The foam is overflowing // Rose & Domi

Mostanában egyre gyakrabban csinálom azt, hogy egyedül kísérletezgetek a bájitalaimon. Segít félretenni a gondolataimat Devről és a kapcsolatunkról, ami akármennyire is szeretném tagadni, egyre inkább halad a süllyesztő felé. Segít abban, hogy ne gondoljak arra sem, hogy éppen mit csinálhat, és segít abban is, hogy ne magamat ostorozzam a problémáinkkal. A bájitalfőzés megnyugtat, a pontos mércék, a hozzávalók gondos előkészítése, és a csend, mindennél többet jelen pillanatban. Egy újfajta habfürdőt próbálok éppen kifejleszteni, ami segítene esetleg megnyugtatni az idegeimet, és egészen eddig elég jól is haladok vele. Teszek bele pár újabb csepp levendulakivonatot, aztán háromszor elkeverem balra a folyadékot. Kellemes lila színt kezd el felvenni, én pedig elégedetten bólintok. Már csak az utolsó adalékadag hiányzik, ami tartóssá és felhőszerűvé teszi a habot. El is kezdem bele adagolni óvatosan, amikor meghallok egy zajt valahonnan a folyosóról, mire az egész üveggel belemegy az üstbe, én pedig elsápadva nézek a bájitalra. Egyelőre úgy tűnik, még nem történt semmilyen tragédia, de hiába oltom el egyből az üst alatt a tüzet, a hab szépen lassan elkezd emelkedni.

Kétségbeesetten próbálok valamilyen varázsige után kutatni a fejemben, ami segíthetne megakadályozni a katasztrófát, miközben a finom illatú hab, túlcsordul az üst szélén, majd pedig vészes gyorsasággal kezdi beteríteni az üres tanterem padlójának minden négyzetcentiméterét.
-Evapores! – Intek az előszedett pálcámmal a hab irányába, de semmi hatása nincsen, sőt… mintha csak megsokszorozná a hab terjedését. A hab már engem is elért, akármennyire is hátráltam előle, így végül rákényszerülök arra, hogy kimeneküljek a teremből és becsapjam magam után az ajtót. Próbálok kitalálni valamilyen jó megoldást a dologra, de a hab is kezd rajtam hatni, a gondolataim pedig eléggé nehézkessé válnak. A kétségbeesésem is átcsap inkább nyugalmasba. Annyi lélekjelenlétem azért marad, hogy az ajtó előtt maradjak, így amikor Rose, az unokatestvérem megjelenik a folyosó végén, egyelőre csak annyit láthat, hogy tetőtől talpig lila habba vagyok burkolózva, és elszántan őrzök egy ajtót.
-Szia, Rosie! Hogy, s mint? – Kérdezem tőle derűsen, és nagyban erőlködöm, hogy zárva tartsam az ajtót, mert a habrengeteg kezd egyre nagyobb erővel bírni.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ★ ~

Már épp próbálok valamilyen elfogadható magyarázatot találni a szituációra, mikor Rose szó nélkül kisegít, és legszívesebben homlokon csapnám saját magamat, hogy ez nem jutott eszembe. A cucc viszont így tényleg hatásos, eléggé lomhán mozdulok el az ajtó elöl és próbálom magamról leszedni azt a rengeteg habot, aminek sikerült rám kerülnie.
- Köszi, Rosie, ez… ez életmentő volt. – Mondom egy zavart kis mosollyal.
-Kicsit elszámoltam magam egy bájital kísérletezésnél, és több hab lett belőle, mint, ahogy elterveztem. – Vallom be töredelmesen, miközben a maradék habtól is sikerül megszabadulnom, de jobbnak látom, ha továbbra sem használok ellene varázslatot, mert lehet, hogy beláthatatlan következményei lennének a dolognak. Az ilyen mágikus eredetű kotyvalékok eléggé… bizonytalanul működnek a varázslatok hatására.

-Amúgy mesélj, mi újság veled? – Kérdezem úgy, mintha nem az előbb hárított volna el egy katasztrófát.
-Mostanában alig találkozok veled. Csak nem fiú van a dologban? – Kérdezem játékos mosollyal, és igyekszem teljesen figyelmen kívül hagyni a belém hasító magányt, mert emiatt egyből Devre gondolok, aki nagyon hiányzik. De a gondolataim továbbra is eléggé lassúak és egészen jó hangulatom van hála a hab csodás hatásának, így még ilyenekről is tudok vidáman beszélgetni. Meg bármiről. Csak ne vegyük figyelembe mi van a tanteremben, a hátam mögött.
- Leülhetnénk valamikor beszélgetni. Mondjuk egy piknik keretében, olyan szép idő van mostanában... – Mondanám is tovább is, de ekkor varázslat, ide vagy oda, hirtelen kirobban az ajtó és a hab elárasztja a folyosót. Meg minket is. Hát ez csodás.
-Ömmm… hoppá... – Nevetek kínomban. Nekem kéne felelősségteljes végzősnek lennem… erre itt állunk egy nagy halom lila hab teljes közepén, ami csak nő és nő, nekem pedig gőzöm sincs arról, hogy ezt hogy hozhatnám rendbe. Gratulálok, Domi, csodálatos példát mutatsz az unokatestvérednek…

