Már akkor tudtam mikor összehozták az esküvőt, hogy nekem nem azt dobta a gép, hogy életem végéig örök boldogságba élem majd le az életem a nagy szerelmemmel együtt. Itt nem lesz boldog befejezés, nem lesz happy end. Megpróbáltuk, mert próbálkoztunk Celestel de mára már inkább csak ragaszkodunk egymáshoz. Tudjuk azt, hogy egymás nélkül már nem lennénk ugyanazok. Hideg az ágy, ha nincs ő mellettem. Vicces ez, nem igaz? Amennyire utáljuk, annyira szeretjük ezt a helyzetet. Mert bárki bármit mondhat, egész jól kiegészítjük egymást. Az érzelmek túlértékeltek. Idővel elmúlnak és elérnek oda, ahol mi vagyunk. Mindennek ez a vége. A megszokás marad csak ami egybetartja a családot. Nem vágyunk másra, nem vágyunk többre. Pont elég az ami most van. Sőt már az elején is ugyanezt éreztem. Nem kacsingattam másfelé hiszen nyilvánvaló, hogy az én feleségem az egyik leggyönyörűbb teremtés a földön. A dolgozószobám asztala felett roskadok és morogva javítom a házi dolgozatokat. A mai fiatalság még annyira sem képes, hogy kimásolja egy könyvből azt amit feladtam. Nem azt kértem, hogy saját szavaival fogalmazza meg hanem szimplán csak írjon a témáról. Ami még nehéznek sem mondható, egy RBF szintű feladványról beszélünk. Ötödik évfolyam és tudomásom szerint egy akadémián vagyunk. Kérdés nélkül vágom be a troll osztályzatokat. Nálam nincs olyan, hogy na jó akkor azért mert kis aranyos vagy jobbat kapsz. Nem. Tudod akkor tudod, ha nem akkor nem. Szívfájdalmat nem érzek miközben a diákjaim vállára még nagyobb súlyt rakok. Csak lapozgatom őket és lapozgatom. De aztán hirtelen megállok s elolvasom a nevet. Devon Selwyn. Sóhajtok egyet és teljesen rákoncentrálok a lapra, hogy találjak benne legalább egy olyan badarságot ami miatt őt is beállítsam a sorba. De nagy bánatomra nincsen. Morogva írok rá egy nagy K betűt aztán lapozok is tovább. De ekkor hallom meg az ajtó nyílását. Kérdőn pillantok fel a nejemre, kinek kezében az elengedhetetlen vörösboros pohár található. Tudja jól, hogy gyűlölöm amikor kopogás nélkül lépnek be a szobába és megzavarnak, de most nem szólok. Csak várok és a tekintetemmel az övét fürkészem s követem a mozgását. Figyelem, már-már azt hiszem, hogy csak egy könyvért lépett be de nem. Egy korty bor és folytatja az útját egyenesen felém. Nem mozdulok, csak rezzenéstelen s érzelemmentes arccal figyelem és próbálom kideríteni, hogy mégis mit tervez a fejében. Megtámaszkodik az asztalom szélén, de én csak továbbra is figyelem. Le nem veszem a szemem az övéiről még akkor sem amikor leteszi elém a poharát. Aztán tudtomra adja, hogy mit szeretne. Ahogy közelebb hajol már fel is egyenesedek, hogy aztán az egyik karommal átöleljem a derekát s ezzel közelebb vonva magamhoz és az ő mézédes ajkához tapasztom a sajátomat, miközben a másik kezemet az arcára helyezem. Ez az egy dolog zökkenőmentesen működik közöttünk.
