Nem tudom hová tenni magam, meg az érzéseimet Scorpiusszal kapcsolatban. Oké, azt mondtam, meg abban maradtunk végül Roxmortsban, hogy vállaljuk fel, mondjuk el Albusnak, meg akinek még kell, a többiek meg ígyis - úgyis megtudják, csak idő kérdése. Viszont mikor ezt nagy boldogan kitaláltuk és megegyeztünk benne, akkor még teljesen biztos voltam magamban... ami mára már egyáltalán nem mondható el. Két hét telt el az ominózus roxmortsi kirándulás, avagy a randink óta. Ami azt jelenti, hogy két hete alkotunk egy párt, én mégis úgy viselkedem, ha mások is a közelben vannak, mintha nem lenne köztünk semmi sem, mintha minden olyan lenne, mint eddig. És nem, egyáltalán nem mentség a viselkedésemre, hogy problémás korban vagyok... akkoris jobban kéne tisztelnem szegény fiút, ha már felvállalta ezt az iszonyat nagy terhet, amit velem a nyakába vett. A legjobb az egészben az, hogy neki ez nem teher, pontosan azért, mert szeret... tudja, mit vállalt. Most meg nem tudja, hogy mi a helyzet. És valószínűleg azt hiszi, hogy ő csinált valami rosszat, és azért kerülöm lassan két hete. Tudom, hogy valahogy a végére kéne járni a dolognak, és ha megtalál, akkor kénytelenek leszünk megejteni a beszélgetést, de... nem érzem rá késznek magam. Még nem. Ezért is bújkálok, most éppen egy, a közelmúltban felfedezett, eldugott tanteremben. Talán éppen abban, amit elzártunk Domi unokatesóm balul sikerült kísérletezése után. Nem tudom, de nem is számít. Az számít, hogy össze vagyok zavarodva, ami az utóbbi időben lassan már alapállapotnak számít nálam, és szeretném, ha rendbejönnének a dolgok köztem és Scorpius között. Ha meg tudnánk beszélni, lehetőleg kultúráltan. Már ha megtalál, persze. Ami jelenleg nem olyan egyszerű, de nagyon reménykedem benne, hogy ismeri a termet, meg a titkos folyosókat, amik átszelik az iskolát, úgyhogy... hátha nem lesz nehéz dolga, és végre pontot tehetünk ennek az egész bizonytalan helyzetnek a végére. Őszintén remélem.
Minden vörös hajzuhatagról már azt hiszem, hogy ő az. A tekintetét keresem, a piros pozsgás arcát azokkal a szép szeplőkkel. A tantermekben a hátsó sorból pillantgatok előre, a nagyteremben pedig a Mardekáros asztaltól a Griffendéles felé. Hogy lehet az, hogy sosem találom? Két hét igen hosszú idő, ha az ember nem tudja mi történt a hirtelen elkezdődött, nagy reményeket fűzött kapcsolatával. Az első napok olyan rózsaszín felhőben, mámorban teltek... aztán egyszer csak szívbemarkolóan hiányozni kezdett, mintha nem is egy helyen lennénk valójában. Mintha mérföldek választanának el minket egymástól, és ahogy a napok teltek és én csak a vörös tincseket lestem a folyosón, egyre hosszabbnak tűnt minden... Végül már nem tudtam, mit csinálhatnék. Próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy biztosan csak elfoglalt. Levelet küldtem, legalább hármat, de többet nem mertem, mert nem akartam, hogy azt higgye, zargatom őt. Friss minden, hirtelen jött minden, ám mégis olyan nyomasztó, amikor az embert kételyek között hagyják. Most vajon mi történik? Gondolkodnia kell? Elvesztette a türelmét velem kapcsolatban? Teher lettem vajon? Mégsem biztos a döntésében? Esetleg rossz volt a randi? Vagy talán a pletykák... azok a fránya pletykák, biztosan ezek keserítették meg már most a szinte még el sem kezdődő kapcsolatunkat! Ilyen és ehhez hasonló őrült gondolatmenetek jártak a fejemben. Már arra eszméltem egyik nap, hogy azon gondolkodom, hogyan tudnék bejutni a Griffendél klubhelyiségbe vagy hogyan leshetném ki onnan őt, amikor reggel kijön és elindul az óráira. Ekkor jött a kis cetli, amiben azt írta, találkozni szeretne velem egy titkos folyosón, egy tanteremben. Nagy kalandor vagyok magam is, ismerem a helyeket az iskolában, így annyira nem volt nagy kaland megkeresni azt a termet. Idegesen, zavaromban rágni kezdtem a körmömet, aztán amikor odaértem, csak pár percig álltam ott és bámultam a nagy, poros ajtót. Mit fogok mondani? Vajon mit látok majd az arcán? Nem tudom, de kételyek között vagyok és nem biztos, hogy tudok hatni az indulataimra... vissza kell fognom a fejemben kavargó zűrzavart, nem szabad, hogy ezt mind rázúdítsam a lányra. Sóhajtottam egyet és végül beléptem. - Rose! - Ott ült, én pedig megálltam az ajtóban és hagytam, hogy az becsapódjon mögöttem. Tekintetemből szerintem áradt felé a millió kérdőjel, a bizonytalanság, a tudatlanság. Pár pillanatig csendben maradtam és végül csak ennyit sikerült kiböknöm: - Merlinre, kikészítesz! - Nem léptem még közelebb, csak tanakodtam, hogy most mennyire merjek közelíteni, vajon hogyan állunk jelenleg egymással, vajon mi az amit le tudok olvasni az arcáról ezekről a dolgokról... válaszok? Válaszok kellenek! - Mi volt az elmúlt két hétben? - Nem vagyok dühös, csak kicsit zaklatott és értetlenkedő, de majd biztosan elmagyaráz mindent vagy... valamit biztosan mondani fog, csak nem rohan el, ha már idehívott... végre.
