Ideges voltam. Egyrészt azért, mert úgy döntöttem, megvárjuk a következő roxmortsi hétvégét és akkor viszem el őt randizni, legálisan, valami egyszerűre, mert nem szerettem volna túlzásokba esni. Persze nem tudtam, hogy ő mire számít igazán, sőt, még én sem tudtam mi lesz ebből valójában... aztán csak eljött az idő, amikor indulnom kellett. Albus értetlenül nézett rám, ahogy egyik sarokból a másikba rohangáltam, majd lesimítottam a hajam a tükör előtt, végül pedig összeborzoltam. Nem tudtam, mit fogok neki mondani ha meglátom, sőt... azt sem, hogy hogyan viselkedjek majd. Laza legyek vagy komoly? Sokat beszéljek vagy keveset? Mit illik ilyenkor egyáltalán? Azt sem tudom mit jelent igazán a randi fogalma. A megbeszélt idő előtt nagyjából fél órával érkezem a Három Seprű elé. Nem öltöztem ki túlságosan, de azért csinosban várom őt itt. A nap süt, az idő szép, és a rózsa... úristen a rózsa! Mivel a virágot a hálóteremben felejtettem és már időm nem lett volna visszamenni érte, gyorsan futkosni kezdtem a faluban. Egyik boltból a másikba, lóhalálában, miközben egyik eladó a másikhoz irányított. Közben az időt figyeltem, mert nem akartam, hogy ő korábban ott legyen, így ha azon múlik az egész, hogy lesz e virág vagy sem... hát akkor inkább nem lesz. Valahogy biztos voltam benne, hogy sikerül elrontanom a randit, főleg az idegességemmel, de azzal nagyon. Szerencsémre az utolsó pillanatban tudtam szerezni egy szál rózsát, sőt, ez még talán szebb is mint amit eredetileg hoztam volna. Kék masnival a szárán, az illata pedig olyan finom, pont mint Rose-nak. Most már csak akkor bukok be, ha nem tetszik majd neki ez a virág. A neve is ez, csak nem fog elküldeni vele melegebb éghajlatra! Idegesen toporogtam, és amikor megláttam őt közeledni, hevesebben kezdett verni a szívem. Mit mondjak, mit mondjak? Nem akarom leégetni magam és hát... a múltkor a gyengélkedőn amúgy is sok kérdést hagyott bennem, amiket már kicsit sikerült eltemetnem magamban, de még mindig nem vagyok biztos abban, hogy az udvarlásom eredménnyel jár majd... - Heszia. - Mosolyodom el kínosan, egy 'helló és szia' összességével, nem tudtam, melyik lenne a jó és hát félúton meggondoltam magam - Ezt neked hoztam. Remélem szereted. - Rózsát a rózsának. Átnyújtom, aztán pedig a fogadó felé bökök fejemmel. - Bemegyünk? - Gyerünk Scorpius, oldódj fel végre! Ez a merevség nem fog jót tenni a napnak. Kíváncsian kémlelem Rose arcát, vajon ő mit gondolhat most?
Vendég
Vas. Ápr. 12, 2020 10:21 am
Rose & Scorpius
First date
Hát, ez a nap is eljött. Nem is lenne vele semmi gond, kivéve hogy... kivéve, hogy van. Illetve nem, nem azzal van a gond, hogy hová is készülök épp, hanem velem. Meg azzal, hogy hogyan is készülök éppen oda, ahova. Jó, mondjuk ki, nevezzük nevén a gyereket: Randira készülök Scorpius Malfoyjal. Én! Ez azon kevés dolgok közé tartozik, amiket még álmomban sem gondoltam volna soha. Pedig ébren is elég élénk képzelőerővel rendelkezem... álmomban meg aztán főleg. Már önmagában amiatt is elég ideges vagyok, hogy mégis mit is tudunk mi kezdeni egymással. Mert, valljuk be, azért ez mindkettőnknek elég új helyzet lesz, ráadsul még mindig csodálkozom magamon, hogy igent mondtam neki. És ha nem lenne elég gáz a helyzet így is, megintcsak sikerül hoznom a formámat, ugyanis nagy rohanással készülök, mert megint késésben vagyok. Biztosra nem fogadunk alapon megmondom, hogy igen, megint a pályán mulattam az időt, ami sikeresen elrepült... meg én is. Hoppá. Úgyhogy most rohamtempóban magamra kaptam egy kényelmes, csinos, ugyanakkor nem túl kihívó ruhát, és: irány Roxmorts! Fenébe, miért nem tudok hoppanálni? Egy csomó problémától megkímélném magam vele. Szerencsére sikerül időben érni a Három Seprűhöz, Scorpius pedig már ott várt, egy szál rózsával a kezében. ~ A franc, ha most az jön, hogy rózsát a rózsának, akkor... basszus, azt hiszem, most fogom megbánni, hogy segítettem neki! Ez kicsit... kínos~ - Neked is heszia! Köszönöm szépen! Igen, szeretem! Honnan tudtad? Köszönök mosolyogva és elveszem tőle a rózsát. Ilyenkor nem örülök, hogy romantika is van a világon, mert nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez, és elé feszélyezve érzem magam - ami valószínűleg látszik is, tekintve, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy tiszta piros a fejem. Már megint. De meg kell hagyni, figyelmes. Kíváncsian, érdeklődő tekintettel veszem szemügyre a fiú arcát, amin szinte ugyanaz az idegesség, izgatottság látszik, mint amit én is érzek. Hát, érdekes napnak nézünk elébe, az egyszer biztos. - Persze, mehetünk! Bólintok, és már épp indulnék előre, mikor eszembe jut, hogy lehet, nem kéne, hátha akar még mondani valamit. Bár, ez hülyeség, elvégre bent is ugyanúgy tudunk beszélgetni. Éljen, az idegesség kezd az agyamra menni. Az idegesség is.
Mosolyogva üdvözlöm őt de látszik rajtam az izgatottság és az idegesség is picit. Főleg, hogy nem tudok megállni egy helyben, főleg hogy a kezemben szorongatom a rózsát és még arra sem figyelek amúgy, hogy a tüskéje beleállhat az ujjamba. Szerencsére nem történik ilyesmi és tisztán, vérmentesen tudom átadni a virágot a lánynak. Igyekszem leolvasni az arcáról mit gondolhat, de nekem úgy tűnik, örül ennek a gesztusnak és én pedig picit megnyugszom... - Hát, csak tippeltem. - Tekintetem egy kicsit az ég felé emelem, nyilván gondolhatja, hogy Albusnak is köze volt ehhez. Aztán ismét rámosolygok. Teszik, ahogy az arca kicsit vörösebb lesz, de ezzel együtt az enyém is, mást nem is vártam, de inkább látsszon mindkettőnkön, hogy kicsit izgulunk, mint hogy teljesen közvetlenül, tegyünk az egészre és majd lesz ahogy lesz... az nem lenne szerintem jó felfogás. Kinyitom előtte az ajtót és beengedem udvariasan Rose-t előre. Ez az erényem azt hiszem nagyon jó, már kiskoromtól kezdve tanítottak az udvarias viselkedésre, ahogy egy aranyvérűhöz illik és később még magam is bővítettem a tudásomat különböző könyvekből. Körülnézek, ahogy beérünk, szerencsére, még nincs annyira tömve a hely... a diákok nagy része először amúgy is a faluban hesszel, édességboltban tömörül, és csak később, a nap legvégén ülnek be egy jó vajsörre. Nekem valahogy fordított tervem van. Unalmas lenne egy helyben itt végig, de ha már randi, hát akkor adjuk meg a módját. Az egyik asztalhoz megyünk, sarokpaddal, intek a lánynak, hogy foglaljon helyen. - Vajsör? - Tudjuk, ebben a kocsmában szinte csak a vajsörhöz értenek. Ha belemegy, akkor még mielőtt helyet foglalok elmegyek megrendelem, és csak utána ülök le Rose mellé, persze óvatosan, nem tolakodóan, kicsit távolságtartva. - Miújság? Milyen volt a heted? - Érdeklődöm először csak sablonosan, egyszerűen. Remélem, ezzel kicsit feloldom majd a hangulatot és könnyebben szóba elegyedünk egymással. - Képzeld, a javasasszony szerint még egy hét és már teljes erejében tudom használni a karom. Most már nem fáj, de még érzékeny. - Úgy mesélem most mindezt, mintha életem dolga történt volna velem ott, akkor a kviddicspályán...
Vendég
Vas. Ápr. 12, 2020 11:55 am
Rose & Scorpius
First date
- Tippeltél. Ééértem! És még véletlenül sincs köze a tippedhez egy bizonyos közös ismerősnek, ugye? Majd köszönd meg neki a nevemben is! Elég esélyes, hogy hamarabb találkozol vele, mint én. Az egy pillanatra az égre emelt tekintetéből ki tudom következtetni, hogy bizony-bizony, az unokatestvérem keze is benne van a dologban. Méghozzá valószínűleg vastagon. Elvégre legjobb barátok Scorpiusszal, vagy mi a szösz... ez hamarabb is eszembe juthatott volna. Na nem baj. Egyik meglepetés a másik után ér - és még csak most kezdődött a nap. Először a rózsa, aztán kinyitja nekem az ajtót és előreenged... nem tudom, hogy ebbe is belekontárkodott-e az én drága unokatesóm, vagy épp magától ilyen lovagias a fiú? Nem tudom, de nem is számít. Ha most mindent túlgondolok, akkor abból egyrészt iszonyat hosszú nap lesz, másrészt meg csak az idegességünket fokozom. Az enyémet biztosan. Szóval jobb, ha féket teszek arra a fene nagy képzeletemre, még mielőtt elrepülnek vele az abraxanok. Arra semmi szükség, így is épp elég stresszes a helyzet. Kicsit féltem tőle, hogy túl sokan lesznek a helyiségben, de szerencsére nem olyan vészes a helyzet, mint gondoltam, úgyhogy hamar találunk is egy megfelelő helyet az egyik sarokban. - Persze, miért ne! A vajsörrel nem nagyon tudunk mellélőni. Finom, na meg nem is nagyon tudnak mást csinálni, mit vajört. Legalábbis finoman nem nagyon tudnak mást csinálni. Ez, persze, csak saját vélemény, szóval egyáltalán nem biztos, hogy így is van, ezért is nem hangoztatom. A hely méretéhez képest egész sokan vannak, de még így is viszonylag gyorsan visszaér a rendelésből Scorpius, és leül mellém, bár kissé távolságtartóan. És innen jön a nehéz része ennek az egésznek, ugyanis egyáltalán nem tudom, mit mondjak, vagy hogy mondjak-e valamit egyáltalán. Jaj! Szerencsére a fiú kisegít, és kedvesen érdeklődik a hetem felől, majd elújságolja, hogy még egy hét, és rendben lesz a keze. Ennek igazán örülök, elvégre elég komoly esést szenvedett el szegény. - Egész gyorsan eltelt. Tudod... tanulás, kviddics, tanulás... lassan már csak aludni, meg enni van időm a sok tanulnivaló mellett, úgyhogy már szinte csak fogalmi szinten ismerem a szórakozást. Szívás, és sajnállak: sikerült kifognod magadnak egy strébert. Biztos, hogy jól meggondoltad te ezt? Nem tudom, mi van velem... olyan vagyok, mint valami kamasz kislány, aki élete első randiján van, és fogalma sincs, mit kéne tennie, vagy mondania. A legjobb az egészben az, hogy pontosan ez a nagy helyzet: kamasz kislány vagyok életem első randiján, és halvány lila segédfogalmam sincs, hogy mit is kéne mondanom. Csak az nyugtat meg kicsit, hogy valószínűleg Scorpius sincs a helyzet magaslatán, legfeljebb jól titkolja zavarát, idegességét. - A karodnak viszont tényleg nagyon örülök! Az egy hét hamar eltelik, majd meglátod... addig pedig próbáld nem erőltetni. Na meg... ha kell, akkor én is be tudok segíteni egy újabb bűbájjal, nem tart semeddig! Teszem hozzá, mintegy mellékesen felajánlva a segítségemet. Persze sikerül megint belepirulni a helyzetbe, amit már kezdek kicsit unni... nagyon remélem, hogy egy idő után alábbhagy ez az állandó pirulási kényszer, ha a közelemben van Scorpius, mert különben nagyon jól fogunk kinézni. - Na és, mi a mai terv? Van egyáltalán terv? Remélem, hogy neki van terve, vagy legalábbis tervkezdeménye, és nem csak úgy lesz ami lesz alapon megyünk ide-oda... nekem ugyanis szégyen, nem szégyen, de egyáltalán nincs tervem. Ha kettőnkről van szó, akkor már régen nem tervezek semmit, mert úgysem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk, vagy elterveztük... ez már egy sima órai helyzet keretében meglátszik, hát még ha valami kevésbé kötött helyzet kerül kilátásba...? Hát, ezt csak az égiek tudják megmondani, hogy mi lesz velünk a nap folyamán.
