kései randevú - devon x helena

Dev & Helena

Most már több, mint fél éve lakom itt és rettentően hálás vagyok Hestiának, hogy befogadott. Nem lett volna kötelessége, hisz nem közeli rokona vagyok, ráadásul a Leswynekkel köztudottan egész rossz viszonya van. Már ami az apámat és a bátyámat illeti még meg is érteném, ha két mukk után kipenderített volna.
De nem így történt, kaptam egy szobát, ugyan nem túl nagyot, de van egy kis nyugtom az itteni olykor őrjítő nyüzsitől. Nem panaszkodom, legalább nem szívják 0-24 órában a vérem és még nem hordtak le egyszer sem. Ideális alkalom ahhoz, hogy tanulásra adjam a fejem és nem kicsit belemerülhessek az új anyagokba, beadandókba, vagy ha úgy adódik, akkor levezethetek egy komplett saját testsúlyos edzést anélkül, hogy bárhová be kellene kérnem magam.
Az ilyen tanulások viszont éjszakába nyúlóak és mit nem az ember fia megéhezhet, ha nagyon belemerül. Már túl egy fagyin, két szelet csokin most inkább épp innivalót kívánnék. Elég egy pillantást vetnem a szívószálas poharamra, hogy tudjam, bizony kiürült, ideje lenne feltölteni. Felnyalábolom az eszközt és halkan kisurranva az ajtón lefelé indulok el. Már rég tusoltam, mi több, azóta rá két órára megejtettem egy újabb frissítő zuhanyt is, így most laza pizsi nadrágban, ami a bokámnál gumisan zár, illetve egy trikóban indulok el innivalót vadászni. Persze a halk lépteimet meghazudtolja az utolsó lépcső hirtelen roppanó nyikorgása. Megállok egy percre, majd ahogy fellesek és semmi mozgást nem tapasztalok, elindulok tovább. Irány a konyha.
Aztán amilyen lelkes lendülettel indulok neki, úgy fejelem a sötétben telibe a hűtőajtót. Á, basszus, későn vettem észre, hogy a hűtő amúgy világít, mert nyitva van. Sziszegve tapasztom a tenyerem a szemöldökömre, miközben hátrahőkölök.
- Bocs, ne haragudj, nem láttalak. - magyarázok még mindig csukott szemmel, de most már lassan megállva egy helyben.

Dev & Helena

A fejem nagyot koppan, a hűtőajtó pedig lusta lendülettel araszol egyet. De be bizony nem csukódik. Annál is inkább nagyobb a megilletődöttségem, amikor meglátom a lány kezében a kést. Rögtön elcsitulok és csak meredek rá. Oké, hogy láttam rajta, nem szívleli igazán a társaságomat, de most akkor meg akar ölni?
Zavartan köhintek egyet, amíg leteszi azt és becsukja a hűtő ajtaját. Ő is hamar megtalálja a hangját, ami végül is jó, már abból a szempontból, hogy nem hagyja hidegen az, hogy épp az imént baleseteztem egyet. Nem mondom, hogy nem esik jól az, hogy végre nem kinevetnek, hanem megkérdezik, minden rendben? Olyan átlagos gesztus az. Mint köszönéskor mikor megkérdezik, hogy vagy? De az ember akkor tudja igazán felértékelni ezt a helyzetet, amikor megéli a hiányát.
- Jól, köszönöm. - motyogok, lassan elhúzom a kezeimet a homlokomról. A szeme csak azért nem lábad könnybe, mert mégsem az orromat találtam el. De a szerencsémet ismerve az sem kerül el sokáig.
Csak figyelem, ahogy elkezdi összeállítani a szendvicsét. Nehezen találom meg a saját hangom, de azért a kérdése motiváló tud lenni. Ummm... A poharamra sandítok, majd fel rám.
- Megszomjaztam csak. Te meg ahogy látom éhes vagy. - nahát, ezt a nyilvánvaló észrevételt Selwyn, gratulálok! Ülj le, egyes. Töltök még abból a finom mugli üdítőből a pultról a poharamba, majd lassan mellé telepszek. Nem lenne illendő csak úgy itt hagyni.
- Nem, köszönöm, én már... ettem. Meg sajnos a lecke nem fogja megoldani magát. Te miért maradtál ilyen sokáig fent?

