ők büntethetnek engem azzal, hogy kiházasítanak, mert szerintük csak így lehet biztos a jövőm, akkor én azzal válaszolok, hogy nem válaszolok. Nem mintha bármilyen eredményt elérnék a sértődött kis magánakciómmal..
Most viszont a húgomnak is üzentek. Külön, amit nagyon is jól tettek, anyu ugyanis valószínűleg előszeretettel kérdezget engem esküvős dolgokról. A hideg futkosna a hátamon, ha látnám. Hát még, ha válaszolnom is kellene rá. Nem mintha Tyler nem lenne tökéletes, csak éppen.. Nem akarok hozzámenni valakihez, akit nem szeretek, úgy...
Az andalgás azonban kicsit segít kitisztítani a fejemet, így a klubhelyiségbe már nem úgy robogok be, mintha valami elől menekülnék. Szerencsére útközben nem találkozok össze senkivel, aki néhány szót akarna váltani velem, most kifejezetten nem vagyok alkalmas arra, hogy bájologjak. Egy érdekes jelenség azonban elég látványosan kiszúrja a szemem, ahogy elindulok a hálókörletek felé. Egy nagyon ismerős cicás zokni, akinek történetesen annyira ismerem a tulajdonosát, hogy még a vezetéknevünk is közös. A húgom. Meg sem kéne lepődnöm, hogy nem a szobájában gubbaszt, hanem itt ücsörög, le merem fogadni, hogy megint talált valami könyvet, amibe úgy beleássa magát, hogy ki se látszik belőle. Mindig ezt csinálja.
- Dee, anya írt.. - lóbálom meg előtte a levelét. Nem félek attól, hogy eltéveszteném a húgomat. Csak neki van ilyen zoknija. A sejtésem pedig jó, bár a választása csak egy fintorgást vált ki belőlem. Pont mágustörténet?
- Van benne valami érdekes is? - fixírozom a könyvet a kezében, bár előre tudom, hogy engem az egész hidegen hagy. Máson jár az eszem.

Poppy & Daisy

pp elmerülnék benne, átadnám magam a varázásnak, mikor az ismerős hang félbeszakít.
- Jajj Pops, a lehető legrosszabbkor - forgatom meg mosolyogva kékjeimet. Nem zavar, hogy ilyen lefitymálóan méregeti olvasmányomat, mindenkinek más az ízlése. Tudom, hogy még ő is furának tartja ezt a fajta hóbortomat, de hát na, nem rajonghat mindenki ugyanazért. Akkor a világ unalmas és szürke lenne, az emberek egyformák, ami csak még több problémát szülne, mint az eddigiek. Elég baj van így is, nem hiányzik még több.
Elhalászom nővérem kezéből a nekem címzett levelet, és hangosan olvasni kezdem.
- "Szeretett lányom! Remélem minden rendben van veled és jó egészségnek örvendesz. Hiányzol. Szeretlek, Anya." Semmi érdekes. Ha a könyvre gondoltál, nos számodra az sem érdekes - vonom meg vállamat és zsebreteszem a borítékot a levéllel együtt. Majd ha lesz időm válaszolok erre a semmitmondó levélre, bár nem értem, miért nem lehetett egy levelet írni. Erre a három mondatra felesleges volt a pergament és a tintát pazarolnia.
Lábaimat magam alá húzom és finoman megütögetem a fotel karfáját, hogy foglaljon helyet, ha van kedve csatlakozni hozzám.
- Mi újság? - pillantok fel rá mosolyogva. Relatíve régen találkoztunk, kíváncsi vagyok, mi történt vele azóta. Mielőtt összecsuknám a könyvet gondosan belehelyezem könyvjelzőmet. Utálom, ha nem tudom hol tartok, mert elfelejtem beletenni a kis papírdarabot. Nincs is annál rosszabb, mint mikor lapozgatni, kell, hogy megtaláljam a keresett fejezetet. Ennél már csak a gyűrött lapszél, a behajtott sarok és a foltos oldalak irritálnak jobban. Kicsit olyan vagyok, mint egy befásult könyvtáros, aki mindennél többre becsüli a féltve imádott könyveit. Nos igazából valami ilyesmi a helyzet, tényleg a könyveim a legféltettebb kincseim, más személyes tárggyal nagyon nem is rendelkezem a ruháimon kívül, így nyilván zokon veszem, ha valamelyiküknek baja lesz.