Vendég
Szer. Ápr. 22, 2020 5:47 pm
Rose & Scorpius
Nem tudom, mit fogok neki mondani, ha újra találkozunk. Nem tudom, egyáltalán mit mondhatnék? Bizonytalan vagyok? Igen, és nem. Nem tudom. Na tessék... azt hiszem, megvan a válasz a kérdésre. Egyértelműen bizonytalan vagyok. De nem Scorpius érzéseiben nem bízom, hanem magamban. Jó, ezt már megszokhattam volna, meg szegény Scorpius is eleget kapott belőle az elmúlt három, mindjárt négy év során, mióta ismerjük egymást. Mert bizony mindig bizonytalan voltam, legfeljebb igyekeztem nem mutatni. Aztán vagy sikerült, vagy nem... ez mindig kétesélyes helyzet. Ez most sincs másképp. Féltem tőle, hogy egyáltalán megtalálja - e a levélben említett termet, de igazából nem kellett volna ilyesmitől tartani. Ha valaki annyit kap a diáktársaitól, mint ő, akkor szinte elképzelhetetlen, hogy nem fedezi fel magának a rejtekutakat és mellékjáratokat, hiszen legalább ott egyedül, nyugalomban lehet, és összeszedheti magát. Na meg fontos beszélgetések lebonyolítására is tökéletes helyszínnek bizonyulhatnak, ha épp sehol máshol nincs alkalmas hely. Viszonylag rövid várakozás után nyílik is a kiválasztott terem ajtaja, és belép rajta Scorp. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, abban a pillanatban ahogy megláttam, de türtőztetem magam, és megpróbálok viszonylag nyugodt maradni... az nem segít, ha az érzelmeim irányítják ezt a beszélgetést. Egyikünknek sem. Mert még a végén rossz vége lesz, én pedig pontosan azért hívtam ide a fiút, hogy meg tudjuk beszélni, és végre zöld ágra vergődjünk kettőnket illetően. De ebben nem segít az, hogy Scorp egy pillanat alatt felhúzza az agyamat, mikor közli, hogy kikészítem. Hát... engem sem kell félteni. - Már bocsánat, de... micsoda? Kikészítelek?! Én?! Ezt mégis hogy gondoltad? Meg mivel? Mert tudtommal alig találkoztunk az elmúlt két hétben, hát hogy készíthettelek ki?? Igen, ennyit arról, hogy nem az érzelmeim irányítják a beszélgetést. Francba már! Arra meg nem is gondoltam, hogy lehet, pont az készítette ki szegényt, hogy alig találkoztunk... nem bíztam magamban, ezért aztán inkább kerültem. Sajnálom, mert nekem is olyan nehéz volt, mint neki... de ezt még véletlenül sem mondom ki, elég makacsságot örököltem hozzá anyától, hogy ilyenkor csöndben tudjak maradni, csakazértis alapon. Persze... semmikor máskor, de ilyenkor sikerül. Jellemző. - Ne haragudj!Nem te tehetsz róla.... velem van a gond! Talán mindigis velem volt a gond, csak nem vettük észre, mert nem akartuk észrevenni. Mit... mit akarsz kezdeni velem? Velünk? Ezzel az egésszel? Nem akarlak bántani, Scorp, te is tudod! De azzal bántanálak, ha egy ilyennel kellene lenned, mint én! Érted? Miközben megpróbálom szavakba foglalni az érzéseimet lassan közelebb merészkedem hozzá, de nem túl közel, ahhoz még nem érzem elég bátornak magam. Az arcom szinte biztosan tűzpiros, szemeimbe pedig könny gyűlik és igyekszem őket kipislogni, hogy ne lássa őket... elég szánalmas látványt nyújthatok így is. De valószínűleg most megkapta a válaszát az utolsó kérdésére, hogy mi volt két hétig... úgyhogy többet inkább nem szólok, csak csendben figyelem az arcát, megpróbálva leolvasni róla az érzelmeket, és nagyon remélem, hogy nem fog sarkon fordulni rögtön, az első kirohanásom után, és meg tudjuk oldani.
A tekintetéből áradó hasonló érzések nem jelentenek túl sok jót számomra. Kíváncsi voltam rá, hogy ugyan hogyan reagál majd a jöttömre, hogyan pillant felém, mit fog mondani elsőre... bár sikerült nekem rádobnom a szenet a tűzre és beindítani a vitát, vagy valami hasonlót. Meglep az, ahogy durran és felém dobálja a szavakat. Most biztos legszívesebben felugrana onnan és a terelőütőjével kergetne végig a szobába, majd a folyosón... és akármennyire is jól esik ezt képzelni, amikor ilyen dühös, nem vagyok képes rá, hogy egy picit is elmosolyodjak, mert tudom, hogy ezzel rosszabb lenne a helyzet. - Pontosan ezzel! Egy jelet sem adtál, elkerültél, rám se néztél, a leveleimre pedig nem válaszoltál! - Ha ő így, hát akkor én is kicsit megemelem a hangom és dühösebben válaszolok neki vissza. Nem is dühösen, inkább számon kérően, hiszen ennyit megengedhetek magamnak az elmúlt két hét eseményei után. - Kérdések között hagytál és nem tudtam, mi a fene van velünk, pedig a múltkor minden olyan szupernek tűnt! - Sóhajtok fel a mondandóm végeztével. Szigorú tekintetemet le sem veszem róla, szemeim még ebben a sötét helyiségben is egész élénken, sőt talán élénkebben szikráznak, mint egyébként. Nem tudom, mi tévő legyek, mit mondjak, mibe menjek bele... mert nem szeretnék vele összeveszni, vitázni, de meg kell értenie, hogy mennyire rosszul érintett ez a helyzet és amúgy sem vagyok az az ember, aki jól viseli ha magára hagyják ... mondjuk ezt még Rose nem igazán tudja rólam, hiszen alig pár hete, talán egy hónapja annak, hogy beszélgetünk egymással, kicsit komolyabban. Ahogy utána láthatóan átgondolja mondandóját, kirohanását, kicsit más hangnemben szól felém. Tekintetem még mindig szigorú, de viszont már hangom sokkal lágyabb és megértőbb, hiszen a mondandójából, a katyvaszból mindössze annyit veszek ki, hogy mennyire bizonytalan és egyáltalán nem bízik magában. - Rose, amikor azt mondtam, hogy veled akarok lenni, akkor azt mindennel együtt értettem. - Nem bánom, hogy közelebb jön, egy picit én is előrébb lépek, de még mindig nem túl közel. Az arcát kémlelem, észreveszem a könnyes szemét is, arca megváltozik, figyeltem már őt annyit, hogy ebből tudjam, mi fog következni. Viszont nem lépek még így sem oda... még. - Nem érdekel, hogy milyen vagy, vagy mit gondolsz... vagyis az érdekel amúgy, csak hogy magaddal kapcsolatban mennyire bizonytalan vagy! - Megköszörülöm a torkom, és idegesen, piros arccal tekintek kicsit oldalra, mintha szétnéznék a teremben. - Én sem tudom még, milyennek kellene lennie egy kapcsolatnak, mit kellene mutatnunk egymásnak vagy hogyan kellene ennek működnie... és... én ezt veled akarom kitapasztalni, de nem engeded! - El akartam kerülni ezt, hogy kifakadjak én is, de Rose kihozza magamból a dolgot és már nem tudom visszatartani, csak jön és jön... és megint ránézek, megint arcát vizsgálom, lelkéig hatoló tekintetemmel követem minden mozdulatát, onnan, ahonnan eddig is. - Az se izgat, ha titokban akarod csinálni, de nekem ez a két hét pokol volt, azóta... ott Roxmortsba, csak rád tudtam gondolni! És hiányoztál. - Váltok át halkabb hangnemre és sokkal kedvesebb hangra. A tekintetem is lágyuk végre. De befejezem egyelőre, mert ígyis sok lesz, ígyis megbánhatom még, mert előfordulhat, hogy ő fog elrohanni és már nem is érdekli majd, mit akarok mindezzel elmondani.