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ★ ~

Megint hálásan rámosolygok Rosiera, habár van egy olyan érzésem, hogy ez az egész nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek most látszik.
-De, igaz. De azért nem szívesen sodorlak bajba, végül is nekem kéne annak lenni, aki… inkább arra ösztönöz, hogy kerüld el. – Mondom halkan nevetve. Sosem voltam túl felelősségteljes, ennél jobb példa nincs is a világon, mint ami most történik.
-Áh, ha nyílt terepen csináltam volna, szerintem még rosszabb lett volna az eredmény. El tudod képzelni, mi történne, ha a hab bekerült volna a Fekete Tóba? Lett volna egy örökké habos tavunk és a sellők sem biztos, hogy örültek volna neki. – Mondom még mindig kicsit kínosan nevetgélve.
-Téged pedig nem használnálak kísérleti alanynak, elég ha néha magamat használom erre a szerepre. – Vigyorgok rá. Azért ennyire rossz példa én sem vagyok, hogy az unokatestvéremet is belevonjam az őrült ötleteimbe, akármennyire is hajlana rá. Hermione néni meg is ölne, ha rájönne, hogy mit művelek Rosieval.

Kétségbeesetten igyekszem elterelni magamról és az újabb szerencsétlenkedésemről a figyelmet, különben nem nagyon kérdeztem volna meg őt a fiúkról, hiszen az az ő dolga. De így, hogy ennyire… hatással is van rám a hab, és maga a tény, hogy eléggé nehéz helyzetbe sikerült sodornom most már nem csak magamat, hanem őt is, olyan lépéseket követel, amiket másképp nem feltétlenül tennék meg.
-Ne is említsd a tanulást, mert már teljesen kivagyok tőle. Állandóan tanulnom kell, és sosem szerettem, már alig várom, hogy letegyem végre a RAVASZT és elmehessek innen. – Vallom be, talán kicsit túl őszintén is. Nem nagyon szoktam emlegetni a rokonaimnak, hogy mostanában mekkora kínszenvedés számomra a Roxfortban lenni.
-Pedig én megpróbálom kerülni a bajt! Csak a baj, mindig megtalál engem. – Sóhajtok teátrálisan az ajtó felé bökve, ami egyelőre még a helyén van.

-Az jó lesz, tényleg nagy szükségem lenne egy kis kikapcsolódásra, a tanárok és a tanórák is megőrjítenek. – Bólintok lelkesen.
-Tudtommal jól vannak. Vic továbbra is utazgat, de viszonylag gyakran tud leveleket küldeni, Teddy továbbra is el van tűnve, amiért szörnyen haragszom rá, csak a szokásos… – Mesélem legyintve. Már épp kezdenék megnyugodni, hogy ennyivel ki is fújt a hab téma, amikor kirobban az ajtó. Továbbra is erőteljesen töröm a fejem valamiféle megoldáson, de nem egyszerű úgy, hogy ennyire szorít az idő, mielőtt a hab több folyosót is elárasztana.
-Gondolkozom. – Válaszolom Rose kérdésére és tényleg minden erőmet bevetem valami normális varázslat kitalálásba.
-Azt biztosan tudom, hogy az egyszerű eltüntető bűbáj csak az ellenkező hatást éri el nála, mert akkor kezdett még inkább önálló életet élni. – Gondolkozom hangosan, miközben a pálcámat forgatom az ujjaim között.

-Megvan! Glacius Tria! – Mutatok rá a habrengetegre a pálcámmal, mire csodák csodájára, de jéggé válik, így legalább már azt sikerült elérni, hogy ne terjedjen tovább. Viszont így sem sokkal vagyunk előrébb.
- Ez megállította a folyamatot, de nem hiszem, hogy ez sokat segített volna rajtunk. – Mondom sóhajtva a körülöttünk lévő jégrengetegre pillantva.
Nem akarom a bombardát használni, mert az túl nagyot szólna. Talán ha elolvasztjuk az segítene? Vagy csak tovább rontana a helyzeten? – Kérdezem szinte csak magamtól. Nagyon nehéz úgy gondolkozni, hogy megzavarta a fejemet a hab hatása, így pedig elég nehéz gondolkozni is, nem csak hogy valami megoldást találjak a kialakult problémára. Egyelőre még mindig csak azt értem el hogy most mindketten térdig állunk a lila, eléggé érdekes formájú jégben. Magamról is úgy kell leráznom az érdekes formájú jéghab darabokat.