Vendég
Hétf. Ápr. 20, 2020 8:05 pm
to my husband
△ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △
Lassan sétálok be a dolgozószobába, annak ellenére sem kopogok, hogy tudom, kimondottan gyűlöli a hívatlan vendégeket miközben dolgozik. Nem szereti, ha megzavarják és ez minden egyes alkalommal szóvá is teszi. Mintha nem tanultam volna meg a huszonnégy együtt töltött évünk alatt ezt a leckét. Mindketten tudjuk, hogy csak nem akarom tudomásul venni, ahogy sok minden mást sem. A borospohár, mint elengedhetetlen védjegyem, ott pihen a kezemben. Esténként - néha délután is - megengedem magamnak ezt a luxust. A pincénkben a legfinomabb borok közül válogathatok és előszeretettel meg is teszem. A mostani egy száraz vörös, kissé fanyar ízű, de szám íze nem ettől vált keserűre és nem azért keresem fel a férjemet, hogy megosszam vele. Bár ha úgy kívánja, miért ne tenném? Azért zavarom meg a munkáját, mert magányos vagyok. Magányos, mert nincs itthon Greg és magányos, mert az egyetlen embert, akinek a valós szeretetét élvezhettem volna, elüldözte itthonról. A társaságára vágyom és annál is többre. Komótos léptekkel járom be a szobát, mozdulataim nem kapkodók, inkább kiélvezek még egy korty bort, tudva, hogy felborzolom az idegeit. Kiabálna rám, vagy bármi.. De nem, ő nem az a fajta. Ő csendes gyilkos, kivárja a megfelelő pillanatot, és akkor csap le. Könyörtelenül. Pedig most igazán lenne kedvem üvöltözni. Nem, nem is üvöltözni, sikítani, sírni, zokogni, talán még könyörögni is. Megtenném, ha változtatna bármin is, de nem fog. Olyan szilárd elhatározásai vannak, a nézetei megingathatatlanok, hiába nőiességem minden fortélya. A kezdet kezdetén olybá tűnt, hogy hatni is tudok rá, de mindig csúfos kudarcba fulladtak a próbálkozások. A feleségeként nem sok szavam van, de olykor mintha fontos lenne neki, hogy boldog legyek. Mintha újra visszatérne az az énje, aki a megismerkedésünk hajnalán a tenyerén hordozott. Nos, ez egyre ritkábban fordul elő, így az ilyen alkalmakat nem csak számon tartom, de becsülöm is. Még akkor is, ha tudom, hamar elillannak. De nem olyan hamar, hogy ne ragadnám meg a lehetőséget, hisz még mindig szavát sem hallani. Csak kivár. Én is így teszek, mikor az asztallapra helyezem a poharam. Nem telik bele pár másodper, máris szilárd, határozott kézzel tartja a derekam. Köztünk nincs nyoma gyengédségnek vagy romantikának. Talán régen még próbálkoztunk ezzel, a kedvemért Ő próbálkozott ezzel, de mind csak megtévesztés volt a látszat boldogságomért. Nem várok tőle becézgetést vagy szerelmet, pedig kétségtelenül jól esne, ha egyszer úgy vonna a karjaiba, ahogy soha előtte. Ha sikerülne kicsiholnia magából az érzelmet, ami sosem volt a része a kapcsolatunknak. De számonkérés helyett, csak közelebb hajolok és csókolom. A bormámor nem tompított még el annyira, hogy megérezzem a szenvedélyt, mellyel viszonozza. Készségesen húz közelebb abban a pillanatban, mikor mindennél nagyobb szükségem van rá. Én pedig készségesen simulok közelebb hozzá, végigsimítva sötétbe öltözött mellkasán várva, hogy mikor tol majd el magától arra hivatkozva, hogy dolgoznia kell. Érezheti rajtam a bor ízét és azt is, hogy nemrég oltottam el egy szál cigarettát. Egy szót sem szólok, nem kell, a papírokat hátrébb tolva helyezkedem el az asztala peremén és húzom őt talpra, közelebb magamhoz. Tenyerem felsimít a mellkasán, egészen a nyakáig, ahol aztán karcsú ujjaim egy pillanatra lágyan köré is vonódnak, majd hátracsúsztatom kezem a tarkójára, hogy közelebb húzva újabb csókot követeljek tőle. S ha sikerül elterelnem a figyelmét a teendőiről, talán nem érzem magam annyira.. magányosnak.