Dev & Helena

Olyan rég volt már egy hangos szó, egy vita, egy méricskélő megjegyzés, hogy már egészen elszoktam tőle. Épp elég számomra az, hogy az apám a sötét varázslatok kivédése órákon engem forszíroz és néz ki magának kísérleti nyúlnak. Nem tudom, hogy a többiek kapcsoltak-e már, hogy a fia vagyok, de talán addig jó ez, amíg senki nem tudja. Én sem reklámozom, ami pedig a tantárgyat illeti, egyszer csak az órák is elfogynak.
De tudom, hogy rettentő sokat kell ahhoz tanulnom, hogy álljam a strapát. És ami azt illeti, dolgoznom is kell. Néha kikapcsol a kutyasétáltatás, néha az agyamra megy a sok dokumentáció, amit aprópénzért írogatok és rendezek a megfelelő módon. Néha jó lenne valami rendesebb munkát is találnom, ami jövedelmezőbb lehetne. Nem kényszerülnék most a Jones család nyakára.
gazából én lihegtem túl ezt az egész ijedősdit. De most kit nem kerülgetne a frász, ha az éjszaka közepén kést szegeznek rá? Lassan megnyugszom és eszembe jut az is, amiért jöttem. Voltaképpen csak ennyi lett volna. De nem fogok szó nélkül elmenni a lány mellett, amikor náluk lakom és ők voltaképpen megvendégeltek.
- Semmi gond, én voltam a figyelmetlen. - szabadkozok és egy aprót mosolygok rá. Nem tudom, hogy neheztel-e egyáltalán rám.
Csak figyelem, amit csinál, de inkább próbálom azt sem fixírozni. Biztosan zavaró, ahogy árgus szemekkel megbámulom egy szendvics elkészítését. Mintha most hoztak volna elő a bányából és sosem láttam volna ilyet. Nálunk nem dívik az éjszakai evészet, az pedig hogy mi készítsük el az ételeket, felejtsem is el sürgős gyorsan. Persze könnyedén alkalmazkodok én az új helyzetekhez, nem fog el az undor, ha bármilyen kaját meg kell fognom, esetleg el kell készítenem. Legfeljebb finom nem lesz.
- Ah... az nem jó. Megzavarodott az alvásritmusod? - kérdezek vissza teljesen él nélkül a hangomban. Oké, ez rossz téma.
- Ne haragudj tényleg, hogy megzavartalak, a tanulás mellett jó, ha pörget a cukor. Az a baj, én meg elalvással küszködök. Pedig nem szabadna.
Meg is szívom a szívószálat, kortyolok párat az üdítőből.
- Nem zavar téged, hogy most itt vagyok, ugye? Hallottam, hogy te... nem igazán tudtad.

Dev & Helena

Csak hallgatom, amit mond. Igazából már nem is nagyon figyelem, ahogy kaját csinál, nyilván nem fogom kinézni a szájából. De azért tegyük hozzá, tényleg guszta az a szendvics. Lassan elleszek a saját italom szürcsölgetésével. Ami pedig azt illeti, tényleg elég finomak a mugli italok. Azt hiszem csak nem akarom észrevenni, mennyire nem kíván a háta közepére sem. Oké, idegen vagyok. Még akkor is, ha a rokona. Nem tudom, Hestia mondta-e neki, hogy miért vagyok itt és miért fogadott be. Lehet nem is kellene csak úgy megosztanom vele, nem tudom. Sok mindenen kattog éjszaka az agyam.
- Azt mondják, a kevés alvás a zsenik módszere. - próbálom enyhíteni a hangulatot. Én tényleg mindent megteszek, bár lehet csak az időzítés nem jó. Lehet nála sosem jó és legjobb az lenne, ha elkerülnénk egymást.
- Oh... nos... azt hiszem akkor jobb lesz, ha visszamegyek a szobámba. - értem a célzást, még ha szabadkozik is. Tudom, hogy ilyenkor mennyire dolgozik az emberben az illem, mert nem így nevelték, mert nem ilyenre tanították, mert ez csak a sajátos szókimondóság. Sokáig én is vívódtam, de tudom, hogy mikor kell így megszólalni. Most megteheti, nem vehetem igazán magamra. Ő lakik itt, én pedig betolakodtam az életébe.
- Nem baj, semmi gond. Megértem. Nem sűrűn láttál még, idegen vagyok neked, most pedig belemásztam az aurádba. Megértettem. - oké, ez így tényleg kezd elég kínos lenni és én is csak kínosan mosolygok és magyarázok. De tényleg ez az igazság. Megértem.
Jól van Dev, jól elbasztad. Lehet ha most békén hagytátok volna egymást, akkor másnap tök jó kedvvel leültök beszélgetni. Most pedig csak magyarázunk mindketten valamiről, aminek igazán mélysége, tartalma sincs. Ha lány lennék, sikítva menekülnék el. Amúgy is.
- Tudom. De akkor sem így illene. Edd csak meg, majd reggel találkozunk. - feladom, elengedem végül a küszködést és egy mosollyal nyugtázom, hogy lehet ez lenne a legjobb megoldás mindkettőnknek. Mégis még téblábolok egy helyben. Miért olyan nehéz megfordulni, elindulni és nem égetni magam?