Furcsa, kissé értetlen pillantással figyelem unokatestvéremet. Nem értem, mikor változott meg ennyire... vagy egyáltalán megváltozott-e. Nem tudom eldönteni. Úgy érzem, valahogy ő maga sem tudja eldönteni, hogy mit is akar, hogy hogyan is kéne valójában viselkednie. Mert oké, hogy tizennyolc éves, szóval mindjárt itthagyja a Roxfortot - ezzel együtt engem, meg a családunk többi tagját is -, tehát illene jó példát mutatnia nekünk, kisebbeknek. Mégis, néha úgy tűnik, mintha Domi is egy nagy gyerek lenne, aki minden hülyeségben, galibában benne van. Mint például a mostaniban is, méghozzá nyakig. Olyannyira, hogy egyenesen ő maga hozta létre a galibát. És normális esetben nem szólnék semmit, elvégre ő tudja, mit akar, de... ez most itt egyáltalán nem tűnt normális esetnek. Habár... attól függ, kinek mi számít normálisnak.
- Domi... ez most komoly? Hahóóó! Ki vagy te, és mit csináltál az unokatestvéremmel? Domi, nem tudom, hol vagy, de megtalállak!
Húzom el néhányszor játékosan, mégis kissé aggódva a kezem a szemei előtt.
- Nem, de most komolyan! Weasleyk vagyunk, Domi! A Weasley név pedig gyakorlatilag együtt jár a galibával. Még akkor is, ha nem keressük azt. A baj megtalál minket - minden téren. Úgyhogy te csak ne aggódj azon, hogy bajba sodorsz engem, mert már rég benne vagyok. Egészen pontosan születésem óta.
Vonok vállat, jelezve, hogy részemről lezártnak tekinthető a "ki kit kever bajba" kérdés. Mert igazából tényleg ez a nagy harcihelyzet: a Weasleyk valahogy vonzzák a bajt - akaratunkon kívül -, szóval néha már az is csoda, hogy vannak olyan vállalkozószellemű diáktársaink - azért a diáktársakat hozom példának, mert a család egyértelmű, hogy szóbaáll az emberrel, a tanároknak meg nem a "van-e hozzá kedvem" tárgykörébe tartozik az adott szituáció -, akik szóbaállnak velünk. Illetve... nem csak szóba.
Abban viszont van igazság, amit a nyílt terepen való kísérletezésről mond Domi. Valószínűleg minden sokkal rosszabbul sült volna el, ha nincs valami, ami megállítsa a habot, még ha csak rövid időre is. Bár már nyitom a számat, hogy visszaválaszoljak neki, a hirtelen témaváltás hallatán inkább nem szólok semmit, csak csendben, figyelmesen hallgatok. Szerencsére már kezdem megtanulni, hogy mikor kell csendben maradni. Hát, jobb későn, mint soha.
- Te szegény! Neked sem lehet könnyű a helyzeted... ha gondolod, a tanulásban tudok segíteni. Persze nem muszáj, csak gondoltam.... hátha nem lesz olyan vészes, ha nem egyedül kell szenvedned. Teddy pedig... ne haragudj rá! Biztos megvan az oka, hogy eltűnt, és még neked sem szólt, de te is tudod, hogy egyszer úgyis visszajön, és akkor nem fújhatsz rá örökké. Azzal ugyanis nemcsak Teddynek meg magadnak tennél rosszat, hanem Vicnek is. Azt pedig nem szeretnéd, ha jól sejtem.
Próbálok az érzelmeire hatni, bár nem tudom, mennyire bizonyul sikeresnek a próbálkozásom. Azt viszont tényleg nem szeretném, ha esetleg összevesznének, mert Domi még mindig orrol a fiúra. Oké, megértem, mert nekem sem szólt, de ez van, nem lehet örökké haragudni valami miatt, főleg nem egy családtagra. Márpedig Teddy minden bizonnyal családtagnak számított.
- Hát... mivel sikeresen lefagyasztottad, így igazából egy nagyobb tűzzel talán el tudjuk intézni ezt az egészet... legalábbis remélem. De nem hinném, hogy az indencio elég erős lenne hozzá.... tudsz valami egyéb, használható varázsigét? Vaaagy még jobb? Nincs nálad esetleg sárkány?
Érdeklődök vigyorogva, mert tudom, hogy az unokatestvéremnek a sárkányok a gyengéi. Meg úgy általánosságban minden állat, de na. Viszont azt is láthatja rajtam, hogy a sárkányos kérdésem csak vicc volt, az előtte lévőt azonban tényleg komolyan gondoltam. Nagyon remélem, hogy bejön, mert különben szólnunk kell valamelyik professzornak, azt pedig egyáltalán nem szeretném. Egyikünknek sem hiányzik, hogy kiderüljön, megint bajba kerültünk.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ★ ~

