Legalább két hete nem volt kitakarítva. És ezt tényleg úgy tessék érteni, hogy két hete a lakásom a foltozott üst fölött nem látott sem seprűt, sem portörlőt, sem mosogatót és jobbat mondok: a kisebbik szobában csak be voltak baszkodva a kacatjaim, amiket még a „ott rohad meg, jó lesz ez még valamire” jeligére dobtam be valamikor napok-hetek-hónapok-évekkel ezelőtt. Most pedig úgy érzem, hogy fenekestől felfordították az életemet és erre nekem kurvára nem volt szükségem. Miért most kellett a lány anyjának feldobnia a pacskert? Miért akkor, amikor a legnagyobb szarban úszik az életem? Sokáig úgy voltam vele, hogy tagadásban éltem. Úgy tizenhárom napig, hogy nem, ide aztán kurva élet, hogy nem fog senki jönni. Amúgy sem bírna itt ki senki egy fél óránál többet, hát majd kíváncsi leszek a kisasszony hogy fog ezzel megbirkózni. Kellett nekem felcsinálni egy nőt még olyan kurva régen. Átkoztam a napot a végrendelet felolvasása óta, hogy mi a merlin holdkóros tekert faszáért nem húztam gumit akkor a sajátomra. Vagy miért nem kérdeztem meg Eadlyn anyját, hogy amúgy „figyu, ugye szedsz gyógyszert?”, vagy valami ilyesmi. Erre most jól beszoptam. Kilebeg a kacattal teli szobából egy kartondoboz, amire csak egy E betű van ráírva. Igen, nagyon jól tudtam, tudtam hogy ki a lányom. Az anyja minden évben küldött róla képeket. És én tényleg fel akartam keresni. De mindig találtam magamnak egy jobb indokot, hogy miért ne tegyem. Aztán amikor tiszta voltam, már az ajtajukból fordultam vissza. Hívatlanul odamenni úgy, hogy kopogok és beállítok hogy „hello, én vagyok az apád.”, nem az még magától Darth Vadertől is túl kemény lett volna. Pedig az eredeti sem volt azért piskóta. Ez a fordulat meg legalább akkorának számít az én történetemben, mint Geogre Lucas eredeti trilógiájában. Ahogy beletúrok a dobozba, előveszek két képet. Az egyiken a lányom van kisbabaként, a másikon pedig nagylányként. Minden évben kaptam róla képet, amikkel néha szórakoztam is, hogy megbűvöljem őket és mozgásra bírjam a fotókat. Némelyikből sikerült kicsikarnom egy-két mozdulatot. Lefújom kettőről a képet és kirakom arra a helyre, ami azokat megilleti. A zongorám tetejére. Korábban is ott foglaltak helyet, de valamelyik hülye narkós pillanatomban bebasztam az összeset a dobozba, hogy ott rohadjon meg az anyjával együtt, ahol van, mert én aztán soha a büdös életben nem fogom felkeresni. És tessék, erre most… Azt írta, hogy a mai napon fog érkezni, én pedig szívem szerint tényleg visszaírtam volna neki, de valahogy nem találtam a levél kezdetét. A „Kedves Eadlyn, és a Kislányom” között egyensúlyozni elég nehéz, hiszen jelenleg én neki csak egy idegen vagyok, akihez kiebrudalták, és valószínűleg a háta közepére sem kívánja az egész helyzetet. Ahogy igazából én sem, de ezen már nem tudunk változtatni. Egy otthonba mégsem adhatom be és annyit megérdemel ő is, hogy odaköltözzön az egyetlen élő szülőjéhez. Hozzám. Már az utolsó simításokat végzem a takarítással, mikor megáll egy taxi a ház előtt, és előtűnik belőle egy vörös hajzuhatag. Szóval a hajszínét az anyjától örökölte. Nosztalgikus mosolyra húzódnak ajkaim, ahogy eszembe jut az anyja, Leny arca. Gyönyörű nő volt. 2003 elején találkoztam vele egy Newcastle-i klubban, nem sokkal utána pedig Londonban találtuk magunkat az ágyamban. Aztán megszületett Eadlyn, én pedig úgy viselkedtem, mint egy igazi pöcs. De visszacsinálni már nem tudom, és nem valószínű, hogy másodszor nem így cselekednék. Cigarettát tűzök ajkaim közé, rágyújtok, és ekkor hallom meg a kopogtatást. Igyekeztem felöltözni normálisan, hajat mosni, megborotválkozni, valami jó illatot varázsolni a lakásba… nos az utóbbit már elbasztam ezzel a cigivel, de legalább rend van. Legalább. - Helló! – húzom félszeg mosolyra ajkaimat, ahogyan ajtót nyitok Eadlynnek, hogy belépjen. Odébb állok az ajtóból, hogy nyugodtan léphessen be a nappaliba. - Segítsek? – bökök fejemmel a bőröndjei felé, majd meg sem várva válaszát, az egyiket kiveszem a kezéből, és bevonszolom kisebb káromkodások közepette a nappali közepére, majd ha belépett becskom magam mögött az ajtót. - Kérsz valamit inni? Málnaszörp? Sör? Erősebb? Tea? – lányos zavaromban – és a múltbéli hatalmas szégyenérzetem miatt – inkább nem is pillantok felé, csak összevissza bolyongok a nappaliban fel és alá, meg nagyokat szívok a cigimből, gondosan ügyelve arra, hogy most lehetőleg az elhelyezett harmincöt hamutál közül valamelyikbe sikerüljön is lepöccintenem a cigit. - Hogy… – azt akartam kérdezni, hogy „hogy vagy?” de ilyet nem kérdezünk. Most vesztette el az édesanyját. Akire nagyon is hasonlít. Tetőtől talpig végig pillantok rajta, majd újra inkább csak magam elé meredek. - …utaztál? –