Úgy követem a tekintetemmel, mint az oroszlán az falhoz szorított prédáját. Nem veszem le róla íriszeim s minden apró mozdulatát figyelem. Járását, kézmozdulatait. A szemeim talán azt tükrözhetik, hogy még a saját feleségemmel is bizalmatlan vagyok és várom a robbanását, de ez nem igaz. Csak szeretem jól felmérni a környezetem, helyzetemet és annak az urának lenni. Érezni akarom azt, hogy én irányítok, hogy enyém az utolsó szó. Nem szólok egy szót sem, nem teszem szóvá azt, hogy hívatlanul tőr rám miközben végezném az így is végtelennek tűnő dolgaimat. Készülnöm kell az előadásaimra, javítanom kell a dolgozatokat és persze kigondolni azt, hogy mivel tudok kiszúrni legközelebb a legifjabb fiammal. Mert persze nem hagyhatom azt, hogy ilyen simán szerezzen jó jegyeket. Nem fog túljárni az eszemen, ahhoz bőven előbb kellett volna megszületnie. Jól ismerem a feleségem. Tudom azt, hogy magányos. Nincs itt senki rajtunk és a manón kívül. Ha meg Greg még is itthon van akkor rendszerint ellopom tőle azt az időt amit a fiával tölthetne mert mindig magammal viszem, hogy tanuljon a politikáról és a családfői helyzetről. Amire rendszerint Celeste nincs meghívva. A nőknek nem az a dolguk, hogy ilyen férfias dolgokba beleszóljanak avagy belelássanak. Ő csak foglalkozzon a saját karrierjével a Minisztériumban, hogy aztán az is vizet hajtson a család malmára. Nem kell és nem is akarok foglalkozni a lelkiállapotával. Csak a gyenge pillanataim egyikében szoktam neki kedveskedni, és akkor igyekszem a kedvében járni. De ez olyan ritka, mint a fehér holló. Viszont most egy olyan pillanatot fogott ki, hogy belemegyek a játékaiba. Elérte most azt, hogy felejtsem el a teendőimet és a magányos óráimat neki ajándékozzam, rááldozzam. Tudom azt, hogy mit akar. Hagyom, hogy megszerezze. Másodpercek kérdése és már a karjaim között tartom őt és már simítok is végig a hátán, miközben már heves csókcsatába bontakozunk. Ekkor érzem meg az általam az egyik leggyűlöltebb szagot, az pedig a cigaretta. Nem szólok, sőt nem is mutatom azt, hogy észrevettem. Csak folytatom tovább azt amit elkezdtem és szüntelenül csókolom az ajkait. Hagyom, hogy magára húzzon az asztallapra és ott is kérdés nélkül csókolok vissza. Látszólag megadom azt neki, amire vágyik. Látszólag. Az egyik kezemmel végigsimítok a combján, míg a másikkal az ujjaim a nyakára fonódnak és nem túl gyengéden, de nem is borzasztó erősen kezdem el szorítani miközben az ajkaimmal a fülcimpáját kényeztetem s aztán odasuttogom a szavakat. - Még el is tekintettem attól, hogy megzavarsz, drágám. Bele is mentem volna ebbe, mert én is élvezem. De füsttől büdösen mit képzeltél? Elengedem a nyakát, de még a testem továbbra is az övén helyezkedik s a nyakát kezdem el csókolni, miközben a combjánál lévő kezem szépen lassan fentebb siklik a kebleihez s az egyiket masszírozni kezdi. - Vágyom rád, Celeste. Vágytól fűtött hangom morgom a szavakat szépen lassan, s aztán a melleim matató kezem szépen lassan felkúsznak a hajához, amibe bele is túrok. - De egy valamire jobban. Ezt már természetes hangszínnel ejtem ki a számon és most már felegyenesedek és elengedem a haját. Egy apró mosoly varázsolódik az arcomra és még kacsintok is egyet. - BIMSY! Elkiáltom magam és szépen lassan hátrébb lépdelek a drága feleségemtől, majd a pálcámat felveszem a földről ami néhány papírommal együtt leesett a földre. A manó meg is jelenik erre én csak felé kezdek el sétálni, kivont pálcával a kézben. Vajon tudod, hogy mi járhat a fejemben, édes, drága Celestem?