Nem könnyű  felnőttnek lenni, mikor a lelkem mélyén még mindig gyereknek érzem magam, mindannak ellenére, hogy pontosan tudom, hogy mihez szeretnék kezdeni a jövőmmel, amit tisztán látok magam előtt, még ha nem is minden aspektusát. Az, hogy sárkányokkal fogok dolgozni, az szinte teljesen biztos, mert nem fogadok el más megoldást. Nem csak azért várom az akadémiát, hogy így Devvel több időt tudjak majd eltölteni, hanem azért is, mert végre azt fogom tanulni, amit igazán szeretnék, mindenféle tölteléktárgy nélkül. Ezért abban is biztos vagyok, hogy sokkal jobb tanuló leszek, és kevésbé fogok küszködni azzal, hogy ha le kell ülnöm, hogy megtanuljak valamit, mert legalább a téma érdekelni fog. A másik része a jövőnek ami, kicsit… problémásabb. Kétségtelen, hogy csak Devet tudom elképzelni magam mellett, senki mást, de amilyen bizonytalan most a kapcsolatunk, így ez a jövőkép is kicsit bizonytalanná vált a szememben. Rossz érzés, pedig nem vagyok az az ember, aki minden kis apró dolgot előre megtervez az életében, szeretek spontán lenni és akkor dönteni, amikor a helyzet hozza - ez sokszor bajba is kevert már, mert nem gondolkozom előre, mielőtt cselekednék -, de ez most… kicsit más.
- Jó, ezt én is tudom. - Nevetem el végre egy kicsit magam, mikor Rose emlékeztet, hogy igazából a bajkeverés a vérünkben van. Teljesen jogosan. Az egyetlen különbség az az, hogy én mindig is inkább a nővéremet állítottam magam elé példaképnek, ő pedig elég durván magasra tette a lécet.
- De attól még próbálkozni szabad azzal, hogy megpróbáljak felnőttként viselkedni, ha már az lennék. - Vagy valami olyasmi.
- Azért remélem, hogy ez alkalommal, senki sem fog minket elkapni. - Teszem azért még hozzá, nem feltétlenül örülnék egy újabb fejmosásnak és büntető munkának, több mindennel is el tudnám ütni az időt helyette.

Habár nem terveztem, hogy kifakadok, de mégis sikerült, valószínűleg a feszültség tette, ami szépen lassan, egyre több és több lett, és már arra sem volt egy ideje lehetőségem, hogy levezessem.
- Nagyon rendes vagy Rosie, de nem akarlak ilyenekkel terhelni, neked is megvan a magad tanulnivalója. Nekem különben is főleg azzal van bajom, hogy képtelen vagyok túl sokáig egyetlen egy dologra koncentrálni, főleg ha az nem is érdekel. - Régebben Dev tudott ebben segíteni, habár hajlamos volt ő is elterelni a figyelmemet, már pusztán a létezésével is, de valahogy a társasága abban is segített, hogy képes legyek egy helyben maradni. A magyarázatai pedig mindig sokkal könnyebben emészthetővé tették azokat a tárgyakat is, amiket tényleg ki nem állhatok. Hiányzik.
- De tanulhatunk együtt. Hátha a te hatásodra én is próbálok majd jobban koncentrálni. - Egyezek bele végül a felajánlásba.
- Jó, tudom, de most jól esik rá haragudni. - Vallom be egy aprócska mosollyal. Úgyis tudja mindenki, hogy nem tudok sokáig haragudni senkire, maximum magamra, de az állandó állapot. Hamar felkapom a vizet és makacs vagyok, szeretem dédelgetni a sérelmeket, de nem kell sok ahhoz sem, hogy valaki meg enyhítse a haragomat.

