I'm not giving up, not gonna run // Héloise & Goldie
Vendég
Pént. Ápr. 10, 2020 4:00 am
Héloise & Goldie
Ez egy borzalmasan rossz ötlet volt. Olyannyira rossz ötlet, hogy ha tehetném, akkor ki sem tenném a lábam a kastélyból, a kviddics pályát pedig olyan messzire elkerülném, hogy még Albus miatt sem mennék a közelébe, pedig érte az ilyesmit is vállalom általában. De a mai nap más, és a szörnyű érzés, hogy ezzel az egész vállalkozással aláírtam a saját halálos ítéletemet egyre erősebb bennem. Nem hiszem el, hogy hogyan kérhettem pont én azt Louisetól, hogy segítsen leküzdenem a seprűkkel és a repüléstől való ellenérzéseimet, de megtettem. Biztosan nem voltam magamnál, rosszat ettem, lázas voltam, vagy elbambultam Albust figyelve, vagy éppen tele volt a fejem valami egészen más dologgal, különben biztos, hogy soha nem kértem volna meg erre senkit. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy halvány lila gőzöm sincs arról, hogy miért tettem azt, amit de már egyből meg is bántam. Elkeseredetten és kissé sápadtan pislogok a kviddicspálya felé, de még mindig nem bírtam rávenni a lábaimat arra, hogy megmozduljanak és elinduljanak a megbeszélt találkozó helyszínére. Már csak a gondolattól is rosszul vagyok, hogy megint egy seprű közelébe kell mennem, arról nem is beszélve, hogy lehetséges, hogy hamarosan már a levegőben kellene parádéznom, ami kizárt. Nem vagyok normális.
Idegesen beletúrok a hajamba, és még pár percig toporgok, mire végre rá tudom venni magam, hogy meginduljak a pálya felé, de minden egyes lépésnél legszívesebben sarkon fordulnék és elfutnék az egész elől. Megőrültem. Erre nincsen jobb magyarázat. Vajon Louise mennyire hinné el nekem azt, hogy ha arra hivatkoznék, hogy rosszul vagyok és halasszuk el máskorra ezt az egészet? Már épp kezdeném kidolgozni a fejemben a tökéletes kifogást, amikor meglátom az alakját a kviddicspályán, és habár szörnyen nehezemre esik, de megmakacsolom magam, és ugyan hányingerrel küszködve, de oda lépek hozzá. - Szia. Remélem nem vártál sokat. Hogy vagy? – Kérdezem könnyednek szánt hangon, de eléggé elárul a sápadtságom, amit még a szellemek is megirigyelnének tőlem. - Ne… ne hagyd, hogy elfussak jó? Ha elkezdenék könyörögni, hogy hagyjuk abba, akkor se hagyjuk abba. Nem akarok örökké rettegni a repüléstől. – Kérem a lányt halkan, miközben idegesen birizgálom a pulóverem ujját, és továbbra is próbálom bent tartani a reggelimet.
Vendég
Pént. Ápr. 10, 2020 11:57 am
Héloise& Goldie
Legtöbbször semmi gondom nem adódik azzal, ha segítenem kell valakinek. Ez valahogy egyértelmű, ha szükség van rám, akkor ott vagyok. Akár kérés nélkül is, ha látom, hogy valaki gondban van. Persze néha az is megesik ilyen alkalmakkor, hogy köszönet helyett elküldenek egy fokkal melegebb éghajlatra, de istenem, nem lehet mindig minden tökéletes. Nem igaz? Viszont ilyenkor is meg kell őriznie a jókedvét az embernek, és mosolyogni. Nem azért, hogy borsot törjünk az illető orra alá - mert simán lehet, hogy félreértik a leadott jeleket. Nálam ez egész gyakran előfordul, úgyhogy tapasztalatból mondom, amit mondok. -, hanem hogy azt mutassuk, hogy semmi baj, attól még ugyanúgy lehet számítani ránk, ha gond van. Hugrabugosként meg aztán főleg ezt az életszemléletet követem. Úgyhogy nincs is semmi csodálkoznivaló azon, hogy rábólintottam Goldie repüléstanításra vonatkozó kérésére. Bár kissé furcsálltam a dolgot, hiszen a nálam egy évvel fiatalabb szőke háztársamról és barátnőmről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy magától seprű, meg a kviddicspálya közelébe merészkedne. Erre tessék, most