A vigyort szinte le sem lehet vakarni az arcomról amikor Rose rájön a mondandómból, hogy Albus-nak is köze lehet a virág ötletéhez. Persze, ez azt hiszem egyértelmű, szinte mindenben kikérem a legjobb barátom véleményét és ez egy igen fontos esemény az életemben... amire már évek óta vágyom és nem szerettem volna elcseszni. Semmiképpsem. - Rendben. Tudod, azért én is ezzel próbálkoztam volna először, de biztosra akartam menni, hogy nem szúrom el. - Jegyzem meg óvatosan, ebből is picit kiderül, hogy mennyire vártam már ezt és mennyire jól akarom csinálni. Nyilván nem szeretnék túl nyálasnak tűnni, ezért próbálom majd a továbbiakban kicsit lazábbra fogni a dolgot. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Rose-nak tetszene, ha csak itt ülnénk végig és kínosan, nyálasan zajlana le ez az egész. Uncsi. Kell valami izgalom, valami változatosság, ami feldobja ezt és emlékezetessé teszi az egészet. Még nincs konkrét ötletem, csak gondolatban terveztem, de majd úgyis adja a helyzet magát. Miután beértünk és konstatáltuk, hogy nincsenek sokan a helyen, megrendelem a két vajsört. Helyet foglalok mellette, és ekkora már az italunk is megérkezik, hipergyorsasággal, pont úgy ahogy mindketten szeretjük. Kezemet a sajátomra teszem, először kicsit megmelengetem rajta azt, majd óvatosan felemelem és a lány felé nyújtom a korsót. - Hát, akkor koccintsunk arra, hogy eljöttél velem. És hogy ez egy jó nap lesz! - Igyekszem egy kicsit leküzdeni a zavarodottságot és az izgatottságot, így talán mindketten könnyebben vesszük majd a helyzetet és nem nyögve-nyelősen igyekszünk a témákba belelépni. Ha koccintunk, én mosolyogva tekintek még bele a lány íriszeibe, aztán pedig jó nagyot kortyolok az italból. Muszáj volt valami témát felhoznom, először csak általános dolgokkal indítok, de később még ebből bármi kialakulhat. Aggódtam, hogy majd Rose túl sablonosnak tartja mindezt, de láthatóan lelkesen válaszol és még többet is hozzátesz mint gondolnám. Kénytelen vagyok elvigyorodni a végére mint egy vadalma. Tetszik ez a bájosság, ez az apró zavarodottság amit szavai közölnek. - Akkor már ketten vagyunk. Szerintem ebben nagyon hasonlítunk. De nekem tetszik az életmódod. - Válaszolom apró sejtelmességgel és némi nyugodtsággal a hangomban, de valóban ez az igazság. Mindketten stréberek vagyunk. - Te pedig igent mondtál egy srácnak, aki egyáltalán nem közkedvelt az iskolában és folyamatos pletykák tárgya. - Pontosan. Az első naptól kezdve, hogy betettem a lábam az iskolába. Talán ezért is van sok emberrel fenntartásom, és ezért nincsenek igazán barátaim. Viszont ettől még megvan a magam stílusa és idő közben megtanultam tenni magasról a pletykákra, suttogásokra... nyilván hatással volt rám mindez, nem mondom, hogy nem... és sokszor még mindig kiüt rajtam... de Rose most egész más látóteret nyújtott nekem az elmúlt hetekben. - Ígyis nagyon sokat segítettél a múltkor. Ha te nem vagy ott... na jó, ha te nem vagy ott akkor nem megyek el a pályára, nyilván... de érted. Szóval ha nem vagy ott agyilag akkor lehet, hogy el se birtam volna menni a gyengélkedőig. - Picit belepirulok a magyarázkodásba, de tényleg hálás vagyok Rose-nak amiért segített ebben a balesethelyzetben és hát őszintén láthatta rajtam akkor is, hogy nem vette el a kedvem ez még a tanulástól, és ez azóta sem változott. A mosolyom nem lankad, a vajsöröm pedig lassan fogy. Először el kell gondolkodnom kicsit a kérdésén, de végül bizonytalankodva válaszolok neki. - Hát, arra gondoltam majd barangolunk kicsit a faluban, a környéken... kezd tavaszodni és van egy hely a közelben, amit meg szeretnék mutatni. Régen sokat jártam oda, de ahhoz előbb el kell mennünk venni egy vagon édességet is! - Beleélem magam a helyzetbe, és legszívesebben már most indulnék, de még kiélvezem kicsit ezt a 'romantikus' kettes helyzetet. Remélem nem akaszkodik ránk senki, ki szeretném élvezni ezt a napot így kettesben vele. - Már ha neked is jó persze, és nem volt egyéb terved. - Mivel én hívtam el őt, ezért terveztem programot... vagy valami olyasmit, de nem akartam túlzásba sem esni, és persze ez egy közös dolog, így szívesen meghallgatom őt is, mert számít, hogy mit szeretne. Azért még mindig bennem van, hogy bevágódnék és erre talán ez a kalandtúra tökéletes lesz azt hiszem... de eddig még nem volt olyan napunk, ahol ne történt volna valami, ami miatt borult a kitalált helyzet. Lásd csak, a múltkori kviddics gyakorlás sem úgy végződött, ahogy elterveztük.
Vendég
Hétf. Ápr. 13, 2020 4:45 pm
Rose & Scorpius
First date
Legszívesebben rászólnék, hogy legyen már olyan kedves és ne vigyorogjon ennyire, mert… mert azt hiszem, hogy engem akar kinevetni. De nem akarok nevetségesnek tűnni, legalábbis nem rögtön az elején – arra, azt hiszem, lesz még időnk bőven. Aztán meg rákérdeznék, hogy mégis mi olyan vicces? Ezt az ötletet megintcsak elvetem, ugyanazon oknál fogva, mint az előzőt, úgyhogy végül inkább csendben maradok, csak egy halvány mosoly jelzi, hogy nincs bajom a helyzettel, sőt… úgy érzem, kezdek feloldódni. Ami kelleni is fog. -Biztosra akartál menni, hogy nem szúrod el? És ezt most Albus mondatja veled, vagy a benned élő, láthatatlan „kislány”? Kérdezem már majdhogynem vigyorogva, kissé ugratva őt, felelevenítve a gyengélkedőn lezajlott beszélgetésünket. Vajon emlékszik még rá? Mert én igen, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy hogyan is állok a helyzettel. Meg hogy ő hogy áll a helyzettel. Nem tudom kiverni a fejemből azt a szomorú, majdhogynem meggyötört arckifejezését, amit a kérdésem után láttam rajta. Mintha nem is Scorpiust láttam volna… ennyire nem változhatott meg egyik pillanatról a másikra. Persze, elég sok minden történt aznap, de akkor is… bár tény, hogy én is figyelmetlen voltam, és sokkal jobban megmutattam az érzelmeimet, mint amennyire alapjáraton várható lett volna tőlem. Ezen majd még dolgoznom kell, az egyszer biztos. De az is biztos, hogy nem tudom, mi van velem, de látni akarom még azt a mosolyt az arcán, amit repüléskor láttam. Igaz, csak egy rövid időre, de akkor is. A megrendelt vajsörök gyorsan meg is érkeznek. Hát, a kiszolgálás minőségével eddig sem volt semmi probléma… legalábbis legjobb tudomásom szerint. -Arra, hogy itt vagyunk, és hogy ez egy jó nap lesz! Legalábbis remélem. Emelem meg kicsit a vajsörrel teli korsómat, hogy koccintsak a fiúval. Az utolsó mondatot csak magamban mondtam ki, hiszen még véletlenül sem szeretném rontani a levegőt meg a hangulatot a bizonytalanságommal, ami nagyrészt magammal szemben áll fenn. Ezután csak csendben, vajsörömet kortyolgatva hallgatom a fiú válaszát, bár néha szívesen közbeszólnék, de inkább megvárom, amíg befejezi, és csak utána szólalok meg. - Háát… megmondom őszintén, kicsit féltem ettől az egésztől. Nem tudtam, mit várjak, vagy egyáltalán mit várhatok, ismerve a múltunkat, meg hogy miket vagyunk képesek leművelni, amikor egy helyen vagyunk… tudod, a folyamatos versengés, akár akaratlanul is. Tudom… tudom, hogy én kezdtem, de még gyerekek voltunk, most meg már annyira a napjaink részévé vált ez az egész, hogy nem tudom, hogy kellene abbahagynunk. Mert nem tudom, te hogy vagy vele, de ennek semmi értelme. Mármint a versengésnek. Helyesbítek idegesen. Az idegességgel pedig nálam együtt jár a tűzvörös fej és a hebegés-habogás, szóval abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán érti-e, amit mondani próbálok neki. - Ebből az egészből azt szerettem volna kihozni, hogy… szóval, hogy bár tudom, hogy pletykálnak rólad, és hogy nem vagy az a közkedvelt valaki a suliban, de… nem igazán érdekel. Nem a hírnevük alapján ítélem meg az embereket, szerintem ezt te is nagyon jól tudod. Szóval… igen, igent mondtam neked, de ez még nem jelent semmit, ugye tudod? Nem ítélek elsőre, nem ítélek pletykák alapján, nem érdekel, más mit mond vagy gondol rólad… addig, amíg én úgy nem érzem, hogy igazuk van. Szóval… ne érezd kötelességnek, de valamilyen szinten bizonyítanod kell, hogy komolyan gondolod ezt az egészet, és nem csak azért kell, hogy aztán dicsekedhess a barátaidnak, mint a fiúk többsége. Érted, amit mondani próbálok? Te jó ég! Mégis miket hordok itt össze szegénynek? Mostmár biztos, hogy leégek előtte, elvégre ki akarna végighallgatni ilyen sületlenségeket? És mindezt szó nélkül, én meg még mindig vörös fejjel kémlelem Scorpius arckifejezését, hátha le tudok olvasni valamit róla. Csoda lesz, ha most nem nyílik meg alattam a föld… meg az is, ha holnapra nem tudja meg az egész iskola a helyzetet… de minimum Albus. Jaj! Tényleg mindjárt elsüllyedek zavaromban. Ami persze valószínűleg látszik is rajtam, mert hát miért is ne látszana? Legszívesebben bocsánatot kérnék tőle, de inkább mégsem, ígyis elég bénának érzem magam, nem akarok rontani a helyzeten, úgyhogy megintcsak csöndben hallgatom a fiút. Hát, ez egyre jobb lesz. A pályán történtek említésére a fiú arcára is enyhe pír kúszik… talán szégyenli magát? Nem értem… nincs oka rá, hiszen akkor kezdett újra repülni. És hát minden kezdet nehéz… még az újrakezdés is. - Örülök, hogy segíthettem! A lényeg, hogy élve megúsztuk, és már nem sokáig kell kímélned a karodat, szóval szépen gyógyulsz. Biztosítom mosolyogva, mert tényleg nem tettem semmi nagy dolgot, természetes volt, hogy teszem a dolgom. A további tervekre vonatkozó kérdésemre kiderül, hogy bizony-bizony Scorpius igenis készült, majdhogynem kész tervvel készült. Először csak figyelmesen hallgatom, néha bólogatva, hogy értem, és benne vagyok, de az édesség, meg a mutatandó hely együttes említésére kissé felhúzom egyik szemöldököm. Mi van itt? Mármint persze, én szeretek kirándulni, ismeretlen helyeket felfedezni, és az édességeket sem vetem meg, ha arról van szó, de nem értem, hogy minek kell az egyikhez a másik. Ráadásul egyből egy vagonnyi. Ami nyilvánvalóan nem egy vagonnyi, hiszen annyit el sem bírnánk. Vagy mégis? Majd kiderül. - Én benne vagyok… nem terveztem semmit, mert nem tudtam, mire készüljek egyáltalán. De úgy látom, te elég sok dolgot beterveztél mára, szóval ha megittuk, akkor akár indulhatunk is. Nem tudom, mi lesz ebből az egészből… azt tudom, hogy ideges vagyok, de emellett örülök is, hogy Scorpiusszal lehetek, és nem arról van szó, hogy melyikünk a jobb egy adott tárgyban… és nem, itt nem kell megjátszanunk magunkat. Ez most valahogy egy egész más helyzet. Ami megintcsak eszembejuttatja a gyengélkedőn, meg előtte, a pályán történteket. Legszívesebben megmondanám neki, hogy miért kérdeztem azt a múltkor, amit, de egyelőre nem hozom szóba, várok, amíg kicsit megfelelőbb lesz az idő… már persze ha ő nem hozza előbb szóba. Akkor viszont muszáj leszek elmondani neki.
Nagyon reménykedem abban, hogy sikerül majd Rose-nak is feloldódnia. Szeretném ha ez a 'randi' olyan lenne, mint amikor a kviddicspályán beszélgettünk minden gátlás és furcsa érzés nélkül... bár... nem vagyok benne biztos, hogy ez lehetséges lesz még. Hiszen a kettőnk közötti vibrálás, amit legalábbis én érzek, őbenne már nem vagyok biztos, másfelé tereli a dolgokat. - Haha. Azért van ám saját gondolatom is, nem csak Albus határoz meg. - Vigyorodom el, ezzel is jelezvén, hogy vettem az ugratását. Nem vagyok benne biztos, hogy mit kellene még erre mondanom, pedig valahogy be kellett volna védenem magam, de egyszerűen nem jönnek a szavak. Ebből is amúgy az látszik, hogy még mennyire nem ismerjük egymást, és talán épp itt az ideje, hogy ez megváltozzon. Albus is biztosan fellélegezne ha kicsit kevesebbet zargatnám. A mosoly továbbra is ott ragad az arcomon és örülök annak, hogy Rose is hasonlóképp gondolkodik a nappal kapcsolatban, mint én. - Ez egy jó nap lesz! - Erősítem meg és a tekintetemet a habos vajsörre vetem. Jólesően ízlelem, többször egymás után, de végül nem sietem el, úgy döntök, hiszen addig is élvezhetem Rose kiemelkedő társaságát itt magam mellett. Közel ülünk egymáshoz, de mégsem tolakodóan, ám innen is érzem az illatát és tökéletesen látom csodaszép arcát, amin annyira jól mutat az a mosoly, hogy erre nincsenek szavaim... Miután végigmondtam amit szerettem volna, Rose folytatja a merengést, és én pedig végig bólogatva követem, igyekszem minden figyelmemet rá fordítani és megérteni amit mondani szeretne. - Rajtam nem múlik, megpróbálhatjuk abbahagyni. Igazad van, ez már tényleg az életünk része lett és biztos nem lesz könnyű... meg tuti lesznek olyan megnyilvánulásaink, amik még erre fognak majd kiütni, de szerintem tudjuk, hogy melyik tárgyból melyikünk jobb. - Szerettem vele versengeni, de nyilván nem mondhatok nemet egy ilyen ajánlatra, hiszen ez azt jelenti, hogy innentől kezdve sokkal kedvesebben fogunk majd mindig egymáshoz viszonyulni. Már én amúgy is, igaz voltak az évek során olyan megnyilvánulásaim, amikből már érződött kicsit, hogy elveszítettem a türelmemet vagy bántott, amiért ő jobb volt... de ez a múlt, ahogy ő is megmondta, most pedig már egy másik korszak következik az életünkbe, ami talán sokkal jobb dolgokat tartogat. Talán. Ha mindketten vállaljuk. Meglepődötten tekintek felé miközben folytatja mondandóját. Itt - ott egy picit elgondolkodom, majd hasonlóképp mint ő pirospozsgás lesz az arcom, de után széttárom karjaim kicsit, és büszkén elhatározom magamban: igen, ő az a Rose akit mindig is ismertem! Remélem, hogy mindig ilyen is marad majd. - Sosem akartam, hogy egyből beadd a derekad. - Vágom rá nyersen a témára, így kezdetnek ez lehet kicsit erős volt, így a mosolyommal próbálom kompenzálni. - Amúgy is az a típus vagyok aki szereti bebizonyítani, hogy milyen ember valójában. Csak kevesen adják meg rá a lehetőséget. Viszont ebből is látszik, hogy milyen jó ember vagy Rose Granger-Weasley, mert te lehet, hogy többet tudsz a családomról és a múltamról mint más... mégis megadod az esélyt arra, hogy megmutassam az igazi arcom. - Elgondolkodó mindez. Főleg, hogy lehet, hogy nem is én tetszem neki igazán, csak a lelkiismeretfurdalás miatt fogadta el ezt a randimeghívást a múltkor. Ez még mindig tüske a szemembe, de remélem, hogy ma végre megerősítést kaphatok a gondolataimra és nem pedig az ellenkezőjét... mert akkor nem biztos, hogy megmaradok olyannak, amilyennek. Az érzelmeim túlságosan is hatnak rám. Túlságosan. - Élve? Remélem soha nem kell azon gondolkodnunk majd, hogy vajon ezt a kört élve meg fogjuk e úszni? Ez rémisztő gondolat! - Teszem hozzá még kicsit vicceskedve a kviddics témához. Már várom, hogy felgyógyuljak teljesen és végre újra belevághassunk, nyilván kicsit biztonságosabban és lehet, hogy még több felszereléssel, mert őszintén nem akarok még egyszer ilyen helyzetbe kerülni előtte. Épp elég kínos volt, bár... volt benne némi jó is. Például, hogy ide jutottunk. Szerintem amúgy nem lett volna elég merszem elhívni őt. - Mégiscsak én hívtalak el ide, nem jöhettem úgy, hogy majd lesz ami lesz! - Rázom meg a fejem kicsit vállat vonva, vannak jó kis ötletek ilyen helyzetekre a tarsolyomba, de ezt nem fogom most mind lelőni, hiszen kell a meglepetés ereje a következő alkalomra is, már ha lesz persze. Mosolyommal próbálom biztatni, reménykedem benne, hogy nem veszi túlságosan görcsösre ezt az egészet. Kortyolok a vajsörömből. Már nagyjából a háromnegyede el is fogyott. Túlságosan is itatja magát. Ezzel csak ez a baj. Izgulok már, annyi kérdésem lenne hozzá, de szükségem van még időre, hogy én is kicsit fellélegezhessek és láthassam rajta is azt, hogy nem feszeng. Mindjárt úgyis végzünk a vajsörrel, aztán könnyebb lesz, a friss levegőn, távol a kérdő tekintetektől, összesúgásoktól.
