Nem tűnik olyan nehéznek elbaktatni a pályáig, mint gondoltam, pedig általában messzire elkerülöm. Mindenkinek sokkal jobb, ha nem kerülök közelebbi kapcsolatba seprűkkel vagy olyan labdákkal, amik alkalomadtán biztosan nem teketóriáznának azzal, hogy megpróbáljanak megölni. Ez már elég korán kiderült, nem vagyok túlságosan tehetséges a sportban. Pedig apu mennyivel jobban örülne neki, ha nem a zongorát püfölném egész álló nap, hanem valami menő csapatba akarnék bekerülni, amire büszke is lehet.. Nem ért meg. Sosem értette, hogy miért szeretek elmerülni a zenében, miért vagyok introvertáltabb, mint korábban valaha. Pedig nem lenne olyan hosszú folyamat, mire rájönne, hogy az egésznek ő az oka. Meg ez a hülyesége az előre megbeszélt házasságról, amibe még csak beleszólásom sincs. Mióta tudom, többet zárkózom el, kevesebb időt töltök a barátaimmal és talán egyesek mérgesek is rám emiatt. Egyesek, akik velem ellentétben szeretnek a levegőben röpködni és kockáztatni az életüket vagy testi épségüket azzal, hogy ide-oda ütögetik egymás között a gurkót. Tudom ám a nevét annak a kaszásnak, ami minden alkalommal a gyengélkedőre küld egy-két játékost.. Most is ezt teszi, elvégre edzése van. Irigylem a fürgeségéért, a lendületéért és minden olyan tulajdonságáért, ami bennem nincs meg. De azt hiszem így vagyunk jól. Kiegészítjük egymást. Néha ő bukkan rám, mikor a zeneteremben zongorázom, néha én ülök ki a lelátóra egy rajztömbbel, míg neki edzése van. Egyikünk sem zavarja a másikat abban, amit épp csinál, mégis ott vagyunk. Igyekszem észrevétlen maradni, nem szeretném kizökkenteni a gyakorlás üteméből, de néha felpislantok rá, mikor vészesen közel húz el mellettem egy játékos. Olyankor egyébként is megugrik a pulzusszámom és inkább elemelem a ceruzát a papírról, mielőtt még csúnya karcot húznék rá és tönkretenném az egész eddigi munkámat. Minden igyekezetem ellenére azonban nem vagyok láthatatlan - pedig sok esetben tényleg jól jönne csak úgy eltűnni a világ szeme elől -, így talán ő is kiszúrja a jelenlétem. Azonban én türelmesen várok. Várom, hogy vége legyen és bocsánatkérő pillantást küldhessek felé. Na meg persze némán fohászkodom, hátha Merlin segít nekem túlélni az itt töltött időt és nem talál telibe egy gurkó sem.
Vendég
Vas. Ápr. 12, 2020 1:09 am
Poppy × Ziggy
Süvít a szél a fülembe, ahogy előre dőlök, hogy gyorsabban odaérjek Tuttle-höz, hogy egy felé közeledő gurkót üssek el azok felé a bábuk felé, amik ilyenkor a célpontjaink. Vannak mozgók is, de most éppen nem arra gyakorlunk. Az edzés első szakasza mindig álló célpontokból, és figurákból áll, amit MacNamara, és én próbálunk tökéletesebbnél tökéletesebbre csiszolni. Hosszú idő óta dolgozunk együtt. Nem véletlen ment híre annak, hogy a csapatok közül talán a mi terelőpárosunk a legjobb, aminek valószínűleg ahhoz is van köze, hogy rengeteget gyakoroltunk együtt. De tényleg rengeteget. Szinte visszatérnek a téli edzések rémképei, ahogyan a kézjeleinket fejlesztettük ki, hogy ebből tudjuk kit kell célba venni, hogyan fogjuk egymás között a gurkókat eljuttatni oda ahova kell és kit fogunk vele eltalálni. Emellett pedig azon is sokat dolgozunk, hogy mindkettőnknek megfelelő izomzata legyen, hogyan tudjunk gyorsabbak lenni a seprűn ülve. Persze ez csak egy olyan embernek lehet izgalmas, mint én vagyok, akinek tényleg az a célja, hogy később híres kviddicsező legyek. És ebben volt olyan, aki annak ellenére is támogatott, hogy valóban a háta közepére sem kívánta a sportot. Különös volt, amikor idekerültem négy éve. Alig-alig beszéltem egy szót angolul, nagyon félénk voltam, és senkihez nem mertem igazán szólni. Aztán megállított Pops a klubhelyiségben valamikor, hogy én vagyok-e az a fiú, aki… Nos, aki kicsit sem beszéli azt a nyelvet, amit itt mindenki, és leült velem. Angolul tanított, elmagyarázta mik az angol szokások, mire figyeljek a kiejtésnél. Olyan dolgokat osztottam meg vele, amit azóta sem mondtam el senkinek. Rajta kívül senki nem tudja, hogy az apám lelépett és azt sem, hogy a bátyám évekig vert, mert nem tudta elfogadni, hogy én is varázsló vagyok. Akkor is bátorított, amikor jelentkezni akartam a csapatba. Nélküle nem lennék itt. És mégis, az utóbbi időben, tőle is eltávolodtam. Ahogy mindenkitől. Inkább nem is találkoztam vele, elkerültem, csak azért, hogy ne kelljen bevallanom azt, hogy nem igazán vagyok önmagam. Hogy nem tudom, mi történik velem, és fura dolgokon gondolkozok. Emellett pedig én magam is fura lettem. Következetes döntésekkel sosem bővelkedtem, de az utóbbi időben egymás után hülyébbnél hülyébb döntéseket hozok. Nem sokszor estem le seprűről. Talán egyszer, vagy kétszer. Terelőként erre büszke lehet az ember fia, igaz? Azonban mikor az edzés végén egy laza pillanatban észreveszem, hogy ott ül a lelátón… Ahogy ott ült régen is, ahogy megvárt az edzések után. Majdnem lebillenek a Kométa 570-ről. Az edzés végével a többiek bemennek az öltözőbe, én pedig felsétálok a lelátóra. Távolabb állok meg tőle, de épp annyira, hogy hangom tisztán, és jól érthetően jusson el felé. - Hát még ennyi idő után is… – nyelek egyet, hogy kitörő könnyeimet visszaszorítsam. Meg akarom neki mondani, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy leszartam, hogy nem foglalkoztam vele, hogy inkább elmentem a másik irányba, mikor megláttam a folyosón, hogy ügyet sem vetettem arra, milyen nehéz helyzetben van, és azt hittem hogy teljesen jól csinálom ezt. Pedig tévedtem, de még mekkorát tévedtem. - …még ennyi idő után is itt lenni. – fejezem be halkan. Annyira szeretném megfékezni kitörő sírásomat. Elfordítom a fejem, de legördülő könnycseppjeim megcsillannak, ahogy a kviddicspálya fényei megvilágítják azokat. Elcsesztem. Férfiasan bevallom. Pedig én pont az az ember vagyok, aki a hibáival nem néz szembe. Inkább elmenekülök és örökre lezáratlan ajtókat hagyok magam mögött. Ezt nem bezárni akarom. Inkább újra szélesebbre nyitni. Mert most talán még tokostól is kiszakadva hever valahol egy olyan helyen, ahol pont az a két ember lép át rajta, aki újra visszailleszthetné azt a helyére. - Én… Én rég látni téged Pops. – valahol a lábai előtti pontot kezdem fixírozni, hogy végül kitörő könnyeim között szólaljak meg. - Én sajnálni ezt az egész. – temetem kezeimbe arcomat. Nem tudom visszafogni kitörő érzelmeimet. Akkor soha, mikor vele beszélek.
