Kedves Naplóm, ez itt a harmadik nap. Harmadik napja próbálom megtalálni a legelviselhetőbb pozíciót ebben az ágyhoz-kötöttségben. Jól hallod, sikertelenül, de én tényleg próbálkozom, elvégre a javasasszony sem kecsegtetett jó hírekkel, érthető, hogy mindez hosszú hetekig rossz lesz, viszont azt hallgatni, hogy Miss Weasley, a neheze még hátra van, kérem legyen türelemmel, nem hiszem, hogy bárkit is lenyugtatna. (Főleg anyáékat.) Szóval, Kedves Naplóm, van ez a kötelező antiszocializálódás, ahol kapásból tudom, a derekam mennyire lesz reggel beállva és hogy hány fokos szögben tudom majd elmozdítani a lábamat, ellenben azzal, hogy amúgy kedd van-e, esetleg szerda; ráadásul, a tavasz verőfényes napsütése és virágzása minden illatával együtt betódul az ablakomon, mert miért ne? Komolyan, egy hét múlva ilyenkor már macskás öreglány vagy frissen doktorált meteurológus leszek. Mármint, meteorológus.
Délelőtt azért sikerült néha elbóbiskolnom, így egy csúnya szavam sem lehet, egyetlen előnye a függönyön áttörő sugaraknak, hogy leragasztják a szememet, esélyt sem adva rá, hogy a pocsék meccsen kattogjak - viszont a pillanatnyi mélyálmokból általában hirtelen ébredek, és folyton hülyeségeket álmodok, de a világ összes galleonjáért nem jönne előbb az este. Amit szeretek, mert este valahogy minden sokkal... puhább. És kevésbé fáj a térdem is. Bele sem merek gondolni, hány LLG beadandó vár rám, ha újra lábra állhatok. Na várjunk, a javasasszony mikor is tartott vizitet?
Hirtelen ötlettől vezérelve, az éjjeliszekrénynek támasztott mankóra pillantok. A gondolat, hogy függőlegesbe tornázhatom magamat, meg a vérkeringésemet, egészen felvillanyoz - oké, feltéve, ha jól gazdálkodom, mert akkor mostantól kezdve fél órám van, épp csak nem mantrázom a fejemben, miközben a pálcámért nyúlok, és egy invitoval közelebb húzom a mankót. Merlinre, mi baj történhet, ha csak rövid időre is, de kiszabadulhatok a gyengélkedőről, már az boldoggá tesz. Még úgy is, hogy émelyítő érzés az ágy szélére pakolni a gipszes lábamat. A fekvéstől ellustult testem fogalmam sincs, honnan, de könnyen egyensúlyt szerez egy korántsem nőies, ám annál tűrhetőbb mutatványhoz, mikor a mankóra helyezem magamat, de alighogy elindulok, pár ügyetlen bicegés után be kell látnom, jobban járok, ha szökkenve közlekedem. Egyelőre mondjuk az ajtóig. Necces, de nem lehetetlen. Nagyszerű, Rox, és aztán? (Kedves Naplóm, igazából nincsen tervem.)
