Még van ma pár szabad órám a vacsoráig, így szinte nem is kérdés, hogy mire készülök. Láttam és éreztem, hogy baj van, de csak akkor győződtem meg róla biztosan, amikor a mérlegre álltam. Fél kiló... Mégis mikor jött ez fel? Annyira figyeltem hiszen a kalóriabevitelre meg ledolgozásra. Miért? Mit csináltam ami bekavarhatott? A desszertből csak annyit ettem amennyit még szabad, kicsit se többet... Alkohol... Alkohol! Volt a buli! Vajon mennyi cukor volt abban a koktélban? Ezeken az estéken hagyom végre magam jól érezni, kicsit lelazulok és ez lesz a vége, rögtön feljön fél kiló. Annak nincs ott a helye, szóval gondolkodás nélkül nyitom ki a ládám és veszem elő a futáshoz megszokott ruháimat. Ez nem haladhat így tovább, ma fél kiló, holnap tíz... Átöltözök és összekötöm a hajam, mikor megszólal az egyik szobatársam. - Ma is futni mész? Azt hittem este együtt jógázunk - kérdezi kicsit csalódottan. - Arra is lesz idő. Majd jövök, sziasztok -köszönök el és már az ajtóban bedugom a fülesemet és elindítok egy lejátszási listát. A mugliknak azért van pár nagyon menő és hasznos találmánya! A legtöbben azért járnak a kviddicspályára, hogy gyakoroljanak, én futni szeretek ott, mert így legalább tudom, hogy mennyinél tartok. Amikor közeledek látom, hogy a pálya üres. Szuper, legalább nem lesz ott egy idióta sem, hogy elterelje a figyelmemet! Félreértés ne essék, amúgy a kviddicset nézni ugyebár szeretem, de mások bénázása bármennyire is vicces és jó móka nézni, teljesen kizökkent abból, amit csinálok. Én céllal megyek le, nem szórakozásból. Bemelegítek, aztán elkezdem a köröket, vicces mód a fülesemben a Run boy run kezd el szólni, a sors iróniája talán. Egy kör, két kör, három kör... Egész sokat szoktam bírni, hiszen formában tartom magam. Négy kör... Régebben Kyla-al is többször találkoztam errefelé, miután Eric ugye az akadémiára ment. Kyle edzett a seprűn én meg futottam, anyám meg nyugodt lehetett, hogy ha rohamot kapnék, akkor biztos nem halok meg, mert itt lesz valaki. Öt kör... Nem hinném amúgy, hogy egy pánikrohamba belelehetne halni, anya túlreagálja a dolgot, bár lehet én próbálom túlságosan tagadni, hogy beteg vagyok, erről úgy tűnik nem sikerül leszoknom. Kyle... Francba, miért is jutott eszembe? Már itt is van a szúró érzés a mellkasomban. Lassítok és megállok, ne csak most ne! De az agyam ismét azon kattog, hogy vajon miért és hogyan és ki által halt meg az unokatestvérem. Már késő, elkezdődött és nem tehetek ellene semmit, alig kapok levegőt, automatikusan ülök a földre és húzom fel a térdeimet, hogy átkulcsoljam. Félek, mit félek, rettegek! És mi van, ha valaki megölte? Mi van akkor, ha azért ölte meg valaki, mert Briggs volt? Én leszek a következő? Az egész testem remeg a félelemtől, fel sem tűnik már, hogy ilyenkor mennyire kapkodom a levegőt, az ilyen helyzetekre volt nekem Eric aztán meg Kyle, hogy normalizálják a légzésem. Nekem ez egyedül nem fog menni, inkább kivárom a végét az egésznek, csak addig ne bántson senki... Mi ez itt mögöttem? Ja, csak a lelátó ponyvája. Hideg van.