Megint elnevetem magam, amikor szóba kerül a sárkány.
- Jó lenne. Olyan zsebsárkányt kellene beszereznem, mint amilyen a Trimágus Tusán volt. - Ábrándozok el egy pillanatra, de aztán hamar visszatérek a valóságba és az előttünk álló problémára.
- A tűz nem lenne rossz ötlet, csak amiatt aggódok, hogy ha elolvad, akkor lehet hogy víz fogja elárasztani a folyosót. Bár végül is csak fel lehet szárítani… - Gondolkodom hangosan, így végül döntésre is jutok. Újra csak kutatnom kell egy pár pillanatig az agyamban, amíg megtalálom a megfelelő varázsigét, aztán habozás nélkül emelem is a pálcámat. Ezúttal nonverbálisan mondom ki magamban a varázsigét, amúgy sem árt a gyakorlás, és hamarosan tűzkör jelenik meg körülöttünk, sikeresen eltüntetve a jéggé fagyott habot, de úgy ahogy sejtettem, ezúttal valóban vízben állunk megint, ami így még nagyobb területet terít be.
-Ezt túl nagy munka lenne felszárítani. - Mondom sóhajtva.
- Tűnjünk el, mielőtt a gondnok észreveszi. - Jutok végül egy megoldásra, majd hogy a szavaimnak eleget tegyek, besietek a terembe és összeszedem azokat a cuccaimat, amik még menthetők, plusz hogy ne hagyjak semmilyen nyomot magam után.
- Most pedig iszkiri. - Fogom meg Rose kezét, mikor nem olyan messze lépteket hallok, és amilyen gyorsan csak tudom, és ha nem ellenkezik, akkor behúzom az egyik falikárpit mögé, ami egy titkos járatot rejt.

A család valami olyasmi, amire mindig számíthat az ember. Jó, tény, hogy nem feltétlenül akkor, amikor éppen tényleg szüksége lenne a segítségre. Meg… nem is biztos, hogy a szüleit sikerül elkapnia az ember lányának, ha segítség kellene, de… valamelyik családtagjára szinte biztosan számíthat. Én pedig szerencsés vagyok, hiszen nagy családba születhettem. Bár anyát elég ritkán találom „nyugalomban”, szinte mindig dolgozik valami halaszthatatlan ügyön, apa pedig általában a George bácsival közös boltjukkal és a mindneféle találmányaival van elfoglalva, azért még számíthatok rájuk, hiszen mégiscsak a szüleim. De itt van a népes családom többi tagja is, a rengeteg unokatestvérrel és nagynénivel-nagybácsival. A tanáraink nagy örömére sokunk még mindig a Roxfort padjait koptatja… bár néhányan már nem sokáig.Úgyhogy addig kell kihasználnom az időt, amíg még van rá lehetőségem. Ha kell, akkor akár úgy is, hogy belemegyek mindenféle rosszaságba meg galibába, amibe csak lehet. Talán így kerültünk most össze Domival is… na meg úgy, hogy hoztam a formámat, és nem figyeltem a lábam elé, és azok az egyik titkos folyosóra vezettek. Mondanám, hogy sajnálom, de egyáltalán nem. Azt viszont igen, hogy lehet, nem tudok segíteni Dominak, pedig láthatóan szüksége van rá.
- Persze, hogy szabad próbálkozni! De hé! Weasleyk vagyunk, a próbálkozásaink szinte biztos, hogy kudarcba fognak fulladni… sajnos. Legalábbis apa példájából csak erre tudok következtetni.
Persze, tudom, nem szép dolog, mikor az ember a szülei példáját hozza fel arra vonatkozólag, hogy miért is ne akarjon valamit megpróbálni, de most mit csináljak? Nagyon szeretem apát, de ő  a család örök mókamestere. Legalábbis az egyikük. Azért a többieket sem kell félteni. És mivel Ronald Weasley lánya vagyok, így engem sem kell félteni.
- Majd figyelünk! Ha meg elkapnak, akkor azt mondom, az én hibám volt… elég jó vagyok ahhoz, hogy ne toljanak le nagyon. Bár… azt hiszem, ha anya megtudná, mit is csinálunk, akkor valószínűleg másnap már kapnám is a rivallót. Köszi szépen, abból nem kérek! Viszont… van egy ötletem! Nem mondom, hogy jó ötlet, de ötlet. Nem tudom, megvan-e még Harry bácsi köpenye, de ha igen, akkor kérjük el tőle, és akkor biztosan nem kapmak el minket!
Vigyorgok az unokatesómra felszabadultan. Nem igazán tudom, mi van velem, lehet, megkergültem. De ha így is van, akkor sem érdekel. Mikor legyen az ember kerge, ha nem kamaszkorban? Persze, azért igyekszem visszafogni a lovakat és nem túlzásba vinni a hülyéskedést… de valljuk be, nem könnyű . A tanulnivaló említésére csak szomorúan és egy lemondó sóhajjal megrázom a fejem. Hiába, néha a stréberek is ráunhatnak a tanulásra.Teddy említésére viszont ismét figyelek. Megértem, hogy Domi haragszik a fiúra, hiszen nem szólt, hogy eltűnik, de nem haragudhat rá örökké. Ezt ő  is tudja… ráadásul ismerem az unokatesómat, tudom, hogy szinte senkire sem képes sokáig haragudni. Szinte senkire, kivéve magára. Arról viszont nem ártana, ha leszokna végre, az önmarcangolás nagyon rossz ötlet, még baja lehet belő le.
- Tudom! De azzal nem lesz jobb, ha haragszol rá. Teddy egy nagy gyerek, aki néha elveti a sulykot, meg nem gondolkozik előre. Ezzel pedig megbántott téged… megértem. Viszont minden csoda három napig tart, és úgyis elrendezitek a helyzetet, nem igaz? Szerintem csak ez számít. Bár nekünk is ilyen könnyű  lenne!
Sóhajtok fel kissé gondterhelten, szomorúan, mert még mindig nem tudom, mit is kezdjek a szerencsétlen helyzettel, amibe kerültem. Illetve amibe beleügyeskedtem magam, mert nem bízom magamban. Persze ezt igyekszem nem mutatni, mert nem kell mindenkinek tudnia, hogy lehet, elcseszem a dolgokat a bizonytalanságommal. Na nem baj, azért igyekszem, és ez számít.
Nem sok időm, meg lehetőségem van a saját gondjaimon agyalni, mert közben el kellene tüntetni a habzuhatagot, méghozzá lehetőleg minél gyorsabban. Domi ügyesen kiolvasztja a megfagyasztott habot, úgyhogy most úszkálhatunk. Illetve nem, mert ahhoz még kicsi a vízszint, de az biztos, hogy kezdeni kell vele valamit. Már épp emelném a pálcámat, és nyitnám a számat, hogy előélljak valami értelmes javaslattal, mikor unokatesóm kijelenti, hogy márpedig ez túl sok melóval jár felszárítani, úgyyhogy tűnés a tetthelyről, még mielőtt észrevesznek minket. Hát, ez is egy megoldási lehetőség. Engedve az idősebb szavának inkább csendben maradok, és követem őt az egyik falikárpit mögé – na, nem mintha egyébként bármi mást tehetnék, ha meg akarom úszni ezt az egész kalandot -, hogy aztán nagy szemeket meresztve csodálkozzak rá a kárpit mögötti titkos átjáróra. Azt a mindenit! Azt hiszem, ma is tanultam valamit. Bár közel sem azt, amit a tanárok szeretnének, hogy tanuljak. Semmi gond, amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. Erről pedig remélhetőleg határozottan nem tudnak.
– Ez… ez hová vezet? És honnan tudsz róla? Egyébként meg…. most mit fogunk csinálni?
Pislogok kíváncsiskodva unokatestvéremre, és várom, hogy átvegye az irányítást, mert fogalmam sincs, hová is vezet az alagút. Csak egy valamiben vagyok biztos, méghozzá abban, hogy bármit is csinálunk, nem fogunk unatkozni. Mi olyat nem tudunk.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ★ ~