Daisy ✿ Poppy

Ki hitte volna, hogy a húgom épp a klubhelyiség lesz?! Bárki megsaccolhatta volna, senkit nem érne meglepetés. Ha tippelnem kellene, akkor simán rávágnám, hogy itt vagy a könyvtárban tölti a legtöbb időt. De inkább itt, mivel a könyvtár néha túl lármás, ezt már én is megfigyeltem.
- Én is szeretlek.. - teszem hozzá egy "szívesen" helyett, bár egyáltalán nem sértődöm meg rajta. Én magam sem vagyok elragadtatva, mikor rám törnek zongorázás vagy rajzolás közben. Utóbbi mondjuk elég gyakran előfordul, ha figyelembe vesszük, hogy néha órákon is elkalandozik a pennám és jegyzetelés helyett firkálás lesz az eredmény.
- Az enyém pepitában.. - mosolyodom el kényszeredetten, habár ez egyáltalán nem igaz. De mielőtt kimondhattam volna, hogy anya már megint az esküvővel traktál engem még az iskolában is, meggondolom magam. Mennyire jó ötlet ezt most rázúdítani, mikor épp annak örülünk, hogy nincs semmi baj? És mennyire fog kiakadni, mikor majd a többiekkel együtt, sőt mi több, Tylerrel együtt tudja meg, hogy jövő nyáron férjhez megyek? Semmi sem jó, semmi sem egyszerű. De túl kell lennem rajta..
- A könyved nem is érdekel, hacsak nem kottákból áll.. - forgatom meg a szemeimet. Nem hasonló az ízlésünk, egy kicsit sem. Ez már elég korán kiderült. A családban azt hiszem engem tartanak a legnagyobb csodabogárnak, amiért művészeti pályára szeretnék menni és apám minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy ez ne jöjjön össze.
Nagyon elszántnak kéne lennem, hogy ne hervadjon le a mosoly az arcomról, hogy mikor a hogylétem felől érdeklődik, de nem vagyok az. Emészt a bűntudat. Talán ideje lesz tényleg nyíltan színt vallanom és ... Legalább egy kis teher leesik a vállamról, ha meg tudom osztani vele a kétségeimet. Vagy kibukik rám és soha többet nem áll velem szóba. Az is benne van a pakliban...
- Mondanom kell valamit... - kezdem halkan és körülnézek, hogy nem csatlakozott-e valaki a kettősünkhöz, de utánam senki sem érkezett. A fotel karfájára ülve nyúlok a keze után, hogy az enyémbe szorítsam. Nem titkolt szándékom, hogy erőt merítsek belőle... - De ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni. Nem tudom, hogy mégis kivel beszélhetném meg, és tudom, hogy ez nem a te problémád, mert neked is van elég.. De felőröl ez az egész.. - szakad ki belőlem egy egész kis monológ. A lelkiismeret-furdalástól nem tudok a szemébe nézni, csak a tetemes mennyiségű könyvét vizsgálgatom. Az ígéretére várok, a jóváhagyására, a megnyugtatásra. Bármire, amitől nem leszek ennyire kétségbeesett.

