Kutyaharapás szőrével

Eddie & Atticus

Hogy nehéz volt -e kijutni a Roxfortból a saját kis piti hülyeségem miatt? Igen, elég nehéz. De úgy kell most ez nekem mint egy falat kenyér. Végre magam is bájitalhoz jutottam, amivel enyhíteni tudom a közelgő átváltozásom fájdalmait és a veszélyességi fokozatomat is nyilván, de mindebből természetesen csak egy adagot juttatnak el hozzánk. Nyilván nagyon drága volt és vigyáznom kellett volna, de ahogy egyre közelebb ér a nap, én úgy egyre ügyetlenebb és feszültebb is leszek. Amikor az üveg összetörött, vele együtt a ládám is, amiben a különböző fontos dolgaimat tartottam. Véletlenül.
Úgyhogy most már nem csak bájitalt de új ládát is kell szereznem és mivel itt vagyok, az Abszol úton, erre azt hiszem meglesz a lehetőségem. Első körben mégis a férfi után és a bájitalboltja után kezdek el kutatni. Szereztem némi információt az iskolában, így pontosan tudom mit keressek, még akkor is, ha nem igazán jártam errefelé... úgy nagyjából soha. Nem vagyok az az elveszett lélek, bár ilyenkor már tényleg kezdek kicsit figyelmetlen lenni és gyengébb a személyiségemen is kiütközik ez, de igazából mindez teljesen lényegtelen, mert ez nem tartozik senki másra, csakis rám.
Kétszer elmentem az üzlet mellett, mire harmadszorra sikerült megtalálnom. Úgy öt percig állok előtte és azon gondolkodom, hogy mégis mit mondjak ha bemegyek, hogyan álljak elő a történetemmel? Nem vagyok egy nagy bizalmaskodó, ami történt velem azóta pedig pláne, de hát a férfi nem ismer, én pedig kénytelen leszek most az egyszer elé állni... legközelebb meg majd jobban vigyázok, hogy ne keveredjek ilyen helyzetbe. Ennyi.
Ahogy lenyomom a kilincset és a csengő az ajtó felett megszólal megborzongok. Nem kedvelem az ilyen helyeket, mindig az undorító bájitalok és főzetek jutnak eszembe, el is fehéredem kicsit e miatt. Ugyan még senkit nem látok, de kicsit körülpillantok.
- Jó napot! - Köszönök egyhangúan és amikor a fiatal férfi megjelenik a pult másik oldalán, kicsit meglepődöm. Nem erre számítottam. Még forgatom kicsit a szavakat a számban, nem is tudom, hogyan kezdjek neki. Tekintetemmel követem az övét, majd közelebb lépek. Azt hiszem, ezt harapófogóval kell majd kihúzni belőlem.

Atticus & Eddie

Katasztrofálisan végződött a legutóbbi próbálkozásunk Bertie-vel. Nem is tudom, mit gondoltunk, amikor bikornis szarvat kevertünk a bájitalba, annak reményében, hogy az majd bármit is segít. A változás garantált volt, már akkor, amikor a főzet a zöld egy baljóslóan sötét árnyalatát vette fel. De megpróbálni meg kell, én ezt vallottam, hiába volt meg minden esély rá, hogy az egyik ilyen kísérletünkbe belehalok. Persze akkor tényleg megoldódott volna az átváltozás problémája.
Két napon keresztül felváltva reszkettem és hánytam, már azt sem tudom, mi az isten jött ki belőlem a végére, de hogy nem étel volt, mert semmit nem tudtam enni, az biztos. Utána a remegés még majdnem egy hétig megmaradt, de azzal legalább dolgozni tudtam. Azon a két napon még a kiskecskét is alig tudtam megitatni rendesen, a kertet és a többi állatot is a kölykeim rendezték. Mostanában az eddigieknél is sokkal hálásabb voltam a segítségükért és hogy kérdés nélkül magukra vállalták a feladatokat a ház körül, amikor látták, milyen rosszul vagyok. Határozottan segítettek ezzel a kísérletezésben, noha nem is tudtak róla, miért vagyok sokszor teljesen kiütve teliholdak után.
Ma csendes nap volt az üzletben. Akadt néhány megrendelésem, amiket már elkészítettem a délelőtt folyamán és mindegyik felcímkézve várakozott a rendelt készítmények polcán, hogy végre elvigyék őket. A maradék időben végignéztem azokon a bájitalokon, amik mindig akadtak készleten és nekiálltam feltölteni a fogyóban lévő kalapkúrák elkészítésének. Ekkor szólalt meg az ajtó feletti csengő, én pedig kelletlenül otthagytam a fortyogó üstöt a hátsó helyiségben.
- Jó napot, miben segíthetek? -Nem mondom, nem éppen egy gyerekre számítottam, aki egész biztosan nem volt idősebb a legtöbb kölykömnél. Meglehetősen ritka alkalom volt, ha ilyen fiatalok jártak a boltban, általában nekik nem volt szükségük semmi olyasmire, amit a szüleik ne tudtak volna beszerezni nekik. Ha meg mégis, akkor azt Bertie-nél előbb találták meg mint nálam. -Minden rendben? Zavartnak tűnsz. -Nem tudtam, mennyire értékeli majd, hogy letegezem, de kételkedtem benne, hogy a közvetlenségem gondokat okozna.