Vendég
Csüt. Ápr. 23, 2020 7:02 am
Rose & Scorpius
Hát, mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ne lennénk szenvedélyesek. Na meg... úgy tűnik, a rossz kezdésekben is verhetetlenek vagyunk. Mindketten. Francba is! - Ne kiabálj! Mondom ezt én, aki szintén kiabál. Sőt, én kezdtem. Hát szuper. - Mi az, hogy egy jelet sem adtam? Basszus már, pont az volt a jel, hogy nem volt jel! Arra nem gondoltál, hogy egész egyszerűen nem tudtam, mit mondhatnék? Mit mondhatnék olyat, ami nem bántó vagy zavaró, mindezt úgy, hogy én is össze vagyok zavarodva? Ez meg sem fordult a fejedben, ugye? Vágok vissza dühösen. Igen, igaza van, tényleg kétségek között, válaszok nélkül hagytam szegényt, de nem éreztem magam elég késznek egy ilyen beszélgetésre. És még most sem érzem, ami azt illeti. De valamikor túl kell esnünk rajta, különben egyre rosszabb lesz. Figyelem dühös, összezavarodott arcát, és legszívesebben két nagy lépéssel áthidalnám a köztünk lévő távolságot, de egyelőre tartom magam. Bár azt nem tudom, még meddig bírom. Megértem a haragját és fájdalmát, mert nekem is ugyanolyan nehéz volt az elmúlt két hét... de nem akartam, hogy miattam még többet bántsák. Már eddig is eleget kapott a neve miatt, meg azért, mert a Mardekárba osztotta a Süveg... és egyikről sem tehet. A beosztásba nem tud beleszólni, legalábbis tudatosan nem, arról meg ugyan melyikünk tehet, hogy hová születik? Megrökönyödve hallgatom, mikor arról kezd beszélni, hogy nem érdekli, milyen vagyok, vagy mit gondolok... aztán helyesbít, hogy az nem érdekli, hogy milyen bizonytalan vagyok magammal kapcsolatban. Viszont addigra már késő lesz, megint nem bírom zárba tartani a számat, és kibukik belőle a kérdés... a kérdés, amit normális esetben egyébként biztos, hogy nem ejtenék ki a számon. De ez most itt egyáltalán nem nevezhető normális esetnek. - Akkor miért vagy velem, ha nem érdekel milyen vagyok, vagy mit gondolok? Akkor az az egész, amit Roxmortsban mondtál, csak hazugság volt? Nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet, így azok szabadon folynak végig arcom két oldalán, és még arra sem veszem a fáradtságot, hogy letöröljem őket. Túlságosan Scorpius reakciójára figyelek. Ha figyel, márpedig figyel, és tényleg fontos vagyok neki, akkor most biztos tesz valamit, nem úgy ismerem, mint aki hagyja, hogy csak úgy szenvedjek. Még akkor sem, ha én okozom magamnak a szenvedést... nem vagyok normális. - Nem engedem? Scorp... ne légy nevetséges! Csak téged akartalak védeni! Hát nem érted?! Most komolyan, tényleg nem érted? Tudom, hogy próbálsz erősnek tűnni, és azt mutatni, hogy nem érdekelnek a pletykák, amik elsőtől kezdve ott vannak körülötted. Tisztában vagyok vele. De te is csak ember vagy, kizárt dolog, hogy ne bántson, kivéve, ha nincsenek érzéseid. Ez viszont nem igaz, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy itt vagy, és pont azon igyekszel, hogy megértesd velem, mit érzel. De neked is meg kell értened engem. Szeretném ha megértenéd, hogy félek! Félek a szüleim, a szüleink reakciójától, hogy mit szólnak majd, félek, hogy mi lesz belőle, ha a többiek megtudják, mert te is tudod, milyenek tudnak lenni. De leginkább attól félek, hogy mi lesz, ha egyszer rájössz, hogy nem ezt a lovat akartad, és elhagysz. Nekem is hihetetlenül nehéz volt az elmúlt két hét. Nehéz volt, hogy nem mehettem oda hozzád, nem kereshettelek meg, pedig hidd el, ezt szerettem volna... de nem tudtam, mivel teszem könnyebbé ezt az egészet. Nem akarok titkolózni, szó sincs róla! Ha megpróbáljuk, akkor azt mindennel együtt tesszük, bújkálás nélkül. Csak... ne hagyj egedül, kérlek! Bukik ki belőlem egyszerre az utóbbi két hét minden félelme, aggodalma, és már nem bírom tovább, odarohanok Scorpiushoz, hogy aztán szorosan átölelve a mellkasába fúrjam könnyes arcomat, ezzel sikeresen eláztatva az ingét. Aztán idegesen, nyugtalanul pislogok fel rá, félve, hogy túl sok volt neki, és bármelyik pillanatban sarkon fordulhat.
Dühösen pillantok felé még mindig, egy picit sem rezdül meg arcom, akkor sem amikor rám szól, hogy ne kiabáljak vele. Csak ugyan abban a hangnemben válaszoltam vissza, ahogyan ő is, ezért pedig nem fogok mentegetőzni. Láthatóan értelmetlen tekintettem fordulok továbbra is felé, főképp mondandója után, a millió kérdéssel, amit hirtelen, dühből nekem szegez. - Persze, ez mind érthető, de ez már kettőnkről szól és ketten kellene, hogy megbeszéljük! Legalább annyit mondhattál volna, hogy kell egy kis idő, vagy valami... - Fogom rövidre, tekintetem pedig mélyen az övébe fúrom, és csak reménykedni tudok abban, hogy megérti amit mondok és nem folytatjuk tovább az értelmetlen fecsegést. Minden érzését megértem. Minden kérdésére tudnék válaszolni, de ez akkor sem megoldás, hogy egy szó nélkül eltűnik, elkerül, elfut előlem, mintha nem is léteznék, mintha minden olyan lenne mint azelőtt, pedig a randi után tisztáztuk, hogy nem tartjuk titokban mindezt, hogy nem esünk bele más hibáiba és igyekszünk a pletykákra sem figyelemmel lenni. Hát eddig még nem jött össze az az egész, mert nagyjából senki sem látott minket még együtt és érdektelen kérdések sem érkeztek másoktól a kapcsolatunkat illetően, maximum, hogy úgy egy hét után, miért vagyok olyan letört és kedvetlen. Még tanulni sem bírtam, komolyan, sokszor csak feküdtem az ágyban és a pálcámmal játszottam, miközben a megbűvölt plafonunkat fixíroztam. Annyi mindenen agyaltam, annyi felvetést és összeesküvést gyártottam, hogy egy életre elég lehetne ez nekünk... vagy nekem. - Félreértesz!! - Emelem meg ismét kicsit a hangom amikor hülyeségeket kérdez vissza és ráadásul még a könnyei is elerednek. Ki kell fújnom a levegőt amit rövid ideig benn tartottam a felbolydulásom miatt, és arcomon is meglátszik most már a feszültség, hiszen a legrosszabb az, amikor a mondandóm mögül nem az jön le a másik félnek, amit valójában gondolok. - Ezt arra mondtam, amikor azt közölted, hogy azzal bántanál, ha egy olyannal kellene lennem mint te. Érted már? Nem érdekel, milyen vagy... ha bolond, akkor az én bolondom. Ha heves, akkor hát heves. Mit számít mindez, ha van valami jobb, valami izgalmasabb közöttünk? - Nem számítottam rá, hogy ezt el kell majd magyaráznom, de remélem így már nem fog kombinálni és megérti, mire gondolok. Még mindig nem igazán foglalkozom a könnyekkel, csak meredten tekintek rá és közben beharapom ajkam, kezeim pedig ökölbe rándulnak, de csak az idegességtől. Nem akarok rosszat mondani, sem félreérthetőt, szeretném ha sikerülne ezt nyugodtan megbeszélni... vagyis szerettem volna, mert már most sem nyugodtak a kedélyek. - Nem kell engem megvédeni! - Bosszantó, hogy mindenki ezt akarja. Közbevágok szavának, de aztán tovább hallgatom. Lehajtom a fejem. Őrült. Olyan dolgokat kreált a fejében, olyan dolgokkal ostorozza magát amikről soha nem is volt szó, amik szerintem fel sem kellettek volna merüljenek azok után, amit elmondtam neki az érzéseimről, arról, hogy mit láttam belőle az évek alatt. De végighallgatom, mert nincs más választásom és aztán csak felsóhajtok. Nagyot és jól hallhatóan, ám mire észhez térnék és összeszedném gondolataim, ő odarohan hozzám, átkarol, én pedig reflexből kezemet a fejére teszem, megsimítom puha haját és csendesebben, kellemesebb hangnemmel folytatom. - Hidd el, én is félek. De mint ahogy már mondtam a múltkor, ezt komolyan gondolom, akármi is lesz. - Gondolok itt a szüleinkre, barátainkra, a pletykákra... miért kellene, hogy továbbra is ez határozza meg életünket? A lépéseinket? Én ki akarok végre lépni ebből a kliséből, amióta Rose megfogta a kezem, amióta vonzó pillantást vetett rám, amióta megcsókolt, csak arra tudok gondolni, hogy milyen lesz majd a közös jövőnk, milyenek leszünk majd együtt. Lepillantok rá. - Eddig sem akartalak egyedül hagyni és ezután sem tenném, soha! Nem is értem, miért kreálsz magadban ilyen butaságokat. Egyiket a másik után... honnan jutnak ilyenek egyáltalán eszedbe?! - Tudom, még nehéz elhinni mindezt, mindazt ami olyan gyorsan történt kettőnk között. Tudom, hogy nem lesz könnyű és száz meg száz bukkanót találunk magunk előtt a későbbiekben, de erősek vagyunk ahhoz, hogy legyőzzünk együtt mindent. Kezemmel az álla alá nyúlok, kicsit feljebb emelem a fejét, hogy lásson engem. Piros, kisírt szemei láttán a szívem összeszorul, rossz érzés ilyen bizonytalannak és szomorúnak látni. - Na jól van, most már fejezd be ezt a butaságot. Hagyd abba a sírást, nem történt tragédia. - A szabad karom derekán pihen, nem engedem el, de már nem is mondok mást, inkább csak csendben, kissé még mindig bizonytalanul megvárom, hogy mit válaszol mondandóimra, de nekem már most elegem van ebből a vitázásból. Biztosan elkerülhettük volna mindezt valahogy, de hát egyikünk sem az a személyiség, mindig kiállunk az igazunkért.
