Tanácstalan vagyok. Sosem voltam még ennyire elkeseredett, kétségbeesett, reményvesztett. Világtalanná váltam, mikor a fiam úgy döntött, elég felnőtt ahhoz, hogy a maga útját járja. Azóta nem keresett, nem küldött baglyot és valószínűleg úgy tesz, mintha nem is léteznénk. Igazságtalannak tartom, hogy a férjem akár minden egyes nap láthatja, míg én a minisztériumban szenvedek. Már-már fizikai fájdalmat jelent a tudat, hogy cserben hagytam őt. Újra és újra megtettem, mígnem megelégelte. Az életben számtalan dolgot akartam elérni, számtalan dolgot adtam fel a házasságom miatt, a férjem törekvései miatt és a családom miatt. Egy valamit azonban nem kellett volna feláldoznom a férjem esztelen törekvéseinek oltárán... Anyaként csúfos kudarcot vallottam. A férjem talán dühös lesz, amiért szó nélkül felkerestem a fiamat, de bátran vállalnám vele a heves szóváltást, ha nemtetszését fejezné ki. Kész vagyok megvédeni az igazamat, ha nem ismeri el, hogy pont annyi jogom van látni a fiúnkat, mint neki - még akkor is, ha ő munkájából adódóan nem is tehetne mást. Az életben most először irigylem tőle az időt, amit vele tölthet. Úgy döntök, nekem is jár. És ebben egészen addig biztos is vagyok, míg meg nem hallom a hangját. Jókedvűnek tűnik, ahogy kijön az épület hatalmas ajtaján. Talán nem vesz észre először, talán szánt szándékkal kerül el, nem tudhatom, de nem azért jöttem el idáig, hogy hagyjam csak úgy elsétálni. - Devon? - szólok utána reménnyel teli hangon. A szemeim könnybe lábadnak, mert végre itt van. Ennyi idő után láthatom őt. Mégis erőt veszek magamon és nyelek egy nagyot, hogy lejjebb csússzon az a hatalmas gombóc a torkomban, amitől beszélni is alig tudok. Mennyit változott, de hisz csak fél év telt el. Már fél év telt el... - Hogy.. Hogy vagy? - kérdezem akadozva, hiszen semmit sem tudok róla. A szívem azonban megtelik nehézséggel, ahogy rá nézek. Hol lakik? Van egyáltalán biztos helye? Fedél a feje fölött? Honnan van pénze? Ugye nem csinált semmi butaságot? A kérdések csak úgy sorra bukkannak fel a fejemben, mind választ követelnek, de mind hiába. Egyedül nem tudom megválaszolni őket, viszont letámadni sem akarom. Annak is örülök, ha nem válik köddé, mikor meglát engem.
Hé, ki számolja a napokat egyáltalán, amikor csak egyik szalad a másik után? Mégis olyan csigatempóban. Iszonyatosan várom az év végét, hogy végre fellélegezzek és ne kelljen apám elégedett és savanyú képét bámulnom az órákon. Nem hiányzik sem az élcelődése, a gúnyos megjegyzései, a gyomorideg a órákon, vajon mikor fog majd megint engem tesztalanynak tekinteni, nekem pedig mikor fog nyílni a bicska a zsebemben. Még eddig nem szóltam be neki. Egyszer sem, volt bármennyire megalázó a szituáció közöttünk. Ez van, amikor azt szeretném csinálni, amire mindig is vágytam, de a fateromnak is valahol ez az érdeklődési köre. Csak másképp. Ő azért van itt, hogy fenntartson egy látszatot, hogy ha a titkon dédelgetett vágyálma beigazolódik, tudja élesben is olyan jól alkalmazni a varázslatokat, mintha csak tegnap támadt volna valakire. Engem nem lehet bealtatni azzal, hogy ő nem volt benne semmiben. De sajnos feddhetetlen. Addig pedig meg van kötve a kezem. Hogy felnyomnám-e? Nem tudom, lehet. Sosem kedvelt, sosem éreztette velem, hogy fontos lennék neki. Eldobott magától, mint egy elhasznált vacak rongyot, majd széttépetett az ölebeivel. A bátyámmal és a többi ficsúr haverjával. Most pedig éjt nappallá téve tanulok, hogy az egyetlen ponton borsot törhessek az orra alá. Kiváló tanuló vagyok és ez ellen nem tehet semmit. Tudja, ha nem azt adná rá, amit megérdemlek, akkor kiverem a balhét. Mint tanár nem hibázhat. De én léphetek. Mocsok egy világ ez, de most először érzem azt, hogy nem vagyok sarokba szorítva. Még ha próbál lelki terrort alkalmazni is, rólam lepereg. Egy valamit sajnálok csak. Anyámat ott hagytam abban a fertőben, kettejük között, a bátyámmal, a kétségeivel, a frusztráltságával és a cigarettájával. Meg a hőn imádott borával. Mélyen bűntudatot érzek, de tudom, hogy helyesen cselekedtem. Ki érti ezt, igaz? Aki benne él, aki tudja milyen elnyomottnak lenni, az megérti. Más nem. De soha nem állt ki mellettem, ha valamit négyszemközt megbeszéltünk, utána szóval csapott be engem. Vagy amikor nem tett semmit. Tényleg boldog vagyok, most fél éve először igazán boldog és felszabadult. Nem a Roxfortban lakom, mégis van hol álomra hajtani a fejem, van munkám, megélek a saját lábamon és nem hagytam, hogy eltapossanak. Soha nem hagytam. Csak míg régen magamba fordultam, most kiállok magamért. Csak a módszer változott, ezzel pedig jelentős változás következett be. Magabiztos lettem. Mint előtte soha az életben. Tétován pillantok az órámra. Elkések, pedig nem szoktam. Nem lakok a kollégiumban, de ide járok tanulni néha. Csoportos munkákra, ilyenekre. Mielőtt azonban lelépnék az utolsó lépcsőfokról, ismerős hang üti meg a fülem. Összeszorul a gyomrom és összerezzenek. Egy pillantást vetek felé, hogy lássam nem káprázik a szemem, majd úgy fordulok le a másik irányba, mintha mit sem láttam volna. Néhány lépésnél aztán a szavai újfent megakasztanak. Nem vagyok bunkó, nem tudok az lenni, nem tudom levegőnek nézni a saját anyámat. Veszek egy mély levegőt, de percekig nem tudok megfordulni. Nem akarom. Nem akarom látni az arcát. Nem akarok hazamenni, nem akarom, hogy győzködjön, biztosan azért jött. Komótosan fordulok meg. - Jó napot, Mrs. Selwyn. - mondom fásult hanggal. De elég csak rá pillantanom, hogy tudjam, ez nekem nem megy. Nem egy elbaszott színész vagyok, mint a családom 80%-a. Nem, én nem vagyok igazi Selwyn. Nem érzem magam Selwynnek, nem tudom mi vagyok. - Megvagyok magam... anya. - nem akarok semmit mondani, nem tudom, hogy mit mondhatnék, mit tud, bízhatnék-e benne. Annyira kockázatos, mi van, ha direkt küldték utánam? Miért pont most jött ide? De nem tudom tovább játszani azt, hogy ő számomra egy senki. Az apámmal inkább, a bátyám pedig jelenleg számomra egy utolsó pondró, semmi több. - Te hogy vagy? Hogy bírod otthon? Őket? Jól bánnak veled?