Zaklatott vagyok? De még mennyire.. Napok, hetek, hónapok óta. Egyre rosszabb, egyre inkább érzem, hogy nem vagyok önmagam, ahogy a feszültség szétterjed minden porcikámban. Egyre többször vagyok rosszul is. És egyre többször tör rám a magány. De nem tudtam vele őszinte maradni és bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy jobban fájt, mint a szüleim önkényes döntése, majdnem egálban van a kettő. A bátyámmal eltávolodtunk, a húgomra pedig inkább én vigyázok, ahogy a nagytestvéreknek ez a dolga. Középső gyerekként a lehető legkevesebb figyelem járt ki nekem, úgy érzem. Sosem róttam fel ezt senkinek, egyik családtagnak sem. Amit nem kaptam meg tőlük, megkaptam a barátaimtól, legalábbis addig, míg hagytam, hogy mellettem legyenek. A félelem és a bizonytalanság azonban sok mindenre készteti az embert, olyanokra is, amire nem büszke. Mint én arra, hogy kerüljem el a legjobb barátomat. De talán még nem késő, hogy kiengeszteljem őt. A közeledő léptek zajára, majd az ismerős hangra eszmélek magamhoz. Az előbb még az eget szelték, de én annyira belefeledkeztem a füzetembe és a rajzomba, hogy fel sem tűnt, hogy percek óta nem libbentette meg a hajamat egyetlen mellettem elsüvítő seprűlovas sem. A pálya kiürült, viszont én nem vagyok már egyedül. Egy biztató mosolyt küldök felé. Naná, hogy itt vagyok, ez fontos neki. Tudom, mennyire az. - Sajnálom, hogy kihagytam pár edzést.. - szabadkozom előtte, bár érdemben sosem teszek hozzá semmit az ő teljesítményéhez. Megszoktam, hogy jól esik neki, hogy itt vagyok, ezért itt vagyok. Egészen eddig pedig azt hittem, hogy én tartozom bocsánatkéréssel felé, így teljesen ledöbbenek. Ezek szerint kölcsönösen nem kerestük egymás társaságát és ... A fene essen belé, hát nem ülhetek továbbra is itt a füzetem felett, míg a ceruza az oda nem figyelésemnek köszönhetően önálló életet él a papíron. Muszáj felállnom, hogy a rám törő érzelmi stresszt meg tudjam fékezni. Vagy hogy át tudjam ölelni.. Igen, inkább ez utóbbi történik, hisz a lábaim maguktól indulnak meg felé, amint meglátom, mennyire kiborítottam azzal, hogy ide jöttem. Valóban én voltam? Muszáj tudnia, hogy nem haragszom, rá sosem tudnék. - Nincs semmi baj.. - próbálom csitítani, ahogy magamhoz ölelem őt. Nem próbálom meg lefejteni a kezeit az arcáról, de tudnia kellene, hogy előttem semmi szégyellnivalója nincs. A könnyeit pláne nem kellene. Bár ha jobban belegondolok, ő az első férfi, aki meg meri ezt tenni előttem. Ő a legbátrabb. - Ziggy, mi a baj? Megijesztesz... - simítom meg a vállát, miközben igyekszem szóra bírni a barátomat. De tudom jól, hogy előbb meg kel nyugodnia valamelyest, addig esélytelen, hogy kihúzok belőle bármit is.
Vendég
Vas. Ápr. 19, 2020 1:10 am
Poppy × Ziggy
Kezdem azt hinni, hogy Merlin valami különösen furcsa sorsot szánt nekem és valahogy úgy akar rávezetni a boldog életre, hogy előbb szanaszét szívat. Csak úgy már szórakozásból, kedvtelésből, hogy megmutassa: „tudok én amúgy szararc is lenni cseszdmeg”. Hát basszus Merlin, ezt eléggé tudom. Nem elég, hogy a saját bajom gyűjtöm azzal, hogy mindenféle hülye ügybe keveredek, majdnem elcseszem a randit Emilyvel, Héloise-zal éppen nem állnak a legrózsásabban a dolgok, anyámmal nem beszélek, a húgom úton-útfélen eligazít, hogy akadjak le róla végre a francba… Még az egyetlen olyan barátságomat is elcsesztem, akire igazán számíthattam. Mármint az igazán alatt tessék azt érteni, hogy a nemi érésemen kívül tényleg Poppy volt az, akivel mindent is megosztottam. Ha valami nyomta a lelkem, ha nem jutott eszembe egy szó angolul… vagy ha éppen olyan dolgok történtek velem, amikre én egyáltalán nem voltam felkészülve. Mint például a „hogyan vigyünk randira egy lányt?”. Vagy a „hogyan viselkedjünk angol módjára?” témák. Az orosz bezárkózottság soha nem jött jól és mióta itt élek, próbálok ezen változtatni. De úgy néz ki ez egy olyan kereszt, amit életem végéig cipelhetek. Az ember meg tud változni, főleg ha akar, de a kamaszkor valami olyat szabadított rám, amit én nem hogy közelről kezelni nem tudok, de távolról egyenesen a képembe röhög, mikor bármit is akarnék csinálni. Tényleg ezer éve nem találkoztunk és én úgy éreztem, hogy ez az én hibám. Tettem azért, hogy ne találkozzunk. Tettem azért, hogy senkivel ne találkozzak, mióta visszajöttem, méghozzá azon egyszerű okból, hogy nem akartam azt a csődtömeget a barátaim szemei elé tárni, aki lettem. Az egyetlen örömöm ebben a sportban van és ez is tartotta bennem a lelket. Úgy-ahogy. Az összeomláshoz pedig annyi is elég volt, hogy észrevegyem Poppyt a lelátón. Úgy háromnegyed órája. Minden pillanatban arra kellett koncentrálnom, hogy ne hagyjam ott az egész edzést. Vannak fontosabb dolgok is az életben, mint két gurkót pofozgatni három órán keresztül. Persze könnyen beszélek, mert ezt a jelen helyzeten kívül nagyjából semmikor máskor nem ismerném el. De most megtettem. Na, hol van az arany terelő-ütő díjam? Áh, a fenébe, tudtam, hogy megint nem kapom meg. - Nem maradni le sok mindenről Poppy, csak… – sóhajtok egyet, hogy felszínre törő érzelmeimet kordában tudjam tartani. Utálom magam. Azért, mert szeretnék erősebb lenni, de nem tudok. Szeretnék Poppy előtt erősebb lenni, pedig tudom hogy nem ezt várja el tőlem. És szeretnék néha gyengébb lenni más előtt. Akik előtt pont az erősebb énem mutatom. Már ha van nekem egyáltalán olyanom. Még a félhomályban, a félig világosban is látom a döbbent arckifejezését. Gyorsan eltűnő, halvány mosolyra kúsznak ajkaim, mégis szégyellem magam emiatt. Nem szabadna ezt. Nem szabadna megmosolyognom egy barátom meglepődését rajtam. Belebújok ölelésébe, sírásomat pedig csak hüppögésem és rázkódó vállaim jelzik, miközben hangtalanul próbálom meg kiadni magamból érzelmeimet. Szarul érzem magam. Szar barát vagyok, és ami ennél csak rosszabbul esik, hogy meg sem érdemelném azt, hogy most még itt legyen, pláne nem azt, hogy még meg is öleljen. Hosszú percek telnek el, ám sírásom csak nem akar csillapodni. Pedig próbálom kontrollálni magam. Hol keservesebben, hol nyugodtabban engedek utat érzelmeimnek és könnyeimnek. Óráknak is tűnő tíz perc után végre megszólalok. - Én csak nem akarni elhanyagolni téged. Nem akarni, hogy vége lenni köztünk barátságnak. – szipogok még egy kettőt. Nem vagyok szívbajos, könnyeimet bele törlöm Poppy vállába. Jól esik érezni az illatot. Az illatot, ami kicsit emlékeztet anyám illatára. Az otthon illatára, amit annyira régen nem érezhettem magaménak, hogy ettől újfent birkóznom kell a sírással. - Mióta visszajönni nyári szünetről, én nem lenni önmagam. Én kerülni mindenkit, kerülni húgom és kerülni… kerülni téged, ami miatt jobban utálni magam jelenleg, mint bármi más miatt. – erőtlenül-szomorúan beszélek csak a vállának, még mindig oda fúrva fejemet. Nem akarok innen elszakadni. Biztonságban érzem magam és ami fontosabb, hosszú idő után egésznek. Úgy, ahogy csak egymás mellett éreztük magunkat annak. Ő a zongorával és azokkal a gyönyörű hangokkal amitől mindig úgy éreztem, hogy valami olyasmit akar elárulni nekem általa, amit szavakkal nem tudna. Én pedig a bátortalan szavakkal, amik az ő jelenlétében mégis bátran hangzottak. - Az illatod emlékeztetni engem… engem otthonra. Hiányoztál nekem Poppy. – suttogom vállaiba egy ’sajnálom’ keretében. Lassan felemelem onnan fejemet, és vöröses szemeimmel az övébe pillantok. - Kérlek, mesélni nekem. Annyi mindent kelleni bepótolni, amit… amit miattam nem tudni. – teszem hozzá, csak úgy magamnak a végét. Elmosolyodok bűnbánóan, ahogy egy cigarettát biggyesztek ajkaim közé és meggyújtom.