Poppy & Daisy

zt mondanod sem kell - kuncogok fel édesen, mint egy ártatlan kisgyerek. Jó, lehettem volna egy kicsivel kedvesebb is, de ő is tudja, hogy kultiválom, ha valaki olvasás közben zargat. Neki elnézem, mert ő mondjuk épp az, aki bármikor kereshet teljes nyugalommal.
- Hogy miért kellett ezt két levélben közölni... - bár kérdésnek indul, de a végére sokkal inkább bosszús felsóhajtás lesz belőle. Igazából csak nem értem, hogy miért. Teljesen mellőz minden logikát, bár aranyos tőle, hogy legalább mindkettőnkre gondol, még ha csak így is. Anya általában egy két-három hetente küld egy hasonló levelet, nem igazán érdekli, hogy kap-e választ, szerintem csak azért csinálja, hogy jobban érezze magát, amiért letudta anyai kötelességét.
- Tudod hogy a kottákkal engem is megvehetsz kilóra, így ez pont rossz párhuzam volt arra, hogy kifejezd mennyire különbözünk - fejtem ki gondolataim mosolyogva. A zongorázás talán épp olyan fontos az életemben, mint az olvasás, csak Poppyval ellentétben én mindezt csak a négy fal között teszem a saját szórakoztatásomra. Remélem azért nem veszi úgy, hogy az előbb kioktattam, de muszáj volt megemlítenem, hogy nincs teljesen igaza.
Megijedek, mikor arcáról lehervad a mosoly és olyan vészjóslóan szólal meg. Nem tudom, mi a baj, de elég komoly lehet, ha így kezd hozzá.
- Baj van? Persze, hogy baj van... Ne aggódj, higgadt maradok. És tudod, hogy rám bármikor számíthatsz, ha ilyesmi van... - megszorítom kzét, hogy érezze, fizikálisan is itt vagyok neki, hogy bátorítsam, hogy erőt adjak neki ahhoz, amit el akar mondani. Fogalmam sincs, mi lehet az, de úgy érzem, előbbi ígéretemet meg fogom szegni és ki fogok akadni.

Daisy ✿ Poppy

Tényleg szeretem őt, Wy-t is, csak őt teljesen másképp. Az utóbbi hónapok elszigetelődése pedig kifejezetten rossz hatással volt a kapcsolatunkra.
- Egy "Én is téged, Pops" sokkal jobban esett volna.. - forgatom meg a szemeimet, de nem gondolom komolyan a sértődést. Inkább csak ezzel próbálom leplezni a feszültségemet. Na jó, ezen még dolgoznom kell. Nem azért zavartam meg a húgom magányos könyvmolykodását, hogy a végén civakodásba torkolljon a beszélgetésünk.
- Mert te még kicsi vagy és anya nem mindent akar az orrodra kötni.. - vágok vissza, mintha teljesen egyértelmű lenne a válasz. Esetünkben viszont, ha nem is egyértelmű, legalább igaz. Mert persze egyetlen drága anyám előszeretettel kérdezgeti a véleményemet a menyegzővel kapcsolatban. Lefogadom, hogy abba sem lesz sok beleszólásom, mert a vőlegényem anyjával mindent szépen előre megterveznek. Elvégre... Idejük az volt rá bőven.
- Jut eszembe, kölcsön is venném a kottafüzetedet, ha nem baj.. Fogalmam sincs hol hagytam az enyémet.. - sóhajtok látványosan. Persze nagyon is tudom, hogy valószínűleg Franklin pakolta el legutóbb. A találkozásunk után már nem találtam, ez pedig elég gyanús. De biztosan csak egy félreértés az egész. Minden esetre én nem fogom visszakérni tőle, így is elég kínos volt a legutóbbi találkozásunk. De az is lehet, hogy a húgom az elkövetkező néhány perc után nem igazán szándékozik majd nekem bármit is kölcsönadni, mondjuk kezdve a bizalmával.
Az, hogy kinyilatkoztatom, ne akadjon ki, de fontos mondandóm van és mellette komor arcot vágok, nem feltétlenül lehet jó jel, ezt ő is tudja. Vagy legalábbis sejtheti, mert idegesen ficeregni kezd mellettem. Én pedig várok. Nem tudom mire, a jóváhagyására vagy arra, hogy újra rám törjön a megszólalási kényszer. Vagy csak igyekszem úgy csinálni, mintha nem lenne akkora a baj, mint amekkora egyébként.
- Apáék... azt akarják, hogy menjek férjhez.. - vallom be halkan. Nagyon halkan, hogy csak ő hallja, de nem eléggé ahhoz, hogy a suttogásom feltűnést keltsen. Persze a legjobb helyen beszéljük meg ezt, holnapra a fél iskola tudni fogja. De... Talán akkor legalább nem nekem kellene elmondanom Tylernek... - És már azt is tudják kihez.. - folytatom lassan, még mielőtt újra rápillantanék a húgomra. Nem vagyok normális, hogy egy ekkora titkot helyezek a vállára, már most utálom magam miatta. Meg anyuék is ki lesznek bukva, ha megtudják, hogy annyira tudtam betartani a szavam, hogy mindkét testvéremnek elmondtam az egész kálváriámat. Persze az is lehet, hogy Dee nem lepődik meg annyira ezen az egészen, mint én az elején, hiszen aranyvérű családoknál a múlt században és előtte elég gyakori volt az előre egyeztetett házasság. De már nem a múlt században vagyunk!
- Én nem akarok férjhez menni.. - nézek fel rá aztán egy kicsit kétségbeesve. Más lányok - még ha csak kényszerből is kell házasodniuk - biztosan a legújabb esküvői magazinokat bújják és már előre tudják milyen ruhájuk lesz, én viszont nem ilyen vagyok... Nem tudom elképzelni, hogy ezért lelkesedjek és ez nem Ty miatt van. Valami egészen más az oka..