Dev & Helena

Csak kis mosollyal rá hagyom a dolgot. Zseni, vagy sem, nem ismerem annyira, hogy tényleg igaz-e, de úgy gondolom, hogy elég hízelgő, hogy ilyen témáról beszélgetünk. Nem minden áron szeretnék jó benyomást kelteni a szemében magamról, de azt hiszem jobb, ha megbarátkozunk egymással. Egy darabig biztosan itt leszek, amíg nem is tudom, rendes munkát nem kapok valahol, aztán esküszöm nem forgatom fel a család életét a továbbiakban.
A kezdeti félreértés hamar átcsap maradásra bírásba. Ami azt illeti, ez pedig nekem hízelgő, hogy marasztalna, mert tényleg úgy éreztem egészen eddig a pillanatig, mintha ő nem igazán kedvelne. Igazából nem tudom, Joneséknél hogy dívik és mik a szokások, én tényleg próbálok a legkevesebb vizet zavarni és meghúzni magam annak a kis szobának a szerény hajlékában.
Azért díjazom egy széles mosollyal a humorérzékét, az aurás megjegyzésével elég jó pontot szerez nálam, hogy az utolsó csíráját is elhessegessem a gondolatnak, hogy elmenjek.
- Biztos? - azért még megkérdezem, nem akarok tényleg tolakodó lenni. Ellenben tényleg jobban esne egy éjszakai társaság, mint a könyvek fölötti görnyedezés. Tudom, a lecke nem fogja megtanulni magát, de pár percet tudom nélkülözni, nem?
Én aztán visszaülök arra a székre, azon ne múljon. Kényelmes nekem az asztalra feltámaszkodni, egy picit előre dőlni és belekortyolni a szívószállal a kólába. Finom, ez kétségtelen. Alighanem könnyen a rabja lehetek, ha nem vigyázok. Veszélyesek a mugli nyalánkságok is, hát még ha többet is megismerek.
- Te még a Roxfortba jársz, igaz? - hát persze, kézen fekvő, okostojás. Ezért nem volt itthon. De valahogy el kell indítanom ezt a beszélgetést is. Mégis valahogy az jár a fejemben, hogy mióta is?
- Ti éltetek kint Amerikában is, igaz? Milyen ott?

Dev & Helena

Oké, amikor már azt hiszem, hogy ismerem a lányok viselkedését, akkor jövök rá, hogy mennyire távol állok a valóságtól és igazából baromira nem tudok semmit, de semmit az ég adta világon. Nem tudom hová tenni a megjegyzését, így aztán csak belemerülök az édes tudatlanság tettlegességébe és nemes egyszerűséggel egy könnyed mosoly kíséretében megrántom a vállam. Mindegy is igazából, hogy mit gondoltam, mert biztosan félreértené, mint ahogy ezt a megjegyzésemet is.
Nem figyelem folyamatosan őt, én jól elszórakozok azzal is, hogy nézzem a feketéllő innivalóban gyöngyöződő buborékokat. Milyen furcsa, hogy a muglik mágia nélkül is kitaláljanak ilyen apró, de annál látványosabb dolgokat. Na de azért felpillantok néha, ne tűnjek már dilisnek, aki csak a poharát szuggerálja. Csak hevesen bólogatok a kérdésre.
- Igen, az. A családom legnagyobb szégyenére. - mondom mindezt amúgy baromi büszkén, mert ha csak egy kicsit is ismeri a családomat, vagy hallott róluk, akkor tudhatja, hogy eléggé képtelenek elszakadni a régi halálfalók és az aranyvérmániákusok vallotta elvektől. Tulajdonképpen ezért is vagyok itt, ezt pedig egy percig sem fogom tagadni, ha rákérdezne.
- Azzal nincs semmi baj, ha honvágyad van. De biztosan megtalálod itt is a számításaidat, az új barátaidat, akkor talán könnyebben elviselhető. - annyira nem forszírozom a témát, mégis kicsit úgy érzem, hogy ez egy közös pont lehet bennünk, csak mégis másképp.
- Tudod... kicsit talán nekem is. Mármint nem vágyom vissza az otthonomba, de hiányoznak személyek. - ezt még így magamnak sem mondtam ki hangosan. De mégis megkönnyebbülést érzek, ahogy kimondom hangosan is. Nem kell ahhoz lángésznek lenni, hogy ez alatt kire gondolok, de ő biztosan nem ismeri annyira közelről a családomat.
- Most azt hiszed, hogy ellent mondok magamnak és felmerül benned a kérdés, hogy akkor mit keresek itt, mi? - azért kapcsolok ám, hogy sikerült úgy fogalmaznom, mint aki amúgy csak rohadtul potyára van itt.