Nehezen kerekedtem felül az érzésen, hogy ne zárjak ki mindenkit az életemből, de azt hiszem elérkeztem arra a pontra, hogy már nem bírom tovább egyedül. Magányosnak lenni pedig még kevésbé. Persze a hobbijaim mindig kedvesek lesznek a szívemnek, mégsem tudom szívből űzni őket, ha nem vagyok teljesen rendben én magam sem. Elég csak ránézni az utóbbi rajzaimra, mind sötét és komor. A vonalak élesek, és ugyan bárki szépnek láthatja őket, aki nem először nézi az alkotásomat, sejtheti, hogy nincs benne a lelkem. Vagy ha benne is van, akkor valami hatalmas baj van. - Nem sok mindenről? Csak? Tökéletesítetted a hátraütést? - kérdezgetem kedves hangon tőle. Nem, a speciális nevét nem tudom, és ha ezerszer mondja el, akkor sem fogok rá emlékezni. Tyler is megpróbálta már, ő is kudarcot vallott, de így szeret. Azt hiszem. És most, hogy ő is terelő lett, nos.. Egyáltalán nem várom a mardekár kontra hugrabug meccset. Mondjon bárki bármit, ez egy nagyon durva sport, még nézni is, a fiúk meg teljesen elvesztik a józan eszüket, ha meghallják a sípszót. Nem tudom eldönteni, hogy én hagyom, hogy az érzései ledöntsék a lábáról vagy ő engedi meg ezt saját maga felé, minden esetre tényleg ijesztő látni, hogy magával ragadják az érzelmei. Nem, nem is az ijesztő, hiszen pont ez az, amit annyira szeretek benne. Mindenki mással ellentétben ő annyira őszinte és jó.. Még akkor is, ha folyamatosan azért aggódik, hogy nem beszéli helyesen az angolt. Egyszerűen minden gesztusából süt, hogy tényleg rosszul érzi magát a történtek miatt, a szeme kékje is szomorú, inkább szürkésnek látom most. Vagyis láttam az imént, mert hosszú percek telnek el, mire újra bele tudok nézni. - Az jó, mert én sem akarom.. - simogatom tovább hátát megkönnyebbülten, mikor újra megszólal. Tudtam, hogy csak várnom kell míg teljesen kiadja magából a feszültséget és a kétségeit. Azt is, hogy a jelenlegi állapota legalább annyira az én nemtörődömségem eredménye, mint az ő távolságtartásáé. Tényleg került engem? Ha így is van, azt nehezen veszi észre az ember, ha éppen ő is kerülni szándékozik mindenkit. - És mondok jobbat. Nem is kell, hogy vége legyen. Én akkor is itt leszek, mikor 70 évesen, ősz hajjal és sok ránccal már nem fogsz megismerni és mindenen csak morogni fogok tudni.. Mármint nem itt itt, valószínűleg nem a Roxfortban.. - próbálok megereszteni egy mosolyt. Pedig egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez tényleg így lesz. Hogy barátok maradunk az iskola után, miután nem csak egy hálókörlet választ el egymástól minket, hanem a saját, felnőtt életünk is. Ebben csak reménykedhetek. De nem akarom ennél is jobban elbizonytalanítani őt, aki legalább olyan kedves a szívemnek, mintha a tulajdon testvérem lenne. Pedig én azon szerencsések közé tartozom, akinek kettő is van, ráadásul fiú is meg lány is, fiatalabb is és idősebb is. Ziggy sok tekintetben olyan, mintha a bátyám lenne, máskor meg én viselkedem úgy, mint egy nővér. Persze Daisy mellett van is benne gyakorlatom, de egy öccsel mégis más. - Tudod mit? Én nem utállak. És ha én nem utállak, te sem utálhatod magad valami miatt, ami miatt én nem utállak.. - próbálom oldani a feszültséget a nyakatekert mondatommal. Nem szereti kimondottan, ha a szavakkal játszom ellene, de Merlin lássa lelkemet, most szükségét érzem. Hátha segít neki megnyugodni. Azon túl pedig enyhíteni az én bűntudatomat is, hiszen még nem tudja, hogy legalább annyira ludas vagyok ebben, mint ő. Te jó ég, annyira el voltam foglalva magammal, hogy észre sem vettem, hogy megpróbál kizárni az életéből. De miért tenne ilyet? - Te is hiányoztál, Zizi! - érzékenyülök el most már én is. Nem bírom tovább, eddig is nehezen tartottam magam, inkább csak miatta, mint magam miatt. De nem azért jöttem, hogy elsírjam magam, egyébként is sírtam eleget egész nyáron, meg még utána is. Nincs több könnyem, amit a sorsomra pazarolhatnék. - Inkább te mesélj! - térek ki a válaszadás elől. Csúnya dolog, és el fogom neki mondani az egész kálváriámat. El én! Csak most még gyűjtenem kell hozzá egy kis lelkierőt. Meg aztán egy kicsit félek is attól, hogy majd teljesen kikel magából, amiért ennyi ideig titkoltam előtte az útravalómat, amivel a szüleim megleptek. De ez nem egy cseresznyés pite, amit csak úgy megoszt a másikkal az ember, még akkor sem, ha a legjobb barátjáról van szó. Csakhogy ha vele sem osztom meg, ha tovább titkolózom előtte, akkor nem vagyok méltó a barátságára. Ha viszont belegondolok abba, hogy mikor ő jövőre visszajön, én nagy valószínűséggel már feleség leszek, minden porcikámat kirázza a hideg. Hogy én mennyire nem akarom ezt... Szokásommal ellentétben - merthogy én aztán soha nem szoktam! - most én is nyúlok egy szál cigarettáért. Nem kérem hozzá az engedélyét, bár sosem próbáltam még. Először én is meglepődök magamon, de mire ez megtörténik, addigra már a kezemben van, aztán a számhoz is illesztem. Annyiszor láttam már másokat dohányozni, hogy nem tűnik nehéznek leutánozni ezt a mozdulatot. Ha pedig még tüzet is kapok tőle, akkor életemben először rágyújtok. - Én jól vagyok, bár egy kicsit félek az év végi vizsgáktól.. Apa egy kicsit hajthatatlan, ha az Akadémiáról van szó... Képzeld, a bátyám nemrég meglátogatott Roxmortsban.. - újságolom, mintha nem ez lenne a teljesen megszokott. Igazából annyira kevés inger ért az utóbbi időben, hogy nehezen tudnék újat mondani neki. Ezeket meg már rég hallotta, annak az egynek a kivételével.. De mégsem tudom kibökni a történtek után csak úgy, hogy férjhez kell mennem. Nem lenne fair. - Most te jössz.. - próbálom leplezni, hogy van még valami, amit el kellene mondanom. Nem tudom ebben mennyire vagyok jó, mivel elég keveset beszélgettem mostanában. Nagyon béna színész vagyok? Eddig a betegségemet sem szúrta ki senki, szóval annyira nem lehetek az.
Vendég
Kedd Ápr. 28, 2020 12:55 am
Poppy × Ziggy
Azt hiszem sosem tanultam meg igazán kezelni a barátságaimat. Sosem tudtam azt, hogyan kell kezelni az olyan embereket, akik nem belém rúgnak egyet, hanem segíteni akarnak. És igen, ez bizonyára az én hibám. Vagy éppen azoké, akik felneveltek engem. Talán inkább az ő hibájuk. Én csak sodródtam az árral, egyre távolabb a barátaimtól, egyre távolabb önmagamtól, attól az embertől, akivé tavaly váltam. Aki képes volt arra, hogy kimutassa, mennyire is szereti a barátait. Mennyire odaadna értük mindent, ami az ő két kezének tulajdona. És most itt állok egy összetört emberként, aki vajmi keveset élt ahhoz, hogy ilyen érzések vegyék körül, hogy elhanyagolja a barátait – pontosabban a legjobbat, azt aki miatt ilyen ember lett – és természetesen ahhoz is keveset élt, hogy egyszerűen így gondolkozzon magáról. De tényleg, miért csapott meg ennyire a serdülés? - Ó nem, én azt nagyon rég ellesni Tylertől már. – húzódik kényszeredett, de végül őszinte mosolyra ajkam. - csak tökéletesíteni mutatványok, elengedni repülés közben seprű, meg ilyen finomságok. – legyintek egy újabbat, hogy az ideiglenes jókedvemet aztán újra átvegye a sírás. Persze két dolog van igazán, amivel ki lehet engem kergetni a rosszkedvből. Jó, három. Az egyik a kviddics ez evidens, a másik a zongorajáték és a harmadik pedig Poppy maga, de azért ez szorosan összekapcsolódik a másodikkal. Mindig élveztem hallgatni a zongorák hangját, szeretem hogy vannak olyan barátaim, akik tudnak hangszeren játszani, mert nekem nagyon botfülem van ahhoz, hogy egyáltalán megszólaltassak valamit. Az pedig külön öröm, amikor hallgathatom Poppyt játszani. Megnyugtató. Eszembe juttatja, hogy csak ő vagyok és én, meg az amit okoz nekem a jelenlétével. A kedvességével. Azzal, hogy valójában tényleg olyan mintha az anyukám lenne. Meg a nővérem. Meg a barátom. Mind a három személy egyben. Különleges helyet foglal el a szívemben és pont ezért röstellem ennyire, hogy megbántottam. - Én megtenni ígérem mindent, hogy ne érezd azt, hogy én elhanyagolni Téged. – suttogom vállaiba. Nagyot szippantok ismét abból az illatból, ami emlékeztet az otthonomra. Nem arra, ami Oroszországban volt. Sem arra, ami Angliában van. Az én otthonom valahol itt van a Roxfortban. De mindenképpen ott, ahol Poppy is van. - Én arra gondolni, hogy én szívesen látni téged… nálunk a nyáron. Pár napra. Én örülök, hogy megismerni téged négy éve. Nem tudom, mit tenni nélküled… talán nem is lenni itt már. – bár hangom erősebb és már ugyan nem sírok, mégis hallatszik, hogy nagyon meghatottak az előbbi szavai. Bárcsak én is ilyen jó barát tudnék lenni. Bárcsak ne hanyagoltam volna el korábban. Arra, hogy nem utálhatom magam, még halkan el is nevetem magam. Elvégre egyrészt nem mondhatja meg nekem senki, hogy mit érezhetek saját magam iránt. Másrészt pedig egyébként igaza van. Nem utálhatom magam, de annyira nehéz ezt tenni, tudva azt, hogy milyen életem volt, tudva azt, hogy mennyi mindent rontottam én már el az elmúlt évek során. Mégis ha Pops azt mondja, hogy nem utálhatom magam. Hát akkor nem is utálom magam arra az időre, amíg vele vagyok. Hogy utána is így kéne éreznem? Minden bizonnyal. - Én megpróbálom. Ígérem, megpróbálni magammal dűlőre jutni. – mosolyodok el végül. - És ha még egyszer ilyen nehezen megfejthető dolgot mondani nekem angolul, én megígérni neked, hogy életem végéig fogok neked oroszul dumálni! Pont így! – az