Poppy & Daisy

agam alá húzom lábaimat, nem bírom ki, hogy ne ficeregjek, mocorogjak. Kisgyerekként olyan voltam, hogyha letettek valahová én engedelmesen ott ültem csendben és nem csináltam semmit. Ez a nyugalom és higgadtság még most is jellemző rám, bár inkább csak lelkiekben. Mivel általában nem vagyok elég erős ahhoz, hogy túl sok mindent csinálhassak, így a belső energiámimat ilyen formában kezdtem el levezetni.
- Én is téged Pops - vigyorodok el, csak hogy érezze a törődést. Hát persze, hogy szeretem, attól, hogy néha furcsán, vagy nagyon pocsékul fejezem ki az érzelmeimet. De a testvéreimet mindennél jobban szeretem és igyekszem ezt bennük is tudatosítani, bár szerintem tudják.
- Merlin szent szakállára, a nyáron már tizenöt leszek! - háborodok fel most ténylegesen. Nem szeretem, hogy még mindig öt évesként kezelnek, holott már bőven kamaszodom, van saját akaratom, gondolataim, terveim és életem. Jó, nem túl szokványos, de az enyém és képes vagyok gondoskodni magamról is. Nem értem, hogy miért nem lehet megérteni, hogy felnőttem és kész, csak el kellene fogadni és mindenki boldog lenne. De nem, anyám, apám és mindkét testvérem úgy tekint rám, mint egy játékbabácskára.
- Ott van, ahol eddig is, vidd el bármikor nyugodtan. - Nem vagyok rendmániás, meg kényszeres, de azért szeretem ha rend van körülöttem, különös tekintettel a könyveimre és kottáimra meg egyéb ilyen kincsecskéimre. Mást különösen nem tartok nagy becsben, de ezeknek mindig ugyanott, ugyanolyan sorrendben kell állniuk hibátlan állapotban, mert ha nem akkor előjön a személyiségem nem túl kedves oldala, amivel senki sem szeret találkozni.
Ismét mocoroghatnékom támad, egy ilyen hírt nem lehet csak úgy együltő helyemben felfogni. Bár még nem tudom, pontosan miről is lesz szó, az biztos, hogy nem fog tetszeni a téma nővérem komoly tekintetét látva.
- Hogy...Mi? - kérdezek vissza lassan, mint akihez nem jutottak el a szavak. Férjhez akarják adni. Poppyt. Az én Poppymat. És én erről mit sem tudok. Miért nem tudok én erről semmit?
Betartom az ígéretem, nem akadok ki. Egyszerűen lefagyok, mintha kővé váltam volna. Értem hogy mit mondott, tudom értelmezni a szavait de mégis olyan, mintha pofon csapott volna. Az csak rá tesz egy lapáttal, hogy már a leendő vőlegény neve is megvan. Az esküvő pontos dátumát nem tűzték még ki? És mi van, ha velem is ilyen terveik vannak, csak én még nem tudok róla? Nem kezdhetek el pánikolni, most a legfontosabb, hogy Popsot megnyugtassam, amennyire tudom, így veszek két mély levegőt, mielőtt valami meggondolatlanságot mondanék. Tudom, hogy aranyvérű családokban sokkal tovább élt az elrendezett házasságok intézménye mint mugli körökben, de könyörgöm, a huszonegyedik században vagyunk, nem a tizennyolcadikban!
- Tudom... Azt legalább tudod, hogy kihez? - pillantok rá kíváncsian a kezét el nem engedve. Nem is tudom, melyik a rosszabb, hogyha semmit nem tudsz a jövendőbelidről, vagy hogyha tudod ki az és valami borzasztó alakot szánnak neked a szüleid, csak mert jóhírű családból származik. Mindkettő elég rossz eshetőség, a legjobb talán az lenne, hogyha tudná ki az és nem valami szörnyű fajankó lenne a vőlegény jelölt. Bár őszintén, aranyvérű körökben túl sok az elkényeztetett nagyképű ficsúr, akikhez sosem mennék hozzá. Persze lehet, csak az előítéletek beszélnek belőlem, hiszen épp azt a korszakomat élem újra, mikor minden fiú hülye és nem látok bennük semmi vonzót a többi lánnyal ellentétben. Tudjátok, mint az öt-hat éves kisgyerekek.