Imádom az éjszakákat. Ilyenkor már lecsengett minden, ami a tanórákkal, a kviddiccsel és a tanulással kapcsolatos, és ez az időszak, amikor végre azzal foglalkozhatok, amivel igazán szeretnék. Legyen az egy titkos találkozó valamelyik lánnyal, vagy csak alkímiai könyvek tanulmányozása a saját szórakoztatásomra. Olyan is előfordult már, hogy ezt az időt arra fordítottam, hogy megpróbáljam magam fejleszteni bűbájtanban és átváltoztatástanban, de ma egyikhez sem nagyon fűlött a fogam, ahogy ahhoz sem, hogy a csillagvizsgáló toronyban bambuljam a csillagokat. De ma inkább a futást választom. Segít kiüríteni a gondolataimat és aggodalmaimat a fejemből, és sosem árt egy kis extra edzés, Leo nagyon bekeményített, hogy összeszedje a csapatot, én pedig tényleg kijöttem a gyakorlatból egy picit, ha a terelő posztról van szó.
Elégedetten csukom be a könyvet, ami a mozdulat hatására porfelhőt ereget, és a frissen írt beadandót is gondosan összetekerem, hogy le tudjam majd adni holnap a megfelelő professzornak. -Elmegyek kicsit futni. Majd jövök valamikor. – Fordulok Leo felé, aki csak int felém, valamiféle levél olvasása közben. Elég hamar összekapom magam, már rég megszabadultam az egyenruhámtól, így csak annyi a dolgom, hogy magamra kapjak egy pulóvert és egy sportcipőt, és már indulok is ki a birtok felé. Még nincs takarodó, de már sokkal kevesebben vannak a folyosókon, kint pedig gyaníthatóan senki sincs, így már előre örülök a magányosan eltöltött perceknek, mert néha arra is szükségem van, akármennyire is nem tűnik úgy. Már akkor elkezdem a bemelegítő kocogást, amikor kiérek a nagy kapukon. Nem volt soha bevett helyem a futásaimhoz, szeretem, hogy különböző terepeken kell áthaladnom, mert az csak még jobban megmozgatja az izmaimat, ezért elsőre egy laza körrel kezdek a fekete tó partján.
Miután úgy érzem, hogy kellően bemelegedtem felgyorsítok a tempón, és a kviddicspálya felé veszem az irányt, hogy ott is megtegyek pár, erőltetettebb tempóban lévő kört. Az eleje még jól is működik, fáradtnak sem érzem magam, a friss tavaszi levegő jól esik a sok bezártság és tanulás után, így magamban el is határozom, hogy több kör lesz abból, mint amit eredetileg terveztem, mert határozottan jól esik a mozgás. Aztán a távolban felsejlik egy kuporgó alak. Lassítok, egészen addig amíg oda nem érek hozzá, hogy aztán meg is álljak. Még így a sötétben is hamar sikerül felismernem Naomi Briggset. Azt a Naomit, aki általában mindig, mindenhol tökéletes kisasszonyt játszik, aki mindig büszkén lép be valahova, tudva azt, hogy fontos személyiség. Sosem volt vele bajom igazából, de eddig nem is nagyon váltottunk egymással pár szónál többet, néha együtt bulizunk, de sose alakult ki közöttünk szorosabb kapcsolat. Most pedig itt kuporog, alig kap levegőt, és határozottan látom, hogy itt valami baj van. - Naomi… hé… jól vagy? – Kérdezem tőle halkan, miközben leguggolok hozzá és óvatosan megérintem a karját. Nem akarom megijeszteni, de azt sem tehetem meg, hogy csak szó nélkül elmenjek mellette, mikor ennyire szenved. -Próbálj meg lassabban lélegezni. Beszív…. Kifúj... – Próbálok neki segíteni, mert habár még nem nagyon tapasztaltam ilyesmit, de ha én valamiért felidegesítem magam, vagy kiakadok, ez a módszer segíteni szokott. -Segítek, nem hagylak egyedül. – Mondom szokatlanul gyengéd hangon és megsimogatom a karját. Csak reménykedni tudok benne, hogy ez tényleg segíteni fog.