Tudom jól, hogy sok jóra nem számíthatok, és azt is, hogy voltaképpen saját magamnak köszönhetem, hogy idáig jutottunk. Hogy feladta azt várni, hogy mikor állok ki mellette végre nyíltan az apja ellen. Ezidáig ez még nem történt meg, de nagyon jó okom van arra, hogy ne tegyem. Ez mégsem megbocsátható. Már az elején tudtam, hogy nem fogok tudni helyt állni mindkét szerepben. Nem lehet belőlem jó anya és jó feleség is egyben. Egész eddig megadtam magam a lelki nyomásnak és tűrtem. Azt, hogy magányos vagyok, és azt, hogy egyre többször gondolkozom olyan dolgokon, amiken nem kellene. Devon mindig visszatartó erő volt, tudtam, hogy érte érdemes csinálnom, érdemes kitartanom, mert a családból csak rám számíthat. De rám sem igazán. Mióta azonban nyíltan kijelentette, hogy nem kér többet ebből a családból elég sok mindent kétségbe vontam, amit azelőtt eszembe sem jutott megkérdőjelezni. Aznap este csúnyán összevesztem a férjemmel, mérhetetlen indulatomban még fel is pofoztam őt. Nem kellett volna. Sosem emeltem kezet sem rá, sem a gyerekekre, akkor viszont nem tudtam féken tartani a dühöt és a kétségbeesést. Egyszerűen eluralkodott rajtam. És nincs az a bocsánatkérés, ami meg nem történtté tenné. Most pedig itt vagyok, reménykedve, hogy óra után vagy előtt a fiammal hamarabb találkozom össze, mint a férjemmel. Merlin, kérlek, adj erőt! Persze tudom jól, hogy Theodore nyilvánosan sosem csinálna jelenetet, de a négy fal között bizonyára kifejezné mennyire nem tetszik neki a viselkedésem. Az aggodalmam semmissé válik, mikor megpillantom a fiamat. Az én drága kicsi fiamat. Bár már kész férfi, és akkor sem volt gyerek, mikor fél éve úgy döntött, hogy a maga útját fogja járni, mégis annyit változott. Szeretném azt hinni, hogy nem direkt fordít nekem hátat, mikor megpillant, de a zsigereimben érzem, hogy nem akar velem találkozni. Még mindig. Legalább ha tudnám, hová írhatok neki levelet... - Kicsim.. - sóhajtok fájdalmasan, mikor végre szembefordul velem. A jeges hangjától összefacsarodik a szívem, újra nagyot nyelek. Ennyi? Mrs. Selwyn vagyok? Theodore Selwyn felesége.. Mintha semmi, de semmi közünk nem lenne egymáshoz. Nemhogy az anyja nem vagyok már a szemében, de egy ismerős se. Azt hiszem, ez jobban fáj, mint az, hogy ennyi ideig nem láttam. - Az jó... - azt hiszem. Még egy félmosollyal is megpróbálkozom, és óvatosan közelebb lépek egy fél lépést is. Nem sokat, épp csak alig észrevehetően, ahogy egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat. Keresem a szavakat, de leköt a látvány. - Jól nézel ki... - már elemnél a kezem, hogy megsimogassam az orcáját, akárcsak régen, mégsem merem megtenni. Csak újra magam köré fonom a karjaimat, hogy ilyen még csak elő se fordulhasson. Az arca borostás, mintha szélesebbek lennének a vállai is, de a legrosszabb, hogy a szeme nem mosolyog. Sőt, egészen biztosan megfordul ezer kérdés a fejében, többek között az is, hogy miért jöttem, vagy hogy miért éppen most. És én mindet meg is akarom válaszolni neki, mégsem teszem. Nem osztom meg vele, hogy én hogy vagyok. Nem azért jöttem, hogy bűntudatot keltsek benne. - Hiányzol.. - vallom be halkan és inkább megigazítom magamon a kabátomat, minthogy kitárjam felé a karjaimat egy ölelésre. Nem akarom elijeszteni, és valószínűleg gyűlöl. De voltaképp nem hazudok, az időm nagy részében arra gondolok, hogy mennyire elszúrtam és mennyivel jobb családot érdemelt volna. Nem csak ő, Greg is. Voltaképpen évekkel ezelőtt magamat is közéjük soroltam volna, de mára tudom, hogy én nem érdemlek ennél jobbat. Én megérdemlem a férjemet. A gyerekek... ők nem.
Hazudnék, ha azt mondanám, a sok egymás után kullogó nap egyikén nem játszottam volna el a gondolattal, hogy milyen lenne, ha találkoznék anyámmal. Sokszor elképzeltem, ahogy megölel, ahogy látom rajta, hogy hiányzik, ahogy megnyugtat a szeretetével, a szavaival, a puszta jelenlétével. Mint tette ezt mindannyiszor, amikor apám parádézott otthon. Kicsinek lehet működött, egy darabig, aztán már az sem. Emlékszem az első pillanatra, amikor hozzá szaladtam volna, de ő nem ölelt meg, mert apám megtiltotta neki. Úgy húzta el tőlem, mintha egy darab báb lenne, akit kedvére mozgathat. Mert anya otthon csak az volt, semmivel sem több. Hiába láttam a fájdalmat a szemeiben, hiába hallottam egy elsuttogott sajnálomot, az ilyen pillanatok élénkebben vésődtek az elmémbe, mint a boldog perceim. Nem sok volt. Ha a patrónusom azon múlna, hogy csak a családommal kapcsolatos boldogságra gondolhatok, egyszerűen nem jelenne meg. Nem táplálnám. Sokáig probléma volt, hogy az egyetlen varázslatként képtelen voltam megidézni. Aztán Domi a képbe jött, én pedig... Nem tagadom, nem bízom benne. Tényleg mi van akkor, ha azért jött, hogy körbeszimatoljon, majd rá pár napjára hazahurcolnának onnét, ahol most lakom? Biztos lehetek benne, hogy akkor soha többé nem lenne még egy ilyen lehetőségem. Nem tehetem meg, nem mondhatok semmit. De nincs képem hátat fordítani neki. Az anyámnak. Aki megszült, aki vigasztalt, aki szeretett, még ha a maga módján is... de nem érzek örömöt, nem sietnék oda hozzá, elbizonytalanodok a testbeszédére is. Visszafogott. Akár csak én. Szinte fáj a kicsim szó... mintha nem hallottam volna épp elégszer és nem akarnám kizárni a tudatomból, hogy ne rohanjak hazáig. Nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget. A lelkembe hatol, valamit felszakít. Megfordulok. Merlin lássa a lelkem, én nem fordítok hátat neki. Képtelen vagyok rá. A keserű ízzel a számban, szomorúsággal a tekintetemben pillantok végül le rá. Nem így terveztem a találkozásunkat. Nem így és nem ilyen körülmények között. Nem tudok önfeledten elmosolyodni, mert ami akkor utoljára volt, ahogy ő csak befogta a száját, miközben vérig sértettek... lehiggadni mentem fel a szobámba, tipródtam sokáig. Aztán csak bevillant, itt soha nem fognak elfogadni egyenlő családtagként. SOHA. Tekintetem követi a keze mozdulatát. Pálca még nincs nála, sután öleli meg magát. Végül a szavai is eljutnak a tudatomig. - Köszönöm. - mondanék még mást is, mint hogy "látod, megfogadtam a tanácsod, olyan ruhákat veszek fel, ami kiemeli a szemeimet". De nem teszem. Helyette csak egy udvarias halovány mosolyra futja. Mert az udvariasságot alaposan belém nevelték, mégis érzem, hogy ez nem én vagyok. Képtelen vagyok érzéketlen maradni, ez apám legnagyobb problémája velem. - Anya, én... - nem ezt kérdeztem. Akarnám mondani, de a jómodor mást diktál. Nem fogom a saját anyámba törölni a lábam, nem fogok apámnak örömet szerezni azzal, hogy belé rúgjak én is. Épp elég, hogy ők nem veszik észre magukat. - Te is... - mondom végül síri hangon. Nem fénylik ugyan, de szomorúsággal teli. Nem mondhatok mást neki, csak azt, ami a szívemet igazából nyomja. Nem vagyok rossz ember, nem akarok rossz ember lenni. - Miért nem válaszoltál a kérdéseimre? - most már sokkal számon kérőbb a hangom, mintha csak kétségbeesetten meg akarnék győződni arról, hogy jó ötlet volt lelépni és hátra hagyni őt rájuk. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha a bátyámnál megint durván elszakadna a gépszíj. - Ugye nem bántott?