Poppy & Daisy

átom, hogy valami nagyon nincs rendben, a mosolya nem az igazi. szomorúbb, mint az illendő lenne és ez nekem nagyon nem tetszik. Kérem vissza a nővéremet és a szívből jövő igazán boldog nevetését, nem ezt az üres szürke árnyékot. Próbálok úgy tenni, mint aki nem vesz észre és reménykedem hogy az én jókedvem rá is átragad majd.
- Mondja ezt a vénasszony, ugye? - Kinyújtom rá a nyelvem, ezzel önmagammal kerülök ellentmondásba. Az előbb azt állítottam, hogy nem vagyok már kislány, sokkal inkább félig felnőtt, most meg épp úgy viselkedem, mint egy óvodás. És így várom el, hogy komolyan vegyenek. Szörnyű vagyok, mit ne mondjak.
- Addig nekem valószínűleg úgysem lesz rá szükségem. - Kíváncsi lennék, hogy ő hol hagyhatta el a sajátját, de inkább nem is firtatom. Remélem megtalálja a sajátját, tudom, hogy egy zenésznek a kottái szinte a legjobb barátai és nem szívesen válik meg tőlük, ha nem muszáj. Én is rosszul érezném magam, ha egy hőnszeretett könyvem helyett egy vadiúj példányt kellene vennem, mert elhagytam valahol az előzőt, amit már esetleg rongyosra olvastam és közös múltunk is van. Furcsa kötődés ez a tárgyak irányába. Szerintem aki azt állítja, hogy neki nincs ilyen heppje az hazudik. Az első plüssállatkával kezdődik általában, aztán mindig van valami, amit talán a kelleténél jobban őrzünk, mint egy kis kincsecskét.
Nehezen emésztem a témát, még mindig várom, hogy nővérem vidám kacagásban törjön ki és az orrom alá dörgölje, hogy milyen kis butus vagyok, hogy elhittem. De sajnos nem jön el ez a pillant, megmarad a szomorúság és feszültség az csínytevés önfeledt öröme helyett.  Én biztos nem tudnám ilyen jól viselni, mint Pops. Beletörődnék, hiszen mindig is szabálykövető gyermek voltam, aki azt tette, amire utasították, de apró darabokra törne a lelkem, szinte biztos vagyok benne.
Szóval már azt is tudja, ki lesz az. Egyelőre nem úgy néz ki, mint aki kifejezett örül a választásnak. Ennyire rémes lenne? Igazából ez buta kérdés, ez mindenhogyan rettenetes, még ha a vőlegény jelölt egy jóképű, kedves, törőd lélek is. Ezen már az sem segít.
- Hogy én? – Nem ismerek kiemelkedően sok ember, olyanból meg még kevesebb van, aki aranyvérű és Pops is ismeri személyesen, nem csak a meséimből. Mert arra következtetek, hogy ez bizony nem csak látszat ismertség, sokkal inkább valami olyan, ami meglehet, hogy évek óta tart. De magamtól azt hiszem sosem jönnék rá, ha nem mondja meg. Nem kíváncsiskodnék ráhagynám, hiszen nem nincs sok közöm ehhez, csak annyi, hogy támogassam a testvéremet ott, ahol tudom.
De megmondja. Hirtelen bennem akad a levegő, félrenyelem a saját nyálam és fuldokolni kezdek. A köhögés alig akar alábbhagyni, ami kíváncsi pillantásokat eredményez párosunkra. A fotel támlájától nem láthatják, kihez tartoznak a hangok és én sem látom a többieket, de érzem a hátamba fúródó kemény tekinteteket. Szerencsére jobban leszek, nincs komoly bajom.
- Mármint hogy az a Tyler, akire én gondolok? – Csak egy Tylerre gondolhatunk, arra, akivel szinte együtt nőttünk fel, aki Poppyval különösen jó kapcsolatban van, de szigorúan csak barátilag. Keserédes érzés, mert tudom, hogy a nővérem nem szerelmes Tyba, de megnyugtat a tudat, hogy legalább jó kezekben lesz. Ezer éve ismeri és kedvelik egymást, ennél jobban talán nem járhatott volna senkivel.
- Hát ez… Váratlan fordulat – nyögöm ki végül nehezen, csak hogy reagáljak végre valamit, hogy nővérem megbizonyosodhasson arról, hogy eljutott hozzám az információ és tényleg nincs semmi bajom az előbbi kis köhögőrohamtól.  