Érzem a lágy szelő minden egyes fuvallatát a bőrömön, végigfut rajtam és nem hagy nyugton. Olyan mint egy gonosz szellem, csak simogat és élvezi, hogy nem tehetsz ellene semmit, mert ő nem kézzel fogható, nem tudod ellökni. És mégis ott suttog melletted, végigszánt a csupasz bőrödön és beékelődik alá, hogy csak még jobban félj tőle. Talán nincs is ennyire hideg, én mégis remegek, mert rettegek attól, hogy mi fog velem történni. Hiszen én ide egyedül jöttem, ha most rám talál az, aki miatt Kyle is meghalt, akkor senki sem jönne rá, hogy mi történt velem. A szél is jól megtréfál, újra és újra lágyan a hátamnak löki a lelátó ponyváját, én pedig minden egyes pillanatban csak még jobban összerezdülök, ő lesz az, bántani fog, félek... Máshogy működnek az érzékszerveim egy-egy roham közben, ha ugyan látom is, hogy valaki közeledik, nem biztos, hogy észre veszem. Idegesen simítom hátra a szemem elé lógó tincseket, bár nem tudom miért mert lassan alig látok rendesen, mert a szemem is kezd könnyekkel megtelni. Összerezdülök, ahogy hozzám ér valami, vagyis inkább valaki, olyan nehéz... Gombócok egész hada gyűlt már össze a mellkasomban, hogy ne kapjak normálisan levegőt. Hallom, amit mond, rá is nézek egy rövid időre, de gyorsan visszabámulok magam elé. Tyler az, felismerem, hiszen egy házba járunk meg néha keresztezi egymást az utunk, nem olyan hatalmas ez a suli, viszont nem tudok mit mondani. Nem vagyok jól, ezt biztos ő is látja hiszen próbál segíteni. Beszív... Kifúj... Igen, ezt kéne... De nekem ez nem megy egyedül, túlságosan félek és reflexből fogom meg a kezét ahogy megsimogat. Otthon így gyakoroltuk mindig, Eric is így segített mindig meg néha Kyle, talán csak az kell, hogy érezzem, nem vagyok egyedül és ha valami súlyosabb bajom esne, akkor van velem valaki. Nem tudom, de Tyler keze sokkal melegebb mint az enyém és már ez is valamennyire megnyugtat. Annyira félek, hogy valaki értem jön... Elkezdek próbálkozni a légzéssel, le kéne lassítanom, de nem megy. Mély levegő Naomi, sikerülni fog, csak fokozatosan, minden rendben lesz ,nem vagy egyedül! Be, még még még, kifúj... Beszív még még még, kifúj... Ez nehezebb, mint gondoltam, miért? Kicsit szorosabban fogom Tyler kezét, ahogy ismét belélegzek, meg lazábbra veszem, ahogy kifújom a levegőt. Ettől most talán egyszerűbb, azt hiszem. Nem tudom meddig tart, hiszen sosem számolom mennyi légzőgyakorlat kell ahhoz, hogy sikerüljön normálisan levegőt kapnom, de csak sikerül és a végére teljesen kimerülök. Gyűlölöm, hogy ennyire sebezhető és erőtlen vagyok ilyenkor. - Köszönöm - bököm ki még mindig magam elé bámulva, aztán a kezemre nézek, ami még mindig az egyetlen biztos pontba kapaszkodik, Tylerbe. - Bocsi - engedem el gyorsan és inkább megtámasztom a két kezemet a még mindig szorosan magamhoz húzott térdeimen. Még mindig tartom a légzőgyakorlatokat és ki kell találnom, hogyan magyarázom meg neki ezt az egészet és kötöm az orrára, hogy ne mondja el senkinek. Mit tudok róla? Mi az, amivel sakkban tarthatnám a szokásos valamit valamiért alapon?
Összerezzenm, amikor hozzáérek és igazából csodaszámba megy, hogy nem lök el magától és húzódiok tőlem még távolabb. Ez csak még inkább megerősít abban, hogy elég nagy lehet a baj. Sosem láttam még őt ilyen elveszettnek és sérülékenynek, és habár nem mindig igazán tudom, hogy mi a legjobb teendő akkor, ha valakinek pánikrohama van - ha ez egyáltalán az -, abban biztos vagyok,hogy nem az a megoldás, hogy egyedül hagyjam őt szenvedni. Nem vagyok túl jó az ilyesmi kezelésében, akkor sem nagyon tudok mit kezdeni valakivel, ha sírni látom, ez pedig lássuk be, jóval durvább annál, de nem visz rá a lélek, hogy ne tegyek meg mindent a legjobb tudásom szerint, ahhoz, hogy még ha csak egy kicsit is, de jobban érezze magát. Ami mégis igazán meglepő fordulat számomra, az az, hogy a nyugtatási kísérleteim működni látszanak. Amikor Naomi megragadja a kezem, eszem ágában sincsen elhúzni előle ezt a kis kapaszkodót, helyette gyengéden rászorítok az ő kezére, mintegy szavak nélkül is biztosítva őt, arról, hogy itt vagyok és nem is tervezek elmenni sehova.