Nem is tudom, miben reménykedek. Talán, hogy ha látom és váltunk néhány szót, akkor én is jobban érzem majd magam. Vagy kevésbé fogom azt a magányt érezni, ami minden napomat kitölti, mióta tudom, hogy nem fog többé hazajönni hozzánk.. Hozzám. Devon mindig hozzám lett hasonlítva és nem csak azért, mert az apjával ellentétben rám tényleg hasonlít. A tulajdonságai tekintetében is sok bennünk a közös. Mindketten sokat tűrtünk el az élettől, egészen addig a pillanatig, míg túl nem nőtt rajtam és az egész családon, majd nemes egyszerűséggel mindent a háta mögött hagyott. De nyomaszt a tudat, hogy semmit sem tudok róla. Vagy ha mégis eljut hozzám néhány szófoszlány őt illetően, az biztosan az apja szájából érkezik, én pedig kifejezetten nem vagyok kíváncsi az ő véleményére, ha a fiúnkról van szó. Nem könnyű beismernem, hogy hibáztam, és össze kellett szednem a bátorságomat, hogy végre megkeressem. Mert mi van akkor, ha - ahogy arra a jelek is utalnak - valóban gyűlöl? Azt hiszem eljutottam arra a pontra, hogy ezzel is szembe tudnék nézni, ha cserébe azt látom, hogy jól van. Titkon persze reménykedem, hogy ő is gondol néha rám és nem veszett ki belőle minden szeretet irántam. Nehéz szívvel viselném, ahogy akkor este is nehezemre esett elfogadni a zord igazságot. Mert kétségtelenül igaza volt. Bár utána mentem volna, el vele. De egyszer már borsos árat fizettem a szökésemért, ami azóta is nyomja a lelkemet. Ő pedig még csak nem is tud róla.. Annyi mindenről nem tud... Nem tudja, hogy én őt szeretem a világon a legjobban. Egy apró mosolyra futja csak a túlcsorduló érzéseim tengerében még ennek is örülök. Bár senki nem tehetne szemrehányást, ha fél év alatt teljesen elvesztettem volna a józan eszemet. Nem könnyű nap nap után úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Szerencsére tökéletes színészi játékomon csak a férjem lát át. Most viszont nem hordok maszkot, csak őszinteség csillog a szememben. Őszinte anyai aggódás és vágyakozás. Csak még egy kicsit beszéljen. Olyan jó hallani a hangját. Bár megölelhetném... Ennek gondolatára még a szám széle is megremeg. A fél év az fél év. Fél éve nem szoríthattam magamhoz, nem adhattam puszit a halántékára, mint mikor kicsi volt. Pedig néhány éve lenőtt már engem, de ő mindig a én kisfiam marad. Megkönnyebbülés. Ezt érzem, mikor meghallom, ahogy mély hangon kiejti a szavakat. Szinte reflexből jönnek, mégis elgondolkozom azon, hogy vajon tényleg így van-e vagy csak azért mondja, mert mindennél jobban vágyom arra, hogy ezt halljam. Hogy hiányzom neki. Ha hasonló cipőben járnék, én is messze kerülném az anyámat. Miket beszélek? Én így is messzire kerülöm az anyámat... - Csak mesélj nekem egy kicsit.. Van hol laknod? Van elég pénzed? Hogy megy a képzés? - teszem fel egymás után a kérdéseket, esélye sincs válaszolni, már érkezik is a következő. A legfontosabbak, persze csak azután, hogy szemmel láthatóan megbizonyosodom róla, hogy a helyzethez képest jól van. Kevésbé tűnik megviseltnek és ez.. valóban jó! - Nem, nem bántott.. - hagyok végül érvényt az akaratának. Addig úgysem fog beszélni, ennyire már ismerem őt. És persze nem akarom, hogy aggódjon. - Nem az a fontos, hogy velem mi van.. Szerettelek volna végre látni, beszélni veled.. Egy kicsit veled lenni.. - a kezeimmel még mindig nem tudok mit kezdeni, kénytelen kelletne dugom őket zsebre. Nem, ez nem megszokott tőlem, ez úrihölgy nem viselkedik így. De én most nem Mrs. Selwynként vagyok itt, hanem anyaként. Anyaként, aki végre boldog, mert hosszú idő óta van rá oka. Még akkor is, ha ez a pillanatnyi boldogság a szemeimbe szökő, ott csillogó könnycseppekben nyilvánul meg. De nem sírok, előtte soha.
Nem számítottam a mai nap ilyen meglepetésekre. Persze ismerem anyát, biztosra vettem, hogy hiányzok neki. Nem tudom, hogy azóta megértette-e azt, miért pakoltam össze azon a napon és hagytam el a családi fészket. Gyanítom sejti, hogy nem jókedvemből. És hazudnék ha azt mondanám, hogy neki nincs semmi köze ehhez. Dehogy nincs. Ugyanúgy részese volt az elüldözésemnek, hanem is közvetlenül, de hozzátette a maga passzív részét. Csak egyszer az életben kiállhatott volna mellettem. Miért olyan fájó megtenni? Talán szégyelli az érzéseit? Szégyelli felvállalni, hogy úgy igazán az anyám legyen? Tudom, apám sok mindent kiölt belőle. Néha látom a szomorú tekintetén, a megkeseredett arcán, hisz én magam is tapasztaltam nagyon sokáig a pszichológiai hadviselést. Mi több, magamon, a lelkemben hordom a sebeit. De nem török meg, nem adhatom meg ezt az örömöt sem neki, se másnak. Egészen különös fényben tűnik most fel a szememben a felbukkanása. Most először nem tudom eldönteni, hogy örüljek-e neki vagy sem, hogy mondjak-e neki bármit vagy sem, hogy magától jött vagy sem. Annyi a bizonytalan. Nem ad, csak kér. Kéri, hogy mesélje, számoljak be neki. Némán, de kéri, hogy hagyjam figyelmen kívül az ő dolgait. Mennyiszer tettem ezt már meg. Számos alkalommal csak szó nélkül belementem, hisz melyik fiú ne élvezné, hogy az anyát csak és és kizárólagosan csakis ő érdekli? Amikor nem mesélt, csak kért, kérdezett, osszam meg vele a tapasztalataimat, az élményeimet, én pedig csak boldogan tettem ennek eleget. Ez az idő lassan eljár fölöttem. Nem vagyok most sem boldog, sem elégedett. Persze nyugodt az életem. És mit érek el vele? Boldog, kiegyensúlyozott, kritikától mentes. Ennek kellene lennie. Mégis olykor nyomaszt a gondolat, hogy őt otthagytam velük. Magammal kellett volna vinnem, de féltem, hogy azzal túl messzire megyek. Ugyan mibe telne apámnak egy halálos átokkal véget vetni ennek a cirkusznak? Mert biztosan ezt gondolja, rájuk szabadítottam egy cirkuszt és most ő kénytelen utánam elsimítani a dolgokat. A családban mindenki nyílt titokként tudja, hogy fogtam magam és leléptem. Azzal pedig, hogy Hestiától kértem segítséget, azt hiszem kiengedtem a szellemet a palackból. De azért remélem, hogy nem. - Van. Jó helyen vagyok. Van kaja, kaptam egy saját szobát. - egyelőre legyen ennyi elég. Nem tudom még mindig, hogy mit mondhatok neki és mit nem. Esküszöm, ha számoltam volna vele, most tudnám hogy viszonyuljak hozzá. Ilyenkor érzem magam borzasztóan éretlennek. - Anya... dolgozok. Nem sok pénzért, de megvagyok. Pont annyi időm van a sulira, amennyire szükségem van. - ezzel pedig nyugodtan összerakhatja, hogy semmi egyéb fennálló időm nem adódik és igazából csak tanulok, dolgozok, eszek, alszok. Egy örök körforgás, aminek nem látom mostanában a végét. Megértem, ha Domi néha neheztel rám. Úr isten, Domit nem mondhatom el! Inkább fordítok a beszélgetésen, de nem tetszik, ahogy válaszol. Tényleg, mintha valamit elhallgatna előlem, olyan érzésem van. Miért is nem lepődök meg ezen? - Anya... tudok rólatok. - akkor fogalmazok másképp. Nem tudom, hogy látta-e, amikor épp rosszkor voltam rossz helyen. Greggel össze is balhéztunk emiatt. - Tudom, hogy a bátyám bántott téged és ha még egyszer... - elhallgatok. Néma, de annál egyértelműbb fenyegetés volt ez a részemről. De ilyen messziről mégis mit tehetnék? - Ha azért jöttél, hogy meggyőzz, akkor felesleges. Nem fogok hazamenni. - szögezem le makacsul a tényt. De igazából még nem mondta. Vagyis mondhatja még. - Még itt van, az irodájában. Nem akarom megvárni. - menekülési utat keresek és találok. Hirtelen fordulok sarkon és ragadom meg az elhatározást, hogy én innét lelépek. De néhány lépés után elszáll a dac belőle. Olyan jó látni most, én pedig megint faképnél hagynám... Visszafordulok felé. De nem teszek egy lépést sem. - Itt nem maradhatunk. - pillantok rá kétségbeesett tekintettel.