utolsó két szót már a saját anyanyelvemen mondom el, és kevés tart vissza attól, hogy őszinte nevetésbe törjek ki, de még nem teszem. Nem teszem, mert a bűntudat folyamatosan ott dolgozik bennem, hogy még véletlenül se felejtsem el, mennyire nem voltam jó barát. Pont azért mert a saját önös érdekeimet néztem. Ilyet pedig nem tesz egy olyan ember, mint én. Mindig igyekeztem odafigyelni, hogy többet adjak a barátaimnak, mint elvárjak. Hát úgy tűnik, most megbuktam. És mindjárt annál az embernél, akinek nagyon sok mindent köszönhetek. - Előttem nincs miért szégyellni könnyeid, Pops. – húzom magamhoz, hogy karjaimba zárjam. Nagyot nőttem, mióta utoljára szemben álltunk egymással és élvezem, hogy most már ténylegesen fölé magasodom és a fiatalabb korom ellenére tudom így megölelni. Oltalmazóan, mintha én lennék most az idősebb, mintha én nyújtanék neki érzelmi biztonságot azzal, hogy kifejezem szeretetem iránta. - Hát én… Én szakítani Héloise. Azért, mert nem akartam tovább bántani saját magammal. Én alkalmatlan lenni bármiféle emberi kapcsolat. Kapcsolat, ami megromlott húgommal, megromlott anyámmal. Tetszik nekem egy lány. Emily McLaggen. Én ellökni mindenkit magamtól, én… úgy érezni hogy nincs miért tovább élni. És próbálni nem félni RBF-től. – bár lassan beszélek, szinte csak úgy jönnek belőlem a történések. Ha valamelyikre rákérdez, ki fogom fejteni nyilván, de egyelőre csak azt akartam, hogy összefoglaljam, mi történt velem azalatt a fél év alatt, amíg nem kerestem a társaságát. Meglepődöm, ahogy elvesz egy cigarettát tőlem. Nem szólok semmit, nem ez a megfelelő hely és idő, hogy hegyibeszédbe kezdjek. Pláne úgy, hogy az én kezemben is éppen füstölög ez a dolog, amit megjegyzem annyira, de annyira szeretek. És utálom is egyben, meg magamat is, hogy kviddicsező létemre ezt szívom, de annyira rászoktam, hogy jelenleg az életemet el sem tudnám képzelni enélkül. Nem is akarom. Egy ideig csak csendben szívom a cigit, aztán rápillantok, ahogy elkezd mesélni. Iszom a szavait. Bármit. Korábban is ezt tettem, bármiről is beszélt, mindig érdeklődve és csillogó szemmel hallgattam. És csak azt reméltem, hogy egyszer én is olyan ember leszek, aki ennyire jó barát tud lenni. - Ó, és mesélj, mi történni? Jót beszélgettetek? Hogy van Wylie? – szinte csak záporoznak belőlem a kérdések, miután én már válaszoltam az övére. Válaszoltam arra, hogy mi történt velem. - Biztos nem lenni semmi… amit el szeretnél nekem mondani? – lépek hozzá közelebb és megsimítom a vállát. Szemeibe pillantok, ahogy kifújom a füstöt. - Nekem elmondhatsz bármit, Poppy. Én itt lenni melletted és meghallgatni. Nem szeretni, hogy valami nyomja a lelked. Tudom. Látni rajtad. – bár hangom és pillantásom lágy, kiállásom mégis határozottabb, mint korábban. Nem akarok erőszakos lenni, így ha végül azt mondja hogy nem, hát megölelem és visszább lépek tőle. Hiányzott már ez az egész.
Az, hogy Ziggyvel a pályán randizunk szinte már olyan megszokott volt, mint ahogy reggel felkel a nap. Sok tárgyam van, mind teljesen lehetetlen időpontokban és hát neki is van egy pár, hasonló paraméterekkel, így találkozót egyeztetni sosem volt könnyű dolog. Végül - ha épp nem akartam tőle elrabolni a hétvégéjét - edzés előtt vagy után raboltam el egy kicsit. Általában így kerültem a pályára, vagy elkísértem, vagy elé érkeztem és ha szerencsém volt, még azt is láthattam, hogy repkednek. Pont mint most. A sors furcsa fintora, hogy körülöttem elég sokan élvezik ez a sportot ahhoz, hogy - még ha közvetve is - de az életem részét képezze. Én viszont sosem próbáltam, és nem is sokat értek hozzá, amit szerencsére jótékonyan el is néznek nekem. Általában. - Na és hogy megy? Azért ne törd össze magad! - jut eszembe az első kérdés majd intelem, de ez nem annak köszönhető, hogy nem bíznék az ügyességében, csak aggódom, hogy egyszer csak leesik. Nem is tudom, mit csinálna, ha nem játszhatna egy darabig sérülés miatt. Ez a szenvedélye. Bár volt időm hozzászokni, hogy a legjobb barátom él-hal a vesélyes mutatványokért.. Nem mondom, hogy nem aggódok végig minden meccset és nem azért szurkolok, hogy ne essen semmi bajuk.. Egyiküknek se. Mit számít ki nyer? Persze ezt a játékszemléletet kevesen osztják és még kevesebben merik hangoztatni. Ez viszont nem elég, már az edzéseken is pillanatok alatt történhetnek balesetek, én pedig túl sokat voltam a gyengélkedőn és a mungóban a húgommal ahhoz, hogy tudjam mit utálok a legjobban. A tehetetlenséget. Aztán az egész teljesen mindegy lesz, mikor meglátom milyen állapotba kerül. Ez.. Ez most miattam van? Nem akarom, hogy így érezze magát és nem akarom, hogy sírjon, de nem tudom megnyugtatni. Előttem megteheti, előttem nincs szükség álarcra, sem arra, hogy megfeszülve próbáljon helyesen beszélni. Nekem úgy felel meg, ahogy van. Az én csupaszív orosz barátom, aki sokkal jobb annál, mint amilyennek hisz magát. Nem véletlenül fogadtam őt a legmélyebb bizalmamba. - Egy bunkó tuskó lennél nélkülem, semmi kétségem... - heccelem őt, és nagyon remélem, hogy eljutottunk végre arra a szintre, hogy érti a tréfát. Ez eltartott egy darabig, emlékszem, hogy a kapcsolatunk elején mindig jól meg kellett fontolnom mit mondok, nehogy véletlenül félreértse és magyarázkodnom kelljen. - De hé, ez jól hangzik! - ajándékozom meg szívből jövő őszinte mosollyal. Meghatódom, nagyon. Ezt.. Még sosem mondta és tudom, hogy egyáltalán nem könnyű neki megnyílnia, épp ezért érzem hatalmas megtiszteltetésnek a meghívást. Örömmel fogadom el, még akkor is, ha le merem fogadni, hogy a szüleim nem fognak rajongani az ötletért, hogy egy fiúnál vendégeskedjek. Még akkor sem, ha történetesen a legjobb barátomról van szó. - Te pedig meglátogathatsz majd engem az Akadémián az őszi szünetben... - vetem fel neki az ötletet. Nem szándékozom otthon maradni arra az egy évre, amiben még lesz alkalmam élni. Utána már valószínűleg úgysem lakhatok majd kollégiumban. Rosszul venné ki magát, ha elhanyagolnám a férjemet. Nem is tudom igazából, hogy hagyják-e hogy folytassam a tanulást. Tyler biztos nem venné el tőlem az örömömet. - Tényleg nem haragszom! - nyomatékosítom benne az előbbieket. Utálni meg valószínűleg sosem tudnám. Biztos megvolt rá az oka, hogy kerüljön. Legalábbis, ha magamból indulok ki, nekem megvolt az okom rá, hogy ne akarjak a szeme elé kerülni. Könnyebb úgy titkot őrizni, hogy nincs bennem az állandó készítetés, hogy elmondjam neki. Vagyis azt hittem. Persze a késztetés nem szűnt meg, csak alkalmam nem volt elmondani neki a fejleményeket. - Úgyis sok a szabadidőm, akár meg is tanulhatok oroszul! Da! - veszem fel a kesztyűt vele, de könnyes szemmel nehéz úgy bohóckodni, mintha minden rendben lenne. És a szabadidő jelenleg éppen nem létező fogalom a szótáramban, míg előttem állnak a RAVASZ szintű vizsgák. Néha úgy érzem sosem lesz vége ennek. - Tudom... - sóhajtok nagyot, miközben hozzá bújok. Pont úgy, ahogy ő az előbb hozzám, mert nekem is szükségem van rá, hogy egy kicsit megnyugodjak. Hogy megtaláljam a lelkibékém. Pedig voltaképp teljesen mindegy, hogy ki ölel meg kit, mégis jól esik, ahogy körém fonja a karjait. Mintha meg akarna védeni mindentől. Ha tudná, hogy van, amire még ő sem képes... - Hogy mi? - kapom fel a fejem a túl sokféle, mégis oly kevés információ hallatán. - Dehogy vagy alkalmatlan, te bolond vagy... - törölgetem a szemeimet, de nem tisztem beleszólni abba, hogy ki a barátnője. A véleményemet egyébként sem kérdezte meg, csak a tények elé állított, amiknek a feldolgozása azért egy kis időt vesz igénybe. - Emily? Ő tényleg szép lány. És ő tudja már, hogy tetszik neked? - kezdem a könnyedebb témáknál, a családjára egyelőre nem kérdezek rá. Nem akarok tapintatlan lenni. - Ziggy, ha még egyszer butaságokat gondolsz, én esküszöm ellopom az ütődet és.... és jól fejbekólintalak vele! - próbálok fenyegetőzni, de annyira viccesen hat, ahogy elképzelem, hogy a végére kibukik belőlem a nevetés. - A vizsga miatt pedig ne izgulj. Tanulhatunk együtt, ha szeretnél.. - ajánlom neki. Voltaképp nekem is érdemes lenne átismételnem a régi tananyagokat, mert már alig emlékszem rá. De a sok új tudás mellé már talán nem is fér semmi régi. A fene se tudja, hogy fogom túlélni a vizsgaidőszakot. - Wyland jól van. Mármint azt hiszem, egy kicsit összevitatkoztunk legutóbb.. - jut eszembe a találkozásunk, meg az apropója is. És ezzel egyidőben, mintha ő is ráérezne. Szinte süt rólam, hogy van valami, amit el kell neki mondanom. - Ami az illeti, vaaan... - húzom el a szót, de nem kerülgethetem tovább a témát. Nagy levegő. - Tudod, nem olyan könnyű ezt elmondani. De örülnék, ha tudnál róla. És annak is, ha titokban tartanád, mert ezt... Senki nem tudhatja.. - kezdem azzal, hogy megígértetem vele, hogy magával viszi a titkot a sírba. Vagy ha oda nem is, megtartja addig, míg el nem árulják Tylernek is. - Szóval.. Úgy néz ki, jegyes vagyok. Mármint jegyesem van. Úgy értem.. Férjhez fogok menni... - beszélek itt össze-vissza, pedig csak biztos akarok lenni abban, hogy megérti mit mondok. Talán ezután azt is érteni fogja, hogy miért kell a cigi. Életem első szálát azért szívom el, mert belekényszerítenek. Apámék. Persze a tüdőm tiltakozik a füst ellen, így azonnal köhögésben török ki, amitől újra kiserkennek a könnyeim.