Vendég
Szer. Jún. 10, 2020 9:19 pm
Rox & Tristan
Szerettem a gyengélkedőn dolgozni. Már harmadik éve segítettem ki a javasasszonyt, ezúttal utoljára, de határozottan élveztem. Amikor az RBF vizsgáimra készültem és elhatároztam, hogy én medimágus akarok lenni, azonnal letrappoltam a gyengélkedőre, hogy önkéntes munkára jelentkezzek. Apa szerint igazi buzgómócsing tudok lenni, de kár tagadnom. Teljesen igaza van. Ebben az évben azonban egyre kevesebbet és kevesebbet töltöttem el odalent. A hét RAVASZ vizsga és a rajzszakkör vezetése egyszerűen elvették minden percemet, amikor pedig mégis akadt egy kis szabadidőm, azt inkább a húgaimmal töltöttem. Lynnek mostanában elég sokszor kellettem, ami persze egyáltalán nem zavart, de így a gyengélkedőt is legfeljebb hétvégente látogattam. Messze hidegen hagyott a kviddics, sosem jártam ki a meccsekre, seprűre pedig erőszakkal sem lehetett volna felültetni. Az eredményekről viszont mindig hallottam, ahogy arról is, ha valaki megsérült egy meccsen. Nem is bántam, nagyon sok családtagom játszott szinte az összes csapatban, úgyhogy szerettem tudni, hogy egyikük sem törte ki a nyakát. Vagy azt, ha mégis... mint például ma. Nem tudom, miért csak most jutott el hozzám az információ, hogy Rox napok óta a gyengélkedőn van, bár lehet, hamarabb megtudtam volna, ha csak egy kicsivel kevesebb időt töltök az ágyamban a bájitaltan könyvet bújva. Mindenesetre ma úgy döntöttem, hogy nyugodtan félrerakhatom arra a kis időre a jegyzeteimet, amíg meglátogatom az unokatestvérem a gyengélkedőn. Hátha be is tudok segíteni neki valamit. Így kerültem le az ajtóba, ahonnan az első dolog, amit megláttam, Rox volt a mankóival, egy szökési kísérlet kellős közepén. Jobban (rosszabbul?) nem is időzíthettem volna. - Merlinre, nagyon remélem, hogy ezt nem gondoltad komolyan -ingattam a fejem. -Neked most szépen az ágyban a helyed és pihenned kell. Mielőtt ellenkezni tudott volna - ami nagyon rosszul jött volna, mert pontosan annyira voltam határozott, mint egy futóféreg -, odamentem hozzá és elvettem a mankóit, hogy kénytelen legyen rám támaszkodni, én pedig az ajtó helyett az ágyához kísérjem vissza. - Azért jó látni, hogy legalább annyira jól vagy, hogy szökni akarj -mosolyodtam el. -Ugye tényleg rendben vagy? Úgy hallottam, elég csúnya baleseted volt a pályán.
Vendég
Vas. Jún. 28, 2020 3:00 pm
Tristan és Rox
Érzem a semmihez sem fogható hatalmat az ujjaimban, a bizsergést, amikor rámarkolok az ajtókilincsre, hogy magam mögött tudhatom ezt a remete-lakot, elfelejtem a lábamba nyilalló villámot is, ami minden ugrásnál végigszalad a testemben, ahogy csak felkeltem, de innen már nincs vissza, kiszellőztetem a fejemet--- ---erre úgy beleütközöm valakibe, hogy egy pillanatig meg se tudom nézni magamnak, csak a hangjából jövök rá, kicsoda ez a szabálykövető rőt rokon. Hát Merlin trottyos gatyájára, már elnézést, de mit keres itt Tristan, és miért ilyen katonás?
- Dehogynem, segítened kell, engedj ki - próbálkozom az együttműködéssel, mintha nem sejteném, hogy süketek lesznek a fülei, de annyira elképeszt a helyzet, ahogyan megragadja a mankóimat, az egyetlen biztos pontomat a talajjal, hogy kelletlenül kapaszkodom a vállába. Nagyon okos, de engem nem nyomhat be az ágyba! - Tris, ne már, ki kell mennem a levegőre, megőrülök idebent! - nyögöm totál megfosztva a szabadságomtól, ami a fejemben létezik csupán, francba is, minden igyekezetem ellenére vészesen közeledünk az ágyamhoz, és hamar világossá válik, bebukott a harmatgyenge erőm, és vele együtt az egész tervem.
- Igazságtalan vagy, ne is vicceskedj - szúrom oda, lehuppanva az ágy szélére, amikor lepakolja nyakából a karjaimat. A tülekedéstől újra lüktetni kezdő lábam megmásíthatatlanul emlékeztet rá, tulajdonképpen miért is dekkolunk ezen a szent helyen, és bár mélyen bosszantanak a történtek napokkal később is, ahogy felötlik előttem a becsapódás nyers élménye, egy kicsit képes felülírni Tristan őszinte érdeklődése. - Leeland előre látta. Rám ordított, de addigra a hollós belém vágódott, majd közvetlenül utána érkezett a megbűvölt gurkó... - csillapodik le a hangom. Nem tagadhatom, mennyire hiányzott, hogy kibeszélhessem magamból, drága Fred valamiért alig szagolt ide, pedig végignézhette az alakítást ő is. - Mindhárman a földön végeztük. Utólag azt mondanám, olyan, mint a róka esete, akit elütöttek, majd visszatolattak rá. A reggeleim a legrosszabbak, egyébként vegetálok, meg folyamatosan unom magam... De Tris, nem lehetne, hogy kijössz velem?