Dev & Helena

Azért a cinkos mosoly kiül az arcomra, ahogy látom, hogy tetszik neki a téma. Talán érti is, hogy miről papolok, bár az egész Roxfort a mai napig tele van előítéletes diákokkal, mert egy generációnyi reform sem volt elég ahhoz, hogy megszűnjenek a közhelyes és elítélendő dolgok. De ebbe most nem is akarok belemenni és untatni vele egy tizenévest. Biztosra veszem, hogy a maga módján neki is megvan a saját véleménye mindenről.
Az azonban meglep, amit a lányokról mond. Ha nagyon megerőltetem magam, akkor is meg tudnám számolni egy kezemen, hogy tizennégy évesen hány lánynak kellettem. De még tizenöt évesen is... nullának. Kis seggdugasz voltam, akin mások vígan kiélhették a szadizós kedvüket. Aztán persze lehet, hogy megváltozott a helyzet, de én olyan elvakultam beleestem Dominique Weasleybe, hogy az valami hihetetlen. Aztán már nem érdekelt egy másik lány sem.
- Hát... nem tudom, lehet, amikor nagyon kijött rajtam a kamaszkor, nem rajongtak értem a lányok. De engem nem is érdekeltek, legalábbis a többi, egy lányt leszámítva. - vonom meg a vállam. Hogy legyezi-e ez az egómat? Kimondottan. Azt hiszem ilyennel még sosem szembesítettek és ez ó érzéssel tölt most el.
- Szerintem mindenki olyan, amilyen. És biztos, hogy bizonyos emberekkel nem vagy kompatibilis. De az is tuti, hogy olyanok is vannak, akikkel meg pont a hasonlóság miatt lehettek jóba. Ez ilyen, nekem azóta sem sok barátom van, hogy végeztem a suliban. Egyszerűen másmilyenek vagyunk, nem keresztezzük egymás útját. - oké, bölcs beszélő, most már tényleg igazán eldugulhatnál. De igazából meglep, hogy ilyen témáról beszélgetek vele, amikor megláttam idebent, nem gondoltam, hogy itt ragadok vele és szót is értünk.
A család téma már egészen más. És nem is tudom, hogy mit tud, vagy tud-e egyáltalán valamit és mit érdemes neki elmondanom. De ahhoz joga van, hogy elmondjam, mit keresek itt.
- A családom bonyolult. Apámnak nem csak az volt a baja, hogy milyen házba kerültem, hanem az is, hogy nem az ő elveit fújom. Szóval megpattantam tőlük. Fogtam a cuccom és eljöttem egy családi vacsoráról. Aztán... próbáltam meghúzni magam barátoknál, de hamar útban voltam nekik. Szóval felkerestem anyukádat, hátha tudna segíteni nekem. Nem akartam visszamenni, ti pedig az év nagy részében a szélrózsa minden irányába mentek. Csak aludni és tanulni járok vissza a kölcsön kapott szobába.