Mindig is elmondhattam azt magamról, hogy az életem izgalmas. Már elég volt az hozzá, hogy egy ennyire népes családba szülessek bele, ahol mindenki számíthat a másikra, nem csoda, hogy ha majd egyszer eljutok odáig, én is nagy családot szeretnék majd alapítani. Lehetőleg Devvel. Bár ez még igen csak a jövő zenéje, de az ember lányának szabad álmodoznia, nem igaz? Az, hogy ne keressem a társaságot, az szinte lehetetlennek tűnt, de szerencsére sose voltam olyan, aki ne érezte volna jó magát sok emberrel összezárva. Sőt, kifejezetten keresem a társaságot, így Rosenak is örülök, még akkor is, ha ezzel az egész szituációval valószínűleg őt is bajba keverem… amit azért nem kellene. Hermione néni tuti engem is jó alapos fejmosásban részesítene, ha ez az egész kiderülne, az meg jelen pillanatban nagyon nem hiányzik. Ahogy a nyilvános rivalló sem, mindig sajnálkozva hallgatom akkor is, mikor Rosiet lepi meg vele néha napján.  
- Oké, teljesen igazad van. - Nevetek fel végre jókedvűen a megjegyzésére.
- Igazából… mit érne az egész, ha nem kellene próbálkozni? Sokkal jobban esik az embernek az, ha sokszori próbálkozás után sikerül valamit megalkotnia, mert akkor legalább azt érezheti, hogy tényleg dolgozott rajta. - Mondom egy kicsit elgondolkozva.

- Nem, nem, azt semmiképp sem hagynám, hogy te vidd el a balhét! -  Tiltakozom egyből a felvetésre.
- Én mostanában nem lettem megbüntetve, valami égi csoda által, úgyhogy annyira nem vágna a földhöz a dolog, bár azért nyilván nem szeretném, hogy elkapjanak. A kiselőadás sem hiányzik, hogy ideje hogy felelősségteljesebb legyek, meg blablabla… - Forgatom meg egy kicsit a szemeimet. Azt hiszem sosem fogok felnőni, minden igyekezetem ellenére sem.
-Ú, a köpeny jó ötlet lenne, de nem hiszem, hogy olyan egyszerűen odaadná nekünk. Ha belegondolsz, akkor az elég értékes családi örökség, amúgy is valószínű, hogy vagy Jamesnél, Albusnál, vagy Lilynél van. Meg a jelenlegi problémát csak meg tudjuk oldani úgy, hogy elmenekülünk. - Mosolygok rá Rosera.