pontosan erre készül. Őrület, hogy mik vannak. Nyugodtan várakozok a kviddicspályán, hiszen nekem semmi vesztenivalóm nincs az egészben. Ellenben Goldiet kicsit féltem... előre szólt, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, mert ő, meg a repülés egyáltalán nem nevezhetőek barátoknak. Hát, majd meglátjuk, mit tudunk kihozni ebből az egészből. Nekem van időm, az biztos, és úgy érzem, türelmem is van elég ahhoz, hogy nyugodtan végig tudjuk vinni a "Segítsünk Goldienak leküzdeni a repülésiszonyát" tervet. Szerencsére nem sokat kell várakoznom, és meg is érkezik "tettestársam", aki szemmel láthatóan legszívesebben a pokolba kívánná az egészet, és hagyná a fenébe. Megértem, tényleg nagyon félhet tőle, ezt mutatja a beteges sápadtsága is. - Szia! Ne aggódj, nem olyan rég érkeztem én is. Én jól vagyok, de... úgy látom, rólad nem mondható el ugyanez. Figyelj, nem muszáj ma próbálkoznunk, ha még szükséged lenne időre, hogy felkészülj a megpróbáltatásra, akkor semmi gond. Biztos készen állsz rá? Ne aggódj, nem fogom hagyni, hogy bajod essen. Nem sietünk, szóval ha úgy érzed, hogy elég lesz, vagy lassabban haladjunk, akkor jelezz! Küldök felé egy halváy mosolyt, és nyugtatóan végigsimítok a karján. Látom, hogy nagyon ideges, fél ettől az egésztől, és valószínűleg nem tudja hová tenni, meg azt sem, hogy mégis mit fognak ma itt csinálni. De büszke lehet magára, hiszen minden aggálya ellenére csak itt áll mellettem a pályán, várva, hogy kezdjünk bele. Egyelőre azonban nem adok semmilyen instrukciót, csak várom, hogy kicsit megnyugodjon, és eldöntse mit is szeretne tenni. Idegesen nem fogunk tudni repülni, a seprű megérzi, ha nem vagy biztos magadban. Márpedig jelenleg elég csak ránéznie valakinek Goldiera, hogy lássa: egyáltalán nem biztos magában a máskor életvidám, mosolygós szőkeség.
Ugyan Louise látványa némiképp felvidít, de a félelmem továbbra is igyekszik egyre inkább felülkerekedni rajtam, ezen pedig nem segít az, hogy itt állunk a kviddicspályán. Az sem segít, hogy teljes tudatában vagyok annak, hogy hamarosan fel kell ülnöm egy szörnyetegre. Nem tudom megérteni azokat, akik szeretik a repülést és a kviddicset, pedig én tényleg igyekszem. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy itt vagyok, teljes elhatározással, hogy le fogom küzdeni az ehhez tartozó félelmemet. -Jól vagyok! – Tiltakozom egyből, mikor megjegyzi, hogy nem nézek ki valami jól, pedig legszívesebben tényleg fognám magam és hátat fordítanék a pályának, hogy aztán soha többé ne tegyem ide a lábam. De nem tehetem. Az elhatározásom él, és nem akarok olyan lenni, aki már az első akadályok után feladja a dolgot. - Erre sosem tudnék lelkiekben felkészülni. – Vallom be nagyot nyelve, és ez valóban így van, örökké tudnám halogatni a dolgot és akkor soha nem jutnék semerre, márpedig nekem nem ez a célom.
- Nem… nem, készen állok. Komolyan. Nagyon rendes vagy, hogy segítesz, köszönöm. – Mosolygok rá vérszegényen, és igyekszem pár mély lélegzetvétellel összeszedni magam,és megkeményíteni magam az elhatározásomban. - Hol kezdjük? – Kérdezem egy az egyben megmakacsolva magam, és még arra is ráveszem a lábaimat, hogy a seprűtárolóhoz menjek, ahol bizonytalanul kezdem szemrevételezni a seprűket. Még mindig nagyon sápadt vagyok, de az elhatározás ott csillog a szemeimben. - Melyik seprű… lenne a legjobb? Egy olyan, ami nem dob le egyből mert megérzi, hogy mekkora egy gyáva nyúl vagyok? – Kérdezem újra a lány felé fordulva, de fél szemmel a seprűket figyelem bizalmatlanul, mintha bármelyik pillanatban életre kelhetnének, hogy aztán rám támadjanak.