Anyaként nem kívánhatnék annál többet, minthogy tudom, hogy a fiam egészséges és biztonságban van. Hogy nem szenved hiányt semmiben. De mindezt muszáj a saját szememmel látnom ahhoz, hogy el is tudjam hinni. És ha már itt vagyok... Tudtam, hogy ez nem lesz elég. Nem lesz elég, ha messziről láthatom az alakját, ahogy kilép a kollégium kapuján és nem fogom tudni megállni, hogy ne kérjem a bocsánatát és ne beszéljek vele. Csak néhány szót. Csak egy percre hadd nézzem meg jól. Úgy, mintha még sosem láttam volna. Egy egész örökkévalóságnak érzem a hátunk mögött hagyott fél évet. Visszagondolva pedig fogalmam sincs, hogy bírtam ki eddig úgy, hogy alig tudtam róla valamit.. Nem csoda, hogy a kérdéseim csak úgy záporoznak. A hangomból őszinte aggodalom csendül és csak reménykedek a pozitív válaszában. Az egyik oka annak, hogy megelégedtem a férjemmel való házassággal az volt, hogy így mindent meg tudok adni a gyerekeimnek. Bármit, amire szükségük van. Csak későn jöttem rá, hogy mekkorát tévedtem és, hogy Theodore pont az egyetlen dolgot veszi el tőlem a viselkedésével. Azt, hogy igazán az anyjuk lehessek. Szabályok és elvárások nélkül. Olyan távolinak tűnik ez az egész. Az egész családunk szétszakadt és felemészt a tudat, hogy Devont elvesztettem. - Gondolom nem mondod el, hol van az a szoba.. - húzom keserű mosolyra a számat. A kollégiumban kerestem először, de sehogy nem jelentkezett be. Álnéven sem. Ha azt akarta volna, hogy megtaláljam, már értesített volna. Nem így tett. Persze vannak kapcsolataim a minisztériumban, bizonyára nem telne sok időbe, hogy megtudjam, hol él most. Azzal viszont semmibe venném az akaratát és még távolabb lökném magamtól. Szörnyű érzés, hogy el kell fogadnom a tényt, hogy a fiam nem bízik bennem, de belátom, hogy jogos. - Ha... Ha pénzre van szükséged, azon segíthetek.. - kezdem óvatosan, nagyon figyelve mit mondok. Úgy érzem magam, mintha egy kés élén táncolnék és pillanatok kérdése lenne csupán, míg utolér a vég. Nos, a vég ebben az esetben az lenne, ha Devon fogná magát és itt hagyna. Nem akarok mindenáron az életébe furakodni, én csak szeretném tudni, hogy jól van. - Nem kellene dolgoznod.. - folytatom aggodalmaskodva. Így mégis hogy van elég ideje tanulni? Mégis milyenek lehetnek az eredményei? Szeretném megkérdezni tőle, de rég felnőtt már, nem kötelező engem beavatnia a jegyeibe. De mindig örültem neki, mikor megtette. Csak erősítette a köztünk lévő kapcsolatot, amit most végtelenül gyengének érzek. Én magam is az vagyok. Ez pedig csak tovább fokozódik, mikor ráeszmélek, hogy miről beszél. Azt hittem elég óvatosak voltunk minden alkalommal, hogy jól palástoltam minden sérülésemet, hiszen sokszor még a férjemnek sem tűnt fel mi zajlik a házban. Nem is mondtam volna el neki, ha nem jön rá magától. És most már Devon is tudja.. - A bátyáddal sosem volt könnyű... - jegyzem meg szomorkás mosollyal. Szívem szerint azt mondanám, hogy sosem volt olyan könnyű Greggel, mint vele, de fájnak a szavak. - Tudod milyen.. - vonom meg a vállam, hangom beletörődő. Ő már aligha fog megváltozni és a másik fiam is elindult egy olyan úton, amiről semmit sem tudok. Minden esetre nem tetszik, hogy kizárt belőle engem. Dühös vagyok ezért.. Leginkább magamra. Rá nem lehetek dühös azért, mert a saját életét igyekszik élni, önállóan. - Tudom.. Tudom.. - hunyom le a szemeimet egy pillanatra. Nem állítom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy megkérem jöjjön haza. De az elsődleges célom nem ez volt, hiszen nyilvánvalóan sejtem mi lenne rá a válasza. Nem fogja meghatni őt semmi. - Nem azért jöttem, hogy meggyőzzelek és nem veszekedni akarok. Nem egyszerű elfogadnom a helyzetet, de tudom, hogy úgy helyes, ha nem szólok bele a... döntéseidbe. Csak azt kérem, hogy ne lökj el magadtól. Borzasztóan hiányzol, Devon.. - sóhajom immár inkább kétségbeesett, mint győzködő. Minden oka megvan rá, hogy ő ne érezze ugyanezt, de ha egy aprócska esély is van még rá, hogy valaha megbocsát, akkor hajlandó vagyok kitartani. - Ne menj még.. - kapok a karja után, mintha csak egy rántással visszatarthatnám a tervétől. Csak egy pillanatig tehetem meg, könnyedén lerázhatja magáról a szorításomat, ha úgy tartja kedve. Én viszont kihasználom a kínálkozó alkalmat és két kezembe veszem a kézfejét. Megszorítom, maradásra akarom bírni, ez kétségtelen. Mégis van köztünk két lépés távolság, esetlenül nézhetünk ki így mi ketten. Most először viszont nem érdekel, hogy ki lát meg minket és mikor jut Theodore fülébe az Akadémián tett látogatásom. - Akkor üljünk be ebédelni valahova.. - ajánlom fel neki az első eszembe ötlő dolgot. Merlin szerelmére, nem főbenjáró bűn, hogy a fiammal találkoztam!