Eddie & Atticus

Nem tudom mi járt a fejemben amikor eljöttem erre a helyre, hogy megkeressek egy idegent az amúgy sem túl rózsás helyzetemmel. Valami hülye kölyöknek fognak majd gondolni, aki hülye helyen volt amikor megmarta egy vérfarkas... ezekben a vészterhes időkben az embernek minden eszébe jut, csak az nem, amire valójában szüksége lenne. Amúgy is, cserediákként nagyon minimális az ismeretségi szintem - még - az iskolában és túl sok időmbe telt, hogy annyit is megtudjak, amennyit sikerült, de gáz lett volna határozottan, ha még többet faggatózom. Még a végén megijednének tőlem én pedig azt nem szeretném, hiszen inkább a menő srácok körébe akarok bekerülni és vígan boldogan elütni az időt ameddig be nem fejezem a tanulmányaimat, de ez már lehet akkor bukott történet volt, amikor aznap éjjel kimerészkedtem a birtok melletti erdőbe. A fene se tudja.
Zavarodottan tekintek a férfira és szinte elengedem a kérdését is a fülem mellett. Mintha víz alatt lennék, mintha homokba dugnám a fejem, pedig én nem ilyen vagyok, én nagyon is jól tudok rizsázni és már amúgy is egyszer sikerült elhatároznom magam, de azért nem akarom, hogy úgy tűnjön, inába szállt a bátorságom. Így végül csak észhez térítem magam némileg és megpróbálok értelmes fejjel reagálni.
- Sajnos, összetörött a bájitalom, amit állítólag Öntől kaptunk az iskolában. - Igyekszem kicsit sejtelmesen beszélni és a tekintetemmel jelezni, mit is szeretnék pontosan, de valószínűleg ez már közel sem annyira menő dolog, mint az amerikai filmekben a régi időkben. És azt sem tudom igazán, Eddie mennyi bájitalt küldhet amúgy az iskolának, lehet, hogy ők tartják készleten a gyengélkedőt is, de ebbe most szintén nem gondolok bele.
- Szóval, nem tudom, mennyi lehetőségem van ebből beszerezni egy újabbat...? - A zavarodottságom, a karikás szemeim, a hófehér arcom, és úgy a jelek általában talán ismerősek lehetnek a férfinak, de kitérek a minden rendben kérdés alól, mert nem akarom csak úgy, csak így, idegenekkel megosztani a problémáimat. Akármi is legyen az. A mai időkben pedig már ki az, aki csak így dobálóznak ezekkel a dolgokkal, szavakkal? Nem vagyok buta, és erre is tanítottak.