Vendég
Szer. Ápr. 22, 2020 3:43 pm
Héloise& Goldie
Goldie nagyon bizonygatja az igazát, miszerint ő bizony jól van, és nem lesz semmi baja. Persze, pont úgy néz ki. - Hát... el kell hogy keserítselek, de.. nem, nem vagy jól. Legalábbis egyáltalán nem úgy nézel ki, mint aki jól lenne. Figyelj! Előttem nem kell megjátszanod magad, nyugodtan megmondhatod, ha valami nincs rendben. Márpedig szemmel láthatóan valami nagyon nincs rendben. Mi a gondod a repüléssel meg a seprűkkel? Talán ha ezt a részét tisztázzuk a dolognak, akkor könnyebben tudsz repülni, vagy egyáltalán seprű közelébe merészkedni. Persze nem muszáj, ha van jobb ötleted, akkor nyugodtan mondd. A lényeg, hogy javuljon a helyzet, ha csak egy kicsit is. Mosolygok rá együttérzően, segítőkészen. Látszik rajta, hogy nagyon nehéz neki ez az egész, de neki legyen mondva, egyáltalán nem adja fel. Van benne kitartás, az biztos. Van egy ötletem, hogy hogy lehetne megoldani a gondot úgy, hogy ne keljen saját seprűre ülnie. Legalábbis egyelőre ne. Viszont nem tudom, ez neki mennyire tűnik működőképesnek. Na meg az is kérdés, hogy mennyire bízik meg bennem. Hát, most majd kiderül. - Bízol bennem? Mert azt hiszem, lassan és fokozatosan működhet a dolog. Nem biztos, hogy neked rögtön seprűre kéne ülnöd... főleg mert a seprű megérzi, ha félsz, vagy nem vagy biztos önmagadban. Ami pedig azt eredményezi, hogy nem fogsz tudni felszállni... de ezt gondolom, te is tudod. De ha valaki mással repülnél, akkor nem te irányítanál, viszont hozzászokhatsz a repülés érzéséhez és a seprűhöz. Ne félj, segítek, vigyázok rád! Szóval, mit mondasz? Felkészültél? Fokozatosan haladunk, úgyhogy egyelőre nem megyünk magasra, és bármikor meg tudunk állni, ha kell. Remélem, belemegy, mert egyelőre még nincs más ötletem arra az esetre, ha ez csődöt mondana. Aztán majd meglátjuk... ha ezen az akadályon túljutunk, akkor talán Goldienak is választunk egy megfelelő seprűt. Addig viszont az enyémmel próbálkozunk, így biztosan kézben tudom tartani a helyzetet, ha esetleg gond adódna.
Nagyon szánalmasan nézhetek ki, ha Louise hangja ennyire aggódó, de eszem ágában sincs meggondolni magam. Ha már idáig ki merészkedtem és elhatároztam magam, hogy megcsinálom, akkor megcsinálom, több száz doxie sem tudta eltántorítani tőle. -Tudom, hogy nem kell megjátszanom magam előtted. – Sóhajtok halkan, miközben még mindig próbálom összeszedni magam annyira, hogy egyáltalán meg tudjak úgy szólalni, hogy ne köszönjön vissza a reggelim. -Csak… igazából inkább magamat nyugtatom, hogy minden rendben lesz. Ha bevallanám, hogy mennyire nem megy ez nekem, akkor egyből feladnám és már rég úton lennék a klubhelyiség felé, elfogadva, hogy ez az egész egy szörnyű ötlet volt, és különben is, hogy gondolhattam ilyet. – Vallom be neki. -Próbálok hinni a pozitív megerősítésben, de nagyon nehéz, ha közben ennyire rettegek a repüléstől. – Nevetek fel vérszegényen. -Hogy mi a gondom? Minden! Tériszonyom van, és gyűlölöm, hogy egy olyan megbízhatatlan tárgyon kell függnöm a levegőben, ami bármikor ledobhat, ha úgy tartja kedve. Nincs megfelelő kapaszkodó, gyors, és hiába a párnázó bűbájok, kényelmetlen is. El nem tudom képzelni, hogy mi élvezni való van a repülésben. – Avatom be a gondolataimba Louiset. -Szóval… igazából a seprűk esküdt ellenségeim, de ha egy ilyen dologgal sem tudok szembenézni, akkor mással sem, ezért mindenképpen meg kell küzdenem a feladattal. – Makacsolom meg magam teljesen.
Ezután csendben hallgatom Louise ötletét, és habár továbbra sem nagyon fűlik az egészhez a fogam, de el kell ismernem, hogy ebben van ráció. -Bízok benned. – Mondom halkan. Igazat is mondok, annak ellenére is, hogy még mindig szörnyen félek az egésztől, de abban biztos vagyok, hogy Louise nem hagyná, hogy az az átkozott dolog ledobjon magáról, főleg, ha ő is ott van velem. -Rendben. Legyen így. – Bólintok végül rá. Jobban hangzik, mintha egyedül kellene megbirkóznom, azzal az elvarázsolt micsodával. -Te nem tartasz attól, hogy miattam nehezebben tudsz majd koncentrálni? – Kérdezem kíváncsian. Ha én tenném azt, amit ő akar, akkor engem biztos idegesítene egy holtsúly, aki valószínű úgy fog belé kapaszkodni, mintha az élete múlna rajta. Nem szeretném, hogy miattam ő is pocsékul érezze magát, elég, ha én érzem magam úgy, ahogy.
