A varázslatok sikerülnek, így aztán szépen lassan a helyére kerülnek a dolgok, és megnyugszunk. Én is, illetve a sérült Scorpius is. Nagyon nehéz megállnom, hogy ne zúdítsam rá a szóáradatot, ami nagyrészt abból állna, hogy milyen figyelmetlen is a szőkeség. De igazából nem ő tehet róla. Pontosabban nem csak ő tehet róla. Ha nem terelem el a figyelmét azzal, hogy megsimítom az arcát, akkor talán egyben tudta volna tartani a gondolatait. Nem vagyok biztos benne, de valószínűleg én okoztam a bajt... vagy legalábbis nagyban hozzájárultam a baleset bekövetkeztéhez. Hát, ilyen az én formám. Mindegy, ezt majd később megbeszéljük... lesz időnk bőven. Szerencsére annyira rögzítettem a karját és csillapítottam a fájdalmát, hogy rám támaszkodva valahogy el tudunk jutni a gyengélkedőig. Most majd szakszerű ellátásban részesül... legalábbis jobban, mint amit hirtelenjében én demonstráltam neki. - Figyelj csak! Ne haragudj... nem akartam, hogy ez legyen a vége! Nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel, nem tudok a szemébe nézni, mert sajnálom, meg nem akarom látni a félelmet a szemeiben, amit valószínűleg érezhet irántam, úgyhogy inkább a földet fixírozom és a felsőm ujját babrálom, miközben halkan, szinte suttogva bocsánatot kérek tőle. Bár nem mondok többet, ebből azért érezheti, hogy most rajta áll a döntés: ha úgy dönt, akkor akár el is mehetek, mert hát valószínűleg most leginkább egyedül szeretne maradni. Ha mégsem, akkor legfeljebb hasznossá teszem magam, és segítek ápolni... valamennyit én is értek hozzá.
✧ Megjegyzés: Bocsi, ez most rövid lett :'D ✧ Zene ✧ Miegyéb ✧
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 6:08 pm
Scorpius & Rose
Nyilván egyikünk sem számított arra, hogy itt fog végződni ez az egészen jó nap. Már beleéltem magam a helyzetbe, hogy végre ismét repülök és nem is akár hogy... Rose nagyon jó tanár, sikerült neki olyan rejtett dolgokat kihoznia belőlem, amit még soha senkinek. Persze mindemellett még elterelte kicsit a figyelmemet az arcpírral, ami megjelent csinos arcán, a keze érintésével, amit éreztem mint tenyeremben, mint arcomon. Lehet, hogy ez is benne volt abban, amiért lefordultam a szerencsétlen seprűről, de én száz százalékban ezt a saját hibámnak gondolom, mert ha odafigyelek - és márpedig tudtam, hogy oda kell - akkor ez most nem történik meg. Hosszú idő volt elbicegni a gyengélkedőig és már a karom is újra fájni kezdett, de annyira, hogy zsibbadt. A javasasszony szinte azonnal kezelésbe vett, én pedig kényelmesen lefeküdtem az egyik ágyra, figyelve, hogy hogyan sürögnek, forognak körülöttem. - Kicsikém, mit csináltál? Mert ez biza' eltörött. Látom annyira nem fáj. A kislány gyógyítóvarázsa ügyes volt. - Beszél nekem, próbálja elterelni a figyelmem, miközben a pálcájával a karomat matatja és valami löttyöt is kever, amit már most nem szeretnék meginni. Elfintorodom, de végül Rose halk szavai zökkentenek ki. Szerintem meglepődött tekintetem mindent elárul. Nem számítottam ilyen mentegetőzésre, és amilyen lekókadt lesz utána, szinte rosszkedvre derít engem is. - Nem a te hibád volt, én bíztam el túlságosan magam. - Jegyzem meg óvatosan, hasonlóképp halkan, miközben felszisszenek a javasasszony érintésére. Hideg is volt és kellemetlen is. Az orrom elé tolja a főzetet, és rám parancsol, hogy azonnal igyam meg. Nehezen, de végül egy húzásra lenyelem, aztán pedig fintorogva fordulok el és mikor elmúlik a hatás, visszapillantok Rose-ra. - Komolyan ne hibáztasd magad... elkalandoztam és elveszítettem az egyensúlyom. Ennyi. - Ismerve a lányt, ettől ugyan úgy ostorozni fogja magát miattam. Tekintetem megbánó, szinte már le sem veszem róla. Ez segít elfeledtetni, hogy a másik oldalamon a nő épp a kezemmel babrál. A törött kezemmel. El sem hiszem, hogy eltörött valamim! Ha ezt elmesélem Albusnak, el sem hiszi.