•• the sun in the sky never raised an eye to me ••
Nem repestem az örömtől egyáltalán, mikor az ügyvéd felolvasta anya végrendeletének azt a bizonyos pontját, hogy mi lesz a lakásunkkal. Oké, értem, úgysem vagyok ott sokat, mert a Roxfort bent lakásos suli, de akkor is! Minden olyan gyorsan történt, anya meghalt, kaptam egy számomra tök idegen apát, költözés... Miért érzem azt, hogy gyorsabban kell felnőnöm, mint szeretem volna? Nem tudom képes leszek-e Riverre támaszkodni, hiszen még arra is képtelen lennék, hogy az apámnak szólítsam. Most mégis, itt ülök a szobám - pontosítok: a régi szobám - közepén a nyitott bőröndjeimmel és pakolok... Szerencsémre a suliból kaptam eltávot, felmentést a helyzetemre való tekintettel pár napra. Azért azt ők is felfogták szerintem, hogy egyáltalán nincs most könnyű dolgom. Most jól járok a varázserőmmel,a tágítóbűbáj a leghasznosabb varázslat most számomra. Elbűvöltem a bőröndöket, hogy mindent el tudjak pakolni és ne keljen millió bőröndbe meg dobozba pakolnom. Talán nem lesz senki aki furcsállja majd a csomagmennyiségem... Az ügyvéddel megbeszéltem, hogy mindent adjon vagy adományozzon el, amit itt hagyok. Nem egyszerű a döntés, mi az ami maradjon velem és mi az, ami ne? Két bőrönd, ennyi. Persze én tudom, hogy jóval több minden van ebben a két bőröndben, mint ami valóban belefért volna. Mégis furcsa érzés látnom, hogy ennyit viszek magammal és többet nem jövök vissza ide. A régi életemnek most már hivatalosan is teljesen vége. - Köszönöm, és viszlát - adom át végül a kulcsokat az ügyvédnek és indulok a taxihoz. Amíg a sofőr bepakolja a bőröndjeim lövök még egy képet a házról és kiposztolom Instagramra "viszlát kicsi Eadlyn, viszlát anya" szöveggel. Beülök az autóba és megadom a kapott címet, útközben a barátaimmal chatelek, mindegyikük azt kérdezi hogy viselem. Aki közelebb áll hozzám annak kicsit bővebb választ adok, mint a többieknek, de az összesnek az a lényege, hogy még magam sem tudom. Nehezen fogom fel, hogy anya nincs már, hogy nem küldhetek neki baglyot minden kis bajommal, hogy nem kérhetem a tanácsát... De most komolyan, itt lesz River, aki elvileg ugye az apám, hát mivel tök idegen egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy megkérdezzem, hogy most az mennyire okés, ha úgy érzem a fiúk mellett a lányokhoz is vonzódom? Még a kép sem áll össze a fejemben és örülök egyébként, hogy ezt a témát még sikerült anyával egyenesbe hoznom. Megérkezünk. Fizetek a taxisnak, aki kiveszi a bőröndjeim a csomagtartóból, így hát azok és a hátizsákom kíséretében indulok el az új otthonom felé. Eddig nem izgultam, de most meg nagyon, olyan gyorsan ver már a szívem, talán ki is hallatszik? Vicces, hogy egész gyerekkoromban egy apukát akartam, most meg csak úgy simán az ölembe pottyant és nem tudok mit kezelni vele, mert nem így képzeltem el. A legnagyobb baki az egészben anya hiánya, a másik meg az, hogy mindig olyan apukát képzeltem el, mint az ovistársaimnak volt, azt a tipikus nyakkendőset, River pedig ennek pont az ellentettje. - Jó napot - szólalok meg reflexből, de gyorsan javítok. - Vagy... Ööö... Szia? - milyen gáz lehetek már, de kicsit megnyugtat, hogy látom neki is pont annyira új ez az egész helyzet, mint nekem. - Köszönöm - bököm ki és megyek be én is a lakásba a másik bőrönddel, közben meg megszokásból csukom be magam mögött az ajtót. - Milyen teája van? - pfúúúú de nem akar a számra állni, hogy tegezzem, egyáltalán nekem őt most tegezni kéne? - Hát hosszú volt, azért a metró gyorsabb lett volna, de ennyi cuccal nem akartam azon bajlódni. Mi a Limehouse Station-höz közel laktunk, a Towernél kezdett bedugulni szokás szerint, szóval viszonylag lassan értünk ide. A cipőmet levegyem? - kérdezem tanácstalanul, nem akartam addig beljebb menni, amíg ezt nem tudom. Nálunk anya nem harapott érte, a nagyi viszont húúúú szinte már átváltott házi sárkány üzemmódba, ha valaki az előszobánál tovább ment kinti cipőben.