Vendég
Csüt. Ápr. 23, 2020 10:35 pm
Rose & Scorpius
Hosszú pillanatokig csak dühösen állom az ő szintén dühös tekintetét. Nem értem, egyáltalán nem értem, mi is történik velünk jelenleg. Halvány lila segédfogalmam sincs. De tényleg! Bárcsak itt lenne anya, hogy segítsen! Vagy... vagy bárki mással megelégednék, aki képes átsegíteni ezen a katyvaszon, amit érzelmeknek neveznek. Szerintem meg nincs többesszám, ez egészen egyszerűen: fájdalom. Abból viszont egy jó nagy adag, ami nagy eséllyel mind kiül az arcomra, illetve látható a szemeimben is, ha jobban odafigyel az ember. - Tudom...hidd el, tudom! Ne haragudj! Tudom, hogy a bocsánatkéréssel gyakorlatilag semmire nem megyünk, és a szenvedő, bűnbánó tekintetem se fogja érdekelni... annál ő makacsabb. Tudom. Nem véletlenül voltunk mi mindig egy szinten... őt se kell félteni, ha makacsságról van szó. - Igen, félreértelek! Te meg engem! Igazán jó párost alkotunk, tényleg! Fakadok ki megint, de rögtön rájövök, mit is mondtam, és dühösen sziszegek egyet, összeszorított fogaim közül engedve ki a levegőt. Francba is, nem akarok rontani a helyzeten. - Nem úgy értettem! Scorp... tényleg nem akarok veszekedni veled! Azt mondtuk, változtatunk a helyzeten, hogy nem fogunk állandóan harcolni, erre tessék, most alig bírunk meglenni egymás társaságában... és ez fáj. Érted? És tudom, hogy neked is fáj, különben most nem kapnám a fejembe azt, amit egyébként teljes joggal kapok. Igen, megérdemeltem, de attól még igenis fáj. Hangom megremeg, megint alig bírom ki, hogy ne sírjam el magam. Miért vagyok ilyen gyenge, mikor róla van szó? Ez nem igazság! Ha tanulásról van szó, akkor bármit elémrakhatnak, valahogy megoldom, de ha kettőnkkel van a probléma, akkor egyszerűen tehetetlen vagyok... és ez megijeszt. Nagyon. Viszont úgy látszik, ő is megnyugszik kicsit, mert már lágyabb... a hangja, a tekintete, és a mzodulatai is, így én is teszem, amit mond, és lassan abbahagyom a sírást, bár még mindig szipogok párat. És nagyon utálom magam, amiért így kellett látnia szegény fiúnak. Lassan-lassan megnyugszom, így már egy apró mosollyal ajkaimon tudok a szemébe nézni, majd rögtön el is pirulok, mikor eszembejut, hogy nálam van valami... valami, amit ugyan még nem most akartam odaadni neki, ez van, nem fogom tovább hurcolászni, mert minket ismerve hónapokig is kerülgethetjük egymást... főleg ha tőlem függ. Úgyhogy előhalászom a pulóverem zsebébe rejtett kisalakú dobozkát, és szorosan a tenyerembe fogom, hogy ne láthassa, mi van benne. - Na jó... tudom, hogy nem most kellene, mert van ennél jobb időpont is, de ha már így alakult, akkor... Nyújtom át neki a dobozt, amiben egy horgonyt formázó csattal ellátott karkötő pihent. A párja pedig az én csuklómat díszítette. A legutolsó szabad hétvégén vettem, és még egy ideig nem szándékoztam odaadni neki, de... így alakult. - Még a múltkor vettem... tudom, hogy néha kibírhatatlan vagyok, és valószínűleg vagy elrohannál, vagy lecsapnál az ütővel, és hidd el, mindkettőt megérteném. Csak... szeretném, ha tudnád, hogy hogyan is érzek tulajdonképpen. Hogy ne érezd totál feleslegesnek a sok időt, amit velem kell töltened! Húzom be a nyakam idegesen, mert nem tudom, erre mit fog reagálni. Már egyáltalán nem tudom kiszámítani a következő lépését. - Horgony... azért horgony, mert... Te tartasz a földön, akkor is, mikor a sok agymenésemben elszállok, és még seprűt sem kell használnom hozzá. Miattad vagyok még normális... már amennyire engem normálisnak lehet nevezni. És tudom, hogy ez most iszonyatosan béna, meg nyálas, de muszáj volt kimondanom! A karkötőt meg nem muszáj hordanod, ha cikinek érzed. Vonom meg a vállam egy apró, nemtörődömnek szánt mozdulattal, de belül egyre idegesebben szemlélem arcvonásait, remélve, hogy még véletlenül se mond valami olyasmit, amit esetleg újra félreérthetnék, és akkor aztán kezdhetnénk elölről az egészet. Az nem kéne. Pár pillanatig csak némán figyelem, ahogy a dobozt, illetve a benne pihenő karkötőt méregeti kissé bizalmatlanul. Nem merek, nem akarok szólni, nehogy elrontsam a pillanatot... most valahogy úgy érzem, minden újra a helyére kerülhet.