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 6:27 pm
Rose & Scorpius
A lelkiismeretfurdalás következményei
Némán figyelem, ahogy a javasasszony sürgölődik Scorpius körül. A helyzet annál is rosszabb volt, mint gondoltam. Azt hittem, csak meghúzta, vagy valami ilyesmi, de... eltört a keze? Ez szívás. Akkor nem csodálom, hogy ennyire fáj neki. Megpróbálja tartani magát, meg nem mutatni, hogy fáj neki, de látom rajta, hogy ez bizony fáj. Viszont mivel időben kapcsoltam, így legalább valamennyire sikerült rögzítenem a kezét, meg elvettem egy keveset a fájdalmából is. Hát, ez is több, mint a semmi. Arra, hogy ne hibáztassam magam, mert nem az én hibám, inkább csak méginkább a padlót kezdem el kitüntetni megtisztelő figyelmemmel... ebből valószínűleg rájön a fiú is, hogy nálam ez nagyon nem úgy működik, ahogy kellene. Ne hibáztassam magam? Hát bocsánat, ez nem megy. Vagy legalábbis nem olyan ütemben, ahogy kellene. Francba is. Hirtelen nagy szükségét érzem annak, hogy tegyek is valamit, ne csak álljak Scorpius ágyánál fájdalmas arckifejezéssel az arcomon.. attól semmi nem lesz se jobb, se könnyebb. Egyikünknek sem. - Adja csak ide, majd én intézem a többit! Kérem el a javasasszonytól a kezeléshez szükséges anyagokat, eszközöket, bár a munka nagyját már elvégezte, úgyhogy nekem majdnem hogy csak az marad, hogy megpróbáljak még egy kis gyógyszert beletukmálni a fiúba. Vagy legalább valami innivalót - arra mindenképp szükség van. Remélem, tőlem jobban elfogadja, mint az előbb az orvostól... rossz nézni a fintorait, miközben gyorsan lenyomja a löttyöt. Bár tény, hogy nem lehet valami kellemes íze a keveréknek. - Igen, te is hibás vagy. Mondtam, már az elején mondtam, hogy figyelj, mert a seprű megérzi, ha bizonytalan vagy, vagy nem teljesen vagy ura magadnak! Ugye, mondtam? Na jó.... már mindegy, de legközelebb figyelj oda. Már ha lesz legközelebb. Teszem hozzá még mindig halk hangon. Nem akarom lecseszni szerencsétlent, szó sincs róla, csak tényleg nem szeretném, ha újra előfordulna vele ilyesmi. Nem biztos, hogy akkor is a közelben lennék, és akkor mit csinálna? Még belegondolni is rossz. - Egyébként mit mondasz? Milyen volt? Kérdezem már egy fokkal lelkesebben, egy halvány mosollyal arcomon. Nem akarom, hogy rossz kedve legyen, úgyhogy valahogy fel szeretném vidítani, viszont én nem sok mindenhez értek... amihez meg igen, az lehet, hogy pont nem jó téma. Igen, ilyen az én formám.