- Igazad van… és én is tudom, hogy nem kellene rá ennyire haragudnom, de megbántott. Olyan, mintha a bátyám lenne, aztán egyszer csak fogta magát és szó nélkül lelépett. De igen… biztosan megoldjuk majd valahogy. Úgysem tudok rá sokáig haragudni. - Vallom be továbbra is egy kis mosollyal, és a hangomból hallatszik az is, hogy minden haragom ellenére, szeretettel emlegetem Teddyt.
- Miért, nektek miért nem könnyű? Ezt pontosan kire érted? - Kérdezem egyből kíváncsian, habár lehet, hogy nem itt és nem most kellene ebbe mélyebben belemenni. De az biztos, hogy erről még később ki fogom faggatni rendesen is, nyugodtabb körülmények között. Annyira a saját kis problémáimmal voltam elfoglalva, hogy nem volt időm figyelemmel kísérni a többieket, ezen pedig sürgősen változtatnom kell.

Most viszont arra kell koncentrálni, hogy megoldjuk az előállt helyzetet. Amire jelen pillanatban csak egy megoldást látok: a menekülést. Így egyből húzom is magammal Roset az általam ismert falikárpit mögé, ami egyenesen egy sötét, kivilágítatlan, eléggé szűk kis járatba vezet.
-Lumos! - Varázsolok egyből egy kis fényt, hogy legalább tovább lássunk az orrunknál.
- Ez a csillagvizsgálóba vezet, úgyhogy készülj fel egy jó kis emelkedőre. - Válaszolom meg Rose első kérdését.
- Amúgy teljesen véletlenül találtam rá, amikor egyszer Devvel… öhm… - Köszönetet mondok az égieknek azért, hogy most túl sötét van, és nem látszik, hogy kicsit kipirultam.
- NA mindegy, amikor nekidőltem beestem a folyosóra, és akkor fedeztem fel. - Zárom rövidre a történetet.
- Amúgy meg, ha gondolod kiosonhatunk a Roxmortsba, most úgy megkívántam egy kis vajsört. - Mondom elgondolkozva, miközben óvatosan megindulok előre a folyosón.