Vendég
Szer. Ápr. 15, 2020 10:59 am
Rose & Scorpius
First date
Scorpius láthatóan érti a viccet, mert szinte azonnal jön a válasz, nevezetesen hogy nem csak Albus határozza őt meg, vannak ám saját gondolatai is. - Hát, akkor itt az ideje, hogy megmutasd őket, Szőke herceg! Hát igen, engem sem kell félteni, ha ugratásokról, hülyeségekről van szó. És furcsa, de kezdek feloldódni, ami abból is látszik, hogy nem gondolkozom azon, hogy most ki kellene-e mondanom egy adott dolgot, mondatot, vagy sem, csak hagyom, hogy történjenek a dolgok, aztán… majd lesz, ahogy lesz. Emiatt lehet az is, hogy az előbb sikeresen Szőke hercegnek neveztem a fiút. Jaj! Nagyon remélem, hogy nem veszi rossz néven, mert nem tudom, hogy tudnám kimagyarázni magam. Szerencsére másfelé terelődik a téma, így kicsit megnyugszom, hogy nem kell magyarázkodnom. Mondjuk nem is igazán értem, miért kellene, meg akarok egyáltalán magyarázkodni, mikor semmi rosszat nem mondtam vele, csak ugrattam kicsit? Ugyanmár, ebben semmi rossz nincs. Ugye? - Vagy csak azt hisszük, hogy tudjuk, melyik tárgyból melyikünk a jobb. De igazából nem teljesen mindegy? Most komolyan, szinte mindenből egy szinten vagyunk, akár még segíthetnénk is egymásnak a sok versengés meg ellenségeskedés helyett. Csak… tudod mit, hagyjuk! Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Rázom meg a fejem gyorsan, hogy legalább valamennyire kitisztuljon azoktól a gondolatoktól, amik most feltolultak benne, és nem hagynak nyugodni. Mint például az, hogy mit szólnának hozzá az otthoniak, főleg apa, ha tudomást szereznének a helyzetről. A helyzetről, amit még én sem igazán tudok a nevén nevezni. Nem tudom, hányadán is állunk jelenleg, csak azt tudom, hogy ha vele vagyok, mintha egy teljesen más ember lennék. Ez furcsa, de ugyanakkor jó is, hogy nem kell mindig azzal törődni, hogy mit várnak el tőlem, hanem… hanem lehetek önmagam. Már csak meg kéne találnom önmagam. Hjaj, nehéz ügy. -Reméltem is! Az nem én lennék, ha rögtön beadnám a derekam! A családod meg… te nem az apád meg a nagyapád vagy. Nem ítélhetlek meg azért, mert mardekáros vagy, sem azért, mert a Malfoy nevet viseled, mint ahogy te sem az alapján ítélsz meg engem, hogy kik a szüleim. Tudom, hogy a szüleink között enyhén szólva is sok feszültség volt az évek során, de… miért kell nekünk is folytatnunk az általuk elkezdett viszálykodást? Nem a szüleink vagyunk. Igen. Lehet, hogy külsőleg hasonlítunk rájuk. Sőt, még az is lehet, hogy a tulajdonságaik egy részét is magunkénak tudhatjuk, de nem ők vagyunk. Én Rose Granger – Weasley vagyok, Ronald Weasley és Hermione Granger lánya. S mint ilyen, egy vörös hajú, szeplős, stréber, mindenkit kijavító okostojás, aki vagy mindenből viccet csinál, amit komolyan kéne vennie, de nem tud vele mit kezdeni, vagy pedig kiosztja a másikat. Nem, nem tudok mit kezdeni az ilyesmivel. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a szüleim bármelyike is vette volna a bátorságot, vagy lett volna olyan agyament, hogy repülni tanítson egy röpképtelen Malfoyt. Attól eltekintve persze, hogy apád, mint mondtad, fogó volt, tehát egyáltalán nem kellett tanítaniuk. De érted. És te sem vagy olyan, mint az apád, vagy a nagyapád volt. Azon egyszerű oknál fogva, mert nem lehetsz olyan. Te Te vagy, Scorpius Hyperion Malfoy vagy, aki, bár első pillanattól kezdve elítélték az iskolában, és alig volt barátja, mégis kitartott, és megmutatta, hogy mire képes, most pedig az egyik legjobb tanuló. Az, aki néha, sőt, mondhatjuk, elég gyakran fel tud paprikázni és ki tud húzni a cipőmből meg a béketűrésemből, bár nem mutatom, és néha legszívesebben fejbevágnám egy terelőütővel, hogy ne legyen ilyen értetlen, és az, akit sze… Mondom ki mindezt majdhogynem egy szuszra, de legalábbis elég gyorsan ahhoz, hogy a fiúnak nagyon kell figyelnie, hogy értse is, mit akarok mondani. Főleg hogy még halkan is beszélek… na nem tudom, miért, mert hát azzal, hogy halkan, szinte suttogva adom a másik tudtára a helyzetet meg érzelmeimet, attól még nem sikerül őket eltüntetni, pedig Merlin a tanúm rá, legszívesebben megtenném. Sikerül elharapni a mondat végét, bár annyira azért nem gyengeelméjű szegény Scorpius, hogy ne tudja kitalálni, mit is próbáltam mondani, úgyhogy ismételten vörösbe borult a fejem… nem hiszem el, hogy nem bírom végre befogni a számat. Most meg itt ülök, nyakig benne az általam kreált bajban, és nem tudom, mit csináljak… hát, most majd biztos jól el leszek küldve melegebb éghajlatra, amin nem is nagyon csodálkoznék, elvégre én okoztam a bajt magamnak, tudjak rá. - Nem, szerintem ezzel nem lesz ilyen probléma… már persze ha nem terveztél be semmi életveszélyes mutatványt mára. Mert akkor még lehet, hogy bajok lesznek. Teszem hozzá, megpróbálva feloldani a bennem felgyülemlett feszültséget. Többet viszont nem szólok, csak csöndben várom a mellettem ülő Scorpius reakcióját és az „ítéletet”.
Meglepetten pillantok Rose felé amikor 'szőke hercegnek' nevez, és azonnal melegség tölti el az arcomat. A pír úgy hasít végig benne, mintha ilyen lenne az eredeti színe. Végül, hosszas hatásszünet után csak mosolygok, és nem tudom, hogy mire véljem eme mondandóját, mindenesetre ez inkább felcsigáz, mintsem letör... de gondolataim szerteágazóan röpködnek, miközben én le sem veszem róla a tekintetemet. Egy pillanatra sem. Nagyon örülök neki amikor a téma a tantárgyakra és a versengésre terelődik kettőnk között. Hirtelen fogom meg ismét a fonal végét és próbálok nem hülyének vagy épp eszetlennek tűnni ebben a pillanatban. Lehet, hogy túl sokat látok bele ebbe az egész helyzetbe vagy csak spontán túlgondolom, de nem tudok másra koncentrálni, csakis az ő csodás szemeire, a szép arcára, a csinos kinézetére... - Szerinted volt már olyan, hogy nem egy, hanem két diák holtversenyben nyerte el az évfolyam legjobb tanulója címet? - Elmélkedem, miközben a vajsörös korsóm szorongatom és kicsit meg is pörgetem az asztalon magam előtt. - Mondjuk, még hetedikig a 'headboy és headgirl' címet is simán kiérdemelhetjük, úgy egész iskolára ráhúzva értem. Addig meg... meglátjuk. - Hagyom én is abba inkább az agyalást és a mondandómat, amikor Rose is inkább másfelé nézne. Nem akarom ezt erőltetni, sőt, nem is akarom, hogy ez határozzon már meg minket többé. Ezek az idők elmúltak, nekem többre van szükségem, most már mondhatom, hogy alig érem be az osztálytermi vitákkal... de mindenesetre az elég menő lenne, ha mindig holtversenyben lépnénk át a célvonalat. Igazából még fogalmam sincs mit kezdek magammal a későbbi években, szeretnék-e akadémista lenni vagy csak spontán belevetem magam a nagybetűs életbe és ki tudja... az is lehet, hogy jövőre külön utakra lépünk a lánnyal a tanulás terén... még igen sok tényezőtől függünk és már egyre inkább a saját céljaink felé kezdjük terelgetni magunkat, bármi is legyen az. Inkább belekortyolok az italomba ismét, és amikor konstatálom, hogy alig az alján van néhány csepp... kiiszom és nagyon, nagyon koncentrálok Rose további mondandójára. Kicsit érzelmes területre léptünk, mindkettőnk családját összeköti a múlt, a régi események, az utálat és a csatározások, de már amikor először átléptem a Roxfort kapuit, én akkor tudtam, hogy nem fogok a szüleim sem a nagyszüleim nyomdokaiba lépni. Amikor megismertem Albus Pottert, már éreztem milyen gyökerestül megváltozik az életem, milyen más leszek én mint apám... mégis a mai napig csak ezt látják bennem, a nevemben pedig a gyűlöletet, a halálfalók iránti vonzalmat, a sötétséget. Kissé nehezemre esik felfogni minden egyes szót amit kiejt a száján, hisz gyorsan és hadarva, összefüggéstelenül mondja és mondja amit gondol épp... én pedig biztosan bolondnak tűnök ahogy tátott szájjal bámulok előre, rá, és közben egyszer-egyszer bólintok. Végül mit sem sejtve tér át a saját érzelmeire, amik kis mosolyt csalnak arcomra, mégis a végére úgy lefagyok és már amikor kezdett volna eltűnni az a pír, újra vörösben játszik az arcom... mit akarhatott mondani? Hogy szeret velem beszélgetni? Hogy kedvel? Hogy... nem vagyok egy rossz asszociáló, de inkább nem gondolok ebbe többet, bár az ő piros arca is többet árul el mindannál, amit elsőre gondoltam. Igyekszem újra előhozni a mondandója felét legalább, de nem célom, hogy most izzon köztünk a levegő és hogy kínos legyen minden lépés... így megköszörülöm a torkomat és óvatosan, hozzá hasonlóan kicsit halkabban szólalok meg. - A lényeg, hogy mit tudjuk, kik vagyunk és mi értjük, hogy miért nem a családunk neve határoz meg minket... igazából már nem is érdekel más, így hogy te is a barátom van, Rose. - Egy kicsit lehajtom a fejem, mintha megbántam volna, hogy ezt így tálaltam, mert én nem ennyit szeretnék, nem csak barátságot... de hirtelen nem ugorhatunk a mélybe, hiszen nemrég még riválisok voltunk és könnyen, bármikor visszakerülhetünk ebbe a körforgásba, ami ismét eltaszítana minket egymástól. A kártyákat jól szeretném kijátszani, lassan és biztosan, hogy mindent megnyerhessek később. Még ha nem is tudom átérezni ennek minden jelentését, mert túl fiatalok vagyunk, de az érzelmeimnek az idő elteltével, a Rose-val töltött idővel... egyre inkább nem tudok parancsolni. Beharapom ajkamat kicsit, és újra felpillantok rá. - Ezzel most erőt adtál nekem ahhoz, hogy ismét megpróbáljak túllépni a családi árnyékon. - Egyáltalán nem könnyű, de talán ezzel is erősíthetjük egymást. Milyen érdekes, hogy egy randin mennyi mindenről beszélgetünk, hogy mennyi mindenre fény derül... pedig ezt már évekkel ezelőtt is beszélgethettük volna, mégis a becsületünk fontosabb volt annál, hogy megszólítsuk a másikat kedvesen és bizalmasan, mert valljuk be, mindössze csak ennyi kellett. - Nem, semmi életveszélyes, ígérem! - Nevetek fel jóízűen. Nem mondom, nem mindig jó ha előre tervezünk, mert abból általában csak baj lesz, de hát mit tehetnénk? Nem mi irányítjuk a sorsot. A korsójára nézek, majd az enyémet betolom az asztal közepére. - Mit szólnál, ha lassan indulnánk? - Van még néhány jó kör a tarsolyomban, és már nagyon izgulok, hogy mit fog szólni a kis túrámhoz, de annál is jobban szeretném, hogy többet és többet beszélgessünk, felszabadultan és korlátok nélkül, mint ahogy még sosem. Ismerem őt jól, mondhatjuk, de ezt az oldalát az évek folyamán még igen keveset láttam... hallani viszont hallottam Albustól, és lehet, hogy ezért is vártam már ennyire ezt a pillanatot. Mert ez is megerősíti bennem az iránta érzett szeretetet.