Vendég
Kedd Ápr. 21, 2020 7:27 pm
to my husband
△ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △
Nyers erő, szenvedély, semmi romantika. Ez jellemzi a kapcsolatunkat. Adunk és kapunk. Bár az ő esetében olykor találóbb lenne azt mondanom, hogy elvesz dolgokat. Nem erőszakkal, hanem a határozottságával. Olykor egyetlen pillantásával. Mert tartok tőle és ő tudja, hogy így van. Mégsem foglalkozom a következményekkel, mikor megzavarom őt, pedig akár visszavonulót is fújhatnék és bizonygathatnám, hogy csak egy könyvért jöttem. Megpróbálhatnám újfent elszórakoztatni magam, ahogy ezidáig minden este tettem. De mostanra érett meg bennem az elhatározás, hogy nem mászkálok át egyik szobából a másikba, nem simítom végig újra a frissen áthúzott takarókat Bimsy után, melyeken egyébként sincs egyetlen gyűrődés se. Nem akarok csak úgy lézengeni ebben a hatalmas házban, hogy közben nem találom a helyemet. Akarok helyette valami mást. Azt, hogy foglalkozzon velem, ahelyett, hogy mindenki és minden mással teszi. Ismét. Talán ez is a taktikája része, voltaképp rá tudnám fogni, hogy mindezt ő provokálja ki, de ismerem magam. Ismerem a lázadó természetemet, a forrongó véremet, melyet olykor még ő is csak nehezen tud megfékezni. Pedig az idő nagy részében engedelmes felesége vagyok. Most is készségesen idomulok ölelésébe, szorosan hozzá és viszonzom csókját egyre hevesebben. Érzem rajta, hogy bár nem számított a jöttömre, felveszi a ritmust a testemmel és pillanatok alatt a vágyaimmal is. Tökéletesen megértem szavak nélkül is a teste minden rezdülését, volt rá huszonnégy hosszú évem, hogy kitapasztaljam, mit kíván a férjem. Azt hiszem a szerencsések közé tartozom, hisz az évek alatt az egyetlen dolog, ami állandó maradt köztünk, az a hálószobához köthető. Követelőzőbb vagyok, mint általában, bár az irányítást csak látszólag adja át olykor, sosem veszti a kontrollt. Most sem. Ezzel viszont nem foglalkozom. Most nem. Hajlandó vagyok átadni magam neki, ha ezzel valamelyest csökkenthetem a bennem tátongó ürességet. Csak egy kicsit, csak ma estére vagy erre a néhány percre. Érintése nyomán egyik lábam derekáig húzom, hisz szeretném magamhoz minél közelebb érezni őt. Simogató kezeim mellkasáról egész a válláig kalandoznak, majd nyakára tévednek. Nem vagyok erőszakos, én sosem. Az ő szorítása viszont meglep, egy pillanatra még a szemeimet is kinyitom. Ha ezzel tovább akarja szítani bennem a vágyat, sikerül neki, szavai azonban valami egészen másról árulkodnak. - Csak egy szál volt.. - szinte sóhajtva ejtem ki a szavakat, persze hazugság az egész. Sosem csak egy szál. Nem elégszem meg annyival. Le kellene szoknom, de ebbe az egybe nincs beleszólása. Cserébe az idő nagy részében tudom, hol a helyem. Ha nem lenne valami rossz szokásom, alighanem beleőrültem volna már az életbe mellette. - Sajnálom... - sóhajtok és csalódottan hátraejtem a fejem, ahogy elhúzódik. De nem ereszt el, ujjai felfedezőútját pedig kifejezetten élvezem. Azt, ahogy a hajamba túrja ujjait, már kevésbé. Cseppet sem gyengéd. Nem ronthatja el az esténket néhány szál elszívott cigaretta.... Aztán megértem. Egyetlen szava elég ahhoz, hogy már semmi mással ne foglalkozzak. A gyomrom ismét görcsbe rándul, de most nem jó érzés fog el. - Theodore, szépen kérlek, ne tedd ezt! - állok talpra, majd mintha az imént nem alázott volna meg, utána sietek. Mire utolérem az apró, öregecske manó már a szobában van és a sorsára vár. Csak egy pillanatra akad össze a tekintetünk, ennyi épp elég, hogy meggyőződjek róla, tudja mi vár rá. Miattam. - Kérlek! - nyomatékosítom, miközben kezem gyengéden simul pálcát tartó kezére. Könnyen lerázhat magáról, ha úgy tartja kedve. Erővel nem is merném szorítani, azzal csak rontanék a helyzeten. Most pedig inkább menteni próbálom a menthetőt. - Nem akartalak megzavarni a munkádban, csak... magányos voltam.. - suttogom felé a szavakat. Közel állok hozzá, félig előtte, a manónak viszont háttal. Ha tényleg megteszi, nem akarom látni. De egyelőre még remélem, hogy le tudom állítani vagy elterelhetem a figyelmét. - Meg kellett volna kérdeznem.. Visszajöhetek később.. Vacsora után... - ajánlom neki, de még nem pillantok fel rá. Tessék, ő nyert, mindig ő nyer. Mindig hagyom neki. De belenyugszom, ha ez azt jelenti, hogy nem kell több bűntudatot elviselnem.