Valahogy megéreztem, hogy hiába is próbálom magamra hárítani a dolgot, ő ellenkezni fog és továbbra is saját magát hibáztatja majd ez miatt. Jó, nyilván kicsit valóban mindketten hibásak vagyunk, de az arcomon a fájdalmon túl szerintem látható, hogy nem különösebben hat meg a helyzet, sőt, majdnem még hogy örülök is neki, hogy ilyesmit is megtapasztalhatok... oké, bár ez nem igazán leolvasható. Amikor a javasasszony már majdnem végez, Rose erőt vesz magán és végre nem a földet bámulja. Tekintetem csak őt követi amilyen sűrűn lehet, és mondtam volna még dolgokat, a 'sajnálom' és egyéb társai mellett, de kicsit mégis belém fagyott a szó. Zavarban vagyok attól, hogy közel áll hozzám megint, és kicsit azért is, mert kiszolgáltatottnak érzem magam, de próbálom ezeket a dolgokat egyelőre legyűrni magamban. - Tőled elfogadva jobban ízlik. - Jegyzem meg kicsit rekedtes hangon amikor a javasasszony elmegy és Rose ad valami orvosságot nekem. Még egy apró mosolyszerűség is kiül arcomra. Mindannak ellenére, hogy az egész éjszakát itt kell töltenem... egészen üdítő, már az is, hogy Rose még itt van. A gondoskodása jóleső érzéseket kelt bennem, és igazából tehette volna, hogy itt hagy a gyengélkedőn, a medimágus gyógyító kezei között, de mégsem ment el. Igaz, megkapom a magamét tőle, amire számítottam is már azóta, hogy elindultunk... de nem érdekel. Ez ő. - Szerintem lesz legközelebb. De hát nem tehetek róla, elbámészkodtam és ez történt... legközelebb majd tiszta fejjel megyek, akkor biztosan nem történik ilyesmi. - Nyilván én sem szeretném, ha újra előfordulna ez a dolog, mert attól függetlenül, hogy a mi gyógyászatunkban hamar helyre lehet tenni egy törött csontot, még így is igen csak kellemetlen érzés. Főleg ez a fájdalom, amihez foghatót még sosem éreztem. Arcom felderül amikor Rose megkérdezi, hogy milyen volt a repülés. Kicsit erőltetett mosoly ül ki az arcomra, de ez igazi lenne, ha a fájdalom nem spékelné meg kicsit. - Izgalmas. Nem gondoltam, hogy ilyen jó fog menni. Csak tudod... az ember nem mindig tud a gondolatain uralkodni. - Sandán tekintek felé, majd kicsit ki az ablakon. A délutáni nap még besüt rajta, de már lassan vacsoraidő lesz. - Szerinted? - Elvégre ő volt az edző és egy edzés végén neki kell véleményt mondania. Nem tartott túl sokáig ez a repülés... viszont attól még valamit csak tud mondani. Lehet, hogy már ezerszer megismételte a dolgokat, de nekem ezeregyszer is hallanom kell. Mert így az igazi. És nem mellesleg addig is itt van mellettem, ami pedig igazi nyereménynek számít számomra.
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 7:40 pm
Rose & Scorpius
A lelkiismeretfurdalás következményei
- Ne beszélj hülyeségeket! Tudom, hogy csak azért mondod, hogy megnyugodjak, teszed, amit kell. De nem kell megjátszanod magad. Hallod? Ha fáj, fáj. Mondhatod ám nyugodtan, szerintem itt mindenki megérti. Én meg főleg. Ismersz, nem? Ráadásul azt, hogy előttem gyakorlatilag mindent lehet mondani Albus is meg tudná erősíteni. Bár... jelenleg nem biztos, hogy Albust is bele kéne keverni a dologba. Nem tudom, hogy rám lenne dühös, mert miattam esett le a seprűről a legjobb barátja. Vagy őt féltené inkább? Talán a kettő együtt? Lehet. Mindenesetre igazából lényegtelen. Ahogy adom neki a gyógyszert közben figyelem az arcát, hátha észreveszek valami olyasmit, amit eddig nem. Fogalmam sincs, miért csinálom ezt, mert ezzel csak megnehezítem a saját dolgomat is... meg az övét is, mert láthatóan kissé zavarban van. Miattam, vagy amiatt, hogy megsérült? Jó kérdés - amit most egészen biztos, hogy nem fogok megkérdezni tőle. Magamtól kéne