Vendég
Szomb. Ápr. 18, 2020 6:42 pm
Rose & Scorpius
First date
~Ezt megúsztad, Rose Granger - Weasley, de figyelj oda legalább egy kicsit, hogy mit csinálsz, mert könnyen megütheted a bokád! Lehet, hogy a seprűn, meg az órákon szinte mindig tudod, hogy mit és hogy kell csinálnod, de Merlinre, legyen már annyi eszed, hogy észrevedd, ha ingoványos talajon jársz, és akkor fogd be! Mint például most!~ Nem, egyáltalán nem érzem furának, hogy gondolatban veszekszek saját magammal, viszont az is biztos, hogy szegény Scorpius szinte biztos, hogy hülyének néz miatta... vagy legalábbis furának. Anyáék mesélték, hogy az ő idejükben egy hollóhátas lány, Luna volt az ügyeletes furcsaság, de ő ezt egyáltalán nem bánta. Lehet, hogy nálunk meg én kapom meg ezt a "megtisztelő" jelzőt? Valahogy egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam. Nekem bőven elég az állandó és emaradhatatlan stréber jelző, amit valahogy nem sikerül levakarnom magamról. De most furcsa módon nem is igazán érdekel. Túl jól érzem magam, attól eltekintve, hogy minden valószínűség szerint pont most sikerült leégetnem magam szegény fiú előtt. Hát, neki is sikerült jól beleválasztani, nem irigylem. De szerencsére gyorsan visszaterelődik a beszélgetés fonala a tanulásra... ez mindkettőnknek szilárd, ismerős talaj. - Hát, fogalmam sincs. Még sosem kérdeztem anyáékat ilyesmiről, és nem néztem utána, de miért ne? Na meg... ha esetleg mégsem, akkor azzal csak nyer az iskola, ha mi leszünk az elsők, akik ezt elérik, nem igaz? Te is tudod, hogy mi ketten meg tudjuk csinálni. Együtt. Mit mondasz? Nézek bele izgatottságtól csillogó tekintettel az ő szürke íriszeibe, és kezet nyújtok neki, mintegy megegyezésként, hogy mostantól együtt dolgozunk. Nem tudom, mi lesz ebből az egészből, de azt igen, hogy tényleg erős párost alkotnánk együtt, hiszen külön - külön is erősek vagyunk. A félbeszakított mondatomra szerencsére nem reagál semmit, hacsak az arckifejezésével nem, mert igen, az ő arca is körülbelül olyan színt ölthetett magára, mint az enyém is, mostanában elég sokszor. Talán túl sokszor is. - Örülök... de ne bízd el magad, a barátság sem tart ám örökké! A családi árnyékon meg... megpróbálhatod átlépni, de szerintem inkább ugorj vagy repülj, lehetőleg másodmagaddal, úgy könnyebb lesz. Figyelmeztetem vigyorogva, de szerintem ő is érzi, hogy nem kell minden mondatomat komolyan venni... amit meg igen, azt az arckifejezésem, meg a paradicsomszínű fejem úgyis elárulja. Az utolsónál viszont csak sejtelmesen, mégis komolyan fúrom bele pillantásomat az övébe, úgyhogy szinte biztos, hogy érteni fogja, mit is szeretnék ezzel mondani. - Szerencséd! Bár... tudod mit? Játszuk azt, hogy ha mégiscsak közbejönne valami váratlan, és bajok lennének, akkor utána újfent elviszlek repkedni - ezúttal az én seprűmmel. Az is elég veszélyes tud lenni, tapasztaltuk. De ne aggódj, vigyázok Rád! Áll az alku? Tényleg érdekel, mit szól hozzá. Alapjáraton nem vagyok ennyire bátor, de egy kis szórakozásba még senki nem halt bele, meg egy kis versengésbe se, én pedig tényleg figyelek rá. Úgyhogy úgy döntök, tényleg ideje indulni, ezért gyorsan megiszom a maradék vajsörömet, az asztal közepére tolom a kiürült kupát Scorpiusé mellé, majd várakozva pillantok a fiúra. - Indulhatunk?
Őszintén elmosolyodom amikor szerinte is meg tudnánk csinálni, hogy mindketten évfolyamelsők legyünk. Ez a versenyszellem, ez a teljesítési vágy az évek alatt csak erősebb lett mindkettőnkben. Persze elsőben, 12 évesen az ember lelkes és meg akarja mutatni, honnan jött, mit tud... valamint kutatja azt, hogy miben jó, de nekünk már akkor is lételemünk volt mindenből a verseny, ami azt hiszem, igazából jót tett a kapcsolatunknak így visszanézve. - Akkor azt hiszem itt a változások ideje! - Nevetek fel picit, jóízűen, miért is ne tudnánk mi is megreformálni az iskolai hátteret? Nem kell félteni minket és attól, hogy még csak negyedikbe járunk, igen tanultak vagyunk, erős háttérrel mindketten... ha ezt pedig összetesszük, akkor azt hiszem nem marad senki sem aki az utunkba tudna állni. Öröm lesz nézni. Most végre nem egymással versengünk majd, hanem mindenki mással. - A legjobb barátságok örökké tarthatnak. - Teszem hozzá közömbösen, vállat vonva, de ez nyilván ember véleményét válogatja, és én tudom, hogy például Albusszal mindig legjobbak leszünk. Rose előtt is ha jól tudom van egy hasonló példa, méghozzá a szülei és Albus apukája, Harry. De inkább nem terelem ismét a családra a témát. - Végül is, a repülés gyorsabb lesz, már úgyis megtanítottál rá. - Vágom rá még némi csend után, aztán pedig óvatosan felemelem a fájós karomat, hamar vissza is engedem, és elmosolyodom, amit szinte már le sem lehetne törölni a képemről. Érdekes ez a randi, de legalább már mindketten feloldódtunk egy kicsit és sokkal közvetlenebbül fordulunk a másikhoz. Tetszik Rose hozzáállása, a kalandkeresése, a vidámsága pedig még dob mindezen. Sokkal jobb kedvre derít és úgy érzem tőle magam, mintha soha semmi bajom nem lett volna. Mintha a depresszióra hajlamos énem egy csettintésre eltűnt volna belőlem és a helyét átvette a mindig vidám, mindig szerelmes, rózsaszín ködben járó Scorpius. - Akkor is benne vagyok, ha nem történik semmi! Kíváncsi vagyok, milyen lehet a te szemszögedből repülni!? - Felkuncogok. Most mindenhez bátornak érzem magam, mindenben meg akarom mutatni Rose-nak, hogy érte képes vagyok... de azért a gondolataimban, az agyamban sokszor a vészjelző villog, de mit sem izgatva félrelököm és kihasználom ezeket a kalandos pillanatokat, kalandos helyzeteket, ameddig csak lehet. Mindketten végzünk a vajsörrel, felállok, felveszem a kabátomat és az ajtó felé indulok. Rose-t ismét előre engedem udvariasan, aztán pedig a Mézesfalás felé veszem az utunkat. - Beugrok egy pillanatra a Mézesfalásba, utána pedig már indulhatunk is tovább. Neked szükséged van valami extrára? - Érdeklődöm kedvesen, ahogy az ajtó előtt állok mielőtt még belépnék. Ha elmondja, mit szeretne vagy szeretne - e egyáltalán valamit, akkor én besuhanok és néhány perc múlva - mivel egész üres volt az üzlet - már vissza is térek, mindenféle izgalmas jóval a táskámban, amiket majd később, a helyszínen fogok elővenni. A Roxmortsból kivezető útra mutatok, közel Rose-hoz sétálok, miközben zsebbe dugott kezem idegességemben, a múltkori kacsázásból benne felejtett követ szorongatja. - Kár, hogy ilyen keveset jöhetünk ide ki, megmondom őszintén, ha tehetném, minden szabadidőmet a faluban tölteném. Olyan kedves hely. - Nyugalomban nőttem fel, néhány emberrel magam körül, de messze elszeparálva mindentől, egy kúriában... a falusi élet pedig igazán hívogató számomra. Valami hasonló helyen képzelem el a jövőmet egyszer, majd ha felnövök.
Vendég
Szomb. Ápr. 18, 2020 9:24 pm
Rose & Scorpius
First date
A változások ideje... pontosan. Csak kérdés, hogy mit is értünk változás alatt. Illetve milyen szempontból változás. Én máris rengeteget változtam az utóbbi időben, és ki tudja, mit hoz még a jövő? Úgyhogy csak egyetértően bólintok egyet, mosollyal az arcomon. Igen, ez tényleg a változások idejének tűnik... és mintha köztünk is változna valami. Bár... azt még nem tudom, hogy pontosan micsoda. Egy biztos: ha mi összedolgozunk, akkor... reszkess, Roxfort! Ez a gondolat egy egész széles mosolyt csal az arcomra, amit aztán nem is akarok levakarni onnan. Minek? Semmi rossz nincs abban, ha jól érzem magam... ezért még anya sem szólna semmit. - Jó... igen, ez jogos meglátás. Örökké tarthatnak, csak néha átfordulnak valami egészen másba. Mondjuk szerelembe. Pontosítom a nemrég elhangzott kijelentésemet, miszerint a barátságok nem tartanak örökké... mert tuti, hogy mindketten ismerünk ellenpéldákat. Anya, apa és Harry bácsikám első találkozásuk óta legjobb barátok, anya és apa pedig még így is egymás mellett kötöttek ki. Scorpiusnak pedig az unokatestvérem, Albus a legjobb barátja, már negyedik éve. Én pedig itt vagyok nekik felesleges harmadiknak... nem csodálom, hogy Albus az utóbbi időben kevesebbet keresi a társaságomat. Végtére is minek lógna az unokatesójával, ha ott van neki a legjobb barátja is, akinek mindent elmondhat? Teljesen érthető. Csak az nem biztos, hogy Scorpius érti-e a szavaim mögött bújkáló lényeget. Remélem, igen, mert valahogy nem akaródzik hangosan, érthetően is kimondani azt, amit bújtatva a tudomására hoztam, és tudom, hogy nem olyan buta, hogy ne tudja dekódolni az üzenetet. - Gyerünk, Scorp, tudom, hogy meg tudod csinálni. Csak jelezz már valahogy, hogy tudjam, érted! Hoppá! A francba, ezt nem akartam hangosan is kimondani, de valahogy kicsúszott a számon figyelmetlenségemben... most meg majd magyarázkodhatok, ami pedig azt eredményezi, hogy ismételten tiszta piros leszek... hát ez nagyon kellemetlen helyzet. Tényleg. A repüléstanítást nem igazán kellene emlegetnie, mert megint előhozza a már viszonylag eltemetett bűntudatomat. Francba már! Viszont úgy döntök, hogy inkább nem mondok semmit, csak kissé bűnbánó arckifejezéssel, bocsánatkérően csóválom fejemet. Nem így terveztem... az én szemszögemből repülés hallatán viszont kénytelen vagyok elnevetni magam, mert hihetetlen felszabadultsággal jár a felhők között szárnyalás... erre hamarosan a szőke mardekáros fiú is rájön. Majd teszek róla. - Nem hiszem... mármint most ittunk meg egy egész korsó édes vajsört, te meg édességet akarsz venni? Ennyire édesszájú vagy? Ejnye! Incselkedek vele vigyorogva, ezzel saját magamat is meglepve. Fogalmam sincs, mi van velem, de úgy érzem, még bajok lesznek, ha ezt így folytatjuk. Pontosabban folytatom. És ha ez még mind nem lenne elég, akkor menet közben egyre közelebb húzódok a fiúhoz, a végén már majdnem egymásnak ér a karunk, ha nem húzódik le, vagy engem nem helyez a helyes irányba. Nem könnyítem meg az életemet, az egyszer biztos. - Hát... nem minden faluban ilyen jó ám a helyzet! Mármint... apáék falun laktak, és eleve heten voltak testvérek, szóval... nem lehetett könnyű Molly nagymamának sem. De úgy szép az élet, ha zajlik, nem igaz? Mosolygok fel a fiúra, miközben félrehajtott fejjel tanulmányozom arckifejezését, remélve, hogy nem veszi észre ténykedésemet. A fene, egyszer az ilyesmi miatt fogok a sírba kerülni idő előtt.