Rosszul esett, hogy így bánt velem. Talán mindennél rosszabbul, amit eddigi életembe éreztem. Talán ezért változik nehezebben a tekintetem, talán ezért is ütközik ki rajtam most makacsságom jobban, mint bármikor. Viszont szörnyen tud rám hatni és megfogni ezekkel a bűnbánó, bambitekintetekkel. Mindig is ez volt a gyengém. Haragtartó sosem tudtam lenni, én inkább az a féltékeny típus vagyok, abból is a rosszabbik fajta... bár ebben is inkább magamat őrlöm, mint a másik félt, ha úgy van. - Nem állnánk most így itt, egymással vitázva, ha nem hagytál volna, kételyek között, két héten keresztül. Ha ezzel elém állsz az első napon, biztosan nyugodtabb hangnemben megbeszéljük... vagy úgy ismersz, mint akivel nem lehet megbeszélni ilyen dolgokat? - Tekintetem még mindig kissé haragos, de hangnemem már csendesedett és szinte visszaállt az eredeti, alapból lágy vonalára. Ezzel remélem sikerül felé jeleznem, hogy én sem szeretnék vitába szállni tovább, értelmesen és felnőttesen is tudunk mi beszélgetni, egyezkedni... Ahogy a mellkasomba fúrja fejét, ahogy sírós tekintete végre rám néz, én elolvadnék. Elolvadnék, mert még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyen kapcsolatba kerültünk egymással és annak ellenére, hogy kerekedett közöttünk némi vita, mégis képesek vagyunk egymás elé állni.... még ha ez két hétbe is telt. Remélem, ebből most már tanultunk és legközelebb nem fog ilyesmi előfordulni, de azért még hozzá kell tennem halkan, szinte suttogva. - Ha bármi olyasmit mondtam vagy tettem, amivel megbántottalak vagy ilyesmi, mond el kérlek... Ő is megnyugszik végre, én is kezdek lehiggadni és ezt arcom színe is jelzi. Karjaim közül nehezen engedem őt ki, de amikor már aprón elmosolyodik, kénytelen vagyok én is haloványan ugyan ezt tenni. Még furcsa érzés, de minden jel arra mutat, hogy kicsit ő is enyhül és csillapodik. Ami viszont nagyon meglep, az a dobozka, amit átad nekem. Kikerekedett szemekkel pillogok felé, majd megforgatom tartót és leveszem a tetejét. A karkötő ami benne van, nagyon tetszik, illik is hozzám, az egyéniségemhez, Rose pedig amit elmond róla, azzal szinte sikerül engem is meghatnia. Szerencsére nem annyira, hogy elbőgjem magam, de a bosszús érzés, amit eddig éreztem odabenn, teljesen elszáll és átveszi a helyét egy sokkal kellemesebb, szerelmes mocorgás. - Rose... ezt igazán nem kellett volna! - Vágok be szavai elé, aztán pedig figyelmesen végighallgatom a mondandóját. Közben egy-egy "na ilyet ne mondj már" fejet vágok, a "meg nem hiszem el hogy már megint ezt kezded" fej mellett, de amikor meglátom az ő csuklóján is a párját ennek, megragadom kezét, összehasonlítom őket, és kicsit szélesebb mosollyal csókolom meg csuklóját, - Ne mondj ilyeneket, mert itt helyben elbőgöm magam! - Engedek picit az érzelmeimnek, de csak ismét közelebb húzom őt magamhoz, megölelem, majd felé tartom a dobozkát. - Segítesz feltenni? Örömmel hordanám, hiszen hasonlóképp érzek én is irányodba és ezt szívesen bebizonyítottam volna az elmúlt időszakban és csak abban tudok reménykedni... hogy ezek után most már megengeded. - Az biztos, hogy jó ideig még burkoltan hallani fogja ezt a két hetes történetet szavaim között, de mindez már egyáltalán nem bántó részemről, csupán egy kis megerősítés. -Akkor most már túlléptünk ezeken a dolgokon, ugye? És bízhatok abban, hogy holnap nem kerülsz el a folyosón? - Egyértelműen látszik minden pillantásomból, hogy valóban ezt szeretném és már mennyire vártam, hogy újra ilyen közel legyünk egymáshoz, hogy a karomba ölelhessem, hogy érezzem az illatát... - Tedd le a kisujj esküt. - Mert az szent és sérthetetlen. Amit amúgy most találtam ki, de azért picit felnevetek, miközben a karkötős kisujjamat emelem közelebb hozzá, várva a reakcióját.
Vendég
Szomb. Ápr. 25, 2020 12:57 pm
Rose & Scorpius
- Nem, egyáltalán nem! De nem tudtam volna mit mondani neked az első napon, hiába álltam volna eléd. És ami azt illeti, még mindig nehéz... nehéz, mert tudom, hogy te végig kitartottál és kerestél. Hülyének és gyengének érzem magam, aki nem méltó arra, hogy szeressék, pláne azt, hogy ennyire. Oké, a család szeret, de a család teljesen más helyzet, ők nem tudnak ellene mit tenni, el kell fogadniuk, hogy én is itt vagyok. Te viszont... te viszont szabad akaratodból vagy mellettem, ami egyben azt is jelenti, legalábbis nekem, hogy bármikor magamra is hagyhatsz- ugyanígy szabad akaratodból. Mert senki nem kényszerít rá, hogy mellettem maradj... ilyesmire nincs norma, vagy törvény, vagy papír. Vagyis van, de az... mindegy, esélytelen, hogy ilyeneken gondolkodj, úgyhogy nem mondtam semmit. De érted, mit akarok elmondani, még ha hihetetlen nehezen is? Tudom, hogy nehéz velem lenni... én tudom a legjobban, elvégre állandóan magammal kell lennem. De ha Te így is képes vagy elfogadni, sőt, szeretni engem, akkor... akkor annyit tudok ígérni, hogy megpróbálok megbarátkozni magammal, meg az irtózatos nagyságú önbizalomhiányomat. Ha te képes voltál seprűre ülni miattam, akkor én is megpróbálkozok vele. Csak kérlek, legyél türelmes, mert nem lesz könnyű, meg egyszerű menet.... bár valószínűleg ezt te is nagyon jól tudod. Szóval tényleg ne haragudj... igyekszem, hogy olyan barátnő legyek, akit nem kell szégyellned a többiek előtt. Mosolygok fel rá még mindig a mellkasához bújva. Nem, egyelőre nem szándékozom elengedni, mert még a végén újrakezdődne minden... most meg olyan jó. Az utolsó megjegyzését inkább szó nélkül hagyom, valószínűleg mindkettőnknek jobb lesz így. Örülök, hogy tetszik neki a karkötő,annak meg külön, hogy sikerült kissé zavarbahoznom vele. Gonosz vagyok? Lehet, de addig, amíg ez nem kavar be a kapcsolatunkba, addig így is marad. - Na, azt azért ne csináld! Nem örülnék neki, ha miattam sírnál... na meg azt hittem, sírni lányok szoktak. Vagy ellene mész a sztereotípiáknak? Egyébként persze, nagyon szívesen felrakom neked! És tudom, hogy nem kellett volna, de nem tudtam otthagyni, főleg, hogy segítségem is volt a választásban. Teszem hozzá sejtelmesen mosolyogva, majd átveszem tőle a dobozkát, hogy kis ügyetlenkedés után sikeresen a helyére kerüljön a tartalma. A kérdésére, miszerint túlléptünk-e a dolgokon, és nem kerülöm - e el holnap a folyosón csak sóhajtok egyet, és ismét ráemelem tekintetemet, ám ezúttal komolyan csillognak mogyorószín íriszeim. - Nem, semmi ilyesmit nem terveztem, ne aggódj! Nem foglak kerülni, már amennyiben azok az órák, amikre külön járunk nem tartoznak a kerülés fogalomkörébe. Mert akkor bocsánat, de kerüllek. Ez van, szokj hozzá! Teszem hozzá vigyorogva, hogy érezze, csak ugratom, és tényleg nem szándékozom több időt tölteni nélküle, mint amennyit muszáj. Aztán folytatom, mert még mindig nem értem mondandóm végére. Ez a baj velem: van, mikor napokig alig beszélek valakivel néhány szót, és van, amikor be nem áll a szám, és úgy kell lelőni. Most épp az utóbbi a soros variáció. - Bolond vagy, Scorpius Malfoy! Bolond vagy, de én is az vagyok, és te meg az én bolondom vagy, úgyhogy nem kell félned, nem foglak elkerülni, még akkor sem, ha esetleg mégis ezt szeretnéd. Ha meg esetleg mégis gondjaink lennének, hát.. majd valahogy megoldjuk együtt, mert meg tudjuk oldani. Sajnálom, hogy nem szóltam előbb, hogy mi a gondom, de nem tudtam, hogy tudtam volna megfogalmazni normálisan. Meg tudsz bocsátani? Érdeklődök szeretetteljesen, mert tényleg nagyon bízom benne, hogy meg tudjuk oldani a bajainkat, és nem lesz megint ekkora balhé, meg veszekedés belőle. Mindenesetre most inkább nem mondok többet, csak kissé felágaskodok, nyomok a szájára egy apró "ne haragudj, hülye voltam, bocsánat" csókot, és még mindig csendben figyelem, hogy mit szól ehhez az egészhez. Jó lenne, ha végre megint szent lenne a béke köztünk.
