A terasz korlátjára támaszkodva kifújtam a cigarettafüstöt. A behajtott üvegajtó mögül még hallottam a tompán kiszűrődő zajt, a kúriában a brit varázstársadalom elitje szórakozott. A beszélgetésük innen kintről érthetetlen morajlás volt csak, elnyomta a zenét, az összekoccanó pezsgős és Lángnyelv-whiskys poharak csilingelését. Muszáj volt néhány percre elszakadnom a társaságtól, nem bírtam tovább a bájmosolyt, a felszínes társalgást, a kínos témák óvatos kerülgetését, mintha nem tudta volna mindenki mi történt a lányommal, hogy annak az embernek az unokaöccse tette, aki néhány méterrel arrébb sütkérezett mások elismerésében a családjával. Korábban azt gondoltam, hogy nekem sosem fog gondot okozni végigmosolyogni és beszélgetni egy ilyen fogadást, de a Carollal történtek, a Kyle Briggs-nyomozás felülírta az elképzeléseimet. Elnézést kértem Grangeréktől, otthagytam a társaságnak Fionát, hogy szórakoztassa helyettem őket - érte úgyis rajongott mindenki, szellemes volt, csinos és zavarbaejtően jól bánt a szavakkal -, majd eltűntem az emberek forgatagában és néhány perc múlva már az üres teraszon találtam magam egy meggyújtott cigarettával, a hűvös esti levegőben. Nem voltam érzelmes ember, születésemtől kezdve arra neveltek, hogy embereljem meg magam, nyomjak el magamban minden fájdalmat és kételyt, az érzelmeknek nincs helye sehol, csak gátolják az előrejutást ebben a kemény világban. Tartottam is magam apám elveihez, még ha kevésbé ridegen és katonásan is, mint ő, azt hittem, mindent felszín alatt tudok tartani. A válásom sem vágott földhöz, ugyanúgy dolgoztam, ugyanúgy haladtam előre már Daphne elviharzásának másnapján, mintha mi sem történt volna. De Carol a lányom volt, az egyetlen kislányom, akivel Kyle Briggs megtette a legszörnyűbbet, amit férfi egy nővel tehet. Nem tudtam kizárni a gondolataim közül, ott volt velem amikor reggel felébredtem, a minisztériumi irodámban, a vacsoraasztalnál, mindenhol. Kinyílt mögöttem az ajtó, először hátra sem fordultam, biztos voltam benne, hogy a feleségem jött utánam. Azonban hiába teltek a másodpercek, nem éreztem meg a vállamon Fiona érintését. Hátrapillantottam, csalódottan, mert Fiona társaságára sem vágytam most, nemhogy másokéra, egy túlbuzgó minisztériumi gyakornokra számítottam, aki ide akart pofátlankodni és előnyösebb munkakörbe hízelegni magát. Ehelyett egy törékeny, szőke lány reszketeg alakját világították meg a teraszon elhelyezett lámpások. Természetesen azonnal felismertem Briggs lányát. - Jól érzi magát, Ms. Briggs? - Látszólag nem volt rendben. Gyűlöltem az egész családját, de ez csak egy kislány volt, aki látszólag nagyon nem érezte jól magát.