Vendég
Kedd Május 05, 2020 11:53 pm
Poppy × Ziggy
Korábban mindig úgy beszéltük meg, hogy itt a pályán találkozunk. Jó, persze nem mindig csak itt találkoztunk, hiszen egy házba járunk, számtalanszor fordult elő az, hogy a klubhelyiségben szürcsöltük órák hosszat a kakaót, a forró csokit, a töklevet, miközben egy angol nyelvtankönyv fölött görnyedtünk és próbálta belém verni azt, hogyan beszéljek jól. És esküszöm, hogy nem ment. Nagyon égett a pofám amiatt, hogy a világ egyik legkönnyebb nyelvét nem tudom megtanulni, miközben az ukránt is kitűnően beszélem, lengyelül is tudok, ha nagyon akarok, valamint még bolgárul is el tudom mondani, hogy ’nem szeretem a sört és húzz innen az anyádba te ostoba barom’. Pedig amúgy ez egy hatalmas nagy kamu, mert a sört például szeretem és már tovább fejlődtem… úgy két üveg után leszek vállalhatatlan részeg. Erősödünk Ziggy, erősödünk. - Egyébként menni jól, Murphy nagyon sokat segít nekem. Egyre többet, idénre már mi ketten működni nagyon jól együtt, míg emlékezni hogy két éve… hát akkor még sokat kellett nekem tanulni. Ahogy… angolból is vagyok egyre jobb. – tárom szét egy szélesebb mosollyal kezeimet. Mert való igaz, hogy a kviddics és az angoltudásom szinte kéz a kézben járt az elején. Míg utóbbinál ott volt valami ösztönös megérzés arra, hogy merre is üssem a gurkókat. Az már egy megint másik kérdés, hogy előszeretettel toroltam meg a sértéseket a pályán és nem is a legtisztább módon. Bár arra mindig figyeltem, hogy maradandó károsodást, vagy nagyobb gondot ne okozzak. - Javítani rajtad: egy bunkó orosz tuskó lenni nélküled. Aki még ennyit sem tudna mondani, amennyit most. – már-már majdnem hallatom azt az ugatásszerű, öblös mély nevetésemet, amely vegyülne a magas hangszínemmel. Vagyis inkább a mély-magas tónusommal. Szar dolog mutálni basszus, most már tényleg rendeződhetne a hangom, mert eléggé tetszik a férfias mélysége, de hiába, mikor visszavált néha ilyen hülye magas…izébe. - Szóval igen, én majd szólni anyámnak, bár… amilyen helyzetben mi lenni most otthon, igazából annak örülni, hogy enni még kapok tőle. – sóhajtok egy aprót és a szomorúság, ahogy jött, úgy hírtelen át is fut az arcomon. Kezd jobb kedvem lenni. Egyrészt attól, hogy úgy néz ki mégsem veszett el a barátságunk, másrészt pedig azért, mert örülök annak Poppy Willows, hogy ennyi idő után is itt vagy. - Úúú, az akadémia! Én szívesen menni hozzád! Bármikor. – lágyul el mosolyom, ahogy megsimítom vállát. Ahogy közelebb hajolok hozzá és mélyebbet szippantok illatából tényleg konstatálom, hogy az otthonra emlékeztet. Nem a sajátomra Liverpoolban, nem is a vidéki birtokunkra. De még csak a Moszkvai kúriára sem, ahol életem első kilenc évét töltöttem. Fogalmam sincs hol az otthonom. Ha közhellyel kéne élnem, azt mondanám, hogy ott, ahol szívesen látnak. De nekem inkább a barátaim körében van az otthonom. Ez pedig majdnem egy és ugyanaz, én pedig úgy néz ki, hogy megint rossz könyvet hoztam el otthonról, hogy ilyeneket olvasok benne. - Én örülök, hogy nem haragudni. Ha létezni ilyen dolog a világon, te vagy az utolsó ember, akit én szeretni magamra haragítani. – hangulatom jobb lesz, ahogy szemeimbe visszatér az a csillogás, amely régen is ott ült bennük. Az a hamisíthatatlan, Ziggys, érdeklődő, de ugyan közben visszahúzódó boldogság. Mert nem tagadom, boldog gyerek voltam, amíg bizonyos gikszer be nem ütött. A Roxfortban boldog voltam, helyesbítenék. - Majd ha te el tudni mond, hogy ’Hálás vagyok Poppy Willows, hogy a barátom vagy’ oroszul, akkor jelentkezni nálam! – húzom szélesebb mosolyra ajkaimat. A mondandóm közepét félig oroszul, félig angolul mondtam, hátha így jobban megérti, mire is gondoltam. Aztán jó ideig nem is szólok semmit, csak a hátát simogatom, és dúdolgatok. Egészen addig, amíg elmondom neki, hogy mennyi minden is történt. Ígérem Poppy részletesebben is ki fogom fejteni. Mondjuk lehet, hogy most. - Hát mikor én visszajönni szeptemberben, akkor már nem érezni azt a… pezsgést magamban, hogy Luise-val legyek és így megmondani neki, hogy ez nem fog tovább menni. Nem tudni megjátszani magam, hogy szeretem ő, ezért jobbnak láttam így. Aztán már Emily nekem nagyon régóta tetszeni és… és a múltkor összefutottam vele Szellemszálláson, aztán elhívni őt randira. Ahol… megcsókolni őt. – a végén már csak egy zavart mosolyra futja és arcomon is megjelenik egy halvány piros folt, de zavarom gyorsan tovaszáll, ahogy elneveti magát, én pedig vele együtt nevetek. - Meg tudni te azt az ütőt emel egyáltalán? – csóválom meg a fejemet, de aztán gyorsan eltűnik nevetésem is, ahogy a következő felvetésére válaszolok. - Én szeretnék veled együtt tanul, de biztosan nem lenni gond? Elvégre neked idén jönni RAV…RAVASZ. Viszont azt még szeretném megkérdez, hogy… befestenéd a hajam szőkére? – mondandóm végén egy félmosoly, aztán pedig egy sóhajtás, ahogy eszembe jut, hogy már csak vajmi kevés időt tölthetünk együtt és én… igazából tényleg magamra fogok maradni. Azzal, hogy Poppy elmegy a Roxfortból – bár klisésen hangozhat – de az egyik részem vele el fog menni. Nagyon sokat köszönhetek neki és félek, hogy soha nem fogom tudni ezt igazán kimutatni neki. - De ugye nem lenni semmi komoly baj? – olyan hálás tudnék lenni, ha nekem is lennének olyan testvéreim, mint mondjuk… mind mondjuk Poppynak. Hogy hiába, ha még veszekszünk is, valamilyen szinten azért számíthatunk egymásra. De én jelen pillanatban egyikükre sem számíthatok, ami pedig jobban bosszant az az, hogy a húgom egyre inkább kezd úgy viselkedni, mint a bátyám és az apám. Aztán a következő szavaira csak a csöndet kapja tőlem viszonzásul. Ez nem a ’haragszom rád csönd’, nem is a ’csalódott vagyok, hogy nem mondtad csönd’. Nem, ez a meglepett csönd. Az, hogy őszintén nem tudom hova tenni, hogy most mi történik és nem azért, mert nem érteném meg azt, amit mond. Azt nem értem, hogy ez most hogyan történhet meg. - De ez… hogyan történhetni meg? És ki az? Mesélni el mindent, kérlek. Gondolom nem te akarni ezt a házasságot. – fogom meg a kezét, és bátorítóan, gyengéden megszorítom. Megamhoz vonom, hogy minden szó nélkül megöleljem és hosszú-hosszú percekig el sem engedjem. Persze azután, miután jól kiköhögte magát. Miközben az első cigarettájától szenved, a hátát simogatom. - Jaj Pops, most érezni bűntudatot életem végéig, hogy én adni neked cigi. – nevetek fel halkan, majd sajátomat végre elnyomom a lelátó deszkáin, hogy aztán tényleg megöleljem.