Vendég
Vas. Május 10, 2020 6:53 pm
Héloise& Goldie
- Tévedsz! Ha bevallanád, hogy mennyire nem megy ez neked, akkor csak arról tennél tanubizonyságot, hogy erősebb vagy, mint gondoltad. Értem, hogy miért tartasz ennyire ettől az egésztől, tényleg. De azzal, hogy egyáltalán eszedbe jutott, hogy tenni kéne valamit a helyzettel, már megtettél egy nagyon fontos lépést. Mosolygok rá megnyugtatóan, mert tudom, hogy egyáltalán nem lehet most könnyű szegénynek. Már az is csoda, hogy bevállal egy ilyesmit - és még mindig nem adta fel. Bátor leányzó, az egyszer biztos. - Na jó... figyelj ide! Nem tudom, miért félsz ennyire a repüléstől, meg úgy egyáltalán a seprűktől.... nem tudom, de nem foglak faggatni, elvégre nem ezért vagyunk itt. Azt viszont szeretném, ha tudnád, már ha eddig még nem tudtad, hogy... rendben van, hogy van repüléstanunk, de egyáltalán nem kötelező seprű közelébe merészkedned. Senki nem fog leszólni, ha esetleg a földön szeretnél maradni. Ha viszont úgy döntesz, hogy megpróbálod, márpedig szemmel láthatóan úgy döntöttél, hogy megpróbálod, akkor... azt mondod, gyors, megbízhatatlan, és bármikor ledobhat magáról. És pont itt van a probléma gyökere... nem kell gyorsan repülni, sem túl magasan. Az már szinte biztos, hogy kviddicsezni nem fogsz, de sétarepülni még megtanulhatsz. Ott nem baj, ha lassan és alacsonyan haladsz. De bármilyen lassan és alacsonyan repülsz is, előtte még fel kell emelkedned. Az pedig nem fog menni, ha nem bízol magadban. Azért dob le magáról a seprű, már ha egyáltalán rámerészkedsz, mert félsz, nem vagy ura önmagadnak, és ezt megérzi. Érted? Ezért is javasoltam azt, hogy az én seprűmmel próbálkozzunk... aztán ha már viszonylag nyugodtan ülsz rajta, akkor megpróbálkozhatunk külön járművel is. Magyarázom neki halkan, hogy mi is lehet a gondja az egész "repüléstől a frász is kitör" helyzettel.... csak az a baj, hogy beszélni könnyű... ráülni már más kérdés. Én is féltem az első óráim előtt, viszont egész hamar kiderült, hogy egyáltalán nincs mitől tartani, a seprű nem bánt. Na igen... ha valaki bízik magában, akkor tényleg nem. De szegény Goldie pont nem úgy néz ki, mint akiben túlteng az önbizalom. Sőt, pont ellenkezőleg. - Nem. Nem tartok tőle, hogy visszahúzol... vagy ha mégis így történne, akkor majd megoldom. De nem megyünk se gyorsan, se magasan, ne aggódj! Tudom, hogy valószínűleg feleslegesen kérdezem, de... kész vagy? Kezdhetjük? Fürkészem kíváncsian Goldie arckifejezését, hátha hatottam rá legalább egy kicsit, és már nem akar villámgyorsan visszafordulni. De azért egyelőre nem teszek semmit, megvárom, mit szól ehhez az egészhez. Nem sietünk sehová, és tudtam, hogy nem lesz egyszerű helyzet, de nem adom fel... ha ő nem gondolja meg magát, akkor nem rajtam fog bukni a mutatvány.
Érzem, hogy Louisenak igaza van valamilyen szinten, és valamennyire sikerül is megnyugtatnia, de sajnos továbbra is őrültnek gondolom magam, amiért egyáltalán ez az egész eszembe jutott. Miben fog ez nekem segíteni? Bizonyítani magamnak, hogy képes vagyok megváltozni annyira, hogy majd egyszer szembe szálljak a zaklatóimmal is? Vagy pontosan mi a célom ezzel? Nem mintha valaha is szükségem lehetne arra, hogy seprűre üljek, mert van sok más közlekedési eszköz is, de mégis valahogy úgy gondolom, hogy ha ezt a félelmemet le tudom győzni, akkor a többi is talán jobban, könnyebben fog menni. - Próbálok pozitívabban állni az egészhez. Azt hallottam, hogy ha azt hajtogatom, hogy ezt nem tudom megcsinálni, akkor soha nem is fog menni, mert már magamban eldöntöttem, hogy ez van és kész, és kevésbé fogok próbálkozni azért, hogy ezen változtassak. - Mosolyodom el megint halványan. Ez így is van. Ilyenkor olyan, mintha az ember bevonzaná magának a negatív dolgokat, mert ha elégszer hajtogatja azt hogy ezt nem tudja, akkor bizony tényleg nem fogja tudni. Mostanában pedig túlságosan ilyen lettem én is, de ezt nem akarom. - Menni fog. - Erősítem meg hangosan is magamat. - Csak egy kicsit le kell győznöm önmagamat. - Teszem hozzá, szinte alig hallhatóan. Nem ez az első lépés, azért, hogy valóban megerősödjek lelkileg, és nem is ez lesz az utolsó, az viszont tény, hogy ez az egyik legnehezebb lépcsőfok a felfelé vezető úton.
