A random dolgoknál nincs szebb a világon. Nem, ez igazából nem igaz, szeretem, ha valami jó alaposan meg van szervezve. Lehet, hogy ezáltal szűkített keretek között élek, de nincs káosz az életemben. Ezt a káoszt szerettem volna rendbe rakni akkor is, amikor ide érkeztem Amerikából. Ugyan mi mást akarna egy fiatal "suhanc" egy teljesen más kontinensen, mint megismerni a rokonait? Van pár belőlem és amikor híre ment, hogy megérkeztem, jelentkeztek is. Blackék legalábbis bejelentkeztek hozzánk és úgy hiszem, hogy ennél kellemesebb meglepetés nem is érhetett volna. A pontosság és a precizitás az erényem. Ahogy az ingem igazítom, majd a zakót hozzá, az órát a kezemen és végül vetek egy pillantást a cipőmre. Kellően fényes, az arcom borostára borotvált, Puccini pedig megkapta az ebédjét. Minden készen áll ahhoz, hogy elinduljak és tiszteletemet tegyem a megbeszélt találkán. Nem szokásom mindenféle kis romantikus légyottokat megszervezni ismeretlenül, belemenni pedig pláne nem szoktam, de hogy lássák kivel van dolguk, eleget teszek az óhajnak. Bármi kisülhet még ebből, nem igaz? Pontosan érkezem, mondjuk úgy adok tíz percet a hölgynek is megérkezni, de nem veszem zokon, ha késik. Én addig rendelek magamnak egy rövid kávét, hogy addig se üres kézzel ücsörögjek itt. Illetlenség lenne. De ugyanakkor az is, ha őt várnám itallal, míg neki nem kérek ki semmit. A tíz percben bőven van időm iszogatni, nézelődni, tűnődni azon, hogy vajon milyen fogadtatásban részesítenek. Nem tudom, hogy ez az egész lebeszélt találka mire megy ki, azt pedig végképp nem tudom, hogy a partnerem miképp vélekedik róla. Nem igazán találkoztunk még. De keresni fogom a "leírtak" alapján. Időnk, mint tenger, ezt a délutánt arra szánom, hogy megtegyem én is a magam részéről a kezdő gesztust. Szóval csak várok. Közben érkezik a pincér, elkéri az üres csészét, megkérdezi, rendelek-e még valamit, mire udvariasan leintem, hogy nemsokára. Már nincs sok ahhoz, hogy megérkezzen. Végül megpillantom a szőkés hajzuhatagot, miközben befordul. Nem tudom, hogy megtalál-e, mindenesetre én vagyok az egyetlen, aki ebben a helyiségben fekete. Szóval nagyon mellé nem lőhet, nem igaz? Azért udvariasan felkelek és fogadom őt. Csak a szokásos, ma már annyira nem divatos gyors kézcsók és lesegítem a kabátját. - Örülök, hogy találkoztunk. Majd az egyik szék háttámlájára terítem és kihúzom azt neki. Csak miután ő helyet foglalt, ülök vissza én magam is a helyemre. - Egy italt kérhetek esetleg?