Türelmesen várom, hogy lassan, de biztosan jobban legyen. Nem töröm meg a csendet és nem húzódom el, csak várom, hogy a roham csillapodjon. Az addig eltelt idő alatt vagy őt figyelem és néha küldök felé egy bátorító mosolyt, vagy a csillagokat fürkészem, mintha ettől képes lennék jobban megérteni azt, hogy mi történik, hogy esetleg nagyobb segítséget tudjak nyújtanu ennél a szánalmas próbálkozásnál. Nyilván nem kapok válaszokat, de Naomi így is megnyugszik egy kicsit végül. El is engedi a kezem és meg is szólal, amit én már jó jelnek veszek. - Nincs mit. - Rázom meg a fejem, kicsit zavartan és kétségbeesetten kutatok a fejemben bármi olyan téma után, ami esetleg segíthetne oldani ezt a hirtelen beálló, kínos csendet. Annyira erősen próbálkozom, hogy a bocsánatkérésre nem is reagálok. - Igazán szép esténk van, ugye? Te is futni jöttél ki? - Kérdezem végül olyan természetes hangon, mintha az előző kis közjáték meg sem történt volna. Azt tettetni, hogy minden rendben van, amikor igazából nincs, na, abban igazán jó vagyok. Különben is, erősen kétlem, hogy szívesen beszélne arról, hogy mennyire kiszolgáltatottnak érezte magát, így, ha ő maga nem hozza fel a témát, akkor biztos nem én leszek az, aki rákérdez arra, hogy mégis mi a fene történt az előbb. Akkor se, ha kíváncsi lennék rá.
- Ilyenkor a legjobb futni. Már nincsenek sokan, nem tűz a nap, és egyedül lehetsz. - Csevegek tovább a futásról. Magam is tudom, hogy hülyeség mindaz, amiket összehordok, de bármi jobb annál, mint, hogy tanácsot kelljen adnom, amiben sosem voltam jó. Naomi különben sem olyan típus, aki rászorulna. Legalábbis, eddig nem tűnt olyannak. Miközben tovább magyarázok arról az ökörségről, hogy milyen előnyei vannak, ha az ember ilyenkor fut, előveszem a lezsugorított vizespalackomat a zsebemből és miután elérem, hogy újra megfelelő méretű legyen, átnyújtom neki. Úgy néz ki, még mindig eléggé az előbbiek hatása alatt van, talán egy kis víz segíteni fog neki. Egyedül ebben bízom, mert kezdek kifogyni az ötletekből. Azért tuti leharapná a fejem, ha hirtelen beközölném, hogy jó lenne, ha ellátogatna a gyengélkedőre. Én ezt tenném a helyében, ha fordított helyzetben lennénk. Vajon jó döntést hoztam meg azzal, hogy nem erőltettem témaként az előbb történteket? Vagy pont ezzel tettem rosszat, hogy eltereltem a témát? Úgy látszik tényleg szörnyű vagyok az ilyen szituációkban. Néha elgondolkozom, hgogy egyáltalán hogy sikerült ennyi barátot szereznem, mikor a lelkizésben ennyire... pocsék vagyok.