- Igen, ez igaz, valóban nem bízok önmagamban. - Ez az összes problémámnak a gyökere. Az önbizalomhiány. Nagyon irigylem azokat az embereket, akik magabiztosan képesek kiállni magukért, nem tartva attól, hogy kinek mi a véleménye róla. - Megvan az oka annak, hogy úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Akkor sem fogom feladni, ha rosszul sülne el a gyakorlás, maximum több időt adnék magamnak arra, hogy újra megpróbáljam. - A hangom most kivételesen határozottnak hangzik, látszik, hogy tényleg teljes mértékben elhatároztam magam amellett, hogy addig fogok próbálkozni, amíg nem sikerül. - Még egyszer köszönöm, hogy segítesz, nélküled nem menne. - Mosolygok rá a lányra. - Vágjunk bele. - Bólintok rá a kérdésére végül, már kevésbé sápadtan, és teljesen megmakacsolva magam, hogy én innen addig nem megyek el, amíg legalább azt el nem tudom érni, hogy a seprű hajlandó legyen nekem is engedelmeskedni. Az pedig nagy munka lesz. Mikor Louise seprűjére téved a pillantásom, megint kicsit jobban elsápadok, de magamban azt mantrázom, hogy minden rendben lesz, hiszen bízok a lányban. Nem fogja hagyni, hogy leessek a seprűről.
Vendég
Csüt. Jún. 25, 2020 6:42 pm
Héloise& Goldie
Csendben hallgatom Goldie magyarázatát, közben pedig legszívesebben egyszerre ölelném meg jó szorosan, és ráznám meg, hogy ne legyen már ilyen kishitű. Bízzon magában egy kicsit jobban, mert máskülönben tényleg nem fog fejlődni... nemhogy kicsit nem, de semennyire sem. Azt pedig valószínűleg ő sem szeretné. Végül az ölelésnél maradok, az kevésbé fájdalommentes megoldásnak bizonyul. Mondjuk attól még lehet, hogy szegény lány nagy szemeket fog mereszteni rám, hogy most meg mi bajom van, hogy itt ölelgetem mindenféle ok nélkül... de annyi baj legyen. - Értelek! Tudom, milyen lehet ez neked, hidd el! Lehet, nem látszik, meg nem gondolnád rólam, de kis elsősként én is ilyen elesett és félős voltam, aki gyakorlatilag szinte a saját lábában is képes volt elesni. Persze, volt segítségem is hozzá, de akkor is, a lényegen nem változtat... igen, én is béna voltam, és bizonyos helyzeteket még mindig naaagyon bénán reagálok le. De hé, ez nem jelenti azt, hogy nem tudnál változni. Majd segítek. Most is, és később is, ha szükség lenne rám. Tudod, hol találsz! Mosolygok kedvesen barátnőmre, ezzel igyekszem erőt önteni belé. A fenébe is, hogy nincs nálam egy üvegcse Felix felicis, vagy valami hasonlóan ütős bájital! Most jó hasznát vennénk, az egyszer biztos. Leginkább Goldie. - Szóval akkor mi legyen? Megpróbáljuk? Nem megyünk gyorsan, sem magasan. Ha bármikor problémád adódna, akkor megállunk és leszállunk. Nem sietünk sehová, ezzel nem is lehetne. Sőt, azt is meg tudjuk csinálni, hogy épphogy csak lebegünk, hogy szokd a magasságot, meg a seprűt. Kíváncsian kémlelem barátnőm arckifejezését... ötletem sincs, hogy mi baja lehet a seprűvel, meg leginkább saját magával. Mármint persze, értem, hogy tériszonya van, meg egy iszonyatosan nagy adag önbizalomhiánya, de az nekem is van - szerencsére csak önbizalomhiányom, az még kiküszöbölhető-, de attól még nem kellene így hozzáállnia magához. Ezen próbálunk meg jelenleg változtatni, bár tisztában vagyok vele, hogy sem gyors, sem pedig könnyű nem lesz. De van időnk, én pedig szívesen segítek, úgyhogy semmi gond. - Van olyan helyzet, ahol magabiztosnak érzed magad, és úgy érzed, bármit meg tudsz csinálni? Ha igen, akkor... próbálj meg arra koncentrálni mikor a seprűre ülsz. Akkor talán nem arra figyelsz, hogy le akarsz pottyanni a seprűnyélről. Addig nincs semmi baj a potyogással, amíg itt vagyok melletted. Viszont ha egyedül ülsz seprűre, akkor már veszélyesebb terepen mozgunk. Szívesen cipellek a gyengélkedőre, meg ápollak, nem arról van szó, hogy nem... de jobb szeretném, ha épségben megúsznánk ezt a kalandot is. Szerintem neked sem hiányzik semmiféle baleset. Fogalmam sincs, hogy elég épeszű tanácsot adtam-e szegénynek. Azt tudom, hogy nekem anno segített, tehát nyugodt szívvel ajánlottam Goldienak is. Remélhetőleg nála is beválik. Ha viszont nem, akkor kénytelenek leszünk kitalálni valami más megoldást. Azért őszintén remélem, erre nem lesz szükség.