Nem kedveltem ezeket a találkozókat, ha tehettem volna, akkor mindegyik alól kihúzom magam valahogy. Közbejött a munka, betegnek érzem magam, eltört a lábam, hirtelen maghalt a kiskutyám - holott nem is volt kutyám -, vagy bármi, amit megfelelő és elfogadható mentség lehetett még aranyvérű körökben is. Mégse játszottam el ezeket sem most, sem pedig az előző 5-6 alkalommal, mikor hasonlóan elrendezett vakrandikra került sor. Noha kedvem valóban volt hozzá, nem sok értelmét láttam. Apám nem elégedett volna meg ennyivel, bizonyosan megismétlődött volna az esett azon egyszerű alapfelvetés alapján, hogy „Mi van, ha ő lesz az…”. Mintha a mai világban az lett volna a nő boldogulásának egyetlen lehetősége, ha szerez egy köreiből való férjet és szül neki legalább egy fiúgyereket, mint örököst. Nyilvánvalóan nem így volt, az utóbb harminc, negyven évben nagyot változott a világ. Ezt azonban hiába próbáltam elmagyarázni már számtalan alkalommal az apámnak, nem értette. Vagy csak nem akarta. Én pedig belefáradtam abba, hogy felesleges köröket rovok e miatt. Tehát itt voltam, a kávézó előtt ahová a találkát beszéltük - beszélték meg nekünk. Nem tudom, hogy kinek az ötlete volt, de azt még nekem is el kellett ismernem, hogy barátságos, kellemes helynek tűnt, nem olyan ízig-vérig sznobnak, mint a korábbi alkalmakkor. Tehát biztos nem apám keze volt a dologban. Fekete magassarkú cipőim ütemesen kopogtak, amint elindultam az ajtó felé, szívesen mondanám, hogy hevesen dobogott szívem és izgalommal vártam a találkozót, de ez hazugság lett volna. A végét, azt vártam így. Ezt persze egy percig sem akartam éreztetni a partneremmel. Végső soron nem ő tehetett róla, hogy a szüleink belekevertek minket ebbe a kellemesnek csak igen nehezen nevezhető szituációba. Bár nem kaptam pontos leírást Dominic Scamanderről, mégis egyből kiszúrtam a tömegben. Nem volt túl nehéz, hogy így mondjam. Egy illedelmes mosoly kíséretében intettem, csak az után indultam el felé. - Köszönöm - biccentettem hálásan, mikor üdvözölt, majd lesegítette a kabátom. - Részemről az öröm, hogy megismerhetem Mr. Scamander, édesapám sokat mesélt önről a minap - feleltem, miközben helyet foglaltam az általa kihúzott széken. Hogy a szavaimnak tulajdonképpen mennyi igazságtartama is volt, arra igyekeztem nem gondolni. Tény, apa tényleg mesélt róla, bár azt nem tudom valóban ismerték e egymást, vagy csak a szülőktől kapott információkat adta tovább. Mikor intett a pincérnek kezembe bevettem az ital lapot, holott pontosan tudtam, hogy mit szeretnék rendelni. Noha nem tartottam magam a szokások rabjának, megvoltak a berögzült dolgaim, mint az, hogy a kávézókban és kocsmákban mindig ugyanazt kértem. Előbbiben lattét sok tejjel, kevés habbal és fahéjas cukorral, ha volt, utóbbiban pedig vodka narancsot, vagy whiskyt. Inkább whiskyt. - Ha jól hallottam, csak az akadémiai tanulmányai miatt érkezett Angliába, előtte Amerikában élt és tanult. Én pont fél éve tértem haza onnan, szintén tanulni mentem oda - kezdtem beszélni egyszerű, semmitmondó dolgokról, amit minden bizonnyal ő is tudott rólam. Mégis csak jobban festett ez így, mintha csendben ülök és várok. Az illetlenség lett volna, a családomat pedig nem kívántam szégyenbe hozni. - Igazán kellemes ország, határozottan megszerettem. Néha hiányzik - tulajdonképpen mindig, de ezt mégsem mondhattam neki, nem kívántam, hogy ilyen információk visszajussanak apám fülébe. - És Ön, hogy érzi magát a borús Angliában, az elmúlt évek alatt sikerült megszoknia, esetleg megkedvelnie? - érdeklődtem, miközben egy biccentéssel köszönöm meg a pincérnek az elém lerakott rendelésemet.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Vendég
Vas. Május 10, 2020 6:12 am
Dominic & Cassie