Mennyiszer kívántam már azt születésnapomkor, ünnepekkor, ha hullócsillagot láttam, hogy bár lenne egy normális családom. Én sohasem gyűlöltem őket, még csak meg sem vetettem. A bátyámra egy időben felnéztem és utánozni akartam, ha nem is olyan nyersséggel és közönnyel, mint ahogy azt ő tette. És ugyan az apámtól tartottam mindig is, felnéztem rá. Rá, a család fejére, arra, aki mindent letett otthon az asztalra. És az anyámra, ó az én drága édesanyámra, aki számomra a mai napig az egyetlen akit őszintén, feltétel nélkül szeretek. Még ha a sok gyerekkori érzésem a többiek irányába el is kopott, felé töretlen maradt. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez mára nincs így, neheztelni bizony nem kicsit neheztelek. Tudom, hogy ő is áldozat, a körülmények áldozata, akár csak én. De ketten voltunk... ketten, kettő ellen. Tudom, hogy az apám veszélyes, de azt is, hogy az anyámat sohasem akarta bántani. És legjobb tudomásom szerint nem is tette. Nem merészkedett el addig, amíg a bátyám, hogy kattant módjára bántsa. Visszaélt a fizikai előnyével, a hatalmával és ez undorító. - Nem. - rázom meg a fejem. A bűntudat beszél belőlem, mert tudom, hogy én hagytam őt hátra velük. És közben nem is próbáltam keresni, de féltem, hogy akkor megtalálnak és valami olyan történik, ami teljességgel visszafordíthatatlan. Mintha most az utcán is bűn lenne szóba állnunk. - Sajnálom, talán majd egyszer. - és azt sem fogom megmondani neki, ha elköltözök, hová. Domi egy Weasley, tudom, hogy nem tetszene egyikőjüknek sem, hisz nem teljesen aranyvérű. Vagyis voltaképpen nem, mert van benne véla, de amúgy az lenne. Különben is, miért akarok már megint hozzáigazítani bármit is az ízlésükhöz? - Nem, nincs. Dolgozok, anya... felnőtt férfi vagyok, el tudom magam tartani a suli mellett is. - erősen kell bizonygatnom neki úgy tűnik, hogy tényleg komolyan el is higgye. Azt már nem említem, hogy alig van időm bármire is. Igazából nem sok életem van suli és a munka mellett, de erre én büszke vagyok és leszek akkor is, ha a fene fenét eszik. - Nem baj, megoldom. - nem hagy nyugodni a tudat, hogy tényleg átlát rajtam. Ennyire átlátszó lennék? Befejezem a bizonygatást és inkább rá hagyom a dolgot. Gondoljon, amit csak akar, úgysem tudom ebben más belátásra bírni. Rá ütöttem, amiben ő makacs, abban én is. A gyengeségeit is tőle örököltem állítólag, apám mindig ezt hangoztatta és ahogy egyre nagyobb lettem, úgy egyre gyakrabban tette előttem szóvá. Én erre mondjuk inkább büszke vagyok, mint vádként venném. Ökölbe szorul a kezem, ahogy védi Greget. Komolyan, még ezek után is képes nem neheztelni rá? - Anya, ez beteges! - hüledezek. Most először ül ki úgy igazán érzés az arcomra, a hangomra és nem is fogom vissza magam. Nem értek egyet sem vele, sem a kialakult helyzettel. Nem lenne köteles tudnia. - Apa legalább tudja? Fogadjunk, hogy nem tesz semmit vele. - újabb vádak reppennek csak úgy ki a számon, amit talán egy pillanatra be is foghatnék. Nem ezért van itt és én sem egy újabb veszekedéssel szeretném zárni a találkozásunkat. Megteszi azt ő maga is. A szavai késként vájnak a lelkembe, keserű fintort kiváltva belőlem. Bármennyire is meg akarom adni magam csak úgy az érzéseimnek - esküszöm, néha könnyű lenne csak így lenni -, nem engedhetem el magam előtte. Nem mutathatok egy csepp gyengeséget többé, mert megígértem magamnak. De nekem is hiányzik. - Te is... - suttogom végül magam elé halkan. Tudja, hogy bánjon velem, még akkor is, ha vérig vagyok sértve, akkor is, ha kerülöm és akkor is, ha kézzel-lábbal tiltakozok. Menekülni akarok, sarkon fordulni, hátra hagyni őt, miközben kizárni igyekszem a mellette szóló gondolataimat. Én sem akarom, hogy ez ennyi legyen. Erőtlenül állok meg és vetem fel talán az egyetlen arany középutat. - Van a közelben egy mugli kajálda. Nyugodt. Hangulatos. - olcsó. De ezt már nem teszem hozzá. Ha nem tetszik neki is oda fogom vinni, mert oda biztosan nem fog senki más főleg nem az apám belépni. Ő amúgy sem megy el alantas helyekre enni. Nincs tényleg messze, pár percnyire, de épp eléggé más, hogy mindegy legyen, milyen messze van az akadémiától. - Még mindig minden ugyanolyan? - nem hiszem, hogy változott bármi azzal, hogy elmentem hazulról. Apám fő taktikája a bevett szemellenző. Amiről nem vesz tudomást, az nincs. Tágasra nyitom előtte az ajtót, majd belépek utána. Az egyik közeli szabad asztalt pécézem ki és le is pakolok oda. Van minden, rendes étlap, tisztességes koszt, jó illatok, na meg nem hemzseg a hely. Ez már kész főnyeremény. - Remélem nem gond, hogy ide hoztalak. Kérsz valamit? - azért az kellemetlen lenne, ha csak úgy ülnénk és beszélgetnénk itt, hogy nem fogyasztunk semmit. Abszolút semmit. Leülök én is és felnyitom az étlapot. Legalább igyunk valamit.
Nagy árat fizetek a találkozásunkért, de nem bánom, ha máshogy nem is, legalább most láthatom. Fel voltam készülve sok mindenre, és egy része már meg is történt. Nem veszem biztosra, hogy a másik fele nem fog és nem hajt el végül azzal az indokkal, hogy sosem viselkedtem anyához méltó módon. A legrosszabb az egészben, hogy igaza van és ezt még én is elismerem. Beláttam a hibáimat, de sosem tettem az ellen, hogy legközelebb ne fordulhasson elő. Hogy ne kövessem el újra. Ebben a szellemiségben felnőni... Nem is értem, hogy volt ereje eddig lelkileg ehhez az egész tortúrához, amit a többség csak családnak nevez. Épp ezért nem is reménykedtem pozitív válaszban. Elfogadom, hogy nem akarja, hogy bármit tudjak róla és nem erőszakoskodom. Csak csendesen elfogadom azt a keveset, amit kapok tőle. - Tudom.. - sóhajtok felzaklatottan. Hogyne tudnám, éppen most szembesülök vele testközelből. - Tudom, hogy felnőtt férfi vagy.. És azt is tudom, hogy már nincs rám szükséged.. - teszem hozzá egy fokkal halkabban. Nincs ezen mit titkolni, mégis fáj kimondani. Fáj, mert tehettem volna az ellen, hogy így legyen. És fáj, mert egy anyának mindig fájdalmas belegondolnia abba a ténybe, hogy már nincs szükség a gondoskodására. De nem akarok neki rosszat. Ha úgy gondolja, hogy erre van most szüksége, ha függetlenedni szeretne, én támogatni fogom benne, pont úgy, hogy eddig is kellett volna tennem. Nem törődve a következményekkel. - Csak szeretném, ha tudnád, hogy ha bármiben tudok segíteni... - felesleges befejeznem a mondatot. A forgatókönyvet néhány perc alatt megtanultam. Vagy belém fojtja a szót, vagy tiltakozik. Vagy a kettő együtt és a tiltakozásával fojtja belém a mondat második felét, így örülök neki, hogy ennyit ki tudtam préselni magamból, mielőtt eszébe jutna ellenkezni. - Greg is a fiam. Úgy szeretem őt, ahogy téged.. - enyhül meg a hangom, talán ez valamelyest rá is hatással lesz. Bár ha a bátyjáról van szó, nagyjából tudom mire számíthatok tőle. Sosem voltak jó testvérek, és ezzel is a csak a hibáim sűrű listáját tudom gazdagítani. De arról nem kell tudnia, hogy mi történt legutóbb. Arról sem, hogy Theodore továbbra sem lépett ezügyben. És arról sem, hogy immár félek