megkérdeznem bizonyos dolgokat. Rengeteg dolgot. Ez viszont rengeteg kérdést jelent, ezzel együtt nulla választ. Mert persze, válaszok azok nincsenek. Miért is lennének? Viszont vannak helyette kusza gondolatok. Helena azt tanácsolta, hogy hallgassak a szívemre. Na szép. A szívem meg most azt mondja, hogy csináljak amit akarok. Ami azt jelenti, hogy ott vagyok, ahonnan elindultam... meg még beljebb a káosztengerben. Éljen. Ezek után mégis mit tudnék neki mondani? Mit tudok mondani anélkül, hogy csak méginkább összezavarnám a dolgokat? Tudok-e egyáltalán mondani valamit? Fogalmam sincs... úgyhogy még jó, hogy a kviddicsre terelődött a szó... arról legalább nem fogok nagy idiótaságokat mondani... remélhetőleg. - Nem, tényleg nem tehetsz róla. Mármint... valamilyen szinten de, de inkább hagyjuk. A sanda, kissé sejtelmes pillantásra ismét lesunyom tekintetemet és elpirulok... az utóbbi időben már ki tudja, hányadszorra? Lassan már szokásommá válik. Rossz szokásommá. De már ebből is érthet valamit, ha figyel. Márpedig figyel. - Szerintem gyorsan tanulsz, és ha a gondolataidat, meg az érzelmeidet a helyén tudod kezelni - azaz nem, még véletlenül se hozod magaddal a seprűre... khm. , akkor nem lesz semmi baj. Gyorsan felépülsz, és ha gondolod, akkor tehetünk egy újabb próbát. Nem, nem most rögtön, tudunk várni. Azt hiszem, kelleni is fog. Amúgy... akartam kérdezni tőled valamit. Tegyük fel, hogy... hogy lány vagy. Hogy adnád egy illető tudtára, hogy érzel iránta valamit? Na, most meg mégis mit csináltam? Merlin könyörüljön rajtam, ha egyszer innen élve kijutok! Nem elég, hogy hülyeségeket gondolok, még hülyeségeket is beszélek? Ráadásul ez utóbbit sikerült hebegés-habogás, és pirulás nélkül véghezvinni, ami nagy dolognak számít... az utóbbi időben mindenképp. Mindegy, mostmár tényleg nyakig benne vagyok a slamasztikában.
- Nem csak azért mondom. - Szólok, miután befejezte a mondandóját. - Nem játszom meg magam, én tényleg örülök annak, hogy itt vagy velem és gondoskodsz rólam. Mert akár itt is hagyhattál volna, de nem tetted. - Bukik ki belőlem, miközben végig a tekintetét figyelem. Valóban fáj, fáj... a javasasszony valamit csinált amitől jobb lett, de ezek a löttyök meg sosem finomak, de ha ő adja be nekem és az ő arcát nézhetem közbe, hát akkor kit érdekel, milyen fanyar íze van egy főzetnek? Nem nagyon tudom mit mondhatnék még hirtelen. Kicsit gyengécskének érzem magam, de ez lehet a főzettől is, viszont még nem szeretnék álomba szenderülni, főleg nem ameddig Rose itt van. Olyan jó vele beszélgetni, az érzések amik közben a gyomromban, szívemnél bolyongnak érdekesek és semmihez sem foghatóak, még nem is értem őket igazán. Persze ennek ellenére igyekszem nem úgy bámulni őt mint egy hülyegyerek és nem elijeszteni, mert tudom, hogy nem mehetnek a dolgok egyik csapásról a másikra. Nem szeretném tovább húzni ezt a ki hibája volt dolgot, hiszen mindketten tudjuk, hogy én voltam figyelmetlen és ezért estem le. Rose egy pillanatig sem volt ott, amikor is fent köröztem a pálya körül, sokkal nagyobb sebességgel mint amennyit eddig bármikor is mentem volna... ezért aztán amikor eszméltem, csak potty. Már a homokban is voltam. Semmit nem tehettünk ellene. Ennek így kellett történnie. Annak viszont nagyon örülök, hogy még most is zavarba tudom hozni. Csak mosolygok, nem mozdulok, és amikor a kérdésemre válaszol, kicsit nehezen követem... egészen addig még felteszi a kérdését és én meglepetten pillantok ismét felé. Szinte el is felejtettem a kviddics dolgot, most már biztosan semmit nem fogok rá válaszolni, de az agyam hirtelen olyan, mintha fel