Kicsit meglepődöm, mikor Luise hirtelen nekiáll ölelgetni, de azt nem mondhatom, hogy nem esik jól. Általában nehezen bízok meg az emberekben, és pont ezért, nehezen is engedek közel magamhoz bárkit, de Luise már jó ideje a barátaim közé tartozik, így semmi problémám nincs azzal, hogy megölelget. Sőt, még jól is esik, és csak egy kis mosollyal vissza ölelgetem. -Ezt most miért kaptam? - Kérdezem továbbra is mosolyogva, miután elhúzódtam tőle, pár hosszabb pillanat után. -Köszönöm. Ez sokat jelent nekem, hogy ennyire számíthatok rád. - Nézek rá hálásan. Néha nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ilyen jó barátokat, de az biztos, hogy szerencsésnek mondhatom magam. -Tényleg nehezen tudom rólad elképzelni, hogy te is olyan félénk voltál, főleg most figyelve téged. - Kuncogok, mindenféle rosszindulat nélkül, hiszen azt azért mindenki tudja, hogy Luise nem arról híres, hogy visszafogott és félénk lenne. Viszont talán pont ezért egészítjük ki egymást olyan jól, mert már a puszta jelenléte is segít nekem abban, hogy jobban érezzem magam, és ha nagyobb társaságban vagyunk a klubhelyiségben, akkor hála neki, képes vagyok jobban feloldódni, több ember közelében is, ha mellettem van. Ez máskor csak akkor sikerül, ha olyanokkal vagyok együtt, akiket már egészen kiskorom óta ismerek, mint például Albus, vagy Louis.
- Igen… vágjunk bele. - Bólintok rá a kérdésére, igyekezve határozottnak és bátornak látszani. A beszélgetés segített egy kicsit, de még mindig elég sápadtnak tűnik, akármennyire is próbálom összeszedni magam, mert mindig mikor kezdeném egy kicsit jobban érezni magam, akkor újra a gondolataim közé furakodik az, hogy hamarosan fel kell ülnöm arra a seprűre. Ez pedig egyáltalán nem egy megnyugtató gondolat. Luise rengeteget segít abban, hogy feloldja bennem ezt a kibogozhatatlannak tűnő görcsöt, ami befészkelte magát a gyomromba. - Igen, van. - vágom rá a kérdésére pár pillanatnyi gondolkodás után. - Szeretem a természetet. Mindig is szerettem. Rendszeresen megnyugtat, ha bemehetek az üvegházakba, hogy le ellenőrizzem a gyógynövényeket, és imádok velük foglalkozni. Van amikor észre sem veszem, hogy órák telnek el, mert annyira belemerülök. - Vallom be, és már csak attól, hogy beszélek róla, egyből nyugodtabbak lesznek az arcvonásaim és a sápadtságom is egy fokot javul. -Igen, én sem szívesen kerülnék be a gyengélkedőre, anya biztos kinyírna, ha megint ott kötnék ki. - Értek egyet egyből. - De bízok benned. Biztos vagyok benne, hogy nem hagyod, hogy bármi bajom essen, ha veled repülök. - Mosolygok rá őszintén. - Szóval… akkor hogy csináljuk? - Kérdezem kicsit bizonytalanul, mert habár az elhatározásom betonbiztos, de attól még nem értek jobban a repüléshez, így nem nagyon tudom, hogyan kellene mással együtt repülni.
Vendég
Pént. Júl. 17, 2020 6:04 pm
Héloise& Goldie
Hugrabugosként valahogy egyértelmű, hogy az ember kedves és barátságos. Legalábbis egyértelműnek kellene lennie. Csakhogy nálam valahogy nem működnek a dolgok "kellene" parancsra, szóval esélytelen, hogy én bármit is úgy csináljak, ahogy mások szerint kellene, vagy elvárják. Mert az... milyen már? Nem, én aszerint működök, hogy hogy is érzek az adott dologgal vagy személlyel kapcsolatban. Pontosan ezért is ölelem át szinte gondolkodás nélkül Goldiet, akkor is, ha valószínűleg nem tudja hová tenni a helyzetet. Amit mondjuk nem csodálok, mert... mert nem csodálom. Igazán nagyszerű indok, ugye? - Aaz normális indok, hogy azért, mert csak? Egyébként meg fogalmam sincs. Mondom: azért, mert csak. Magyarázok Goldienak vigyorogva. Na persze egyáltalán nem normális fajtát, de hát most na... rólam van szó, olyat valószínűleg senki ne várjon. Vagy ha vár is, akkor sajnos nem fog kapni. - Igazán nincs mit köszönnöd! Természetes, hogy segítek, hát barátok vagyunk! Az pedig, hogy most olyan vagyok, amilyen, egyáltalán nem jelenti azt, hogy régebben nem voltam félénk. Sőt, néha még most is az vagyok... legfeljebb igyekszem nem mutatni. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy amúgy egyáltalán nem vagyok olyan bátor, mint amilyennek kinézek, nem igaz? Érdeklődök kedvesen, közben persze figyelem őt is, hogy javult-e a helyzet legalább annyira, hogy fel merjem-e ültetni a seprűre magam mögé. Mikor mesélni kezd, hogy a természet, és a növények közelsége megnyugtatja, akkor már tudom, hogy jól sejtettem... így biztosan menni fog. Sikerülni fog, és valahogy leküzdjük a repüléstől való félelmét... még akkor is, ha nehéz lesz. Nem megy egyik pillanatról a másikra, de sikerülni fog. - Értem! Akkor... bármikor, amikor rosszul érzed magad, vagy csak egy kicsit is félsz gondolj arra, hogy a természetben vagy. Vagy a szeretett növényeid közelében vagy. Vagy... igazából bárhol, ahol megnyugszol, és erőt ad neked az a hely, vagy az arra való rágondolás. Érted? Akkor nem arra koncentrálsz, hogy félsz. Ez valahogy úgy működik, mint a patrónusbűbáj... ott is egy örömteli emlékre kell koncentrálnod, hogy sikerüljön a varázslat. Ezt csak a későbbiekre vonatkozóan mondom. Most még biztosan nem engedlek saját seprűn repkedni, ettől nem kell félned. Viszont... nem tudom, hogy lenne könnyebb, vagy biztonságosabb neked, úgyhogy válassz te! Elém ülsz, vagy mögém? Mindenképp én irányítom a seprűt, és figyelek rád. Szóval? Nem tudom kiszámítani a reakcióját. Azt mondja, csináljuk, nem fordul vissza, és látszik, hogy tényleg nem akar cserbenhagyni. Sem engem, sem saját magát. De az is látszik rajta, hogy legszívesebben sarkon fordulna és visszamenne a klubhelyiségünkbe, ezzel örökre lezárva a repülés témát. Ha pedig így dönt, akkor nem fogom megállítani. Mert nem tehetem meg, hogy helyette döntsek. Viszont ha úgy dönt, hogy mégis megpróbálja, akkor én itt vagyok, segítek neki. Magamhoz hívom a seprűt, ráülök és épphogy csak egy kicsit emelkedem fel a talajról, amíg Goldie eldönti, mit is szeretne. Nem sürgetem, de ha eldöntötte, és elfoglalja a helyét, akkor immár vele együtt emelkedek valamivel feljebb, hogy lassan elinduljunk a pálya egyik végéből a másik felé. Azonban ha még nem döntött, akkor még lebegek egy keveset, ezzel is hagyva neki egy kis időt a gondolkozásra.
Nem szoktam meg, hogy így váratlanul valaki megöleljen: a családomtól nyilván ez más, tőlük megszoktam, és én is rendszeresen ölelgetem őket, de alapvetően nem vagyok se annyira nyílt, se annyira sok baráttal rendelkező személy, aki kényelmesen érezné magát az ilyen szituációkban. Luise a barátom, már hosszú ideje, de vele sem volt még olyan, hogy csak úgy elkezdjük ölelgetni egymást, legalábbis eddig még nem. De továbbra is el kell ismernem, hogy nem esik rosszul, egész egyszerűen csak szokatlan. - Elég jó indokaid vannak. - Nevetek fel a válaszára. Mondjuk nem is tudom, miért számítottam tőle másra, ő ilyen: váratlan, és nagyon sokszor nem lehet megjósolni azt, hogy mire gondolhat, vagy hogy mit fog tenni a következő lépésként. Általában ez kellemes meglepetés szokott lenni, mint például a mostani ölelése is. - Akkor nagyon jól mutatod, hogy nem félsz, mert egyáltalán nem látni rajtad. Legalább ezt meg kéne tanulnom, nem tudom kontrollálni az arcomat, ha valamitől félek, vagy kellemetlenül érzem magam. - Mondom kicsit félszeg mosollyal. Sok esetben tényleg jól jönne ez a képesség, hogy el tudjam jobban rejteni az érzelmeket az arcomról.
Próbálok figyelni a szavaira, és habár valamennyire képes megnyugtatni, előre tudom, hogy egészen addig, amíg túl nem esek az egészen, semmi és senki nem fog tudni egészen megnyugtatni. - Jó, rendben, megpróbálom. - Bólintok rá a szavaira, de a sápadtságom nem nagyon akar megszűnni, hiába látszik, hogy elhatároztam magam és nem fogok meghátrálni a feladat elől. - Inkább mögéd ülök, akkor tudok beléd kapaszkodni. - Döntök pár pillanat gondolkodás után. Ha ez lehetséges, még jobban eltűnik az összes szín az arcomból, mikor ide hívja a seprűjét, de most már nem hátrálhatok meg. Kell egy kis idő, mire rá tudom venni magam, hogy odalépjek hozzá, de végül mégis így teszek és felszállok mögé a seprűre. Még így is, hogy még nem igazán indultunk neki, görcsösen kapaszkodok belé, mintha az életem múlna rajta, és hiába csukom be szorosan a szemeit és azt mantrázom magamban, hogy nem seprűn vagyok, hanem valahol egészen máshol, de érzem hogy emelkedünk és azt is, hogy megindulunk. Továbbra sem nyitom ki a szemeimet és csendben imádkozok az összes valaha létezett istennek, hogy csak ezt éljem túl. Soha többet nem lesznek még ilyen hülye ötleteim...