Csupán két titkom van és gondosan ügyelek is arra, hogy ezek ne derüljenek ki, a pánikrohamokat azonban nem tudom kontrollálni. Elég egy rossz gondolat, egy rossz érzés vagy egy olyan helyszín és megtörténik a baj. Most sincs ez másképp és míg általában felkészülten ér a dolog és van nálam papírzacskó meg el tudok szaladni egy olyan helyre, ahol senki sem lát, most ez teljesen máshogy alakul. Ilyenkor már nem igazán jár ki senki így attól nem kéne tartanom, hogy bárki is meglát, de nem tudok így lenyugodni egyedül, egyszerűen érzem, hogy nem megy, mert nincs semmi támpontom, sem a papírzacskó sem a bátyám vagy Kyle. Nem, egyedül vagyok és emiatt csak még jobban félek attól, hogy mi vár rám, hogy mi fog velem történni, de aztán megváltozni látszanak a dolgok. Először megijedek, akárcsak a széltől vagy a lelátót takaró ponyvától, de látom, hogy mi - vagyis inkább ki - volt az. Rettegek attól, hogy mások így lássanak, kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek, de most szükségem van Tylerre, hogy segítsen megnyugodni. Ahogy a kezét fogom próbálom a bátyámat magam elé képzelni, mert vele is így szoktuk, ha pánikrohamom van, hallgatom háztársam szavait és a légzésemre is koncentrálok. Néha talán erősebben szorítom a kezét a kelleténél, de egyszerűen nem érzem a határaimat ebben az állapotban, csak azt tudom, hogy meg kell nyugodnom különben rosszabb lesz. Nyugi Naomi, nem vagy már egyedül, bajod nem lehet - nyugtatgatom magamat. Természetes, hogy megköszönöm Tylernek a segítséget. Talán ő nem érzi akkora tettnek ezt mint én, de nekem nagyon sokat segített és még azután is, hogy elengedem a kezét azon kezdek el kattogni, hogy hogyan szoríthatnám még én őt sarokba, hogy ne beszéljen erről senkinek. Nem tudok ránézni se, mert szörnyen érzem magam, hogy így látott. Kicsit felpillantok az égre, de aztán vissza a gyepre, mikor megemlíti, hogy szép esténk van. - Igen -értek egyet szűkszavúan, mert nem tudom mégis mit mondhatnék -, főleg ha naplementében indulsz el, akkor a legjobb - teszem végül még hozzá. Értékelnem kéne az igyekezetét, hogy ne firtassa az előbbieket, mégsem megy ez nekem ilyen könnyen. Még mindig enyhén remeg a kezem, ahogy elveszem tőle a vizes palackot. - Köszi - ezt is... Amúgy meg miért van még itt? És miért ilyen kedves velem? Hiszen még sosem beszéltünk, talán még rajta is röhögtem néha a lányokkal egy-két éve... Iszok néhány kortyot, majd erőt veszek magamon, hogy felkeljek, mert erősnek kell tűnnöm még akkor is, ha legszívesebben még vagy fél órát kuporognék ott a földön. - Tyler erről nem beszélhetsz senkinek - bököm ki végül a jelenleg tőlem telhető leghatározottabb hangon, mondhatni előtör belőlem a megszokott énem, csak sokkal rosszabbul festek közben. Lehet, hogy most nem lenne jogom parancsolgatni meg így beszélni vele, de ahhoz, hogy biztosan megnyugodjak tudnom kell, hogy nem jár el a szája. Annyira jól titkolom már évek óta ezt a problémát, nem dőlhet romba a rólam alkotott kép egy ilyen eset miatt, az apára sem vetne jó fényt, ha megjelenne egy cikk, hogy "Pánikrohamokkal küzd a miniszterelnök lánya".
Érzem, amikor néha erősebben szorít rá a kezemre, de szinte meg sem érzem, annyira arra koncentrálok, hogy megnyugtassam, habár amikor végül elenged, akkor meg kell mozgatnom egy kicsit az ujjaimat, hogy visszatérjen beléjük a vér. Aztán pedig kínomban elkezdek magyarázkodni mindenféléről, abban bízva, hogy ez a legjobb, amit tehetek ebben a helyzetben, de láthatóan tévedtem. Mondjuk annyira nem is lepődök meg ezen, tényleg szörnyen béna vagyok a vigasztalásban meg a lelkizésben. - Igen, a naplementében a legjobb. - Bólogatok, kicsit talán túl lelkesen is, belekapaszkodva ebbe az utolsó szalmaszálba, de érzem, hogy az egész az hamvába holt. Elég csak rá néznem, hogy tudjam, most nem igazán tudnék olyan dolgot mondani, ami segíthetne az előbbieken. - Nincs mit. - Mosolygok rá halványan, mikor elfogadja a vizet, aztán amíg iszik újabb és újabb gondolatok cikáznak a fejemben, és mind azt próbálják kideríteni, hogy hogyan tehetném az egész helyzetet kevésbé kínossá, vagy neki kevésbé… zavaróvá, de egyik sem tűnik jó megoldásnak.