Atticus & Eddie

Láttam, hogy zavarban van a srác. Nem ismertem őt, nem tudtam, kicsoda és őszintén szólva nem szerettem, ha kiskorú ismeretlenek jártak az üzletemben. Az első gondolatom az volt, hogy egész biztosan egy csapatnyi gyerek próbál szórakozni és éppen nagyon bátornak kell lennie, amit azzal teljesíthet, hogy bemegy egy boltba és rabolja az ott dolgozók értékes idejét. Eléggé határozott meggyőződésem volt, hogy ez a helyzet, de úgy döntöttem, megvárom, mit mond. Akadtak a kölykeim között is csínytevők, akikkel nehéz dolgom volt, úgyhogy kiképződtem ezen a téren. Ha valóban ilyen céljai lennének, azt hiszem, gond nélkül le tudom majd fegyverezni. Remélhetőleg...
- Elég sok bájitalt szállítok az iskolának -vontam fel a szemöldököm, megtámaszkodva a pulton. Nem éreztem azt, hogy hazudna, de láthatóan nem akart konkrétummal szolgálni. Ez sokmindent jelenthetett, rengeteg fiatal jött már hozzám könnyen beszerezhető és legális drogért, amiről azt állította, hogy feltétlenül szüksége van rá, de persze soha nem ez volt a helyzet. Egyébként pedig tényleg sok bájitalt készítettem a Roxfortnak, elég nagy mennyiségben. Jórészét kiadta a bevételemnek, mivel ha valami hirtelen és gyorsan kellett, de a professzor nem tudta elkészíteni időben, nekem egész biztosan ott sorakozott a polcomon egy-két üveggel.
Végignéztem rajta, alaposabban megfigyelve a vonásait. Szomorú, de nagyon ismerősek voltak. Rengeteget láttam a kölykeim nyúzott arcát, a kialvatlan szemeket, a telihold után reszkető végtagokat, a fájdalmat, ami a legkisebbek szemében mindig visszatükröződött. Ő is egy közülünk. Különös, még soha nem hallottam róla. Hunter mindig beszámolt a Roxfortba járó vérfarkasokról, de tudomásom szerint, jelenleg csak az én falkám tagjai tanultak ott. Ezek szerint mégsem?
- Van még tartalékba valamennyi, de azt nem itt tárolom. Nem a legjobb életbiztosítás. -Valóban nem. A farkasölőfű főzet mocsok drága volt és kifejezetten nehéz elkészíteni. Ha itt őriztem volna minden üveget belőle, napi szinten kellett volna betörésekkel foglalkoznom. -De igen, tudok segíteni.
Kiléptem a pult mögül és a kezemet nyújtottam felé.
- Eddie Harvey. Örülök, hogy megismertelek.

Eddie & Atticus

Most ugyan nem vagyok túl jó megfigyelő, de a tekintet bizonyosan elárulja, hogy nem gondol rólam túl sok jót első körben. Persze erre számítottam, hiszen magam is hasonlóan gondolkodnék: egy ismeretlen fiú, aki zavarban van betér egy bájitalboltba és ilyen dologgal áll elő... Pff, hát természetesen én is gyanakodnék. Minden bizonnyal a kinézetem és a nyúzottságom az, ami a leginkább elárul, és ez meglehetősen zavar is, főként, hogy nem tudom irányítani, pedig nagyon szeretném. Mindennél jobban. Persze nincsenek ehhez kecsegtető hírei senkinek, na nem mintha bárki olyannal el tudtam volna beszélgetni az egész vérfarkas ügyről, akinek valóban lenne tapasztalata...
- Nekem egy különleges kellene. - Mondom halkan, amikor azt a választ kapom a fejemhez, amire éppen számítottam is. Nagyot nyelek, hogy visszafogjam a rám törő hányingert, vagy akármit is, mert egyszer a víz is kiver, egyszer meg csak spontán fázom... de úgy megvisel ez az egész, mint még soha semmi mást. Ahogy szenvedek ott a pult mögött és próbálom őt figyelni, legyőzni a bennem felgyülemlett kételyeket, valószínűleg elárul a jelenlegi kinézetem és sokkal barátságosabbá válik mondandója. Pedig már azt hittem, hogy rossz helyen kopogtatok vagy éppen csak elüldöz majd, mert a jelenlegi politikai helyzetekre tekintettel nem túl fényes jövő vár ránk... Mindenesetre ismét felemelem a fejem, amikor újra megszólal és valami biztatóval, valami kecsegtetővel áll elő. Először csak bólintok.
- Köszönöm. - Az ember szükséghelyzetben szorul legjobban segítségre és ilyenkor ismerszik meg hogy kik azok, akikre valójában számítani tudunk. Eddiet nem ismerem, még csak látásból sem, és ő sem engem, de ez talán a mai nappal megváltozik. Valamiféle bizalmat érzek irányában, nem tudom megmagyarázni mifélét, de valószínűleg ez hamarosan ki fog derülni. Nagyot nyelek, erőt veszek magamon és a felém nyújtott kezek megrázom.
- Atticus Picquery, örvendek. - Kicsit sikerül fellélegeznem. - Nagyon új még nekem ez a helyzet és kevés embert ismerek itt, úgyhogy nem igazán tudom, kiben is bízhatok valójában... - Jegyzem meg, de nem mondok egyelőre mást. Nem tudom, hogy ő miféle ember és hogy érdekli e egyáltalán, hogy ki vagyok vagy csak egy eladó, aki simán lehúz majd rólam némi pénzt azért, mert jól elbaltáztam a bájitalomat, amit az iskola biztosít nekünk.