Tekintetemmel hosszan időzök Rose-on. Most már végképp kicsinál, végképp összezavar, nem igazán tudom, hogy mihez fogjak, mibe kezdjek bele hirtelen. Annyira nem ismerem még jól, hogy leolvassam tekintetéről a szavai jelentését. Sem a gesztikulálásából. Lehet, hogy ez csak spontán egy baráti beszélgetés, ha már barátságokról volt szó előtte. Nem tudom, és ezt a kissé értetlen tekintetem is sugározza felé. Remélem, hogy nem veszi majd mindezt magára és gondolja azt, hogy azért nézek így rá, hogy nem értek egyet vele... Végül pedig a mondandója, ami még a száján is kicsúszik, egy pillanatra meg kell torpannom, hogy kíváncsi tekintetemmel végigfürkésszem őt, és megbizonyosodjak róla, hogy minden rendben. - Értem amit mondasz, Rose. Ha jól tudom, a szüleid jó példa erre a barátságból szerelem példára. - Híres emberek és igazi hősök, akikről már mindenki hallott és akik szerelme szerintem sokak példaképe a mai tinédzserek körében. A mosolyom vonzó és pimasz kissé, de még mindig nem merem Rose tudtára adni, hogy mit érzek, mit gondolok, mert hiába ez a sok utalás, a sok furcsa megszólalás, nekem akkor is biztosra kell mennem, nem fogom a sok időt és ismerkedést a kukába dobni egy rossz mozdulat, egy rossz megjegyzés miatt. - Az édesség sosem elég! Emlékszem, elsőben Albusszal az egész vonatúton édességet ettünk. Mire Roxmortsba értünk már rosszul voltunk mindketten az émelygéstől. - Nevetem el magam az emlékképen, de mit sem tanultunk ebből az egészből, hiszen a mai napig folytatjuk eme hagyományunkat. Most is, nyilván nem fogjuk ezt a jó nagy zacsi édességet mind megenni Rose-val, betankoltam a következő hétvégéig, és szerintem Albus is hasonlóan tesz majd. Azok az esték a hálóterembe, amiket édesség mellett átbeszélgettünk! Csodásak voltak. Lassan haladunk a kitűzött célom felé, fél szememet pedig Rose-on tartom, már amikor nem beszélek hozzá. Ahogy egyre inkább közelebb sétálunk egymáshoz, a testem melegség tölti el, és őszintén örülök neki, hogy ő sem tántorít, ez azt hiszem már egy jó jel lehet... vagy csupán csak véletlen. Ki tudja. - Heten? Hú, tudtam, hogy nagy a családod, de nem gondoltam, hogy az apudék heten voltak. Ez menő. Mindig szerettem volna egy tesót. - Hajtom le a fejemet bánkódva, de ez hamar elmúlik, mert Rose mondandója még mindig fényt csal szemeimbe, és elszállnak a gondolataim. - Inkább legyen hangoskodás, minthogy az ember az egész életét egyedül élje le. Az olyan... szomorú. - Picit kezd előtörni belőlem a romantikus énem, de vissza is fogom ha tudom, mert nem szeretném túl nyálasnak mutatni magam Rose előtt... na nem mintha már nem ismerne ennyire, de kell az önbizalom és hát ez pont elég ahhoz, hogy túléljem ezt a randit. Nem kell sokat sétálni azért, hogy elérjük a célt amit kitűztem magunk elé. - Már alig várom amúgy a hopponálás órákat, mert akkor ezt a távot, simán egy perc alatt meg tudnánk tenni. - Jegyeztem meg ahogy épp egy dombra haladtunk felfelé. Mire a közepére értünk, kicsit már lihegtem, nem vagyok olyan jó kondiban mint egy kviddicses, de ez sosem volt titok Rose előtt. Erőt vettem magamon és megtettem még azt a pár métert. A dob mögött, csodálatos kilátás tornyosult elénk, egy elrejtett tulipán mező iszonyatosan szép hegyekkel a háttérben és mintha minden a végtelenig nyúlna és még tovább... A színek kavalkádja mindig a lélegzetemet vette el, minden tavasszal első dolgom ide látogatni, a tökéletesség netovábbjába... Egy pillanatig figyelem Rose arcát, aztán pedig mit sem foglalkozva már az előző gondolataimmal, megragadom óvatosan kezét és gyorsan, kicsit futtában húzni kezdem lefelé a dombról, bele a mezőbe, nevetve, mintha semmilyen gondunk nem lenne, mintha fellélegeznék most, mintha új emberré születhetnék itt...
Vendég
Szomb. Ápr. 18, 2020 10:34 pm
Rose & Scorpius
First date
Nem, úgy tűnik, bármennyire is próbálkozom, hogy ne kelljen kimondanom, de mégis elérje őt a sugárzott üzenetem, nem sikerül. Nem akarja, vagy nem tudja venni a jeleket? Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy kezd nagyon elegem lenni ebből a macska-egér játékból, amit egymással űzünk. Olyan, mint valami fura tánc, olyan egyet előre, és legalább kettőt hátra. Ha nem hármat. Én meg úgy érzem magam, mint aki nemhogy pár lépést, de rögtön egy egész mérföldet lépett volna vissza. Azt mondja, érti, mit mondok, de válasza hallatán legalább egy ütemet kihagy a szívverésem, és a lélekzetem is eláll egy pillanatra, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy egyáltalán nem érti. Nekem pedig, még ha zavartan és szomorúan is, de tudomásul kell vennem. Kellene, csak nem akarom. Merlin szakállára, mégis mi a feneketlen bendőjű kertitörpe törött lábszárcsontja van velem? Nem értem. - Igen, a szüleim... de most nem róluk beszéltem. Mindegy, nem mondtam semmit, jó? Figyelem azt a megnyugtató, mégis pimasz mosolyát, és legszívesebben hozzábújnék és megsimogatnám, de... neem, azt még véletlenül se lehet. Vagy mégis? Egyelőre nem merek próbálkozni semmi elhamarkodott dologgal. - Igen, arra én is emlékszem. Mármint arra, hogy Albus azért nem jött velem másik fülkébe, mert ott maradt veled. Veled, meg a nagy rakás édességgel, amit összezsákmányoltál. Teszem hozzá mosolyogva, ahogy felötlik bennem a régi emlék. Jaj, de rég volt... és milyen könnyű volt akkor a helyzetünk! Mindenki tudta, hol áll a másik, most meg... most minden zavaros. Furcsa, hogy Scorpius szerint menő, hogy apáék heten voltak testvérek... szerintem a jóból is megárt a sok. Pedig mi egész jó, nyugodt testvérek vagyunk Hugoval. Már ha éppen nem jön rá a hoppáré, és dönt úgy, hogy márpedig nekem meg kell őt tanítanom játszani, aztán sikerül szépeket bukfenceznie a seprűről, hogy a végén engem hibáztasson anyáék előtt. Köszi szépen, tesó! De persze ez most nem lényeg, nem terveztem előhozni az öcsémmel való érzéseimet. - Aha! Heten... Bill, Charlie, Percy,Fred és George bácsikáim, bár Fred bácsi sajnálatos módon életét vesztette a Voldemort elleni csatában, így ő már nincs köztünk. Aztán ott van még Ginny nénikém és apa. Nagy család, nagy gond... de nagy szeretet is. Ez pedig kompenzálja a gondokat. Neked meg... lehet, hogy nincs testvéred, de ahogy én látom, Albus betölti az ezáltal keletkezett űrt benned... igazam van? Attól pedig ne félj, hogy egyedül kell leélned az életedet... biztosan találsz magad mellé valakit. Bíztatom mosolyogva, majd még mindig mosolyogva, hevesen bólogatok a hoppanálás ötletére. Igen, ez már nekem is eszembejutott, hasznos lenne. Közben egy viszonylag rövid sétával eljutunk egy dombhoz, ami mögött szemet gyönyörködtetően színes, tulipánmező terült el, nekem pedig tátva maradt a szám, úgyhogy nagyon kellett igyekeznem, hogy becsukjam, még mielőtt Scorpius észrevehetné. Remélhetőleg sikerül. Sajnos nem sokat tudok gyönyörködni a látványban, mert a mellettem álló fiú megragadja a kezem, amit én megszorítok, hogy ne engedjük el egymást futás közben, és nekilódulunk. Merlinre, ez majdnem olyan jó érzés, mint a repülés. Sőt, ez is egyfajta repülés, csak seprű nélkül. Egy darabig némán figyelem Scorpiust, és igyekszem elnyomni a bennem dulakodó érzelmeket. A baj csak az, hogy nagyon úgy néz ki, hogy sikertelenül, mert a következő pillanatban olyat mondok, ott, a tulipánmező közepén, amit sosem gondoltam volna, hogy ki fogok mondani, és gyakorlatilag mindent megváltoztathat, de legalábbis fenekestül felforgathatja az eddigi életünket. A vicces az egészben az, hogy ott és akkor nem érdekelt ilyesmi, sőt, szinte semmi sem. Szinte. - Na figyelj ide, Malfoy! Tudom, hogy nem kellene kimondanom, tudom, hogy valószínűleg megint totálisan potyára jártatom a számat, és csak leégetem magam, de elegem van abból, hogy összevissza kerülgetjük a kérdést, meg már fene tudja, hányféle jelarzenált felhasználtunk, megpróbáltunk, megpróbáltam tudomást sem venni erről az egészről, de nem megy! Nem veszed a jeleket, pedig azt hittem, hogy anélkül is el tudom neked mondani, hogy ténylegesen ki kelljen mondanom. Ez kínos... kínos, és zavaró, és... és nem tudom, mi lesz most, de ki kell mondanom, mert nem bírom tovább, szóval kimondom, a többi pedig rajtad áll. Scorpius Hyperion Malfoy, bármilyen sokat is vitázunk meg harcolunk egymással, bármennyire is az idegeimre tudsz menni, de mégis... mégis... szeretlek! Na tessék... csak kimondtam, bár nem kellett volna, mert most csak méginkább megnehezítettem a dolgot. Ezek után pedig nem bírok a szemébe nézni, úgy szégyellem magam, úgyhogy inkább égővörös fejjel a tulipánokkal teli mezőt kezdem el fixírozni, úgy várom az ítéletet, felkészülve a legrosszabbra.
Azt hiszem veszem az adást, amiben Rose részesít, de olyan érzések fognak el ezek közepette, hogy szinte esélytelennek látom, hogy most bármi olyat mondjak, amivel a helyzetem jobbra fordulhatna. Még mindig bizonytalan vagyok kicsit, már nem a saját érzéseimben, csupán semmit sem szeretnék elsietni, és a tekintete pedig épphogy mindennek az ellentétét sugározza... Kicsit talán el is szégyellem magam ez miatt, talán ezért sem válaszolok minden kérdésére és mondandójára, mert közben a gondolataim megzavarnak és szerteágaznak, és végül a következő pillanatban már az édességekről és az emlékekről beszélünk, ami igen nagy mosolyt csal az arcomra. - Igen. Pedig én szívesen láttalak volna téged is, de hát, úgy elsiettél... - Mondom vállat vonva. Nem hibáztatom ezért. Akkoriban mindenki így tett, hiszen a hajamról, az arcom vonásairól jól megismerhető voltam. Apám képmása. A családom híre pedig megelőzött és én mit sem sejtettem mindebből ameddig ki nem léptem a kúriánk kapuján és ültem fel arra a vonatra. Az életem azóta jobb lett és rosszabb. Történtek dolgok, amiket legszívesebben elfelejtenék, de a nagy részük pedig boldog és jó emlék, olyasmik, amiket másokkal is szívesen megosztanék, amik arra ösztönöznek, hogy jó itt nekem... - Nem tudom, milyen lehet ekkora családban élni. El sem tudom képzelni. Amikor összegyűlik az egész rokonság...? Elfértek egy házban egyáltalán? - Ismét kicsit felszabadulok. Annyira más, amikor ő beszél a családjáról és amikor én az enyémről... ez valahogy boldogsággal tölt el, olyan vidámnak és egyszerűnek tűnik, az enyém pedig nyomasztó és gondokkal teli, amelyek a nap minden percében terhet rónak rám és ezek súlya alatt egyszer még összeroppanok. - Albus valóban olyan nekem, mint a testvérem. Örülök, hogy ő mindig velem van. - A barátság kedves dolog. Persze akkor, ha az embernek a családja is pont így gondolja. A miénk nem teljesen, de hát mindez csak még inkább összekovácsolt minket az évek alatt. Szükségünk volt rá, egymásra ... Őszintén mondom, én most nem én volnék, ha akkor a vonaton, Albus nem ül mellém. Rose minden kifogás és ellenkezés nélkül fut le velem a dombon, kéz a kézben, tekintetében pedig látom a gyönyört, amit én is átéltem már néhányszor. Első alkalommal tényleg az embernek a lába is földbe gyökerezik és elgondolkodik azon, hogy vajon hogyan nem látta meg ezt a helyet eddig, miért rejtegette a táj a szeme elől? Valahol messzebb állunk meg, egy fa alatt, amit szintén a tulipánok vesznek körül, és én kifújom magam, mert ez a kis lóhalála kimerített, de Rose tekintete... először baljósnak tűnik, ám később szinte az eddigi jól látható vörös arcpír helyett most hófehér vonulatok siklanak végig rajtam. Mintha egy pillanatig csak álmodnék és igazán fel sem fognám amit mond. Bambulok rá, üres tekintettel, rezzenéstelen arccal, és amikor ő másfelé tekint mindennek a végén, én úgy érzem, most komolyan csak képzeltem mindezt... meg sem történt, hiszen nem lehet... Erőt vettem magamon, kifújtam a benntartott levegőt, majd egy hirtelen mozdulattal karoltam át derekánál és fordítottam magam felé. A csók olyan lassú, kissé bizonytalan és lágy volt, amiben minden érzelem és kérdés megfordult. Hosszú ideig elhúztam, egyik kezemmel arcát érintettem közben. Még sosem történt velem ilyen, csak a könyvekből ismertem a módját és beszélgetésekből... de mindez sokkal jobb volt, mint amit valaha is elképzeltem. Nehezen engedtem el a lány ajkait, de tudtam, nem hagyhatom szó nélkül az előbbi, hosszú és sokkoló monológját. - Hiszen azt mondtad, nem adod könnyen be a derekad! - Nevettem el magam kicsit, majd tekintetem lágyabbá vált, és az övét fixírozta, folyamatosan. Szerettem volna kiolvasni most a gondolatait, megérezni az érzéseit, meglátni a fényt az alagút végén és annyi, de annyi mondandóm lenne... ám mégis, csupán őszintén és röviden ennyit fűztem hozzá: - Én is szeretlek Rose Granger-Weasley. Amióta először megláttalak a vonaton.