Én ezt az egészet egyáltalán nem így képzeltem el. Sőt, pontosítok: sehogy nem képzeltem el. Kurvára nem akartam apa lenni. Sem tizenöt éve, sem most. Bár nyilván igaza van mindenkinek, aki azt mondja, hogy „legalább húztál volna gumit a farkadra baszdmeg”, de azért tegye szívére mindenki a kezét: soha nem követett még el olyan hibát, ami után csak reménykedett a sorsban, hogy végül mégsem történik meg? Hát de. Bár én elég sok hibát elkövettem már az életemben, mégsem azt tartom a legnagyobbnak, hogy Eadlyn a világra jött. Valahol mélyen én is vágytam egy gyermekre. Kettőre. Hogy legalább legyen, aki tovább vigye a nevemet. Aki tőlem származik. Hát most kamatostól megkaptam úgy néz ki és nem is tehetek mást ellene. Adjam be egy intézetbe? Nem, ugyan, ennyire lelketlen még én sem vagyok. Akkor sem, ha éppen be vagyok állva. Mert amikor az első reakció leesett, amikor megkaptam a levelet, hogy menjek be a végrendelet felolvasására, egyből tudtam, hogy min kell megjelennem, hogy kinek kell majd a szemébe néznem. Aztán nem történt meg a szembesítés, csak egy címet nyújtottam át neki szótlanul, hogy aztán minél gyorsabban eltűnjek onnan. És iszonyat mélyre süllyedjek az önsajnálatban. Éppen ezért nem is kerestem egészen idáig. Zseniális apa vagyok. Vagyis igazából nem vagyok az. Sosem voltam és fogalmam sincs egyáltalán, hogyan is kezdhetnék bele abba, hogy jó apja legyek a lánynak. Tizenöt év az hosszú idő, és azt pedig nem lehet két kedves szóval helyrehozni. Valószínűleg soha. - Nyugodtan tegezz csak. Biztos, hogy furcsa lesz, de próbáljuk azért meg. – mosolyodok el, miután odaadtam neki a teáját, és persze miután eltűntem öt percre a konyhába, hogy kifele már csak egy gőzölgő bögrével jöjjek. - Barack. Csak ezt a teát szeretem. Olyan különleges íze van. – intek egyet pálcámmal, hogy a bőröndök ellebegjenek Eadlyn szobája felé, majd az ebédlő felé veszem az irányt. Leülök a székre, szívok egy hatalmasat a cigimből, lehamuzok, majd tekintetemet a kislányomra emelem. Az én kislányomra. Hihetetlen, hogy mennyire az anyja és az én keverékem. Pedig nem sok ideje van még itt. Mégis, mégis látom rajta azokat a jegyeket, amiket magamon is… láttam. Úgy tíz éve. Vagy inkább több, akkor még normálisabb voltam, nem egy ekkora világi pöcsfej. Viselkedésemből feltűnhet neki, hogy zavarban vagyok, méghozzá hatalmasban. Csendesen végig hallgatom a sztoriját, hogyan keveredett ide, majd valamilyen indíttatásból fogva megszólalok, de bár ne tenném igazából. - Tudom, hogy merre laktatok. – csendesen ugyan, de kicsúszik a számon ez a hülyeség. Basszameg, hogy soha nem tudom befogni a pofámat. Legalábbis néha ez tényleg jól jön, de ebben a pillanatban nem hiszem. Annyi dolgot kéne megbeszélnünk. Annyit tisztázni. Mégsem mondhatom, hogy ’nézd, bocsánat hogy leszartalak tizenöt évig’. Akkor talán első körben kiröhögne, másodsorban pedig a fejemre olvasna. Amit igazából meg is érdemelnék. Elbasztam, az az igazság, mint annyi mást ebben a kurva életben. De úgy néz ki kaptam egy második esélyt, hogy legalább valamit hátra is hagyjak. - A szobádat egyébként itt balra találod… – mutatok az irányába - …felfelé a lépcsőn, aztán az első ajtó. A második a mosdó. – ha elmegy és megnézi, addig csendben maradok, de ha nem, akkor egy újabb slukk után odalépek a hűtőhöz, hogy kivegyek belőle egy üveg whiskeyt. Leülök az asztalra, a pohárba töltök ki magamnak, belekortyolok. Elfintorodok, ahogyan az ital legurul a torkomon, de pillantásomat gyorsan a kislányomra emelem. Aki nem is olyan kicsi. Szólásra nyitnám a szám, de elcsuklik hangom, ahogyan beszélnék. Sűrűn pislogok és nem azért, mert valami belement volna a szemembe. Nem