Atticus & Eddie

A megfigyelésem pontosnak bizonyult, azok után, hogy nem nevezte nevén a bájitalt, már elég egyértelmű lett, hogy mi a helyzet. Még mindig meglepőnek tartottam, hogy eddig nem hallottam róla Huntertől, de nem tettem szóvá. Minden bizonnyal csak nem akadtak össze egyszer sem a kastélyban vagy az erdőben úgy, hogy később ez szóba jöhetne. Kissé valószínűtlennek tűnt, de ki tudja, Hunter néha nagyon szórakozott tud lenni.
- Határozottan nem a legbiztatóbb dolog, amit egy felnőtt férfi mondhat egy iskolás fiúnak, de velem kéne jönnöd a falkám otthonába. Ott tartom a tartalék készletet, és talán nem is probléma, ha nem beszélünk erről ilyen nyilvánosan. -Nem álltak jól a dolgok Nagy-Britanniában a vérfarkasoknak. A Briggs-kormány egyre jobban ránk szállt, mindegy volt nekik, hogy léteznek békések is közöttünk. Ennyit arról, hogy ők minden társadalmi igazságtalanságot rendberaknak, ha megnyerik a választásokat, üres szavak voltak csak. Semmi többet nem tettek annál, hogy hadjáratot indítottak a gazdag aranyvérűek ellen, aztán elkezdték megkeseríteni először a kentaurok, aztán a mi életünket. Már milliószor megbántam, hogy hittem abban, hogy tényleg változást fognak hozni az életünkbe. -Ha ettől egy kicsit jobban érzed magad, otthon van néhány kölyköm, így nem leszel egyedül összezárva velem. Nem szeretnélek megijeszteni. -Jobbnak láttam ezt előre tisztázni, mert már többször akart problémám vele néhány kölyök esetében.
Elmosolyodtam, ahogy kezet fogtunk. Jól van, talán nem lesz annyira megrémülve tőlem.
- Nagyon jól teszed, nem túl jó most a helyzet errefelé. Egy új falka egyre borzasztóbb lázongásokat szervez, ki tudja, meddig képesek elmenni. A saját kölykeimet is féltem tőlük, hogy esetleg belekeverednek valahogyan. Mi igyekszünk békésen élni, de az nem ér sokat, ha vannak, akik viszont tönkretesznek mindent, amiért mi küzdünk. De gondolom, ezt az érzést te is ismered.

Eddie & Atticus

Nem tudom mit gondolhat rólam. Egy ismeretlen srác, aki csak úgy betoppan és eddig még színét - nyomát sem ismerték. Nem csodálkoznék rajta egyébként, ha ezt gondolná rólam, hiszen valóban nem voltam még itt sokat. Az első átváltozásom egy hónapja volt, azelőtt pedig nem sokkal történt a beharapás, és mindez előtt csak néhány hetem volt itt Angliába, hogy felfedezzek, hogy megismerjek embereket. Azóta kicsit csillapodott ez a vágy, kicsit elkeseredtem és még nem igazán tudom, mit kezdhetnék magammal, de azzal bizony tisztában vagyok, hogy a vérfarkasok helyzete jelenleg nem a legfényűzőbb ebben a korban. Nem keresem a kiutat azzal, hogy gazdag, aranyvérű politikusok gyermeke vagyok, amúgy is mindhiába, hiszen ők Amerikában vannak...
- Öhm, hát, rendben. - Nem is az hangzott nekem furcsán, hogy vele kellene mennem, mert amúgy első ránézésre igen megbízható fazonnak tűnik... hanem a falka szó ütötte meg a fülem. Talán egy picit látszik is a meglepődöttség az arcomon, mert egyáltalán nem vagyok képben ezekkel a dolgokkal és hát valahogy úgy képzeltem el amúgy, hogy magányos farkasként tengetik a napjaikat, mint ahogy én is, mert kénytelenek... De ha belegondol az ember, akkor valóban, a falka erősebb, a falka megvédi egymást a nehéz időkben, akik egyedül kóborolnak, azok pedig valószínűleg elsőként fognak elhullani majd. Ebbe belegondolva, kicsit elkap a hányinger.
- Nem igazán vagyok amúgy az az ijedős fajta... de szívesen megismerkednék amúgy... veletek. - Adom be végül a derekam kissé magabiztosabban, már-már kétségek nélkül és remélem nem fogja zokon venni azt sem, hogy letegeztem csak úgy az egyik pillanatról a másikra.
Abba még nem gondoltam bele, hiszen eddig nem is voltam ilyenekkel tisztában, hogy nekem milyen lehetne egy falkában. Talán jó lenne és megtalálnám ott a helyem, de talán a politikai érdekeltségem és vonatkozásaim miatt kiközösítenének vagy másként néznének rám... sok tényező van ami befolyásolhatja ezt a dolgot, de nyilván nem kellene ennyire előre gondolnom, hanem csak simán belemenni és elmenni Eddie-vel, megismerni a falkát és az ott lévő embereket, majd utána ítélkezni...
- Igen, ez egy ismerős helyzet számomra is. Mondjuk még nagyon kevés dolgot tudok... az egész helyzetemről... helyzetünkről, de majd igyekszem felvenni a fonal végét. Az biztos, hogy én nem szeretnék galibát okozni. - Szögezem le ezt első körben, nyomatékosan. Ha már ide jöttem, a Roxfortba, akkor itt szeretném végig vinni most már a tanulmányaimat és talán még folytatni is őket később... de a jelenlegi helyzetemben, ha nem tudom 100%-ban eltitkolni, akkor valószínűleg nem tudom folytatni az életemet a megálmodott pályán. Ki tudja, talán addig még megváltoznak az értékrendjeim is, megvárnám azért, hogy Eddie mit fog nekem mutatni ma, már ha persze mutat valamit és nem csak a kezembe nyomja azt a bizonyos bájitalt...
- Messze van a falkád? - Próbálom felvenni az eredeti állapotom, ami egyébként teljesen más, mint a jelenlegi kis nyomi Atticus, de nagyon nehéz kierőltetnem telihold közeli állapotban mindezt... sőt, úgy átlagosan mindent.