A nagy gondolatmenetemet végül Naomi zavarja meg, aki újra megszólal. - Nem mondom el senkinek. - Biztosítom halkan, habár határozottan. - Ettől nem kell félned. Úgy fogom kezelni az egészet, mintha az előbbi kis közjáték meg sem történt volna. - Komolyan is gondolom, pontosan tudom milyen, ha gyengének tűnik az ember, főleg mások előtt, nyilván én sem örülnék neki, ha ezt bárki elterjesztené rólam. - Tudok titkot tartani. Mostanában túl sok is van a birtokomban, eggyel több, vagy kevesebb nem számít. - Vonogatom a vállamat, de érződik a hangomban az őszinteség. - Szükséged van valamire? Nem vagyok igazán jó az ilyenekben. - Jövök kicsit zavarba. - Esetleg egy forró csoki? Be tudunk lopakodni a konyhába. Vagy egy tea? Vagy bármi amit szeretsz? - Zúdítom rá a kérdéseimet, megint csak kínomban.
Gyűlölöm, hogy ilyen kiszolgáltatott vagyok, de azt még jobban gyűlölöm, hogy valakinek így kellett látnia. Annyira igyekeztem, hogy ne kelljen ilyenkor másoktól függenem és mégis, ha Tyler nem jött volna erre ki tudja még meddig vacognék itt a félelemtől? Vajon Kyle teste még meddig lehetett kint a hidegben miután meghalt? Szenvedett? És miért kellett őt megölni? A gondolataim nehezen lépnek tovább, kapkodom a levegőt, de nem érzem, hogy eljutna a tüdőmig. Talán Tyler nem is sejti, hogy pont azt mondja és teszi, amire éppen szükségem van. Követem a hangját a légzéssel, miközben biztos támpontot nyújt a keze. Szépen lassan pedig a pánikroham megszűnik. Más biztos értékelné a tématerelését, de nekem még mindig azon jár az agyam, hogy mi történt. Ha itt rám tört a pánikroham, akkor idő kérdése és a suliban is megtörténik ez. A tanárok talán sejtik, hogy mi a bajom, de a szüleim csak azt mondták, hogy bármikor kimehetek egy szó nélkül a mosdóba, nem lesz belőle gond. Az az én menedékem egy papírzacskó társaságában, már nem is kell sokáig így kibírnom, szeptembertől megyek az akadémiára, ott biztos könnyebb lesz, mert nem látom majd mindenhol Kylet. Eltelik pár perc, mire a tőlem telhető leghatározottabb módon közlöm Tylerrel, hogy ne beszéljen senkinek a történtekről és ha mázlim van, akkor nem fog ezután sem kérdezősködni. Mivel én mások titkaiból építem a védőfalamat, a sajátjaimra nagyon vigyázok. - Köszönöm, és sajnálom, hogy így kellett látnod - vallom be végül őszintén. Nem szokásom bocsánatot kérni, most mégis úgy érzem, hogy szükséges, hiszen teljesen összeromboltam most mindazt, amit gondolhatott rólam. Vagy legalábbis azt a képet, amit én akarok, hogy mások gondoljanak rólem. Nagy levegőt veszek és végre felkelek a földről. Nem érzem magam olyan biztos lábakon, hogy befejezzem a tervezett futást, így legjobb lenne visszaindulni a suliba. - Neked mennyi lett volna még vissza? Nem gond ha visszamegyünk? - fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt, védve magam némileg a hidegtől több-kevesebb sikerrel. - Egy kamillatea mindig jó ilyenkor, ráhibáztál - ejtek meg egy apró mosolyt a fiú felé, hiszen nagyon rendes tőle, hogy próbálkozik. Olyan most, mint egy idősebb testvér, ha a kis testvére beteg, legalábbis Eric ilyesmi szokott lenni velem. Sokan ki sem néznék belőle, hogy milyen báty tud lenni, ha kell, de ezzel semmi gond. Amíg én tudom, hogy számíthatok rá, addig teljesen mindegy, hogy mások mit gondolnak rólunk. - Egyébként, te tuti nagyon jó báty lennél - mondom, miközben elindulunk visszafele. Legszívesebben futnám ezt a távot megint, de azt már nem bírnám, így holnap kénytelen leszek hozzácsapni a maradékot a távhoz, ha tényleg tartani akarok a jelenlegi súlyomat.