átlépni a saját házam küszöbét, mert sosem tudom mi várhat rám. Ha azzal, hogy kiejtem az egyik fiam nevét, kivívom magamnak a másik fiam haragját és indulatait, mégis mi tévő lehetnék? Két szó mégis elég ahhoz, hogy melegség járja át meggyötört szívemet. Ha pedig én is hiányzom neki, akkor talán még van rá egy halovány esélyem, hogy ne utáljon minden egyes porcikájával. Örökre. - Rendben, mutasd az utat.. - egyezek bele, talán a kelleténél egy kicsit nagyobb hévvel az ebédbe. De sejtheti, hogy jelen pillanatban bárhová követném, csak hadd legyek még egy kicsit vele és hadd ne kelljen azzal foglalkoznom, hogy mi vár rám ezután. Inkább százszor szembesülök azzal a ténnyel, hogy rossz anya vagyok, minthogy odahaza magányomban a puszta gondolataimmal ostorozzam magam. Máskülönben pedig pont egy ilyen lehetőség miatt jöttem, egy ebéddel pedig valójában megkoronázná a napomat. - Devon, kicsim.. A mi családunk nem fog megváltozni, akár a tagja vagy, akár nem... - válaszolom csendesen, szinte már bocsánatkérő, gyengéd hangon. Ezek tények. Nem mondok vele újat. Pontosan tudom, mire számíthatok a férjemtől. Nem azért, mert nem próbáltam őt az évek alatt megváltoztatni, sokkal inkább mert már ismerem a legrosszabb oldalait is és tudom, hogy minden ilyen szándékom már jó előre kudarcra volt ítélve. Őt nem lehet megváltoztatni, az évek alatt ez csak még nagyobb bizonyosságot nyert. - De nem beszéljünk most erről.. Beszéljünk rólad. Nem szeretnék erőszakosnak tűnni, de minden érdekel, ami mostanában történik veled.. - próbálom meg szelídebb vizekre terelni a témát. Nem szeretném, ha zaklatott hangulatban kellene eltöltenünk ezt a kis időt. Azzal belépek az ajtón és a szemem elé tárul a hely. Nos... Első pillantásra is egyértelműen látszik, hogy a mágia ide valóban elég rég tette be a lábát, mielőtt mi négy lábon be nem hoztuk. Ez nem az a fajta hely, ahol már az ajtóban ugrik a főpincér, hogy a legjobb asztalhoz kísérjen, miután kétszer körbebókolt és lesegítette a kabátomat, majd elibém rohan, hogy kihúzhassa a széket nekem, mintha maga a királynő fáradt volna be hozzájuk. De nem derogál, hogy ezt most magamnak kell megtennem. Alkalmazkodom a helyzethez, legalábbis minden tőlem telőt megteszek azért, hogy ne hozzam magunkat - és főleg őt - kellemetlen helyzetbe. - Ne aggódj, ez a hely tökéletes... - simítom meg a karját nyugtatólag. Semmi kétségem afelől, hogy a férjem itt biztosan nem keresne. Sőt, be sem tenné a lábát ehhez hasonló helyre. Az étlapot kezdem tanulmányozni, de ezek a fogások többnyire távol állnak tőlem, némelyiket nem is ismerem és az italok sem fedik azt a listát, melyből kedvemre tudnék választani. - Azt kérek, amit te... - teszem le végül az étlapot, hisz jobb dolgom is van annál, minthogy olyan sorokat tanulmányozzak, melyek cseppet sem érdekelnek. Az is tökéletes, ha nem eszünk semmit, mostanában úgyis nehezen mennek le a falatok a torkomon. Talán a depresszióm az oka. - És szeretném, ha a vendégem lennél. Devon, ha mást nem is, legalább ennyit engedj meg nekem.. - Nem szeretnék még egy meddő vitát arról, hogy kétségbe vonom a felnőtt mivoltát és azt, hogy el tudja tartani magát. Ez csak egy gesztus, amit a sok utasítás után örülnék, ha elfogadna.
Bármelyiküket is látom, legyen szó arról, hogy apámat futólag megpillantom az akadémián vagy a bátyámat az üzletében, vagy most épp anyámat, nem tudok nem gondolni arra az ominózus karácsonyi vacsorára vagy bármelyik otthon elszenvedett gaztettükre. Ugyan anyám a legkevésbé vétkes ebben, mégis úgy érzem sokszor, hogy ő tehette volna a legtöbbet apámmal szemben. Neki mégis csak van valahol hatalma fölötte, ha nagyon akarná. Mint úgy általában a nőnek a férfi fölött. Mert valamivel őt is meg lehet fogni és az nem én leszek. - Nem, nincs. - nyomatékosítom is benne a szót makacsul. Nem kell tudnia, mennyire nem voltam felkészülve arra, hogy ott és akkor összepakoljak és elmenjek. Túl gyereknek éreztem magam, mégsem fordulhattam vissza, mert tudtam, hogy azzal többet ártok magamnak, mint addig valaha. Biztos vagyok benne, hogy apa megtorolta volna. Nem ismer sem istent, sem embert, aki velem szemben csitíthatná. Anya csak hallgatott akkor este is. Amikor pedig a bőrönddel látott meg, már mindegy volt, hogy mit mond. Annyira mindegy. - De nem kell, megoldom. - nem hezitálok, mert tudom, azzal átlátna azon a vékony álcán, amit eddig annyira próbáltam takargatni elé. Nem kell tudnia, hogy szinte aprópénzért sétáltatok kutyákat és végzem el az aurorok adminisztrációs feladatait. Valahol el kell kezdeni és tudom, hogy az is nagy könnyebbség, hogy nem kell fizetnem a szobáért. Ha így lenne, most némileg meg lennék lőve. Ellenben felbőszít az, amit Gregről sugall. Igen, egyszer már láttam, ahogy erőszakos volt, azt nem gondoltam, hogy majd meg is teszi. A bátyámmal szemben mégis harmatgyengének érzem magam. Nem tudom ezt megfogalmazni, egyszerűen csak tudom, hogy nagy erőfeszítések árán tudnék csak ellene fordulni, olyan erőfeszítések árán, amiről nem tudom teljesen, hogy létezhet. Van ilyen? Ő gyanítom szemrebbenés nélkül megtenné csak úgy, mint anyával. - Ezt akkor sem kellene így hagyni. Gyanúsan nem válaszolsz a kérdésemre... - nem tudom, hogy eljutott-e hozzá, de remélem, hogy ha így történik, alaposan helyben hagyja azt a seggfejet. Nem kicsit hagy kétségek között a hallgatása, mert valahol mégis csak rossz, hogy sötétben tapogatózok. Nem tudom mi történt otthon az elmúlt fél évben. Lehet a legrosszabb, amiben anyát ott hagytam. Nem szégyenkezek, ahogy átlépem annak a helynek a küszöbét. Családias, hangulatos és szeretek itt ebédelni. Amolyan mentsváram akkor is, ha csak be akarnék kapni valamit és közben meg kell oldanom a házit. A muglik elől már tudom hogy rejtsem el a pergament. Elég vennem egy olyan füzetet, mint amilyen nekik van és beleigazítom a pergament. Nem nagy dolog és néha vicces, még azért ilyenkor furcsa tollal írnom. De az is ugyanúgy tinta. Nem tudom elfogadni a tényt és a válaszát is. Azt hittem, hogy ha én eltakarodok a képből mint zavaró tényező, akkor talán mérséklődnek a viszonyok. Tévedtem. - A változás elég ha egy emberrel elkezdődik. Mondjuk nem velem. - tanulmányozom a papírt, bár nem sokáig és abból, hogy anya is ugyanazt kéri arra engedek következtetni, hogy nem igazán volt még ilyen helyen. De meglátja majd finom lesz akkor. - Ezt még megbeszéljük. - menekülési útvonalként intek a környéken flangáló pincérnek és kérek neki egy pohár rozét, magamnak meg kólát. Aztán két tányér fish& chipset kérek hasábburgonyával meg salátával. Itt kevésbé vágják nyakon szerencsétlen halat ecettel és ropogósabb is a bundája. Nem tudom, hogy anya evett-e már ilyet, de nekem nagy kedvencem lett. Tudom, a mugli szokások csak úgy ragadnak rám, de a kettő miért ne maradhatna meg egymás mellett békében? - Nem kell miattam aggódni, megvagyok. Most egy jó helyen lakok, de hamarosan megyek tovább, mert a nyári szünetben csak útban leszek. De megoldom, vannak terveim...