zene
Vendég
Szer. Jún. 17, 2020 12:22 pm
Ziggy ✿ Poppy
A szomorkodásom olyan gyorsan válik emlékké a közelében, mintha sosem fakasztott volna sírásra. Pedig nagyon is görbült lefelé a szám széle, mikor szembesültem azzal, mennyire egyedül vagyok. Most viszont egészen olyan érzésem van, mintha sosem lettem volna egyedül. Ziggy a puszta jelenlétével olyan hatással van rám, hogy még azt is képes vagyok elhinni, hogy néhány szó vigasz lehet a problémáimra. - Tudod mit szoktam mondani.. Ha elég jó leszel ott fent, észre se fogják venni, hogy kevered a nyelvtant... - De persze nem azzal a célzattal mondom soha, hogy végül feladja az angol nyelv tökéletesítését, hiszen lássuk be a tudása még csiszolásra szorul. Sokkal inkább azért szeretem ezt hangoztatni, mert itt csak a teljesítménye határozza meg őt. Az, hogy ki ő és mit csinál. Senkit nem érdekel, hogy orosz és senkit sem érdekel a múltja. És azt hiszem szüksége is van erre, mint nekem a zenére. Mikor nem árnyékolja be semmi az életemet. - Én többet köszönhetek neked, mint néhány angol lecke. Ugye tudod, Ziggs? - vált komolyra a hangom. Ritkán mondom ki, tudom, hogy többször kellene, az utóbbi idő pedig kifejezetten az ellenkezőjét bizonyítja, hogy egyikünk sem kereste a másik társaságát túlzottan, de attól még igaz. - Ha nem kapnál enni, csak egy leveledbe kerül... - próbálom elterelni a borús gondolatait. Megmentem én bármitől őt, amíg csak módomban áll. Persze ez sovány vigasz a családi helyzetére, de attól még igaz. A családom része, ezt mindenki előtt fel is merem vállalni. Annyira ostoba voltam, hogy nem avattam be korábban a dolgaimba. Mennyivel könnyebb lenne most elé állnom. - Én pedig bármikor szívesen látlak. Mondjuk, ha épp feláldoznál értem egy roxmortsi hétvégét és meglátogatnál vagy ilyesmi.. - vetem fel neki pusztán az ötletét. Persze ehhez kellenek engedélyek is és egyébként sem jövő héten lesz, hogy gyorsan kelljen róla döntést hozni. Aztán pedig ki tudja, talán pár év múlva újra iskolatársak leszünk. Nem tudom, egyelőre még az is kérdéses, hogy engem felvesznek-e. Talán ez az egy dolog jelenleg az életemben, amihez képes vagyok még pozitívan állni. Merthogy a házasság gondolata is teljesen kiborít és ez bizony meglátszik a hozzáállásomon is minden más tekintetében. - Ezt könnyen teljesíthetjük. Elég, ha nem töröd ki a nyakad a következő meccsen. Ellenkező esetben tényleg nagyon mérges leszek rád.. - fenyegetem meg játékosan, mégis komoly mondanivalóval a szavaimban. Természetes, hogy féltem őt. Az is természetes, ha időről időre szüksége van arra, hogy egy kicsit egyedül legyen, hiszen nekem is szükségem volt a titkaim megóvására. - Sőt, Mrs. Longbottom kénytelen lesz gyorsan összefoltozni téged, hogy jól le tudjalak teremteni.. Szóval csak azt akarom mondani, hogy sokat kéne melóznod azzal, hogy magadra haragíts és egyáltalán nem éri meg.. - mosolyodom el a mondat végén, mintha ez a gesztus csak úgy kéz a kézben járna a szavaimmal. Szívből jön. Talán vannak - sőt, biztosan vannak -, akik nem értik meg mi ez közöttünk. Emlékszem, még Wy is furcsán nézett miatta rám először, de végül nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Most pedig már nincs itt, hogy kritizáljon amiatt, hogy kit és hogyan ölelgetek. Vagy hogy ez egyáltalán illendő-e. - Hééé.. Mit mondtál rólam? - üti meg a fülemet egy javarészt orosz mondat, csak a nevemet ismerem belőle. Pedig nem először szólal meg előttem oroszul, de még most is zavar, hogy nem értem. Arról mondjuk szemernyi kétség sem kering bennem, hogy nem csúnya dolgokat vágott épp a fejemhez. Mondjuk káromkodni szívesen megtanulnék oroszul. Élvezném, hogy senki más nem érti. A szavait persze most sem tudom utána ismételni. Egyszer megpróbálkoztam vele, hatalmas nagy röhögés lett a vége, mert valami sületlenséget sikerült mondanom. Talán sosem éreztem még magam annyira zavarban előtte. Most már egészen más a helyzet, de ettől függetlenül egészen biztosan nem leszek orosz nyelv virtuóz. Bár talán örülne neki. Hamar bizonyosságot nyer, hogy nem csak az én életem fordult a feje tetejére az utóbbi hónapokban. Csak hallgatok, szólásra nem nyílik a szám, túl sok az új dolog, amit még be kell fogadnom. De végülis nem tart olyan soká, mint gondoltam. - Egyszer majd azt is elmesélhetnéd, mit kerestél a szellemszálláson.. - forgatom meg a szemeimet, de épp csak egy pillanatra jegyzem meg ezt, jelezve hogy feltűnt ám ez a részlet. Kettőnk közül valaki legalább fel tud mutatni valamit.. Ha pedig ő boldog, akkor én örülök neki. Akkor is, ha hirtelen váltásként ér, hogy Emily felé kacsintgat. - Szóval már komolyodik a dolog? Találkoztatok azóta? Tud erről valaki? - kíváncsiskodok őszinte lelkesedéssel a hangomban. Naná, hogy kifaggatom. Nincs túl sok barátnőm, akiken kiélem a pletykálkodást, így sajnos Ziggy kénytelen elviselni, hogy mindent kifacsarok belőle, mikor a nőügyei kerülnek terítékre. - Emily kedves lány.. Úgy örülök nektek! - próbálok halk lenni és nem világgá kürtölni a hírt, még szerencse, hogy csak mi vagyunk most itt. - Ha sok hülyeség megfordul a fejedben még, esküszöm, hogy megmutatom, hogy mennyire elbírom azt az ütőt! - fenyegetem meg. Ez most teljesen komoly. Nem lehet az olyan nehéz, bár kétségkívül inkább saját magamra lennék veszélyes vele. Még gurkók nélkül is. - Ha inkább Emilyvel tanulnál, azt is megértem.. - lököm meg a vállát aztán játékosan. Amíg boldog és nem magát ostorozza, addig nem kell fenyegetőznöm azzal, hogy elverem a saját ütőjével. Ez így mindkettőnknek sokkal jobb lenne. - Szőkére... Oké.. Végülis megpróbálhatom.. - rántom meg a vállam. Ebben nincs semmi visszafordíthatatlan, szóval ha elrontom, biztosan találunk rá valami egyszerű bűbájt, amivel helyre lehet hozni. Szerencsére ismerek valakit, aki úgy ismeri a könyvtárat, mint a saját tenyerét. Nem lesz gond. Már van. Már most baromi nagy gond van. Persze ez csak az én életemet érinti, és egyébként sem róhatom fel neki, hogy nem tud róla, mikor éppen én voltam az, aki mindenki előtt titokban tartotta csak mert a szülei ezt kérték tőle. Egy frászt kellett volna hallgatnom rájuk, talán akkor egyértelmű jelét vették volna a lázadásomnak. - Az aranyvérű családoknál ez már csak így megy.. Bár nem mindenhol. Vannak, akik a modernebb gondolkodás hívei és vannak, akik nem kényszerítik bele a saját gyereküket egy olyan házasságba, amit nem akarnak. Wylienak is van menyasszonya.. És a legrosszabb, hogy attól tartok, Daisy lesz a következő... - bukik ki belőlem. Eddig sosem fogalmaztam meg így és sosem mertem belegondolni, hogy az én törékeny húgom is az én sorsomra juthat, ha nem vagyok elég határozott és nem állok ki magamért. Ugyanis nem csak a saját jövőmért kell most küzdenem. - Ő is ide jár.. Mardekáros.. Te is ismered.. - adok neki némi támpontot. Nem szórakozni akarok vele, ahhoz épp elég lehangolt leszek a téma miatt. Csakhogy ez az igazság. Tylert mindenki ismeri a suliban, én pedig a családjaink miatt jóval közelebbi kapcsolatot is ápolok vele. - Ő még nem tud rólam.. - vallom be aztán, ahogy a köhögésem némiképp csillapodni kezd. Kénytelen vagyok letörölni az arcomon végigcsorgó könnyeket, aztán újra beleszívok a cigarettába. Muszáj megszoknom, azt hiszem szükségem lesz valamire, ami megnyugtat, mikor semmi más nem képes rá. - Ez csak egy cigi, nem fű vagy ilyesmi.. - vonom meg a vállam, de újfent köhögésben török ki. Ezúttal már a vállába fúrom az arcomat és teleköhögöm a ruháját. Bocsánatkérőn pillantok fel rá, szomorú szemekkel, kissé tanácstalanul. Ha tudná mi minden fordult meg a fejemben rövid idő alatt, biztosan kilógatna mérgében a lelátóról vagy ilyesmi.. - Te mit tennél? - teszem fel ugyanazt a kérdést, amit a bátyámnak is címeztem. Tőle nem igazán azt a választ kaptam, amire számítottam. Ha Ziggy is hasonlóan nyilatkozik talán el kellene gondolkoznom azon, hogy még nem jött el a világvége.