is az alkohol miatt, ahhoz én nagyon keveset ittam volna. - Nézd Eadlyn… ez egy elég furcsa helyzet mindkettőnknek és távol álljon tőlem, hogy most akarnám bepótolni azt, amit a tizenöt év alatt elcsesztem. – sóhajtok egy újabbat, ahogy másik cigarettára gyújtok. - De a kislányom vagy… bármilyen furcsa ezt hallani és mondani. Az élet most úgy hozta, hogy együtt kell éljünk. Én megértem, ha dühös vagy, megértem azt is, ha gyűlölsz, amiért nem kerestelek. Minden okod megvan rá. Csak… – félbeszakad mondanivalóm, amint rájövök, mekkora hülyeségeket is mondok. Mit képzelek? Pont azt csinálom, amit nem kéne. Hiszen ha tizenöt évig le sem szartam, akkor most hogy adjam a tudtára, hogy amúgy egyrészt kényszeredettségből kérdezgetem… másrészt azért, meg… azért, mert tényleg kíváncsi vagyok rá.
•• the sun in the sky never raised an eye to me ••
Nem tudom egyből letegezni, még nem is beszéltük meg ezt a dolgot, pedig azt hiszen tök egyértelműnek kéne lennie, hogy hogyan beszél egy lány az apjával, nem? Én meg itt állok kicsit megszeppenve, mert kiskorom óta egy apára vágytam és most, hogy itt van előttem azt se tudom, hogyan kezeljen az egészet. Azt már tudom, hogy zenész, meg azt is, hogy varázsló, tőle örököltem a mágiát. A lakását elnézve dohányzik is, legalább talán akkor neki se lesz baja azzal, hogy néha én is rágyújtok. - Oké, majd igyekszem, csak nehezen áll a számra, bocsánat - talán még sikeresen meg is sértettem a magázással. Tudom, hogy egyesek nem szeretik, sőt gyűlölik az egészet, mert öregebbnek érzik magukat tőle. Az emberi hiúság ugyebár... - Én is nagyon szeretem - veszem át a gőzölgő teával teli bögrét egy apró mosollyal az arcomon. Nem sikerült még őszintén nevetnem anya halála óta, hiányzik a boldogság, hiányzik anya. Annyival jobb lett volna Rivert is úgy megismerni, hogy ő is itt van, minden más lenne, nem kéne ezeket a kínos és fura köröket lejátszanunk arról, hogy mégis hogyan beszéljünk egymással. Rövid monológba kezdek, hogy hogyan értem ide. Remélem, hogy nem untatja az egész, nem akarok a terhére lenni, így is attól tartok, hogy annak tart, talán nem is kívánt egy gyereket a háta közepére se, igaz? Meglepődök, ahogy azt mondja, tudja, hol laktunk. Érdekes, ezt nem gondoltam volna, most akkor ez egy pozitívumnak mondható talán? De ha tudta, hogy hol laktunk, miért nem jött el soha meglátogatni? Nem érzem helyén valónak, hogy feltegyem ezt a kérdést, a cipőre meg nem jön válasz, szóval inkább leveszem, szerencsésebb, ha a nagyi verziójával számolok, nem szeretném, hogy River olyan üzemmódba kapcsoljon, mint ő ha cipőben bementem a lakásba. Szerintem ha nézéssel és szavakkal ölni lehetne, akkor már pár rég nem élnék. - Oké, majd később megnézem, amikor kipakolok - mondom és a teámmal leülök én is az asztalhoz, így nézem végig az esetét a whiskeyvel. Valahogy sosem rajongtam az alkoholért, a bulikban néha lecsúszott egy-két pohárral, de lehet az egésznek ahhoz van köze, hogy holland felmenőkkel rendelkezem és ezért másban találtam megnyugvást. A nagyszüleimtől sokszor hallottam, hogy az hiányzik nekik, hogy otthon nevelhessenek saját növénykét. Voltam párszor távolabbi rokonokat meglátogatni és tényleg teljesen más az egész dologhoz való hozzáállás ott. Nem teszek megjegyzést az alkoholfogyasztási szokásokat illetően, pedig még lazán délután van, nem este, amikor ennek itt van az ideje, de az is lehet, hogy neki ez kell ahhoz, hogy kezelni tudja a jelenlegi helyzetet. Én inkább a tea melegébe kapaszkodok, megfújom és óvatosan belekortyolok. Már valamennyit hűlt, de még így is forró ahhoz, hogy lazán igyak belőle, szóval inkább végighallgatom újdonsült apám szavait. Mekkora