A romantikát, mint fogalmat már rég kitöröltem a szótáramból. Nem vagyunk már tomboló hormonokkal rendelkező tinédzserek, hogy minden randi előtt valami ajándékkal lepjük meg a másikat. Minden együttlét gyertyafényes legyen, minden lepedőakrobatika cirógatással és simogatással kezdődjön és érjen véget. Engem már inkább az érdekel, hogy megkapjam azt amit akarok. Hogy a szükségleteim ki legyenek elégítve és ezek a testi szükségleteim csak. A lelkem nem vágyik ilyenekre. Sokkal inkább ennél fontosabb dolgokra, nagyobb dolgokra. Hatalomra és büszkeségre. Ez az én szerelmem és nem más. Testünk minden szeglete már jól ismeri a másikét, huszonnégy év hosszú idő és ezalatt már mindent megszokott az ember. Tudom azt, hogy melyik pontja a legérzékenyebb, tudom azt, hogy melyiket gyűlöli a legjobban, tudom azt, hogy mit kell mondani azért, hogy feltüzeljem benne a vágyat, tudom azt, hogy mit kell tennem azért, hogy lerohasszam azt. Nem tud nekem újat mutatni drága Celestem, de még így se tudom megunni. A lelke egy olyan fajta játék nekem, amit törhetetlennek érzek. Éppen ezért hagyom, hogy néha a viselkedésével feszegesse a határokat mert ezektől érzem magam igazán jól. A lázadó jelleme, a heves vérmérséklete az ami miatt nem is akarnék mást. Követelőzőbb, mint általában. Még hagyom egy ideig, hogy élvezze azt, hogy ő van nyeregben és csak aztán töröm le a szarvát a mozdulataimmal. Szeretem elhúzni előtte a mézesmadzagot, hogy aztán jó messzire elhajíthassam. Egy halvány félmosoly varázsolódik az arcomra amikor meghallom a hangját, hogy csak egy szál volt. - Ne hazudj nekem, Celeste! Nem emelem fel a hangom mégis olyan hatást kelthet, mintha a fejét is leordítottam volna a helyéről. Gyűlölöm magát a cigit. Rosszul vagyok tőle. A szagától, az ízétől. A hamutartó látványától. Nem érdekel, hogy ő rágyújt. Vagyis hát böki a csőrömet de ennyit megengedek, ezt a kevéske örömöt nem veszem el tőle. De viszont ha még az arcomba is tolja azt nem engedhetem csak úgy, nem hagyhatom következmények nélkül. - Sajnálod? Megbocsátok, szerelmem. Neked bármikor megbocsátok. A hangom nem gúnyos. Egy percig sem az. De viszont van a csengésében valami titokzatos, valami sötét amit már a nő nagyon jól ismerhet, hogy ilyenkor a fejembe vettem valamit. - Miért ne tegyem? Továbbra is csak araszolok előre Bimsy felé és lerázom magamról a nejem kezét. Mintha meg sem hallanám azt, hogy mit mond nekem. Ahogy könyörög, ahogy ajánlkozik. A szememmel csak az aktuális áldozatomat nézem, amin kiélhetem a dühömet. - Bimsy, fontos neked az úrnőd egészsége? A rettegő manó csak lassan bólint egyet, erre én hirtelen megfogom Celeste kezét és megfordítom, aztán az egyik kezemmel lefogom őt s így már ő is a manóval szemben van. Végig kell néznie, végig kell néznie ahogy szenvedni fog. Hallani akarom a könyörgést. - Nem mozdulhatsz meg! Piroinitio! Adom ki az utasítást a manónak ellentmondás nemtűrő hangon aztán pedig a varázslatot a ruhája szélére. Ami szépen lassan a rongyokon halad felfelé. Csak nagy mosollyal nézem a művem, miközben már elengedem a feleségemet. - Oltsd el, aztán gyógyítsd meg. Meg persze takaríts fel.