Vendég
Kedd Okt. 20, 2020 10:22 am
Héloise& Goldie
Azt hiszem, velem kapcsolatban nem, vagy csak igen ritkán tudják azt mondani, hogy bármit is megszoktak. Mármint... jó, persze, a hülyeséget... na, azt megszokhatták, az tény, mert ha valami, akkor az állandóan fennáll, ha rólam van szó. Márpedig rólam van szó. De egyébként elég váratlan időpontokban tudok művelni elég kiszámíthatatlan dolgokat. Mint például most is. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem számított rá Goldie, hogy megölelem, de neki legyen mondva, jól viseli a hirtelenségemet. Meg a hülyeségeimet is, tegyük hozzá. Az "elég jó indokaid" vannak reakcióra csak elnevetem magam, mert hát... igen, mi tagadás, tényleg elég "jó" indokaim vannak. Már ha a "jó" alatt "érdekeset" értünk, persze. -Ugye? Szerintem is! Persze én is tudom, hogy az "azért, mert csak" az egyáltalán nem indok,de ez van, ezt kell szeretni. Az érzelmek nem mutatására viszont elkomolyodok. Átérzem a helyzetét, ez tényleg nehéz ügy. - Tényleg? Hát... igyekszem, bár azért magabiztosságot mutatni, és tényleg magabiztosnak lenni két külön dolog... és az utóbbi sajnos még nekem sem megy, bármennyire is úgy tűnik. Szóval megértelek, tényleg. Mosolygok rá kedvesen, és igyekszem nem túl nagy idiótaságokat összehordani. Tényleg, én tényleg nagyon igyekszem, és remélhetőleg sikerül is. -Rendben, ahogy gondolod. Kapaszkodj erősen, de ha bármikor is úgy érzed, hogy cszúszol, vagy le szeretnél szállni, akkor jelezz. Okés? Akkor kapaszkodj, indulunk! Vetek rá még egy bíztató pillantást a vállam fölött, mikor elhelyezkedett mögöttem, és érzem, hogy jól megkapaszkodott, aztán ellököm magunkat a földtől, és hagyom, hogy lassan felemelkedjünk. Egyelőre csak egy helyben, hogy Goldienak legyen ideje és lehetősége szokni a helyzetet. Na meg persze meggondolni magát... ami gyakorlatilag bármikor megtörténhet.
Luise számomra mindig is olyan személy volt, aki mellett én is úgy érezhettem, hogy elengedhetem magam. Ő olyan barát, aki mellett biztos lehetek benne, hogy nem kell kellemetlenül éreznem magam, ha csak magamat adom, és az ő beszédessége és energiája valahogy engem is felhúz, és a társaságában képes vagyok többet beszélni, és bátrabb is vagyok egy fokkal, ha velem van, habár nem tudom megfogalmazni, hogy pontosan miért is történik ez velem, de a tények azok letagadhatatlanok. Büszkén mondhatom, hogy ő azok közé a barátaim közé tartozik, akikre tényleg mindig számíthatok, ahogy ők is rám. - Ez sokat jelent. Tényleg. Ahogy az is, hogy ennyit próbálsz segíteni az őrült terveimben. - Mosolygok rá hálásan és most kivételesen én érzek késztetést arra, hogy megöleljem őt, de végül nem teszem, mert na az tényleg furának tűnne. Bár, a mai nap után… - Azt hiszem a magabiztosság dolog mindenkinek elég nehéz akadály, amit le kell küzdeni, habár… vannak olyan emberek, akiknél olyan, mintha ezzel születtek volna. - Mondom kicsit nevetve.
- Oké. - Bólintok rá a szavaira, de még mindig érzem, hogy remegek, mint a kocsonya és továbbra sem érzem úgy, hogy ez lesz a kedvenc sportom. Sőt… van egy olyan érzésem, hogy ezek után megint messzire el fogom kerülni a seprűket, akármennyire is gondoltam úgy, hogy ez segíteni fog a fejlődésemben. Az csak még erősebben megerősít ebben, amikor felemelkedünk, úgy vagyok vele, hogy amint újra a talpam alatt érzem a talajt, évek óta felé se fogok nézni a repülésnek, ebben teljesen biztos vagyok. Próbálom szokni a helyzetet, de érzem, hogy ez nem fog menni. Jó pár percig tűröm a dolgot, az segít, hogy csukva van a szemem, de a tudat is szörnyű. Egyáltalán minek kell ilyeneket kitalálni? Az embereknek a földön van a helyük! - Oké, Luise, nem bírom. - Mondom halkan, de azért érthetően, miközben még mindig görcsösen kapaszkodok belé. - Szálljunk le, feladom. Soha nem fogom tudni megszeretni a repülést. - Mondom szomorúan.