akarna robbanni. Több szálon kezdenek futni az események és csak a legmegfelelőbb, értelmes választ kutatom. - Hát, öhm, izé... - Nyilván nem ez volt az. De mégis mit válaszoljak? Kire gondolhat? Ez a kérdés olyan volt, mintha barátok lennénk és úgy kérdez, mintha tetszene neki valaki, akivel többet is szeretne. Ez hirtelen kicsit lelomboz. De aztán ott van a dolog másik oldala. Amikor gondolhatom azt is, hogy rám gondol, vagyis ránk... néhány mozdulatából, interakciójából még meg is erősíthetném, ám nem merem, mert abból nagy bukás is lehet és őszintén? Nem szeretnék most csalódni. Így semlegesen fordulok vissza, keresem meg újra tekintetét. - Hát, szóval, na... ez szerintem jön magától. Tudod, a bókok, randik, ilyesmik... meg a szerelmes levelek, azok olyan romantikusak!- Gondolok bele hirtelen, de nem nyálasan, csak így egyszerűen. A romantikus énem ilyenkor legszívesebben előlépne és udvariasan felkarolná Rose-t majd elvinné az elmém azon szegletébe, ahol minden ilyen gondolatot tárolok... de most kicsit kínosnak érzem az egész szituációt és nem tudom mi tévő lehetnék. - Mert van valaki aki tetszik? - Albus-on kívül még senkivel nem beszélgettem ilyen témákról és ez szerintem kicsit... nagyon kínosan indul most, főleg, hogy olyan váratlan volt, amivel sikerült hirtelen szíven ütnie.
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 8:39 pm
Rose & Scorpius
A lelkiismeretfurdalás következményei
- Na, akkor jó! Maradjon is így... ha kiderül, hogy csak megjátszod magad, akkor itthagylak, aztán szenvedhetsz egyedül! Fenyegetem meg játékosan, egy apró mosoly kíséretében. Ő is nagyon jól tudja, hogy nem fogom magára hagyni. Persze, az eddigi interakcióink gyakorlatilag csak az állandó harcolászásból álltak, meg most a gyakorlás, illetve előtte a mágiatörténet beadandó a koboldlázadásról, de mégis... a legnagyobb ellenségemet se hagynám magára sérülten, hát még valakit, akivel, hát... fogalmam sincs, hogy is állunk tulajdonképpen. Egy biztos: érzek iránta valamit, amit egyelőre nem tudok hová tenni. De van egy olyan sanda gyanúm, hogy hamarosan kiderül. Viszont örülök, hogy jól esik neki a gondoskodásom, mert nekem meg jól esik gondoskodni róla. Te jó ég, tényleg megbolondultam. Nekem teljesen, végérvényesen elmentek itthonról. Bezárt a bazár, elköltöztek és nem is jönnek vissza... még az is lehet, hogy meghaltak. Itt már minden lehet. Meg mindennek az ellenkezője is. Annyit tudok, hogy jó vele beszélgetni, és mint kiderült, tudunk mi értelmesen is kommunikálni, nem csak versengés szintjén. Egyelőre viszont nem akarom túlzásba vinni, mert látom, hogy kezd hatni a gyógyital, meg valószínűleg az ijedtség is közrejátszik, de egyre álmosabbnak tűnik a szőke mardekáros. A kissé - na jó, nagyon - kusza kérdésemre először nem tud mit válaszolni, láthatóan nagyon kutat valami elfogadható válasz után a gondolatai közt. Aztán mikor megtalálja, akkor elő is áll vele, nevezetesen azzal, hogy jön magától. Randik, szerelmeslevelek, bókok... ez mind szép és jó, de közben látszik a szemén, hogy most maga alatt van, minden bizonnyal a kérdésemtől. Pedig ha tudná... de nem, erre még csak gondolni sem gondolhatok! Nem lehet! - Háát... izé, akarom mondani igen, talán. De szinte reménytelen eset, úgyhogy... mindegy is! Köszönöm szépen a tanácsot! Próbálj pihenni kicsit, látom, fáradt vagy! Köszönök el tőle, majd mielőtt kilépnék a gyengélkedő ajtaján gyengéd mozdulattal kisimítom a homlokába hullt haját és még egyszer rámosolygok, majd magára hagyom, hogy pihenjen. Már persze ha tud. Remélem, neki nem olyan összevisszák a gondolatai, érzelmei, mint nekem.