klisé, de legalább próbálkozik, csak azt nem vágom, miért akar megmagyarázni valamit, ami ennyire egyértelmű? - Nincs szükségem magyarázatra, gondolom jó okod volt arra, hogy nem kerestél. Mikor kisebb voltam, akkor nagyon akartam egy apukát - nem tudom, ezt miért vallom be ennyire őszintén, de inkább folytatom. - Nem számítottam rá, hogy valaha is találkozni fogok veled. Anya sosem beszélt rólad nekem, kerülte a témát, szóval ezért is nem ismertelek meg még névről sem a végrendelete felolvasásán - elcsuklik a hangom, ahogy ezt kimondom, eddig igyekeztem a szemébe nézni, de most inkább a teámat nézem és ott keresek valami égi jelet. De milyen jelet? Fel sem tűnik, hogy a hajam színe feketére változik anya emlékétől, hiszen ez az egész metamorfmágia is most hullott a nyakamba és nem tudom még kezelni vagy érzékelni egyáltalán. Magától csinál mindent az egész és csak szerencsém volt eddig, hogy a varázstalan barátaim körében nem jött elő. - Zavar esetleg, ha én is rágyújtok? - kérdezem zavarodottan, ahogy előrebukik egy sötét tincs a látóterembe. Oh whyyy? Lehet, hogy Rivernek, vagyis öhm... Apámnak az a whiskey kell, hogy elviselje ezt az egészet, nekem meg most kifejezetten jól esne egy joint, amit megtekerhetek a nagypapitól tanult módon, aztán nyugodtan szívvel elszívhatom. Hihetetlen, hogy már annak is két éve, hogy ők nincsenek köztünk. Jól emlékszem, mikor anyám kiakadt, hogy a nagypapi tanította nekem 1íz éves koromban, hogy hogyan kell jól jointot tekerni. "Még csak tíz éves apa! Miért adsz ilyent a kezébe?" És a papi olyan lazán kezelte az egészet, hogy hát jó holland unokaként meg kell ezt is tanulnom, hogy neki segítsek. Nem értettek egyet, de azért én buzgó kisgyerekként csináltam neki, addig is elvoltam, meg amúgy se tudtam még, hogy mi az, csak pár éve tisztázódtak a dolgok. Milyen érdekes, hogy utána meg már anya is lazábban kezelte, azt akarta, hogy ne titokban találjam ki, hogy kipróbálnám, szóval a nagyiék halála után úgy érezte, hogy talán tehetünk egy próbát. Nem vagyok függő, de vannak helyzetek, amikor érzem, hogy segítene, gyakran el se szívok egy egész szálat, most is lehet, hogy elég lesz egy fél, majd meglátom.
to River
•• Megjegyzés: bocsánat a lassúságért, meg a rizsáért, megindult a ló ••
Valahol a lelkem mélyén mindig is akartam egy kislányt. Egy olyan igazit, akit lehet babusgatni, felnevelni, tisztába tenni amikor összeszarta magát, meg ilyenek, de aztán minő meglepő dolog: én szartam össze magam. Attól, hogy milyen szülő lehetek, hogy milyen lehetnék és attól is, hogy csak el fogom rontani ezt is, mint mindent az életben. Aztán megint igazam lett, láss csodát, ugyanis tényleg elrontottam. Ezt is. De ki számolja már ennyi elrontás után, hogy mi történt, nem igaz? Ó, dehogyisnem, hidd el nekem: én nagyon is számolom. De basszus, ez vagyok én, igazából nem tudom és nem is akarom elrejteni saját magam. De néha jó lenne. - Rendben. – bólintok egyet és valamiféle kedves mosolyra húzom ajkaimat. Elvileg sikerül, gyakorlatilag nem tudom mennyire lehetek ijesztő ebben a pillanatban, de a tükörbe nem szívesen néznék bele, annyira nárcisztikus nem vagyok. Mondjuk tanulatlan igen, hogy nem tudom mi az a szó, amit arra használnak, ha valaki imádja magát. De én imádom is magam. Amikor nem akarom egy aranylövéssel átrepíteni a túloldalra. - hasonlít a mosolyod az… – anyádéra? Nem, határozottan nem, inkább ilyen keverék. Látom benne az anyját is, kétségtelen, hiszen külsőre mintha kiköpött ő lenne, de az én vonásaimból is felfedeztem benne, már ennyi idő alatt. - …az enyémre azt hiszem, meg talán a nagyapádéra. Mármint az én apáméra. – nem tudom miért mondok