Már azóta várom, hogy megismerhessem a rokonaimat, hogy tudom, Angliában sokkal de sokkal többen vannak, mint bárhol a közvetlen környezetünkben. Mi mást szeretne egy amúgy egyke gyerek, mint felfedezni a körülötte lévőket? A szüleim soha nem hibáztak a nevelésemet illetően. Talán egy picit bizalmatlan, tartózkodó és túl udvarias lettem, de inkább legyek ilyen, mint a totális ellentétem. Az életemet sohasem irányította a káosz és ezt szeretném Angliában, a leendő és az eljövendő otthonomban is így kialakítani. Jelenleg még ugyan nagy a felfordulás, de mindent apránként elsimítok. A várakozás nem tűnik olyan hosszúnak, ha az ember sorra veszi gondolatban, mik is voltak az előzmények. Sikeresen megtettem az első lépést, hogy felkeressem a rokonságot. Majd aztán amikor kiderült, hogy egy vakrandi az ára, én szó nélkül belementem. Ugyan mi baj lenne, nem? Talán a rokon sem gondolja komolyan, pont mint én. Harmadrészt pedig ha nem is vehetem biztosra, hogy jó lesz ez a társalgás, én adtam neki egy esélyt. Nem nehéz felismerni őt, amikor felbukkan az ajtóban. Kissé mintha tétovázna, de hé, a bőrömre van tetoválva, hogy a legblackebb Black akit itt megtalálhat, az én lehetek. Csak és kizárólag. De azért meggyőződök egy lopott pillantással arról, hogy tényleg mindenki más fehérebb nálam. Szerencse. Nem vagyok rest az udvariasságomat megvillantani felé és gyorsan helyet foglalok vele szemben. Nem szeretek hibázni az első benyomást keltve, így többnyire precíz vagyok, lehet el kellene engednem? Ő sem sokkal nyugodtabb, mint én. Vagyis én az vagyok, de csak látszólag. Amúgy maximális érdeklődéssel fordulok felé. - Valóban? - és azon kívül mit mesélhetett, amit egyenesen tőlem tudott meg, illetve mutattam felé? De azért haloványan elmosolyodok hozzá. Na ugye, nem sokat. Egészen komoly körnek érzem most az udvariaskodást, annyira, hogy még otthon sem teszünk ilyen látszat megnyilvánulásokat. Vagy ki tudja, lehet ez számára is a természetes. De megnyugtat a tény, hogy van közös témánk. Ebben az egyben reménykedtem és őszintén szólva most egy kicsit sikerül is fellélegeznem. - Fél év még nem is olyan hosszú idő. - kezdek bele a válaszba, de elakadok egy pillanatra. Annyira fiatalnak tűnik, nem hiszem, hogy nálam több lenne. Vagy ki tudja, de ettől a fontoskodóan ható magázódástól jelen pillanatban kiráz a hideg. - Nos... ha nem ütközik semmilyen etikettbe és az édesapádat sem zavarja, akkor én tegeződnék. Nem szeretnék sznobnak tűnni, nem tudom mennyi az annyi, amit még hallottál rólam. - igazából tudom a választ, semennyi. Én pontosan ennyit mondtam el az apjának, amit úgy fest sikeresen vissza is darált nekem. Na de nem hagyhatom, hogy aztán csöndbe burkolózva kárhoztassuk el ezt a találkát. - Egyet kell abban értenem, hogy néha hiányzik. Na de pontosan minden így van, azt leszámítva, hogy az utolsó évemre érkeztem ide. A tanulmányaimból kifolyólag megkerestek Angliából, hogy volna-e kedvem itt folytatni, majd amneziátorként elhelyezkedni a Minisztériumban. Fene sem tudja, hogy ennek köze van-e a nevemnek és a felmenőimnek, mindenesetre most itt vagyok és igyekszem a teljes rokonságot megismerni. Miért tértél haza végül? - a téma, ami engem roppant módon érdekel. Bár meglehet, olyan választ kapok, amire nem számítok, esetleg visszakozik, hogy ehhez ugyan már semmi közöm. De nem engedhetem el a tényt egy szóval csak. - Szóval... én most azon vagyok, hogy megismerhesselek téged is jobban. Akkor egy kávét elfogadsz? - én is rendelni fogok, csak hogy ne iszogasson egyedül. De most talán csak valami üdítőt, még egy kávét nem lenne tanácsos ilyen rövid időn belül kérnem, bármennyire is legyen az lightos. - Remélem nem szegtem a kedved ezzel a hirtelen lerohanással.