Dev & Helena

Soha ne mondd, hogy soha, nem igaz? Amilyen háttérrel rendelkezem, amilyen végtelenségig feszegették az én türelmemet és a szívósságomat, ez a lány annyira nem tudja már piszkálni. De még csak kicsit sem. Ha esetleg mégis így lenne, akkor ez esetben csak gratulálni tudnék neki. Néha talán Domi cirógatja a hozzáállásával, amikor túlságosan féltékeny lesz a semmire, vagy bolhából csinál elefántot. Az bizony megesik és összeveszünk. De soha semmilyen komolyabb megnyilvánulásom nem volt még és gyanítom, hogy nem is lesz. Ahhoz túlságosan jó nevelést kaptam anyámtól, amiért a végletekig hálás vagyok. És talán az egyetlen személy az életemben, aki azóta hiányzik, amióta csak eljöttem. Az apám egy görény, de anyám nem azt érdemli, hogy két seggfej között őrlődjön.
- Ez ilyen közhelyes dolog? Már az elérhetetlen felsőbb évesek. Én már láttam olyat, hogy egy felsőbb éves kavart egy ilyen te korodbelivel. - mert nem évekkel korábbról van ugyanis szó, én tavaly végeztem a Roxfortban és az első évemet koptatom az akadémia falain belül. Meglehetősen pörgős és aktív ez az év, lévén, hogy aurornak tanulni nem csak elmélet, hanem komoly gyakorlati vonzattal is jár. Meg kell hagyni, hogy épp csak sikerült felvennem azt a ritmust, amivel még talán apámnak is meg akarom mutatni, hogy mennyire de mennyire jó auror válik majd belőlem. Le fog esni az álla, aztán majd leshet, ha tényleg egyszer munkába állok. Igaz, ez az egész csak egy fantazmagória, a jövő zenéje és addig még el kell jutni is.
A pesszimista hozzáállását nem értem. Úgy csinál, mintha sok éves rossz tapasztalata lenne ebben és őt mindig bántották volna. Pedig ha valakit, akkor engem basztattak annyit, hogy egy életre elmehetett volna a kedvem a barátkozástól. Nem így történt és azóta is töretlen sok minden kapcsolatom.
- Ha kicsit türelmesebb vagy, akkor hidd el, hogy beérik az. Tudod, mint a jó bor. - eresztek meg egy szórakozott vigyort. Arra tényleg semmi oka nincs, hogy ennyire negatívan lássa az életet, hisz még nagyon kis zsenge lány.
Azért a válasza megmosolyogtat. Azt hiszem itt merőben más dolgokról van szó. Én leléptem, úgy örökre, hogy szóba sem állok a családommal, ez pedig nem összetéveszthető a tinédzseres lázadozással, ami a legtöbb fiatalban megvan. Én nem feltétlenül hagytam volna el idő előtt az otthonom, de most már mindegy.
- Miért? Szerintem anyukád jó arc, nem hiszem, hogy annyira idegesítő lenne, hogy lelépj, mert annyira rossz neked. - nem kötekedésből mondom, inkább érdeklődésből, hisz azért ezekbe a családi dolgokba nem látok bele. Igazából nem is akartam, de ha már így alakult a beszélgetés, akaratlanul is belenyúltunk.

Dev & Helena

Nehéz úgy szót érteni egy lánnyal, ha teljesen más véleményünk van a világról, de az vesse rám az első követ, aki azt mondja, meg sem próbáltam beszélgetni vele. Amennyire nem történt meg régen, hogy végeztem a Roxfortban - hisz egy éve sincs annak -, annyira nehéz visszazökkennem az akkori énem felfogásába. Pedig még az emlékeim is elég frissek, hogy így történhessen. De egyszerűen annyit fordult velem a világ azóta, hogy nem tudnám már úgy kezelni a dolgokat, mint akkor tettem azt. Ez egy ilyen dolog, amiket pedig állít, azokat nehéz realizálnom. Tényleg nagyon vak lehettem, ha nem vettem észre, hogy ezt nagy iparban tolják. Vagy ez az elfogadott és általános? Mert akkor bennem működik valami nagyon rosszul, hogy egy velem egykorú lánnyal jöttem össze. Mondjuk vannak is belőle gondok...
- És téged még nem is érdekelnek egyáltalán a fiúk? - kérdezem egy picit meglepetten. Mennyi idős, tizenhat? Ennyi idősen ha mást nem, beszélni szoktak róluk. Hogy miért tudok ilyeneket? Tizenhat évesen nem igazán voltam egy kifejlett egyed, ellenben a leckém az mindig kész volt és előszeretettel csacsogtak a közelemben, miközben próbálták lemásolni rólam a beadandót. Már ha hagytam nekik ugye...
- Hát rendben. - én feladom. De tényleg. Nem tudom mit mondhatnék neki azon kívül, hogy rendben, mert végtére is elég szűkszavú. Bármennyire próbálok vele beszélgetni, valahol mindig megakad a beszélgetésünk.
- Akkor mit szeretsz? - én próbálkozom, Merlin látja a lelkem, hogy így van.
Ellenben már gondterheltebben csóválom a fejem arra, hogy az anyukájáról miképp vélekedik. Biztos van benne valami, hisz ő azóta ismeri az anyját, amióta csak az eszét tudja. Velem pedig mint vendég eleve nagyon kedves.
- Én a végtelenségig hálás vagyok, hogy befogadott. Ha nem is hosszú időre. Hidd el, hogy vannak nála rosszabb szülők. Ő egyszerűen csak hozzájuk képest jó arc. Kedves, megértő...