Vendég
Csüt. Júl. 02, 2020 1:14 am
Valaki × Ziggy
Igazából először Poppy volt az egyetlen, aki hallgatta a bénázásom. Aki segített abban, hogy jobb legyek, hogy fejlődjek és az alapvető szavakon kívül valamit is magamra akasszak. Nem volt rossz tanárom. Sőt! A legjobb volt, aki lehetett mert iszonyatos türelemmel viselte azt, hogy nem megy. Hogy heteket, sőt hónapokat próbálkoztunk, alig léptünk egyről a kettőre. Nehezen viseltem én is. De sokat segített abban, hogy megtaláljam önmagam. - Én sokat köszönhet neked Poppy, nélküled nem biztos, hogy én beszélni így, ahogy most. Vagy beszélni angolt nélküled leginkább sehogy. Ezt én soha nem fog elfelejteni neked. – húzódik kedves mosolyra ajkam. - És lenni abszolút igaz neked, ez jelenteni csak egy dolog, az igazi dolog számítani úgy is, hogy idebent mit gondolni másikról. – egek, néha nem kéne anyám pszichológiai könyveit elcsórni és akkor talán nem mondanék ekkora badarságokat tizenöt éves korom létére. Bár tagadhatatlan egyébként, hogy jót tennek, de az én kiejtésemmel, beszédtudásommal ilyen bölcs dolgokat mondani esküszöm, hogy néha nagyonis égő. - Én azt hiszem tudni. De köszönhetni én is neked sokan nagyot. – simítom meg a vállát. Persze, persze hogy több mint angol nyelvlecke. Ő volt velem az első, aki igazán éreztette, hogy számítok neki. Ezt sosem tudom felülmúlni – de egy barátság nem is arról szól, hogy felülmúljam a másik cselekedeteit. Lehet érzelgősnek nevezni, vagy nem éppen egy klasszikus orosznak azért, mert nem vagyok olyan kőszikla és nem vagyok jégből. De higgye el nekem mindenki: én így érzem jól magam. Pont olyan érzékenynek, mint amilyen vagyok. - Azt hiszem, hogy én eszem szívesebben te főztöd, mint az otthonit, nekem az lenni mindig túl… rossz ízű. Mintha valaki meg akar engem mérgez, vagy ilyesmi. – pedig esküszöm nem vagyok paranoiás. Legalábbis ilyen szempontból sosem voltam és tényleg olyan, mintha minden otthoni étkezés után gyengébb lennék. Talán jobb lenne megszökni, de a húgomnak szüksége van rám és nekem pedig rá. Legalább legyen ott valaki, akibe tudok kapaszkodni. Aki mindig ott van nekem. Olyan nagy kérés lenne ez? Nem várhatom el Poppytól, hogy mindig ott legyen nekem. Így is már többször volt ott, mint bárki más eddig az életemben. - Bármikor, én már unni úgy is Roxmorts. Szerintem lenni egyáltalán nem izgalmas és van sok jó hely ezen kívül, sőt! Van csak jobb mint ez! – vonom meg a vállam mosolyogva. Mert az igazság az, hogy tényleg, már nagyon unom Roxmortsot. Az égegyadta világon nincs semmi ott. Jó lenne ugrani három évet, úgy hogy nem öregszik meg senki rajtam kívül. Tudnám élvezni a barátság adta boldogságot tovább is, mint már csak pár hónap. Ha belegondolok is könnyek gyűlnek a szemembe. Igyekszem nem pillanani Poppyra, nehogy azt gondolja, rosszat mondott. A kviddicsesre csak elnevetem magam. Tény, hogy nem vagyok éppen a nyugalom mintapéldánya, ha vegzálnak a lelátóról, de az esetek nagy többségében azért tudok uralkodni magamon. - A nyakamat nem is törni ki, de azért én próbál lenyugodni. – pimasz mosoly bujkál ajkaimon, ahogy hallom a játékos fenyegetést. Olyan igazi, tinédzseres, lázadó mosoly. Hogy márpedig azért is megcsinálom. Mert én így látom jónak. - Ha én tehetni, inkább menni be többször Mrs. Longbottom, ő nézni ki nagyon jól. De ígérem, sosem tenni olyat, amivel direkt megbántani téged. – talán egy halvány pír is megjelenik arcomon, ahogy Mrs. Longbottom szóba kerül. Pedig az én kis gyermeki fantáziámat már számtalan alkalommal felkeltette. Nem csak a seprűnyelet lehet polírozni ebben az életben, ugyebár. - Csak azt, hogy én lenni… örül… vagy nem jutni eszembe a szó, de én lenni nagyon boldog, hogy te lenni barátom. – kedves mosolyom árulkodik róla, hogy tényleg így gondolom. Mellé még két könnycsepp is legördül arcomon, de ezek nem a fájdalom jelei. Sokkal inkább az örömé. A viszontlátásé, az újrakezdésé. Bármié, ami most nem negatív dolog. - Szeretek oda járni. Lenni nyugodt, nem zavarnak többiek a tanulásban. És ott nem tenni kárt semmiben, ha én akarni egyszer animágus lenni. – bujkál féloldalas, huncut mosoly ajkaimon. Senki nem marad gyerek örökké, egyszer mindenkit elér a tinédzserkor. Engem úgy tűnik többszörösen is elért, hiszen a nők is nagyon érdekelnek, még a tilosban járás is. Becsszó, tényleg! - Egyenlőre nem akarni nagy dobra ver, nehogy baj lenni belőle. Meg amúgy is, szakítás lenni még friss, nem akarni hogy esetleg bármi rossz visszajutnia rólam ő fülébe. De én is örülök, lenni most nagyon boldog, hogy ez történni velem. – persze annyira rossz dolgok nem jutnának vissza senki fülébe, maximum az, hogy egyik napról a másikra – látszólag – dobtam ki Luisét. De nem voltam boldog, az pedig azt hiszem… mindenkinek jár, igaz? - Tessék, itt lenni. Hajrá! – kúszik nagyobb vigyorra ajkam, ahogy odaadom neki az ütőmet. Nem egy könnyű darab, még talán egy kicsivel nehezebb is, mint a szabvány, de úgy kaptam az egyik moszkvai kviddics csapattól. Talán ezért ennyire erős a jobb kezem. Vagy más miatt, de azt bízzuk a piszkos fantáziára. Elvigyorodok arra a kérdésére, hogy Emilyvel tanulnék. Megrázom a fejemet. - Pontosab, vele is tanulni. De veled is szeretnék, bár ha nem is angolt tanulni, bármit. Bármi, ami lenni közös program! – nevetek fel halkan. Mert igazából ha elmegyünk teknősöket úsztatni a roxforti tó partjára és közben beszélgetünk, nekem az is egy nagyon-nagyon jó program. - De jó! – húzom széles mosolyra ajkaimat a hajfestés hallatára. Beletúrok a hajamba. Nehéz lesz elképzelni magam szőkén, de egyszer élünk, nem? Dehogynem. Nagyra nyílnak szemeim, ahogy hallgatom a történetét. Otthon az aranyvérű családoknál is így van, de ott sokkal előbb történik meg az esküvő, minthogy betöltenék az emberek a nagykorúságot. Csak a nevet nem veszik fel a nők. Még jó, hogy én ebből kimaradtam. Nem tudom hogy viselném, ha lenne egy menyasszonyom. - De ez lenni annyira… mit kell ilyenkor mondani? Gúz? Nem, Biztos nem ez lenni. De nagyon igazságtalan. Azt hiszem ez az a szó! Sajnálni, hogy ezt kell átéljétek. Mindenkinek megjárna jog, hogy azzal házasodjon össze, akit igazán szeretni. – sóhajtok egyet, hogy magamhoz húzzam és jó hosszan megöleljem. Aztán elkerekednek a szemeim, ahogy meghallom, hogy ide jár. És mardekáros is. Bőszen elkezdenek forogni a kerekek az agyamban és talán tíz perc után, meg nevek mormolása után végül még nagyobb csodálkozással kérdezem óvatosan. - Tyler? De hogyhogy nem tudni ő rólad? – talán magam sem hiszem el. Újabb cigarettára gyújtok. Bátorítóan simogatom Poppy hátát. Talán nem is tudok mit tenni. Talán ez a legjobb, amit most tehetek. - Én… én nem házasodni vele össze helyed, de nem azért mert én nem szeret Tyler. Azért, mert mindkettőtöknek meglenni jog, hogy a boldogságot keresni ti. Hozzátartozni ez életünkhöz. Megmondani, hogy ez lenni divatja huszadik és tizenkilencedik század. Ez lenni nonszensz! Faszság. – kivételesen angol a káromkodás a végén és talán egy kis indulat is van a hangomban. De megsimítom Poppy kezét. - Nem ellened és Tyler ellen szólni ez. A helyzet nem tetszeni nekem. –