Sokkal jobban fáj azt hallani az ő szájából, hogy már nincs rám szüksége, mintha én mondanám. Nem álltatom magam azzal, hogy meggondolja magát, hiszen igaza van. Észre sem vettem, máris férfivá érett és arra is csak későn eszméltem rá, hogy elvesztettem őt. Megérdemlem, az évek alatt megküzdöttem azért minden nap, hogy most eltaszítson magától. De ha valami, hát a fiaim igazán azok közé tartoznak, akikért megéri küzdenem. - Tudom, hogy meg tudod oldani. De ha mégis akadna valami... Bármi.. Csak szeretném, ha tudnád, hogy én nem az apád vagyok... - hagyom végül annyiban a dolgot. Mégsem erőszakolhatom rá valakire a segítséget, aki kézzel-lábbal tiltakozik ellene. Még akkor sem, ha a tulajdon fiamról van szó. Hiába szeretném megóvni őt mindentől, ha jelen állapot szerint ahhoz is erőt kell vennie magán, hogy egyáltalán rám nézzen. Ez melyik anya szívében nem forgatná meg a kést? - Kicsim.. Nincs mit titkolnom..- sóhajtok nagyot, egy pillanatra behunyom a szemeimet, aztán újra ránézek. - A bátyád beteg. De emiatt nem kell aggódnod. Apáddal tudjuk kezelni a helyzetet.. - próbálom elültetni benne, hogy otthon minden rendben. Már a helyzethez képest. Persze a teljes valóságot ez nem fedi, de nem azért jöttem, hogy az otthoni helyzet miatt aggodalmaskodjon és a hogylétem legyen az elsődleges témánk. Engem inkább az érdekel, hogy vele mi van. Hogy eszik-e rendesen, hogy van-e hol aludnia, tud-e tanulni, hol és mit dolgozik és van-e elég pénze ahhoz, hogy ne egyik napról a másikra éljen. Érdekel, hogy milyen tervei vannak, hogyan teljesít az akadémián, de leginkább az, hogy van lelkileg. Nem is habozom, vele tartok arra a mugli helyre, ahol már jól láthatóan kiismeri magát. Itt nekem sem kell attól tartanom, hogy olyasvalaki lát meg, akinek nem kellene, bár ha a szükség úgy hozná, még Thaddeus előtt is felvállalnám, hogy mugli ételt ettem egy mugli étteremben, muglik társaságában, csak hogy a fiammal tölthessek egy kis időt, akit sikerült elüldözniük otthonról. Ez egy mód felett érzékeny téma otthon. - Mégis te indítottad el a változást.. Nemde? - mosolyodom el lassan. Sok mindennel kapcsolatban felnyitotta a szememet. Hálás lehetek neki, még akkor is, ha ezt nyíltan nem osztom meg vele. Természetesen büszke vagyok arra, hogy neki sikerült az, ami nekem több mint két évtized után sem. Elhagyni azt a fertőt, amiben éltünk. - Felejtsd el.. Ehhez az egyhez ragaszkodom. Én fizetek.. - simítom a kezem a kézfejére, hátha nem húzza el. Még mindig reménykedek abban, hogy egyszer majd lehet normális a kapcsolatunk. Persze egy ebédnél jóval több kell ahhoz, hogy az elveszett bizalmát visszaszerezzem, de ettől nem riadok meg. Amíg pedig rendel, titokban megkönnyebbülök, mert őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ennyire jól alakul a találkozásunk. - Az anyád vagyok, ne kérd azt, hogy ne aggódjak érted. Főleg, mikor hónapokig épp csak annyit tudok rólad, hogy élsz.. Nagyon szeretném, ha tartanánk a kapcsolatot. Ha néha találkoznánk, akár csak egy-egy ebédre, vacsorára, vagy teára. Vagy ha írnál. Borzasztóan boldoggá tennél vele, ha nem tűnnél el csak úgy.. - próbálok hatni rá és közben reménykedem, hogy nem ez lesz hosszú ideig az egyetlen alkalmam, hogy mindent megbeszéljek vele. Így is majd beleőrülök, hogy rébuszokban beszél, de megfogadtam, hogy nem erőszakoskodok. Ha nem szeretné elmondani, hogy lakik, el kell fogadnom. - Milyen terveid vannak? Megkérdezhetek néhány ismerőst a Minisztériumban, hogy tudnak-e állást biztosítani.. Egy jobban fizetőt, amiből bérelhetsz egy kis lakást magadnak... - ajánlom fel neki, de előre sejtem, hogy csakúgy mint az összes eddigi segítséget, majd ezt is elutasítja. Pedig a Minisztériumban bőven akadnak, akik tartoznak nekem egy-egy szívességgel.
Sokszor játszottam el a gondolattal, hogy mekkora önzőség volt tőlem csak úgy lelépni otthonról és ott hagyni anyámat annak a két veszett kutyának, mint valami rongyot. De bárhogy is nézem, őt nem engedték volna el. Apám biztosan nem engedte volna el és ezzel a saját sorsomat is megpecsételtem volna. Nem lett nagy ügy abból, hogy leléptem, nem hallottam, hogy kitagadott volna, bár ha így lenne, az sem érdekelne már. Ennél szabadabb ember nem is lehetnék, mint amilyen most vagyok. Az összes többi dolog innéttől kezdve már mellékes. Persze nem tagadhatom, hogy anya hiányzik. De ha most meggondolom magam, akkor gyenge ember vagyok, aki az első adandó alkalommal hazakullog. - Tudom, hogy ha nem lennél, sokkal rosszabb dolgok is megtörténtek volna velem. - ezzel tisztában vagyok, hogy ha mást nem, valamennyire csillapította otthon a hangulatot, apa elégedetlenségét, főleg amikor kiderült, hogy én nem a Mardekárba kerültem. Ilyen is van, nem lehet minden Selwyn az és őszintén szólva most bizonyítottam be, hogy miért is nem. Ugyan nem lettem ízig-vérig griffendéles, de az első adandó nagy elhatározásommal fogtam magam és leléptem. - Ez nem mentség vele szemben. Ha véletlenül súlyosabban megsebesít, akkor is csak azt mondod, hogy csak beteg? - nem mondom ki, de körbe lengi a kijelentésemet az, hogy bizony anya halálára gondoltam. Mert mi állítja meg legközelebb? Apa? Ő már rég elvesztette a kontrollt fölötte, csak képtelen elismerni. Mert olyan hű de jó fia volt, olyan, amilyen én sosem leszek. Milyen jó, hogy nem vagyok olyan, mint Greg. És nem is akarom véka alá rejteni, hogy mennyire haragszok a bátyámra. Legszívesebben rá zúdítanám az összes problémámat, de nem teszem. Pedig felkereshetném a boltot és a szemébe nézhetnék, de azt sem akarok. Annyira kontrasztos, hogy ilyen dolgokról beszélgetünk szinte suttogva, mert közben meg mégis csak egy mugli étterem egyik asztalánál ülünk, mugli felszolgálással, mugli kajákkal és italokkal. Én már jól ismerem a választékot, anya alighanem kevésbé. De egyszer nem tette eddig szóvá még, hogy problémát okozna neki az, hogy itt van velem és mennyire kellemetlen ez az egész neki. Vagy jó színész, vagy már tényleg végső elkeseredettségében nem tudott máshoz folyamodni, hogy lásson. Nem tudom eldönteni és érzem, hogy közben azért is bűntudatom van, amiért ilyeneket gondolok. Csak olyan jó lenne hinni neki, hagyni, hogy azt tegye, amit szeretne, de tudom, hogy most nem engedhetem ennél közelebb magamhoz. Még nem. - Milyen változást? - kérdezek végül vissza kíváncsian. Nem tudom eldönteni, hogy ezt jónak vagy rossznak vegyem, így