Vendég
Szomb. Ápr. 18, 2020 11:35 pm
Rose & Scorpius
First date
- Tudom. De te is tudod, hogy akkor, ott, mindent lehetett, csak azt nem. Nem tudom, hallottad-e, vagy te is épp el voltál foglalva a szüleiddel, de nekem apa azt mondta indulás előtt a peronon, hogy mindenben győzzelek le. Ezért kezdtünk el versengeni egymással, és ezért nem lehetett veled barátkoznom sem... de szerencsére nem maradtál egyedül. És örülök, hogy pont Albus került melléd, így legalább a családból is mindig lesz melletted valaki... akkor is, ha én esetleg nem tudok. Magyarázom neki komolyan, mégis teljes beleéléssel. Igen, tényleg így gondolom, hogy jó, hogy valaki mellette van, hogy vigyázzon rá. S nem tudom, ki más lenne a legmegfelelőbb ember erre, ha nem az unokatesóm, Albus. - Majd ne felejtsem el megköszönni neki, hogy vigyáz rád. Teszem hozzá halkan. - Leginkább a káosszal egyenlő. De egyébként nagyon jó. Majd egyszer... egyszer elviszlek hozzánk, vagy nem tudom... bár nem tudom, apa mennyire venné jó néven a dolgot... Nem feltétlenül férünk el egy házban, de akkor sátrazunk, szerencsére elég nagy kertünk van. Na persze, akkor nem szerencse, ha kertitörpementesítésről van szó... a kis szörnyetegek. De néha a szűk család is elég zajos tud lenni... főleg mi ketten Hugoval, ha rájön az ötperc, és repülni szeretne tanulni. Figyelt volna oda repüléstanon! Csóválom a fejem vigyorogva. Nem, semmi bajom az öcsémmel, egész egyszerűen csak szeretjük szívni egymás vérét, mint ahogy jó testvérekhez illik. A vallomásom talán túlságosan is elhamarkodott volt, hiszen Scorp szinte a megszokottnál is fehérebb bőrszínre váltott egy pillanat alatt. Kíváncsi lennék, mi játszódhatott le a fejében közben. Erre nem is kell sokat várnom, mert egy hirtelen mozdulattal - annyira hirtelen, hogy meg kell kapaszkodnom a karjában, hogy nehogy a fenekemen landoljak a fűben, agyonnyomva szerencsétlen virágokat - maga felé fordít és megcsókol, nekem meg a még létező összes gondolatom elszáll a semmibe. Hú! Hogy a francba jutottunk idáig? Csókja lágy volt, lassú, ideges, bizonytalan... pont olyan, mint ahogy én is éreztem magam. Fogalmam sincs, mit kellene most csinálnunk, hogy mi legyen, meg egyáltalán mi van velünk. Most végérvényesen átléptünk egy határt, nincs visszaút... de akarom én egyáltalán, hogy legyen? Nem vagyok benne biztos. - Nem is! De apához képest velem könnyű dolgod van! Csak várd ki, amíg találkozol a szüleimmel! Hangom halk, lágy, szinte suttogás erősségű, de többre nem telik, meg valószínűleg a fiú így is érti mit mondok. Végtére is, elég közel vagyunk hozzá. Nem tudom, mit mondhatnék még ezek után, hiszen azt hiszem, eleget beszéltem az előbb, most rajta a sor a szájjártatásban. Amit mond, arra viszont egyáltalán nem számítottam, így valószínűleg egy értetlenkedő barna szempárral találja szembe magát. Jogosan. - Hogy... tessék? Mióta először megláttál a vonaton? De... de miért pont én? És hogy? És... és miért nem mondtad? És... ááá, nem tudom, zavaros az egész! Most mégis mi lesz velünk? Meg mi van velünk? Nézek fel csillogó tekintettel a fiúra. A fiúra, akit még csak ismernem se lenne szabad, nemhogy szeretnem.... te jó ég! Hogy mit kapok, ha otthon kiderül! Nem, erre még csak gondolni sem akarok jelenleg, ahhoz túl nagy az öröm.
Egyre inkább érzelmessé fut át a mese és az emlékezés kettőnk között. Nem tudom hová tenni ezt a helyzetet, viszont próbálok mosolyogni rajta, ezzel leplezni gondolataim sűrűségét. - Nem hallottam, de tudok róla. - Meghökkenten hallgatok el amikor azt mondja, 'mindig lesz mellettem valaki ha ő nem is'. Ez érdekes. Ez felettébb érdekes. A mosolyom pedig kissé pimaszkodásra vált át, próbálva a komoly hangulatot csöppet feloldani, mintha nem tudnám, mi a cél, mintha takargatni szeretném érzéseim sokaságát... de valóban, ez a célom. - Nemrég egy szemernyire sem érdekelt, mi történik velem, sőt, szerintem sokszor a folyosón is megátkoztál volna, ha győztem ellened... meglepsz, Granger - Weasley. - A piszkálódás mögött jól kihallatszik a kedvesség, amiben ott rejlik, hogy aranyos és mindezt igen jó néven veszem, mert jólesik az aggódása... még ha komolyan nem is tudom igazán hová tenni ebben a nagy kavalkádban, de a mindezek után minden figyelmemet elvonja a családjáról szóló mesében, ami engem felvidít, óriási mosolyra derít és még kicsit fel is nevetek. - Hát ez elég bulis lehet! Az öcséd... milyen idős is? - ... és melyik Weasley az, amúgy? Mert hát rengetegen vannak a suliban és szinte mind egyformák... szinte. Jó, Rose-t amióta megláttam, képtelen vagyok kiverni a fejemből, és nem kell sok ahhoz, hogy még inkább nyomatékosítsuk ezt a helyzetet. Hiszen a következő pillanatban csak úgy kitörnek belőle érzelmei, ami után némi bátorságot kell gyűjtenem, de lesz ami lesz alapon végül belevágok és nagy szerencsémre, még viszonozza is a csókomat. Hosszú ideig, mintha percek telnének el eközben, de a vibrálás, ami minden érzelmünk között ott motoszkál, tökéletes volt. Tökéletesebb, mint ahogy régen elképzeltem. Utána pedig zavarodottan tekintek rá továbbra is, csupán annyi, hogy nem engedem el a derekát. Ez a csók most felbátorított, most macsónak és érettebbnek érzem magam... pedig egyáltalán nem történt semmi változás az elmúlt néhány percben, azon kívül, hogy mi ketten... mi ketten csókolóztunk! Most esik csak le, hogy ettől a perctől mennyire megváltozik a kettőnk kapcsolata, de őszintén reménykedhetem benne, hogy nem rossz irányba. - Félek a szüleidtől. A szüleinktől. - Az évek során Albust sem sikerült elfogadniuk. Milesz velem majd Rose ügyében? Bár... ő lány, talán egy picit könnyebben fogadják, de hogy én mit fogok mondani az ő szüleinek, ha egyszer találkozunk, na azt bizony nem tudom! Valahogy úgy képzelem el a helyzetet, mint a mostani, elfehéredős, földbegyökerezőset... csak más érzésekkel a gyomromban. Olyan émelyítő gombócba szorul a gyomrom, az érzés... ami motoszkál a gyomrom és a szívem körül megrémít picit, de tudom, ezt nem betegség vagy rosszullét okozza. Csak végre kimondtam, ami már első óta nyomja a lelkemet. A reagálása, a milliónyi kérdés pedig egyáltalán nem lep meg. - Tudod Rose, létezik egy olyan dolog, hogy szerelem első látásra... - Tekintek le rá, hisz jó egy fejjel már fölé magasodom. - Mégis hogyan mondhattam volna? Tudod jól, annak mi lett volna a vége! Hányhattam volna csigát vagy akármi... nem volt alkalmas az idő és a hely! - Ha maga is belegondol, biztosan megválaszolja a kérdéseit saját magának is. Nyilván voltak előjelek részemről, de sosem sikerültek olyan jól, hogy azzal sikerüljön felhívnom az ő figyelmét magamra. Most... most jött el mindennek az ideje. Azt hiszem a Mágiatöri profnak kellene hálálkodnom ezek után. Az utolsó két kérdésére őszintén el kell gondolkodnom. Tekintetem kicsit a messzeségbe, a hegyekre vetem, az édességet és a táskámban lévő plédet pedig már teljesen el is felejtettem, hiszen valójában egy ilyen kis tulipánok közötti pikniket szerettem volna. Most nem alkalmas erre az idő, hiszen váratlan fordulat volt ez mindkettőnk számára azt hiszem... de ha előre is tervezünk, az általában nem a számításaink szerint jön be. Ez megint csak ezt támasztja alá. - Hát, én nem tudom mi legyen velünk.... mármint... izé. - Tekintetem visszaröppen hozzá, a karjaimmal szorosabban magamhoz húzom, bár az arcomba ismét visszaszökik a pír, mégis olyan jó érzés, hogy érzem a melegségét és ilyen közel van hozzám... diadalmasnak is mondhatnám. - Hát ha szeretnék, akár megpróbálhatjuk ezt a kapcsolat dolgot is... aztán majd lesz ami lesz. Mármint a családunkkal kapcsolatban. Mert én szeretnék veled lenni... - Az izgalom, idegesség, bátortalanság még mindig ott van a hangomban, ez végülis felkérés volt keringőre, amiből még óriási bajok is születhetnek, de mivel mindketten vonzódunk a másikhoz szemmel láthatóan, miért is ne próbálnánk meg egyszer, hogy milyen lehet ketten, együtt, a világ ellen?
Vendég
Vas. Ápr. 19, 2020 12:37 am
Rose & Scorpius
First date
- Az, hogy azt mutatom előtted, meg mindenki más előtt, meg gyakorlatilag saját magam előtt is, hogy nem érdekelt, mi van veled, nem jelenti azt, hogy így is van. Még én sem tudom a nevén nevezni az érzéseimet, Scorp... mármint de, de láthatod, szét vagyok csúszva... és ez még enyhe kifejezés. Nem átkozódom a folyosón... még a végén büntetőmunkára leszek ítélve, aztán megnézhetem magam, és másnap már jön is a rivalló a minisztériumból, anyától... köszönöm, azt inkább kihagynám. Brr. Rázkódom meg játékosan, de a mondandóm többi részét komolyan gondoltam. Nem vagyok egy könnyű eset, ezt a fiú is nagyon jól tudja. Legalábbis tudnia kell. - Bulis? Egyszer elviszlek magammal egy családi kviddics meccsre, aztán megtudod, mi is a Weasley-féle szórakozás. Bár nem biztos, hogy jó ötlet, mert még a végén engem is megutálsz, nem csak a kviddicset meg a repülést. Pislolgok rá nagy bociszemekkel, játékosan. Furcsa, most valahogy teljesen normálisan érzem magam mellette. Ilyen is régen volt... vagy talán sosem. - Hugo? Tizenhárom éves, kamasz... a legrosszabb időszakát éli, alig lehet fegyelmezni szerencsétlent. Jaj! Nem tudom, minket hogy lehetett kibírni egy évvel ezelőtt... valószínűleg nehezen. Egyébként úgy néz ki, mint anya, csak fiúban. Kócos, barna fürtök, és jóval kevesebb szeplő, mint ami nekem kijutott. Ezt mondjuk szívesen elcserélném vele. Nem szeretem a szeplőimet. Magyarázom egy halvány mosoly kíséretében... nem szeretném, ha kinevetne, de tény, hogy a szeplőimmel eddig csak a gond volt. De persze, hogy ezt kellett örökölni a Weasley-vérvonalból. Ezt is. Sokáig nem történik semmi, csak megpróbálom rendezni az érzéseimet, és valószínűleg Scorpius is ezzel küzd éppen. Nem kellett volna felhoznom a szüleinket. Nagyon nem. - Én is. De talán nem lesz gond. Anya majd valahogy lenyugtatja apát, ért hozzá. Ne aggódj, nem lesz semmi gond... el kell, hogy fogadjanak, mert ha nem, akkor azzal azt kockáztatják, hogy én is szembemegyek velük... csak ne lenne ilyen túlféltő apa! Tör ki belőlem egy halk sóhaj kíséretében, és újfent nekidőlök Scorpiusnak, ezúttal átölelve őt. Valahogy természetesnek tűnik a mozdulat. A magyarázatára elnevetem magam, nem bántóan, vagy ilyesmi, csak elképzeltem a csigás helyzetet. Undi. - Ne aggódj, Scorp, én nem vagyok apa, nem foglalk megátkozni, hogy egyél csigát. Ráadásul apának se sikerült, ha jól tudom. Viszont abban igazad van, hogy nem volt alkalmas az idő... állandóan küzdöttünk, versengtünk, mégis mikor mondtad volna el? Ezért voltál olyan furcsa a gyengélkedőn, mikor megkérdeztem tőled a kérdést? Hjaj... remélem, most megkaptad a választ. Kissé furcsán pillantok rá, mikor azt mondja, nem tudja, mi legyen velünk. Remek, akkor ez így érdekes lesz. Aztán végül csak kinyögi, hogy ha szeretném, akkor megpróbálhatjuk. Szóval ha jól sejtem, akkor mi mostmár együtt vagyunk... de azért nem ártana, ha megerősítene benne, mert jelenleg eléggé összevissza vagyok érzelmileg. Azért megpróbálom összeszedni magam, és egy hirtelen mozdulattal megragadom a kezét, hogy összefűzzem ujjait az enyémekkel, már persze ha nem húzza el őket onnan. Bár, ezt kötve hiszem. - Rendben van! A szüleinket meg majd elintézzük, amikor tisztáztuk magunkban a helyzetet. Jó lesz így? Viszont... egyelőre Albusnak se beszélj rólunk.. jó? Megígéred? Kérem halkan, majd kissé felágaskodok, hogy egy apró csókot nyomhassak ajkaira. Fene az alacsony termetembe. Tudom, hogy nehéz lesz nem elújságolnia a legjobb barátjának a történteket, de szeretném még egy kicsit a magunkénak tudni. Arról nem beszélve, hogy ha Albus tudja, akkor viszonylag rövid időn belül értesül róla az egész család is. Na, akkor lesz ám galiba.