zene
Vendég
Hétf. Szept. 21, 2020 8:37 pm
Ziggy ✿ Poppy
Tudom, hogy sokat jelentek neki. Különleges kapocs van közöttünk. Sőt, igazából olyan, mintha lenne egy orosz testvérem, ami egyrészt nagyon fura, másrészt elég menő is egyben. - Majd húsz év múlva megemlíthetsz az életrajzi könyvedben. Az apróbetűs részben... - próbálom elviccelni a helyzetet, pedig a lelkem mélyén nagyon is jól esnek a szavai. Ilyen szoros barátságokat nem mindennap alakít ki az ember. Pedig nekem voltak rá éveim és nyelvi korlátok sem állják az utamat. A legfőbb bizalmasom viszont még így is a húgom. Nem tudom, hogy ez szánalmas-e vagy inkább becsülendő, de az biztos, hogy Daisy sosem tenne olyat, amivel ártani tud. Wylie.. Nos, úgy érzem őt egyre kevésbé ismerem, de szándékosan biztosan ő sem bántana meg. Csak ő olyan furcsán viselkedik. Néha nem logikus és néha egyáltalán nem is viselkedik úgy, mintha a bátyám lenne. Az évek alatt azonban megtanultam, hogy annak ellenére is szeret, hogy sokszor egy kaktusz is bőven több empátiát mutatna az irányomba, mint amennyit neki sikeredik. - Azt hiszem megállapodhatunk abban, hogy erre valók a barátok.. - kuncogok fel aztán, mielőtt elkezdenénk győzködi egymást, hogy ki kinek köszönhet többet. Egyébként sem látom értelmét a meddő vitáknak, és különben sem égbekiáltóan fontos most győztest hirdetni. Vagy legalábbis az jóval fontosabb, hogy felzárkózzam a barátomat érintő eseményekből, minthogy versenyezzek vele egy kislányos ostobaságon. - Biztos vagyok, hogy senki sem akar téged megmérgezni.. És ezt is csak addig mondod, míg meg nem kóstolod a főztömet... De ki tudja, talán a kollégiumban megtanulok főzni. Valamit... - teszem hozzá gyorsan, még mielőtt egy komplett menü jelenik meg a fejében és már a rendelésen gondolkozna. Azon a szinten még nem járok és nagy valószínűséggel nem is fogok soha. De ezt talán senki nem várja el tőlem anyámon kívül. Az ő elvárásait viszont már elég régóta csak úgy teljesítem, mintha közben a fogamat húznák. - Mrs. Longbottom... Ahaaa, Mr. Longbottom biztos örül neki, ha a diákok nyálcsorgatva nézegetik a kedves nejét... - forgatom meg a szemeimet. Komolyan, még megfenyegetni sem lehet őt normálisan, mert egyből elkalandoznak a gondolatai.. Azt hiszem tényleg nem lesz gond, ha végre komolyabb kapcsolatra adja a fejét. - Na jó, maradjunk annyiban, hogy ha megtanulok oroszul, te leszel az első, akivel közölni fogom... Addig pedig megtanulom ezt a mondatot.. Olyan, mintha valami orosz átok lenne.. - ugratom őt, bár mi tagadás az anyanyelve sosem volt olyan dallamos és kellemes, mint mondjuk a francia. De talán az ő fülét meg az bántja, mert nem ehhez szokott. - A könyvtár való a tanulásra.. Ott is csend van és nyugalom. És Ms. Yablokova elég jófej, de az előző könyvtáros... - forgatom meg a szemeimet. Mondhatnám úgy is, hogy nem jöttem ki vele jól. Myra viszont olykor hajlamos hagyni nekem egy kis magányt takarodó után is. Talán van jó oldala is annak, hogy a tanárok belőlem nem néznek ki semmi rosszat. Valóban elveszem tőle az ütőt, nem csak a számat jártatom. És bizony fel is tudom emelni, nem olyan nagy dolog az, még akkor sem, ha profi kellékről van szó. Az viszont elég biztos, hogy ha ütésre kerülne a sor, vagy nem találnám el a gurkót vagy az ütő lendülete engem húzna magával. Ennek ellenére azonban fenyegetően megemelem, két kézzel, hátha így stabilabban tudom tartani, bár a suhintás most kimarad, minden bizonnyal még így sem én vagyok a ijesztgetés mestere. Végül visszaadom neki az ütőjét, sokkal jobban járunk, ha nem kell a gyengélkedőre mennem a nagy szám miatt. Bár az ő vágya teljesülne, nézegethetné Mrs. Longbottomot. - Tényleg örülök nektek, de ha lehet, gondold komolyan Emilyvel. Még a végén rossz hírneved lenne a suliban a lányok miatt.. - teszem hozzá halkan. Tudja mire gondolok. Senki nem akar olyan lenni, mint Judas Madden, akiről lassan csak az nem tudja milyen dolgai vannak, aki az ország másik felében él. - A közös programról pedig majd döntünk, ha a festés után még marad hajad! - mosolyodom el, bár nem a gondolat szórakoztat, hogy egy rossz mozdulattal akár szó szerint is megkopaszthatom, sokkal inkább az elképzelés, ahogy Ziggy belopakodik a női mosdóba, hogy be tudjam festeni a haját. - És mikor legyen a nagy nap? - teszem fel a kérdést, még mielőtt nagyon elrugaszkodnánk a témától. Meg persze szeretnék felkészülni is. Sosem festettem még hajat, de egyszer mindent el kell kezdeni. Ez sem lehet olyan nehéz mutatvány. Mondjuk, ha hobbit űznék abból, hogy rászokom a dohányzásra, és kékre festem a hajam, apámék lehet, hogy nem is lennének olyan büszkék arra, hogy hamarosan férjhez adnak.. Kár, hogy egyikre sem lennék képes. - Semmi baj, ne akadj ki ennyire, én már túl vagyok ezek a fázison.. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy megválaszthatja magának, kivel köti össze az életét. És Tyler végülis nem rossz választás, mert nagyon szeretem őt, de... Nem úgy... - mondom halkan, de hangom már inkább beletörődő, mintsem lázadó. Nem a sajnálatát akartam kicsikarni, sokkal inkább a megkönnyebbülés érzetére vágytam, hogy már nem csak én tudok erről az egészről. - Azért örülnék neki, ha.... eljönnél az esküvőmre.. És mondjuk, ha lennél a tanúm.. - ajánlom félve. Persze megérteném, ha nem akar olyan esküvőn tanúskodni mellettem, amit nem támogat tiszta szívéből és ami talán nem tesz boldoggá. Attól is tartok, hogy a szüleim nem rajonganak majd túlságosan a választásomért, hiszen ez a bátyám tisztje kellene, hogy legyen, de jelenleg még rá is mérges vagyok a nemtörődömsége miatt... Így nagyon örülnék neki, ha végül Ziggy mellettem állna abban a pillanatban is, mikor kimondom a fogadalmamat. - Nem kell most válaszolnod, nyugodtan gondold át.. - adok neki időt természetesen. Nem várom el, hogy most azonnal kibökje a válaszát. Le merem fogadni, hogy eléggé meglepem most ezzel, de őszintén szólva én sem gondoltam át ezt előre, csak úgy... Jött. És a hirtelen ötletek valahogy mindig jól szoktak elsülni. Vagy legalábbis én még hiszek ebben. - Na gyere, te nagy orosz medve... Menjünk vissza a kastélyba és zuhanyozz le. Én addig kerítek egy szelet csokitortát. Vagy egy egészet.. És ha nincs randid, akkor kisajátítalak estére. Jól esik végre beszélgetni valakivel. - mentem meg a helyzetet, még mielőtt a cigaretta, az érzelgősség és a pityergés általánossá válik. Tudok én normális is lenni.
999 szó lett | köszönöm a játékot, várom a kövit <3