aztán a kérdés után is csak egy tömény aggodalom rohan meg. Nem tehetek róla, hisz tudom, hogy amit megléptem, az valami következményekkel biztosan jár. Ha nem, akkor apa jó nagy hülye. Ha igen, akkor nem tudok róla és ez bosszant. Csak egy apró mosollyal nyugtázom, hogy én feladom. Nem fogok anyámmal civakodni egy étterem kellős közepén azon, hogy ki fizessen. De csakis ennyit engedek neki, semmi többet. Megadóan emelem fel egy pillanatra a kezeimet. Igazából ha akarnék, akkor sem tudnám megállítani a tervében és ami azt illeti, neki is biztosan rossz, hogy meg van kötve a keze. Ismertem az érzést egészen az elmenetelemig. Minden egyes nyaram, minden egyes téli szünetem azzal telt el, hogy otthon lapítottam, igyekeztem magamban tartani a velem történteket mert vagy nem érdekelte a kutyát se, vagy ha igen, attól féltem, hogy majd apa megpróbál rendet rakni a fejemben. Főleg Domi miatt, hisz egy Weasley, aminél nagyobb bűnt nem is követhetnék el, mint hogy vele barátkozom. Már nem csak barátkozom. - Tanulok. Igazából nem sok más történik velem, csak tanulok. Néha találkozok a barátnőmmel... - itt egy pillanatra megállok, mert végig gondolom, hogy akarom-e, hogy ezt tudja, de végül csak folytatom - mármint Domival. - tudom, hogy neki már meséltem róla, egészen eddig a legjobb barátomnak aposztrofáltam, ami igaz is, csak azt nem meséltem el anyának, hogy egyszer csak komolyra fordultak a dolgok. Amikor róla meséltem neki, akkor is láttam némi ijedtséget a szemében, de azt sosem tudtam eldönteni, hogy engem félt vagy a családot tőle. Vagy hogy teljesen elveszi az eszem, behálóz és kiszakít onnét. Neki van a legkevésbé köze az egészhez, hisz egyszerűen csak meguntam a várakozást. - Oké, meggondolom. De az akadémián ne mutatkozz velem, mert apa is ott tanít és nem akarom, hogy bajba kerülj. Majd... írok. - inkább csak letudom ennyivel. Lassan úgyis mennünk kellene, mert dolgom is lenne, később órám is. De mégsem bírok megmozdulni, mert jól esik látni anyát, megérinteni a kezét, beszélni vele, hallani a hangját, minden. Olyan, mintha évekkel ezelőtt láttam volna, pedig csak fél év telt el. - Nem kell! Nincs annyi időm, hogy sok munkát vállaljak. De néhány tanárnak kijavítom a dolgozatait, segítek más órákon felügyelni tesztírásnál, néha kutyát sétáltatok, ilyesmi. Még be akarok jutni az irodába, úgy hallottam, hogy sok a papírmunka. De nem akarom, hogy segíts, majd én megoldom. - jelentem is ki eltökélten. Már mindent elterveztem, mit és hogyan szeretnék megcsinálni. Sok kis pénz pedig sokra megy. Ennél többre úgysem futja jelenleg tőlem, mert az időm véges. Ha kívánhatnék, akkor egy időnyerővel megelégednék, de nem fogok. Elég hamar rájönnének a turpisságra. - Lassan lehet, hogy mennünk kellene...
Hatalmas kő esik le a szívemről, mert bár még mindig érzem a kettőnk között tátongó szakadékot, már a távolból felsejleni látszik egy híd, ami talán megoldás lehet a sebeinkre. Igen, mindkettőnkére. Tudom, hogy nem voltam elég jó anya, de az a fajta akarok lenni, akire számíthat a fia. Most pedig szemmel láthatóan Devon nem tart méltónak a bizalmára, erre pedig sajnos rászolgáltam. - Ne gondolj most ilyenekre... - csitítom, mielőtt még ismét haragra gerjedne a bátyja vagy az apja iránt. Rosszabb esetben irántam. Nem akarom most a múlt történésein rágódni, egyébként sincs a kezemben eszköz arra, hogy visszatekerjem az időt. Az egyetlen lehetőségem az, hogy most jót és jól cselekszem, márpedig szeretném hinni, hogy a mai délutánnal elindultam ezen az úton. - Bármit csinál, akkor is az én fiam. Akkor is azt mondom, mert szeretem. Majd megérted, ha egyszer apa leszel. A szülőség megváltoztatja az embert.. - csóválom a fejem. Persze nem lennék elragadtatva a gondolattól, hogy a saját vérem fordult ellenem, de sosem tudnám bántani. Ennek ellenére haragszom Gregre, amiért így viselkedik mind velem, mint az öccsével. - Egy olyan változást, ami már régóta váratott magára csak sosem volt hozzá erőm és bátorságom, hogy meglépjem.. - mosolyodom el. Szándékosan fogalmazok sejtelmesen, mert még nem akarom kinyilatkoztatni, hogy mit indított el bennem ez az egész folyamat. Még én sem tudom pontosan, minden esetre azt hiszem róla, hogy fontos fordulópont lesz az életemben, ha évek múltán majd visszatekintek. - Nem akartalak számon kérni... De ha már itt tartunk.. Domival még mindig barátok vagytok? Vagy érthetem úgy, hogy.. Nem is tudom.. Egy pár? - kérdezek rá végül arra, ami már régóta foglalkoztat. Sajnos Devon rég nem tart már a bizalmasának, akinek elmesélheti a magánéletét. Vagy csak nem akarta megbeszélni velem a lányokat, akik az életében vannak. Minden esetre nem vagyok vak és nekem is feltűnik, hogy ez a bizonyos lány újra és újra feltűnik, ha végre úgy érzi, hogy megnyílhat előttem. Bolond lennék, ha nem kérdeznék rá. Nevezzük anyai megérzésnek. - Mert ha a barátnőddel töltöd az időt az anyád helyett, azért őszintén nem tudok haragudni.. - próbálom azonnal oldani a hangulatot. Még mindig óvatosan tapogatózok azért, ki tudja mikor érünk ismét ingoványos talajra. - Várni fogom, hogy írj.. Az irodába címezd, Helen veszi át a postát, apád nem tudja meg.. - javaslom, ha már előzékenyen figyel arra is, hogy az apja előtt mindez titok maradjon. Én is jobban járnék, ha nem kellene attól tartanom, hogy mikor akad egy bizalmas levél Thaddeus kezébe, amit megtorolhat. Bár sok mindent már nem tud elvenni tőlem. - Nálam is sok a papírmunka.. - csapok le felvetésére azonnal, aztán apró mosollyal nyugtázom, amit nem kell kimondania. - De gondolom nem szeretnél velem dolgozni.. Semmi gond. Ha azt szeretnéd, kimaradok belőle.. - engedek neki. Nem szeretném újra elidegeníteni magamtól. Azt pedig úgyis egy tucatszor elmondtam neki, hogy bármiben segítek, csak kérnie kell. Végül pedig az akaratának is meghajlok, kifizetem a számlát és jókora borravalót hagyok az étteremnek. Úgy hiszem a fiam gyakran jár erre, bánjanak csak úgy vele ezentúl, mint a hímes tojással. - Köszönöm, hogy beszéltünk. Remélem a következő ebédünkre nem kell ilyen sokat várnom.. - simítom meg búcsúzóul az arcát. Nem akarok érzelgősködni, de ölelés nélkül mégsem engedhetem őt az útjára. - Legközelebb mesélhetnél többet Domiról.. Vagy bemutathatnád.. - dobom fel neki a lehetőséget, de nem várok rá rögtön választ. Hagyom, hogy aludjon rá, azzal talán nem kell borítékolnom az elutasítását.