Őszinte mosolyom tükrözi érzéseimet, de igazán csak az a hirtelen reakcióm meglepőbb ennél, amikor is a még ép kezemmel végigsimítom az ő karját és végül megpihentetem a kezemet az övén. - Köszönöm, hogy itt maradtál Rose. - Lágyan tekintek az övéibe, és ezzel próbálom megkoronázni a helyzetet, na meg persze legalább túllépünk kicsit a kinek a hibája is volt dolgon, mert igazán annak sincs semmi értelme. Még ebben is kicsit versengünk egymással, pedig mekkora badarság amúgy! A következő kijelentései és kérdése annyira meglep, hogy első körben valóban nem tudok mit válaszolni neki. Gondoltaimban több lehetőség merül fel, amelyeket nem nagyon van időm átgondolni ilyen rövid idő alatt. Hiszem ő mered rám és gondolja, majd mindjárt kibököm a válaszom... de mit mondhatnék? Hogy nem akarok erre igazán válaszolni neki? Mert nem akarom, hogy más fiúk iránt érdeklődjön az én tanácsaimmal? Hogy olyan furcsa és kínos ez a helyzet most szerintem mindkettőnknek, de ezzel még inkább az lett? Nem tudom, és nem bírom tovább magamban tartani a kérdést, hogy akkor most tetszik e neki valaki és erre megy ki a játék... Aztán szíven üt. Megint. És már rohanna is el, de még előtte arcomhoz ér, én pedig hasonlóképp mint a pályán, libabőrös leszek ettől az érzéstől és szinte vágyakozom az iránt, hogy ne is vegye el onnét apró puha ujjait. Elindul kifelé, én pedig rágódom, mert nem hagyhatom, hogy csak ennyi legyen... Még mielőtt kilép, hirtelen szólok utána, felülve az ágyban. - Rose! Ne menj! - Még ha ez nem is volt elég, akkor a következő mondandóm, ami vörösödő fejemmel párosul és hangom megremegésével... majd ez biztosan marasztalni fogja. Bár, lehet, hogy inkább elrohan. Igen. Inkább elrohan. - Gyere el velem egy randira! - Kiböktem végül. Nehéz volt, de kiböktem. Nem akarom, hogy a lány másé legyen és azt sem, hogy ne tudjuk meg, milyen lett volna ha... nyilván benne van a pakliban hogy nem fog összejönni és az is hogy nemet mond nekem, de a remény hal meg utoljára, nemdebár?
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 9:38 pm
Rose & Scorpius
A lelkiismeretfurdalás következményei
- Nincs mit köszönni! Természetes, hogy maradok, ha szükség van rám! Mosolygok rá lágyan, mert tényleg így gondolom. Ha valahol, valakinek szüksége van rám, akkor természetes, hogy ott vagyok és segítek. Persze, természetesen megeshet, hogy előtte - esetenként közben is, bár ez azért ritkaságszámba megy... - puffogok párat, hogy mégis miért nem tudok egy kicsit is önző lenni, és nemet mondani. De végül teszem, amit a szívem diktál, és segítek. Na igen, mondom én, hogy a borzoknak kellett volna még egy fővel gazdagodnia személyemmel, de a Süveg máshogy gondolta, úgyhogy most a griffendélesek szenvedhetnek a néha egész nagy számtól. Mondjuk szerencsére eddig még nem sok panasz érkezett rám emiatt. Aztán az is lehet, hogy csak szemet hunynak felette a jó jegyeim miatt. Fene tudja, nem is számít. Az számít, hogy most itt vagyok Scorpius ágya mellett, és segítettem neki, mikor szüksége volt rá. A lelkiismeretem tehát abszolút tiszta. Viszont még mindig itt vagyok, és az ő keze az enyémen pihen. Őrület. Miért nem húzom el az enyémet? Nem azért, mert nem tehetném meg... megtehetném, de akkor talán megbántódna. Azt meg nem szeretném. A fontosabb indok viszont az, hogy nem akarom elvenni a kezemet. Hogy miért? Van egy sejtésem, de hangosan még mindig nem merem kimondani, mert félek, hogy akkor csak még nagyobb galiba lenne belőle. És őszintén? Az egyikünknek sem hiányzik. Végül sikerül elszakadnom tőle, és az ajtó felé veszem az irányt. Már épp lépnék is ki rajta, amikor utánam szól és megállít. Először úgy gondolom, hogy csak magányos, és nem akar egyedül maradni éjszakára... amit megértek. A mondandója ezután következő részére viszont egyáltalán nem voltam, vagyok felkészülve, úgyhogy szépen lefagytam, mint valami sóbálvány. Hogy micsoda? Hogy én? Randira? Vele? Ez most valami vicc, ugye? De nem, nem