Összehúzott tekintettel pillantok felé amikor hallgatom a monológját. Még egy picit azért dühös vagyok rá, mert ennyire nem bízik önmagában és ezzel együtt bennem sem... pedig biztos vagyok benne, hogy ha elém állt volna, addig igyekeztem volna forgatni a szavakat, hogy a végére kisüljön valami és ő is kibökje, mit akar. Ilyen szempontból őrülten makacs és nehéz. - Bizalom, Rose. Bizalom. - Bököm ki a 'bármikor elhagyhatsz' rész után - Ez az alap pillére egy kapcsolatnak. És szerintem bíznod kellene ebben a kapcsolatban, és abban, hogy ebben önmagad lehetsz, mert így van. Lehet, hogy ez furcsa meg minden, de pont ez a lényege... - Emelem meg picit vállamat karjaimmal együtt és igazándiból már nem tudom mi mást mondhatnék még, hiszen ettől többet nem vagyok képes magyarázkodni és biztatni. Mindenesetre remélem, hogy ez elég volt és megértjük egymást, valamint kicsit másként fog állni önmagához és egyben a kapcsolatunkhoz is, ami őszintén, igen csak megkönnyítené a dolgomat. A dolgunkat. Mert ez most már rólunk szól. - Türelmes vagyok, ezt te is tudod. - Csak ne tűnj el két hétre. Gondolom magamban újra és újra, mert ez azért most bennem hagyott egy apró szálkát, de igyekszem bátorítóan mosolyogni inkább Rose felé és befejezni a szurkálódásaimat, hiszen úgy néz ki végre kicsit enyhülni kezd a vita és újra kicsit szerelmesebb helyzetbe keveredünk. Az ölelése még talán sosem esett ilyen jól mint most két hét után, egyik kezemet még azután is a feje búbján, haján és vállán tartom simogatások közepette, miközben ő átadja nekem a karkötőt, amire aztán végképp nem számítottam. Meg is hatódom, kicsit igyekszem viccesre fogni a mondandómat, de ennek ellenére, belül még azt érzem, hogy igenis komolyan gondolom mindezt. Azért sírni valóban nem fogok, ettől azért több kell ahhoz, hogy eleredjenek. - Hát, előfordult, hogy megbőgettek már, nem tagadom. Most nem fogok, nyugi. - Végül kicsit el is kuncogom magam, először már hosszú ideje. - Segítséged? Ki segített? - Emelem meg kicsit a szemöldökömet, de biztos vagyok benne, hogy valami barátnőjével vagy szobatársával mentek el vásárolgatni és akkor választották ki ezt a karkötőt is. Miután felkerül a kezemre, odateszem azt Rose mellé és mosolyogva, kicsit talán még meghatódva tekintek a két hasonló karkötőre. Végül csak egy nagy puszit adok neki az arcára, utána pedig átkarolom. Mintha mi sem történt volna, mintha már teljesen elfelejtettem volna a problémáinkat. - Az órák nem számítanak. - Vágom rá hirtelen, utána pedig a kisujj eskü dologra csak óriási vigyor terül el arcomon. Vannak ezek a dolgok, amiket az embernek nincs esélye kihagyni egy szituációban és ez pont ilyen volt. A kisujjamat még mindig tartom felé, remélve, hogy adja a sajátját is és ha igen, akkor összefonom őket, és mondandója közben végig így tartom, miközben szorosan a tekintetét lesem. El-elvigyorodom. - Ez megteszi egy kisujj eskünek. - Nem engedem el még utána sem, hanem közelebb húzom magamhoz és ő megelőz engem a csókkal, de karomat derekára teszem, aztán pedig kicsit érzelmesebben, kicsit hosszabban csókolom meg és ebből talán kiérzi azt, hogy mi az én esküm felé... vagy csak megbizonyosodik róla, mert már annyiszor elmondtam és úgy gondoltam, inkább a tettek mint a szavak. Most az egyszer. Mert sokszor a szavak embere vagyok... a tettek nehezen jönnek, mert mindent százszor átgondolok és csak nagyon-nagyon ritkán vagyok spontán. Pedig talán itt az ideje, hogy ezen változtassak, hiszen a Rose-val való kapcsolatomat is ennek köszönhetem.