A Weasleykre elég sok dolgot lehet mondani, de azzal egészen biztosan nem vádolhatnak minket, hogy unalmasak lennénk. Mármin tényleg... szerintem nincs köztünk olyan, aki ne lenne kész bármikor bármilyen agyamentségre... ráadásul azt sem mondhatom, hogy apáék annyira hú, de nagyon ellene lennének az ilyesminek. Elvégre apa is Weasley. Na jó, anya már más kérdés, ő világéletében szigorú volt. Na jó, maradjunk annyiban, hogy az én világéletemben... az övét nem tudom. De akkor is... régen, na! Ebbe már csak nem lehet belekötni... ugye?
Egy pillanatig elgondolkozva pislogok Domira, de aztán ismét csak előveszem a jókedvű oldalamat, és nagy vidáman, egyetértően bólogatok a válaszára.
-Teljesen igazad van! Próbálkozni kell, még akkor is, ha néha nehéz, meg fárasztó.
Na meg akkor is, ha esetleg úgy érzi az ember, hogy minek az. Pedig kifizetődik, az biztos. Arra, hogy nem engedi, hogy én vigyem el a balhét csak megvonom a vállam, mert persze, mi mást mondhatott volna? Ő is igyekszik felnőttként viselkedni, ezt pedig teljesen megértem.
-Nem gond... akkor majd együtt visszük el a balhét. Akkor nem kapsz kiselőadást arról, hogy legyél felelősségteljesebb, meg blabla. Na, jó lesz így?
Naná... ha meg kell találni a kerülőutat, akkor rám számíthat, hiába vagyok én az egyik legjobb az évfolyamon... attól még Weasley vagyok, ami ilyenkor meg is látszik. Ha akarom, ha nem.
A köpeny említésére felcsillannak a szemeim, viszont rögtön le is lombozódom kicsit, mikor Domi közli, hogy nem gondolná, hogy csak úgy, egyszerűen megkapnánk a köpenyt. Hát...ebben mondjuk lehet valami, de sebaj, megintcsak megkeressük a kerülőutat, mert miért is ne.
-Az lehet, hogy Harry bácsi nem adná nekünk olyan könnyen, dee... beszéljünk Jamesszel, ő talán segít nekünk.   De rendben van, ha nem, hát nem.
Nem kötelező a disznótor, ahogy mondani szokás. Illetve de: a disznónak. Szegény röfi. Na mindegy.
Viszonylag gyorsan elterelődik a téma másfelé, egész pontosan Teddy és az ő holléte felé. Méginkább hol nem léte felé. Tényleg nem lehet neki könnyű, végülis majdhogynem együtt nőtt fel a fiúval, erre az meg fogja magát, és se szó, se beszéd lelép? Hát milyen dolog ez már? Nem csoda, hogy szegény Domi mérges rá. A nagy figyelésben, meg gondolkodásban visznt nem veszem észre, hogy ügyesen elszóltam magam. Na, nagyon szuper. Pont az én problémáim hiányoznak neki... arról nem beszélve, hogy nekem sem hiányoznak. Na mindegy, ez van.
- Ehm.. nem fontos. Tényleg nem fontos, majd egyszer elmesélem, ha érdekel, viszont most arra figyeljünk, hogy lehetőleg ne essünk hasra.
Igyekszem elterelni a témát, remélhetőleg sikeresen. Ha nem, akkor.... akkor kénytelen leszek elmondani az unokatesómnak, hogy mi a helyzet tulajdonképpen... csak épp akkor megvan az esélye, hogy esetleg anya fülébe jut a dolog, azt pedig nem szeretném. Egyelőre biztos nem. De remélhetőleg Domi nem adná tovább, ha elmondom neki... nem olyan.
Időközben kiderül, hogy a csillagvizsgálóba vezet a folyosó. Ami szuper, úgyis mindig is szerettem a csillagokat kémlelni. Az meg már más kérdés, hogy valószínűleg előbb vagy utóbb keresni fognak minket. A Roxmortsba kiosonás hallatán kissé felhúzom a szemöldököm, és kérdő tekintettel fordulok Domi felé, de azért engedek a csábításnak, és beleegyezően bólintok. Végülis miért is ne... egyszer élünk.
-Persze, miért is ne! Mutasd az utat!

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ★ ~

- Én úgy vagyok vele, hogy ha valamit meg sem próbál az ember, akkor az biztos kudarcra van ítélve. Viszont, ha legalább megpróbálja, akkor 50% az esélye arra, hogy sikerül az pedig egyáltalán nem rossz arány, a nullához képest. - Mondom mosolyogva. Belegondolva az egész élet igazából erről szól, a legtöbb esetben elmulasztott lehetőségekről, csak azért, mert félünk belevágni, mikor pedig az is lehet, hogy jobban menne, mint ahogy valaha is várnánk.
- Ez nagyon kedves tőled. De biztos vagy benne? Nem hiszem, hogy a szüleid nagyon örülnének neki. - Mondom kicsit aggodalmasan, amikor szóba kerül az, hogy velem együtt vinné el a balhét. Ezt tényleg nem nagyon szeretném, biztos hogy nem örülne túlságosan egy újabb fejmosásnak. Ahogy én sem, de én már tényleg megszoktam, ezek a kiselőadások az egyik fülemen be, a másikon pedig ki szoktak folyni, és nem igazán van hatása rám, akármennyire is szeretnék ezt a tanárok.

- Igazából Jamessel beszélhetünk. Hátha szerencsénk lesz. - Mondom bizakodva.
- Ahogy ismerem, nem hiszem hogy nagyon ellenkezne az ötlet ellen, főleg akkor nem, ha őt is bevesszük a kis tervünkbe. - Sőt, biztos vagyok benne, hogy belemegy, ha közben ő is részt vehet a kalandban. Úgy ismertem meg, mint aki soha nem mond ilyenekre nemet, kétlem, hogy egy újabb kihágás lehetősége elől elhátrálna.
Szinte zsigerileg érzem, hogy Rosenak is vannak problémái, és én tényleg szívesen meghallgatnám, de ha nem szeretné, akkor nem fogom erőltetni.
- Jó. De majd egyszer mindenképp meséld el, ha úgy érzed, hogy szeretnéd. Néha csak az is segít, hogy ha valakinek elmondod. - Mosolygok rá kedvesen.

Végül megfogadom a tanácsát, és figyelek arra, hogy ne essünk el a sötét folyosón, miközben haladunk tovább a csillagvizsgáló felé.
- Szuper! - Mondom lelkesen, mikor belemegy a roxmortsi kalandunkba, és így még lelkesebben haladok előre a szűk folyosón, alig várva, hogy végre ki érjünk és egy kellemes napot töltsünk együtt, ha már ilyen ügyesen sikerült elkerülnünk a büntetést, a saját hülyeségem miatt.