Vendég
Kedd Ápr. 21, 2020 11:43 pm
to my husband
△ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △
A férjem rendkívül sokoldalú személy, megannyi különféle módon tudja a tudtomra hozni, hogy nem tetszik neki a viselkedésem. A hanghordozása pedig önmagában árulkodó jel. Ha túl nyugodt és csendes, az semmi jót nem jelent. Olyankor fogat valamit a fejében és egy lépéssel előttem jár. Nem hazudom újra, hogy csak egy szálat szívtam, de bocsánatot kérek. Ezért is. De a megbocsátás az ő szótárában nem azt jelenti, hogy nem számíthatok megtorlásra. Valamiféle büntetésre, mert ellene szegültem. Meg sem tudom számolni hány leckét kaptam már az évek alatt, azt viszont igen, hányszor sikerült lebeszélnem róla. - Ne bántsd, semmiről sem tehet.. - próbálom győzködni lágy hangon, továbbra is készségesen elé állva, hogy eltakarhassam előle a házimanót. Mindig igyekeztem jól bánni vele, ez alól pedig az sem kivétel, hogy megóvom a férjemtől, ha erre van szükség. Nagy segítség nekem, talán ő az egyetlen, aki kendőzetlenül látja ebben a házban a szörnyű valóságot, mégsem szól egy rossz szót sem. Ő ennek a családnak a legnagyobb áldozata, mert nem csak ezzel kell együtt élnie, de kínokat is el kell szenvednie. - Kérlek, Theodore, az én hibám.. - hát legyen, folytatom, beismerem, hogy az én bűnöm. Tudom, hogy ezt akarja, mert szereti hallani. Szereti hallani, ahogy magamat ostorozom, attól szilárdabbnak hiszi a hatalmát. Felettem és a család felett is. Nem törődik azzal, hogy mekkora fájdalmat okoz. - Nem! - emelem fel a hangom, hogy a manó helyett válaszoljak, de a tekintetem a férjemre szegezem. Számonkérőn, már-már elszörnyedve vetek rá egy pillantást, mielőtt még szemben találnám magam az áldozatával. Tudom, mi következik, és ő is tudja. Nem ez az első alkalom és nagy valószínűséggel nem is az utolsó, mégis egész testemben beleremegek, hogy újra végig kell néznem. - Protego - nyújtom ki felé egyik kezem, szinte vele együtt ejtem ki a varázslatot a számon. A pálcám viszont nincs nálam, az erőm láthatatlanul elszakad tőlem ugyan egy pillanatra, de nem feszül ki pajzsként kettejük közé, nem állja el a tűzvarázslat útját. Túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy pálca nélkül menjen. Az erő, amivel szorít, fájdalmat okoz. De ez a fájdalom semmi ahhoz képest, amit Bimsy él át, aki szótlanul tűri, hogy testét nyaldossák a lángok. Szótlanul tűri, miattam. Szabadulni próbálok, küzdök ellene, mert ennek nem szabadna megtörténnie. Máshol a manóknak jogaik vannak, fizetséget kapnak, nálunk csak a szenvedés jár neki. Olykor elgondolkozom azon, hogy talán jobban járna, ha nem lenne, de még.. Sosem vetemedtem arra, hogy felszabadítsam. Az is ellent mondana férjem értékrendjének, mint annyi más dolog... Tudom, hogy nem azért enged el, mert kiharcoltam magamnak, hanem mert kigyönyörködte magát a művében. A kétségbeesésemen és a leckén, amit újfent kaptam tőle. Az első dolgom, hogy a pálcámért nyúljak - de ezt már azelőtt megteszem, hogy parancsba adná, hogy oltsam el a lángokat. Ellene kellene fordítanom, de tudja, hogy ilyesmire nem vetemednék, mikor Bimsy szenved és küzd. Azonnal megfékezem a tüzet. Eddig is csak ezt akartam. - Episkey... - suttogom halkan a varázslatot, már nem nézek a férjem felé. Egymás után ejtem ki a szavakat, melyek ugyan begyógyítják a sebeket, de a bőr legfelső rétege továbbra is érzékeny marad. Ilyenkor szokta még felsikáltatni vele a nagyterem parkettáját. Ha Theodore előtt kérnék bocsánatot a manótól, bizonyára éktelen dühre gerjedne és egyikünk sem úszná meg ennyivel. Még hogy egy aranyvérű boszorkány - ráadásul az ő felesége - egy varázslény elnézéséért esedezne. Így nem teszem meg. De hozzá sem szólok többet. Egy bűbáj szépen eltakarítja a dolgozószobában történteket. Bimsy nyugovóra tér, én pedig néhány perc múlva a konyhába megyek, hogy befejezzem a vacsorát. Az asztalon a férjemet viszont egyetlen tányér fogja várni, az ezüst étkészletünk kifogástalan sorrendben követi az etikett legapróbb szabályait. Én viszont nem vagyok hajlandó egy asztalhoz ülni vele. Lassú, komótos léptekkel indulok meg a lépcsőn felfelé, hogy aztán a hálóban lefekvéshez készüljek. Ő meg egye meg amit főzött magának.