Vendég
Hétf. Ápr. 27, 2020 4:44 pm
Rose & Scorpius
Kicsit újra néhány néhány éves kisgyereknek érzem magam, akit épp szidnak a szülei, vagy a testvére, vagy... igazából gyakorlatilag bárki más, aki közel áll hozzám. És hát elég nagy a család, lehet válogatni, hogy éppen ki is cseszte le a kis Roset. Mert nem, gyerekként egyáltalán nem voltam ilyen jólnevelt, meg kedves-aranyos leányzó, mint jelenleg. Sőt, ennek majdhogynem az ellentétje voltam. De ki ne próbált volna ki mindenféle hülyeséget, meg tiltott dolgot gyerekként? Főleg, ha a családneve egyik része a Weasley, az édesapja meg az egyik bácsikája pedig saját viccboltot üzemeltetnek. Gyakorlatilag az lett volna a furcsa, ha ezek mellett is jól viselkedek. Most viszont már egyáltalán nem akarok rosszalkodni. Vagy ha mégis, akkor nem abban az értelemben, mint négyéves koromban. - Nyugalom, Scorp, hallod? Nyugi! Értem, és akárhányszor elmondhatod, megérdemlem, azok után, amiken keresztülmentél miattam biztosan. De egyszer is értem, elvégre az egyik legjobb tanuló lennék, vagy mi a szösz. Viszont te is az vagy, úgyhogy én is csak egyszer mondom el. Ha magamban nem is feltétlenül bízom, mert... mert hiába is próbálkozom, tudom, hogy lesz, mikor nem sikerül, vagy nem teljesen. Mert én is ember vagyok, én is lehetek gyenge és hibázhatok. Szóval ha magamban nem is mindig bízom, de benned és a kapcsolatunkban igen. Ha nem így lenne, akkor nem jeleztem volna, hogy keress meg, és most nem lett volna ekkora káosz köztünk... nem igaz? Úgyhogy nincs mitől félned. Ha valami gondom lesz, vagy nem bízom magamban valami olyan kérdésben, ami mindkettőnket érint, akkor szólni fogok. Nem tűnök el. Nem hagylak magadra többet... elhiszed? Nézek szemeibe mélyen, komolyan. Tudom, hogy úgy érzi, elhagytam, és nagyon nehéz volt neki, hogy nem tudja, mi a helyzet velünk. Tudom, és nem fogom még egyszer ilyesminek kitenni, az egyszer biztos. Főleg mert akkor magamnak is fájdalmat okoznék. A segítség kérdését inkább figyelmen kívül hagyom. Ismer már annyira, hogy tudja, ha nem mondok neki igazat, viszont ha elmondom, hogy kivel vettem, akkor szinte biztos, hogy kiakad. Nem tudom, azt most valahogy kihagynám. - Én is valahogy így gondoltam! Vigyorgok rá felszabadultan. Most tényleg jól érzem magam, nem csak úgy mondom, hogy megnyugodjon az illető, aki épp érdeklődik aktuális állapotom iránt. Nem, most tényleg jól vagyok.. sőt, jobban, mint jól. Jelentem, Rose Granger - Weasley szerelmes. Méghozzá életében először. Igen, a strébereket is elkaphatja Ámor. És még csak nem is bánom, sőt, meg kéne köszönni neki, hogy lenyílpuskázott az a kis pelenkás nyavalyás. Ami viszont az egészben a legjobb, hogy úgy látom, Scorp is valami hasonló belső átváltozáson megy keresztül mellettem... pedig nem csinálok semmit, de tényleg. De látszik rajta, hogy amikor együtt vagyunk, akkor tényleg boldog, és felszabadultabb, mint máskor. És nem, nem hiszem, hogy pont előttem próbálja meg megjátszani magát. A kisujj-eskü hallatán csak felnevetek... most komolyan? Kisujj-eskü? Nem vagyunk már olyan kicsik... - Kisujj-eskü? Mi ez, a megszeghetetlen eskü gyerekbarát változata, vagy mi a szösz? Szerintem elég eskü lesz a karkötő... legalábbis egyelőre. A többi még a jövő kérdése. A baj csak az, hogy azok után, amiket Roxmortsban beszéltünk múltkor egy bizonyos illetővel nem tudok kiverni a fejemből egy bizonyos ötletet. Amit viszont még véletlenül sem akarok a tudtára adni, mert vagy hülyének néz, vagy fejvesztve menekül, hogy milyeneken gondolkodom már. Nem, egyáltalán nincs szándékomban elijeszteni Scorpot, inkább csak élvezem a csendet, és a végre helyreállni látszó nyugalmat. És boldogságot. Aztán végül csak nem tudok tovább csendben maradni... mert persze, amikor kellene, akkor sosem tudom befogni. Nem is én lennék. - Szóval.. szóval akkor mi lesz? Hogyan tovább? Mármint most, hogy szent a béka? Izé, akarom mondani, béke. Béka.... na igen. Bár, mivel a Roxfortban vagyunk, így a békákkal sem lövök nagyon mellé, de azért köszönöm, inkább kihagynám a varangyokat. Inkább baglyos típus vagyok. A tollas jószágok könnyen tudnak manőverezni és üzeneteket kézbesíteni, akár egész messzire is. Van egy olyan érzésem, hogy szükségünk is lesz rájuk, főleg miután kitálalunk a családjainknak. Szerencsére ez még távol van tőlünk.
Tekintetemmel követem minden percben, minden mondandójával. Egy kicsit nagyobbat nyelek amikor hosszan és hosszan elmagyarázza a véleményét az enyém után. Nem bánom, mert ezek a szavak legalább most már kimondottak és ezért át is gondoljuk őket, nagyobb szükségünk még talán sosem volt arra, hogy beszélgessünk egymással. - Rendben. Elhiszem, hogy így lesz. - Sóhajtok aprón, és még ha kicsit nehezemre is esik most bízni mindebben, megpróbálok, hiszen tudom, hogy Rose igazat mond, csak picikét csalódtam és még ezen át kell ásnom magam, ami néhány napba tutira bele fog telni, de mindez semmit sem változtatott az érzéseimen felé, csupán rosszul esett a dolog. Állom a tekintetét, kicsit talán jobban is belemerülök mint kellene, de nem bánom, mert végre sikerül némileg mindkettőnknek felszabadulni a láncok... a saját magunk által kreált láncok alól. Nehéz az embernek megtapasztalnia ezeket a dolgokat, viszont miből tanulnánk, ha nem a kapcsolatunk nehézségeiből? Elvégre ez mindkettőnknek az első, nekem pedig az, amire mindig is vágytam. - Igen, erre mondjuk még nem gondoltam, hogy a megszeghetetlen eskühöz is lehetne hasonlítani, de határozottan igen! - Nevetek vele együtt. Néha még önmagamat is igazán meg tudom lepni, hiszen azelőtt szinte mindenkivel komoly voltam és illedelmes - kivéve persze Albus barátomat, ő egy más kategória -, de most Rose olyan gyermeki, szerelmes, kisfiús énemet hozta ki belőlem, amire igazán nem is számítottam. Viszont ez jót tesz a lelkemnek, jót tesz a közérzetemnek és csak reménykedhetem benne, hogy ez így is fog maradni, és nem esem át a ló túloldalára, mint nem is olyan régen, azzal a magambafordulással. Picit furcsállom, hogy szinte elengedi a füle mellett a kérdésemet, arról, hogy kivel volt vásárolni, de ezzel nagyjából csak megerősítést kapok a gondolatmenetemre. A hallgatás beleegyezés, vagy mi a szösz, még ha kimondatlanul is maradtak ezek a dolgok. Most mégsem ez a legnagyobb problémám, csupán udvariasság volt és amúgy igazából nem is érdekel annyira... a lényeg, hogy tőle kaptam a kiegészítőt és ő is visel egy hasonlót. Ez pedig az első közös dolgunk együtt. - A béka legyen velünk! - Nevetek fel ismét jóízűen. - Hát, nem tudom, mire gondolsz? Mármint, minden folytatódik a régi kerékvágásban. Vagyis... nem abban, amiben az elmúlt két hét... szóval érted. Szerintem meg kellene próbálnunk mindent úgy normálisan csinálni, csak hát nyilván többet leszünk majd együtt, meg másként. - Pirulok csöppet bele a mondandómba, hiszen nem igazán tudom kifejezni amit szeretnék. Kezeim szorosan köré fonódnak közben, még mindig nem engedem el, és egy apró csókot lehelek mindeközben homlokára. - Vagy neked más elképzeléseid vannak? - Szeretném hallani, hogy ez a beszélgetés után, ő hogyan vélekedik erről az egészről és szerinte, mi tévők kellene, hogy legyünk majd.