Ezek a mondatok, szavak és gesztusok nem mások, mint az aranyvérűek által írt forgatókönyvben lévő jelenetek. Ezt tanították nekünk, ahogy minden bizonnyal mi is ezt fogjuk továbbadni a gyermekeinknek, persze csak ha lesznek. Én kacérkodtam a gondolattal, hogy ne legyenek. Nem csak azért, mert egyelőre nem találtam egy pedigrés aranyvérűt sem, akinek szültem volna, hanem azért sem, mert nem vonzott a gondolat. Szerettem a munkám, szívesebben foglalkoztam züllött zsebpiszok töltelékkel, mint gyerekekkel. Tulajdonképpen nem sok különbség volt a kettő között, egyformán gyakran árasztottak szar szagot és kellett őket a jó út irányába pesztrálni. - Igen, bár tudja ezek inkább alap információk voltak, sem mint olyasmi, ami az ön valójáról mondhatna bármit is, hiszen ha jól tudom korábban nem ismerték egymást - pillantottam rá kérdőn. Nem faggattam apámat, hogy pontosan honnan és milyen úton, módon szedte össze Dominic Scamander a számomra, de igazság szerint nem is foglalkoztatott annyira. Az biztos volt, hogy nem a Klubban ismerte meg annak okán, hogy az egyik legjobb barátja, vagy éppen unokatestvére fia, lévén Amerikából érkezett. - Valóban nem - ráztam meg a fejem lágyan, figyelve, hogy a gondosan elkészített hajam éppen csak megrebbenjen. - Majdnem öt év után még most is találkozom egy-egy szokatlan dologgal itthon, hiába éltem itt az életem túlnyomó részében. De a teák azért jobbak Angliában - tettem hozzá és óvatos mosoly kíséretében. Noha viccelődni próbáltam igazat szóltam, ha valami hiányzott az nem az éghajlat és a család volt, hanem az igazán különleges, brit teák, amiket csak a félszigeten lehetett kapni, és amiket sokszor nélkülöznöm kellett, már csak az elveim miatt is. Ha azt mondtam, hogy nem jövök amíg nem muszáj, akkor így is tettem, pont ezért egy kezemen meg tudtam számolni, hogy hányszor tettem a lábam a szigetre azokban az években. - Rendben, ahogy szeretné…d - könyököltem az asztalra. Egyszerre volt meglepő, mégis teljesen normális a kérése. Meglepő, mert itt minden volt az etikett, normális, mert Amerikában ezek a szabályok valamelyest fellazultak. Sokkal közvetlenebbek voltak egymáshoz az emberek, főleg ha hasonló korúak voltak, pont mint mi. Ha nem csaltak az emlékeim, apám azt mondta, hogy mindössze egy évvel idősebb nálam. - Ohh gratulálok - mosolyogtam, a hangom őszinte volt. - Szerintem a jelen helyzetben a neved és a származásod inkább hátárny volt, mint előny, szóval nem kell attól félned, hogy csak a miatt hívtak ide. Biztos lehetsz benne, hogy a szaktudásod érdekli őket, azt díjazták - engedtem meg magamnak egy bátorító mosolyt. Nem kedveskedtem, legalábbis nem hamisan, komolyan gondoltam, a Briggs kormány vezette Minisztérium nem hívott volna ide egy aranyvérű amneziátor diákot, ha nem kiváló abban, amit csinál. - Hogy én? - kezdtem el zavartan fészkelődni a székben, mintha a ruhámat próbálnám megigazítani. Megtehetném, hogy kivágom magam, de nem lett volna túl ildomos, főleg a tekintetben, hogy ő teljesen őszintén válaszolt. - Egy alku miatt, mondjuk. Az apám nem repesett az örömtől, mikor az öcsémmel Amerikába költöztünk az édesanyám rokonaihoz, a nagyapám és így a Black család túlságosan szabad szelleműnek tartotta őket - azok is voltak, egyszerű mégis kedves varázslók, nem pedig bigott sznobok. Mint mi, mint én. - Így megegyeztünk, hogy ha vége az auror képzésnek, visszaköltözünk, Leo a Roxfortban fejezi be a tanulmányait, én pedig itt helyezkedem el, nem a MACUSA-nal - pedig nagy volt rá a késztetés, tulajdonképpen már készen volt a kitöltött jelentkezési lapom is, a mai napig nem tudom mi gátolt abban, hogy be is adjam. - De ez már egy régi történet - vontam meg a vállam, mintha semmiség lenne, tulajdonképpen az is volt. A legjobbat hoztam ki abból a helyzetből, amibe akkor kerültem, mást nem tehettem. - Inkább arról mesélj, hogy pontosan milyen is egy amneziátor munkája, éppen csak annyit tudok róla, amennyit mindenki, meg hogy ti pont egy emelettel felettünk vagytok, a harmadikon. Tényleg, miért is ezt a hivatást választottad? Mondanám, hogy meglepett, de nem. Főleg mert ezért voltunk itt, e miatt hozták össze a szüleink ezt a találkozót. Az lett volna furcsa - egyes aranyvérűek szerint talán már árulás is -, ha nem próbálkozik. - Inkább teát - nyúltam egy, az asztalra kihelyezett ét- és itallapért, hogy szemügyre vehessem a kínálatot. - Nincs bajom a kávéval, vannak pillanatok amikor igazán jól tud esni, de alapvetően teás vagyok. Talán ez az egyetlen olyan nagyon brit tulajdonságom, amin Amerika egy cseppet sem tudott változtatni, pedig hidd el, több ízben is megpróbálta.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Vendég
Csüt. Aug. 13, 2020 5:59 pm
Dominic & Cassie
Az elveim szerint teljesen őrültség, hogy olyan fába vágom a fejszém, amit nem ismerek. Nem ismertem az itteni család szokásait, hagyományait, berögződéseit és azt hiszem, hogy természetes dolog a kíváncsiságom, ami az ismeretlen felé hajt. Félreértés ne essék, nem tartom időpocsékolásnak, hogy adtam egy esélyt magamnak és a Blackeknek, amikor ide jöttem, de nem kicsit lepett meg a szituáció, amikor tudatosult bennem, hogy voltaképpen mégis csak randevú-szagú a dolog. Biztos, csak én vagyok túl máshogy nevelve és erre így dívik, hisz hallottam az eszmékről, amiért vér folyt itt a nem is olyan távoli múltban. A rokonházasságok a történelemben, mint olyan, sosem voltak ritkák. De testközelből nem tapasztaltam, valahogy nem is szeretném. Mégis miért vagyok itt? Egyszerűen nem láttam más módot arra, hogy megismerjem a család talán kevésbé elhivatott tagjait is. Bíztam benne, hogy az ilyen dogmákat kevésbé valló személyt sikerül megismernem a lánya személyében. Még az első benyomás is ezt sugallja és bízom benne, hogy ennek igazolására derül fény. Nem szeretnék azzal szembesülni, hogy ha esetleg mégsem így van, zárt ajtókon kopogtatok. Nem gondolom, hogy az Államokban élő Blackek kevésbé a család tagjai. Meg is lep, hogy hallott rólam és nem is. A sokat mesélt igencsak relatív fogalom és mégsem várható az tőle, hogy úgy jöjjön el, azt sem tudja, kivel találkozik. De fennáll a kérdés, mégis mit mesélt, tényeket, amikről mi is beszélgettünk, esetleg még azt is megosztotta vele, hogy milyen benyomást keltettem bennük. Nem tudom nem figyelmen kívül hagyni a tényt, amire anyám nevelt, hogy a benyomás számít és az angol kékvérűeknél ráadásul sokat nyom a latban a leghalkabban elejtett szó is. Mintha