Dev & Helena

Hümmögve bólogatok az igen csak szűkszavú válaszára. Megfordul a fejemben, hogy lehet félreérti a helyzetet és azt gondolja, szerintem ez gáz dolog lehet, pedig nem. Vagyis nem tudom, hogy mire gondoljak vele kapcsolatban, de én ugyanebben a helyzetben voltam és vagyok jelen pillanatban is. Összejönni valakivel komoly dolog, sokan pedig szinte divatot csinálnak belőle és úgy tesznek, mintha csak kifújnák az orrukat. Na mindegy is, a szüleim érdekházasságából kiindulva pedig végképp nem akarok kapkodni, mert nem szeretnék belefutni egy hasonló arcul csapásba. Ha nekem valaha is lesz családi életem, akkor az legyen normális, ne pedig szenvedjenek a felek. Mindegy is, kicsit messzire szaladtam gondolatban és erről le is állítom magamban.
- Nem baj, ha a dolgok csak később alakulnak. - vonok végül vállat és ismét belekortyolok a kólámba.
Jobb is, hogy valami egészen más témára térünk át, amiben reménykedek, hogy többet tudok hozzászólni. Megértem, hogy teljesen más az érdeklődési körünk és másképp szemléljük a világot, hisz én elég ritkán értettem szót valaha is velük. Domi pedig kivétel, mert ő kivétel.
- Festesz is? - táncolni annyira nem tudok, olvasni mániám, de jobban megragadja a figyelmem a festészet. Vajon van hozzá érzéke is? Persze nyilván én abból indulok ki, hogy megrekedtem egy nyamvadt pálcikaember szintjén és igazából mindenki mást csodálok, aki nálam szebbeket pingál.
- Egyszer megmutathatnád. - mondjuk a napokban, úgy értem. Vagy nem is tudom, ha van hozzá kedve egyáltalán. Másrészt pedig egy remek alkalom arra, hogy kicsit másabb legyen a véleménye. Nem magam miatt, miatta. A lelkemre venném, ha miattam érezné magát otthon kényelmetlenül.
- Szintén olvasni, újabban többet sportolok is és a varázslósakkot is szeretem. De jöhet a csoki minden mennyiségben és a kedvenc csapatom a Tutshill Tornados. - fejtem ki bővebben a személyes kedvencemet, persze nem kezdek el áradozni róla, ha nem vevő rá. Tudom, hogy sokan nem osztják az ízlésemet, én pedig megtanultam, hogy néha hallgatni arany.
Hirtelen fakad ki, én pedig nem tudom, hogy akarjam-e kezelni ezt a hirtelen jött őszinte megnyilvánulását. Lehet, hogy eddig csak nem hallgatta meg senki és ezért volt ilyen végig?
- Nem vakít el, egyszerűen már elég sokfajta embert láttam ahhoz, hogy megítéljem anyukádat. Mondjuk az feltűnt, hogy nem sokat tartózkodik itthon akkor sem, amikor itthon vagytok. Erre gondolsz, ugye? - annyira szürcsölöm a kólát közben, hogy már csak a szívószál szörcsögő hangjára figyelek fel, ami csak egyet jelent, kiürült. Na meg eszembe jut, hogy amúgy már rég tanulnom kellene.
- Te csinálsz valamit még este? Mármint erre visszatérhetnénk később is, ha gondolod. Rám vár még egy beadandó holnapra. - nem akarom őt lerázni, szóval szégyenszemre húzhatom be fülem és farkam, hogy aztán feltápászkodjak és a poharat a mosogatóban elöblítsem, a szívószálat kidobjam, neki jó éjszakát kívánjak és feltrappoljak a szobámba.


//köszi a játékot, élmény volt //