Poppy & Daisy

ogos a kérdés részéről, de mégis annyira nehéz elfogadnom, hogy tényleg arról a Tylerről van szó, akire gondolok. Nem azért, mert nem kedvelem a fiút vagy ilyesmi, de gyakorlatilag a családunk részeként nőtt fel. Bár így megközelítve a helyzetet érthető is, hogy miért volt együtt annyit a két család és miért akarták, hogy ilyen szoros kapcsolat alakuljon ki a gyerekek között. Valószínűleg ez a házasság már Pops születése előtt el lett rendezve.
- Ne emészd magad ezen, legalább elmondtad és ez a lényeg. De ne aggódj, lehet, hogy addig ezer meg egy dolog történik majd még ami meghiúsítja a terveket. – Igyekszem a legbiztatóbb kilátásokat nyújtani, bár mindketten tudjuk, hogy erre semmi esély. Poppy egy év múlva akkor is Mrs. Roquetaillade lesz ha a fene fenét eszik is. Elveszik tőle azokat az éveit, amikor lehetősége lenne élvezni az életet, csak hogy létrejöjjön egy szövetség a két család között. Legalább várhatnának néhány évet ezzel az esküvösdivel, hiszen gyakorlatilag még mindketten gyerekek! Értelmeszerű, hogy nem akarják összekötni az életüket valakivel.
- Tudod, hogy rám mindig számíthatsz – szorítom meg ismét a kezét. Butaságokat beszél, még hogy nem kéne ebbe belerángatnia. Dehogynem, nagyon is bele kell rángatnia. testvérek vagyunk, kistestvérként pedig az a dolgom hogy mindenben a nővérem mellett álljak és támaszt nyújtsak neki a nehéz időkben, megvigasztaljam, ha valami bántja és felvidítsam. Már van is egy ötletem, hogy hogyan.
- Figyelj csak, valami nagyon fontosat még el kell mondanod – pislogok rá komoly képpel, mintha az élet titkainak megfejtéséről akarnék beszélgetni. Nem szoktam és nem is szeretek hazudni, vagy megjátszani magam, de most szükség van a hiteles alakításra, hogy a végén tényleg nevetés legyen belőle. Tartok néhány másodperc drámai hatásszünetet majd felteszem a nagy kérdést. – Milyen színű lesz a koszorúslány ruhám? – Ugyanolyan érzelemmentes, komoly hangsúllyal teszem fel a kérdést, elkapom nővérem tekintetét. Aztán feladom a küzdelmet és kipukkad belőlem a nevetés, az a gyermeki és önfeledt kacagás, ami csak rám jellemző a családban. Apát szerintem még sosem hallottam nevetni. Láttam már mosolyogni, de mintha a nevetést nem is ismerné. Anya pedig úgy nevet mint egy igazi úrinő. Csendben, visszafogottan, eltakarva a száját. Ezzel szemben én vagyok a család szégyenfoltja ilyen téren, ha valamin nevetek, akkor attól zeng az egész ház és mindenki tudja, hogy nekem bizony épp nagyon jó kedvem van. Remélem, ha a viccnek szánt kérdésem nem is, de a belőlem áradó hihetetlen mennyiségű vidámság kicsit jobb kedvre deríti majd Poppyt is.