Látom rajta, hogy mennyire utálja a kialakult helyzetet, de ezt tökéletesen meg tudom érteni. Aranyvérűként pontosan tisztában vagyok azzal, hogy milyen nagy elvárásokat tudnak elénk állítani a szüleink és a rokonaink, így teljesen érthető, hogy ő is tart attól, hogy ki hogyan látja. Át tudom érezni. Nekem is minden egyes nap meg kell játszanom magam, akkor is, ha éppen nem érzem jól magam, vagy úgy érzem, hogy legszívesebben mindenkit a halálba átkoznék, aki hozzám merészel szólni. Általában társaságkedvelő ember vagyok, de néha nekem is kellenek olyan pillanatok, amikor magamban lehetek a saját gondolataimmal. Mindenkinek vannak olyan részei az életének, amit nem szívesen tár a nagyközönség elé, az pedig különösen kellemetlen, ha valaki olyan kapja rajta ebben a pillanatában, akiben nem igazán bízik. Nem lehet könnyű, és pontosan ezért próbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy kicsit jobbá tegyem a szituációt. Úgy látszik, ha kicsit ügyetlenkedve is, de lassan sikerült. - Ugyan, ezért ne sajnálkozz. Semmi sem történt, nem láttam semmit. - Biztosítom kis mosollyal, és biztatóan rászorítok egy kicsit a kezére.
Látom, amikor készül felkelni, és egyből már pattanok is fel, hogy segítsek neki, ha szüksége lenne rá. Nem akarom azt, hogy kiszolgáltatottnak érezze magát, de annak sem kifejezetten örülnék, ha nem tartanák meg a lábai, egy ilyen összeomlás után biztos gyengének érezheti őket. Végül akármennyire is szeretném átkarolni, hogy biztos lábakon álljon, ellenállok a késztetésnek, mert nem akarok semmilyen határt sem átlépni. Attól még, hogy éppen én voltam az, aki ebben az állapotban talált rá, ez még nem jelenti azt, hogy sokkal közelebb kerültünk volna egymáshoz, még ha jelen pillanatban így is érződik. - Már nem sok. - Válaszolom a kérdésére vállat vonva. - Úgyhogy nem, nem gond. Amúgy is csak azért jöttem ki futni, hogy kicsit kitisztítsam a gondolataimat. - Mondom egy kis mosoly kíséretében. Amikor látom, hogy kicsit összehúzza magát, szó nélkül leveszem a pulóveremet és ráadom. Nem fogadok el kifogásokat. Megmosolyogtat az, hogy mennyire nagy rá a pulcsim: szinte teljesen eltűnik benne, de ez talán melegen fogja tartani, amíg be nem érünk a kastélyba.
- Úgy látszik erre tök jó vagyok. - Jegyzem meg nevetve, szándékosan magunk mögött hagyva az előbbi feszültséget. - Menjünk a konyhába, vagy menjünk vissza a klubhelyiségbe és kérjem meg a manómat, hogy hozzon nekünk teát? - Érdeklődöm tőle kedvesen, miközben lassú léptekkel visszafelé indulok a kastély felé. - Köszönöm. - Mosolyodok el meglepően gyengéden a kijelentésére. - A húgom sem panaszkodott soha. Szóval valószínűleg tényleg van érzékem hozzá, ha még ő is így gondolkodott rólam. - A hangomban tisztán hallani lehet a szomorkás felhangot: mint mindig, amikor a húgom szóba kerül. Azt hiszem soha nem fogok tudni megszokni, hogy úgy kell őt emlegetnem, mint aki halott. Nem tudom melyik a fájdalmasabb tény: az hogy erről hazudnom kell mindenkinek, vagy az, hogy képtelen vagyok bármit is tenni a tény ellen, hogy be van zárva a francia kastélyba, mint egy elcseszett királykisasszony.