Nem válaszolok arra, hogy semmiről sem tehet. Ez tény. Nem kell a tudtomra adni, nem vagyok idióta. De viszont ez a koszos manó az, amivel legjobban beletudok tiporni a nőnek a lelkébe. Szavaknak is van súlya, de ezek a tettek azok amik igazán darabokra törik őt s a benne lévő világot. Mert így csak magát fogja hibáztatni, magát fogja ostorozni, mint sokszor máskor. Minek kellett elszívnia azt a cigarettát? Miért nem bírt várni legalább, amíg eltűnik az a mocskos szag? Miért nem tudott előtte öblögetni? Az ő hibája, hogy most meg kell büntetnem. Az ő hibája, hogy most Bimsynek gyötrelmeket kell átélnie. Nem ez az első eset, hogy a manó bánja a hangulatingadozásainkat Greggel. Rajta töltjük le a felgyülemlett energiát hiszen ki máson tudnánk? Nem mehetünk ki az utcára muglikat hajszolni és sárvérűeket gyilkolni. Így hát marad Bimsy akin kiéljük a beteges vágyaink minden fokát. - Persze, hogy a te hibád. Ki másé lenne? De ez nem javít a helyzeteden. Egy újabb tett, amit a szívedre vehetsz. Úgy címzem neki a szavakat, hogy a tekintetemet nem emelem rá. Most annyit sem érdemel meg, hogy rápillantsak. Csak az áldozatomat nézem, le nem veszem róla a szememet. Aztán felteszem a kérdést és hallom Celeste hangját, amire csak egy halovány, lesajnáló mosoly a válaszom. Ekkor fogom meg az asszonyt és fordítom meg, hogy végignézze. Hogy lássa a tettem, hogy lássa a remekművem. - Nézd végig, Celeste! Szagolj bele a levegőbe, a szeretett manódnak az égett hússzaga körüljárja a szobát. Nem mámorító? Suttogom a szavakat a fülébe miközben végig erősen fogom őt, hogy ne tudjon kiszabadulni szorításomból. Nem foglalkozok azzal, hogy fáj-e neki vagy sem. Most csak az a lényeg, hogy bűnhődjön az ostobaságért. Más nem. Elnevetem magam az erőtlen pajzsbűbáj kísérletre. Drágám nem eszik olyan forrón azt a kását. Ilyen felfokozott érzelmi állapotban nem fog működni a pálca nélküli varázslat, még a legnagyobbaknak sem. Fogadd el a sorsod és ne kapálózz, nézd végig. Nem fogom elmondani azt neki, hogy nem szabadíthatja fel Bimsyt. Tudja ő ezt. Ennek a manónak az a keresztje, hogy nálunk haljon meg. Csak az a kérdés, hogy idő előtt vagy nem idő előtt. Én inkább az elsőre szavazok ha így folytatjuk a játékainkat. Elengedem őt és csak mosolyogva figyelem, ahogy már rohan is segítsen annak a szerencsétlen jószágnak. Nem féltem magam, hogy ellenem használná a tüzet avagy rám támadna. Már felállította magában a fontossági sorrendet és abban nem az én halálom az első számú tényező. Egy pálcaintéssel visszarendezem a papírokat a helyükre, majd belekortyolok egyet a drága feleségem borjába és újból nekilátok a munkámnak. Nem is szentelem már neki a figyelmemet, most már azt csinál amit akar. Ha letudja magát foglalni akkor letudja, ha nem akkor nem. Amint megérzem a vacsora illatát már indulok is ki a konyhába. Nem csodálkozom azon, hogy csak egy tányér van. Én sem ülnék le magam mellé ezek után. De hát ez van. Az élet nehéz, és a gyengék csak elbuknak bennük. - Celeste, te nem csak Selwyn vagy. Hanem Rosier is, viselkedj is úgy. Mondom ezt két falat között, de továbbra sem ajándékozom meg a tekintetemmel. Aztán ezt már úgy értelmezi, ahogy akarja. Az étel befejezése után, követem a feleségem a hálószobába szintén lefekvéshez készülni úgy, mintha nem történt volna semmi rendkívüli. Mert nem is történt, igaz?