Vendég
Pént. Ápr. 17, 2020 11:21 pm
Mr. Dolohov & Naomi
Sycophants on velvet sofas
Az, hogy apa a mágiaügyi miniszter számunkra is változásokat hozott. Részvétel ilyen-olyan rendezvényeken, például egy fogadáson mint ez a mai. Különösebb bajom nincsen vele, hiszen jól tudom, hogy apa mennyire sokat tett azért, hogy az legyen aki most. Büszkén pislantok felé most is ahogy figyelem a megszokott légkörben. Annyira magabiztos és megingathatatlan, olyan tökéletes az egész kiállása, a modora. Csoda, hogy ugyanerre törekedek? Mégis hogyan nézne ki, ha a mágiaügyi miniszter lánya nem lenne annyira tökéletes, mint az apja? A családom nagyon jól tudja, hogy ez valószínűleg sosem fog bekövetkezni, sokat nem tehetünk ellene és emiatt apa sem hibáztat. A pánikrohamok születésem óta velem vannak, néha ritkábban, néha gyakrabban jöttek elő, s hiába próbálkoztunk a varázsló- és a mugli orvosoknál is kezeléssel egyik sem volt az igazi. Sosem leszek emiatt az a tökéletes lány, aki lenni szeretnék az apámnak. Ez az első ilyen nagyszabású fogadás az unokatestvérem halála óta. Régebben ő is mindig itt volt, most meg... Jó kapcsolatom volt vele, s talán ez az oka annak, hogy én érzem a hiányát innen. Minden bizonnyal egymást rántottuk volna ki a kínos "És továbbtanulsz? Mit?" kérdésekből, amik így szépen záporoznak felém udvariasnál udvariasabb megfogalmazásokban. Tudom, hogy sok jelenlévőnek a gyereke jár velem együtt a Roxfortba, miért nem foglalkoznak a saját gyerekükkel? - Elnézést, hozok még egy italt -koptatok le udvariasan egy társaságot, szememmel pedig egy pincért keresek. Kaptam már egy két furcsa pillantást a pezsgőspoharamra ma este, nem értem miért ennyire maradiak itt páran, miért ne lenne szabad nekem is koccintani párat? Az én apám a legnagyobb ember ezen az eseményen, szóval most nehogy már ezen problémázzon bárki, még talán el is várná, hogy koccintsak rá pár ismerősével. Kezemben a pohárral nézem végig a tömeget szokás szerint ismerős arc után kutatva, akihez menekülhetek az idióta kérdések elől. Eric elfoglalt, még talán pont jól is érzi magát. Megremeg a kezem, reflexből pillantok le rá, hogy kifolyt-e valami aztán a kezemre nézek, ami alig bírja már tartani a poharat, ezért azt inkább leteszem az első asztalra mellettem. Anyát keresem a tömegben, beszélget, apa... Nem apát most nem zavarhatom, Eric pedig... Eric pont most megy apához, kezet fognak, akkor tuti most mutatta be neki. Francba, hogy pont most. Kétségbeesetten kutatok menekülési útvonal után ami lehetőleg minél közelebb van, így jutok el végül a teraszra vezető ajtóhoz. Itt nem lesz senki, ha mázlim van akkor a pánik is elmúlik mire bárki utánam jönne. Tartottam magam a tőlem telhető legjobb módom amíg kiértem, nem is csoda, hogy amint kiérek már is nehezedik a légzésem. Még sikerül becsuknom az ajtót, de a kilincs hidegsége egyre feljebb kúszik a tenyeremtől, egyre jobban remegek. A falnak támaszkodok, egyik kezem a mellkasomhoz kapom. Talán ettől könnyebb lesz a légzésem, de nem. Már késő ahhoz, hogy a táskámba irányítsak egy invito zacskó-t, nem tudnám elég határozottan és egybefüggően kimondani. Most mi fog történni? Nem, nem jöhet ki senki, az mégis milyen lenne, ha kiderülne, hogy ezen a fogadáson pánikrohamot kapott a miniszterelnök lánya? Mit szólna apa? Talán szégyenyt hoznék rá? Veszélyeztetném a pozícióját? És a tekintélyét? Egyre több aggasztó kérdés kezd el ezekkel kapcsolatosan lejátszódni a fejemben. Rettegek attól, hogy ártanék neki. Rettegek, hogy csalódna bennem... Fel sem tűnt amikor kijöttem, hogy van itt valaki, talán azért, mert már elkezdődött akkor ez az egész. Felnézek a padlóról, bizonyára falfehér leszek egyből, amint meglátom, hogy ki van idekint velem. Mr. Dolohov... Most fogom tönkretenni apát, ez biztos, vége lesz mindennek és én tehetek majd az egészről meg ez a betegség. - I-i-igen - határozatlanságom csak úgy sugárzik ebből az egy szóból. Hülye is látná, hogy mennyire félek.