hinném, hogy viccelne ilyesmivel, és ha a jóhiszeműségem nem lenne elég, akkor a remegő hangja, illetve az ismételten paradicsomszínű arca biztosít a dolog komolyságáról. Francba! Talán értette a dolgot? Nem tudom... de még az is lehet. Mindenesetre visszafordulok az ajtóból és visszamegyek hozzá, hogy aztán viszonylag hosszasan tanulmányozzam az arcát, hátha felfedezek rajta valamit, amiből látszik, hogy mégiscsak viccelt, és dehogyis akar ő elhívni engem randizni. Mert Merlinre, mégis mi lenne abból? - Na jó! Ez most komoly kérdés? Nem akarsz átverni, ugye? Mert ha mégis, akkor Merlinre mondom, Scorpius Malfoy, nem tudom, mit teszek veled, de nem lesz kellemes! Honnan jött ez éppen pont most? Hm? Szerencsétlen fiú! Nem elég, hogy eltört a karja, még az összes idegességemet, bizalmatlanságomat is rázúdítom... jóval akar kikezdeni, az biztos. Tudja egyáltalán, hogy mit fog a nyakába venni velem? Nem vagyok biztos benne... de majd kiderül, egy próbát megér. Mert ki tudja, mi lesz ebből? Sose lehet előre tudni, nem igaz? Úgyhogy idegesen bár, de megadom neki a választ, remélve, hogy aztán tényleg pihen végre, mert ráfér. Rám is rámférne már, de valószínűleg nem fogok, túl sok minden történt, amit át kell gondolnom. - Rendben! Ha tényleg komolyan gondolod, és nem csak hülyéskedsz, akkor rendben van... próbáljuk meg! Most pihenj, aztán majd megbeszéljük, mi legyen... ha mást nem, akkor küldj egy baglyot, ha úgy érzed, kész vagy. Jó lesz így? Ez valahogy kísértetiesen hasonlít a tegnapi párbeszédükhöz. És abból is mi lett a végén? Ahol mi ketten ott vagyunk, ott általában valami galiba lesz, én pedig... nem szeretnék csalódni. Viszont megvan rá az esély, hogy megjárjuk. Azért még reménykedem, hogy mégsem... mert mindig vannak kivételek.
A mosolyom nem lankad, a kezem pedig nem húzom el, de ő sem így ez kicsit megnyugtató számomra. Lehet, hogy egyébként azért, mert annyira elmerültünk mindketten az elmélkedésbe, de aztán meg hirtelen kel fel és magyarázkodása után már viharzana is tovább... nem engedhetem. Ha más fiúról van szó, tudnom kell, ha pedig nem akkor biztosan elfogadja a randikérésemet, amit már egyébként szerintem első óta tervezgetek. A múltkor is Albusszal épp a dupla randik esetét taglalgattuk, de persze végül elvetettük mert milyen égés lenne abból.. te jó ég! Amúgy is, én valami különlegeset és nem sablonosat szeretnék, ha már egyszer megjött a bátorságom és szinte kikiabáltam a világba, de ez már csak legyen az én dolgom, hogy hogyan találom ki az egészet. - Komolyan gondolom! - Nem mondom ki, hogy honnan jött, hogy azon morfondíroztam végig, hogy ha már az enyém nem lehet akkor másé se legyen, meg ilyenek, de szerintem amúgy rájön, hogy az imént feltett kérdése válthatta ki belőlem ezt a hirtelen reakciót, ugyanis még mindig meg vagyok győződve róla, hogy másik pali van a háttérben... de majd megpróbálom valahogy kideríteni, hátha... mondjuk hátha Albus tud róla, bár kétlem. Tinédzserek vagyunk, a családtagjainkkal pedig vajmi kevés dolgot osztunk meg a magánéletünkről. Huhm, ha apámék tudnák... kikergetnénk a világból. - Ha felépülök akkor küldök baglyot. - Elfogadta a meghívásomat, de persze erre már számíthatott is volna, hiszen annak ellenére, hogy mindig versengtünk én egy kicsit sem titkoltam, hogy tetszik nekem. Lehet, hogy az elején csak gyermeteg játszadozásnak vettük mindketten, de most, hogy már idősebbek vagyunk... ez egy egészen más érzésbe torkollik. A tekintete és az, ahogy lefagy elárulja, hogy ő is hasonlóképp gondolkodik ez ügyben. Arcomon persze óriási mosoly terül el, a karomban szúró fájdalom szinte most megszűnik... Nem tudom, mit mondjak még, mert összezavarodtam és a boldogságom többet ér most mindennél. Pedig olyan hirtelen böktem ki, olyan zavarodottan és talán még mindig vörösben pompázom... remélem nem veszi rossz néven, hogy csak így hallgatok. Most már nincs is kedvem pihenni, az álom is kiment hirtelen a fejemből.