Vendég
Csüt. Ápr. 23, 2020 3:23 pm
to my husband
△ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △ ▼ △
Theodore hidegvérű. Ez az este csak tökéletes bizonyíték arra a kimondatlan kérdésemre, hogy képes lenne-e változni ez az ember valaha. Nem. Pedig sosem kérek tőle túl sokat. Nem zsarolom, és sosem volt arra alkalom, hogy nyilvánosan ellene szegültem volna. Leszámítva azt az esetet, mikor először megszöktem tőle. Olykor végigfut az elmémen, hogy még mindig azért büntet engem. Vagy sokkal inkább a második alkalomért, mely olyan tragikusan ért véget és amiért még mindig személyesen engem tesz felelőssé. - Te pedig viselkedj úgy, mintha a férjem lennél! - vágom vissza keményen a szavakat. A távolság az étkező és a lépcső teteje között üdítően hat a bátorságomra. Tisztán érezhető a hangomból az elfojtott düh és keserűség. Az évek hozadéka. Illúzióim már nincsenek, legalábbis nem olyasfélék, hogy a kérésem valaha meghallgatásra találna általa. Megbosszulásra annál inkább. De tudhatja, hogy ez már csak a végjáték, a vihar lecsillapodása bennem. És hiheti, hogy nem vagyok rá veszélyes. A hálóba érve egy darabig csak a sötétet fürkészem, ami az egész helyet beteríti. Hátam az ajtónak támasztom és egy pillanatra össze is görnyedek. Ha nem tudnám, hogy a lábaim elbírják a súlyomat, még arra is megesküdnék, hogy most fogok összezuhanni. Kell néhány perc, míg a szoba magányában újra ki tudok egyenesedni. De úgy tenni, mintha nem történt volna semmi? Erre képtelen vagyok. A blúzomat lassú, elnyújtott mozdulatokkal gombolom ki, fejben nem vagyok ott, egészen máshol járok. Csak vetkőzöm és magamra húzom a hálóruhám, mint ahogy minden este teszem. Ezután ülök a fésülködőasztalom elé. Bár ne tenném. A férjem szavai továbbra is a fejemben visszhangzanak, képtelen vagyok kiűzni onnan őket... Erre senki sem lenne képes. A finom fogású fésűm után nyúlok, hogy rendbe szedjem egy kicsit a hajam. A tükörképemmel ettől ugyan nem leszek elégedettebb, de ő akarta, hogy viselkedjem úgy mint egy Rosier. A vérem Rosier, sosem lesz Selwyn.. Nem kímélem a hajhagymáimat, ha elakad a fésű foga, akkor is tovább húzom, s lágy mozdulatokból így lesznek szép lassan fájó pillanatok. Persze, hogy a te hibád! A fésű újra a hajamba kap, könnyedén siklik végig az arany tincseim között, de még mindig csak őt hallom. Nézd végig, Celeste! A hang újra kezdi. Vagy talán abba sem hagyja? Az emlékezetembe égett egy újabb alkalom, mikor bebizonyosodott, hogy a férjem még mindig önmaga. Sosem volt másmilyen, csak olykor hajlamos vagyok megfeledkezni róla és a saját vágyaimat előtérbe helyezni. A szeretett manód égett hússzaga körüljárja a szobát. Ismét érzem az orromban a pörkölődő bőrének bűzét, ujjaim erősebben markolják a fésű vékony szárát. A saját tükörképemet nézem, de nem az a nő pillant vissza rám onnan, aki lenni akartam. Aki lenni akarok. Egy újabb tett, amit a szívedre vehetsz... A fésű pedig kiröpül a kezemből egyenesen a tükör felé, mely millió apró darabra törik hirtelenjébe. Jónéhány szerte is szóródik a szobában. Ott hevernek az ölemben, az asztalon és körülöttem a földön is, míg néhány a helyén marad. Azokból a saját képmásom köszön vissza, az élein megtörik a fény, minden szögből látom magam. Nem érdekel, hogy mérges lesz, mert tönkretettem egy antik darabot és nem érdekel, hogy fel kellene takarítanom magam után. Kényszeredett, szinte már undorodó mozdulatokkal kotrom le az ölemből a tükör maradványait, majd nemes egyszerűséggel elsétálok a fürdőig, ahol hideg vizet locsolhatok az arcomba. A hangok ide nem követnek. Itt minden békésnek tűnik. A fogkefém után nyúlok, de továbbra sem érzem, hogy ura lennék önmagamnak, ez is csak olyan berögződés, mint a fésülködés. Mire azonban végzek, az alsó ajkamból néhány vércsepp hull alá. Felsértettem. Vagy ezt még ő okozta volna a mohóságával? A vért csak letörlöm és újra kezet mosok. Majd arcot is. A tükörbe többet nem nézek. Nem tudok. Mire odabent végzek, már nem vagyok egyedül a szobában, de nem mutatom jelét annak, hogy bármit jelentene nekem. Továbbra sem szólok hozzá. Ha valamivel a lelkembe gázol, mindig a némaságommal büntetem. Ezt az estét viszont kifejezetten rosszul éltem meg. Nem csak Bimsy miatt.