Poppy & Daisy

legrosszabb látni rajta azt a kétségbeesést, amin tudom, hogy nem tudok segíteni akármennyire szeretnék. Hiába is próbálkozom, hogy lelket öntsek belé nem fog sikerülni, míg ő magában nem teszi helyre ezt. Legalábbis azt hiszem, hogy amíg nem törődik bele teljesen és végérvényesen addig nem tudja majd meglátni az apró örömöket.
- Ne felejtsd el, hogy még eljöhet. - Ha elég ördögi lennék hozzá én magam hoznám el a világvégét, csak hogy megmentsem ettől az egésztől. De sajnos a gonosz tervek meg én két annyira különböző világ vagyunk, ami sosem lehet majd összeegyeztetni. Persze, ha mondjuk Poppy vagy Wylie kitalálna valami olyat, ami működőképesnek tűnik szívesen segítenék ott, ahol tudok. Szeretem őket, de néha nagyon visszaélnek az szülőségükkel járó hatalommal.
Nem kellene megköszönnie, ez már csak természetes, hogy itt vagyok neki. Ki más, ha nem én? Anyára nem számíthat, nem lehet olyan bizalmas és szoros anya-lánya kapcsolat, mint a normális családokban. Apára nem számíthat, egyértelmű, hogy főleg az ő keze van ebben a döntésben. És Wylie, bár a mi oldalunkon áll mégiscsak fiúnak született, szóval ő sem értheti, milyen ez.
- Mondj valami olyat, amit nem tudok. - Kíváncsi tekintete meglehetősen megnehezíti, hogy ne remegjen meg a hangom, de valahogy megoldom. Nem számítottam arra, hogy órákig fog kacarászni, hogy milyen vicces vagyok, de legalább egy halovány mosolyt vártam a kitörő könnyek helyett. Hagyom, hogy telesírja a hajam, végül is, ma úgyis meg akartam már mosni. Szorosan ölelem közben és megnyugtatónak szánt mozdulatokkal simogatom a hátát. Türelmesen megvárom, míg kisírja magát a vállamon.
- Ha anyán múlik tuti valami undorító habcsókszerű göncben leszek - felelem fintorogva a válaszára. Nem akarom, hogy még ebbe is beleszóljon. Legalább ennyit hadd döntsön már el szegény Poppy! Végül is ő megy férjhez, nem anya. - A te esküvőd, a te döntésed, szóval ha valami ilyenben akarsz látni a kedvedért felveszem, de bízom a jó ízlésedben. - Ha megakadályozni nem tudjuk, legalább tegyük olyanná, amilyenné a nővérem szeretné. Ha kell addig sírok anyának, míg nem engedi meg, hogy úgy legyen, ahogy Pops akarja. Biztosan nem tud majd nemet mondani nekem. Tudom, hogy egy bizonyos mértékig képes vagyok hatni rá, hiszen én vagyok a törékeny porcelánbaba, akinek meg vannak számlálva a percei, így feltétlenül a legjobbat akarja nekem mindig mindenben. Tizennégy év kellett, hogy rájöjjek, hogy ezzel legalább egy icipicit zsarolni tudom és fáj is a szívem, ha megteszem, mert nem vagyok ilyen. De a szükség törvényt bont, néha muszáj vagyok nem csendben beletörődni a dolgokba.  