Vendég
Vas. Júl. 26, 2020 12:53 pm
Rox & Tristan
Várható volt, hogy Rox nem örül majd az ötletnek, hogy visszafeküdjön az ágyba, pedig nem igazán volt másra lehetősége. Nem voltam valami határozott ember, soha nem is leszek már az, és neki is megvolt rá minden lehetősége, hogy egy pillanat alatt elhallgattasson és menjen a dolgára. Csak elhatároztam, hogy nos, határozottabb leszek és nem hagyom magam. Természetesen tudtam, hogy ez lehetetlen vállalkozás, de próbálkozni muszáj, nem igaz? Pláne, ha az embernek az egyik rokonát kell valahogy maradásra bírnia, hogy ne rontson a saját helyzetén. - Ezt most úgy mondod, mintha egy dementor lennék és az Azkabanba próbálnálak visszatuszkolni a saját kis celládba. Pedig esküszöm, nem olyan rossz itt a helyzet. -Persze nem volt felemelő hely a gyengélkedő, senki sem szeretett csak úgy önként idejönni és nem is tudom, szülinapi zsúrt csapni a varangyának, de nem volt annyira rossz. Főleg nem annyira, mint egy kényelmetlen és hideg azkabani cella. -Tudom, hogy nem valami élvezetes a bezártság, de arra nem ez a megoldás. -Akadtak a szekrényben mugli kerekesszékek, azokkal még le is gurítottam volna valahogy a lépcsőn, de nem voltam biztos benne, hogy neki az megfelelő lenne. Érthetően, ő valószínűleg inkább menni akart volna a saját lábain, hogy aztán vissza se jöjjön, de az nem volt opció. Sajnáltam érte, engem is valószínűleg zavart volna a helyzet a helyében. Próbáltam óvatosan leültetni az ágyra, hogy ne puffanjon túl nagyot, de nem volt tökéletes a siker. Reménykedtem benne, hogy nem tettem ezzel még rosszabbá a helyzetét, és nagyon sok önuralom kellett, hogy ne kezdjek el megállíthatatlanul bocsánatot kérni tőle. - Nem hangzik túl jól, még szerencse, hogy nem lett nagyobb bajod... Azért hamar rendbe fogsz jönni most már, a javasasszony nagyon érti a dolgát. Én pedig mindig itt leszek, amikor szökni próbálsz, úgyhogy nem úszod meg ezt sem -vigyorodtam el. Már éppen pakoltam volna fel a lábait, rá a puha, párnákból kirakott kis polcra, hogy magasabban legyen, amikor megkérdezte, hogy kimegyek-e vele. Ezek szerint mégis jó lesz az a gurulós szék, én pedig úgyis képtelen vagyok nemet mondani. - Persze, de csak egy feltétellel. Vannak mugli kerekesszékek, azzal kell közlekedned, hogy ne erőltesd a lábadat. Én tologatlak nagyon szívesen, de nem kelhetsz fel. Olyanok leszünk, mintha az idősek otthonában tologatnék egy halál közeli nagymamát, de majd valahogy megpróbálok nem rontani is a helyzeten a borzasztó humorommal és a nem éppen vicces poénos megjegyzéseimmel.
Vendég
Csüt. Okt. 29, 2020 8:04 pm
Tristan és Rox
- De legalább megtudtam, hogy mostantól veled is számolnom kell, ha tiplizni akarok - szőke maca ide vagy oda, Tris szemfülesebbnek ígérkezik, ráadásul a roxforti pályafutásom során eddig ritkán történt meg, hogy közbe avatkoztak volna a magánvállalkozásaimba - bár, nem mintha tipikus, renitens diák hírében állnék vagy legalábbis olyan figyelemzavaros valaki lennék, aki állandó utasítgatások alá kényszerül -, szóval ez felér egy arcon fröcsköléssel.