Atticus & Eddie

Nem akartam előre feltételezni róla dolgokat. Nem tudtam, ki fia-borja, honnan jött és hogyan került ebbe a helyzetbe, és nem is érdekelt. Az én dolgom az volt, hogy társaságot, biztonságot és esetleg otthont nyújtsak neki, ha igénye van rá, nem az ítélkezés. Merlinre, elég álszent is lett volna tőlem az, ha mások rossz döntésekre halmozott még rosszabb döntéseit kritizálnám, amikor nekem is akadt miért szégyenkeznem bőven.
Megértettem volna, ha azonnal ellenkezik, hogy nem akar velem jönni, mert egy hatalmas creep vagyok. Tényleg annak tűnhettem, ahogy megpróbáltam áthívni magunkhoz, hiába nem voltak hátsó szándékaim ezzel. Valóban csak a segítség motivált, amit nyújthattam neki, és bennem mindig erős volt a falkaösztön, még akkor is, ha az illető nem volt hivatalosan a tagja a mi kis családunknak. Egy gyerek volt, aki rászorult egy tapasztaltabb vérfarkas támogatására, én pedig erre tettem fel az életemet. Idegen lett volna tőlem, ha nem ajánlok fel neki azonnal mindent, amit csak tudok, még akkor is, ha ezzel elijeszthettem volna.
- Hozzánk bármikor jöhetsz, ha gondod akad, mi ezért vagyunk. -Már nagyon régen feltettem arra az életemet, hogy kölykökre vigyázzak és őket próbáljam olyan vérfarkassá nevelni, aki a társadalom hasznos tagja lehet és teljes életet élhet a kór mellett is. Másra már úgysem voltam jó, és őszintén, nem is akartam az lenni. Sokkal inkább megtaláltam az életcélomat ebben, mint a bájitalfejlesztésben, habár azt továbbra is nagyon élveztem, főleg amióta Ollivanderrel nekiálltunk a főzetnek.
- Ó, szóval neked ennyire friss ez az egész? -vontam fel a szemöldököm. -Ne haragudj, hogy így belekontárkodok a dolgaidba, de… a családod tud egyáltalán róla? Vagy a barátaid, vagy egyáltalán bárki? -A legrémisztőbbek az első hónapok, a saját kölykeim is mindig rettegtek és zavarodottak voltak az első néhány átváltozásnál, főleg a fiatalabbak. Mindig ott maradtam mellettük, de azzal nem mentek sokra, csak engem is láttak ugyanúgy átváltozni, ami egész biztosan nem lehetett felemelő látvány.
Leoltottam a lámpákat az üzletben, és gondosan elfordítottam a NYITVA táblát az ajtón, mielőtt kiléptünk volna. A zár akadt, szokás szerint, már nagyon meg kellett volna javítanom, de jelenleg nem volt rá semmi időm. Sebaj, amíg működik, ez sem akkora gond.
- Innen tudunk hoppanálni is akár, gyalog nem hiszem, hogy még ma odaérnénk. -Felé nyújtottam a karomat, hogy vele együtt tudjak a kabint körülvevő erdőbe hoppanálni. Többszörös védővarázslat vette körbe az otthonunkat, a magunk és mások biztonsága érdekében egyaránt. Engem átengedtek volna, egészen az ajtóig, de Atticust egész biztosan nem, -Ha meggondolod magad, mert nem bízol bennem, teljesen megértem. Ne érezd magad kényszerítve.