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 10:15 pm
Rose & Scorpius
A lelkiismeretfurdalás következményei
- Akkor rendben! És most megúsztad... de azért csak vigyázz! Teszem hozzá egy játékos nyelvnyújtás kíséretében. Te jó ég, tényleg megkergültem. Teljesen úgy viselkedek, mint valami ötéves kislány, aki épp most találkozott álmai szőke hercegével, csak éppen ló nélkül. Mármint.... őőő, ugye ezt nem mondtam ki hangosan is? Nem, Scorpius arckifejezéséből ítélve szerencsére most az egyszer szerencsésen ura voltam a számnak, és befogtam. Mit ne mondjak: a ritka alkalmak egyike. Arra viszont nem válaszol, hogy honnan jött most ez ilyen hirtelen. Nem mondott semmit, de azért én sem ma jöttem le a falvédőről, bár tapasztalatlan vagyok fiú ügyekben, azért mégis, ennyit még én is ki tudok következtetni. Csak dekódolta az előbbi kérdésemet. Franc, kellett nekem okoskodni? Most megnézhetem magam. Ráadásul fogalmam sincs, mire számítsak... nem akarom, hogy hozzuk a formánkat és a randin is versengjünk, végülis annak semmi értelme, úgyhogy muszáj leszek valamit kezdeni magammal, hogy ne miattam legyen ilyen helyzet. Nem lesz könnyű, az biztos. - Rendben van! Most viszont tényleg próbálj pihenni, az egész napos idegeskedés, meg a csúnya esésed után szükséged is lesz rá. Arról nem is beszélve, hogy gyógyulni, regenerálódni is jobban tudsz, ha pihensz. Megpróbálok észérvekkel hatni rá, de az érzelmekre nehéz hatni, érvekkel meg aztán pláne, úgyhogy nem tudom, mennyire sikerül ilyetén próbálkozásom. De azért hátha. Ismételten elindulok a gyengélkedő ajtaja felé, de most eltökéltem, hogy nem fordulok vissza, bármennyire is szeretné. Azért még egyszer, utoljára rámosolygok, majd kilépek az ajtón, és a klubhelyiség felé veszem az irányt, Scorpiust pedig hagyom pihenni, bár nem úgy tűnt, mint aki nagyon fáradt lenne. Sőt, épp ellenkezőleg. De azértsem megyek vissza, beszélgetni lesz még épp elég időnk, talán még rám is fog unni, magunkat ismerve.
Nyilván egyikünk sem számított arra, hogy itt fog végződni ez az egészen jó nap. Már beleéltem magam a helyzetbe, hogy végre ismét repülök és nem is akár hogy... Rose nagyon jó tanár, sikerült neki olyan rejtett dolgokat kihoznia belőlem, amit még soha senkinek. Persze mindemellett még elterelte kicsit a figyelmemet az arcpírral, ami megjelent csinos arcán, a keze érintésével, amit éreztem mint tenyeremben, mint arcomon. Lehet, hogy ez is benne volt abban, amiért lefordultam a szerencsétlen seprűről, de én száz százalékban ezt a saját hibámnak gondolom, mert ha odafigyelek - és márpedig tudtam, hogy oda kell - akkor ez most nem történik meg. 