Poppy & Daisy

rősen gondolkozom, mekkora katasztrófa kéne ahhoz, hogy lemondják az esküvőt. Valakinek meg kéne halnia, vagy a család minden vagyonát elkéne veszteni, más nem jöhet szóba. Bár lehet, hogy az első sem lenne elég jó indok a kényszerházasság kikerülésére, mert meggyászolnák, továbblépnének és ennyi. Viszont ha nincs pénz, nincs esküvő sem, ebben egészen biztos vagyok. Az már egy másik dolog, hogy ilyen nem fordulhat elő, soha semmilyen körülmények között.
- Csak vigyázz, nehogy véletlen túlszárnyaljam a menyasszonyt is. - Szám sarkában örödginek szánt mosoly bujkál, ahogy ontom magamból az idióta kijelentéseim. Szívem szerint a nővéremmel együtt sírnék, de eddig ő volt az, aki a legrosszabb időkben is mellettem állt és támaszt nyújtott, így most itt az ideje, hogy viszonozzam. A saját lelkivilágom rendezése ráér akkor, ha ő megnyugodott legalább egy kicsikét.
- Igen! Vagy valami annál is rosszabbra – nevetem el magam Poppyval együtt. Bár még nagyon kicsi voltam akkor, de arra emlékszem, hogy összeöltöztettek minket, mert milyen aranyos már az, hogy a testvérek összepasszoló ruhában vonulnak a menyasszony előtt. A probléma ott kezdődött, hogy annál a ruhánál csúnyábbat én még szerintem sosem láttam. Az a szín, az a szabás… a mai napig kiráz a hideg, ha eszembe jut, mert mondjuk meglátom a családi képen.
- Jó, nyilván, de szerinted érdekelni fogja? Most képzeld már el azt, ahogy azt mondja: „Jajj Poppy, szerintem a lazacszín nem megfelelő, szerintem válasszunk királykék vagy karmazsinvörös dekorációt, az annyival elegánsabb” - utánzom Tyler hangját szörnyen borzalmasan, mintha tényleg megtörténhetne ilyesmi, holott tudom, hogy sosem fog. Bár igazából lehet, hogy mégis. Néha furcsa dolgokra képesek az emberek. – Szerinted anya megharagszik ah széttépkedem őket? Segítő szándékkal persze, hogy az érdekes részekből kollázst tudjak csinálni. – Olyan angyali hangon teszem fel kérdésemet, mintha nem épp az anya által féltve őrzött és gondosan összegyűjtögetett katalógusokról beszélnék. Persze tudom, hogyha megtudná, hogy én csináltam rögtön nem haragudna, főleg ha bevetném a szomorú szemeimet. Annak sosem tud ellenállni.