dolgokat, főleg olyan dolgokat olyan emberekről, akiket nem is ismer. Talán a beszélőkéjét is tőlem örökölhette, bár Eadlyn anyja is igazi nagydumás volt. Én is, amikor megismertem őt, akkor még tele voltam álmokkal, vágyakkal. Merlinre, ez kurva klisésen hangzott, de mintha nem fürödnék egész nap a kurva önsajnálatban. Pedig amúgy büdös az a tusfürdő, mint egy trágyadomb, de én egészen szeretem magam bekenni vele. Szar mi? Eléggé. - Megpróbáltam valamilyen szinten nem kislányosra, de lányosra átfesteni, meg ilyenek, szóval ha majd barackszínű falat, meg mellé ilyen pasztell, vagy mi a faszom színű bútorokat találsz és nem tetszenek akkor… nyugodtan mondd meg igazából. – kúszik bocsánatkérő mosolyra ajkam. Azért megpróbálok nem annyira szararc lenni már rögtön az elején, hátha tudok valami jó benyomást is tenni rá. Bár ha megpróbáltam volna, akkor most döntöttem be, hogy már a második pohár whiskeymet iszom, de Merlin a tanúm rá, hogy sosem tudtam kezelni a helyzeteket. Most pedig extra módon nem tudom kezelni. Megoldás? Több ital, hátha majd beledöglök egyszer. Inkább előbb, mint utóbb. - Hát igen. Nem vagyok éppen az apák mintapéldánya, azt hiszem. – az egyetlen szuperképességem valójában az, hogy egy mondattal képes vagyok tönkrebaszni azt, amit felépítettem. Zseniális, hogy miért nem vágott fejbe ezért még valaki… nem is tudom. - Nem… váltunk el valami szépen egymástól édesanyáddal, talán ezért sem akart beszélni rólam. Vagy azért mert… – már-már hisztérikusan nevetek fel, de aztán gyorsan abbahagyom, mikor rájövök kiről is beszélünk éppen. - …nem vagyok éppen a legideálisabb apa, férj vagy éppen bármi-jelölt. – sóhajtok egy újabbat és ledöntöm a whiskeym maradékát. Már éppen szólásra nyitnám ajkaimat, hogy belekezdjek egy újabb sületlenségbe, de aztán emlékképek rohannak meg és inkább azt választom, hogy odalépek ahhoz a dobozhoz, amelybe csak úgy belebaszkodtam múltkor a képeket. Alányúlok és az egészet az asztalhoz viszem, majd lerakom Eadlyn elé. Fél szemmel észreveszem, hogy a haja feketére váltott és még mozdulatban is megfagyok. - Te is… metamorfmágus vagy? – szaladnak magasba a szemöldökeim, majd ha válaszolt is rá, hát akkor elmondom, amit akartam. Végig a dobozt fixírozom és nem tervezek egyelőre máshova nézni. - Édesanyád nagyon kedves és jó ember volt. Elképzelni sem tudom, hogy mit érezhetsz most, de ebben a dobozban találsz róla pár korábbi fényképet. Olyat is, ami mozog és olyat is, ami nem. Olyat is, amin velem van, olyat is, amin egyedül. – bökök rá a kartonra. - És ha látsz saját magadról képeket, ne lepődj meg. Minden évben küldött nekem fotókat rólad, csak a költözés után nem volt még időm kipakolni őket. – annyira nagyot nem is kellett kamuznom, hiszen az előző lakásomban tényleg kint voltak a lányomról és a néhai édesanyjáról a képek, de a többszöri kiakadások következtében hol egy dobozban landoltak, hol pedig újra a falakon, polcokon. Magasba szalad a szemöldököm kérdésére, hogy rágyújthat-e, de egy apró bólintással és egy ’igen’-nel jelzem, hogy én aztán nem szabok gátat annak, hogy idebent cigizzen. Magam is rágyújtok egyre, tekintetem pedig végre a lányomra siklik. Először arra, amit szív. Igyekszem nem mutatni arcomon átfutó csodálkozást, kisebb haragot. Csak hajszínem pillanatnyi szőkére váltásából eshet le neki, hogy észrevettem, mit szív. - Az… fű? –
Vendég
Pént. Aug. 07, 2020 1:06 am
from Eadlyn
•• the sun in the sky never raised an eye to me ••