Vendég
Kedd Május 12, 2020 10:04 pm
Rose & Scorpius
- Örülök neki! Tényleg! Tudom, hogy most nagyon nehéz lehet neki. Meg még annál is nehezebb. Ugyan nem volt még kapcsolatom előtte, de jó emberismerőnek tartom magam, úgyhogy valahogy el tudom képzelni, milyen káosz is lehet most a lelkében szegénynek. És mindez miattam... meg azért, mert nem vagyok képes rendezni az érzelmeimet magamban. Igen, ezt megint én csesztem el, de szerencsére volt annyi eszem, meg lélekjelenlétem, hogy megtettem az első lépést, és elkezdtük tisztázni a helyzetet. Igen, elkezdtük... mert tisztában vagyok vele, hogy néhány perc alatt nem tudjuk rendezni az elmúlt két hét alatt keletkezett problémákat, kérdéseket, bizonytalanságokat. De már az is nagy dolog, hogy egyáltalán elkezdtünk dolgozni az ügyön, és nem a szőnyeg alá söpörjük. Még csak az hiányozna... Megértem, hogy most nehéz bíznia bennem, de mindent megteszek, hogy bebizonyítsam, komolyan mondtam az előbbieket. A megszeghetetlen esküs hasonlat tényleg elég vicces... már ahhoz képest, hogy egyébként meg tök komoly dologról van szó, amit most valamiért ügyesen elviccelünk. Én is. És fogalmam sincs, mi a frászkarika van velem... nem szoktam ilyen felszabadult, majdhogynem gyerekes lenni. Vajon ezt teszi a szerelem? Ha igen, akkor... újabb kérdés: anya is ilyen gárgya volt, mikor összejöttek apával? Nem, azt valahogy nem tudom elképzelni, hogy anya ennyire kivetkőzött volna magából. Na jó... nem kéne mindent elemeznem, mert még a végén nagy bajok lesznek belőle. - Béka? Milyen béka? Varangyos vagy csoki? Ha csoki, akkor jó, azt együk meg szépen, mert finom. Ha viszont varangyos, akkor... juttassuk vissza a jogos tulajdonosához, biztosan keresik valahol... vagy óóó, tudom már! Vigyük el Longbottom professzorhoz, majd ő gondoskodik szegény eltévelyedett brekegőről. Bár... nem biztos, hogy jó ötlet, anyáék mesélték, hogy neki is varangya volt, és mindig elhagyta szerencsétlen kutykuruttyot. Vigyorodok el a békázás emlegetésére. Nem, nekem sem kell a szomszédba mennem, ha hülyeségről van szó, az biztos. De addig, amíg Scorp azt nem mondja, hogy elege van, és maradjak már nyugton, esetleg húzzak a francba, addig nem gondolkozok azon, hogy abba kellene hagynom... mert minek? Nincs abban semmi rossz, ha jókedvű az ember lánya, nem igaz? - Scorp... értem, amit mondani akarsz, de rólunk van szó. Nálunk nincs olyan, hogy normális... vagy ha mégis, akkor eddig még nem jöttem rá, hogy azt hogy is kell csinálni. A régi kerékvágás meg... mire gondolsz "régi kerékvágás" alatt? Remélem, nem az elmúlt két hétre, mert az nem hiányzik, egyikünknek sem... viszont ha az azelőtti időre gondolsz, akkor... figyelj, nem akarok megint harcolászni, meg arra figyelni, hogy hogy nézzelek téged levegőnek. Már semmi nem olyan, mint volt, te is tudod... és nem akarok játszani, rejtőzködni, mert úgyis kiderül, hogy együtt vagyunk. Szóval... nem is tudom. Hadarom el szinte egy levegővétellel, miközben még mindig Scorp arcát pásztázom tekintetemmel. Majd, még mielőtt meggondolhatnám magam tekintetemet belefúrom az övébe, és egy újabb levegővétellel elhadarom ami eszembejutott. Nem tudom, mit szól hozzá, mert még mindig nem ismerjük egymást annyira, hogy meg tudnám mondani, mi lesz a reakciója, de úgyis hamarosan kiderül. - Figyelj csak! Azt mondtad, bízol bennem, és abban, hogy komolyan mondtam, amit mondtam, ugye? Ha ez így van, akkor... pár nap múlva küldök egy baglyot, hogy hol és mikor találkozzunk, rendben? Van egy meglepetésem, de egyelőre nem mondok semmit, ha nem baj. Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Na, mit mondasz?
Halovány mosoly ragad az arcomra, miközben lezárjuk a témát. Biztos vagyok benne, hogy ez most még napokig mindkettőnkben ott fog lézengeni, sőt, azt sem tartom kizártnak, ha néha fel-felmerül majd a beszélgetéseink közepette, de egyelőre hallgatok, elégszer hozzávágtam már ezt a dolgot az elmúlt beszélgetésünkben. Valahogy át kell még gondolnom magamban a helyzetet, azt, hogy később hogyan tudnánk ezt kiküszöbölni és... hát ha őszinte akarok lenni, akkor nem is nagyon rajtam múlt ez az egész. Felvont szemöldökkel pillogok Rose felé, majd egyre nagyobb és nagyobb vigyor terül el az arcomon amikor a békás témát hozza fel. - Én a csokibékát választom, ez egyértelmű. - Jegyzem meg széttárt karokkal, röviden és tömören, és szerintem már ismer annyira, hogy tudja, hogy bizony, az édes számnak ez kell, na meg akkor már a csokibékában lehetőség szerint valami olyan képecske legyen ami még nincs meg, hiszen nagy gyűjtő is vagyok. Az utóbbi időben egyre kevesebb olyat találok, ami még ne lenne a gyűjteményemben, de nemrég határoztam el, hogy a régebbieket is felkutatom majd. - Akkor... csak simán ússzunk az árral. - Sosem voltam az a bőbeszédű emberke. Mindig röviden és tömören rendezem a mondandómat, kizárólag akkor hosszabban, ha nem tudom kifejezni, mit is akarok. Most Rose megtette helyettem, erre pedig már igazán nem tudok mást mondani, hisz egyikünk sem tudja milyen egy kapcsolat, milyen egy igazi párkapcsolat.... hogy hogyan is kellene viselkednünk... mit is kellene mutatnunk mások felé. Elképzeléseim ugyan vannak, de az megint csak más, ez nem csak rajtam múlik, hanem Rose-on is. Majd meglátjuk, hogyan hozza a helyzet. - Meglepetés? Egy újabb meglepetés? Elhalmozol csupa jóval, Rose Granger-Weasley! - Nevetem el magam. - Rendben, alig várom már. - Válaszolom, aztán pedig kézen fogom és mivel már igen későre jár, elindulunk vissza a klubhelyiségek felé. Ha megengedi, elkísérem a hetedik emeletre, ha nem, akkor pedig a lépcsőknél elválunk és ő felfelé én pedig lefelé veszem az irányt.
Minden vörös hajzuhatagról már azt hiszem, hogy ő az. A tekintetét keresem, a piros pozsgás arcát azokkal a szép szeplőkkel. A tantermekben a hátsó sorból pillantgatok előre, a nagyteremben pedig a Mardekáros asztaltól a Griffendéles felé. Hogy lehet az, hogy sosem találom? Két hét igen hosszú idő, ha az ember nem tudja mi történt a hirtelen elkezdődött, nagy reményeket fűzött kapcsolatával. Az első napok olyan rózsaszín felhőben, mámorban teltek... aztán egyszer csak szívbemarkolóan hiányozni kezdett, mintha nem is egy helyen lennénk valójában. Mintha mérföldek választanának el minket egymástól, és ahogy a napok teltek és én csak a vörös tincseket lestem a folyosón, egyre hosszabbnak tűnt minden... 