tudatosan készített volna arra, hogy ide jöjjek. Márpedig tudott a tény, hogy a hívás ellenére magamtól szándékoztam ide jönni. Többször próbálkoztam mindenféle jelentkezésekkel, mielőtt ténylegesen hívtak volna. - Én a magam részéről nem tartottam senkivel, anyám ellenben sokat mesélt a felmenőkről. Biztosan nem szakadt meg a kapcsolat az angol rokonokkal és azt hiszem, hogy valahol teljesen normális az érdeklődésem a rokonaim felé. – engem más nem motivál és ebben szeretnék is tiszta lappal játszani. Mielőtt még azt gondolná, hogy én is olyan vagyok, mint azok, akik megrögzötten hajszolják, vagy hajszolták a vér tisztaságát. - A teák tényleg jobbak, de még a kávé is erősebb itt. Van egy sanda gyanúm arra, hogy még nagyon sok minden új lesz itt nekem, pedig már lassan egy éve itt élek. – szolid mosoly kúszik az arcomra, ahogy konstatálom, mennyire kezdő is vagyok az itteni élettel kapcsolatban. Nem lehet eleget olvasni egy adott országról, mert mindig belebotlok valami újba. - Köszönöm. – tetszik, hogy nyitott a tegeződésre és lássuk be, sok mindenben megkönnyítené a helyzetet, én is alaposan megkönnyebbülök. Nem mindegy, hogy a továbbiakban is feszengve társalgunk, vagy kicsit engedünk a merevségből és azért tényleg sikerül kicsit elcsevegni is. Talán egy picit füllentek azzal kapcsolatban, hogy csak és kizárólag a névnek és egyéb badarságoknak köszönhetően kerültem ide, mert amennyire sikerült az itteni vezetést megismernem, az érdekelné a legkevésbé őket, hogy Blackek élnek még a tengerentúlon is. Csak azért példálóznék kizárólag ezzel, mert tudom, hogy őket nem kedvelik annyira. Lássuk be, jobb Scamandernek vallani itt magamat, mint Blacknek. - Igyekszem teljes gőzerővel dolgozni, ahogy befejezem az akadémiát, de nem állna tőlem távol, ha megtanulnék még pár nyelvet, tudod… akadnak balesetek nem csak emberekkel, hanem más társadalmi csoportokkal is. – nem lenne rossz tényleg szót érteni egy makacs és túl büszke kobolddal is, aki csak és kizárólag a saját nyelvén hajlandó megszólalni. - Nem hiányzik? – kérdezek rögtön még egyet vissza, de aztán szabadkozva emelem magam elé a kezem. – Bocsánat, nem kell válaszolnod, ha túl diszkrét a kérdés. Biztos van oka annak, hogy így döntött és visszajött annak ellenére is, hogy egész lelkesen mesélt az imént az amerikai életről. - Kissé sznob és kötött. Legalábbis a mentorom nélkül nem sokat csinálhatok. Elszeparált társaságnak tűnhetünk, de azért nem mindenki olyan pökhendi és őszintén én imádok úgy kimenni a terepre, hogy fogalmam sincs mi vár. Igazából mindig sokkal kacifántosabb kép fogad az eseményekről, mint ahogy beharangozzák. De emiatt szeretem. – nem tudom pontosan mi érdekli, mennyire menjek bele az egész dinamikájába, de én nagyon élvezem és tudom, hogy imádni fogom a későbbiekben. - Szeretnék valami társadalmilag hasznosat tenni, ami mindenkinek jó. – lehet a nevelés ültette a fejemben el a gondolatot, hogy amneziátor legyek, de inkább van köze annak, amiket tapasztaltam korábban. Én is hasonlóképp teszek és fellapozom az itallapot. Ha kiválasztotta, amit kér, akkor intek a pincérnek, hogy rendelnénk. - Én most még kávézom. A teát otthon ejtem meg a lakás nyugalmában. Amennyiben a macskám is megengedi.