- Igen? - kérdezek vissza kicsit lelkesen, bár konkrétabb választ nem várok. Szóval a mosolyom hasonlít az övére meg a nagypapiéra. Legalább már is van egy dolog, amit tőle örökölhettem, mert tudom, hogy nagyon hasonlítok anyára. Le sem tagadhatnám a holland felmenőimet sem, de itt Angliában mégis egy csomószor skótnak hittek. Persze, mert aki vörös az csak skót lehet ugye? Alig jut eszébe az embereknek, hogy a hollandokra is mennyire jellemző ez a hajszín, pedig ott van Vincent van Gogh is például. - Rendben, majd szólok, ha valami nem tetszik. A falra neked nem gond ha festek? - érdeklődök ha már ennél a témánál vagyunk. Otthon anya a falra festést leszavazta, cserébe viszont teleaggattam a szobát fényképekkel meg egy-két festményemmel. Utóbbiakkal anyennyire kritikus tudok lenni, többnyire egymásnak támasztva végzik a sarokban. Oh igen, itt is biztos ki fogom nevezni azt a bizonyos sarkat, ahova a nem tökéletes képeimet pakolgatom mintha valamikor még elővenné őket valaki. Ráérek később megnézni a leendő szobámat, most szeretném kicsit megismerni az apámat. Wow, tök fura erre így gondolni, annyira gyorsan történt az egész... Mondhatni szó szerint az ölembe pottyant, hogy ő létezik. Nem teszem szóvá, hogy ez már a második whiskey mióta én itt vagyok és még korán van az iváshoz. Lehet, hogy emiatt mentek szét? Lehet, hogy ezért volt annyira anyának ellenére az alkohol? Vagy akkor még egyikük sem volt ilyen? Nem lenne szabad ennyi idő után ítélkeznem felette, lehet, hogy csak... Öhm... Ideges. - Akkor ígérem megpróbálok nem a terhedre lenni. Úgyis suliidőben a Roxfortban vagyok - bukik ki belőlem azonnal egy talán nem túl kedves mondatpárosítás, ahogy meghallom, hogy sosem volt tökéletes apajelölt. Nem is értem, hogy kerülhettem hozzá akkor. Anya vajon mit gondolt? Iszogatom a teámat, amíg River elmegy és visszatér egy dobozzal, aztán ahogy rám néz az mindent elárul. Megint! Oh no... - Igen... Most jött ki nemrég, anya halála után és nagyon nem tudom kezelni, hogy hogyan mit. Tök ciki - temetem az arcom szinte rögtön a két tenyerembe zavarodottan. Utolsó két szavammal meg nem is a metamorfmágia ellen beszélek, csak a tudatlanságom felé. Miért vicces az egyeseknek, ha random színt változtat a hajam, mert még új az egész? Tudom, jobb lesz majd ha tudom kezelni, de addig meg szenvedhetek. Ahogy hallgatom, miket rejt a doboz belenyúlok és kiveszek egy stóc képet. Némelyik tényleg mozog, és ez még mindig nagyon menő a varázsvilágban a mozgó festményekkel együtt. Nekem csak sima fotóim meg videóim vannak anyáról, de szívesen kiakasztanék egy mozgó képet róla a szobámba. - Na jó, te komolyan nem öregszel? - mutatok River felé egy régi közös képet anyáról és róla. Hát remélem, hogy az ő génjeit örököltem e téren is, bár anyát nem volt időm látni természetesen megöregedni. A kezelések dobtak rá rengeteget a kórházban, de azoknak más a hatása. Szeretnék úgy emlékezni rá, amilyen előtte volt, de mindig eszembe jut az is, ahogy az ágyon ültem mellette a kórházban. Arra kért, hogy sminkeljem ki, mert kapott egy parókát és szerette volna újra látni önmagát a tükörben. - Majd megtanítod hogy kell? Mármint mozgásra bírni a képeket, ez tök érdekes. Valakinek a whiskey kell meg a cigi ahhoz, hogy nyugodtabb legyen, nekem meg egy joint... Rákérdezek, hogy rágyújthatok-e én is, mégiscsak vendég vagyok itt és ő bármikor beközölheti az apámként, hogy nem gyújthatok rá, de amint megkapom az engedélyt, már is előkerül a kis zacskóm meg a rózsaszín cigipapír, mert kék nem volt a boltban. Megtekerem a jointot a nagypapitól tanult módon, közben már érzem az ananász illatát benne. Egyesek nem szeretik ezeket az ízesített adagokat, nekem sokkal jobban bejönnek, mint a hagyományos tiszta. Mikor meggyújtom, akkor szólal meg River. - Aha - és most vagy kiakad vagy hidegen hagyja majd. Beleszívok és lassan fújom ki a füstöt.