Mosolyom az egyedüli amit most nem tudok levakarni az arcomról. Szerencsére már érzéseim annyira nincsenek kiírva rám. Annyira komolyba fordult át a beszélgetésünk, és annyira meglep, hogy Rose ilyenekkel áll elő...mintha valójában mindig is kedveltük volna egymást, csak féltünk kimutatni, úgy igazán. - Hát, de ha nem mutatod ki vagy nem mondod, akkor sosem tudom meg. - Vonok vállat egyszerűen és tekintetemmel követem az övét. Egyikünk sem volt ezelőtt az a nagy beszédes fajta, én féltem kimondani, kimutatni érzéseimet mert nem tudtam, hogyan reagálná le, őt pedig szerintem spontán csak nem érdekelte, de ezt így sajnos most nem tudom kimondani kerek perec. - Uhm, én inkább kívülről nézném azt a meccset. Szóval, nézőként szívesen. - Nevetek fel, nem hinném, hogy jó ötlet lenne beállnom játszani egy ilyen családi meccsen, mert még a végén Rose apja adja meg nekem az utolsó lökést, amit aztán végképp nem szeretnék. És amúgy sem érzem magam túl biztosnak a játékban... egyelőre csak a repülést gyakoroltunk és hát az is, milyen következményekkel járt... na igen. - Pedig a szeplőktől olyan szép az arcod... illik hozzád! - Egyből inkább egy bókba fojtom a tesós kérdést, nem is én lennék, ha nem ragadnék ki mondataiból egy-egy apró foszlányt, amit bókká fejleszthetek... Viszont az utána lévő apró pír és zavarodott tekintet minden pénzt megér nekem, ettől még csinosabb, még Roseosabb lesz. Amikor a szüleinkről kezdünk el beszélgetni, kicsit hűvös érzés fog el. Még nem érzem úgy, hogy készen lennénk arra, hogy mindketten odaálljunk a másik családja elé, de egyszer biztosan el is fog jönni ez az idő. Egyelőre ha tehetem szerintem ezt kicsit majd napoljuk, mert szerintem fontos, hogy mi tisztázzuk magunkba, mit szeretnénk és mennyire komolyan. Valószínűleg ezt Rose tudatára is fogom adni előbb vagy utóbbi... - Majd megoldjuk valahogy, de ez még úgyis távolabbi gond. - Jól esik ölelése és átkarolása, kicsit olyan ez, mintha mindig így lettünk volna, mintha mindig a karomban tartottam volna. Érdekes, mit tesz az emberrel a szerelem, érdekes, hogy mennyire könnyen át tudunk változni és kattanni, egyik helyzetből a másikba... - A gyengélkedőn azt hittem, másik fiúról van szó. - Komolyabbá válik picit a tekintetem. - Ezért nem mertem lépni semmit és nem is akartam elsietni, mert féltem, hogy azzal már karjába zavarlak. - Vonok vállat. Tekintetemből lágyság árad, bár talán némi zavartság és bizonytalanság is feltűnik, de ezek mind nem rosszból, csupán a helyzet miatt, amit még sosem éltem át mással... ez az első alkalom, az első igazi randim, az első igazi csókom. És Rose lesz az első igazi barátnőm is, ha minden a terv szerint halad. - Akkor most titokban akarod tartani? - Vonom fel a szemöldökömet az 'Albusnak ne beszéljünk róla' kijelentése után. Hiszen ha a legjobb barátomnak nem mondhatom el, akkor az már titok. - Már nem azért mondom, mert nekem ne jó így vagy úgy, csak kérdezem, hogy tisztázzuk akkor, hogy hogyan... mert ha a suttogóktól hallja meg előbb, engem biztos kinyír. - Ha titokban akarja, akkor tényleg titokban és elrejtőzve kell... mert ha a folyosón megfogom a kezét, az már gyanús lesz másoknak és mivel közkedvelt pletykatéma vagyunk egyébként is, miért is ne mondanák el azonnal mindenkinek, főleg Albusnak? Kíváncsi tekintetem Rose-t nézni, az apró puszit pedig viszonozom. Nekem mindegy, hogy hogyan lehetek vele, csak vele legyek... mert ez az érzés felülmúlhatatlan.
Vendég
Vas. Ápr. 19, 2020 1:45 pm
Rose & Scorpius
First date
- Jogos. Ha nem mondom, vagy mutatom ki, akkor nem fogod tudni, hogy mi a helyzet. Viszont azzal valószínűleg te is tisztában vagy, hogy… az embernek meg kell védenie magát. Te is elég sok rosszat kaptál az évek során, és még mindig kapod, szóval tudnod kell, hogy miről is beszélek. Nem ítéllek el, szó sincs róla, nem ezért mondom! De ha kimutattam volna, hogy hogyan is érzek tulajdonképpen – amit még én sem igazán tudtam -, akkor nagy eséllyel pofára is estem volna, szinte rögtön. Az meg egyáltalán nem hiányzott… meg most sem hiányzik. Ráadásul bár te küldted felém a jeleket fáradhatatlanul, már első óta, de nem tudhattam, hogy komolyan gondolod – e, vagy egész egyszerűen jó szórakozásnak tartod zavarba hozni a legjobb barátod unokatestvérét. Érted, mit akarok kihozni ebből az egészből? Észleltem a próbálkozásaid, a jeleket, nem vagyok annyira vak, mint amennyire valószínűleg tűnök, de nem mertem kockáztatni, úgyhogy jobbnak tűnt a megszokott versengésnél és levegőnek nézésnél maradni. Ne haragudj miatta! Magyarázom az elmúlt évek versengéseinek okait… bár azt nem tudom, hogy minek, hiszen minek is merengjünk a múlton? Úgysem tudunk változtatni rajta. A visszakozásán nem tudok nem nevetni, de ezt egyáltalán nem bántásból teszem, csak… úgy látom, még mindig nem sikerült megbarátkoznia a játékkal… meg a repüléssel sem. Na nem baj, majd dolgozunk rajta. - Nem azt mondtam, hogy játszanod is kell, csak hogy elviszlek egyre! Szóval ne aggódj, megmenekültél. Egyelőre! Vigyorgok rá felszabadultan. Teljesen más most beszélgetni vele, mint eddig bármikor… nem kell visszafogni magunkat, nem kell attól tartani, hogy esetleg elszólom magam és olyat mondok, amit még megbánhatok, mert hát a legnehezebben már túl vagyok, ahhoz képest pedig bármilyen téma könnyebbnek látszik. A következőszavaitól viszont megintcsak vörösben pompázik az arcom… csodás. - Nem… nem szoktam hozzá a bókokhoz, nem tudom őket jól kezelni! Úgyhogy ha jót akarsz magadnak, vagyis nem akarsz egy sétáló, vörös hajú paradicsommal mutatkozni mindenki előtt, akkor jobb, ha nem mondasz nekem ilyeneket! Csak a miheztartás végett. Aztán ha le szeretné járatni magát, hogy velem mutatkozik, hát… csak tessék, szíve joga, de nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettem. És már így is eleget pletykálnak szegényről. -Persze! Nem is arról van szó, hogy most rögtön, a magam részéről amíg lehet, húznám a dolgot… nem szeretném, ha apa karmai közé kerülnél. Nagyon nem. Grimaszolok egyet, elképzelve a remélhetőleg még sokára bekövetkező szituációt, előre sajnálva szegény fiút. Nem lesz könnyű dolga, az egyszer biztos. Tekintetemmel az arcát pásztázom lágyan, megpróbálom összerakni a fejemben a dolgokat, hogy még véletlenül se bonyolítsam tovább a már így is elég bonyolult helyzetet. Soha nem gondoltam volna, hogy ez történik velem. Velünk. - A gyengélkedőn… a gyengélkedőn direkt kérdeztem olyan rejtélyesen. Legalábbis azt hittem, hogy sikerült rejtélyesen kérdeznem, de néha nem vagyok biztos benne… nem akartalak megbántani, megpróbáltam burkoltan a tudtodra adni az érzelmeimet, de nem úgy tűnt, mintha annyira vennéd az adást, úgyhogy… muszáj voltam nyíltan is színt vallani. Nehéz volt, nekem elhiheted. Nehezebb, mint akármelyik vizsgánk, meg merem kockáztatni, hogy még az RBFnél is nehezebb. Aztán mikor elhívtál randizni…. rengeteg gondolkodtam, tépelődtem a helyzeten, megpróbáltam rendezni az érzéseimet, némi segítséggel, de nem segített, épphogy még jobban összezavart… ilyen az én formám. A lényeg, hogy nem kell attól tartanod, hogy másik fiú karjába zavarsz, mert nincs másik fiú! Csak Te vagy… csak éltanuló létemre az érzelmekhez hihetetlen lassú a felfogásom, és kicsit sokáig tartott, mire rájöttem, mi is a helyzet tulajdonképpen. Remélem, azért még nem késtem el végleg! Lágy tekintettel pillantok fel rá, miközben megpróbálom viszonylag érthető formába rendezni az érzelmeimet. Kemény dió, szerintem életemben nem beszéltem még ennyit az érzéseimről, neki meg aztán főleg nem. Kicsit tartok tőle, hogy a végén még ellenem fordítja őket, de ahogy rám néz…. tekintetéből sugárzik a bizalom és a szeretet, bár kissé bizonytalan és zavarodott, de ez természetes az előbbiek után. Én is az vagyok. De tudom, hogy nem bántana meg, szándékosan egészen biztosan nem. Érzem. Még mindig a derekát ölelve leheveredek a fűbe a fa alá, így Scorpius is kénytelen jönni utánam, ha nem akar elengedni - van egy olyan sanda gyanúm, hogy még egy ideig itt maradunk, akkor meg már miért ne tegyük azt kényelmesen? - Nem… nem azt mondom, hogy titokban kell tartanunk, de… te nem félsz? Nem félsz tőle, hogy mi lesz, ha megtudják, hogy együtt vagyunk? Albus meg… előbb-utóbb úgyis megtudja, szóval felőlem elmondhatod. Neki is… meg mindenki más is rá fog jönni, úgyhogy nem érdemes titkolnunk. De biztos, hogy ezt szeretnéd? Biztos, hogy velem szeretnél lenni? Jó az neked? Nem vagyok egy könnyű eset, te is tudod! Szóval? Nem akarom megmondani neki, hogy döntsön, most egész biztos vagyok az érzéseimben… a többi meg majd lesz, ahogy lesz, majd elválik.
- Nem haragszom és értem, hogy mit szeretnél mondani. Végül is ez így volt jó... egyikünk sem gondolt annyira előre, és még az érdeklődési körünk is nagy részt más irányba terelődött. - Mindig is érdekelt Rose és már valóban, az első pillanattól kezdve tudtam, hogy többet akarok ebből, mint barátságot. Persze az utóbbi sem valósult meg és talán pont ezért is olyan izgalmas és érdekes a mi történetünk... Valahol mégis sikerült megtalálnunk azt az összhangot, ami most majd összekapcsol minket, talán egy életre is. Vele együtt nevetek amikor a kviddicsről, repülésről beszélgetünk. Jó látni, hogy felszabadultabb már és könnyebben mondja ki a dolgokat, amiket gondol. A szívem kicsit megnyugodott, és ezzel együtt nekem is sokkal könnyebben megy a társalgás, mégha nem is vagyok olyan bőbeszédű, mint Rose. - Oké, megnyugodtam, komolyan. Csak ez a te véleményed, nehogy aztán azzal rángassanak be a pályára, hogy márpedig én egy Malfoy vagyok és ezért be kell álljak! - Az iskolában eltöltött éveim alatt sokszor hallottam már ezt, mégis mindig sikerült ellent mondanom, kibújnom a felelősség alól. Nálam, a szüleimnél sosem volt elvárás, hogy mivel az apám játszott anno, én is kötelezően játsszak... Már nem ilyen időket élünk és amúgy is, sokkal de sokkal többet örököltem anyámtól, mint azt bárki is sejtené. - Ne haragudj, de nem bírom benn tartani őket. Azért jól esnek, nem? - Jegyzem meg vigyorogva a bókos dologra... amúgy sem tudnám visszatartani őket, hiszen az nagyon nem én lennék... ezzel fejezem ki igazán érzéseimet, és udvariasságomat, valamint tudatára is adom, hogy mennyire szépnek, kedvesnek és gyönyörűnek látom őt! Amúgy honnan tudná, hogyan érzek iránta? Tekintetem a messzeségbe vetem amikor a szüleink a téma, és nem is válaszolok már semmit. Tudom, nem kellene hogy érdekeljen mit gondolnak az ősök, a lényeg, hogy én azzal töltsem az időmet akit szeretek és akit érdemesnek találok rá, de ez mégis egy különleges és nehéz helyzet, mindkettőnk számára. Mindenesetre ezen még van időnk bőven gondolkodni, így inkább egy apró mosollyal és bólintással jelzek, hogy részemről ez teljesen oké, és tovább is siklok a következő témára. - Őszintén, Rose, ott a gyengélkedőn ha nem mondod ezt nekem, még mindig nem itt tartanánk... mert akkor azon bátorodtam fel, hogy mennyi éven át mentem utánad és próbáltam szép lassan az alapokat lehelyezni és nem hagyhatom mindezt, hogy az érzéseimmel együtt kidobjam a kukába... érted, szóval, nem engedhettem, hogy másé legyél. - Így utólag visszagondolva kicsit vicces ez a helyzet, de jó tanulság volt mindkettőnknek. Lehajtom a fejem és miközben leülünk a fűbe, én továbbra sem engedem el őt, puha kezében pihentetem a sajátomat, miközben hüvelykujjammal a kézfejét simítom. - Az érzelmeinket pedig nem ismerhetjük, még csak most fogjuk szerintem, mert ez még új... nagyon új. - Tapasztalatom ugyan nincs nekem se, csak amit olvastam és amit láttam... ezek mind olyan képzelőerőt ébresztettek bennem, ami meghozta a képet, ahogyan a mi kapcsolatunkat elképzelem a lánnyal. Persze ez még változhat, ez még lehet rosszabb és jobb is, de minden tudásomat, képzeletemet abba fogom beleölni, hogy ez csak jobb legyen. Tekintetét keresem, és kicsit összeráncolom a homlokomat, ahogy a titkolózást taglaljuk, a megtudják-nem tudják dolgot... - Figyelj Rose, ha titokban akarod tartani egy kicsit még, nem bánom, megoldjuk... csak szerintem nincs értelme, mert oké, nyilván félünk és vannak fenntartásaink, de ha később tudják meg mivel lesz jobb? Szerintem Albus fog nekünk a legjobban örülni és ha elmondjuk neki, hogy ne adja tovább, nem fogja... bár én jobban tartok a rokonságodban lévő kis törpéktől, mint például az öcséd, akik nagyobb valószínűséggel számolnak majd be a szüleidnek, például. Engem az iskolában más véleménye amúgy sem érdekel. Csak a tiéd. És Albus-é. - Szabad kezemmel kitépek egy fűzszálat, majd azt kezdem el morzsolgatni az ujjaim között. - Ja és ha ebből nem jött volna le, én tutira ezt szeretném. Lesz ami lesz, eleget vártam rád. - Mégis mi történhet? Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy velünk bármi rossz történhetne. Nyilván még csöpp ismeretünk sincs a kapcsolatok terén, nem nagyon fogjuk tudni, mit csináljunk, de majd kitapasztaljuk és attól, hogy kimondjuk, együtt vagyunk, nem kell ám mindennek megváltoznia. A gondolataink többségét végre nyíltan a másikhoz fűzhetjük, lehet, hogy többet leszünk majd együtt, közelebb húzódva egymáshoz, összebújva... de ettől még minden más a helyén marad. Szerintem.