Amíg a lábam és az ágy közötti gyógyrést igyekszik párnákkal felépíteni, hiába próbálom maradéktalanul lenyelni a cellás hasonlatát, nem megy. Most tényleg, hogyan tudná az itteni állapotokat megítélni, amikor a saját lábain áll, és kettőnk közül neki ér fülig a szája? Ha említést tennék a gyengélkedős kosztról, bizonyára azzal jönne, hogy Afrikában az Azkabanban éheznek. Tekintsünk el az igazságtartalmától, mindenkinek a maga nyomora a legrosszabb. Punktum. (Azért így elég könnyű a saját fejünkben vitát nyerni. Meg annyira király érzés is.)
- A rossz poénjaidat felüdülés lenne hallgatni, azok után, hogy tegnap egy lány áthorkolta az éjszakát. Szerencse, hogy lejárt a mandátuma - mára csak a kísértetiesen csendes falak maradtak, és a pesszimista hangok a fejemben, amik képzeletbeli naplót írnak. Hobbiból az összes repedést is megszámoltam már, de úgy tűnik, van az az alku, amivel itthagyhatom az őrületet. - Bárhogy is tologass Tris, a végén friss levegő várjon, mondjuk én azt se bánom, ha félúton elbaltázzuk és legurulunk a lépcsőn, csak egy picit, csak annyira, hogy a te lábad, meg semmid se törjön el, mégis történjen VALAMI. Azt hiszem, idejében fogom vissza a vadul gesztikuláló kezeimet. Elő a kerekekkel. - Mondd csak, attól vagy ennyire nyugodt, és optimista, mert sosem szenvedtél még balesetet vagy alapjáraton is ilyen vagy?
Vendég
Szomb. Nov. 28, 2020 2:17 am
Rox & Tristan
- Határozottan számolnod kell, mert ezentúl sokkal jobban rajtad tartom a szemem. Mégis hogy néznék utána anyádék szemébe, ha nem vigyázok rád rendesen? -Valószínűleg sehogy, így is általában nehezemre esett túltenni magam a kínos pillanatokon, amikben azért akadt részem bőven. Különleges képességeim közé tartozott saját magam borzasztó szituációkba keverése, majdnem olyan szintre fejlesztettem, mint az animágiát. Tudtam, hogy nem a legkényelmesebb hely a gyengélkedő, nem is vártam el tőle, hogy élvezze, de nehezemre esett megértetni a pattogását, amikor nagyon jól tudtam, hogy ezzel csak maga alatt vágja a fát. Minél többet mocorog és minél kevesebbet pihenteti a lábát, annál tovább kell itt maradnia és szenvednie. - Sajnos a horkolással nem tudok mit kezdeni, legfeljebb valami némító bűbájt szórni rá, csak az nem tart ki egy egész éjszakán át. Persze most már mindegy, hiszen nincs itt, de érted, miről zagyválok. -Egyébként nem is tehettem volna ezt meg, bármennyire szívesen könnyítettem volna egy fellow Weasley rossz éjszakáin ezzel. Súlyos etikai vétségnek minősült, az én szememben mindenképpen, még ha a kódexben ez nem is szerepel. Hiszen mi van akkor, ha éppen ekkor sikolt segítségért? Még bele sem kellett volna gondolnom, mert már a feltételezéstől is szorongani kezdtem, hogy ezt hagyom megtörténni. Szó nélkül magunkhoz Invitoztam egy kerekesszéket és segítettem Roxnak átülni oda az ágy helyett. A lépcsőkön majd lelebegtetem, az a legkevesebb, odáig meg tudom tologatni. - Csak van egy ötéves öcsém, aki mellett az ingerküszöböm nagyon magasra kitolódott. Brutus maga a megtestesült rosszaság, nem volt nehéz deszenzitizálódni mellette. Közben elindultam vele a folyosón, bizonyára örült neki, hogy végre, legalább egy rövid időre megszabadul a gyengélkedőtől. A helyében én is boldog lettem volna. Megfordult a fejemben, hogy begyorsítok, de rettegtem tőle, hogy pofára esek, mert megbotlok a saját lábammal, ő pedig szintén felnyalja a padlót, mert legurul mondjuk a lépcsőn. Miért kell nekem mindig a legrosszabbra gondolnom?