to River
•• Megjegyzés: nagyon béna vagyok, de háromszor tűnt el a reagom, ez már legalább beér a helyére, de volt ennél jobb is ••
Átkozom a napot, amikor gumi nélkül dugtam. Itt áll előttem az eredménye, akiről egyre jobban kiderül, hogy mennyire, de mennyire hasonlít rám. Nem csak az anyjára, mert nyilván… egy gyermek sem hasonlíthat csak egyetlen szülőjére. Milyen elbaszott világ lenne. - Kedvelnéd nagyapádat, igazán remek humorérzékkel rendelkezett. – kuncogok fel, amint eszembe jut, hogy tényleg jó humora volt az öregnek. Már ameddig ugye beszélőviszonyban voltunk. Úgy 2003-4 környékéig még leveleztünk. - És csakúgy, mint édesanyád, az én szüleim is varázstalan emberek. – nem tudom, hogy ezeket miért mondom, de fontosnak tartom hogy Eadlyn megtudja az amerikai gyökereit. Mert valóban vannak neki azok is általam, de soha nem gondolnám, hogy a származás fontos lenne. Az csak egy dolog igazából. Annál azért sokkal több dolog számít ebben a nyomorult életben, mintsem az, hogy éppen milyen származással büszkélkedünk. - Nem, nem gond. – rázom meg kedvesen mosolyogva a fejemet. - Éld csak ki nyugodtan a művészi dolgaidat. Ha szeretnél gitározni, vagy ilyesmi, nyugodtan szólj. A szobámban találsz pár dolgot. – ezaz Gallagher, te hülye pöcs! Megy ez neked, legyél kedves. Legyél olyan, mint egy igazi apa. Javasolj neki dolgokat, programokat. Egyengesd az útját… Vagy inkább csak maradj kussban, mert tizenhat évig pontosan azt csináltad a lányoddal, mint amit az életeddel is: szartál rá. Mondjuk ki az igazat, tényleg így van. És nézd meg, most még ezt is mondja. Oké, hogy nem viselkedtem éppen sosem apaként, vagy leginkább sehogy. Meg az is, hogy talán fél órája, ha ismerjük egymást, az alatt pedig az ember ugye nem képes normális kapcsolatokat kialakítani. Én pedig duplán hátrányban vagyok, mert másfél évtizedig annyit sem mondtam neki, hogy „mukk”. - Nem… vagy a terhemre Eadlyn, egy percig se gondold ezt. – sóhajtok egy hatalmasat. Pillantásomból eltűnik a boldog csillogás és újra az üresség tükröződik belőle. - Melyik házba jársz? – teszem fel a kérdést, még mielőtt eltűnnék. A dobozra pillantva nosztalgikus érzések kerülgetnek, ahogyan kiveszek egy mozgó képet a ládából. Rajta vagyok én, Eadlyn anjya Magdalena, és az ő gömbölyödő pocakja. Persze innentől kezdve lehet ez már egy tragikusabb sztori is. Nyilván azt sem tudta eddig, hogy van egy apja. Most, hogy megtudta, talán illene megtudnia azt is, hogy az a barom úgy lépett le már a nőjétől, hogy tudta: gyermeke lesz. Talán véletlen lenne, hogy nem tudok nagyon a tükörbe nézni? - Én sem tudok róla sok mindent… Vagyis de, azért egy-két dolgot tudok róla. Kérdezz csak bátran. És hé… – bátortalanul lépek oda hozzá, mikor a kezeibe temeti arcát. Automatikusan kulcsolódik két kezem köré és ölelem át. Nem tudom, mennyi ideig tarthat, de azért olyan sokáig nem. Így néhány perc után hátra is húzódok, hogy kezem a vállára csúsztassam. - …ez nem egy átok. Ez egy áldás. – bátorítóan még meg is simítom, hogy aztán visszalépjek, elbotorkáljak a hűtőig, hogy kivegyek egy üveg zérókólát. Fogalmam sincs milyen indíttatásból választottam ezt, mert gyűlölöm a zérót, tökre szar íze van… Legalábbis a Cocának biztos, ez pedig az. De lerakom az asztalra, remélem koppan eléggé hangosan, hogy Eadlyn is felfigyeljen rá, hátha kér majd. Aztán felpillantok, amikor a képet mutatja és a kérdést teszi fel. Elmosolyodom, miközben válaszolok. - Nos, mindenki öregszik egy kicsit, nem igaz? – húzódik furcsa, pimasz mosolyra ajkam. - De köszönöm. Figyelj csak. – becsukom a szemem, hogy egy pillantás múlva már az „igazi” arcomat mutassam. Nyilván nem vagyok öreg és aszott, de pár ránc-kezdemény azért már látszik az arcomon. Csak egy-kettő. Ami a metamorfmágiának köszönhetően éppen nincsen rajtam. Mondtam kislányom, ez egy adottság. - Hát, ha sokáig böködöd a pálcáddal… – nevetek fel halkan - …de persze, majd megteszek mindent az ügy érdekében, hogy sikerüljön valamit kihoznunk a képekből. – bólogatok. Legalább van valami kiindulópont a kapcsolatunkban. Nem lesz ez rossz, csak ne marjam el magamtól. Szótlanul átnyújtom neki azt a mozgóképet, amit eddig a kezemben tartogattam. Azt, amin a várandós Magdalena és én állunk egymás mellett, a Wembleyben, egy színpadon. Nos igen, Eadlyn. Nem tudtad, hogy az apukád volt világsztár is? Volt. Csak figyelem először elkerekedett szemekkel a mozdulatsorokat, aztán pedig amikor megcsapja az orromat az ismerős szag, önkéntelenül elmosolyodok. - Jobb cigit tekersz, mint én valaha is tekertem. – paskolom meg a kezét, miközben már cigizik. Egyelőre nem mondok semmit, még csak rosszallóan sem pillantok rá, majd… - Adsz egy slukkot? Most úgy megkívántam. – ennyit arról Gallagher, hogy tiszta maradsz. Hát még a lányod is füvezik. Az alma nem esik messze, ugye…
••