Vendég
Vas. Ápr. 19, 2020 6:29 pm
Rose & Scorpius
First date
- Pontosan. Bár azért abból kiindulva, hogy mindketten stréberek vagyunk annyira nem terelődött más irányba az érdeklődésünk... legfeljebb te nem bírod a kviddicset. Ez meg nem akkora probléma, amit ne tudnánk megoldani. Nem bírom magamban tartani a nevetést, mikor arról kezd beszélni Scorp, hogy esetleg lerángatják a pályára csak azért, mert Malfoy. - Szerintem emiatt nem kell aggódnod! Vagyunk elegen a családban, nem lesz szükség plusz emberre... főleg, ha nem akarsz játszani. Meg fogják érteni, hidd el! Nem tudja magában tartani a bókokat... fene, akkor ezzel muszáj leszek megbarátkozni. De ez azt is jelenti, hogy nem zavarja, ha tiszta vörös fejjel mászkálok mellette... ez már jó jel. Úgyhogy megerőltetem magam, és egy apró mosollyal, bólintással jelzem, hogy igen, semmi gond, majd megbarátkozom velük. Nem nagy ügy. Örülök, hogy nem erőlteti tovább a szüleink kérdését. Arról még ráérünk beszélni, előbb mi tegyük tisztába az érzéseinket... magunk felé is, meg egymással szemben is. A gyengélkedő ismételt felemlegetésére viszont kissé bosszúsan rázom meg a fejem... nem most mondtam neki, hogy nincs más? Ne csinálja már! - Értem, Scorp, tényleg! De engedd el a témát, mert tényleg nincs más, és nem szeretném, ha féltékeny lennél... főleg úgy, hogy nincs rá okod! Az érzéseinket pedig majd szép lassan megismerjük. Együtt! Simítok végig szabad kezemmel az arcán, miközben másik kezemmel még mindig az övét fogom. Furcsa érzés, de egyben megnyugtató is. Megnyugtató, hogy tudom, hogy van valaki, akire számíthatok. Nem sok dolog van, ami ki tud hozni a sodromból, akár csak egy kicsit is, de a családom piszkálása azok közé tartozik. Úgyhogy most nagyon rossz felé indultunk el... valószínűleg a fiú tudta nélkül. - Figyelj! Nem bánom, ha elmondjuk Albusnak, tényleg! Előbb-utóbb kiderülne, akkor már tőlünk tudja meg. És értem, hogy attól tartasz, valamelyik unokatesóm, vagy épp az öcsém fogja elszólni magát anyáéknak, de... nem szeretem, ha a családomat bántják. Akkor sem, ha néha én sem vagyok velük a legjobb viszonyban... mindenkivel előfordul. De ne, jó? Leginkább azért, mert lehet, egyszer te is a családba fogsz tartozni... és szeretném, ha kijönnétek egymással. A másik meg: ha ezt szeretnéd, rendben van. Nem lesz könnsű, meg egyszerű, hiszen már amúgyis rengeteget pletykálnak rólunk, de majd kitaláljuk, hogy legyen ez az egész. Egyet kérek: ne változzunk meg csak azért, mert együtt vagyunk... jó? Annak nincs értelme. Ha szeretsz valakit, akkor önmagáért szereted, nem azért a képért, amit ideig-óráig mutat magáról. Remélem, belemegy a kérésembe, mert tényleg szeretném, ha működne kettőnk között ez az egész. Nem tudom, hová tenni magamban ezt a hirtelen váltást, de nyugodtabb vagyok, mint előtte, és ez már megérte. A többit meg majd eldönti az idő.
Nagyot bólintok és szélesen elmosolyodom a mondandójára. Valóban. Mindketten stréberek vagyunk és nagyjából hasonló az érdeklődési körünk. Ő még nem ismer engem olyan jól, mint szerintem én őt, de hamarosan biztosan mindenre fény derül és meglátja majd mint a jó, mint a rosszabb énemet. Viszont így, hogy alakulgatnak kettőnk között a dolgok, nem biztos, hogy a rossz egy ideig elő fog törni belőlem. - Tudod, hogy mennek ezek a családi bemutatások, meccsek meg ilyenek... "Na, gyere fiam, mutasd meg akkor milyen fából faragtak!" Már látom előre. - Forgatom meg csöppet a szememet, de mindvégig vigyorgok, hogy lássa, inkább csak viccelek, de a mondandóm mögött azért rejtve marad némi komolyság is, mert még így is, hogy nem igazán ismerem a családját, el tudom képzelni bizony, hogy ez fog történni. Mindegy, addigra majd belejövök annyira már, hogy ezt kiküszöbölhessem vagy majd gyakorlok valami jó dumát, amiből később akár egész sztori kerekedhet. - Már elengedtem, csak mesélem, hogy milyen érzéseket keltett bennem ez a gondolat. Persze így már egészen vicces, másodjára a teljes sztorit látva... - Bosszús fejrázása után megsimítom a haját, nekem pedig a mosoly le sem tekeredik az arcomról. A féltékenység pedig egy egész más téma, igen, sokszor szoktam az lenni, igen hajlamos vagyok rá, bár ezt inkább magamban elrendezem, bosszankodom egy ideig és aztán történik valami, amitől egy pillanat alatt elröppen az egész... Meglepődött pillantással lesek rá, miközben megint egy igen hosszú monológba kezd. Mentegetőzően engedem el a kezét és emelem fel a sajátomat, mert ő bántónak hitte a mondandómat, pedig aztán végképp nem annak szántam. - Ezt nem bántásból mondtam, héé! - Semmi bajom a rokonaival, sem az öccsével, nem is ismerem őket, csak tudom milyenek a tőlünk fiatalabbak, a becsvágyóbbak és van egy-két pletykás név is a családjukban... akik biztosan nem tartanák sokáig a szájukat, még ha nem is igazán akarnának nekünk rosszat. Vagy mégis... nem tudom. - Nem szeretném én sem, ha megváltoznánk. Annak semmi értelme nem lenne. - Rázom meg a fejemet egy apró fintorral. Mi értelme ha megmutatjuk egymásnak a mivoltunkat, majd megváltozunk? Hát ez az élet nagy kérdése. Semmi, nyilván semmi... mégis sok kapcsolat állítólag ez miatt megy tönkre. Persze én nem érthetem még, mit tesz ez velünk. Viszont hamarosan meg fogjuk tapasztalni, azt hiszem. Óvatosan húzódom el tőle, felállok, leporolom magam, majd a kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem a földről. - Mit mondasz akkor, kéz a kézben visszasétálunk az iskolába? Lesz ami lesz? - Szívesen gyönyörködnék még a tájban, beszélgetnék vele naphosszat, éjszakán át, de mindjárt lejár a kimenőnk és még elég hosszú az út vissza, a Roxfortba. Remélem nem bántottam meg semmivel, tekintetét fixírozom ez ügyben, de biztos vagyok benne, hogy elmondaná, ha úgy lenne. Vagy jól fejbe vágna.... egy bottal, terelőütő hiányában.
Vendég
Hétf. Ápr. 20, 2020 2:43 am
Rose & Scorpius
First date
- Na csak vigyázz azzal a bólogatással, mert a végén még leesik a fejed a helyéről... igazán nagy kár lenne azért a szép szőke buksidért! Simítok végig a haján nevetve. Nem értem magam... egyrészt mindigis érettebben viselkedtem, mint ami a korom alapján várható lett volna, másrészt meg... másrészt meg ha Scorpius közelében voltam, akkor iszonyatos gyorsasággal váltottam át érett, felnőttes gondolkodású lányból valami szerelmes kis hülye tinivé. Ami, valljuk be, egyáltalán nem volt valami nagy teljesítmény, tekintve, hogy pontosan az vagyok: egy szerelmes tini. Hjaj, ha ezt anyáék megtudják! Azonban igyekszem elnyomni az aggodalmaimat, és egyelőre csak a jó oldalára koncentrálni, úgyhogy remélhetőleg egy halk sóhajtáson kívül semmi nem adja újdonsült barátom tudtára, hogy valami nagyon nincs rendben az érzelmeim háza táján. Megint. Mi a fenének nem lehet csak egy kicsivel könnyebb, meg egyszerűbb a helyzet? Szerintem Scorpius enyhén szólva is az ördögöt festi a falra a baljóslátú kijelentésével. Vagy rögtön magát Voldemortot. Elnézést: Tudodkit. Értem, hogy fél a családtól, meg anyáéktól, leginkább valószínűleg apától, de akkoris... ennyire nem kéne téves elképzeléseket gyártania, mert még a végén tényleg balul sül el a dolog, aztán ki tudja, mi lesz egy félresikerült Weasley-féle vendégszeretetből. Nem, azt inkább nem kéne megtudni. Egyikünknek sem. - Nem lesz semmi baj! Bár nem tudom, hogy milyenek a családi bemutatkozások, ugyanis előtted még soha nem volt barátom, a stréberek nem kellenek senkinek sem, de annyit azért elmondhatok, hogy nem vagyunk kannibálok, szóval apa sem fog megenni téged. Ezt megígérhetem. Ráadásul anya sem fogja hagyni... és tudod milyen, amikor valamiért teljes szívvek kiáll.... megállíthatatlan. Vagy még nem tudod, de majd rájössz. Szóval ne idegeskedj miatta már most, amikor az még valamivel messzebb lesz! Magyarázok neki halkan, lágy hangon, közben végig a szemébe fúrom a sajátomat, hogy figyeljen rám. Nem szeretném, ha már rögtön az elején problémába ütköznénk, habár tudom, tudjuk nagyon jól, hogy nem lesz egyszerű menet. De úgy érzem, megéri. A rokonság kérdését inkább nem feszegetem tovább, nem éri meg, csak egy mosollyal konstatálom, hogy egyformán gondolkozunk, legalábbis ami a változást illeti. Nagy dolog, nagy lépés ez mindkettőnk életében, nagy változásokkal, de úgy érzem, nem lesz baj. Addig nem, amíg önmagunk maradunk. Az idő gyors múlására csak akkor eszmélek rá, mikor Scorp felküzdi magát a fűből, leporolja a nadrágját, majd lenyúl értem is, hogy felsegítsen. Hihetetlen, milyen gyorsan eltelt a nap - és milyen sokminden történt közben. És ez még csak a kezdet. Ki tudja, mi jöhet még ezután? A kézenfogva visszasétálni a kastélyba ötleten elnevetem magam, majd még mindig mosolyogva bólintok és megszorítom "szőke hercegem" kezét. Furcsa.... alig pár órája hívtan őt így, bár akkor még csak szórakoztam vele, ugrattam... most azonban teljesen más a helyzet. Ami nem baj, csak valahogy túlságosan is gyorsan változott meg minden köztünk. Nem tudom, mennyi idő lesz, míg sikerül feldolgoznom magamban. Főleg úgy, hogy szokásom túlgondolni a dolgokat. - Persze, mehetünk! Mosolygok rá kissé féloldalasan, majd egy gyors, félszeg csókot lehelek ajkaira, mint aki egyébként nem tudja, mit is kéne tennie igazából - mert így is van, enyhén szólva is össze vagyok, vagyunk zavarodva, valószínűleg mindketten-, és, immár kézenfogva, elindulunk visszafelé, a Roxdortba. Úgy döntök, nem számít, mit szólnak mások, mit szólnak hozzá a tanáraink, az évfolyamtársaink vagy bárki más... addig, amíg mi helyesnek érezzük, és boldogok vagyunk, és addig, amíg Albus és a családjaink mellettünk vannak, vagy legalábbis elfogadnak minket, addig nem érdekel. Semmi nem érdekel, csak az, hogy végre, életemben először a helyére kerülnek a dolgok, és boldog vagyok. A többit meg majd az idő eldönti. Mi csak annyit tehetünk, hogy abból, amit kapunk, a lehető legtöbbet hozzuk ki.
Vele együtt nevetek. Jó érzés látni, ahogy felszabadult, ahogy igazából mindketten felszabadultunk. Nehéz idők vannak mögöttem és még milyen nehezek jönnek ezek után... De Rose mindig a napfény volt a sötétségben, és most már elmondhatom, hogy fény az alagutam végén. Nem kicsit aggódom a családi viszályok és bemutatkozások miatt. Ez lesz az évszázad varázsló egyesülése valószínűleg, bár ha őszintén bele akarok gondolni ezekbe a dolgokba... és ha igaz amit Rose mesél a szüleiről, akkor nem lesz majd olyan nagy gondom. Ez csak elmélet ugyan, de nem vagyok bunkó sem nagyképű, és inkább Griffendélesnek érzem magam sok alkalommal, mintsem Mardekárosnak. Ezt mondjuk szerintem a diákok 90% átéli az itt töltött 7 éve alatt és elgondolkodik legalább egyszer azon, hogy biztosan jó házba választották-e be annak idején? -Igyekszem nem idegeskedni. Mire eljön ennek is az ideje, összeszedem magam, ígérem! - Tartom a tekintetét, nem is engedem el még azután sem, hogy válaszoltam a nyugtatására. Kezem végigsimítja az övét, nem szeretnék előre sietni, sem nyálasnak tűnni, csak úgy lenni... oly egyszerűen, oly jólesően, Rose Granger-Weasley mellett. Legszívesebben itt ücsörögnék egész este, cukorkát majszolnék - amit amúgy teljesen el is felejtettem közben - és átbeszélgetném az éjszakát, de sajnos kénytelenek vagyunk visszamenni az iskolába. Óvatosan kászálódok fel, porolom le magamról a megtépkedett fűszálakat, a port és a fáról rám hulló apró virágszirmokat, majd kézen ragadom Rose-t. Mielőtt elindulnánk, egy csodaszép sárga pitypang virágot tűzök vöröslő hajába a füléhez, majd viszonozom az apró csókot. A boldogságom most határtalan, de óvatosnak kell lennünk azért és vigyázni a körülöttünk terjengő pletykák miatt. Izgatottan várom, hogy visszaérjek a Mardekár klubhelyiségbe, onnan pedig felrohanjak és rátörjem Albusra az ajtót, hogy végre elújságolhassam a hírt, amire már négy éve várok... összejöttem Rose Granger-Weasley-vel!
Ideges voltam. Egyrészt azért, mert úgy döntöttem, megvárjuk a következő roxmortsi hétvégét és akkor viszem el őt randizni, legálisan, valami egyszerűre, mert nem szerettem volna túlzásokba esni. Persze nem tudtam, hogy ő mire számít igazán, sőt, még én sem tudtam mi lesz ebből valójában... aztán csak eljött az idő, amikor indulnom kellett. Albus értetlenül nézett rám, ahogy egyik sarokból a másikba rohangáltam, majd lesimítottam a hajam a tükör előtt, végül pedig összeborzoltam. Nem tudtam, mit fogok neki mondani ha meglátom, sőt... azt sem, hogy hogyan viselkedjek majd. Laza legyek vagy komoly? Sokat beszéljek vagy keveset? Mit illik ilyenkor egyáltalán? Azt sem tudom mit jelent igazán a randi fogalma. 
